Fülöp Dénes /Geges, 1938. máj. 18. – 1996. dec. 29./ Székelykeresztúron szerzett tanítói diplomát, oktatott Kendőben és Márkodon, a Bekecs alján. Elvégezte a marosvásárhelyi tanárképző főiskolát, magyar nyelv és irodalom – történelem szakon. Haláláig Makfalván tanárkodott. 1966-ban szakdolgozatként megírta Makfalva történetét. Összegyűjtötte Makfalva helyneveit, ez megjelent az ELTE-füzetek sorozatban, 1998-ban Budapesten. Összegyűjtötte a makfalvi helyi legendákat, ezek (más szerzők gyűjtésével egyben) a Beszélik rólunk, magyarokról... című kötetben jelentek meg (Budapest, 1999). Pedagógusként a legjobbak közül való, cikkei rendszeresen jelentek meg. Makfalván a helyi néprajzi múzeum 1975-ben nyílt meg. 2004 júliusában, a múzeum 30 éves évfordulóján felavatták a szövőszobát, amely Fülöp Irén munkáját és Zsigmond Dánielné Bernád Ilona adakozását dicséri. Fülöp Dénesnek nem kis része volt abban is, hogy az iskola 1999-től a Wesselényi Miklós nevét viseli. Makfalva azon ritka községek közé tartozott, ahol 1969-től 1989-ig irodalmi színpad működött. Ennek a szervezője-motorja is Fülöp Dénes volt, akit felesége, Fülöp Irén minden munkájában szívvel-lélekkel támogatott. Híre van a makfalvi képzőművészeti alkotótábornak. Előzménye az 1990-ben életre hívott Wesselényi Közművelődési Egyletben folyó élénk tevékenység, melyet szintén a Fülöp házaspár irányított. Az egylet tánccsoportot, irodalmi kört működtetett, képzőművészeti tárlatokat szervezett. A művésztábor 1999-ben felvette a néhai Nagy Pál marosvásárhelyi festőművész, tanár nevét. /Bölöni Domokos: Egy népművelő pedagógus emlékére. = Népújság (Marosvásárhely), jan. 4./

A 87. évét töltő dr. Horváth Attila harmadmagával megalapította a Gyógyszerészeti Kart Marosvásárhelyen, majd bátyjával, Horváth Imrével Románia első fotópapír-üzemét hozta létre, az 1960-ban induló Tanárképző Főiskola üres falai között pedig a fizika-vegytan szakot indította be, s szerelte fel a tanításhoz szükséges laboratóriumot, majd a természettudományi kar tanszékvezetője és dékánja volt több mint egy évtizeden át. Jelenleg Marosvásárhelyen egy szerény tömbházlakásban a nyugdíjasok életét éli. Dr. Horváth Attila /sz. Marosszentkirály, 1920/ az egyetem fizika-vegytan szakát végezte el. Kinevezték gyakornoknak az analitikai kémia tanszékre, majd 1944-ben doktorált. Doktori címét Romániában, mivel az egyetem, ahol a tudományos fokozatot megszerezte, akkor Magyarországhoz tartozott, soha nem ismerték el. Így csak a tanári oklevelét hasznosíthatta. Dr. Hankó Zoltán egyetemi főgyógyszerésznek jutott eszébe, hogy a gyógyszerészetet is Marosvásárhelyre kellene hozni, hogy együtt legyen az orvosi karral. Hankó Zoltánnak sikerült elérnie, hogy az akkori harmadévesek Marosvásárhelyen folytathassák tanulmányaikat. A Vásárhelyre költözött fakultás első előadóit a Hankó–Horváth–Jablonkay hármas alkotta. Dr. Jablonkay István a botanikát tanította, Hankó Zoltán gyógyszerészetet, Horváth Attila pedig a gyógyszerészet-technológiát. 1948-tól rendeződött a helyzet, a megbízott dékán, dr. Obál Ferenc adjunktusként alkalmazta őket, majd Csőgör professzor felterjesztésére dr. Horváth Attilát kinevezték egyetemi előadótanárnak. 1952-ben Horváth Attilát elbocsátották azzal a kifogással, hogy „polgári-objektív” módon tartja az előadásokat. Nem volt hajlandó Popov-féle Herz-hullámokról beszélni és elmondta, hogy a transzformátort a budapesti műszaki egyetem tanárai, Zipernovszky, Bláthy és Déry, tehát magyar tudósok találták fel. Azt is a szemére vetették, hogy katolikus gimnáziumban végzett stb. Bátyjának köszönhető, hogy a háború utáni Romániában egy új iparág, a fényérzékeny anyagok gyártása létrejött. Horváth Attila pedig szakdolgozatát a fotográfiai folyamatok fiziko-kémiájáról írta. Ketten hozták létre az első fotópapírgyárat. A marosvásárhelyi tanárképző főiskolán 1960-ban, az induláskor csak az üres falak voltak. Ide ment át tanítani dr. Horváth Attila. A főiskolán 12 évig volt tanszékvezető, s tizenegy éven át a fizika-vegytan és a matematika szak dékánja. Kezdetben Szilágyi Margit rektornak az volt az elve, hogy azokat a tantárgyakat, amelyeket a diákok nem fognak tanítani az iskolában, románul adják elő. Horváth Attila az iskola teljes leépüléséig tanított. /Bodolai Gyöngyi: Mindig újrakezdve. = Népújság (Marosvásárhely), jan. 19./

A Marosvásárhelyi Napok keretében díszpolgári címet és Pro Urbe kitüntetést adnak át a város jeles személyiségeinek. A magyar kitüntetettek: Csató Béla főesperes, dr. Horváth Attila tanár, Weszely Tibor matematikus, Bolyai-kutató. Pro Urbe-díjat vett át az Amerikai Egyesült Államokba emigrált Bálint József. Csató Bélát /sz. Csíkszereda, 1944. máj. 26./ Gyulafehérváron 1967-ben szentelték katolikus pappá. 1992 óta Marosvásárhelyen plébános, 1997 óta főesperes. Dr. Horváth Attila /sz. Marosszentkirály, 1920/ 1944-ben doktorált vegytan-fizika és ásványtanból. 1948-ban egyike volt a marosvásárhelyi gyógyszerészeti kar megalapítóinak. A tanügyi intézményből 1952-ben elbocsátották azzal a kifogással, hogy „polgári-objektív” módon tartja az előadásokat. 1960-ban részt vállalt a hároméves Tanárképző Főiskola megalapításában, ahol hosszú évekig tanszékvezető, majd a fizika-kémia és a matematika szak dékánja volt. Weszely Tibor professzor /sz. Brád, 1936. jan. 16./ 1959-ben a Bukaresti Egyetem matematika karán diplomázott, majd 1971-ben megszerezte a matematika doktora címet. Több oktatási intézetben tanít: Marosvásárhelyen a Bolyai Farkas Líceumban, a Tanárképző Főiskolán, a Sapientia Egyetemen, valamint a rabati (Marokkó) Al Laymoune Középiskolában. Weszely professzor 31 tudományos dolgozat, két egyetemi kurzus, 8 kézikönyv és monográfia szerzője, több mint 80 szaklapban jelentek meg írásai. /Antalfi Imola: Marosvásárhelyi Napok. Díszpolgárokat avattak és Pro Urbe-díjakat adtak át. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 21./

Magyarország 1944 őszén, ‘45 tavaszán történelmének egyik legnehezebb szakaszát élte meg. A nyilas uralom idején a magyarság kiválóságait internálták a sopronkőhidai börtönbe. Az ország legnépszerűbb férfi színészétől, Jávor Páltól öt magyarországi miniszterelnökig a nemzet színe-javát. 1945 elején az egyik internált magyar katonatiszt, Révay Kálmán huszár százados lerajzolta fogolytársait. Az egyik arckép alá a lerajzolt személy a következőt írta: ,,Ha beledöglik is, kibírja! Veress Lajos Veress Lajos” Ez a mondás felbukkan a vezérezredes nagybácsi unokaöccse, az író, irodalomtörténész, drámaíró Veress Dániel esetében is. Veress Dániel a Bolyai Tudományegyetem hallgatója volt, azonban 1951-ben eltávolították az egyetemről. A Sepsiszentgyörgyre hazatérő egyetemista Veress Dániel felkereste dr. Izsák József magyartanárt, aki később Illyés Gyuláról, Asztalos Istvánról írt monográfiát, s a tanár úr a következőket mondta: ,,Ne búsulj, Danikám, én kidolgozok neked egy hároméves olvasási programot, s ha te ezt végigolvasod, tízszer annyit fogsz tudni, mint akik most marxista módon értelmezve az irodalomtörténetet hallgatják az egyetemen. ” Így is lett. Később elnyerte az egyetemi diplomát. Megpróbálták Veress Dánielt a társadalmi élet széléről is kiszorítani, tizenöt esztendei küzdelmet vívott, de utána már ő vette számba az alkotókat. Az 1968-ban a Mikesről írt Négy tél, ‘70-ben a Báthori Zsigmond korát megjelenítő Véres farsang, egy évre rá a Grafenbergi éjszakák, öt évre rá az Örvényben, ‘82-ben az ünneprontók s 1991-ben A megtévesztett jelzi drámaírói munkásságának gazdagságát. Eközben szöveggyűjteményekkel szolgálta az erdélyi magyar öntudat megtartását A bölcsészet parancsai, A magyar elbeszélő költészet remekei és az Emlékezetül hagyott írások című köteteiben. Legkedvesebb témája Mikes Kelemen munkásságának feltárása volt. Az első a Négy tél című Mikes-dráma volt, majd 1972-ben a Rodostói csillagnéző, 1976-ban a Mikes és a szülőföld című kötet. Budapesten 1978-ban jelent meg az Így élt Mikes Kelemen című életrajzi regény és a Törökországi levelek 1974-ben. Utána 1988-ban Mikes Kelemen: Törökországi levelek és a kevésbé ismert Mikes-mű, a Mulatságos napok. A Sepsiszentgyörgy szülötteit ábrázoló szoborgalériában ott lesz Veress Dániel mellszobra is. /Kónya Ádám: Mélyen tisztelt emlékező közösség! = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), júl. 21./ Emlékeztető: Dr. Izsák József (Sepsiszentgyörgy, 1921. aug. 1. - Marosvásárhely, 2004. jún. 23.) irodalomkritikus, irodalomtörténész, a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskola magyar tanszékének tanszékvezető tanára volt 1980-ig, a főiskola megszüntetéséig.

Tófalvi Zoltán 1944. március 24-én született Korondon. A marosvásárhelyi tanárképző főiskola után a kolozsvári tudományegyetemen is szerzett történelem-filozófia tanári képesítést. Éveken át szülőfalujában tanár, majd a Marosvásárhelyi Rádió riportere, később az A Hét, az Erdélyi Napló munkatársa, 2007. augusztusi nyugdíjazásáig az RTV magyar adásának szerkesztője, számos jelentős kötet szerzője. Tófalvi Zoltán riporter, kutató, történész, monográfus, író. Úgy látja, hogy a 45 éven át tartó diktatúra elnyomó gépezetének belső mechanizmusát ismerjük a legkevésbé. A politikai perek tanulmányozása, magyar nyelvre való átültetése, a túlélők visszaemlékezéseivel való „összeszikráztatása” során megdöbbentő esetekkel találkozott. Ilyen például Boros Sándor fogdajelentése Sass Kálmán érmihályfalvi református lelkészről. Boros Sándor Mészáros Gyula ÁVH-s tiszt ötlete alapján – a tervet hivatalosan Nagyváradon egyeztették a Szekuritátéval – vállalkozott arra, hogy megjátssza a szökést és felkeresi Sass Kálmán ismerőseit, és így felderítik „egy nemzetközi kémhálózat” szálait. A Szekuritáté még a román-magyar határon is átszöktette, hogy az ottani „szálakat” is felgöngyölítsék. Boros Sándor állítólag Vajdahunyadon él. Tófalvi megjelent köteteivel a tizenkét kivégzett, a mintegy ezerötszáz bebörtönzött erdélyi magyar rehabilitációjához szeretne hozzájárulni. A „hazaárulási perek” sorozat négy, levéltári dokumentumok alapján összeállított kötetből és egy mélyinterjúkat tartalmazó kiadványból áll. Önálló kötet készül az 1959-ben – tehát 50 éve – megszüntetett és a Babes Egyetemmel egyesített Bolyai Tudományegyetem peréről, amelynek során mintegy harminc tanárt, diákot – köztük Páskándi Gézát, Dávid Gyulát, Varró Jánost, Lakó Elemért, Péterffy Irént, Páll Lajost, Várhegyi Istvánt, Nagy Benedeket, Kelemen Kálmánt, Koczka Györgyöt, Vastag Lajost – zártak börtönbe, illetve másokat kirúgtak az egyetemről. Készül a kötet az erdélyi unitárius egyház lefejezéséről, illetve a 77 személy elítélésével végződő Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége – az EMISZ – peréről, az 59 személy bebörtönzésével járó Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezete – a SZVISZ – koncepciós peréről, illetve a tűzhalált halt Moyses Márton és társai peréről. 1956-ban, illetve az azt követő években a román kommunista hatalom az erdélyi magyarságot végérvényesen össze akarta roppantani. Hogy ez nem sikerült, az igen jelentős mértékben a kivégzettek, bebörtönzöttek helytállásán múlott. Tófalvinak van némi szerepe abban, hogy kiskunmajsai kápolna falára odakerültek az erdélyi mártírok nevei, hogy Budapesten a 301-es parcellánál le lehet róni a kegyeletet az erdélyi magyar kivégzettek, meghurcoltak előtt. Azt is sikerült tisztáznia, hogy az 1956-os forradalom leverése utáni magyarországi kivégzettek közül nyolc erdélyi volt. Az első két kivégzett is erdélyi volt: a marosvásárhelyi származású Dudás József és a Széna tér legendás parancsnoka, Szabó bácsi. Őket a fellebbezési jog megtagadása mellett 1957. január 19-én végezték ki. Az erdélyi települések közül 1956 eszméiért Marosvásárhely hozta a legnagyobb véráldozatot: Budapesten két marosvásárhelyi származásút végeztek ki, Romániában pedig három Marosvásárhelyhez ezernyi szállal kötődő értelmiségit: a nyolc nyelven beszélő Orbán Károly földbirtokost, báró Huszár József földbirtokost, és dr. Kónya István-Béla ügyvédet, aki a Református Kollégiumban érettségizett. /Bölöni Domokos: „Akit a földre taposnak... ” Tófalvi Zoltán újabb pászmái. = Népújság (Marosvásárhely), ápr. 4./

Tófalvi Zoltán /sz. 1944. márc. 24./ marosvásárhelyi író, történész Korondról származik, behatóan tanulmányozta a fazekasok életét, munkáját. A Marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolán magyar–történelem szakon szerzett képesítést, majd a Kolozsvári BBTE történelem–filozófia szakán tanult. Később A Hét és az Erdélyi Napló hetilapok és a Román Televízió magyar szerkesztőségének munkatársaként dolgozott. Számos riport- és tanulmánykötete jelent meg. Kutatási területe a korondi népi fazekasság, valamint az 1956-os események és azok következményei. 1982. október 30-án tartották nála az első házkutatást. Az irodalmi alkotásnál is súlyosabb bűnnek számított néprajzzal foglalkozni Tófalvi tanulmányt ír a beszervezés „menetrendjéről”. A kiszemelt ügynöknek saját kezűleg kellett megírnia a beszervezési kötelezvényt, azt utána le is gépelték, amit az ügynöknek szintén alá kellett írnia. A jelentések zömét az információk alapján ugyan a tartótiszt – a „forrás” fedőnevét is feltüntetve – összegezte, de a Szekuritáté gondoskodott arról, hogy a dossziéban a saját kézzel írt jelentések is legyenek. Tófalvi úgy érzi, a kommunista diktatúra ellen lázadók történetének megírása, a periratok közzététele a legsürgősebb feladatok közé tartozik. A román történetíráshoz viszonyítva nagy a lemaradás. Eddig több százezer oldal periratot, az 1956 utáni hazai perekhez kapcsolódó dokumentációt olvasott át, fordított románról magyarra. Ezekből látja, milyen meghatározó, központi személyiség volt Márton Áron püspök. Abszolút tekintélynek számított. Dobai István nemzetközi jogász háromszor járt Márton Áron irodájában, hogy kikérje a tanácsát az általa összeállított ENSZ-memorandumról, annak ellenére, hogy református főgondnok volt. A később kivégzett Szoboszlai Aladár plébános is Márton Áronnak akarta megmutatni a Keresztény Dolgozók Pártjának programját, a román–magyar konföderációt meghirdető elképzeléseit. Márton Áron a huszadik század egyik legjelentősebb magyarja volt. Tisztán látta az eseményeket, összefüggéseket. Tófalvi tízkötetesre tervezi az 1956-os eseményekhez kapcsolódó sorozatot, és ebből három jelent meg. A következők: a hazaárulási perekről négy kötet szól: az első a Szoboszlai-, a második az érmihályfalvi, a harmadik a Dobai-csoport, a negyedik a Fodor Pál és Csiha Kálmán és három Ferenc-rendi szerzetes pere, és lesz egy ötödik kötet, amelyben a túlélőket szembesíti a dokumentumokkal. Előkészületben van a negyedik és ötödik kötet. Ez lesz az első sorozat. A második sorozatban a Bolyai Tudományegyetem megszüntetéséhez kapcsolódó peranyagot dolgozza fel. Külön kötet tartalmazza majd Moyses Márton és Szokoly Elek, illetve a határon átszökött két fiatal perét. Tófalvi foglalkozik az unitárius egyház lefejezésével és az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségének a perével is. A következő kötet a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetének pere, 59 diákot, tanárt ítéltek el. Külön kötet foglalkozik majd a kolozsvári teológiai intézetben lezajlott eseményekkel. Lesz egy összefoglaló kötet a székelyföldi, szovátai, gyulakutai szervezkedésekről, amelyek közvetlenül a forradalom napjaiban, illetve utána zajlottak. 2006. december 17-én éjszaka betörtek Tófalvi lakásába. Feltűnő, hogy egy betörőt miért érdekelnek az 1956-os eseményekhez kapcsolódó levéltári dokumentumok? A megmaradt dokumentumokat, több tízezer oldalt szétszórtak a lakásban. Három hónapig tartott, amíg valamennyire rendszerezni tudta. Pótolhatatlan dokumentumok tűntek el. Most már azért beszél minderről, mert nem tartja otthon az anyagait. /Máthé Éva: Requiem a meghurcoltakért. = Krónika (Kolozsvár), máj. 22./

Asztalos Enikő magyar szakos tanár és néprajzkutató augusztusban ünnepelte 70. születésnapját. A marosvásárhelyi Népi Egyetem ma is tevékeny előadója 1993 óta vezeti a magyar néprajz és népművészet tanfolyamot. A 16 év alatt népi iparművészek, pedagógusok, lelkészek, diákok, egyetemi hallgatók számára tárta fel népi kultúránk üzenetét, jelrendszerét, hagyományait, díszítőelemeit, a népszokásokat, táncokat, viseletet stb. Tanítványait bevezette a szakszerű gyűjtőmunkába, amelynek eredményét díjak, elismerések egész sora jelzi. Magyarfodorházán a papilakban született, édesapja református lelkész, édesanyja kántortanító volt. Kényszerűségből tanárrá átképzett szülei Kalotaszegen, Mákófalván állapodtak meg. Asztalos Enikő Kolozsváron végezte a magyar nyelv és irodalom szakot. A Babes és a Bolyai egyetemek egyesítése után Szabédi László az ő évfolyamukon tartotta az utolsó elméleti óráját, mielőtt öngyilkos lett volna. Férjhez ment Kicsi Antalhoz, aki Marosvásárhelyen a Pedagógiai Főiskolán lett tanár. Hat év után elváltak. Asztalos 28 évig volt tanár a városban. 1979-től tanítványaival néprajzi szakkört, majd néprajzi múzeumot hoztak létre. 1993-ban meghívást kapott a Népi Egyetemtől, hogy indítsa be a magyar néprajzi tanfolyamot, amelyen azóta évente két évfolyam végez. Az oktatás mellett részt vett a Budapesten meghirdetett önkéntes néprajzgyűjtőknek szóló pályázatokon, ezenkívül konferenciákon, kongresszusokon volt jelen. Hallgatói számára újdonság az őshazáról szóló elmélet ismertetése, a szakrális, vallásos néprajz. A hagyományok tiszteletében az értelmiségnek kell példát mutatnia, vallja Asztalos Enikő. 1990 óta tíz könyvet adott ki, kettő még kézirat formájában maradt. /Bodolai Gyöngyi: Orsót virágzó kancsók. = Népújság (Marosvásárhely), szept. 3./

Az írók unalmas emberek
Születésnapi beszélgetés Bölöni Domokossal
Bölöni Domokos (Dányán, 1946. augusztus 11.) romániai magyar író, a marosvásárhelyi Népujság művelődési rovatának szerkesztője. Maros megyében (volt Kis-Küküllő vármegye), a közigazgatásilag Bonyha községhez tartozó Dányán nevű faluban született. Dicsőszentmártonban járt középiskolába. 1973-ban román-magyar szakos oklevelet szerzett a marosvásárhelyi Tanárképző Főiskolán, majd 17 éven át a sóvidéki fazekasfaluban, Korondon tanított. Volt községi könyvtáros, iskolaigazgató, irodalmi kör szervezője stb. Nős, három gyermek édesapja és három unoka nagyapja. Első írása 1974-ben jelent meg a kolozsvári Utunk című irodalmi hetilapban. Kisprózái a bukaresti Ifjúmunkás és Előre, a marosvásárhelyi Új Élet és Igaz Szó, a csíkszeredai Hargita, valamint a Brassói Lapok című kiadványokban jelentek meg. Első kötete a bukaresti Kriterion Kiadó Forrás-sorozatában látott napvilágot Hullámok boldogsága címmel 1980-ban, Bajor Andor és Szilágyi István ajánlásával. 1985-ben Hét vége című novellájával elnyerte az Igaz Szó szépirodalmi folyóirat novellapályázatának első díját. (A történet eredeti címével – Parasztnovella – szerepel a szerző egyik kötetében.) 1986-ban szintén Bukarestben adták ki újabb novelláskötetét, A szárnyas embert. 1990 tavaszán visszatért Marosvásárhelyre; a Népujság című napilap munkatársa, a művelődési rovat szerkesztője. 1993-ban két írása elnyerte a Magyarok a Magyarokért Alapítvány pályázatának első díját próza kategóriában. 1998-ban szülőfalujáról írt munkáját nagydíjjal jutalmazta a budapesti Magyar Napló (A magyar társadalom önképe az ezredfordulón címmel meghirdetett pályázatán). A Népujság mellett létesült Impress Kiadó első köteteként adták ki 1992-ben Harangoznak Rossz Pistának című könyvét. További kötetei: Egek, harmatozzatok! (Válogatott novellák, 1995), Dégi Gyurka pontozója (Kisregény, 1998), Bot és fapénz (1999), A próféták elhallgattak (2002), A nevető gödör (2004), Jézus megcibálja Pricskili Dungónak a fülét (2006), Széles utcán jár a bánat (2007), Elindult a hagymalé (2009), Micsobur reinkarnációja (2010), Küküllőmadár (2011).
Ír tévéjegyzetet, glosszát, tárcát, recenziót, karcolatot, novellát. Több száz oldalnyi krónika, riport, művelődési cikk és jegyzet jelent meg neve alatt a Népujságban és más erdélyi lapokban. 1990 óta tagja a Romániai Írók Szövetségének, 1999 óta pedig (ezredikként!) a Magyar Írószövetségnek.
– Kezdjük a gyermekkorral, a szülőfölddel… Írásaiban gyakran tér vissza a dányáni és a Kis-Küküllő menti évekre, emlékekre...
– A gyermekkor meghatározó az ember életében. Legerősebb emlékeim onnan érkeznek, ez a forrás, amelyből mindig meríthetek. Igaz, hogy a forrást mifelénk csorgónak mondják. Hát onnan csordulnak-cseppennek a meséim. Egyszer csak eszembe jut egy név, és a még elérhető személyeket vagy a temetői szellemeiket faggatom: ki volt az illető, miért kapta éppen azt a gúnynevet, amit sosem tudott lerázni magáról, kinek vétett, ha vétett, és mit nem vétett, ha nem vétett. Jaj, de ki nem vétett? Mi volt az erénye? Én magam is sok vétséget követtem el akármiféle életemben…
Segítettem is, akin lehetett. A jóságot kevésbé tartja számon az utókor.
– Ír verset is, prózát is…
– A versről jót vagy Sékszpírt. Mindenki költő szeretne lenni. Félárván nőttem fel, apátlanul, és ez sérültségem fő forrása. Szüleim kétéves koromban váltak el. Asszonyok neveltek, ami nem baj. Érzékenyebbé tettek minden látható és láthatatlan dolog iránt. A család előbb gazdatisztet szeretett volna faragni belőlem, aztán belátták, hogy inkább valami "nadrágos" ember lehetnék, és nem fogtak be, mint társaimat a többi háztartásban, a nehéz fizikai munkára. Csúfoltak is emiatt gyerektársaim, mert "urasan" beszéltem. Az udvarházából kiakolbólított uraság könyvtárának egy része a mi félbemaradt házunk elkészítetlen szobájában kötött ki, arra anyámmal rendesen rájártunk, és mielőtt feljelentettek volna, egy piciny részét el is olvastuk… Aztán egy hajnalon ránk törtek, nagyapámat a szekér elé fogták, egymagában kellett vonszolnia az aranyozott bőrkötésű kötetekkel megpakolt szekeret a községházáig, ahonnan a szebbjét elvitette az akkor éppen grasszáló pisztolyos gazember (később kapusként pusztult el egy vegyigyárban, sav ölte ki a látását, van isten), a többit pedig, amint arról Sütő András is írt egy égbekiáltást: elégették – mint az osztályellenség mocskát.
Verseimet csak az anyám ösmerte és szerette, halála után minden kézzel foghatót elvittek az üresen maradt lakásból, a Rád János készítette 1939- es "csícsős hegedűmet" is, füzetem a rossznál is rosszabb verseimmel valahol kallódik.
Büszke lehetek rá, hogy Arany János és Petőfi Sándor, később Kányádi Sándor lehettek a "mestereim". A Toldiból egész énekeket tudok idézni, a János vitézt betéve tudtam valaha. Aki magyar pennás ember nem ismeri ezeket a remekműveket, vizet sem vihet irodalmunknak. Számomra a költészet az elsődleges, az a világmegismerő forma, amit magammal vinnék a galaktikán kívülre is. A próza is költészet, csak egy kicsit szabadabb, ezért néha nehezebb is. Korán beláttam, hogy nem lehetek költő, mert ahhoz a tehetség töményebb, sűrítettebb változata kelletik. Az ember ismerje meg és "lakja be" önnön korlátait. Nem könnyű "elkönyvelni", hogy nem sikerül, amit szeretnénk. Sokan bele is halnak, mások mindenáron túl akarnak lépni rajta, és fűzfapoétákként cégéreztetik magukat. Mióta irodalmi kört is vezetek, és ez nem ma kezdődött, hanem inasként a Nagy Pál és a Kicsi Antal vezette Aranka György irodalmi körben, utána Korondon, az Ambrus Lajos irányította Firtos körben, később a Hazanéző irodalmi találkozóin, 2005-től pedig a Súrlott Grádics irodalmi összejövetelein, számos élettel és sorssal szembesített az élet, többen mentek el úgy, hogy búcsút sem intettek a széles poétai mezőknek. Elsősorban a világ babrált ki velük, de valójában saját magukkal vívták a csatát, és a saját gégéjüket szorongatva maradtak alul. Alulírott is bűnös vagyok, mert néha, pohár ital mellett keresetlenül közöltem velük – hogy tehetségtelenek. Belátom: nagy baromság volt. Tehetségtelen ember nincsen. Csak kinek-kinek más-más vágányon kell tolatnia, míg a "siker" is megérkezik; volt már olyan, hogy egy fej saláta formájában, vagy egy tetvektől hemzsegő, eltévedt őzgidácska képében, amit az imádott nő hozott feléd az erdei tisztáson…
– Élete fontos szakaszát képezik a Korondon töltött évek. Meséljen erről.
– Korond jelentette számomra a visszatérést megszenvedett anyanyelvemhez. Az én kis falum, Dányán: többnyelvű, hogy finoman fejezzem ki magam. Ott bizony télidőben a macska dezserálódott a kerten, vagyis ráfagyott a kerítésre. Arany János és Petőfi mellett az én külön irodalmi szentem Tamási Áron volt. Még helyi kis színjátékot is írtam az ő modorában. (Tehetségről itt se essék szó.) Amikor 1973-ban kiderült, hogy Korondot választhatom pedagógiai működésem színhelyéül, onnan még Izsák József tanár úr sem tudott kibillenteni, pedig egyik szép tanítványa javára jó lélekkel cserélte volna el velem ezt a falut. Más kérdés, hogy egy üres zsebű csóró, még ha tanár is, mihez tud kezdeni a már akkor is dúsgazdag fazekasfaluban. Olyan kapitalizmust Marx sem ismer, ami akkor már ott virágzott!
Hát én, balfék, kivittem a családomat is, nyomorogtunk eleget. Hat vagy hét albérletet is "meglaktunk". Kiderült: nem is rendes tanárként vagyok ott, hanem az igazgató ideiglenesen üres helyére libbentettek, mint egy pihepárnát. Feleségem tanítónőként egy kerek tanévig szintén a pálya szélén térdepelt. Egyik bajból a másikba tapsintottam, nem vagyok büszke magamra. Úgy utálom a diktatúrának azt a szakaszát, mint Ludas Matyi a pipefost.
– Korond után Marosvásárhely következett, az erdélyi kultúra egyik fellegvára. Volt más lehetőség is?
– Nem volt, mert nem lehetett, mert nem is kívántam. Mindig is Vásárhelyre vágytam vissza, ha megszámolom, életem kisdednyi első részét a falumban töltöttem, majd Vámosgálfalván és Dicsőszentmártonban, de közben mindvégig dányániként. Aztán Marosvásárhelyen a rettenet évei következtek: a Pedáról kétszer is kirúgattam magam, láttak-e már olyan hülyét, aki harmadszorra is ugyanoda felvételizik, megint bejut, előbb harmadiknak, aztán csak közepesnek, végül viszont: elsőnek – és el is végzi?! Akkor már megvolt a fiunk, Attila, és nem nagyon mertünk ugrándozni.
Nem tudom, miért, de Vásárhelyre mindig hazavágytam. Sok Bölöni élt itt az idők során. Nekem ez a szerencsétlen város a szerencsém és a nyomorúságom egyben. Nem féltem soha tőle – amikor visszatértem kilencvenben, éppen sipircelt a gyengébb idegzetűek kisebb serege. Ma büszkén jönnek vissza nosztalgiázni kedves vendéglők exkluzív csöndességébe. Védett állatokként szeretik, ha az ünnepi szónoklat fölidézi azokat az időket, amikor "muszáj volt innen elpucolni" – csak mert éppen jól jött az eltakarodási lehetőség.
(Idézet egy kötetből: "Az úribb társaság levegőt vett, ballonba ült és elspulnizott. Ímé, helló, megint vásárhelyiznek, miközben tudják magukról, hogy mekkora senkik és semmik.")
Minden halott vásárhelyi nevében megsértődöm, ha mindenféle hazaugri menőmanók ugyabugyálják a mai vásárhelyi helyzetet, megmondóemberekként tanítanak semmire. Ezeknek a még mindig gyakor sznob vásárhelyiek körében kerül vevőjük, a libegő lelkűek mindég térdre hullanak a villogó szaremberek előtt.
Sosem hallgattam a félelmeimre. Keveset élek. De azt intenzíven. Pedig az íróembert a félelmei is éltetik. A szorongásai és a rettegései. Nincsenek normális álmaim. Borzalmas az agyam éjszakai élete. Nem látok, nem hallok, nem érzékelek, csak valami homályos, csendben zajló, bicskás, csonka kaszás gyilkosságot, amely nem is olyan régen történt, hol is.
Tudod, milyen egy csonka kasza? Mennyire vág el egy torkot például?
Engem nem küldött senki sehová. Ha egy nem idevaló elküld valahová, azonnal kap tőlem egy kontraexpediálást. De ha ezt a kilencvenes, alkalom kínálta kitakarodott deckanépséget hallom, és egyre gyakrabban hallom, mert jövögetnek haza-haza, és elkezdik "visszavenni" a várost: gyászmisézni afölött, hogy ők milyen szerencsétlenek – akkor az égnél is magasabbra megy föl a pumpám.
– Mit jelent(ett) egy megyei lapnál dolgozni a harmadik évezred fordulóján?
– Megyei lap: megyei lap. Paperla-pap, mondaná Jókai, Mikszáth. Nekem csak bajt jelent, mert képtelen vagyok "belehelyezkedni" egy "megyei lap" lelki tünetegyüttesébe: micsodás megfeleltetési kényszereknek van kitéve a szétcincált, rendkívül heterogén közösség, mekkora nyomás nehezedik rá mindenféle, nálanál nehezebb "portfóliójú" intézmények és hintázmányok részéről – és mi lesz, ha egyszer ezek – egyöntetűleg vagy önegytetűen – úgy döntenek, hogy tovább már nem is leszünk?!...
– Hogy lehet "összehozni" a napi zsurnalisztikát a szépirodalommal?
– Nem lehet, és nem is kell. Amit zsurnalisztikának mondunk, az a cikkírás, nap mint nap. Ha valaki úgy tud a hétköznapok akár jelentéktelen eseményeiről is írni, hogy az, mondjuk, két évtized múltán is olvasható és élvezhető, már enyhén szólván irodalmat művel. Szépirodalom akkor lehet belőle, ha száz év után is beválogatják egy antológiába. Nekem annyi közöm volna mindehhez, hogy jól tudom: mikor valahonnan "tudósítok", például Fehéregyházáról, azt nem fogják szépirodalomként elkönyvelni sehol a kerek világon. Az: dokumentum, akkor is, ha nem mindenben követi a valóságot. Itt inkább a hitelesség a lényeges. Ha nem az a lány mondta el azt a Petőfi-verset, hanem egy másik, kit érdekel? De a Petőfi-vers és az eszmei üzenete: az legyen pontosan megjelölve.
– Kikre büszke, akikkel találkozott élete folyamán, bár lehet, hogy már nincsenek is az élők sorában? Van-e személyes élménye vagy emléke, amit ezektől a szellemóriásoktól kapott, s féltve őrzött kincsként visz tovább?
– Ó, hát hogyne. Gondolom, az Isten azért áldott meg valamiféle kínos fantáziával, hogy néha ragyogó lények is rám mosolyogjanak. Egyszer például Gandhi úr szinte rálépett a bal lábujjamra. Észrevette, bocsánatkérőn sétált tovább. Vannak ilyen kedves vízióim.
De persze ismertem néhány hazai írót is, akikről már nem illik efféle lábtaposó anekdotákat mondani. Sütő András egyszer fél órán át káromolt, ízes nagypénteki delíriummal, a telefonban, míg nagy nehezen végül kiderült, hogy mégsem rólam van szó. És a végén azt mondta, hogy a kurvaistenit, te Domi, mért nem szóltál, hogy nem te vagy az.
Milyen jó, ha az ember nem mindég az elején mondja be a tutit.
Az írók unalmas emberek. Ami nekik fontos, az nekünk rettenetes. Ami nekünk fontos, arra ők rá se bagóznak.
Magam sem tudom igazából: mikor vagyok olvasó és mikor író. Ez a legcsodálatosabb a dologban, a sok sületlenség mellett. Mert az, gondolom, senkinek sem diadalmenet, ha hajnali fél ötkor kipattan a szeme, mint a rugós bicska, és hiába szeretne visszaaludni, hiába próbálkozik a tévécsatornák valamelyikén vígan szökellő pornóval, hiába mondja el többször is az Úr imáját – nem és nem, nem és nem.
Tessék föltápászkodni, halkan mosakodni-budizni, aztán a számítógéphez osonni.
Ne tudja meg senki, hogy írni készülsz, te randa firkász.
És akkor még! Vajon mi sül ki az egészből?!…
Az írók szomorú emberek. Ha véletlenül egyiknek vagy a másiknak sikerül jó művet alkotnia, akkor kezdődik csak igazán a tragédiája.
Az írók belehalnak abba, hogy nem egyebek.
– Ha valamit másként "tehetne" leélt életéből, mi lenne az?
– Nem lennék gyík egy napsütötte kövön. Szabó Lőrinc metaforája az örökkévalóság minden pillanatában érvényes – de például most én beszélek, és nem Szabó Lőrinc. Aki él és prózaíró, annak mindenféle helyzet ideális; szerencsétlenségemben én mindvégig leginkább adószedő lennék. (Egy pompás Mikszáth-elbeszélésben válaszolja a pedellus: – Semmi újság, kegyelmes uram. Szedik az adót mindenfelé.
Ezzel szoktuk köszönteni egymást Nagy Pállal.)
– Mi van a fiókban, mikorra várható új Bölöni-kötet?
– Van és volna. De minek. Évente összeáll egy- egy kisprózai könyvecskének az anyaga. Kiadóm nincsen. A hülyekrízis beálltáig lapom részvénytársasági alapon adhatott némi jutalékot a tagoknak, azokból a szerény összegekből nyomattam ki gyenge munkáimat. Hát ennek is vége. Tértijegy az ablakon túlra című kötetem egy székelyudvarhelyi úrnál várja a rendes feltámadást.
Meghalni percenként kész vagyok, de amúgy nem sietek. Kegyelmi állapot, ha sikerül valami kis akármit össze- ökörmölnöm, ha a rádióban kéthetente felolvashatok, ha…
Ha, ha, ha. Há!
Az írók szörnyetegek. Unalmas fantaszták. Minek kell interjút s mindenféle szamárcsikós semmiségeket közzétenni róluk?
Hagyjátok békén őket!
Kérdezett: Székely Ferenc. Népújság (Marosvásárhely)

Nyolcvanéves lenne idén Dankanits Ádám
Harmincöt évvel azután, hogy a bukaresti földrengésben életét vesztette, Dankanits Ádám művelődéstörténészre, A Hét című folyóirat szerkesztőjére emlékezhettek a kincses városban élők szerdán délután, a Kolozsvár Társaság székházában. Az 1932. január 2-án született személyiség pályájáról Sipos Gábor, az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) elnöke és Horváth Andor, a Korunk főszerkesztő-helyettese tartott előadást.
Dankanits Ádám Kolozsváron végezte tanulmányait, majd a Bolyai Tudományegyetem történelem szakán szerzett diplomát. Ezután a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium Dokumentációs Könyvtárában és a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolán dolgozott, 1970-től A Hét szerkesztője volt, magyarázta Sipos Gábor, hozzátéve: a művelődéstörténet iránti érdeklődése a könyvtárban, a XVI. századi könyvek vizsgálata során bontakozott ki. A Kriterion gondozásában 1974-ben jelent meg összegző munkája, a XVI. századi olvasmányok című kötet, amelynek előszavában így fogalmaz a szerző: „Az erdélyi könyvtárakban becslésünk szerint több mint húszezer tizenhatodik századi külföldi nyomtatványt őriznek. Ebből a hatalmas hagyatékból Kelemen Lajos és Jakó Zsigmond munkája nyomán a kolozsvári akadémia gyűjteményében, Gustav Gündisch kutatásai alapján pedig a szebeni Brukenthal Könyvtárban sikerült kiszűrni mintegy másfélezer kötetet, amelyről névbejegyzés vagy pedig a kötéstáblán feltüntetett szignó (iniciálé) alapján bizonyítható, hogy már a tizenhatodik században Erdélybe került.”
Marosvásárhelyi, zilahi, csíkszeredai, brassói és székelyudvarhelyi gyűjteményeket vizsgált továbbá Dankanits, s eredményként a XV–XVI. századi európai irodalom recepcióját adta Erdélyben, hangsúlyozta az EME elnöke. Mint mondta, Dankanits Ádám új pászmán folytatta ezután kutatásait, a XVII–XIX. századi erdélyi életformaváltásra fókuszálva: egészségügyi, közigazgatási, termelési és művelődési vonatkozásban végezte a gyűjtést.
A földrengés okozta pusztulástól megmenekített írásai A Hétben jelentek meg 1979-ben, majd 1983-ban A hagyományos világ alkonya Erdélyben című kötetben, a Magvető Kiadónál. – Annak ellenére, hogy tanulmányai mellett mindösszesen két vékony kötete jelent meg, Dankanits Ádámot sokan idézik, és számos kutatásnak volt a serkentője – összegezte Sipos Gábor.
A Hétnél dolgozott együtt a művelődéstörténésszel Horváth Andor, aki egykori kollégájával kapcsolatban a nagyvilágban való korszerű tájékozódást, a jó értelemben vett megszállottságot és a korszerű történetírást említette. – Születésének évét tekintve szomorú, hogy nem lehet már közöttünk, ami azonban az életművét illeti, bőven van, mire emlékeznünk. Szomorú, hogy nem tudta folytatni mindazt, amit elkezdett – vélekedett a Korunk főszerkesztő-helyettese.
F. ZS.
Szabadság (Kolozsvár)

Főhajtás egy kitüntetett előtt
Anyanyelvem legszebb szavait keresgélem a szívet melengető hír hallatán-olvastán. Tenyérizzasztó munka e jegyzet indítása, különösképpen, mert ezt a nem mindennapi közhírré tételt egykori tanítványa veszi és adná tovább egykori tanító nénijéről, aki tanítás és "menet közben" 34 esztendősen a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolán magyar nyelv és irodalomból megszerzi a szakképesítést. S ha kezébe kerül e jegyzetem, nem szeretnék gyenge jegyet kapni tőle fogalmazásból...
1951-ben helyezték Szentegyházasfaluba a máréfalvi szép, szőke tanító nénit, Lukács Domokos ács és faragómester lányát. 1952–55 között lehettünk tanítványai az akkori I–VII. osztályos központi elemi iskolában. Fenyédi kitérővel (szülőfalujának községközpontja) Máréfalvára helyezik magyar szakos tanárként. Két év teltével igazgatónak is kinevezik, és dolgozik az iskola biztos kezű vezetőjeként tizenkét évig. 1987-ben nyugdíjba vonul, 36 évi pedagógusi hivatását mindenkoron hűségesen teljesítve. És Kovács Piroska néninek az ezt követő két és fél évtized hozza meg néprajzosi, kultúrmunka-szervező, -irányító "közmunkájának" eredményeit, sikereit. Iskola és falumonográfiát jelentet meg, hátára veszi szülőfaluja művelődési életének legnehezebb részét, leltározza, rothadástól, emberi közömbösségtől menti székely kapuit. Tanítványaival gazdag tárgyi, néprajzi anyagot gyűjt, s ha kell, szerepet vállal az általa betanított színdarabokban. Negyedszázada nem csak Székelyföldön, Kárpát-medencei szinten válik ismertté neve, közmegbecsülésnek hagyományvédő, -mentő, néprajzi tevékenysége.
Január 2-án kelt válaszlevelében írja többek közt "...személyemet illetően két díj átadásáról írsz; nem volnék őszinte, ha nem vallanám be, jólesik az embernek, ha látják, elismerik munkáját. Az én esetemben ez már az öregséget is jelenti. De hát ez van! Ebben az évben 80 éves leszek, ha a Fennvaló is így akarja. Ez utóbbi, az Orbán Balázs-díj azért jelentős számomra, mert általa az önkéntes munkát jutalmazták. 19 éve alapítottam a Kőlik Hagyományőrző Művelődési Egyesületet. A két évtized alatt sok-sok hagyományőrző kulturális tevékenységre került sor. Ez nevet, elismerést adott egyesületünknek. A töretlen munka általában meg szokta hozni a gyümölcsét... Helytörténeti kutatásaim eredményeként 2009 karácsonyán megjelent egy vaskos kiadványom Orczád verítékével címmel, Máréfalva a történelem sodrában alcímmel. Ezt hagyatéknak szánom szülőfalum számára. Bár ennyit, ha már családdal, utóddal nem gyarapíthattuk székely társadalmunkat..."
Szép, megrendítő vallomás egy székely magyar asszonytól, Kovács Piroskától. Akire igazi lámpásként néztünk fel mi, egykori tanítványai azokban a hazugságra épülő, ködösítő, nehéz évtizedekben. S akinek közéleti, nemzetféltő, -mentő munkássága meghozta gyümölcsét: az Europa Nostra Díjat a Kiemelkedő hozzájárulás kategóriában, amelyet június 1-jén adnak át a lisszaboni Jeronimos-kolostorban szervezett ünnepségen.
Freenczy L. Tibor. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Három éve hunyt el László Ferenc
„Még nem tudjuk, kit veszítettünk el” – írta egy hozzászóló a Szabadság sportblogján László Ferenc halálhíre kapcsán. És valóban. A szerkesztőség gyászba borult, egykori munkatársai könnyet ejtettek érte, mi, a fiatalabbak pedig sorra kérdeztük kollégáinkat: ki volt László Ferenc? „Sportújságíró”, „a legjobb”, „humoros”, „gavallér”, „úriember” és folytathatnánk a sort. Mindenkinek mást-mást jelentett a vele való személyes kapcsolatától függően, de alapjában véve mindenkinek ugyanazt: a szakmájában zseniálisat nyújtó, emberként, barátként, munkatársként példaértékű személyt. Röviden: Fricit, esetleg Frici bácsit. És hogy kit veszítettünk el? Még mindig nem tudhatjuk, mert munkásságának egyes elemei csupán most kerülnek elő. Ami biztos: László Ferenc nemcsak felbecsülhetetlen értékű munkát tett le az asztalra, hanem az erdélyi magyar sportújságírás atyjaként magát az asztalt is ő maga faragta.
Egy nap híján három éve borította gyászba a Szabadság szerkesztőségét és az újságolvasók szívét a hír: elhunyt László Ferenc, az erdélyi magyar sportújságírás stílusteremtő, példamutató atyja.
Kolozsvárott született 1930. március 10-én. Apja, László Ferenc tisztviselő és műszaki rajzoló, anyja, Bácsi Erzsébet háztartásbeli. Tanulmányait szülővárosában kezdte, a Kolozsvári Református Kollégiumban tanult és utódiskolájában végzett és érettségizett 1949-ben. Az egyetemen kémiát tanult, de sosem vonzotta ez a szakma. Később a Marosvásárhelyi Pedagógiai Intézeten (Tanárképző Főiskola) román és magyar nyelv, valamint irodalom szakon szerzett diplomát, 1971-ben. Ezután a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarának magyar–német nyelv és irodalom szakát is elvégezte, és 1975-ben államvizsgázott, akkor már közismert újságíróként.
Első publikációi közé az 1943 nyarán magánkiadásban megjelentetett bethleni Nyári Közlönyben írt sportcikkei sorolhatóak, 13 évesen ő szerkesztette a lap sportrovatát. A református kollégiumban eltöltött középiskolás diákévei alatt a Világosság című napilapnak ő írta a diáksággal kapcsolatos sporthíreket.
Elsőéves egyetemistaként értesült a Népsport – a mai Nemzeti Sport elődje – hasábjairól, hogy az újság sportújságírókat keres. Beküldött pályázatára pozitív elbírálást kapott és ekkor már a professzionális szaklap munkatársaként dolgozhatott. Tudósítói állása azonban alkalmi munkának bizonyult, a megélhetéshez ez nem volt elég. Éppen emiatt döntött úgy, hogy él a lehetőséggel és beáll az Armătura gyár bérszámfejtői közé nyárára. Nemsokára lapunk elődje, az Igazság levelezőket toborzott tanfolyamra. A gyár ifjúsági szervezete László Ferencet jelölte, akinek nyert ügye volt, amint kiderült, hogy Budapestre tudósít. 1950. november 1-jétől László Ferenc az Igazsághoz „igazolt”, és a napilap a későbbiekben már nevet változtatott, amikor ő még mindig a sportrovatának a vezető szerkesztője volt. Újságírói munkája mellett több sportot maga is űzött. 1947–1949 között a Kolozsvári CFR-nél leigazolt teniszezőként sportolt, 1948-ban a Kolozsvári Református Kollégium kosárlabdacsapatával városi bajnoki címet szerzett. 1947–1954 között hét éven át versenyszerűen is űzte a kosárlabdázást: a Kolozsvári Viktória, majd a Kolozsvári Vasas és a HSK után a Kolozsvári Szpártákban is kosarazott. A kosárpályától szakítva 1954–1960 között vívott és öttusázott a Kolozsvári Tudomány, majd a Kolozsvári Dinamó színeiben. 1949 és 1959 között kosárlabdaedzőként is tevékenykedett.
László Ferenc eleinte csak tudósításokat közölt az Igazságban, de 1950-től gyakorlatilag ő jelentette a napilap sportrovatát. Bár a sportrovatvezetői állását hivatalosan csak 1956-ban kapta meg, Dózsa Sándor egykori munkatársának visszaemlékezése alapján 1953-ban László Ferenc már egyedül szerkesztette a sportot. 1954-től a Kolozsvári Rádiónál is munkát vállalt, ez azonban nem akadályozta őt az újság szerkesztésében, mert egybevágott a két munkakör. Szepesi Györggyel való levelezése nagyban befolyásolta László Ferenc rádióriporteri munkásságát. Az Aranycsapat tizenkettedik tagjának titulált Szepesivel az-után vette fel a kapcsolatot, hogy a Kolozsvári Rádiónál megkezdte a rádiós munkásságát. Kettejük között életre szóló barátság alakult ki.
A rendszerváltás után Szabadság lett a magyar lap. 1991-ben László Ferenc nyugdíjba vonult, és ezután közölte mindazon cikksorozatait, amellyel hallgatnia kellett az átkosban. Nyugdíjazása után még több mint tizenöt éven át szerves részét képezte a Szabadság sportrovatának. Kalendárium-szerű írásai (Ezen a napon, Ezen a héten, Hétről hétre) mellett pályafutása egyik legnagyobb kutatómunkáját közölte a kolozsvári napilap hasábjain: az Ezredvégi arcképcsarnokot – belefoglalva a Kolozsvári Atlétikai Club (KAC) részletes történetét is.
Sportújságírói munkásságára felfigyelve a Révay Nagy Lexikona 1990-ben felkérte László Ferencet, hogy gyűjtse össze az ismert erdélyi magyar sportolók szócikkeit. 1990–1994 között ötszáz sportolót mutatott be, pályafutásukat, eredményeiket. A Révaynak végzett munkáját részben átültette – és kiegészítette – az 1996-ban megjelent Ki kicsoda Aradtól Csíkszeredáig? és az egy évvel később megjelent, 1997-es Romániai magyar ki kicsoda című lexikonba is.
Pályafutása során több mint tíz lapnak tudósított rendszerességgel, és három rádióban hallgathatta tudósító és megemlékező műsorait a közönség. Első, elismert lapban közölt írása 1948-ban jelent meg a Világosságban, utolsó újságírói munkáit pedig a Paprika Rádiónak telefonos bejelentkezések alkalmával vezetett műsora képzelte, 2008-ban. A fentiekből kiderül: több mint 60 éven át szolgálta a magyar olvasóközösséget cikkeivel, kutatásaival, teljes munkájával.
Az Igazság sportszerkesztőjeként 1979-ben és 1984-ben ő nyerte el a Penna-díjat. 1993-ban a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) neki ítélte a rádiós Nívódíjat – ő nyerte el először ezt az elismerést. Pályafutását, több mint félévszázados munkásságát a Magyar Újságírók Országos Szövetsége (MÚOSZ) Aranytoll-díjjal koronázta meg 2001-ben.
2009. május 1-jén legyőzte őt a betegség, és kiragadta családja, munkatársai, olvasói köréből. Ugyanabban az évben szeptember 11-én a Minerva-házban megnyitották a László Ferenc Sporttörténeti Gyűjteményt, hagyatékát pedig ma is büszkén őrzi a Minerva Művelődési Egyesület. A három éve elhunyt László Ferenc az erdélyi sportújságírás legátfogóbb életművét hagyta az utókorra.
KOVÁCS HONT IMRE. Szabadság (Kolozsvár)

Dankanits Ádám nagyenyedi évei (1955–1961)
FOLYTATÁS LAPUNK MÁJUS 2-I SZÁMÁBÓL
A szakmai, tudományos munka keretében Dankanits Ádám az irattári anyag leltározásával, a többszörös katalóguscédulák elkészítésével egyidejűleg a poszesszor-katalógus, román–magyar irodalmi bibliográfia, ex-libris – katalógus összeállításával foglalatoskodott. Ugyanakkor az 1752-es kéziratos könyvtárkatalógus tanulmányozásával, az enyedi nyomda XVIII. századbeli működésével és termékeivel, a papírmalom tevékenységével is napirenden volt, s e témákhoz kötődő kutatási eredményeit a Könyvtárosok Tájékoztatója, a Könyvtári Szemle, a Magyar Könyvszemle, a Nyelv-és Irodalomtudományi Közlemények, a debreceni „Könyv és Könyvtár”, a Román Akadémia: Materiale şi cercetări arheologice (Régészeti anyagok és kutatások) c. szaklapokban ismertette. Ugyanakkor tudomására jutván, hogy a kézdivásárhelyi múzeumban Köteles Sámuel, egykori enyedi tanár életéhez, tevékenységéhez és családjához kötődő értékes dokumentumgyűjtemény van letétbe helyezve, hosszadalmas levelezés eredményeként sikerült azt megszereznie s a Bethlen Könyvtárban elhelyeznie. Ugyancsak ő veszi át jegyzőkönyv alapján 1959. október 20-án a kolozsvári Művészeti Alaptól Gy. Szabó Béla Kőrösi Csoma Sándorról készített fametszetét, valamint a Dócziné Berde Amál által készített: Kőrösi Csoma Sándor elindul a kollégiumból c. festményt, mely alkotások jelenleg is a Bethlen Könyvtár olvasótermében tekinthetők meg. Közben a történetkutatás Enyed rajonbeli feladatairól értekezik egy könyvtárbeli összejövetelen, a helyi magyar értelmiségiek részvételével. Tartalmas előadásának sajnálatos módon hiányzik a befejező része, viszont a megmaradt szövegből is kicseng Dankanits átfogó történelmi szemléletismerete, széleskörű tájékozottsága, a helyi múlt feltárásának fontossága, ennek érdekében egy helyi jellegű Történeti és Filológiai Társaság létrehozását is szorgalmazza, amely a helyi történelmi, néprajzi, kulturális adottságokat venné számba. Annál is inkább látja ennek hasznát, mivel előadása szövege szerint: „Enyeden a helytörténeti kutatásnak jelentős hagyományai vannak. P. Szathmáry Károly haladó polgári nézőpontból feldolgozta a Kollégium történetét s több cikkben vázolta Enyed város múltját és műemlékeit. A század végén megalakult Alsófehérmegyei Történelmi, Régészeti és Természettudományi Egylet már kiadja a megye monográfiájának néhány kötetét. Ebben a vállalkozásban jelentős szerepet vállalt Herepei Károly tanár, a régészeti gyűjtemény lelkes létrehozója, aki a megye természeti viszonyairól és őstörténetéről adott a kor tudományos színvonalán mozgó képet. Folytathatnók a felsorolást Fenichel Sámuel és Bodrogi János gyűjtő- és feldolgozó munkájával. Néprajz terén Lázár István és Szilády Zoltán lelkes és értékes tevékenységét kell megemlíteni.” Mindezen előzmények alapján a pusztuló műemlékek, művészi kivitelezésű vagy történelmi jelentőségű középületek, városi és falusi házak, templomok, kúriák számbavétele, a népélet, a kihaló népszokások, a munkásmozgalmak, a földreform számbavételét tekinti elsődleges feladatnak Dankanits.
Kollégája és munkatársa, Vita Zsigmond kitűnő nagyenyedi művelődés- és irodalomtörténész, kollégiumi tanár és könyvtáros gyakorta zaklatott életútja javarészt ismeretes a közvélemény előtt (a háború idején munkaszolgálat, a Târgu Jiu-i lágerbe való internálás, az 50-es évek elején a tanügyből való menesztése). Alig telepedett vissza 1956-ban egykori munkahelyére, a Bethlen Könyvtárba (első alkalommal a 40-es években volt szinte egy évtizedig a könyvtár könyvtárosa), két évvel később, 1958-ban máris újabb zaklatásnak lett kitéve, a felettes hatóságok ugyanis ismételt eltávolítását helyezték kilátásba. Erről viszont már nem tud a közvélemény. A könyvtári irattár viszont ezt is megörökítette. Ez alkalommal Dankanits Ádám veszi védelmébe s intézkedik hivatalos átirattal Vita megmentéséről. Az 1958. január 31-én a 39 sz. alatt keltezett s a rajoni néptanácsnál 928 sz. alatt iktatott Jelentésének magyar fordítása így szól:
„A káderek stabilitása igen fontos kérdés valamennyi szakterületen, rendkívüli jelentőséggel bír a tudományos–dokumentációs könyvtárak esetében, úgy ahogy ez érvényes a mi esetünkben is. Az ilyen intézményben felmerülő sokrétű tudományos problémák megoldása egy igen magas fokú tudományos szintet igényel, az alkalmazottaknak pedig kötelessége mindemellett a könyvállomány alapos ismeretével is rendelkezni. Könyvtárunk közel 65 000 kötetet tartalmaz, ennek ismerete többéves, azaz több évtizedes tevékenységet vesz igénybe. Mialatt a könyvtár két alkalmazottja alig 1 éve, illetve 1,5 hónapja tevékenykedik könyvtárosként, addig Vita Zsigmond szinte két évtizede dolgozik a könyvtárban. Ő az egyedüli a jelenlegi közösségből, aki a könyvállomány részletes ismerője. Az utóbbi évek során a könyvtári személyzet sokrétű feladatot kapott a központi hatóságok részéről, melyek megoldása e képességek halmazát igényli. Ilyen feladatok: az ősnyomtatványok, a levéltári anyag s mindenekfelett a kéziratok stb. feldolgozása. Mindemellett a különböző szakterületeken tevékenykedő kutatók egyre gyakrabban igénylik a személyzet tudományos hozzájárulását, tudományos információk, utalások stb. biztosítását, melyekre kötelesek vagyunk válaszolni. Ezek a feladatok, a jelenlegi helyzetben csakis Vita Zsigmond segítségével valósíthatók meg, ő lévén az állomány nagyon jó ismerője. Ha egyfelől az ő eltávolítása az intézmény érdeke ellen szól, másfelől Vita valamennyi szakmai ismeret birtokosa, melyek szükségeltetnek a szóban forgó állás elfoglalásához. A dokumentációs állományunk javarészét (kéziratok, levéltári anyag és régi könyvek), idegen nyelvű könyvek (magyar, latin, német, francia) alkotják, melyek ismerete a bibliográfusi munka alapját képezik. Vita ismervén teljességében ezen nyelveket, megfelel ezen elsődleges feltételeknek. Tudományos és szakmai szintjéről nem kell jómagam beszélnem, ugyanis kézzelfogható bizonyíték e tekintetben a nagyszámú cikk és tanulmány, melyek jól ismertek a tudományos élet berkeiben s az a tény, hogy a Román Akadémia Kolozsvári Fiókjának is külső munkatársa, már önmagától beszél. Egy olyan könyvtárban, mely nagy értékű könyvekkel rendelkezik (amilyen a mi esetünk is), Vita Zsigmond a régi és jelenlegi munkatársak véleménye és meggyőződése szerint igenis megfelel ezen feltételeknek.
Következésképpen ismételten hangsúlyozom: Vita Zsigmond további működése életbevágó fontosságú az intézmény érdekében, mivel egy olyan ember kerülne eltávolításra, aki nélkülözhetetlen a jelen pillanatban, de ugyanakkor mellőzhetetlen mindaddig, amíg új káderek képződnek ki mellette és általa.”
A helyhatóság 1958. február 14-én reagál a beadványra: „Közöljük, hogy a Végrehajtó Bizottság beleegyezését adta, hogy Vita Zsigmond továbbra is megmaradjon könyvtárosi állásában.”
Így oldódott meg végül is Vita sorsa. A fiatal, alig egy hónapos könyvtárosi szolgálattal rendelkező Dankanitsnak sikerül megmentenie mentorát, akitől minden bizonnyal sokat tanulhatott az elkövetkezendő, hetek, hónapok során, mind szakmai, mind tudományos tekintetben. Közben Dankanits a falvakat járja, községi könyvtárak állományát selejtezi, ismeretterjesztő előadásokat tart, kollektivizálást végez, bonyolult, aprólékos, sokszor idegölő adminisztrációs munkát bonyolít le, mialatt ismételten kollégáit és könyvtárát veszi védelmébe, akkor amikor például – hogy csak egy esetet említsek a sok közül – a könyvtári személyzetnek a székelykocsárdi néptanács mindennapi munkáját s egyben az egész község mindennapi életét, tevékenységét kellett a helyszínen támogatnia és irányítania, s havi három alkalommal a helyhatóság közgyűlésein is részt kell vennie. Mindemellett Bőjthe Jolán könyvtárosnő a helyi Gabonaátvevő központban (Baza de recepţie),a Kisegítő Katonai Parancsnokságon (Comisariat Militar) és a Városi Nőszövetségnél is közmunkát kellett teljesítsen. Ezek ellen tiltakozik, s veszi védelmébe kolléganőjét Dankanits a helyhatósághoz intézett hivatalos átiratával, amelyben kérte, hogy mentesítsék kollégáját ezen teendők alól, hiszen ilyen körülmények közepette képtelen a központi hatóságtól kiszabott szakmai teendőinek eleget tennie, ráadásul még azon évi pihenőszabadságát sem élvezhette.
Úgy tűnik, hogy mindezen sokirányú, könyvtáron kívüli teendők, amelyeket a helyhatóság gyakorta avatatlan, hozzá nem értő egyénei róttak a könyvtárosokra, próbára tették Dankanits türelmét, aki megelégelve az adott helyzetet, új munkakört igyekezett magáévá tenni. Vita Zsigmond ezt az elhatározását ekképp fogalmazta meg hátrahagyott önéletírásában:
„Dankanits elintézte, hogy a Bethlen Könyvtárt a kolozsvári Egyetemi Könyvtár igazgatása alá rendelték. Ez kedvező volt számunkra, a könyvtár egészen tudományos jellegű lett. Nem kellett többet falusi könyvtárakat ellenőrizni, mert egy időben azokból ki kellett venni a dogmatikus kommunizmusnak nem tetsző könyveket. Turnovszky után Dankanits Ádám lett a könyvtár igazgatója, vele is jó viszonyban voltam. Dankanits azonban nem elégedett meg a könyvtárossággal, többre törekedett. Hamarosan átköltözött Marosvásárhelyre, ott a Pedagógiai Főiskola tanára lett, majd Bukarestbe ment szerkesztőnek A Héthez. Ott az 1977-es földrengés áldozata lett.”
Enyedről való távozása előtt hivatalosította a Bethlen Könyvtárnak a kolozsvári Központi Egyetemi Könyvtárhoz való átcsatolását. Ennek kapcsán a bukaresti szakminisztérium, az Egyetemi Könyvtár és a Bethlen Könyvtár között 1959–1961 között lezajlott terjedelmes hivatalos levelezés jutott kezemhez. Ebből ez alkalommal csupán a végkifejlést említem, mely szerint 1961. január 9-én a Kolozs Tartományi Néptanács 38. Határozata alapján a nagyenyedi Bethlen Könyvtár, természetesen az akkori törvényes rendelkezések előírásainak figyelembevételével, 1961. január 1-jei hatállyal a nagyenyedi városi néptanács hatásköréből az Oktatási és Művelődési Minisztérium hatáskörébe ment át. Az anyagiakkal egyetemben a háromtagú személyzet is áthelyezést kapott, um. 1 főkönyvtáros 1069 lej, 1 bibliográfus 950, és 1 könyvtáros 775 lej havi fizetéssel. A bukaresti szakminisztérium a Bethlen Könyvtárnak az Egyetemi Központi Könyvtárhoz való alárendeltségét pedig az 1961/ 35740 sz. átiratával hitelesíti, amelyben kimondja, hogy a Bethlen Könyvtár a kolozsvári intézmény fiókintézete, következésképpen a levéltári anyagok megőrzése tekintetében az egyetemi könyvtárakra vonatkozó szabályzatok hatáskörébe tartozik. Ezen hivatalos okirat alapján 1961. március 3-án az Egyetemi Könyvtár igazgatója rendelet által nevezi ki Dankanits Ádámot a Bethlen Könyvtár vagyonkezelőjének, aki a továbbiakban írásos nyilatkozatban ismerte el e hivatalos beosztását. S ugyancsak fenti napon a kolozsvári intézmény igazgatója és Dankanits jegyzőkönyvileg is hitelesítik az átadási–átvételi eljárást.
Mindezek alapján a szaktárca minisztere 1961/ 911 sz. rendelete által erősíti meg és véglegesíti az enyedi könyvtárnak hivatalos és végleges kolozsvári alárendeltségét.
Így lett az enyedi Bethlen Könyvtár Dankanits Ádám hathatós közreműködése folytán a kolozsvári intézmény fiókintézete a továbbiak során 44 éven át, 2005-ig, amikor a visszaszolgáltatási törvények alapján az Erdélyi Református Egyházkerület hatáskörébe ment át.
Mindezek után Dankanits úgy értékelte, immár megtette a magáét az enyedi tájakon s elérkezett az ideje, hogy magasabb szinten hasznosítsa és kamatoztassa az addig szerzett szakmai, tudományos ismereteit. Utolsó alkalommal 1961. július 30-án szerepel a neve hivatalos könyvtári iraton, ami azt jelenti, hogy azon év őszén távozott Enyedről a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolára.
GYŐRFI DÉNES. Szabadság (Kolozsvár)

Dr. Szabó Miklós köszöntése
Dr. Szabó Miklós tudományos kutató, neves történész nyolcvanéves. Ez alatt a több mint háromnegyed évszázad alatt – amikor hatalom- és rendszerváltozások tragikus körülmények között követték egymást – nemegyszer megpróbáltatásoknak kitéve ténykedett egy jobb, emberibb társadalomban való helytállásért. Tette ezt diákként, főiskolai oktatói, majd kutatói tevékenységével, magánéletével, az emberi közösségekhez való viszonyulásával. Kutatói tevékenységének köszönhetően az erdélyi magyar tudományos élet kimagasló képviselőjévé vált, és írásaival jelentősen hozzájárult történelmi ismereteink gazdagításához, feledésbe merült múltunk feltárásához.
Marosvásárhely mellett, Sáromberkén született sokgyermekes családban 1932. november 13-án. Elemi tanulmányait szülőfalujában végezte. Tehetségére már akkor felfigyelt tanítója, szülei pedig vállalták a továbbtanulás feltételeinek biztosítását. Középiskolába a neves Marosvásárhelyi Református Kollégiumba iratkozott be, és annak jogutódjában, a 2-es Számú Fiúiskolában folytatta. Pályaválasztásában jelentős szerepet játszott egykori iskolája, ahol kiváló tanárok oktattak. Itt bontakozott ki a társadalomtudományok iránti érdeklődése, történelemszeretete. Ehhez hozzájárult az is, hogy – vallomása szerint – matematikából nem mindig jeleskedett, ami befolyásolta későbbi szakmai irányultságát. Középiskolai tanulmányai után beiratkozott a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemre, ahol a nagy tekintélyű tudós történészprofesszoraink – Jakó Zsigmond, Pataki József, Bodor András, Imreh István és mások – óráit hallgathatta, megtöltve tarsolyát a tudományos élet elkezdéséhez szükséges ismeretekkel. 1957-ben államvizsgázott a Filozófia- Történelem Kar történelem szakán.
Történelemtanári oklevéllel és levéltárosi kinevezéssel 1957. július 15-én jelentkezett a Belügyminisztériumhoz tartozó Állami Levéltár marosvásárhelyi hivatalánál, ahol levéltárosként több évig tevékenykedett. Jakó Zsigmond professzor jóvoltából már egyetemista korában betekintést nyerhetett a levéltárba, a levéltárosi munka világába, amelyet megszeretve, örömmel választotta munkahelyeként. Első munkahelye tehát a levéltár lett.
Levéltárosként aktívan kivette részét az ötvenes években felmerülő levéltári kérdések intézéséből. Az 1952-ben alakult marosvásárhelyi Állami Levéltár (mai megnevezéssel Nemzeti Levéltár) akkor még a kezdeteknél tartott. Nem volt saját székhelye, nem rendelkezett megfelelő raktárakkal a begyűjtött levéltárak és iratok tárolására, és hiányoztak az egészséges, higiénikus munkafeltételek is. Mindezen hiányosságok ellenére az ott dolgozó néhány levéltáros méltányolandó munkát végzett, amely során Szabó Miklós az intézmény egyik alapemberévé vált. Ellenőrizték az akkori Magyar Autonóm Tartomány területén működő intézmények kialakulóban lévő irattárait, rendezték, cédulázták és leltározták a begyűjtött iratokat, és sok száz munkaigazolást adtak ki nyugdíjba készülő embereknek. Az akkori egészségtelen körülmények között végzett munka megviselte egészségét, és kénytelen volt más, egészségére kevésbé káros munkahelyet keresni. Végzettségének és képességeinek megfelelő új munkahely akkor adódott, amikor megalakult a marosvásárhelyi 3 éves Pedagógiai Főiskola, a mai Petru Maior Tudományegyetem jogelődje. Így ötévi levéltárosság után, 1962. október 1-től másfél évtizeden át főiskolai tanárként tevékenykedett. A levéltárral azonban szoros kapcsolatban maradt továbbra is, hiszen tudományos munkáinak fő forrása máig a levéltár maradt.
A főiskolán számtalan diák kapott tőle útravalót, amelynek birtokában tanárként oktathatták a történelmi ismeretek elsajátítására a tanulókat. Főiskolai oktatói pályafutása 1975 végéig tartott, addig, amíg az 1975/1976-os tanévben a főiskolán önkényesen fel nem számolták a magyar nyelvű oktatást. De nem vált munkanélkülivé. Elismerve eredményes oktatói tevékenységét, kutatói állást ajánlottak fel neki, amit szívesen vállalt, hiszen már a levéltárban, és ha jobban utánanézünk, diákként is kezdett forrásfeltárással foglalkozni.
1975. december 1-jén került a Társadalomtudományi Akadémia marosvásárhelyi részlegéhez, amely a továbbiakban meghatározta élete folyását. 1989 után az intézetet a Román Akadémiához csatolták, így akadémiai kutatóként folytatta tevékenységét 2003 decemberéig, nyugdíjazásáig. Nyugdíjazása azonban nem az aktív tevékenység végét jelentette, hanem annak folytatását, intézménnyel való munkaviszony nélkül. Csak egészségi állapotának a megromlása miatt kényszerült az utóbbi időben tevékenysége leszűkítésére.
A kutatóintézetben lehetősége adódott kutatói hajlama érvényesítésére, kedvenc kutatói témáinak ápolására. Származásánál fogva is érdekelte a falusi élet múltja, a paraszti gazdaság története, de emellett magáévá tette az oktatás- és értelmiségtörténethez kapcsolódó külföldi egyetemjárás kérdését. Ez utóbbit előbb munkahelyi feladatként végezte, de hamar megszerette, és máig tartó, pályafutását meghatározó kutatási témájává vált.
Már évekkel nyugdíjazása előtt, magyar történésztársaival együtt, bekapcsolódott az Erdélyi Múzeum Egyesület tevékenységébe. A Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztály, majd 1997-től a marosvásárhelyi fiókegyesület választmányi tagjaként aktív tevékenységet fejtett ki a tudományos ülésszakokon, a fiatal kutatók szakmai felkészítésében és irányításában.
Időközben, 1970-ben doktorátusra jelentkezett. Andrei Otetea bukaresti akadémikusnál felvételizett, ahol vizsgáit sikerrel letette. Az 1789-es nagy francia forradalom erdélyi hatásáról írt doktori disszertációját 1975-ben elkészítette és megvitatásra, illetve elfogadásra benyújtotta, de megvédenie hosszú ideig nem volt alkalma, mivel professzora időközben elhunyt, és nem volt aki átvegye azt. Hosszas halogatás után végül 1994-ben Kolozsváron, Camil Muresan akadémikus tudományos vezetése alatt sikerült megszereznie a történelemtudományok doktora címet.
Tudományos tevékenysége rendszeresen a munkahelyhez kötődött. Olyan kérdésekkel kellett foglalkoznia, amelyeket a munkaadó intézmény tervbe vett, igényelt vagy elfogadott. Első tanulmányát levéltárosként a marosvásárhelyi városi levéltár történetéről közölte 1960-ban. A pedagógiai főiskolán munkásmozgalmi, iparosodástörténeti, falusi gazdaságtörténeti és társadalmi kérdésekre vonatkozó cikkeket közölt. Meg szeretném jegyezni, hogy azok csak a korabeli ideológiai elvárások kielégítésével jelenhettek meg. Szerzőjük azonban a történelmi igazságot szem előtt tartva, mindig ügyelt az objektivitás kereteinek betartására.
Új munkahelyén, a kutatóintézetben bekapcsolódott az erdélyiek külföldi egyetemjárását feltáró tevékenységbe. Ez a nagy horderejű feladat csapatmunkát igényelt, hiszen – amint később beigazolódott – több évtizedes kitartó kutatás hozta meg az összességében értékelhető eredményt. A kérdés kutatásának elindítása Tonk Sándor nevéhez fűződik, aki kidolgozta a vizsgálódás módszertanát és megtette az első lépéseket. Feldolgozta az erdélyiek középkori külföldi egyetemjárásának történetét. A kutatóintézet új munkatársa, Szabó Miklós ezután kapcsolódott be a kutatásokba, és folytatja azt máig. Mivel a kutatóintézetben végzett kutatások eredményei többnyire kiadatlanok maradtak, ez a sors várt az egyetemjárás terén végzett kéziratokra is. Közben az intézet változó – a pártpolitikai útmutatásokat követő – elvárásai miatt kénytelen volt egyéb kérdésekkel is foglalkozni. Így került sor a falujegyzők, paraszti gazdálkodás, mezőségi életforma stb. kutatására, illetve egyes régebbi témák kutatásának folytatására is.
Az egyetemjárásra vonatkozóan az első, rövidebb lélegzetű munkáját, az Erdélyi diákok külföldi egyetemjárása a XVI–XVIII. században c. tanulmányát 1980-ban sikerül magyar nyelven közzétennie a Művelődéstörténeti Tanulmányokban. Munkái zömének a közzétételére az 1989 utáni megváltozott viszonyok teremtettek megfelelő körülményeket. Elsőként 1992-ben, Szegeden sikerült megjelentetni a Tonk Sándorral közösen összeállított kötetet, az Erdélyiek egyetemjárása a korai újkorban 1521–1700 címen. A szerzőtárs Marosvásárhelyről való távozása után tovább folytatta a szívügyévé vált oktatástörténeti kérdés vizsgálatát. Tisztában volt azzal, hogy nem lesz ideje egyedül befejezni ezt a rendkívül időrabló munkát. Ezért szívesen vette a hasonló kérdésekkel foglalkozó magyarországi kollégák közeledését és együttműködését. Máig tartó szoros szakmai és baráti kapcsolatba került Szögi László egyetemi tanárral, az ELTE könyvtárának és levéltárának igazgatójával és másokkal. Közös munkájuk eredménye az Erdélyi diákok európai egyetemeken 1701–1849 c. munka, amelyet a marosvásárhelyi Mentor Kiadó tett közzé 1998-ban.
Szükségesnek vélve az anyaországi egyetemeken tanult erdélyiek megismerését és a felsőoktatásban résztvevők között elfoglalt helyét és szerepét, külön kötetet szentelt e témának, amelyet 2005-ben közölt ugyancsak a Mentornál. Egyetemjárási kutatásainak befejező részeként az 1850–1918 időszakot kutatta, és folyó év elején sikerült befejeznie azt. Ez a hatalmas terjedelmű kézirat mintegy 9.500 erdélyi diák nevét tartalmazza, amelyben az egyetemjárási adatokat kiegészítette a diákok személyére vonatkozó egyéb információkkal is. Ilyenek a születési hely, az előtanulmányok, a hazatérés ideje, az itthoni pályafutás, az elhalálozás ideje stb.
Összességében nézve, a külföldi egyetemjárás feltárása terén kifejtett tevékenysége felbecsülhetetlen értékű, hiszen neki köszönhető, hogy ma már rendelkezünk azokkal a felsőfokú végzettségű erdélyi értelmiségiekre vonatkozó – mintegy négyszáz évet felölelő – forrás jellegű adatokkal, amelyek nélkülözhetetlenek az értelmiségtörténeti kutatások számára.
Amint már említettem, a paraszti gazdálkodás történetének kutatásáról sosem mondott le. E kérdésről több tanulmányt is írt, amelyeket többnyire román nyelven sikerült értékesítenie. A nyugdíjba vonulása előtti években elkészítette több tanulmánya magyar nyelvű változatát, és 2003- ban Művelődés és gazdálkodás az újkori Erdélyben címen tanulmánykötetben közzétette azokat.
Szabó Miklós tudományos tevékenységének a sommázását nem fejezhetjük be anélkül, hogy ne szólnánk helytörténeti kutatásairól, amelyek eredménye több falutörténet (Sáromberke, Csíkjenőfalva, Székelykál, Mezőmadaras). Írásai főként levéltári forrásokra alapozott magas tudományos szintű dolgozatok, amelyek követendő példaként szolgálnak a hasonló kérdésekkel foglalkozók és foglalkozni szándékozók előtt. Ő egyike a legalaposabb és legképzettebb helytörténet- kutatóinknak. És arról sem feledkezhetünk meg, hogy számos alkalommal irányított, tanácsokkal látott el vagy véleményezett helytörténet tartalmú kéziratokat, így igyekezve emelni azok tudományos értékét.
Szabó Miklós pályafutása során példamutató tevékenységet fejtett ki. Főiskolai tanárként tanítványai alapos felkészítését tekintette feladatának, és mindig támogatta azok szárnybontogatását. Kutatóként rendkívüli igényességgel készítette dolgozatait. Mindig a levéltári forrásokra alapozott. A más munkákban fellelhető adatokat – levéltárosi vénával megáldva – rendszeresen ellenőrizte, sohasem elégedett meg azok egyszerű idézésével, minduntalan az eredeti forrásokhoz fordult megbizonyosodás végett. Ezért vált a levéltárak állandó látogatójává itthon és külföldön. Következésképpen írásai nagyon jól dokumentáltak, megbízhatók és a tudományos igényeket kielégítők. Munkássága pedig követendő példa a pályafutásuk elején járó történészeknek.
Nem fejezhetem be köszöntőm kapcsolatunk, barátságunk megemlítése nélkül. Szinte ötven éve ismerjük egymást. A levéltár kutatótermében ismerkedtünk meg, ő mint kutató és én mint kezdő levéltáros. Kapcsolatunk szakmai vonalon indult, ami időközben személyes barátsággá vált. Történetírásunk, közművelődési tevékenységünk kérdéseit, tennivalóit – a konkrét lépések előtt – előbb megbeszéltük, és csak azután cselekedtünk. Több alkalommal szerveztünk tudományos ülésszakot, készítettünk tanulmányokat és ismertetőket, szerkesztettünk tanulmányköteteket. Őbenne mindig megbízhattam, vállalásait példamutatóan elvégezte. Jó volt vele barátként és szakemberként is együtt dolgozni. És szeretném, ha együttműködésünk tovább folytatódna, még ha öregesebben is, nem a valamikori fiatalos hévvel.
Pál-Antal Sándor
Népújság (Marosvásárhely)

Arany János-díj dr. Weszely Tibornak
"A Bolyai-kutatásban elért forrásértékű eredményeiért, geometriai kutatásaiért, valamint... kiemelkedően eredményes oktatói tevékenységéért" a Magyar Tudományos Akadémia Arany János- életműdíjával kitüntetett dr. Weszely Tibor nyugalmazott egyetemi tanárt köszöntötték hétfőn este a Bolyai Tudomány és Technika Házában tartott baráti összejövetelen. Csegzi Sándor jelképes ajándékot, egy Bolyai- kéziratok alapján készült grafikát adott át az ünnepeltnek. Bár arra kérte Weszely Tibort, hogy életéről beszéljen, a téma a Bolyaiak által képviselt emberi értékek fontossága volt.
Úgy élt, mint a pisztráng, az örvénnyel szemben úszva próbálta az újat keresni – mondta Bolyai Jánosról többek között Weszely tanár úr, az akadémia köztestületi tagja. Amit a saját életéről nem mondott el, azt megtették helyette volt osztálytársai, barátai, egykori tanítványai.
Nemcsak a matematikát tudta és szerette, sportban is kiváló volt. 1954-ben az iskola négyszer százas stafétacsapatával országos döntőt nyert Bukarestben. A kutatómunka mellett sokat kirándult és utazott, osztálytársaival bejárta az erdélyi havasokat – derült ki többek között Balás Árpád hozzászólásából. Buksa Éva-Mária a volt tanítvány nevében olvasta fel a Bolyaiak és Weszely Tibor méltatásáról szóló, idézetekben gazdag szövegét. Kirsch Attila, a Református Kollégium Bolyai Farkas Líceum Öregdiákok Baráti Körét képviselve a közösségi életben és munkában mindig részt vevő társat köszöntötte. Sebestyén Júlia tanárnő arra az érdemére hívta fel a figyelmet, hogy akkor kezdte kutatni a Bolyai-hagyatékot, amikor az veszélyes vállalkozásnak számított. Ma Vályi Gyuláról, a vásárhelyi születésű kiváló matematikusról sem emléktábla, sem szobor nem állna, ha Weszely Tibor nem írja meg az életéről szóló könyvet – tette hozzá. 1990-ben a Bolyai Farkas középiskola önállóságáért a Nemzeti Megmentési Front városi szervezetében politikai szerepet vállaló tanár kitartását emelte ki hozzászólásában Smaranda Enache. Spielmann Mihály történész, aki negyven éven át követte Weszely Tibor munkáját, a kutató szorgalmát méltatta: évtizedeken át reggel 8-kor az első olvasója volt a Teleki Tékában őrzött Bolyai-kéziratoknak. Az ünnepségről szóló beszámolót a Weszely Tiborral készült beszélgetéssel folytatjuk.
– Milyen útravalót adott az Érchegységben levő szülőhely, Brád?
– Az első-második elemit román iskolában jártam, mert a magyart akkorra már megszüntették. Brádon Közép-Európa talán egyetlen aranymúzeuma látható. Édesapám építészként a gurabazai MICA részvénytársaság aranybányáinál dolgozott. Szép kicsi magyar közösség élt akkoriban ott, de a római katolikus templomban, ahol valamikor Márton Áron püspök bérmált meg, ma két nyelven tartják a misét. Családunk 1945-ben költözött Marosvásárhelyre, a magyar világ reményében.
– Az iskolai évekről már beszélgettünk; hogyan tudott Weszely Tibor a bukaresti tudományegyetem légkörébe beilleszkedni?
– A tiszta matematika szakot végeztem el 1959-ben, s kiváló professzoraim voltak. Mivel rendszeresen írtam cikkeket és példákat a Kolozsváron szerkesztett Matematikai és Fizikai Lapokba, ígéretet kaptam, hogy felvesznek a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem geometriai tanszékére gyakornoknak. Csakhogy 1959 februárjában bekövetkezett az egyesítés, amely a magyar tannyelvű egyetem megszűnését jelentette. Mivel kitűnő eredménnyel végeztem, a bukaresti egyetem geometria és topológia tanszékén ajánlottak gyakornoki állást. Két hónapot töltöttem ott, de úgy éreztem, nem tudok a fővárosban maradni. Ötévi távollét után már nagyon vágytam haza, s örömmel fogadtam el Kozma Béla igazgató, volt magyartanárom ajánlatát, hogy a Bolyai Farkas középiskolában tanítsak.
Három év múlva megalakult a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskola, s 1963- tól a matematika tanszéken alkalmaztak, s ott kezdtem el a tudományos kutatómunkát is. 1971-ben a bukaresti egyetemen védtem meg doktori dolgozatom, amit Vektormezők zárt differenciálható tereken címmel a globális differenciálgeometriából írtam. A doktori cím megszerzése nyomán kezdtem el a Bolyaiak munkásságának a tanulmányozását.
– A főiskolán sem maradt sokáig, hisz közbejött a marokkói kitérő. Miért vállalkozott a vendégtanárságra?
– Nagyon szerettem utazni, s mivel kérésemet a tanügyminisztériumban jóváhagyták, a rabati Al- Laymoune líceumba kerültem, ami nagyon elit iskolának számított. Oda járt II. Hasszán fia, Marokkó jelenlegi királya, akinek az igazgató minden alkalommal kezet csókolt. Kétévi ottlétem alatt bejártam egész Marokkót, s hazatéréseimkor két alkalommal összejártam Európát. Életem legszebb évei voltak.
Amikor hazatértem Marokkóból, elhatároztam, hogy Farkas után János matematikai munkásságát is meg kell írnom. Másfél éven át naponta nyolc órát dolgoztam a könyvön. Bolyai János matematikai munkásságának a feldolgozása mellett az is foglalkoztatott, hogy kézirataiban nagyon sok a filozófiai rész, s a nyelvészetet is kedvelte. Célja a magyar nyelv megreformálása, egyszerűbbé tétele volt. Szándéka szerint a tökélyes munkához tökélyes nyelv szükségeltetik, s ennek megalkotásával is próbálkozott.
– Mindez a Vince Kiadónál megjelent Bolyai János. Az első 200 év című könyvben olvasható, amelyben Bolyai János egész pályafutása megelevenedik. Miért nem adták ki ezt az összefoglaló, olvasmányos könyvet Erdélyben is?
– Nem volt annyi pénzem, hogy az itthoni kiadását finanszírozzam. Nagy örömmel tölt el viszont, hogy Manfred Stern német matematikus lefordította német nyelvre, ahogy a beszélgetés első részében megemlítettük, s a világ legtekintélyesebb tudományos kiadója, a Birkhäuser Verlag adta ki. Azért örülök, hogy német nyelven is megjelent, mert tárgyilagos módon sikerült tisztáznom a prioritási vonatkozásokat Bolyai János felfedezése kapcsán.
A nem-euklideszi geometria megteremtőjeként a tudomány Carl Friedlich Gauss, az orosz Nyikolaj Ivanovics Lobacsevszkij és Bolyai János nevét említi. Többen a két utóbbit, az orosz és volt szovjet írások azonban csak a Lobacsevszkij nevét. Az emberi jóérzés megköveteli a tények pontos számbavételét. Alaposan átolvasva és elemezve a három tudós erre vonatkozó írásait, arra a következtetésre jutottam, hogy Bolyai János korábban volt birtokában a párhuzamossági kérdés helyes megoldásának, az új geometria kidolgozásának. Lobacsevszkij egy évvel hamarabb közölte munkáját, mint Bolyai János, így a közlés prioritása az övé, a feltalálás elsőbbsége viszont a Bolyai Jánosé, ezért mindkettőjüket ugyanolyan hely illeti meg a párhuzamossági probléma végleges megoldásából eredő új geometria történetében.
– Mi volt a legérdekesebb tény, amire a Bolyai- kutatás során rájött?
– Amikor Farkas megszerezte Lobacsevszkij művét és elküldte fiának, Jánosnak, aki akkor írta meg nagyon komoly kéziratát, az Észrevételeket, magyar nyelven, s elismerte Lobacsevszkijről, hogy zseni, de ugyanakkor megjegyezte, hogy művének 27. paragrafusában szarvashibát követett el. Paul Stäcker, aki 1913-ban az első monográfiát írta a két Bolyai munkásságáról, azt állította, hogy János igazságtalanul támadta az orosz matematikust. Benkő Samu könyvének negyedik kiadásában (Bolyai János vallomásai) hasonlót állít, pontosabban, hogy a 27. paragrafussal kapcsolatos bírálatokban nem volt igaza. Elolvastam Lobacsevszkij művét, Bolyai bírálatát, Stäcker és Kagan állításait, s arra a következtetésre jutottam, hogy Bolyai János kifogása jogos, Lobacsevszkij hibásan mérte a lapszöget. Topológiailag hibás, ugyanis ívmértékkel és nem gömbfelületmértékkel kell mérni. Könyvének negyedik kiadásában, ami a Mundusnál jelent meg nagyon szép kivitelezésben, Benkő Samu mindezt csak az előszóban tüntette fel. Ha matematikusként nem győződtem volna meg Bolyai János igazáról, a mellette szóló sorokat nem írtam volna le.
– Kutatóként valóban az volt Weszely Tibor törekvése, hogy pótolni próbálja azt az elismerést, elismertetést, amit a kiváló matematikus élete során nem kapott meg.
– Marosvásárhely polgárai nem is sejtették, hogy azon a hideg januári napon kit temettek el a város református sírkertjében. A temetésén csak két (egyesek szerint három) civil kísérte el utolsó útjára a kötelezően kirendelt katonai kíséreten és a papon kívül. 33 évvel halála után a teljesen jeltelen sírhelyet akkor fedezték fel, amikor már kezdett világhírűvé válni, és Schmidt Ferenc eljött Budapestről, hogy a sírját megkeresse. Ezer szerencse, hogy még élt Szőcs Júlia, a munkában megöregedett cseléd, aki meg tudta mutatni a helyet, ahol Jánost eltemették, s ahol már csak a gyom nőtt. 1911. június 7-én, Bolyai Farkas és János holttestének az exhumálása idején még élt fia, Bolyai Dénes, aki elmondta, hogy édesapját katonai egyenruhában temették el, s amikor felbontották a sírt, ez beigazolódott. 1894-ben helyezték el az emlékkövet a Matematikai és Fizikai Társaság gyűjtése alapján. Egy évvel később érkezett Marosvásárhelyre az Egyesült Államokból George Bruce Halsted, aki angolra fordította az Appendixet, s milyen szégyen lett volna, ha a sírhelyet nem találja meg. Ahogy említettem, 1911-ben a két sírt felnyitották, a két holttestet exhumálták, elkészítettek két érckoporsót, az egyikbe János, a másikba Farkas maradványait helyezték, a koponyacsontokat kivéve. Ezeket Hints Elek akkori kórházi főorvos vette át, kezelési és tanulmányozási célzattal, aki távoli rokona volt a Bolyaiaknak. Ünnepélyes temetés keretében 1911. június 7-én délután 5 órakor Bolyai Farkas régi sírhelyét kiszélesítve temették közös sírba őket.
– Bolyai Farkas felesége, János édesanyja Domáldon nyugszik. Miért?
– A kolozsvári Farkas utcai templomban tartott házasságkötésük után kiköltöztek Farkas domáldi birtokára, ott töltötték a mézesheteket, s gazdálkodtak, amíg Farkast meghívták a református kollégiumba tanítani. Halála előtt, 1821 augusztusában Benkő Zsuzsanna, aki sokat betegeskedett, arra kérte Farkast, hogy vigye el oda, ahol életében a legboldogabb volt.
– Weszely Tibor nagy megvalósításának tartjuk, hogy Domáldon áll a kopjafa, amely Bolyai Farkas feleségének az örök nyughelyét jelzi. Talán nem érdektelen emlékeztetni arra, hogy Bolyai János szülőanyjának milyen nehézségek közepette sikerült síremléket állítani.
– A székelykeresztúri diákok faragták, de a felállítását nem engedélyezték a hatóságok, mert a sír nem a temetőben van. Mivel abban az időben az Országos Matematikai Társaság központi vezetőségének a tagja voltam, s a megyei titkára is egyben, Székelyudvarhelyen a segítségemet kérték, hogy a négy éve elkészült kopjafát felállítsák. Bukarestben beleegyeztek, de a megyei szocialista nevelési tanács jóváhagyására is szükség volt. Az elutasítás szövegére most is emlékszem, az állt benne, hogy Árkosi Benkő Zsuzsanna nem érdemelte ki, hogy "obeliszket" állítsanak az emlékére Domáldon. A Metalotehnica vállalat vezérigazgatója, Kiss Bici, aki osztálytársam volt, a tartományi pártbizottság vezetőségi tagjaként, azt tanácsolta, hogy állítsam fel. Én is úgy gondoltam, hogy két lehetőség van: ha megengedik, felállítjuk, s ha nem, akkor is. Domáldon a néptanács titkárával tudtam szóba állni, akinek bemutatkoztam, hogy a Pedagógiai Főiskola tanára és a Matematikai Tudományok Országos Társasága központi vezetőségének a tagja vagyok. Talán úgy értette, hogy a központi bizottságtól érkeztem, s teljesítette a kérésemet, hogy biztosítsanak egy hernyótalpas traktort, ami a másfél tonna betonanyagot felviszi a domboldalra. Másnapra egy Gál nevezetű traktoros állt rendelkezésünkre, s a költségeket a saját zsebemből álltam. Hívtam Illyés Ferenc fizikatanárt, aki a kopjafát kifaragtatta a diákokkal. Bár egyesek szerint a tetőn volt a sír, Ágoston Albert, akinek a fia állatorvos volt Domáldon, tudta, hogy pontosan hol található. Mivel semmi jel nem volt, végül Illyés Ferenc egyik diákja segített ki, aki régésznek készült. Egy lapátot kért, s mindkét helyen leásott, majd kijelentette, hogy egészen biztos azon a helyen van a sír, ahol én mondtam, mert ott a geológiai rétegek fel vannak bolygatva. Amikor az alapot ástuk, már jelentek meg fadarabok, de nem akartunk kegyeletet sérteni. Az előre kiöntött betondarabokból összeállítottuk az alapot, s egy Orbán nevű fiatal mérnök vezetésével heten segítettek az alap és a kopjafa felállításában, amelyre rákerült Benkő Árkosi Zsuzsanna neve és az 1778–1821-es évszámok. Édesapámmal készítettem egy bádogtáblát, amire feketével románul is ráírta, hogy ki nyugszik a sírban. 1994-ben a tábla le volt szakítva.
– Milyen tervei vannak még Weszely Tibornak?
– Nem tudom, sokat dolgoztam, szeretnék egy kicsit élni is még – mondja a kertben, ahova a fák lombjain átszűrve hallatszik fel a város zaja, de a későbbi napok kavargásából kiderül, hogy számos teendői és vállalásai mellett még korántsem fogja abbahagyni, amit tulajdonképpen nem is lehet. Ahogy a vele folytatott beszélgetést is csak megszakítani sikerült, de befejezni nem. Nem csoda, hogy Kiss Sándor Szatmárnémetiben élő matematikus könyvet írt az életéről és munkásságáról.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Gub Jenő emlékére
Életének 85. évében elhunyt Gub Jenő (1929–2013) biológia-földrajz szakos tanár, néprajzkutató, az etnobotanika és etnozoológia egyik legszorgosabb erdélyi kutatója, a Sóvidék szerelmese. Sóvidéket írok, pedig ő a Sóvidék peremén, Szovátán töltötte élete java részét. Volt tanító, tanár és iskolaigazgató Székesen, tanár Nyárádremetén, 1964-től pedig Szakadátban és Szovátán oktatta a gyerekeket és a Teleki Oktatási Központban működő Tanítóképző Főiskola hallgatóit 1997-ig.
Sok éven keresztül Szovátának, de az egész Székelyföldnek egyik legavatottabb és legtöbb ismerettel rendelkező idegenvezetőjét tisztelhették benne. Jó humorú, magyar érzelmű, agilis, könnyen barátkozó, kellő retorikával felvértezett személyiség volt, akinek óráira és idegenvezetői alkalmaira ma is szívesen emlékeznek vissza szerte a nagyvilágban. Évekig állandó rovata volt a Népújságban a bionikáról. Legfontosabb munkái: Erdő-mező növényei a Sóvidéken (1996), Erdő-mező állatai a Sóvidéken (1996), Háziállataink dicsérete (1999), Kertek, mezők termesztett növényei a Sóvidéken (2001), Üres kalász fenn hordja a fejét (2004), A könnyező egerek története (2004), Szováta turistakalauz (2005), Rapsonné rózsája (2005), Láttál cseresznyefán tököt? (2008). Gub Jenővel a kolozsvári székhelyű Kriza János Néprajzi Társaság gyűlésein ismerkedtem meg 1990 után, és a későbbiekben a kölcsönös tiszteletre és megbecsülésre alapuló őszinte emberi kapcsolat, mondhatni barátság alakult ki közöttünk. Többször jártam szovátai lakásán, de volt úgyis, hogy Erdélyből együtt utaztunk magyarországi néprajzi szemináriumra, vagy épp a Magyar Néprajzi Múzeum meghívásának tettünk eleget, amikor, díjazás végett, a Magyar Néprajzi Társaság gyűjtési pályázatának ünnepélyes eredményhirdető alkalmaira voltunk hivatalosak. Ő általában az első díjat szokta kapni, ami alapos tudományos munkásságának egyik legjobb fokmérője volt.
Ilyenkor, a hosszú út során sokat beszélgettünk történelmünk csendesebb és viharosabb évszázadairól, s a Tanár Úrban múltunk biztos adatközlőjét és ismerőjét fedeztem fel. Festői környezetben lévő lakása ma is valóságos kerámiamúzeum. Nem emlékszem, hogy Korondon kívül találkoztam volna még annyiféle kerámiatermékkel, amelyek e szép, lakályos magánház külső és belső falait díszítik.
És ott vannak a festmények, amelyek a kiváló erdélyi magyar festők és grafikusok keze vonását őrzik – hatalmas szellemi és tárgyi értékkel gazdagítva egyetemes magyar kultúránk képzőművészeti tárházát.
2013 elején, amikor utoljára találkoztam vele otthonában, a családja körében, behívott a belső szobába, és egy festményt mutatott nekem.
– Látod ezt a művet? Ez a korondi Páll Lajos festménye. Nem is tudom, hányszor járt már itt, behunyt szemmel is megtalálta a képet a falon, csak bejött ide, a szobába, s azt mondta, hogy kérjünk bármennyit érte, de ezt vissza szeretné vásárolni. Ilyen bivalyokat, mondta, már nem tud festeni. Akárhányszor is megpróbálta – nem sikerült!
Áldott emlékű Páll Lajos tavaly, 2012. november 9-én ment el az örök festői mezőkre, hogy az Ég Nagy Ecsetével új bivalyokat fessen. Talán sikerül odaát... Április 18-án, amikor Szovátán is bemutattuk A megmentett hűség c. sóvidéki interjúkötetet, Gub Jenő tanár úr, sajnos, már nem jöhetett el. A 25 kortárs jeles személyiségről szóló könyvet hiába szerettem volna 26-ra gyarapítani – nem sikerült. Nem rajtam múlott! De Ő mégis ott van! A Sóvidék iránti hűségének és ragaszkodásának tárgyi bizonyítékai – könyvei – fellelhetők az olvasók polcain, az egyetemes magyar kultúra tárházában. És persze a szívünkben… Egyik dedikált könyvének lapjára Tamási Áron-idézetet írt nekem: A madárnak szárnya van és szabadsága, az embernek szülőföldje és sok feladata!
Most, feladatait beteljesítve, Jenő tanár úr lelke valahol a drága szülőföld felett szárnyalhat szabadon. Haláláról értesülve – ma sem tudom, mért nem jelent meg egy hivatalos nekrológ – az internetet találtam a legjobb és leggyorsabb híradásnak, hogy szerte a nagyvilágban tudomást szerezzenek távozásáról. Egyik legnagyobb tisztelője és barátja, a kolozsvári BB egyetem professzora, Keszeg Vilmos ezt írta nekem: »Kedves Feri, köszönöm az értesítést. Mindannyian együtt élünk életünk végének távlatával. Ennek ellenére minden halálhír megdöbbentő. Kosztolányi Dezső írta, hogy „Okuljatok mindannyian e példán. Ilyen az ember. Egyedüli példány”. Bármennyire szomorú, mindenki helyettesíthető. De ugyanennyire igaz, hogy senki sem pótolható. Ilyen „egyedüli példány” volt Gub Jenő tanár úr, örülök, hogy a KJNT összejövetelein megismerhettem. Miután kimaradozott, majd teljesen távol maradt a rendezvényektől, írásai adták tudtul, hogy végzi a munkáját. Hogy fárad, hogy betegségekkel küszködik, az rejtve maradt, az nem szivárgott ki műhelyéből. Én sok szeretettel emlékezem kedvességére, tisztelettel tartom számon azt a munkáját, amiről nekem tudomásom volt. Feri, ha alkalmad van családjával beszélgetni, kérlek, ezt add át üzenetként. Egy tanár generációkat tanít és nevel. Egy tanár emléke hosszú időn át él, akár emlegetik, akár nem: amit tanított, az sok-sok éven át benne marad tanítványai és azok gyermekeinek döntéseiben, gesztusaiban. Gub Jenő kutatóként olyan többleterőfeszítést vállalt, ami egy pedagógustól nem feltétlenül várható el. Amit Gub Jenő kutatóként elvégzett, azt össze kell foglalni, össze kell gyűjteni. Publikációinak jegyzékét össze kell állítani, életpályáját meg kell írni, közöletlen írásait, feldolgozatlan adatgyűjtéseit letétbe kell helyezni. Ez a családja és különböző intézmények feladata.« Köszönöm/köszönjük, professzor úr, szép sorait. Te pedig nyugodjál békében, Jenő!
Székely Ferenc
Gub Jenő /Szováta, 1929. márc. 5. – Szováta, 2013. szept. 25.
Népújság (Marosvásárhely)

In memoriam dr. Páter Zoltán (1929–2013)
Életének 84. évében, két nappal születésnapja után, elhunyt dr. Páter Zoltán nyugalmazott tanár, egyetemi oktató, kiváló matematikus.
Édesapja, Páter Ernő (1892–1979) kiváló, aranydiplomás erdészmérnök volt, aki még Selmecbányán végezte az erdészeti egyetemet. Zoltán fia 1929. dec. 17-én született Marosvásárhelyen. A négy elemi osztályt Palotailván végezte, ahol az édesapja szolgálatot teljesített, az első két gimnáziumi osztályt Szászrégenben, az Evangélikus Gimnáziumban. A harmadik gimnáziumi osztálytól nyolcadikig a marosvásárhelyi Református Kollégiumba járt, ahol 1948-ban érettségizett. 1948–1951 között a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem hallgatója és 1951. október 1–1952. október 1. között tanársegéd a Bolyai Tudományegyetemen. Kimagasló matematikus volt az egyetemen is. (Prof. dr. Gábos Zoltán fizikaprofesszor 50 év múlva is emlegette kiváló feladatmegoldásait.) De az osztályharcban politikai okból eltávolították az egyetemről! Ugyanis édesapját – alaptalanul – politikailag elítélték. Ezzel megtörtek egy ígéretesnek induló tudományos pályát. 1953. január 1. és 1955. szeptember 15. között vasesztergályos a helyi ipari vállalatnál (I.L.I.C. Kolozsvár). Páter Zoltán felül tudott emelkedni ezen a csapáson, vasesztergályosként is megállta a helyét. 1955. szeptember 15-től kihelyezték a baróti magyar tannyelvű középiskolába, ahol 1961. szept. 1-ig tanított. 1961. szept. 1-től 1966. szept. 1-ig tanított a 2- es Sz. Líceumban Sepsiszentgyörgyön. 1966. szept. 1-től 1969. szept. 1-ig doktorandus a Bukaresti Tudományegyetemen. A doktori disszertációjának címe: Függvényalgebrák, és a neves román logicista Grigore Moisil volt a témavezetője. Kedves anekdota, hogy abban a durva pártállamban Moisil akadémikus azon kevesek közé tartozott, akik a tudást és a közölt dolgozatok eredetiségét nézték és nem a jelölt származását és a pártban betöltött funkciót, aktivitást, ahogy ez Moisil halála után mind gyakoribb és gyakoribb lett. (Amíg Moisil élt, Elena Ceausescut sem vehették be a Román Tudományos Akadémiába. Mikor egy aparátcsik akadémikus Elena Ceausescu elvtársnőt javasolta akadémikusnak, Moisil csak ennyit mondott: "Hai sa fim seriosi" »Legyünk komolyak«. Aztán Moisil elment Kanadába egy konferenciára, és onnan koporsóban hozták haza. Feltételezhetően megmérgezték.)
Abban az időben a román matematika a francia irányvonalon haladt, a kategóriaelmélet volt a fő irány és a mindent átfogó és megoldó csodaműszer. Páter Zoltán ebben a témában nem ásta bele annyira magát, ahogyan ezt a doktori felvételin megkövetelték. De Moisil professzornak akkora szava volt, hogy figyelembe vette Páter Zoltán addig közölt dolgozatainak értékét és az alapján kiadta, hogy igenis fel kell venni doktorandusznak. Páter Zoltán lényegében matematikai logikával foglalkozott és nagyon eredetiek a dolgozatai. Fő hivatása nem az volt, hogy matematikát tanít, hanem, hogy matematikát művel. Nagyon jellemző tevékenységére Kant tanítása, Kant ugyanis azt vallotta, hogy "Nem filozófiát tanítok, hanem én megtanítom önöket filozofálni". Sajnos, az élet nem sok lehetőséget adott arra, hogy eredeti gondolatait mind kifuttassa. A doktorátus sikeres megvédése után még egy félévet tanított Sepsiszentgyörgyön, utána a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolára került mint adjunktus. Sajnos, itt is csak nyolc évet dolgozott, mert a főiskolát a Ceausescu-rezsim 1978-ban fölszámolta. A nyugdíjig hátralévő 12 évből hét évet a Bolyai Farkas középiskolában, két évet az Al. Papiu Ilarian középiskolában, a többi éveket mint magántanár vészelte át. De nem szűnt matematikát alkotni ezekben a mostoha években sem. 1990. január 1-től vonult nyugdíjba, 1994-ig még tanított az ökumenikus Kántor- és Tanítóképző Főiskolán, és nagy alapossággal végezte eredeti logikai vizsgálatait, közölte szerényen dolgozatait.
Nehéz korban élt, ha 1952-ben nem teszik ki a Bolyai egyetemről, ma Erdély egyik legkiválóbb professzorát tisztelnénk benne. Így is kutatott és dolgozott, de elszigetelődött a tudományos világtól. Akik közelebbről megismerhettük, tudtuk, hogy egy ragyogó koponya. Erdély egyik tehetséges logicistáját vesztettük el halálával. Kedves Zoltán bácsi, nyugodj békében!
Oláh-Gál Róbert
Népújság (Marosvásárhely)

Elhunyt Kibédi Varga Sándor
Kibédi Varga Sándor (eredetileg Varga Sándor; Marosvásárhely, 1946. október 14. –2015. május 17., Budapest) erdélyi származású újságíró, író, tanár, a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskola román–magyar szakának elvégzése után öt évig falusi általános iskolákban tanított. 1978-ban újságíró lett a Maros megyei Vörös Zászlónál: a művelődési rovat szerzőjeként recenziókat, színikritikákat írt. Négy év múlva a Bukarestben szerkesztett Előre tudósítója lett. 1988. május 1-jén Karlovy Varyba indult pihenni, de nem érkezett meg, mert Budapesten leszállt a vonatról.
Az "új hazában" az újságírói hivatást folytatta, de a Varga Sándor nevet kiegészítette a Kibédi előnévvel, ugyanis meg kellett különböztetnie magát a hasonló nevű kollégától. Más indítéka is volt: közeli rokonai, akik az első világháború után érkeztek Budapestre, szintén ezt az előnevet vették fel. Apja unokatestvére, az 1902-ben Szentgericén született, 1986-ban Münchenben elhunyt Kibédi Varga Sándor a kolozsvári filozófiai iskola neves képviselője volt.
Négy évig dolgozott a Magyar Rádióban, az egymilliós példányszámú RTV Újságnál, majd nyolc évig a Kurír című országos politikai napilapnál. Sokáig parlamenti tudósító is volt. Különböző időszakokban a Mai Nap, az Új Magyarország és a 168 Óra című hetilap állandó külső munkatársának mondhatta magát. 1999-ben az MTI Kiadói Kft. szerződtette, majd hamarosan ismét tanár lett. Nyugdíjazásáig, 2006-ig, magyar nyelvet és irodalmat tanított egy újpesti általános iskolában.
Újságírói pályájával párhuzamosan, 1973 és 1982 között körülbelül száz novellája jelent meg, főleg az Utunk című kolozsvári szépirodalmi hetilapban. 1979-ben színpadi művel szerepelt az Utunk Évkönyvében, 1986-ban pedig rövidprózával szerepelt a Kriterion Könyvkiadó Ajtók című antológiájában. 2001-ben a marosvásárhelyi Impress Kiadó elkészítette A megváltás ezután következik című novelláskötetét. Egy pesti alapítvány felhívására szociográfiát írt az 1990- es rendszerváltás előtt Magyarországra menekült több mint háromszázezer erdélyiről. 1998-ban részt vett a Másság Alapítvány cigányellenes diszkriminációkat feltáró Ácsi! című riportkötetének (Osiris Kiadó) készítésében. Az Üveghegyen túl – Erdélyi ki- és bevándorlók az ezredfordulón című kötetét a Mentor Kiadó gondozta és publikálta 2009-ben.
2002-ben megírta munkahelyének, a Langlet Valdemar Általános és Felnőttképző Iskolának centenáriumi évkönyvét (az intézmény névadója a svéd vöröskereszt zsidómentő főtitkára volt Budapesten a vészkorszak idején).
Források: Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2011, Udvardy Frigyes: A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006. Kibédi Varga Sándor, 2001. november 7.
Élet és Irodalom, 2010. május 7. Láng Zsolt: Becsületes antimese. Recenzió Kibédi Varga Sándor Az Üveghegyen túl című kötetéről.
Duna tévé, a Kívánságkosár vendége Kibédi Varga Sándor. Interjú. 2010. május 31.
Káfé Főnix internetes irodalmi és fotóművészeti lap. Kibédi Varga Sándor: Rövid szakmai életrajz
Népújság (Marosvásárhely)

Matematikusokat és közírót tüntetett ki az EMKE a városnapokon
Értékteremtők gálája címmel szervezte meg művészi műsorral egybekötött díjátadó-rendezvényét szombaton délelőtt a marosvásárhelyi Vártemplom Diakóniai Otthonának Bocskai termében az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE).
A magyar közösségért végzett munkáját köszönte meg Sebestyén Júlia tanárnőnek, Bandi Árpád tanárnak, valamint Kuti Márta publicistának az egyesület a szombat délelőtti rendezvényen. Amint a Maros megyei egyesület elnöke, Kilyén Ilka színművésznő elmondta portálunknak, évek óta folyik az ilyen jellegű elismerések ünnepélyes átnyújtása, s ezt a folyamatot szeretnék továbbvinni, hagyományként megőrizni, hogy a nemzetünkért tevő emberek érezzék – munkájukat elismerés övezi, fáradozásukat értékeli a közösség, amelynek érdekében dolgoznak. És íme, az idei díjazottak.
A Csíkcsicsóban született Sebestyén Júlia a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolán szerzett diplomát, 1966-ban, azóta matematikatanárként dolgozik Marosvásárhelyen. A tantárgyversenyeken tanítványai rendszerint kitűnő eredményeket értek el, a Zrínyi Ilona Matematikaversenyen többször képviselték Maros megyét a kecskeméti országos döntőn. Nevéhez fűződik a Vályi Gyula Matematikai Társaság megalapítása (1994-ben), de Vályi Gyula, a világhírű tudós, Marosvásárhely nagy szülöttje emlékének ápolása is. Évről-évre megszervezte a Vályi Gyula Matematika Emlékversenyt, melyeken Bákó, Beszterce-Naszód, Brassó, Hargita, Hunyad, Kolozs, Kovászna, Maros, Máramaros, Szatmár, Szeben, Temes megyék több mint 50 helysége és Kecskemét tanulói vettek részt. A férjével közösen, Vályi Gyula halálának 100. évfordulója emlékére létesítették a Vályi Gyula Díjat. Számos kitüntetés, érdemérem és -oklevél tulajdonosa.
Kuti Márta szerkesztő, publicista ízig-vérig marosvásárhelyi. Fontos számára mindaz, ami ebben a városban történt és történik, igazi erdélyi értelmiségi is, aki tudja, hogy várunk, de ugyanakkor fegyverünk is az anyanyelv. A transzszilván értelmiségi feladatának tekinti, hogy megmentse a feledéstől és felmutassa a nem is annyira távoli múltból mindazt az értéket, ami ebben a városban termett vagy ehhez kapcsolódik. Az Igaz Szónál, majd a lap jogutódjánál a Látónál 1980-tól műszaki-, kép-, tördelő- és olvasószerkesztőként dolgozott. A rendszerváltás után megalakult Mentor Kiadónál több mint száz könyvet szerkesztett, rendezett sajtó alá, majd a Népújság és a Vásárhelyi Hírlap külső munkatársaként írta esszéit. 2000-ben jelent meg első önálló kötete az Írásnyomok.
Bandi Árpád matematikatanár Marosvásárhely emblematikus alakja. A két hónap múlva 90. életévét töltő Árpi bácsi korát meghazudtoló energiával, kitartással, munkabírással és lelkesedéssel kutatja a Bolyai család emlékeit, állítja az emléktáblákat, kopjafákat, avat emlékhelyeket, szervez kiállításokat. 1947-ben kezdett el tanítani, Ádámoson, Küküllődombón, Kerelőszentpálon, Balavásáron, Gogánváralján, Bátoson és Gyulakután. Nyugdíjba vonulása után Marosvásárhely több mint 15 iskolájában tanított matematikát. Első tanítási időszakban gyakran szolgálati érdekből került más-más iskolához, hol igazgatónak, hol karvezetőnek, hiszen minden településen sikeres kórusokat alapított. Kórusaival járt Ádámoson, Dombón, Kerelőszentpálon, Dicsőszentmártonban, Balavásáron, Bonyhán, Segesváron, Szebenben, Szászrégenben, Erdőszentgyörgyön, Kibéden, Szovátán és Marosvásárhelyen. Kelementelkén egy száz tagú vegyeskart vezényelt. Ezzel a kórussal az országos megyék közti versenyen harmadik helyezést ért el. Szavalóversenyre kétszer indított versenyzőt Bátosról. Nyugdíjazása után is fáradhatatlanul foglalkozott a matematikát kedvelő tanulókkal. Bolyai János eredeti sírhelyét kopjafával jelölte meg, emléktáblával pedig a Vár sétányon azt a házat, amely az 1846-ban Bolyai János által megvásárolt sövényfalu ház helyébe épült. Felkutatta és felújíttatta felsőkápolnai Kakutsi János királyi táblabíró címeres sírkövét, aki Bolyai Farkas anyai nagyanyjának a testvére volt. Eddig új, ismeretlen Bolyai családtörténeti adatokat kutatott fel, amelyekről gazdag képanyagot örökített meg. Most épp azon dolgozik, hogy Bolyai János női felmenőinek öt kopjafáját a Sapientia marosvásárhelyi épülete mellett felállítsák. Az avatási ünnepség október 10-re időzíttetett. Ahogyan Árpi bácsit, vagy a Tanár urat ismerjük, nem csak ezt, de számos más Bolyai-emléket fog még avatni nekünk.
Bakó Zoltán
Székelyhon.ro

Versírásra ihlet a kertben a meggyfa, vagy akár az egresbokor is”
– Beszélgetés Székely-Benczédi Endre nyugalmazott matematika tanárral, költővel –
Székely-Benczédi Endre nyugalmazott matematika tanár, hivatalos elfoglaltsága mellett a magyar költészet művelésével is foglalkozott élete során. Ezt a tevékenységét nyugdíjba vonulása után is folytatja. Versei jelentek meg különböző lapokban, két antológiában és egy saját kötetben, de internetes oldalakon is olvashatók. Székely-Benczédi Endrét nyárádszentmártoni otthonában kerestük fel és kérdeztük költői pályájáról, munkásságáról.
–Kérem, beszéljen először iskolai éveiről. – 1949. február 2-án születtem Csókfalván, de hároméves koromtól már Makfalván éltünk. Ott jártam az I-VI. osztályt, majd a hetediket Karácsonfalván. Középiskolai tanulmányaimat Szovátán végeztem, ott érettségiztem 1967-ben. Ezt követően a Marosvásárhelyi Tanárképző Főiskola matematika szakát végeztem el és kerültem1971-ben Csíkfalvára tanítani. Innen jöttem nyugdíjba 2011-ben. „Ösztönző ereje volt ennek a tevékenységnek"
– Mikor kezdett el verselni? Hol jelentek meg első költeményei?
–Verset írni már középiskolás koromban elkezdtem, első versem 1968-ban, a Vörös Zászló Szőcs Kálmán által szerkesztett mellékletében, a Figyelőben jelent meg, Kicsi Antal közvetítésével. Ettől kezdve aztán Kicsi Antalt tartottam mentoromnak, ő egyengette azután, a költői kibontakozásom. A Figyelőben pedig folyamatosan jelentek meg a verseim 1974-ig.Ezen kívül a főiskolának volt egy Atheneum című lapja, ebben is rendszeresen közöltem. 1969-ben megalakult a Szakszervezetek Házában az Aranka György Irodalmi Kör, Nagy Pál szervezésében, ennek is tagja voltam. A kör felolvasóesteket tartott, amelynek során lehetőséget adott egy-egy alkotócsoportnak a kibontakozásra. Ösztönző ereje volt ennek a tevékenységnek, mozgatórugóként hatotta fiatal tollforgatókra. Sok embert ismertem ott meg, akik aztán később ismerttéváltak.1970-ben egy vers-, prózaíró pályázaton is részt vettem, I. díj nem volt, a második díjon Nászta Katalinnal osztoztam. Ez a nyeremény, amelyhez még 700lej tiszteletdíj is társult, nagyon feldobott, nagyot lendített rajtam. Ebben a periódusban, még főiskolásként a kolozsvári Gaál Gábor Kör is meghívott egy felolvasóestre. Ezen Mózes Attilával ketten vettünk részt.
Az ön költői tevékenysége három időszakra tagolható. Mi volt az oka annak, hogy egy időre letette a tollat?
– 1971-ben már nősemberként kerültem Csíkfalvára tanítani, eleinte albérletben laktunk szerény körülmények közt. Nem sokkal ezt követően megkerestek a Securitate emberei, hogy beszervezzenek, de engem nem vonzott a lehetőség, ezért kutakodni kezdtek utánam. Bekérték a kézirataimat, elvették a kedvem az írástól, így 1974-től nem írtam semmit egészen 1985-ig. „Felgyűlt bennem egy csomó mondanivaló”
–Ez volt tehát az első alkotói korszaka. Hogyan alakult tovább a pályafutása?
– 1985-ben újra írni kezdtem, eleinte csak úgy magamnak, az íróasztal fiókjának. Abban az időben történt aztán megint valami, ami kedvet adott. Az Igaz Szó szerkesztői vidékre jártak népszerűsíteni a lapot, itt jártukkor engem is megkerestek ez ügyben. Megragadtam az alkalmat és átadtam Székely Jánosnak néhány versem. Később közölték is, sőt Székely János bíztatott, bátorított, hogy írjak és aztán rendszeresen megjelentek a verseim az Igaz Szóban. Még a legutolsó számába is írtam, ami ugyan még annak indult, de közben a rendszerváltás hajnalán átalakult Látóvá. Időközben küldtem verseket az Ifjúmunkásnak és az Utunknak is, ami aztán szintén átalakult Helikonná. 1993-ban aztán megint letettem a tollat egyidőre.
–Mikor kezdett el újra írni és mi késztette erre?
– 2004-ben kezdtem el ismét írni, egyszerűen csak azért, mert rám jött az írhatnék, felgyűlt bennem egy csomó mondanivaló. Ezek közül küldtem néhányat Bölöni Domokosnak, amiket aztán a Népújság általa szerkesztett Múzsa mellékletében közölt. 2005-ben alakította meg a Súrlott Grádics Irodalmi Kört, amelynek első estjén én mutatkozhattam be.
– Hol jelentek még meg versei? Van-e önálló kötete?
– Költeményeim ezt követően jelentek meg a Versben és az Erdélyi Tollban is. Egyetlen önálló verseskötetem látott nyomdafestéket Kökényvár a senkiföldjén címmel, 2007-ben. De közöltek a verseimből két 2011-ben megjelent antológiában, Az eltérített felvonóban és a Közös útonban. „Most magamnak írok, a magambúját-baját írom”
–A magyar költők közül kiket szeret olvasni?
– A jelenlegiek közül Elekes Ferenc írásai tetszenek nagyon. A múlt hónapban a feleségem vásárolt egy Radnóti Miklós kötetet, hát ez nagyon megragadott. Olyan verseket olvastam, amelyekről nem is hittem volna, hogy ő írta. De sokat olvastam és olvasom Farkas Árpád, Molnos Lajos, Magyari Lajos, Király László verseit is.
– Mi az, ami mostanában, nyugdíjasként versírásra ösztönzi? Van-e kötete előkészületben?
– 1977-től lakunk saját lakásban itt, Nyárádszentmártonban, hát ez a környezet az én inspirációs területem. Ha hajnalban kimegyek a kertbe, látom a Bekecs mögül felkelő Nap első sugarait, hallom a közeli Nyárád csobogását, de versírásra ihlet a kertben a meggyfa, vagy akár az egresbokor is. Múlt, jelen és jövendő mind versírásra ösztönöz, legtöbb költeményem kissé filozofikus, vagy afelé hajlik. Mostanában meg haikukat is írok, lenne is belőlük már egy kötetre való, de egyelőre nem gondolkodom a kiadásukon. A könyvkiadás nem olcsó mulatság, megvannak és kész, ez az én örömöm. Már több mintegy éve nem küldtem sehova verseimből közlésre. Szóval most magamnak írok, a magam búját-baját vetem papírra.
Nemes Gyula
kozpont.ro

Köszönöm, jól vagyok (Születésnapi beszélgetés a 80 éves Tar Károly íróval)
– Első kötete, amelyre felfigyelt a szakma és egyöntetű sikert aratott az olvasók kö­rében, a Köszönöm, jól vagyok volt, 1969-ben jelent meg a Forrás-sorozatban. Miről szól a kisregény? – Már akkor sem volt titok, hogy kisregényemmel a proletárburzsoáziáról rángattam le a vörös bársonyleplet. A könyvet az egykori illegálisok elégették, az előszót író Bálint Tibort veréssel fenyegették, engem kilenc évig eltiltottak a közléstől.
– Kolozsváron, Európa egyik legszebb városában született a két világégés között, 1935-ben. Meséljen gyermekéveiről, háborús emlékeiről...
– Megtettem ezt készülő pentalógiám első kötetében, amely a Magyar Elektronikus Könyvtárban olvasható: SUMMA – A Boldog utcán innen.
Máig érő bajom, hogy apám Károlynak nevezett, s a születési bizonyítványomba Carolt írtak. A hivatalon kívül soha senki nem használta ezt a nevet. Most, amikor gondoskodtam, hogy „nevemet hibátlanul írják fölébem, ha eltemet, ki eltemet”, és a svédek az ékezetet is kiteszik keresztnevemre, otthon nem kaphatok igazolványt és útlevelet sem, mert a hivatal szerint nem is létezem. Négyesztendős koromban, apámmal élve, akkor laktam jól, amikor elettem előle az egy tál ebédet. Mostohaapámnál élveztem a külvárosi életet, jó voltam mézeskalácsos-inasnak, a Református Kollégiumban pedig szobrásztehetségnek hittek. Aztán úgy is volt, hogy négy kolozsvári szülőm között, mert mostoha volt a sors, internátusban kellett laknom. Későn érő gyerek voltam, de a sok iskolareform miatt 17 évesen már technikusi diplomám volt, és a magam lábára állva kezdtem felnőtteknek való életet, jó messze szülővárosomtól, amely, ha ragaszkodom is hozzá, mindig kiebrudal. Konstancán, a Duna–Fekete-tenger csatornánál vezettem elektromos exkavátort, és a tervezőirodában műszaki rajzolóként fénymásolási újításomért pénzt is adtak.
– Milyen emlékeket őriz a moldvai katonáskodás idejéről, a múlt század ötvenes éveiből?
– Katonáskodásom idején, amikor azért is rettegtünk, hogy bevetnek bennünket a magyar forradalom ellen, füzetnyi verset írtam erről. Őrmesterem félelmében, titkon megsemmisítette verseimet. Blogomban, amelyet Titoktárnak neveztem (titoktarcsi.blogspot.se), közlök ezekből, néhányat másolatban őriztem.
– 1958 és ’68 között az Igazság című Kolozs megyei tartományi lap munkatársa volt, majd tíz év után otthagyta a lapot, hogy fél évig a helyiipari vállalatnál keresse kenyerét, technikusként. Miért hozta ezt a döntést?
– Miután kisregényemet a főszerkesztő kulcsregénynek minősítve lapunkban elhallgatta, egy vajdrágító kormányintézkedést bíráló vitám nyomán letettem újságírói igazolványomat a titkárnő asztalára és távoztam a szerkesztőségből. Az akkoriban elrendelt személyzetleépítéssel úsztam meg a dolgot, és kaptam technikusi állást a helyiipari vállalatnál.
– De közben elvégzett egy bukaresti újságírói főiskolát és a magyar–román szakot a Marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolán.
– Később, amikor már az Ifjúmunkás publicistája voltam, hároméves mesteri tanfolyamon sajtóvezetői képesítést nyertem.
– Mint Kolozs megye utolsó magyar nemzetiségű közművelődési felügyelője két éven keresztül az újonnan átszervezett adminisztratív-földrajzi tájegység magyar művelődési életét igazgatta – a lehetőségekhez mérten. Mennyire adtak „szabad kezet” akkor az élet minden területét behálózó cenzorkorifeusok? – Napilapnál művelődési rovatot is vezettem, innen van bizonyos tájékozottságom a közművelődésben. Elégtételt az adott, hogy sikerült két Kolozsvár környéki énekkar évfordulójának ünnepléséhez kormánykitüntetéseket szereznem és munkakörömön kívül, saját felméréseim alapján a kalotaszegi falvak magyar könyvállományát fővárosi könyvraktárban porosodó kötetekkel gyarapítanom. Ezt a megyei könyvtár elrománosító törekvései ellenében, a falusi könyvtárak címére küldött könyvekkel értem el. A megyei néptanács értünk felelő alelnöke jelzésére, miszerint igen sokat dolgozom, szívesen vállaltam Cseke Gábor felkérésére munkát az Ifjúmunkásnál. – 1970-től közel két évtizeden keresztül meghatározó egyénisége a Bukarestben megjelenő erdélyi magyar ifjúsági lapnak. Mi hozta a váltást, amikor új megbízatást kapott, s el kellett vállalnia a Napsugár és a Haza Sólymai főszerkesztését?
– Cseke Gábor felfelé buktatása után magát a diktátor fia barátjának feltüntető főszerkesztőm ellehetetlenítette munkámat. Azt terjesztette a szerkesztőségben, hogy magyarkodom, nincs olyan írásom, amelybe ne csempészném be a nemzetiségek ügyét. Évek óta a nevelési rovat vezetőjeként igyekeztem elhallgatott történelmünkről írni riportjaimban, elemző írásaimban és jegyzeteimben is. Ezer kilométer a Dunán, Ezer kilométer a Kárpátokban, Keskenyvágányon, Regények színhelyén, Tanítók nyomában, Váraink, Szerelmes történelem és más sorozataimban Erdély történelméről igyekeztem a lehető legtöbbet elmondani. A Szülőföldtől távol riportsorozatomra a Központi Bizottság is felfigyelt. Csak az mentett meg, hogy pártkönyvem mellé tette a sajátját Cseke Gábor is. A későbbi aktivista főszerkesztő megpróbált fegyelmi eljárással fenyegetve távozásra bírni, végül a felfelé buktatás kényelmesebb változatát választva, javasolta áthelyezésemet a két gyermekirodalmi laphoz. – Kik azok a jeles romániai költők, írók, képzőművészek, akikkel dolgozott, s ma is szép emléket őriz róluk? – Tamás Gáspár pelenkázott, a napilap szerkesztőségében engem nevezett meg írástudóként, Papp Ferenc és Kemény János biztatott regényírásra, Kacsó Sándor bátorságra tanított. Nem tartoztam egyik írói csoportosuláshoz sem. Szőcs Géza támogatására keltem a Fellegvár védelmére. Balogh Edgárral és Gaál Ernővel egy székelyföldi körutazás nyomán kerültem ismeretségbe. Edgár később tanítványául fogadott. A Napsugárnál, ha kellett, Kányádi két kis verséből harmadikat csináltam, hogy kieszközölt külföldi távollétében fizetését biztosítsam. Bálint Tibor dicsérete jólesett, Fodor Sándor barátsága még a Bajor-féle katolikus lap szerkesztőségébe való fogadásom után is tartott. Jó esztendeig dolgoztam Szőcs Gézának az Erdélyi Szépmíves Céh újraindításakor. Egyetlen korombeli íróbarátom a nemrégen elhunyt Lászlóffy Csaba volt. Varró János két regény megírására ösztönzött, nem sejtettem, hogy a Securitatét is szolgálnia kellett... Nem tudok megbocsátani a besúgóknak! A csoport, ahova tartoztak, ma is védi őket. Györkös Mányi Alberthez is közel álltam. Soó Zöld Margit mellett Deák Ferenc értette lapújító terveimet, neki köszönhető a Napsugár máig használatos címlapja. – Hogyan emlékszik a ’85-ben kezdődő megszorításokra?
– A nyolcvanas évek végéhez közeledve csak a vak nem látta, hogy rendszerváltás küszöbén állunk. A főszerkesztőséget tudatosan, a szerkesztőség kérésére vállaltam. Akkoriban majd minden magyar lap élére pártaktivistát neveztek ki, feladatuk a lapok elsorvasztása volt. Aki valamiért nem felelt meg ennek, az Huszár Sándor sorsára jutott. A módszert már előbb sikerrel használta Kovács András főszerkesztőm is. Mezei Józsefet, mert tisztafejként nem vette észre, hogy a spalton lévő fekete folt tótágast álló cinklemez eredménye, sietve menesztette. Az igazi ok az volt, hogy Jocó szemébe mondta főnöknek: nem ért a képzőművészethez.
– A ’89-es változást követően önkéntes újjászervezője, törvényes beiktatója, majd intézője is az Erdélyi Szépmíves Céhnek, amely manapság keveset hallat magáról. Mi volna ma a legfontosabb feladata ennek a Céhnek?
– A Céh újraindítását mostanában is felvetettem Szőcs Gézának. Hiszem, hogy eljön az ideje ennek is... Mert olyan, Kós Károly által reánk hagyományozott kincse az erdélyi magyarságnak, amelyet kár ne folytatnunk. Távozásom után az erdélyi magyarság vezetői közötti torzsalkodás légkörében sajnálatosan ellehetetlenült ez a részvételemmel bejelentett művelődési egyesület, amelynek 27 fiókját terveztem és félszáznál több külön könyvtárat létesítve beindítottam. Mert sablonos módon, a közérdek követelő igényét semmibe véve, a személyes érdekek kerültek előtérbe. Hirdettem, hogy a Céh nem valakié, hanem az erdélyi magyaroké, így sikerült 2600 fizető támogatót toboroznom. Kós Károlyt követve, hiába adtam nyomdába az első sorozat hat kötetét, a nyomtatásra szükséges pénzt a sokféle rosszindulatú akadályoztatás miatt nem sikerült biztosítani.
– ’95 végén, fia, szülei és felesége halála után Svédországba költözik, ebből hosszabb „svéd szerelem” következik. Miért döntött úgy, hogy élete hátralévő éveit Európa északi felében, egy erős, nyelvét és gyökereit szerető-ápoló magyar kolóniában tölti?
– Engem szüleim példája szolgálatra nevelt. Fiam, szüleim és feleségem halála után, ha megkésve is, de szilárd elhatározással családom szolgálatára szántam el magam. Családegyesítés nyomán, nyugdíjasként kerültem Svédországba, félmagyar unokáim nevelésére. Azóta minden vasárnap magyarórára várom három unokámat. Közszolgálatomnak is helye van itt: alapítottam és szerkesztem a Magyar Liget családi lapot és az Ághegy című skandináviai magyar irodalmi és művészeti folyóiratot. Némi rádiós tapasztalattal egy ideig vezettem az egyetlen svédországi magyar rádióadást, és főszerkesztésem alatt jelent meg a bevándorlók svéd nyelvű lapja, az Över Gränsen (Határokon át). Tanári képesítésemnek hasznát vettem. Minden karácsonyfánk alatt unokáim saját verssel vagy svéd–magyar fordításokkal szerepelnek. Nagyobbik unokám tavaly nyáron kitűnően vizsgázott a Balassi Intézetben, s nemzetközileg elismert diplomája révén a svédországi fiatal fordítók közösségének ismert tagja.
– Készítene egy kisebb leltárt az elmúlt húsz évről?
– Lassan befejezem önkéntes küldetésemet. Az Ághegy (aghegy.hhrf.org) egyféle, 50 számát tíz vaskos kötetbe foglaló antológia is, amelybe összegyűjtöttem a Skandináviában élő magyar alkotókat. Éppen most fejezem be utolsó számát. Az egyetlen, csaknem minden támogatás nélkül megjelenő magyar folyóirat a világon. Nyolcvanévesen, társadalmi segélyből élve anyagilag sem bírom tovább. Tizenhárom könyvem vár kiadóra, az elmúlt két évtizedben Erdélyben mindössze az Irodalmi Jelen pályázatán különdíjas regényemet jelentették meg. Okáról az egyik kiadó igazgatója azt mondta, hogy ez azért van, mert valaki olyanhoz tartozónak számítanak, akit nem kedvelnek az uralgó erdélyi magyar politikusok. Átadom a Magyar Liget (magyarliget.hhrf.org) szerkesztését egyik munkatársamnak, az Ághegy pedig mellékletként fog megjelenni.
– Több írószövetségnek, valamint a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társaságnak is választmányi tagja. Mi a véleménye, hol kellene jobban odafigyelnünk, hogy anyanyelvünk ne sérüljön, hanem gazdagodjon, úgy adjuk át utódainknak, ahogyan kaptuk?
– Évtizeddel ezelőtt meghirdettem: magyarságunk jövője a magyar családokban dől el. Éppen úgy, ahogyan a magyar egyesületekben is, nem az emeleteken ütköződő pózolók, hanem a földszinten élő ezrek a fontosak. Az RMDSZ alapításából is kivettem a részem, a kolozsvári huszonhét tagú szervezőbizottságot vezettem, amíg a saját pecsenyéjüket vigyázók meg nem rágalmaztak. A magyar szervezkedés alapjait, az „alagsorokkal” kezdődően, a régi magyar tízes szervezetek hagyományának folytatásában látom. Ilyen irányú javaslataim szervezeti szabályzatba foglalását azok nem hagyták, akiknek a közösség csak arra kellett, hogy karrierjüket építhessék.
– Több kötete jelent meg, kérem, sorolja fel. Várhatunk-e újabb Tar Károly-válo­gatást?
– Remélem Est című versgyűjteményem mielőbbi megjelenését. Baráti biztatást Pomogáts Bélától és Kalász Mártontól kaptam, kiadót ezután kell keresnem. Kiadtam többek között barátaim megajándékozása céljából, kis példányban néhány könyvemet: SUMMA: A Boldog utcán innen, Saját lábon, Ezer kilométerekkel – 1, Ezer kilométerekkel – 2, Erdélyi Szépmíves Céh – Emlékkönyv, Pánik – regény, Hajnalban vadnyuszik ablakom alatt – regény, Tar Károly TITOKTÁRa – publicisztika, Kedves könyveim könyve – könyvismertetők, esszék, regények színhelyén, Itt és ott – versek és képek, Száraz oázis – négy színjáték, Ami eszembe jut – kisprózai írások.
– Ha holnap kérnék/sugallnák, térjen vissza Erdélybe, megtenné?
– Az újraindított ESZC ismételt elindítását – amennyi eszem és jóindulatom még akad – a következő évtizedben is vállalnám...
Székely Ferenc
TAR KÁROLY tagja a román, a magyar és a svéd írószövetségnek, valamint az Erdélyi Magyar Írók Ligájának. 2002-ben a Magyar Írószövetség irodalmi pályázatán különdíjat, 2006-ban a Várad folyóirat Horváth Imre-pályázatán különdíjat, 2006-ban az Irodalmi Jelen regénypályázatán Szerenád dobra, cintányérra és egyéb ütőhangszerekre című munkájáért szintén kü­löndíjat kapott. A magyar művelődésben végzett munkájáért 2003-ban a Magyar Kultúra Lovagja címmel, 2013-ban Ex Libris-díjjal, 2014-ben a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével, 2014-ben a Magyar Újságíró Szövetség Aranytoll-díjával tüntették ki.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Beszélgetés a 80 éves Tar Károly íróval
Erdélyi svéd "szerelem"
– A minap újból beleolvastam a Viselkedjünk című, 1988-ban megjelent illemtankönyvébe. Annyira fontos ez a könyv – nemcsak fiatalok körében –, hogy most, a harmadik évezred elején tanítani kellene Európa magyar iskoláiban.
– Azt hiszem, az e kis könyv nyomán született Illemszótár című könyvemben megfogalmazott ajánlás maradandó megállapítása az érdekes: "Ez a könyv nem kívánja a szájbarágós pedagógia gyakorlata szerint szabályokba szorítani a helyes viselkedés mikéntjét. Különben is ezeket a szabályokat az eddigiekből okulva mindenkinek saját magának kell kialakítania. Az illemben csak a jól viselkedni kész egyén jóérzése az állandó. Jóérzésből pedig mindenkor a megfelelő viselkedési szabályok is kialakíthatók. A szótár ehhez nyújt segítséget, támpontot, példát és sok hasznos ismeretet. A kényelmeseknek és a megcsontosodott illeműeknek nem ajánljuk ezt a könyvet. Hiábavalóan ne költsék erre a pénzüket. A változó időben a változtatás egyben jobbítás. A viselkedéskultúrának is új alapokról indulva kell javítania nem éppen dicséretes emberi kapcsolatainkon".
– Első kötete, amire felfigyelt a szakma és egyöntetű sikert aratott az olvasók körében, a Köszönöm, jó vagyok volt, 1969-ben jelent meg a Forrás sorozatban. Miről szól a kisregény?
– Már akkor sem volt titok, hogy kisregényemmel a proletárburzsoáziáról rángattam le a vörös bársony leplet. Volt egy rövid fél esztendő, a kurblivassal élre került és biciklitolvaj csicskása uralkodásának váltása idején, amikor a vásárhelyi Igaz Szó, majd Kacsó Sándor jóváhagyásával a Forrás sorozat könyveinek máig legnagyobb példányszámával megjelenhetett. A könyvet az egykori illegálisok elégették, az előszót író Bálint Tibort veréssel fenyegették meg, engem kilenc évig eltiltottak a közléstől. Később sem engedték meg, hogy a Forrás-nemzedék valamelyik csoportjához soroljanak. Nálunk figyelmen kívül hagyták. Megelégedtem Ruffy Péter és Illyés Gyula dicséretével. Legutóbb Kántor Lajos méltatása jelentett némi elégtételt művem elhallgattatásáért.
– Kolozsváron, Európa egyik legszebb városában született a két világégés között, 1935-ben. Meséljen gyermekéveiről, háborús emlékeiről!
– Megtettem ezt készülő pentalógiám első kötetében, amely a Magyar Elektronikus Könyvtárban olvasható. SUMMA – A Boldog utcán innen. Máig érő bajom, hogy apám Károlynak nevezett, a születési bizonyítványomba Carolt írtak. A hivatalon kívül soha senki nem használta ezt a nevet. Most, amikor gondoskodtam, hogy "nevemet hibátlanul írják fölébem, ha eltemet, ki eltemet" és a svédek az ékezetet is kiteszik keresztnevemre, otthon nem kaphatok igazolványt és útlevelet sem, mert a hivatal szerint nem is létezem. Négyesztendős koromban csak románul tudtam, egy öregasszony vigyázott rám. Apámmal lakva akkor laktam jól, amikor elettem előle az egy tál ebédet. Mostohaapámnál élveztem a külvárosi életet, jó voltam mézeskalácsos inasnak, a Református Kollégiumban pedig szobrásztehetségnek hittek. Aztán úgy is volt, hogy négy kolozsvári szülőm között, mert mostoha volt a sors, internátusban kellett laknom. Későn érő gyerek voltam, de a sok iskolareform miatt 17 évesen már technikusi diplomám volt, és a magam lábára állva kezdtem felnőtteknek való életet, jó messze szülővárosomtól, amely, ha ragaszkodom is hozzá, mindig kiebrudal. Konstancán, a tengeri csatornánál vezettem elektromos exkavátort és a tervezőirodán műszaki rajzolóként fénymásolási újításomért pénzt is adtak.
– 1958–68 között az Igazság című Kolozs megyei tartományi lap munkatársa, s tíz év után otthagyja a lapot, hogy fél évig a Helyiipari Vállalatnál keresse kenyerét, technikusként. Miért hozta ezt a döntést?
– Miután kisregényemet a főszerkesztő kulcsregénynek minősítve lapunkban elhallgatta, egy vajdrágító kormányintézkedést bíráló vitám nyomán letettem újságíró-igazolványomat a titkárnő asztalára, és távoztam a szerkesztőségből. Az akkoriban elrendelt személyzetleépítéssel úsztam meg a dolgot, és kaptam technikusi állást a Helyiipari Vállalatnál.
– És eközben elvégzi a bukaresti újságírói főiskolát és a magyar–román szakot a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolán…
– Az újságírást második szakmámnak tartva, az 1960-as évek elején végeztem főiskolát. A magyar nyelv és irodalom szeretete és romántanárom biztatására, aki román nyelven írt karcolataimért biztatott, iratkoztam be a Pedagógiai Főiskola román–magyar nyelv és irodalom szakára. Később, amikor már az Ifjúmunkás publicistája voltam, hároméves mesteri tanfolyamon sajtóvezetői képesítést nyertem.
– Mint Kolozs megye utolsó magyar nemzetiségű közművelődési felügyelője, két éven át, az újonnan átszervezett adminisztratív-földrajzi tájegység magyar művelődési életét igazgatta – a lehetőségekhez mérten. Mennyire adtak "szabad kezet" akkor az élet minden területét behálózó cenzorkorifeusok?
– Napilapnál művelődési rovatot is vezettem. Innen bizonyos tájékozottságom a közművelődésben. Elégtételt az adott, hogy sikerült két Kolozsvár környéki énekkar évfordulójának ünnepléséhez kormánykitüntetéseket szereznem, és munkakörömön kívül, saját felméréseim alapján a kalotaszegi falvak magyar könyvállományát fővárosi könyvraktárban porosodó kötetekkel gyarapítanom. Ezt a Megyei Könyvtár elrománosító törekvései ellenében, a falusi könyvtárak címére küldött könyvekkel értem el. A megyei néptanács értünk felelő alelnöke jelzésére, miszerint igen sokat dolgozom, szívesen vállaltam Cseke Gábor felkérésére munkát az Ifjúmunkásnál.
– 1970-től közel két évtizeden át meghatározó egyénisége a Bukarestben megjelenő erdélyi magyar ifjúsági lapnak, az Ifjúmunkásnak. Ezután új megbízatást kapott, s el kellett vállalnia a Napsugár és a Haza Sólymai főszerkesztését, hogy az apró magyarok is részesüljenek a "szeretett nagyvezérünk" iránti éljenzésből, de ugyanakkor – kellő zsurnalisztikai rátermettséggel – a valós értékeket, a gyermekeknek szánt, politikamentes irodalmat, képzőművészeti alkotásokat is be kellett vinni a laptestbe…
– Cseke Gábor felfelé buktatása után a magát a diktátor fia barátjának feltüntető főszerkesztőm ellehetetlenítette munkámat. Azt terjesztette a szerkesztőségben, hogy magyarkodom, nincs olyan írásom, amibe ne csempészném be a nemzetiségek ügyét. Évek óta, már mint a nevelési rovat vezetője, elhallgatott történelmünkről is írtam riportjaimban, elemző írásaimban és jegyzeteimben. Ezer kilométer a Dunán, Ezer kilométer a Kárpátokban, Keskenyvágányon, Regények színhelyén, Tanítók nyomában, Váraink, Szerelmes történelem és más sorozataimban Erdély történelméről igyekeztem a lehető legtöbbet írni. A Szülőföldtől távol című riportsorozatomra a Központi Bizottság is felfigyelt. Csak az mentett meg, hogy Cseke Gábor saját pártkönyvem mellé tette a sajátját. Az aktivista főszerkesztő fegyelmi eljárással fenyegetve távozásra akart bírni, végül a felfelé buktatás kényelmesebb változatát választva, javasolta áthelyezésemet a két gyermekirodalmi laphoz.
– Kik voltak azok a jeles romániai költők, írók, képzőművészek, akikkel dolgozott, s ma is szép emléket őriz róluk?
– Tamás Gáspár pelenkázott, a napilap szerkesztőségében engem nevezett meg írástudóként, Papp Ferenc és Kemény János biztatott regényírásra, Kacsó Sándor bátorságra tanított. Nem tartoztam egyik írói csoportosuláshoz sem. Szőcs Géza támogatására keltem a Fellegvár védelmére. Balogh Edgárral és Gaál Ernővel egy székelyföldi körutazáson kerültem ismeretségbe. Edgár később, amikor a Donát negyedbe költöztem, tanítványául fogadott. A Napsugárnál, ha kellett, Kányádi két kis verséből harmadikat csináltam, hogy kieszközölt külföldi távollétében fizetését biztosítsam. Bálint Tibor dicsérete jólesett, Fodor Sándor barátsága még a Bajor-féle katolikus lap szerkesztőségben való fogadásom után is tartott. Jó esztendeig dolgoztam Szőcs Gézának az Erdélyi Szépmíves Céh újraindításában. Egyetlen korombeli íróbarátom a nemrég elhunyt Lászlóffy Csaba volt. Varró János két regény megírására ösztönzött, nem sejtettem, hogy a szekuritátét is szolgálnia kellett. Nem tudok megbocsátani a besúgóknak. A csoport (klikkek), ahova tartoztak, ma is védi őket. Györkös Mányi Alberthez is közel álltam. Soó Zöld Margit mellett Deák Ferenc értette lapújító terveimet, neki köszönhető a Napsugár máig használatos címlapja.
– Hogyan emlékszik a ’85-ben beindult megszorításokra, amikor nemcsak a sajtóban, de az élet minden területén "húztak egyet" a csavaron, a legrafináltabb módszereket vetették be, hogy biztosítva legyen szeretett hazánk "felvirágoztatása"? Egyik elokvens példa Huszár Sándor eltávolítása A Héttől, azzal az ürüggyel, hogy egy kép fejjel lefelé jelent meg nyomtatásban. Nyilván, nem ez volt az első, sem az utolsó "kitaláció"…
– A nyolcvanas évek végéhez közeledve csak a vak nem látta, hogy a rendszerváltás küszöbén állunk. Főszerkesztőséget tudatosan, a szerkesztőség kérésére vállaltam. Akkoriban majd minden magyar lap élére pártaktivistát neveztek ki. Feladatuk a lapok elsorvasztása volt. Aki valamiért nem felelt meg ennek a feladatnak, a Huszár sorsára került. De ezt a módszert már előbb sikerrel használta Kovács Andor főszerkesztőm. Mezei Jocót, mert tisztafejként nem láthatta, hogy a spalton lévő fekete folt tótágast álló cinklemez eredménye, sietve menesztette. Az igazi ok az volt, hogy Jocó szemébe mondta a főnöknek: nem ért a képzőművészethez.
– A ’89-es változást követően, önkéntes újraszervezője, törvényes beiktatója, majd intézője is az Erdélyi Szépmíves Céhnek, ami manapság keveset hallat magáról. Mi volna ma a legfontosabb feladata a Céhnek?
– A Céh újraindítását mostanában is említettem Szőcs Gézának. Hiszem, hogy eljön az ideje ennek is. Mert az ESZC olyan, Kós Károly által reánk hagyományozott kincse az erdélyi magyarságnak, amit kár nem folytatnunk. Távozásom után az erdélyi magyarság vezetői közötti torzsalkodás légkörében sajnálatosan ellehetetlenült ez a művelődési egyesület, amelynek 27 fiókját terveztem, és félszáznál több külön könyvtárat létesítve beindítottam. Mert sablonos módon, a közérdek követelését semmibe véve, a személyes érdekek kerültek előtérbe. Azt hirdettem, hogy a Céh nem valakié, hanem az erdélyi magyaroké, így sikerült 2600 fizető támogatót toboroznom. Kós Károlyt követve, hiába adtam nyomdába az első sorozat hat kötetét, a nyomtatásra szükséges pénzt a sokféle, rosszindulatú akadályoztatás miatt nem sikerült biztosítani.
– 1995 végén, fia, szülei és felesége halála után Svédországba költözik, svéd-magyar unokái nevelése végett, de végül ebből hosszabb "svéd szerelem" következik. Miért hozta azt a döntést, hogy élete hátralévő éveit Európa északi felében, egy erős, nyelvét és gyökereit szerető- ápoló magyar kolóniában tölti le?
– Engem szüleim példája szolgálatra nevelt. Fiam, szüleim és feleségem halálát követően, ha megkésve is, de szilárd elhatározással családom szolgálatára szántam el magam. Családegyesítés nyomán, nyugdíjasként kerültem Svédországba, fél magyar unokáim nevelésére. Azóta minden vasárnap magyarórára várom három unokámat. Közszolgálatomnak is helye van itt: megalapítottam és szerkesztem a Magyar Liget családi lapot és az Ághegy című, skandináviai magyar irodalmi és művészeti folyóiratot. Némi rádiós tapasztalattal egy ideig vezettem az egyetlen svédországi magyar rádióadást, és főszerkesztésem alatt jelent meg a bevándorlók svéd nyelvű lapja, az Över Gränsen (Határokon át). Tanári képesítésemnek hasznát vettem. Minden karácsonyfánk alatt unokáim saját verssel vagy svéd-magyar fordításokkal szerepelnek. Nagyobbik unokám tavaly nyáron kitűnően vizsgázott a Balassi Intézetben, és a nemzetközileg elismert diplomája még inkább feljogosítja arra, hogy a svédországi fiatal fordítók közösségének ismert tagja legyen.
– Aki svédországi éveit és munkásságát követi, annak az a véleménye, hogy csöppet sem vett vissza a kolozsvári-bukaresti életritmusból, sőt, igenis, belekapcsolt… Készítene egy kisebb leltárt az elmúlt 20 évről?
– Lassan befejezem önkéntes küldetésem. Az Ághegy (http://aghegy.hhrf.org) egyféle, 50 lapszámát tíz vaskos kötetbe foglalt antológia is, amelybe összegyűjtöttem a Skandináviában élő magyar alkotókat. Éppen most fejezem be utolsó számát. Az egyetlen, csaknem minden támogatás nélkül megjelenő magyar folyóirat a világon. Nyolcvanévesen, társadalmi segélyből élve, anyagilag sem bírom tovább. Tizenhárom könyvem vár kiadóra, az elmúlt két évtizedben Erdélyben mindössze az Irodalmi Jelen regénypályázatán különdíjas regényemet jelentették meg. Okáról az egyik kiadó igazgatója azt mondta, hogy ez azért van, mert valaki olyanhoz tartozónak számítanak, akit nem kedvelnek az erdélyi magyar politikusok. Átadom a Magyar Liget (http://magyarliget.hhrf.org) szerkesztését egyik munkatársamnak, az Ághegyet pedig, mert nem találtam olyan embert, aki szerkesztését és szervezését ellenszolgáltatás nélkül végezné, visszahelyezem eredeti helyére, mellékletként fog megjelenni.
– Több írószövetségnek s a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társaságának választmányi tagja. Mi a véleménye, hol kellene jobban odafigyelnünk, hogy anyanyelvünk ne sérüljön, gazdagodjon, úgy adjuk át utódainknak, ahogyan kaptuk?
– Magyarságunk jövője a magyar családokban dől el. Éppen úgy, ahogyan a magyar egyesületekben is, nem az emeleteken ütköződő pózolók, hanem a földszinten élő ezrek a fontosak. Az RMDSZ alapításából is kivettem részem, a kolozsvári huszonhét tagú szervezőbizottságot vezettem, amíg a saját pecsenyéjüket vigyázók meg nem rágalmaztak. A magyar szervezkedés alapjait, az "alagsorokkal" kezdődően, a régi magyar tízes szervezetek hagyományának folytatásában látom. Ilyen irányú javaslataimat szervezeti szabályzatban azok nem hagyták, akiknek a közösség csak arra kellett, hogy karrierjüket építhessék.
– Több verseskötete jelent meg kérem, sorolja fel ezeket. Várhatunk-e újabb Tar Károly- versválogatást?
– Remélem, hogy az Est című versgyűjteményem mielőbb megjelenik. Baráti biztatást Pomogáts Bélától és Kalász Mártontól kaptam, kiadót ezután kell keresnem. Kis példányszámban kiadtam néhány könyvemet: SUMMA – A Boldog utcán innen, Saját lábon, Ezer kilométerekkel – 1, Ezer kilométerekkel – 2, Erdélyi Szépmíves Céh (emlékkönyv), Pánik (regény), Hajnalban vadnyuszik ablakom alatt (regény), Tar Károly Titoktára (publicisztika), Kedves könyveim könyve (könyvismertetők, esszék, regények színhelyén), Itt és ott (versek és képek), Száraz oázis (négy színjáték), Ami eszembe jut (kisprózai írások), Est (versek).
– Ha holnap kérnék/sugallnák, hogy térjen vissza Erdélybe, megtenné?
– Már javasoltam az Erdélyi Szépmíves Céh újraindítását, amennyi eszem és jóindulatom még akad, a feladatot a következő évtizedben is vállalnám.
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)

Angol, francia olasz nyelvű oktatás igen, magyar nem?
Az aggasztó demográfiai mutatókkal is alátámasztott diáklétszám-csökkenés ellenére sem szándékozik újjáalakítani a magyar tagozatot a Marosvásárhelyi Petru Maior Egyetem. A rektori tisztségért harcba szálló professzorok inkább az angol, francia, olasz és spanyol nyelvű oktatás beindítását tervezik.
A magát a régiót legjobban lefedő felsőfokú tanintézményeként meghatározó Marosvásárhelyi Petru Maior Egyetemen a közeljövőben szó sem lehet a magyar nyelvű oktatás visszavezetéséről – fejtette ki megkeresésünkre a rektori tisztségért versengő Călin Enăchescu és Daniel Ştefan. A két jelölt ugyan nem veti el teljesen a magyar csoportok létrehozását, azonban jelenleg két okból is megvalósíthatatlannak tartja: egyrészt nem rendelkezik elegendő oktatóval, másrészt képtelen felvenni a harcot a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetemmel.
„A Sapientia marosvásárhelyi karán szinte minden olyan szak működik, amit mi létre tudnánk hozni. Ráadásul nagyon nehéz egy olyan egyetemmel felvenni a versenyt, amelyet a magyar állam finanszíroz” – érvelt a második rektori mandátumra pályázó Enăchescu. Fiatalabb kihívója, Daniel Ştefan a magyar nyelvű oktatás akkreditációjában látja a legfőbb nehézséget. Ennek dacára a két tanár angol, francia, olasz és spanyol nyelvű csoportok beindítását tervezi. Kérdésünkre, hogy szerintük a térségben valóban több fiatal beszéli ezt a négy világnyelvet, mint a magyart, a jelenlegi intézményvezető pontosítani kívánt, mondván, hogy ajánlatukkal kimondottan a külföldi diákokat céloznák meg. Erre azért is mutatkozik igény, mivel a hazai demográfiai mutatók szerint vészesen csökken a középiskolások, azaz a potenciális egyetemi hallgatók száma. „Éppen ezért ki kell mennünk a nemzetközi porondra. Az ötvenhat esztendős múlt kötelez” – vélekedett Călin Enăchescu.
A múlt másról szól
Az ötvenhat éves múlt, melyre a rektor hivatkozik, éppen arról szól, hogy a mai egyetem jogelődjét, a Marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolát 1961-ben, a Magyar Autonóm Tartomány Néptanácsa Oktatási-Művelődésügyi Osztályának közleménye szerint magyar és román tagozattal kell működtetni. Kezdetben két fakultást létesítettek: román nyelv és irodalom, magyar nyelv és irodalom, valamint fizika, kémia és ipari ismeretek. A főiskola hároméves képzést nyújtott, és az általános iskola felső tagozatán oktató pedagógusokat képezett. Idővel a Ceauşescu-rendszer felszámolta a marosvásárhelyi pedagógusképzést és 1981-ben almérnöki főiskolává alakította át az intézményt. A teljes elrománosítási folyamat az 1990-es évek elején indult be, amikor politikai okokból több értékes magyar oktatót is eltávolítottak vezetési beosztásából. Az etnikai tisztogatás volt az egyik szikrája annak a lángnak, mely begyújtotta a Sapientia létrehozásának tervét. Az Erdélyi Magyar Tudományegyetem későbbi alapítója, Hollanda Dénes professzor is kénytelen volt búcsút venni a mérnöki egyetemtől, ahol azelőtt négyszer is dékánnak választották.
Szucher Ervin. Székelyhon.ro

Ha folyóvíz volnék (Források vallatója)
Beszélgetés  Olosz Katalin  folklórkutatóval, irodalomtörténésszel
– Hogyan, mikor ébredt fel érdeklődése a népköltészet iránt?
– A néprajz irányában már korábban is tájékozódtam testvérem, Gazdáné Olosz Ella népi textíliák iránti érdeklődése folytán, a népköltészettel azonban csak harmadéves egyetemi hallgató koromban kerültem közelebbi kapcsolatba, amikor Antal Árpád, a 19. századi magyar irodalomtörténet professzora irodalomtörténeti szeminárium keretében azt a feladatot osztotta ki, hogy a székely népballada-kutatás történetéről írjak dolgozatot.
Ennek a dolgozatnak az elkészítése során jöttem rá, hogy szívesen foglalkoznék a későbbiekben is népköltészettel, különösen a népballadával, annak dacára, hogy akkoriban nem volt néprajzos képzés az egyetemen. Mire ötödéves lettem, már célirányosan a népköltészet felé orientálódtam, államvizsga-dolgozatot is e tárgykörben írtam. Mindezek ellenére intézményes keretek között csupán néhány évig foglalkozhattam népköltészettel, akkor, amikor átkerültem az akadémiai kutatóintézetbe s folkloristaként dolgoztam az első években. Ekkor egészítettem ki és készítettem elő kiadásra a magyargyerőmonostori gyűjtésemet, mely eredetileg államvizsga-dolgozatnak készült, ekkor írtam meg az erdélyi magyar népköltészet gyűjtésének dualizmus kori történetét (kiadására nem került sor). A hetvenes évek közepe táján aztán már nem fogadták el, hogy különutasként foglalatoskodjak, valamelyik munkacsoporthoz kellett csatlakoznom, ennek következtében sajtótörténettel, irodalomtörténettel foglalkoztam, s román nyelven írtam az éves penzumot. A népköltészet tovább már csak „úri passzió”-ként kapott helyet az életemben. Azonban annyit még hozzá kell tennem, hogy lehet, éppen ez volt a jó: nem kötöttek előírások és határidők, szabadon foglalkozhattam azzal, ami érdekelt, csináltam úgy, ahogy jónak láttam, s annyi ideig, amíg megnyugtató módon lezártnak tekinthettem a kutatást. 
– Mi volt első írása, amire, úgy érzi, felfigyelt a szakma?
– 1963-ban jelent meg első írásom, egy apró közlemény a Nyelv- és Irodalomtudományi Közleményekben, egy akkoriban gyűjtött Kádár Kata-ballada élő változatát közöltem Zágonból. A szakma igazából hat évvel később figyelt fel rám, a Magyargyerőmonostori népköltészet (1969) című kötet megjelenésekor, melynek visszhangja támadt mind Romániában, mind pedig Magyarországon.
– Hogyan alakult pályája a Magyargyerőmonostori népköltészet megjelenése után?
– A gyerőmonostori kötet, elismerő fogadtatása ellenére sem jelenthetett számomra követhető utat. Hangrögzítő eszköz és zenei ismeretek hiányában dallam nélküli szövegeket gyűjtöttem, ami a 20. század második felében már alig-alig volt elfogadható. A kötethez ugyan a szerkesztés utolsó pillanatában még sikerült csatolni függelékként Almási István gyerőmonostori dallamgyűjtésének darabjait, de a dalok  túlnyomó többsége kotta nélkül jelent meg. Családi és munkahelyi kötöttségeim nem tették lehetővé a terepen folytatott gyűjtőmunkát, olyan szakterületet kellett tehát keresnem, mely összeegyeztethető az intézeti feladatok végzésével, s nem igényel zenei ismereteket. Érdeklődésem a népköltészet történeti forrásainak kutatása, a történeti folklorisztika felé fordult. Kriza János fiatalabb kortársának, Szabó Sámuelnek a tevékenysége kezdett foglalkoztatni, annál is inkább, mert a marosvásárhelyi református kollégium diákjainak folklórgyűjtő munkáját szervezte és irányította az 1860-as években. Ezzel párhuzamosan gyűjteni kezdtem az anyagot a romániai magyar népballada-katalógushoz. E munka során bukkantam egy ismeretlen kéziratos mesegyűjteményre a Teleki–Bolyai Könyvtár kéziratai között, melyet valaki név nélkül, jeligével küldött be 1898-ban a Kemény Zsigmond Társaság mesepályázatára. 
– Sikerült azonosítania a gyűjtőt?
– Igen, Kolumbán Istvánnak hívják. Így került kiadásra mesegyűjteménye A kecskés ember. Udvarhelyszéki népmesék címen 1972-ben. Megjelenése után számolnom kellett azzal, hogy ismeretlen kéziratos népköltési gyűjtemények előkerülése nem mindennapos történet, többnyire a véletlen műve. Kialakult és állandósult az a munkamódszerem, hogy bármilyen forráskiadvány vagy kézirat került a kezembe, nemcsak a kutatott téma szempontjából tanulmányoztam, hanem kijegyeztem magamnak minden olyan adatot belőle, ami számomra érdekes vagy hasznos lehet egyszer. Eljárásom jelentősen lassította ugyan az adatgyűjtés menetét, évek múltával azonban hatalmas adatanyag gyűlt össze, melynek birtokában újabb kutatási témák körvonalazódtak. Így került a látókörömbe több 19. századi folklórgyűjtő tevékenysége, így bukkantam Zajzoni Rab Istvánnak, a fiatalon elhunyt 19. századi barcasági költőnek az útinaplójára és korai verspróbálkozásainak kéziratára, s így sikerült összeraknom és rekonstruálnom Szabó Sámuel szétszóródott folklorisztikai-néprajzi hagyatékát, melyről a szaktudomány jóformán semmit sem tudott, s mely negyven évvel a kutatás megkezdése után, 2009-ben jelent meg Erdélyi néphagyományok. 1863–1884 címen, kritikai kiadásban. Levéltári-könyvtári kutatásaim során ismeretlen részletek bukkantak elő viszonylag jól feltárt életművek esetében is, de olyan is előfordult, hogy más jelentést kaptak korábbi megállapítások. A források vallatása révén lehetőségem nyílt több téves folklorisztikai állítás cáfolatára, bizonyos problémák új szempontú megvilágítására. Időközben rájöttem arra is, hogy a magyar népköltészet kutatásának történetében rögzült egy sor olyan megállapítás, melyet valamikor papírra vetett a tudományág valamelyik szaktekintélye, s azt fenntartás nélkül veszik át az egymást követő nemzedékek kutatói anélkül, hogy utánanéznének valóságtartalmának. A források vallatása révén fogalmazódott meg bennem a következtetés: a jóhiszemű kételkedésnek fontos szerepe van a kutatásban, nem föltétlenül kell látatlanban mindent elfogadni, még ha a szakma kiválóságai mondják is.  – 1982-ben jelent meg az ön szerkesztésében a Ha folyóvíz volnék című antológia, mely a magyar népi lírából hozott válogatást.
– Tanárismerőseimtől tudtam, hogy nem áll rendelkezésükre népdal-antológia, azt is tudtam, hogy az iskolákban tilos volt a magyarországi kiadványok használata. Ezért határoztam el, hogy a Tanulók Könyvtára sorozat számára összeállítok egy válogatást a magyar népi líra darabjaiból. Természetesen a magyar nyelvterület egészéről gyűjtött népdalanyagból válogattam, nem szorítkoztam pusztán erdélyi anyagra. Emiatt csaknem zátonyra futott a kötet megjelenése. Szemet szúrt a szerkesztőnek, hogy Gyimest következetlenül hol Gyimesnek, hol Ghymesnek írtam. Jobbnak láttam, ha nem tisztázom, hogy a kétféle írásmód két külön helységnek a nevét rögzíti. Inkább arra hivatkoztam, hogy ahol Ghymes szerepel, Kodály Zoltán írta így, s én tiszteletben tartottam Kodály írásmódját. Ez igaz is volt, éppen csak azt hallgattam el, hogy Kodály a szlovákiai Ghymesben gyűjtötte azokat a dalokat. Szerencsémre ennyiben maradt a dolog, ha rájön a cenzor, hogy hol van Ghymes, és hol számos más helység, ahonnan a dalokat gyűjtötték, aligha jelent volna meg az antológia.
– Néprajzi munkásságát illetően új szakasz kezdődik 1990 elején, amikor Kolozsváron megalakul a Kriza János Néprajzi Társaság. Milyen vele a kapcsolata jelenleg?
– Az 1989-es fordulatig – a három említett kötetet leszámítva – keveset publikáltam. Ennek oka nemcsak az egyre szigorodó cenzúrában keresendő, hanem abban is, hogy a forráskutatás minduntalan megtorpant, ahogy határainkon kívül eső kézirattárak, levéltárak, könyvtárak dokumentációjára lett volna szükség. De még a hazai levéltárak állományának tanulmányozása is akadályokba ütközött. Emellett hiányzott az a társadalmi-kulturális-tudományos közeg, mely írásra, publikálásra serkentett volna. A kilencvenes években megjelent dolgozataim csaknem kivétel nélkül annak köszönhetik születésüket, hogy újraéledt az Erdélyi Múzeum-Egyesület, hogy határon túli könyvtárakban és kézirattárakban kutathattam, hogy magyarországi tudományos intézmények – a Magyar Néprajzi Társaság, a Nemzetközi Hungarológiai Társaság – munkájába kapcsolódhattam be. Hogy azokban a napokban, melyeket a történelem Marosvásárhely fekete márciusaként tart számon, Kolozsváron megalakult egy új tudományos műhely, a Kriza János Néprajzi Társaság, szintén nagyon sok írásom megszületését köszönhetem. Tematikus vándorgyűlései nemcsak egy adott téma tudományos vizsgálatának, sok szempontú körüljárásának fórumául szolgáltak, de ismerkedéseknek, eszmecseréknek, új szempontok, új elgondolások megvitatásának is. Évkönyveiben kezdettől fogva megjelenési lehetőséget biztosított a konferenciákon elhangzott előadásoknak és más dolgozatoknak. Ehhez hozzáteszem, hogy négy kötetem (Egy kiállítás emlékképei, 2003, Ne mondd, anyám, főd átkának, 2009, Fejezetek az erdélyi népballadagyűjtés múltjából, 2011, Kriza János: Vadrózsák, II. kötet, 2013) kiadásának gondját-baját vállalta magára  a Kriza-társaság. 
– Külön foglalkozott Kriza János néprajzi gyűjtő tevékenységével és életével. 
– Én csupán törlesztettem a magyar folklórtudomány százötven éves mulasztásából egy keveset azzal, hogy Kriza János szétszóródott hagyatékából összegyűjtöttem és sajtó alá rendeztem a Vadrózsák második kötetét. Mára már szinte feledésbe merült, hogy 1863-ban a Vadrózsáknak csak az első kötete jelent meg, és hogy Krizának nem sikerült napvilágra segítenie a tervezett második és egy esetleges harmadik kötetet, s az utókor sem váltotta valóra Kriza eredeti elgondolását.  A törlesztés azonban most sem teljes, a második kötet nem tartalmazza a meséket és mondákat.  – Több kötete jelent meg az elmúlt ötven év során, kérem, sorolja fel ezeket. – Köteteim többségéről már esett szó, ez 2003-ban jelent meg válogatott tanulmányaim gyűjteménye Víz mentére elindultam. Tudománytörténeti, népismereti írások címen. Ezt követte 2005-ben Kovács Ágnes ketesdi népmesegyűjteményének újrakiadása (A rókaszemű menyecske) és 2006-ban a Régi erdélyi népballadák című válogatás, melyet eredetileg Faragó József készített sajtó alá egy trilógia harmadik részeként, de halála miatt rám maradt a szöveggondozás munkája. A folklórkiadványokon kívül van egy irodalomtörténeti munkám is: 2004-ben Brassóban a Fulgur Kiadónál jelent meg Zajzoni Rab István megtalált kézirata, de nem önálló kötetben, hanem a Bencze Mihály által szerkesztett Zajzoni Rab István: Összegyűjtött írások című kiadvány második kötetében Naplójegyzetek. Fiatalkori zsengék címen – nevem feltüntetése nélkül. 
– Min dolgozik jelenleg?
– Átcsúszott 2016-ra Kanyaró Ferenc 19. század végi, 20. század eleji – négyszáz darabot meghaladó – ballada- és epikus énekgyűjteménye, melynek kéziratai ismeretlenül lappangtak egy évszázadon át három különböző kézirat- és levéltárban. Nem leszek „munkanélküli” a Kanyaró-kötet megjelenése után sem: abban reménykedve, hogy adatik még nekem néhány aktív esztendő, szeretném tető alá hozni a romániai magyar népballada-katalógust.
Székely  Ferenc
 Olosz Katalin Kovásznán született 1940 decemberében. Iskoláit szülővárosában kezdte, Sepsiszentgyörgyön folytatta, majd 1963-ban Kolozsváron a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen magyar nyelv és irodalom szakos diplomát szerzett. Ugyanettől az évtől a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskola alkalmazta gyakornokként. 1967-től a Román Akadémia marosvásárhelyi Társadalomtudományi Központjában dolgozott kutatóként, onnan vonult nyugalomba. Tagja az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek, a Kriza János Néprajzi Társaságnak, a Kemény Zsigmond Társaságnak, a Magyar Néprajzi Társaságnak és a Nemzetközi Hungarológiai Társaságnak. Folklorisztikai munkásságáért 2010-ben a budapesti Európai Folklór Intézet Európai Folklór emlékéremmel és oklevéllel tüntette ki, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület pedig ugyanabban az évben Bányai János-díjjal. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Erdő mellett estvéledtem
Születésnapi beszélgetés a 75 éves Olosz Katalin folklórkutatóval, irodalomtörténésszel
– Kovásznán született, abban az évben, amikor Észak-Erdély – rövid időre bár – visszakerült az anyaországhoz.
– Ahhoz a nemzedékhez tartozom, amelynek tagjai végigélték a második világháború éveitől kezdve a 20. század kelet-európai történéseit, a vörös diktatúrát, a tradicionális társadalmi szerkezet és életforma szétzilálódását, az 1989-es fordulatot és a nyomában kibontakozó lehetőségeket. Édesapám a Brassó megyei Keresztváron volt közmegbecsülésnek örvendő felekezeti kántortanító. Szüleim a második bécsi döntés hírére hazaköltöztek Kovásznára, hiszen országhatár választotta volna el mindkettőjüket háromszéki szüleiktől, rokonaiktól. Így születtem Kovásznán 1940 decemberében. Családom és tágabb környezetem – a székely nagyközség – életvitele döntő módon meghatározta életszemléletem alakulását. Gyermekéveim idején még működtek a hagyományos társadalmi-gazdasági struktúrák, még a polgárosultabb Kovászna élete is a rendtartó székely faluközösség normáihoz igazodott. Beleszülettem egy olyan közösségbe, melynek élete és tevékenysége a tradíciók mentén szerveződött. Ennek alapvető jellemzője az önellátásra való berendezkedés volt. Csak ritkán és indokolt esetben fordultak specialistához, a ház és a gazdaság minden más ügyes-bajos dolgát a családtagok oldották meg, a természet adta és a megtermelt javakat az utolsó morzsáig hasznosították. A falusi értelmiségiek életvitele kisebb-nagyobb mértékben különbözött ugyan a paraszti társadalom hagyományos normáitól, de alapvetően azt is az önellátó tradicionális társadalom elvárásai igazgatták. Az én családom esetében már csak azért is hangsúlyos szerepet kapott az önellátás és a takarékosság elve, mert egyetlen tanítói fizetésből kellett megélnie az öttagú családnak. Olyan családban nőttem fel, ahol a könyv szeretete mellett a kétkezi munkának is becsülete volt, és hangsúlyos szerep jutott neki. Édesapám értett földműves ősei mesterségéhez csakúgy, mint az asztalosmunkához, foglalkozott gyümölcs- és rózsanemesítéssel, az önkéntes tűzoltótestület parancsnokaként pedig részt vett a tűzoltás veszélyes munkájában. Édesanyám a háztartás vezetése, a kert gondozása, a szövés-varrás mellett mindenféle kézimunkához értett. Különösen kedvelte és tökélyre vitte a csipkeverést, melynek Kovászna környékén egyedüli művelője volt. Ilyen szülők mellett tanultam meg, hogy a munka nemcsak a létfenntartás biztosítéka, de örömforrás is lehet. Kovásznai iskolás éveim furcsa kettősségben, mondhatnám úgy is, állandó "vigyázzállásban" teltek. Külön kellett választanom az otthoni diskurzust az iskolaitól, figyelnem arra, hogy mit lehet elmondani az iskolában és miről tanácsos hallgatni. Édesapám állását veszélyeztette volna bármilyen elszólásom. Akkoriban, a kiélezett osztályharc idején, a tanítók csak egy kicsivel voltak "jobbak", elfogadhatóbbak a papoknál és a kulákoknál. Csak azért tűrték meg őket, mert nagy volt a tanerőhiány – egyáltalán, az értelmiségiek hiánya.
– Sepsiszentgyörgyön járta ki a középiskolát, amely akkor még 10 osztályos volt. Mit jelentett a nagy múltú iskolában tanulni az '50-es évek derekán, Sztálin halála után, az ’56-os események idején?
– Szüleim a sepsiszentgyörgyi leánylíceumba írattak be. Szigorú házirendet tartó bentlakásba kerültem, csupa falusi lány közé. A zömében Háromszékről összesereglett gyerekek kiváló bizonyítói voltak annak, hogy még egy olyan kis területen is, mint amilyen Háromszék, hányféle árnyalata lehetséges a nyelvjárásnak, a szokásoknak. De ott tapasztalhattam meg a kiélezett osztályharc gyerekekre kiterjesztett súlyos kardcsapásait is. Csendes, jó magaviseletű, jó képességű és szorgalmas lányokat távolítottak el az iskolából származásuk vagy szüleik társadalmi helyzete miatt. Voltak közöttünk olyanok, akiket örökbe adtak kuláknak vagy osztályidegennek nyilvánított szüleik azért, hogy gyermeküket más néven beírathassák a középiskolába. Mégis jó volt tágasabb gyermekközösségben élni, megtanulni alkalmazkodni szabályokhoz, tanulótársakhoz, tanári elvárásokhoz.
– Magyar nyelv és irodalom szakot választott a kolozsvári Bolyai Egyetemen, amely közben ’59-ben egyesült a Babessel. Milyen emlékeket őriz az egyetemről, a tanárokról, évfolyamtársairól, az "egyesülésről"?
– Vegyes érzelmek és emlékek társulnak egyetemi éveimhez. 1958 őszén jutottam be az egyetemre, az első szemesztert a Bolyain végeztük. E félév tele volt lidércnyomásos történésekkel: egymást érték az éjszakába nyúló kari gyűlések, melyeken az '56-os magyar forradalom eseményeivel "kompro-mittálódott" diákokat zárták ki az egyetemről, tanársegédeket távolítottak el a tanszékről, aztán valamennyit perbe fogták, és súlyos fogházbüntetéseket szabtak ki rájuk. Nyomott hangulat uralkodott a karon. Féltek a tanárok, féltek a diákok, s ez a félelem és rossz hangulat csak fokozódott a második félévben, mikor bekövetkezett a két kolozsvári egyetem "egyesítése", ami a magyar tannyelvű Bolyai Tudományegyetem felszámolását jelentette. Kötelező módon betereltek arra a nagygyűlésre, amelyen Szabédi László professzornak, aki korábban az egyesítés ellen szólt, nyilvános "önkritikát" kellett gyakorolnia, s aki ezek után öngyilkos lett. És láttam felsőbb éves magyar diákokat, akiket kivezényeltek a pódiumra, hogy "lelkesen" kérjék a két egyetem egyesítését. Ilyen légkörben kezdtem meg egyetemi tanulmányaimat. Tanáraink az erdélyi tudományosság nagynevű professzorai voltak: Szabó T. Attila, Jancsó Elemér, Antal Árpád, Márton Gyula, Gálffy Mózes, Virgil Vatasianu, akiktől sokat lehetett tanulni – ámbár azt is hozzá kell tennem, hogy nem föltétlenül szaktudományukból. A nyelvészet például nem vonzott különösebben, de Szabó T. Attilától nagyon sokat tanultam: emberi és tudósi magatartása, alázata, ahogyan egyszemélyes intézményként kitartóan folytatta levéltári kutatásait, előadásainak, írásainak nyelvi kimunkáltsága, szabatossága és eleganciája példaként állt és áll mind a mai napig előttem. Virgil Vatasianut, a művészettörténet professzorát is emberi magatartása, kulturáltsága, hatalmas tudása, toleranciája miatt tartottam meg jó emlékezetemben. Román nyelvű előadásait együtt hallgattuk a román filológusokkal, de jó előre közölte velünk, hogy nála tetszés szerint öt nyelven – románul, magyarul, németül, franciául vagy olaszul – lehet vizsgázni, nem az számít, hogy milyen nyelven beszélünk, hanem a felkészültség. Igen sokat köszönhetek Antal Árpádnak, a 19. századi magyar irodalomtörténet professzorának, a reformkor kiváló kutatójának. Részben neki tulajdonítható, hogy érdeklődésem a népköltészet felé fordult. Harmadéves koromban osztotta ki a feladatot, hogy a székely népballada-kutatás történetéről írjak szemináriumi dolgozatot. E dolgozat elkészítése során jöttem rá, hogy szívesen foglalkoznék a szájhagyományozó költészettel, különösen a népballadával, annak dacára, hogy akkoriban nem volt néprajzos képzés az egyetemen. Mire ötödéves lettem, már célirányosan a népköltészet felé orientálódtam, államvizsga-dolgozatot is e tárgykörben írtam.
– Hogyan történt az egyetem utáni kihelyezés?
– A dékánátus kifüggesztette azoknak a helységeknek a nevét, amelyekben a magyartanári állás megüresedett. Városi hely nem volt, falvak között válogathattunk. Nagyon nehezemre esett megválni Kolozsvártól, holott tudtam, hogy semmi esélyem nincs az ott maradásra. A vizsgaeredmények sorrendje szerint elsőnek választhattam. Akkor derült ki, hogy a vásárhelyi Pedagógiai Főiskola magyar tanszéke frissen végzett diplomást keres gyakornoki állás betöltésére. Helyzeti előnyömet kihasználva így kerültem Marosvásárhelyre.
– Pedagógusi munkakörét rövidesen kutatói állásra cserélte: 1967. január elsején átment a Román Akadémia Társadalomtudományi Központjának fiókjához.
– A ’60-as évek közepe táján felbukkantak olyan hangok, hogy a Pedagógiai Főiskola beiskolázási kereteit szűkíteni fogják, és ez a tanszemélyzet számának csökkentését is jelentette. Tudtam, ha a tanszékről valakit elbocsátanak, az én leszek, a legutolsónak érkezett, legfiatalabb és legkisebb rangú munkatárs. Kocziány László figyelmeztetett, hogy az akadémiai kutatóintézet hamarosan meghirdet egy kutatói állást, ha gondolom, pályázzam meg. Vegyes intézmény volt nyelvi tekintetben és a szakmai megoszlás szempontjából is. Főleg történészek dolgoztak benne, néhány szociológus, két irodalomtörténész, én a folklórkutatásra szakosodtam. Néhány évig folkloristaként dolgoztam, és magyarul írtam az intézeti munkáimat. Ekkor készítettem elő kiadásra a magyar-gyerőmonostori gyűjtésemet, mely eredetileg államvizsga-dolgozatnak készült, írtam meg az erdélyi magyar népköltészet gyűjtésének/kutatásának dualizmus kori történetét (kiadására nem került sor). A ’70-es évek közepe táján valamelyik munkacsoporthoz kellett csatlakoznom, s ennek következtében sajtótörténettel, irodalomtörténettel foglalkoztam, román nyelven írtam meg az éves penzumot. A népköltészet már csak "úri passzió"-ként kapott helyet az életemben.
– Mi volt első írása, amire, úgy érzi, hogy felfigyelt a szakma?
– 1963-ban jelent meg első írásom a Nyelv- és Irodalomtudományi Közleményekben, mely egy Kádár Kata-balladát mutatott be. Túlzás volna azt mondani, hogy ez volt a szakmai belépőm, de észrevették, hiszen egy ritka, jobbára már csak régi gyűjtésekből ismert klasszikus népballada élő változatát közöltem Zágonból. A szakma hat évvel később figyelt fel rám, a Magyargyerőmonostori népköltészet (1969) című kötet megjelenésekor, melynek visszhangja támadt Romániában, Magyarországon. Szakmai fórumokon, irodalmi folyóiratokban, heti- és napilapokban méltatták a kötetet, mely egyetlen kalotaszegi falu akkori folklórtudását mutatta be.
– Hogyan alakult pályája a könyv megjelenése után?
– A gyerőmonostori kötet, mely mára már könyvritkaságnak számít, elismerő és lelkes fogadtatása ellenére sem jelenthetett számomra követhető utat. Hangrögzítő eszköz és zenei ismeretek hiányában dallam nélküli szövegeket gyűjtöttem, ami a 20. század második felében már alig volt elfogadható. A kötethez ugyan a szerkesztés utolsó pillanatában sikerült csatolni Almási István gyerőmonostori dallamgyűjtésének darabjait, de a dalok túlnyomó többsége kotta nélkül jelent meg. Rádöbbentem, hogy nem folytathatom a terepmunkát, holott a legsürgetőbb folklorisztikai feladatnak tekintettem a szájhagyományban még fellelhető költészet darabjainak összegyűjtését. Olyan szakterületet kellett keresnem, mely összeegyeztethető az intézeti feladatok végzésével, s nem igényel műszaki felszerelést. Mivel a kutatóintézetben sajtó- és irodalomtörténeti munkák kerültek terítékre, érdeklődésem a népköltészet történeti forrásainak kutatása, a történeti folklorisztika felé fordult. Gyűjteni kezdtem az anyagot a romániai magyar népballada- katalógushoz is. Menet közben alakult ki és állandósult a munkamódszerem, hogy bármilyen forráskiadvány vagy kézirat került a kezembe, kijegyeztem magamnak minden olyan adatot, ami számomra érdekes vagy hasznos lehet egyszer. Évek múltával így hatalmas adatanyag gyűlt össze észrevétlenül, melynek birtokában újabb kutatási témák körvonalazódtak. Kutatásaim során ismeretlen részletek bukkantak elő viszonylag jól feltárt életművek esetében is, de az is előfordult, hogy más jelentést kaptak korábbi megállapítások. A források vallatása révén lehetőségem nyílt több téves folklorisztikai állítás cáfolatára, bizonyos problémák új szempontú megvilágítására. Rájöttem, hogy a magyar népköltészet kutatásának történetében rögzült egy sor olyan megállapítás, melyet valamikor papírrra vetett a tudományág valamelyik szaktekintélye, s azt fenntartás nélkül veszik át az egymást követő nemzedékek kutatói. A források vallatása révén fogalmazódott meg a következtetés: a jóhiszemű kételkedésnek nagy szerepe van a kutatásban, nem kell látatlanban mindent elfogadni, még ha a szakma kiválóságai mondják is.
– Munkásságát illetően új szakasz kezdődik 1990 elején, amikor megalakul a Kriza János Néprajzi Társaság, s mint aktív tag, annak szinte mindegyik eseményén jelen van.
– A fordulatig keveset publikáltam, jóllehet folyamatosan dolgoztam. Ennek oka nemcsak az egyre szigorodó cenzúrában keresendő, hanem abban is, hogy egy sor tanulmány megírására nem kerülhetett sor, mert a forráskutatás minduntalan megtorpant, ahogy a határainkon kívül eső kézirattárak, levéltárak, könyvtárak dokumentációjára lett volna szükség. De még a hazai levéltárak állományának tanulmányozása is akadályba ütközött. A félbemaradt anyaggyűjtésekből csak félmunkák születhettek volna. Hiányzott az a társadalmi-kulturális-tudományos közeg, mely írásra, publikálásra serkenthetett volna, mely biztos hátteréül kínálkozhatott volna a tudományos műhelymunkának. Ezt hozta el 1990. Újraéledtek régi tudományos és közművelődési egyesületeink, újak születtek, melyek intézményes keretet és közlési lehetőséget biztosítottak a tudományok legkülönbözőbb ágait művelő, addig magányosan dolgozó kutatóknak. A ’90-es években megjelent dolgozataim csaknem kivétel nélkül annak köszönhetik megszületésüket, hogy újraéledt az Erdélyi Múzeum-Egyesület, mely intézményes hátterével, kutatói ösztöndíj biztosításával támogatta munkámat. Azokban a napokban, melyeket a történelem Marosvásárhely fekete márciusaként tart számon, Kolozsváron megalakult a Kriza János Néprajzi Társaság. Ennek a társaságnak köszönhetem nagyon sok írásom születését. Évkönyveiben kezdettől fogva megjelenési lehetőséget biztosított a konferenciákon elhangzott előadásoknak és más dolgozatoknak. Négy kötetem kiadásának gondját- baját vállalta magára a Kriza Társaság, azt hiszem, nem kell külön magyarázat ahhoz, hogy mit köszönhetek neki.
– Külön foglalkozott Kriza János néprajzgyűjtő tevékenységével és életével, amely gazdagabbá és teljesebbé tette a Kriza-életművet. Milyen anyag állt az ön rendelkezésére?
– Kriza János életével és tevékenységével egyetlen vonatkozásban foglalkoztam: törlesztettem a magyar folklórtudomány százötven éves mulasztásából egy keveset azzal, hogy Kriza János szétszóródott hagyatékából összegyűjtöttem és sajtó alá rendeztem a Vadrózsák második kötetét. Mára már szinte feledésbe merült, hogy 1863-ban a Vadrózsáknak csak az első kötete jelent meg, és hogy Krizának nem sikerült napvilágra segítenie a tervezett második és egy esetleges harmadik kötetet, s az utókor sem váltotta valóra eredeti elgondolását. A törlesztés azonban most sem teljes, a második kötet nem tartalmazza a meséket és mondákat, jóllehet közel nyolcszáz oldalas könyv lett belőle.
– Több műfajban több kötete jelent meg az elmúlt 50 év során.
– Köteteim többségéről már esett szó, itt csak azokat említem, amelyek kimaradtak. 2003-ban jelent meg a Mentor Kiadónál válogatott tanulmányaim gyűjteménye Víz mentére elindultam. Tudománytörténeti, népismereti írások címen. 2005-ben Kovács Ágnes ketesdi népmesegyűjteményének újrakiadása (A rókaszemű menyecske) és 2006-ban a Régi erdélyi népballadák című válogatás, melyet eredetileg Faragó József készített sajtó alá egy trilógia harmadik részeként. Van egy irodalomtörténeti munkám is: 2004-ben, Brassóban, a Fulgur Kiadónál jelent meg Zajzoni Rab István megtalált kézirata, de nem önálló kötetben, hanem a Bencze Mihály által szerkesztett Zajzoni Rab István: Összegyűjtött írások című kiadvány második kötetében Naplójegyzetek. Fiatalkori zsengék címen – nevem feltüntetése nélkül (297–452. lap).
– Min dolgozik jelenleg?
– Nyugdíjas éveimben irgalmatlanul feszes munkatempóban igyekszem lezárni megkezdett kutatásaimat, közreadni tudományos eredményeimet, hogy ne maradjon utánam feldolgozatlan anyag. 2009-ben hagyta el a nyomdát a Szabó Sámuel-kötet, ugyancsak 2009-ben jelent meg a Ne mondd, anyám, főd átkának című kötet, mely egy szabédi napszámosasszony 1895-96-ban rögzített ballada- és dalrepertoárját öleli fel. Ezt követte 2011-ben a Fejezetek az erdélyi népballadagyűjtés múltjából című tanulmánykötet, majd 2013-ban a Vadrózsák második kötete. Idén jelenik meg Kanyaró Ferenc kolozsvári tanár és tanítványainak 19. század végi – 20. század eleji, négyszáz darabot meghaladó ballada- és epikus énekgyűjteménye, melynek kéziratai ismeretlenül lappangtak egy évszázadon át három különböző kézirat- és levéltárban.
– Díjak, elismerések…
– A Magyar Néprajzi Társaság külföldi levelező tagja – 2007. Az Európai Folklór Intézet Európai Folklór emlékérme és oklevele – 2010. EMKE Bányai János-díj – 2010.
Nagy Miklós Kund. Népújság (Marosvásárhely)

Tóth István emlékezete
Tóth István költő emlékét idézték a költészet kedvelői 2016. március 18-án, Kedei Zoltán festőművész műtermében, a marosvásárhelyi Várban. A tisztelgő műsorban elhangzott Elekes Ferenc Kié itt a dér? című írása, majd rövid ismertető a tudós költő, irodalomtörténész, tanár munkásságáról, Doszlop Lídia Naómi közreműködésével.
Tóth István verseit Székely Szabó Zoltán színművész olvasta fel. Az összejövetelt a Cantuale énekegyüttes nyitotta, és a versek szünetében, valamint zárásként is hangulatos dalműsorral kedveskedett a jelenlévőknek. Nyilas Szabolcs, a csoport vezetője egykori tanítványként idézte a mester emlékét, a beszélgetés keretében pedig Dr. Nagy Attila és Komán János költők szóltak Tóth Istvánról.
Kié itt a dér?
Elröpültek udvarom fáiról az ékes tollazatú, kényes madarak. Csak a pintyek és varjak maradtak itt, hogy ne legyek teljesen egyedül, ha jön a tél.
Ki tudja, honnan jöttek, mely tengerek felől a sirályok, ellepték a szomszédos tömbház tetejét, naphosszat veszekednek a tenyérnyi pizzán, amit innen lophattak el a nonstop kávézó elől, ahol ricsajjal s részeg csajokkal gyűlnek össze esténkint a hajléktalanok, kezükben villan a pálinkásüveg, s fejükben egy-két új ötlet, hol is húzzák meg magukat hajnalig.
Ha pedig eljön a hajnal, jön vele a dér is.
Kié itt a dér?
Ebben a városban emlékszik még valaki Polgár Pistára, ki vicinális újságíróként Molter nyomában szeretett járni, hogy érezze a handmade dohány füstjének illatát? Nem emlékszik már reá senki. Pedig ő fogalmazta meg, hogy gyöngy ez a város, kényes istennők nyakába való. Ő fogalmazta így meg egy bolt előtt, s azt a nagy igazságot is ő mondta ki, futballista a szeretője annak a nőnek, aki a kirakatban véletlenül észrevesz valami labdát, s egy pillanatra ott meg is áll.
Ezek nagy igazságok.
Akkor születtek ezek a nagy igazságok, amikor még föl sem vetődött ebben a gyöngyvárosban a kérdés:  „Kié itt a tér?”
Most ez a kérdés vetődik fel: Kié itt a dér?
Mert a térről szépen elballagtak jó öregjeink, föl, a dús lombú temetőkbe. Ott piheni földi fáradalmait a csöndes Gagyi László, ki hozta Fintaházáról Pillangó Zsuzsikát a hűs levegővel s a májusi faggyal.
És ki emlegeti ma Papp Ferencet, az írót, ki félrenézve járt a téren, de azért átlátott a kerítés fölött és benézett a kerítés alá is. Senki.
És hová lett a tudós Oláh Tibor? Kinek jut ma eszébe, miként hunyorított az úton, ha találkozott egy baráttal, s elmondta, milyen az élet? Úgy ment el, csöndben, észrevétlen. Hogy ne sírjon érte senki.
Jaj, el ne felejtsem Tóth Pistát, ki olykor fényes verseket írt! Csak Csíkban vette kezébe könyvét egy barátom, Cseke Gábor. Mert itt már senki nem említi nevét.
Kié itt a dér?
Az a dér, mely reáhullott a jóvágású, daliás Csorba András fejére is. Nincs, aki megkérdezze. Elment Kiss Lacival, aki rászólt egyszer Tarr Lacira, ne bántsa sok patkánya közül az egyiket, mert az a patkány nem az övé!
És hányan, de hányan mentek el még? Felsorolni is képtelenség. Krafft, a kettőbe törött tehetség, az álmodozó tekintetű Szőcs Kálmán, kinek erős pálinkát adott a Kultúr alatt a szőke Matild!
És elment Szécsi András, ki potyára sírt estig a székelykeresztúri temetőben, mert nem az volt anyjának a sírja, amelyet ő gyertyákkal vett körül.
Egyszer utánam kiáltott messziről, álljak meg már, mert két hete keres engem. Kérdem, mi a baj, Bandi. Semmi, öregem, csak az, hogy fizess egy flekkent!
Kié itt a dér?
Ki tudná megmondani? Mert ide hullott le közénk a dér. Azok közé, akik még vagyunk. De hogy vagyunk?
Hát úgy vagyunk, darabokra hullva vagyunk. Az egyik itt van, ezen az oldalon, a másik ott, a másik oldalon.
Oldalakra szakadt ez a város, nem pedig fertályokra, mint régen volt szokás. Vagy amiként falun volt szokás, az Alszeg és Felszeg. Tekintetünk egymásnak szegve, ha találkozik az egyik oldalon lévő a másikkal.
Még szerencse, hogy eddig még egymásnak nagyon nem estünk neki. Csak mások estek nekünk, mi pedig nekik. Azon vitázva, hogy kié itt a tér.
És amíg ezen vitázunk, egyre hull közénk a dér.
Elröpültek udvarom fáiról az ékes tollazatú, kényes madarak. Csak a pintyek és varjak maradtak itt, hogy ne legyek teljesen egyedül, ha jön a tél.
(Az írás eredetileg a Népújság, 2011. október 29-i, szombati számában jelent meg.)
Elekes Ferenc
Szólnak a várbeli harangok
„Szólnak a várbeli harangok,/ mint egy idegen csillagon:/ aki ily csendben menetel,/ attól egy szót sem vehet el/ kihallgatás vagy tilalom.”
Tóth István költő, műfordító, irodalomtörténész, kritikus, drámaíró, egyetemi tanár, 1923. október 25-én született Tenkegörbeden. Elhunyt 2001. szeptember 16-án (77 évesen), Marosvásárhelyen. Marosvásárhelyen a Nyár utcában élt és alkotott. Özvegye Fekete Erzsébet.
Szülei: Tóth István és Lupás Mária voltak. 1944-ben érettségizett. 1944-1948 között a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem, francia–magyar szakos hallgatója volt. 1948-1963 között Nagyváradon középiskolai tanár, 1953-1954 között igazgató volt. 1963-1983 között a Marosvásárhelyi Tanárképző és Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet esztétikatanára volt. 1979-ben doktorált a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen. 1983-ban nyugdíjba vonult. 1991-től a gyulafehérvári Római Katolikus Hitoktató Tanárképző tanára volt.
Latin nyelvű humanista és kortárs francia költőket fordított.
Művei. Versek: Ódák és elégiák (1957), A kalászok lehajolnak (1961), Névtelen emlékek között (1964), Vízválasztók (1967), Amerre jártam (1968), A szétszedett szobor (1971),Jégbuborékok (1973), Európa kövei között (1975), Törékeny tükrök (1979), Sziklás parton (1980), Antifóna (1983), Napvárás (1984), Ha azt mondom, hogy élek… (1987),Közös nevező (1994), Párbeszédek és limerickek (1995), Herbárium (1998), Besztiárium(2000).
Drámája: A koszorúper (1981) . Irodalomtörténeti és esztétikai tanulmányai: Irodalmi műveltségünk főbb korszakai: Őskor és középkor (1994), Reneszánsz és manierizmus(1995), Értékek és mértékek (1998). Műfordításai: Miron Radu Paraschivescu legszebb versei (1963), Jó reggelt, Párizs! Kortárs francia költők versei (1969), Alkinoosz kertje. Humanista költőink Janus Pannoniustól Bocatius Jánosig (1970), Írásjelek a földön. Francia nyelvű belga költők (1972), Erdélyi féniks. Misztótfalusi Kis Miklós öröksége (közzéteszi Jakó Zsigmonddal, 1974), Múzsák fellegvára. A kolozsvári latin nyelvű humanista költészet antológiája (1977), Pápai Páriz Ferenc: Békességet magamnak, másoknak (1977), Eugène Guillevic legszebb versei (1978), Tótfalusi Kis Miklós halotti kártája (Jakó Zsigmonddal, Weöres Sándorral, 1978), A feledés kapuja. Edmond Vandercammen versei (1979), Talált kincs. Német költők antológiája I-II. (1981), A tűz és a rózsa. Jean Rousselot versei (1986), Ha azt mondom, hogy élek… Válogatott versek és műfordítások (1987), Kolozsvári emlékírók 1603-1720 (Köllő Károllyal és Puskás Lajossal, 1990), Phoebus forrása. A váradi laton nyelvű humanista költészet antológiája (Nagyvárad, 1996).
Díjai: Marosvásárhelyi Írói Egyesület díja (1969), Román Írószövetség díja (1984).
Irodalom Szekér Endre: T. I. törékeny tükrei. Forrás 1987/10. – Tófalvi Zoltán: Magunkról szólok. Beszélgetés T. I. költővel. Kelet–Nyugat 1990/12–13. – Sebestyén Mihály: Közös nevező. Látó 1994/10.
Összeállította: Bölöni Domokos. eloszekelyfold.wordpress.com

Lovagkereszttel kitüntetettek
Példaértékű életművek
A március 15-i magyar állami ünnep alkalmából kilenc székelyföldi személy, köztük négy marosvásárhelyi vette át Magyarország csíkszeredai főkonzulátusán az Áder János köztársasági elnök adományozta kitüntetéseket. Példamutató tevékenységük méltatására március végén került sor a csíkszeredai Lázár-ház eskütermében tartott ünnepségen. A Magyar Érdemrend tisztikeresztje kitüntetésben részesült Dienes Sándor Lajos nyugalmazott tanszékvezető egyetemi tanár (MOGYE) laudációját közöltük az április 21-i, csütörtöki lapszámunkban. Ma a Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetést átvevő Biró Domokos egyetemi docens ( Sapientia EMTE), Hunyadi László szobrász- és ötvösművész, valamint Kincses Elemér író, rendező, drámaíró laudációjának közlésével tisztelgünk a példaértékű életművek előtt.
Dr. Biró Domokos
Dr. Biró Domokos 1948-ban született Felsőboldogfalván. 1971–75 között a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskola tanára, 1981-ig kutató, majd a Műszaki Főiskola munkatársa. Jelenleg a Sapientia EMTE Marosvásárhelyi Karának docense. Elsőként teremtette meg az anyagtudományban a nanotechnológiák közé sorolt nanoszerkezetű vékonyréteg kutatási infrastruktúrát.
Dr. Biró Domokos bekapcsolódott a hazai és nemzetközi szakmai közösségek keretében végzett kutatásokba, és ezekbe fiatal munkatársait is sikeresen bevezeti. Munkái szervesen kapcsolódnak a Magyar Tudományos Akadémia Műszaki Fizikai és Anyagtudományi Kutatóintézet Vékonyréteg Fizikai Osztálya tevékenységéhez, ahol több alkalommal is dolgozott. Kutatási együttműködési munkájának eredményeit számos szakdolgozatban és közleményben jelentette meg.
Eredményei elismeréseként a Tokyo Institute of Technology 1 millió USD összeget meghaladó beruházással kutatólaboratóriumot szerelt fel a Sapientia EMTE Marosvásárhelyi Karán. Ugyancsak itt hozta létre az általa készített anyagszerkezeteket vizsgáló elektronmikroszkópos laboratóriumot is.
Dr. Biró Domokos egyik jellemző példája a tudományban mélyen hívő, önzetlen tudósnemzedéknek, amely azt bizonyítja, hogy a szűkös finanszírozás ellenére még mindig lehet sokkal jobban is teljesíteni. Hiszi és vallja, hogy az értékteremtő tudományos tevékenység alapfeltétele a tehetség és a szakmai felkészültség mellett a becsülettel végzett tudományos munka. 2011-ben átvehette a Magyar Tudományos Akadémia Arany János-díját.
Munkatársai értékelése szerint dr. Biró Domokos emberi kvalitásai is kiválóak. A nehézségek ellenére is töretlen lelkesedéssel dolgozik a Sapientia EMTE népszerűsítéséért, az erdélyi magyar tudomány felvirágoztatásáért.
Dr. Bíró Domokos, a Sapientia EMTE Marosvásárhelyi Kara Gépészmérnöki Tanszékének egyetemi docense részére, az erdélyi magyar tudomány és oktatás terén nagyra értékelt oktatói munkája elismeréseképpen, Áder János, Magyarország köztársasági elnöke, a magyar nemzeti ünnep alkalmából a Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetést adományozza.
Hunyadi László
Hunyadi László 1933-ban született Küküllődombón. Marosvásárhelyen végezte el a Művészeti Középiskolát. Szobrászati tanulmányait 1959-ben a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán fejezte be. A marosvásárhelyi Állami Bábszínház tervezője volt, majd 1961-től a Művészeti Középiskola tanára lett. 1978 óta szabadfoglalkozású művész.
Hunyadi László a Magyar Művészeti Akadémia tagja, az erdélyi képzőművészet egyik legelismertebb, legrangosabb alkotója. Munkásságát nemcsak városában, Marosvásárhelyen tartják jelentősnek, az egész Kárpát-medencében is nagyra becsülik. Nyolcvan éven túl is példás odaadással, fiatalos energiával dolgozik. Közel hat évtizedes következetes és színvonalas alkotótevékenységgel és eredményes művészpedagógusi, nevelő munkával érdemelte ki ezt a nagyrabecsülést. Művészeti szervező munkájával is érdemeket szerzett, 1990–1994 között sikeresen irányította a Maros megyei képzőművészek közösségét.
Rendszeres kiállító-tevékenységet tudhat maga mögött – első egyéni tárlatát 1964-ben rendezte –, alkotásai múzeumokat, képtárakat, magángyűjteményeket gazdagítanak, ötvösmunkái ma is keresettek, és köztéri szobrainak, emlékműveinek a száma meghaladja az ötvenet.
Nemzetünk legfontosabb történelmi személyiségeit mind megmintázta, továbbadva a mai és az utánunk jövő nemzedékeknek az általuk képviselt eszmeiséget, tudatformáló örökséget. Valóságos nemzeti panteont tudhat a magáénak, királyok, fejedelmek, egyházi főméltóságok, írók, művészek, zeneszerzők, tudósok sokaságának plakettjeit valósította meg, a Helikoni arcképcsarnok című album két kötetében a két világháború közötti erdélyi irodalmi élet legjelesebb képviselőit ábrázoló domborműveit adta közre.
A művelődési rendezvények, alkotótáborok állandó résztvevője, előrehaladott életkorát meghazudtolva tesz eleget a meghívásoknak, alkotói felkéréseknek. Aktív, közösségformáló tevékenységére nem csupán a művészeti testületek számíthatnak, hanem a legeldugottabb településeken is tudják, Hunyadi László mindig kész a segítségre. 2009-ben Marosvásárhely díszpolgára lett és a Magyar Örökség díjban részesült.
Hunyadi László szobrász és ötvösművész, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja részére, a magyar kultúrát gazdagító sokoldalú alkotóművészete, valamint jelentős pedagógusi és művészeti szervező tevékenysége elismeréseként, Áder János, Magyarország köztársasági elnöke, a magyar nemzeti ünnep alkalmából a Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetést adományozza.
Kincses Elemér
Kincses Elemér 1946-ban született Marosvásárhelyen, mindössze egy nappal a Székely Színház létrehozása előtt. Tősgyökeres marosvásárhelyi, hiszen itt járt középiskolába, a Bolyaiba, majd 1968-ban a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán szerzett színészi képesítést. Ezt követően a Kolozsvári Állami Magyar Színház színésze volt, közben elvégezte a rendezői szakot. 1975-től 2011-es nyugdíjazásáig a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház rendezője. Két ízben a színház aligazgatója, vagyis a magyar részleg vezetője volt.
Már színi pályájának kezdetén egyre inkább magához vonzta a színház és a drámaírás. Első írását az Utunk közölte 1967-ben, Mondjátok, nem félünk c. darabjával pedig kiforrott drámaíróként jelentkezett. Katonák c. egyfelvonásosa az abszurd drámaírás eszközeivel fejezi ki az ember önpusztító ösztöneinek értelmetlenségét. Ugyanebben az évben jelent meg novelláinak, karcolatainak gyűjteménye: Bekötött szemmel c. forráskötetében nyomon követhetők íróvá formálódásának állomásai. A Szatmárnémeti Északi Színház magyar tagozata mutatta be Ég a nap Seneca felett c. drámáját, egy történelmi parabolát arról, hogy mit jelent a becsület a zsarnokság fojtogató légkörében. Az ugyancsak Szatmáron bemutatott Trójában hull a hó c. drámája a hatalom csábításáról, az árulás lélektanáról próbál látleletet felvenni. Az irodalmi közvélemény főleg a Marosvásárhelyen bemutatott Porond c. drámájára figyelt fel, egy jelképes cirkuszi tragikomédiára, amely már a korabeli időben játszódik le.
Többfelé is hívták rendezni, mintegy 180 darabot rendezett négy országban, és több rendezői díjat is nyert. A színházi rendezések mellett filmeket és operát is rendezett. 2006-ban Kolozsváron megrendezte első opera-előadását is, Giuseppe Verdi Falstaff című operáját. Az opera Budapesten is bemutatásra került a kolozsvári operaház vendégszereplése útján. Csatorna című drámája 2001-ben a legjobb romániai dráma díját nyerte el.
Kincses Elemér író, drámaíró, rendező részére a Kárpát-medence-szerte nagyra értékelt rendezői, valamint kivételesen gazdag és érdemdús drámaírói életútja elismeréseként Áder János, Magyarország köztársasági elnöke a magyar nemzeti ünnep alkalmából a Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetést adományozza.
Népújság (Marosvásárhely)

Tiszta kamaszok, megváltott közösség (Beszélgetés Haáz Sándorral, a szentegyházi Gyermekfilharmónia alapító igazgatójával)
Három és fél évtizede dirigálja a székelység egyik legismertebb kultúrnagykövetének számító szentegyházi „Fili” zenekarát és kórusát. Haáz Sándor zenetanárral könnyes gyakorlásokról, tisztára mosott körmökről és közösségi léleképítésről is beszélgettünk.
– Nagyapja múzeumalapító volt Székelyudvarhelyen, édesapja néprajzkutató Marosvásárhelyen. Ön hogyan menekült meg?
- Egyáltalán nem menekültem meg, sőt, azt hiszem, meglehetősen veretes helyet vívtam ki magamnak a néprajzos sorban. Mert hát a népdal is a néprajz része. Gyermekkoromból viszont hiányoztak a népdallal kapcsolatos élmények, a paraszti létvilág, pedig az ötvenes években még sok mindent fel lehetett volna szippantani. A falu hangulata azóta is életem meghatározó eleme, népdal szempontjából azonban a szüleim nem számítottak különösebben inspirációs vagy motivációs forrásnak. Nagyapám és apám is a néprajz tárgyi vonatkozásainak gyűjtője és feldolgozója volt elsősorban, előbbi a fából készült tárgyakra koncentrált, édesapámat pedig a népi ruha, a viselet érdekelte. Engem anyai nagyanyám unszolására tereltek zenei pályára, századfordulós óvónőként ő vélt felfedezni bennem némi zenei tehetséget. Így aztán a gyermekkorom a hegedűórák és a gyakorlás körüli végeérhetetlen cirkusz jegyében telt. De úgy tetszik, beérett a dolog, másképp aligha lett volna belőlem zenetanár.
– A gyűjtések kalandja sem ragadta meg annak idején?
– Még lázadó kamaszkorom előtt sokat jártunk kirándulni, apám a kirándulások nagy előadóművésze volt, mindig elmagyarázta egy-egy székely kapu faragásait, a zsúpfedeles ház szerkezetét, a különféle vidékek építési stílusát. Mégsem tudott a népi viselet köré édesgetni, a bátyámmal és a két húgommal inkább motoroztunk. Míg azonban a testvéreim játszottak, élték az életüket, nekem maradt az örökös gyakorlás nyűge. A bátyámat sportra adták, evezős volt, jött haza izmosan, lebarnulva, én meg nyekeregtem a fürdőszobában a könnyeim és szeplőim közepette. Éveken át klasszikus zenét tanultam a marosvásárhelyi zenelíceumban. Népzenét kevésbé, akkoriban „takarították ki” az eredeti népzenét, néptáncot, divatba jött a Mojszejev-féle iskola. Nekem soha nem is sikerült klasszikus zenészből népzenésszé átvedleni. Most, „vénségemre” próbálgatom a fektetett csuklós, ujjvibrátós öreges muzsikálást, és nagyon élvezem. Prímásként azonban soha nem tudtam labdába rúgni, szívesebben állok be kontrásnak háromhúros brácsámmal bármilyen zenei műfaj házi muzsikálásához.
– Tudatos választás volt a Szentegyházára kerülés, vagy ezt „dobta” a kihelyezési gépezet?
– Mi még annak félelmében nevelkedtünk, hogy ha diplomázás után nem fogadod el a kihelyezést, munkanélküli maradsz és földönfutó. Amikor 1978-ban végeztem a tanárképzőn, kiderült, hogy nem maradhatok Vásárhelyen. Marosszentgyörgyön nyílt volna lehetőség, de felmerült a család egyik székelyudvarhelyi ingatlana megmentésének szempontja, aminek érdekében apám azt tanácsolta, próbáljak meg Hargita megyében pályára lépni. Székelyudvarhely is úgynevezett zárt város volt, Szentegyházasfalu iskolájába viszont meghirdettek egy zenetanári állást, s mivel centire ez a település volt a legközelebb Udvarhelyhez, ezt választottam.
– Mit talált 1978 őszén a kor Vlahicáján?
– Nagy létszámú iskolát, tehetséges gyermekeket. Kádár Levente iskolaigazgató számára fontos volt szakos zenetanár odakerülése, mivel abban az évben alakították újra az ötvenes években megszűnt fúvószenekart. Párhuzamosan beindult az iskolai fúvószene-tevékenység is. Nekünk is jutott néhány kiselejtezett hangszer a kultúrháztól, meg néhány újonnan vásárolt is, így 1979-ben már tizennégy tagú együttes fújta hangszerét – ma is pontosan ennyi tagot számlál a banda. Kitűnő csapat iskolai ünnepélyekre, hangulatteremtésre, és a felnőttegyüttes utánpótlását is remekül biztosítja. Rövidesen megalakítottam az iskolai vonósegyüttest is. Mellékesen meg a tantestületi kollégáktól megtanultam tanítani, hiszen az egyetemről igen szegényes pedagógiai tudással érkeztem. – Hogyan fest ma egy Haáz-féle zeneóra?
– „Régimódi” szabályaim vannak, amelyeket mindenkinek be kell tartania – a megmosott kéz és a levágott köröm alapkövetelményén túl. Amúgy onnan lehet tudni, hogy hol van zeneórám, hogy az az osztály énekel. Becsengetés után veszem a naplót, a hegedűmet, a cédéket, egyebeket, s megyek az osztályba, ahol már vígan dalolnak. Két tanuló áll a táblánál, az egyik a hetes, aki a táblára írja a „rosszak” nevét. Aki közülük egy percig megjavul, annak a neve letörölhető. Akinek a nevét a táblán találom, felel vagy guggol, vagy szünetben szemetet gyűjt. Hogy mit jelent rossznak lenni? A tanulók egynegyedének nincs hangja, nem tud, nem szeret énekelni, de a baj az, ha kergetőzéssel, rohangálással vagy kocsmatöltelékszerűen üvöltözve nem hagyják a többieket sem énekelni. Ha egyetlen név sincs a táblán, miközben világvége van odabenn, a hetes szenvedi meg. Mellette áll a másik, az énekvezér, aki három ének címét írja fel a táblára: a múlt órán vett dalt, a saját, illetve az osztály kedvencét. Ha még mindig nem érkeztem meg, újabb hármat ír fel. Előfordult, hogy egy gyűlésben ragadtam, mire befutottam, a huszonkilencediket énekelték, s épp kicsengettek. Ha egy osztály fele tud énekelni, az olyan élményt jelent a másik fele számára, amelyért hajlandó bekapcsolódni, abbahagyni a „hitványkodást”.
– Mi változott a település zenei kultúrájában az elmúlt évtizedekben?
– Kénytelen vagyok tudomásul venni, hogy a gyermekek egyre kisebb százaléka tud énekelni. Ritkultak a közös énekléssel záruló családi összejövetelek, otthon a tévé vagy számítógépes hanggenerátor dönget. Nagy örömömre azonban a gyerekfilharmóniából származó fiatalok a közösségi megmozdulásokra, születésnapokra is kezdik visszahozni a hangszeres zenét. A „kiöregedett” filisek örömmel nézik, hogy a gyerekük részben visszavarázsolja az ő gyerekkorukat, próbára jár, gyakorol. A ma már tévénéző apukát nagyobb eséllyel lehet felállítani a fotelből, ha otthon együtt zenélhet a csemetéjével. Van egy négygyermekes családunk, ahol az apuka a karmester, az anya és a kicsi lánya a kórus, a másik három gyermek pedig hegedül. Tudatosan úgy is ültek be a zenekarba, hogy minden szólamot megtanuljanak, majd kipróbálják, hogyan szól az a „házifiliben”. Baráti társaságokról is tudok, ahol a filis harmóniák felidézése után elkezdenek népdalokat muzsikálni, énekelgetnek. Ezeken az estéken pedig meg van váltva a közösség. Tanári pályám legfontosabb eredményei közé sorolom ezeket a jeles eseményeket. – Hány fiatal kapta meg ezt az esélyt a közel negyven év folyamán?
– Több mint 1200-an fordultak meg a zenekarban és a kórusban. Az iskola tanulóinak egyharmada, hatvan gyermek énekel ma együtt. A zenekar érdekes módon a nagyobb, nyolcadikot végzett gyermekekből áll, sokan közülük érettségizettek, egyetemisták is visszajárnak. Ez némi gondot okoz, mert foglalják a helyet a kisebbek elől. A nagyokkal szembeni fegyelmi elvárások azonban változatlanok, nincs festett haj, tetkó, piercing, a lázadók azonnal helyettesíthetőek. Így aztán szép tiszta kamaszaim vannak, akik inkább vállalják ezt az áldozatot, mintsem lemaradjanak közös hangversenykörútjainkról. – Egy-egy új darab elsajátítása milyen mértékben társul elméleti képzéssel, nemzetitudat-fejlesztéssel? – Igyekszem sokrétűvé tenni a tanulási folyamatot. Nem csak zeneelméleti, hangzástani, hangszerismereti kihívásokat fogalmazok meg, az is nagyon fontos, honnan ered az a zene, mit ábrázol, melyek a feldolgozási, hangszerelési kritériumaim. Nagyon érdekesek az ezekről szóló beszélgetések, közben jó tippeket is kapok. Kétségtelenül elsősorban a turnék erősítik, a taps keményíti a Filit, de a fegyelem és figyelem zenekari-kórusi változatai is különleges és élvezetes kihívások a gyerekek többsége számára. Ennek a magas fokú egymásra figyelésnek rendkívüli a nevelő hatása, folyamatos biztosítása állandó feladatom.
– A turnék ugyanakkor a közösségi együttlét „tanórái” is…
– Valóban. Kiszállásaink korántsem azonosak egy-egy iskolakirándulással. A busz hasában, az utánfutóban utazó hangszerek, pódiumok, ruhák egyfajta hadviselésre induló csapat fegyverei, kellékei. Igyekszünk beleképzelni a honfoglalás, a hadviselés romantikus elemeit, amit főleg a kisebbek vesznek nagyon komolyan. De az is az együttélés fegyelmezettségének kialakítását szolgálja, hogy a Filiben alakuló szerelmeknek is tekintettel kell lenniük, hogy körülöttük kicsik, testvérek, szomszédok ülnek. Nagyon izgalmas látni az önfegyelem tanulásának folyamatát, még ha időnként kiabálni is kell, vagy szélsőséges esetben időlegesen kilökni egyiket-másikat a csapatból.
– Mennyire befolyásolja a Fili munkájának színvonalát egy-egy nemzedék tehetségessége?
– Nem nagyon voltak színvonalhullámzásaink, most viszont úgy érzem, 38 éves sikersorozatunk vége felé közeledünk. Idén ugyanis két olyan ötödik osztályt kaptam, amelyekből összesen hat kórustagot tudtam verbuválni. Márpedig három gyermek nagyon kevés ahhoz, hogy egy osztály éneklési kedvének élesztője lehessen.
– Egy sztártársulat a műsorrend összeállításánál az elvárásokra is tekintettel van. A Fili is?
– A repertoár szempontjából sohasem tettem minőségi engedményeket. Hiába szabad ma mindent, nálunk csak azt szabad, amit megengedek. Ebben diktatórikus vagyok. Műsoraink legyenek ízlésesek, gyermekszintű repertoárjuk könnyen muzsikálható. Tőlünk senki ne várjon misét vagy oratóriumot. A kórus és zenekar elsődleges feladata ugyanis a közösségépítés és annak megéneklése. Így eshet meg az, hogy a kórusban akad gyengébben éneklő gyermek is, a „mankós” gyerekek jó énekesek közé állítva gyakran kitisztulnak.
– Látja már az utódját?
– Mi tagadás, sokat gondolkodom rajta, keresgélem. A fiaim nem jöhetnek szóba, de megértem őket, én sem voltam vevő az apám ruháira. Elsősorban azt figyelem, van-e a környezetemben olyan ember, aki mindent hajlandó feltenni erre a közösségi feladatra. Ugyanakkor van-e emberi tartása, szakmai tudása. Humorérzéke, akarata. Képes-e hiteles lenni 140 gyermek előtt, a családok előtt. Mert itt megannyi családtagról van szó, hiszen a szülőkkel együtt érezzük a Gyermekfilharmónia fenntartásának felelősségét. Nekem mindenesetre nagy örömöm telik benne, hat-hét évet szívesen adnék még magamnak. Talán addig a váltás is jelentkezik.
Haáz Sándor
Karnagy, zenetanár. Székelyudvarhelyen született 1955. december 24-én. Nagyapja a festő és múzeumalapító, etnográfus Haáz Rezső, édesapja idősebb Haáz Sándor tanár és néprajzkutató volt. A marosvásárhelyi Művészeti Líceum zene szakos diákjaként hegedűt és brácsát tanult. Felsőfokú tanulmányait a marosvásárhelyi tanárképző főiskola zene szakán kezdte. Diákként részt vett a marosvásárhelyi régizene-együttes megalakításában, amely elsők között szólaltatott meg 16. századi erdélyi reneszánsz muzsikát. 1978 óta Szentegyházán általános iskolai zenetanár, a híres szentegyházi Gyermekfilharmónia alapítója és igazgatója. Három fiú apja. Díjak, kitüntetések: a Hargita Megyei Tanfelügyelőség kitüntetett tanára (1983 és 1992), Magyarok Világszövetsége-díj (1993), a Széchenyi Társaság díja (1997), a Romániai Dalosszövetség Rónai Antal-díja (1999), Julianus-díj (2001), Romániai Magyar Pedagógusszövetség – Ezüstgyopár-díj (2001), Szentegyháza Városi Tanácsa – Pro Urbe díj (2002), Magyar Örökség Díj (2003), Bartók Béla Emlékdíj (2006), Nagy Lajos-emlékérem – Pécs (2006), Nagy István-díj (2008), EMKE-díj (2009), Mentor-díj (2011), a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje, polgári tagozat (2011), Gábor Áron-díj (2016). A Magyar Művészeti Akadémia tagja.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Rendhagyó színháztörténeti kötet
Micsoda utak!
A napokban hagyta el a nyomdát az a kötetet, amely a Marosvásárhelyi színházi élet különleges területére kalauzolja el az érdeklődőket. Szerzője Kovács Levente rendező, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem tanára, társszerző Vajda György újságíró. A kötet a diákszínjátszás történetére tekint vissza 1964-től 1989-ig, amely kiegészül azokkal a törekvésekkel, amelyek napjainkig próbálják fenntartani a diákszínjátszó-mozgalmat.
Azért is rendhagyó a tanulmánykötet, mert az első fejezetében a szerző alaposan körüljárja a Marosvásárhelyi diákszínjátszás történetét a 20. század második felének avantgárd színházi törekvéseinek tükrében. Az 1960-as évek avantgárd színházi mozgalmai egy új fogalmat tettek közkeletűvé: a csoportszínház fogalmát. A csoportszínház mint kifejező eszköz sajátos társadalmi-politikai körülmények között alakult ki Nyugaton. Megalkotta a maga formai, tartalmi és színházi nyelvezetét, amely fokozatosan begyűrűzött a szocialista államokba is. A kötetben Kovács Levente e történelmi, színháztörténeti visszatekintéssel vezeti be az olvasót a diákszínjátszásba mint olyan világjelenségbe, amely felzárkózva a ’60-as évek tiltakozó mozgalmai mögé, a rockzene mellett olyan fő önkifejezési eszköznek bizonyult, amely képes lett az egyetemi ifjúság politikai gondolatainak, világnézetének, esztétikai ízlésének, életérzésének kifejezésére. Ebben a kontextusban közelíti meg a kötet a Marosvásárhelyi diákszínjátszást, amelyről már az 1740-es évekből van dokumentum. Ezt a több évszázados hagyományt tartja fenn a Református Kollégium, a későbbiekben a Bolyai líceum, majd a Pedagógiai Intézet. Ez utóbbi hallgatóinak verbuválásával kezdődött annak a diákszínjátszó-csoportnak a története, amelyet végigkövethetünk 1964-től 1989-ig. (Megjegyezzük, hogy ebben az esetben a diákszínjátszás megnevezést a főiskolai-egyetemi színjátszókra vonatkoztatjuk.) Azonban nem csak a későbbiekben Majomcsoport néven közismertté vált társulat történetéről szól a könyv. Betekinthetünk a hazai műkedvelő mozgalomba, amelynek köszönhetően számos társulat alakult, melyek között volt olyan is, amely a későbbiekben profi színházzá nőtte ki magát. Dacolva a kommunista diktatúra cenzúrájával, a diákszínjátszók új kifejezőeszközöket dolgoztak ki, és sajátos színházi nyelven adták elő mindazt, amit egyébként a "hivatalos" színházakban nem lehetett. És ez tette annyira kedveltté a Majomcsoportot, hogy már a hatalomnak is szemet szúrtak azok az előadások, amelyeken a nézőtéren egy tűt sem lehetett leejteni. A kötet azoknak a szakembereknek is szól, akik ma is diákszínjátszással foglalkoznak, mert megtalálhatják mindazokat a módszereket, szakmai fogásokat, amelyeket több évtizeden át Kovács Levente kitapasztalt és alkalmazott. Ezek nem föltétlenül a "színházcsinálásról" szóltak, hanem arról is, hogy miként lehet motiválni és egybetartani egy közösséget, nevelni, egyéniségeket formálni, ugyanakkor csoporttudatot is fenntartani a drámapedagógia eszközeivel. A kötetben szó van a csoportépítésről, a csoportmunka- szervezésről, az irányító szerepéről, illetve a színészpedagógiai feladatokról is.
A könyv második fele – amellyel Vajda György újságíró egészítette ki a Majomcsoportról szóló fejezeteket – az 1989 után diákszínjátszó- törekvésekről szól, arról, hogy a rendszerváltást követően, a megváltozott társadalmi-politikai és gazdasági helyzetben miként és hogyan lehet működtetni egy diákszínjátszó-csoportot. Az Artecotur Egyesület által létrehozott Artsy M társulat a példája annak, hogy folytatva a hagyományokat, az új helyzetben miként lehet – civil törekvésként – működtetni diákszínjátszó- csoportot, mik azok a motivációk, amelyek ma egy fiatalt erre a pályára irányíthatnak, illetve az is kiderül, hogy milyen eszközök vannak arra, hogy gazdaságilag is éltetni lehessen egy önállóan működő csoportot.
A kötet nemcsak színházi szakembereknek szól, hanem mindazokhoz is, akik a színház irányából szeretnének betekinteni Marosvásárhely történetének érdekes epizódjába.
Erdélyi György
Kovács Levente, Vajda György: Micsoda utak! Diákszínházi törekvések Marosvásárhelyen
Népújság (Marosvásárhely)

A kréta körül: Iskolát igazgatott, közösséget épített (Tevékeny nyugdíjas lesz Dimény János)
A negyvenes éveik elejét taposó, illetve az annál fiatalabb erdővidékiek számára Dimény János maga az „igazgató úr”: a Baróti Szabó Dávid Középiskola napokban nyugalomba vonult igazgatója a kilencvenes évek elejétől huszonöt esztendeig állt a tájegység legjelentősebb tanintézménye élén. Legnagyobb sikerének azt tartja, hogy az évek alatt jó tanári közösséget sikerült kovácsolnia, segítségükkel kiemelhette a középszerűségből az erdővidéki alma matert, egykori diákjaik tucatjai nemhogy felsőfokú végzettséget szereztek, de soraikból tudományos kutatók és egyetemi oktatók is kikerültek. A nyugdíjas évek sem telnek majd eseménytelenül, ígérte: a Romániai Magyar Pedagógusszövetség munkájában vállalna továbbra is feladatot, a Baróti Szabó Dávid Emlékbizottság és Alapítványon belül pedig tehetségápolással foglalkozna.
– Beszélgetésünkre készülve olvastam el az Ezüstgyopár-díj átadása alkalmával volt tanárkollégája, Tatár Zsuzsanna által írt méltatást, amelyben nemcsak Önről, hanem a szintén hosszú ideig tanár-igazgatóként dolgozó édesapjáról és tanítónő édesanyjáról is megemlékezett. Mennyire játszott szerepet a családi példa abban, hogy a pedagógusi pályát választotta? – Szüleim példája annak ellenére nagy hatással volt rám, hogy láttam, a tanárélet nem könnyű. Édesapám a háborúban utásztisztként szolgált, és csak hároméves fogságából hazatérve lett testnevelő-orosz szakos tanár. Alig vette feleségül édesanyámat, s helyezkedett el mindkettejük szülőfalujában, Komollón, máris áthelyezték. 1953-tól Papolcon, majd 1958-tól Ozsdolán laktunk, ahol 1964-ben végeztem el az általános iskolát. Én még gyermekként elhatároztam, hogy magam is testnevelő szakos tanár leszek, és a középiskola után – a Kézdivásárhelyi elméleti líceumban, a mai Nagy Mózes Elméleti Líceumban végeztem – a Marosvásárhelyi tanárképző főiskola frissen indított magyar nyelvű testnevelői szakára felvételiztem.
– Időben is meglehetősen nagy utat járt be, amíg gyermekkori álmát megvalósította. Kérem, elevenítse fel ennek állomásait.
– Nem sikerült a felvételim Marosvásárhelyre – csak utólag tudtam meg, azt a csoportot az ASA labdarúgói számára indították. Nem adtam fel, a szakmában, a nagybaconi általános iskolában helyezkedtem el, ahova időközben áthelyezték a szüleimet. Csak fél évet tanítottam, mert kértem, vigyenek el katonának, majd újból felvételiztem – ez alkalommal Nagyváradon próbálkoztam –, de az őszire „megmAradt” egyetlen helyre nem engem vettek fel. Nagybacon következett ismét, majd egy év múlva, 1971-ben Boda János „elcsalt” Barótra, mondván, taníthatok, mellette látogatás nélkülin elvégezhetem az egyetemet. Ez ideig-óráig megfelelt nekem, de 1973-ban úgy döntöttem, nem hagyom magam, s Bukarestbe felvételiztem – ezúttal sikerrel. Az egyetemen jól éreztem magam, a tanáraim is szerettek, marasztaltak, találnak számomra helyet a testnevelés-módszertani tanszéken, de én haza akartam jönni. Évfolyamelsőként választottam a megye egyetlen helyét, Papolcot. Tetszett volna, mert ott gyermekeskedtem, keresztapám is ott lakott, gyerekük nem volt, engem meg sajátjukként szerettek, fogadtak volna szívesen. Már az is el volt rendezve, hogy Zágonban focizhatok, ám két kollégám kedvéért – mert akkor sem ment egyszerűen a címzetes állások betöltése –, illetve menyasszonyom, a szintén testnevelési egyetemen tanuló Olga miatt végül másként döntöttem. – Néhány esztendő múlva intézményvezető lett: miként történtek akkor a kinevezések? – Szerettem tanítani, 1980-ban felajánlották, legyek pionírparancsnok, elvállaltam, mert így felszabadult egy fél állás, s feleségem is munkához juthatott Nagybaconban, nem kellett naponta ingáznia Kisbaconba és Magyarhermányba. A parancsnokságot letudtam azzal, hogy kirándulni vittem a gyermekeket, ám a tisztséggel együtt járt az aligazgatóság is, azaz kénytelen-kelletlen az adminisztrációs munkában is részt kellett vennem. Négy évvel később azt sem kérdezték, akarom-e, egyszerűen kineveztek igazgatónak.
– Majd 1990 után következett Barót...
– Igen. A változás után szerettem volna a szakmai szempontból legkiválóbb helyre, Székelyudvarhelyre a pedagógiai líceumba kerülni. Úgy véltem, sokat tehetnék azért, hogy a jövő nemzedék tanítóival megszerettessem a testnevelést, és jó alapokat biztosítsak számukra, legyen, amit továbbadniuk. Jó szakmai előéletem volt, ismertek is, minden elő volt készítve, ám – mint oly sokszor az életben – a feleségem szava lett a döntő sorsunk alakulásában. Kis zárójel: 1988-ban elhatároztuk, a zöldhatáron keresztül elhagyjuk az országot. Állás lett volna mindkettőnknek, lakásunk is, a csempésszel el volt minden intézve, elmentünk, s minden kedvezően alakult, csak át kellett volna sétálnunk a határ másik oldalára, mégis visszafordultunk, mert Olga meggondolta magát. Megjegyzem, ezt azóta sem bánom! Szóval, nem mentünk Székelyudvarhelyre sem, mert a feleségemet az általános iskola akkori igazgatója, Süketes János meggyőzte, jobb lesz nekünk Baróton, a szüleinkhez közel.
– Időben már nagyon közel járunk a középiskolai igazgatósághoz. Miként került tisztségbe?
– Iskolakezdésre készültem, a tornateremben tettem-vettem, amikor az egyik kolléga azzal jött, hogy tantestületi gyűlést tartanak, s menjek be. El nem tudtam képzelni, mit akarnak, ezért azt mondtam, semmi közöm az ő gyűlésükhöz, én az általános iskolának vagyok a tanára. Harmadszorra már a hozzám közel álló Barabási Ildikót küldték, aki meggyőzött, menjek csak be, mert ha nem, még sokáig ott tartják őket, s már nagyon unja. Ahogy voltam, egy viseletes trikóban beültem az utolsó padba, s tíz perc múlva arra ébredtem, én vagyok az igazgató. Választás volt, de alig négy-öt ellenszavazatot kaptam, a többiek egyként támogattak.
– Milyen feladatok várták, illetve miként fogott munkához?
– Hat év tapasztalatom volt, de azért teljesen más egy községi iskola igazgatójának lenni. Gondolkodtam is, mi legyen első lépésem. Az aligazgatóval, György Jánossal végigjártuk a tantermeket, számba vettük, mi lenne a legsürgősebb tennivaló, s lévén szeptember 13., készülni kezdtem az évnyitóra. Az esemény reggel kilencre volt meghirdetve, de a „diák urak” csak tizenegy környékén voltak hajlandóak megjelenni. A hivatalos ügyintézésben sokat segített az akkor kerületi tanfelügyelőként tevékenykedő Boda János, magam részéről fő feladatomnak azt tartottam, hogy a kilencvenes évek elején beköszöntő nagy szabadságból visszavetessek, s helyette tanulásra, munkára nógassam az ifjúságot. Sokan úgy érezték, nekik jár az, hogy az iskola területén cigarettázzanak vagy hogy az érettségin könyvből másoljanak – lett is visszhangja a szigorításnak! Szerencsém volt, hogy a régi tanárok helyét a Vargyasi és bardoci iskolákból érkező remek pedagógusok vették át – csak néhányukat említsem: Darvas Annamária, Vass Csilla, Bálint Ünige, Csomor Júlia, Bartha Imre és Kiss Aranka –, akik társak voltak, és sokat tettek azért, hogy hírnevet szerezzünk Erdővidéknek.
– Az Ön személyéhez köthető a középiskola névadása is?
– Nem, a névadás még Nagy Rozália nevéhez fűződik. Én is nagyon örvendek, hogy amikor lehetővé vált, hogy nagyjainkról nevezzük el iskolánkat, Baróti Szabó Dávidra esett elődeim választása. Emlékszem a névadó ünnepségre: szép esemény volt. Az iskola hagyományainak megteremtéséből viszont kivettem a részem. A kilencvenes évek elején csak a nagykorúsítási szertartás különböztetett meg a többi tanodától, nagyon szerettem volna, ha a kör bővül. Ebbe a sorba illeszkedett a tehetséges diákokat jutalmazó Baróti Szabó Dávid Emlékbizottság és Alapítvány létrehozása – ez is elődeim érdeme –, az iskolacsengő átköltöztetése és új köntösbe való illesztése, majd 1993-ban a mi műhelyünkből került ki a zirci III. Béla Gimnázium által adományozott anyagokból készült, Csibi Klára, Lukács Enikő és Barabás Sára keze munkáját dicsérő zászló, és külön története van az 1994-ben felavatott Baróti Szabó Dávid-, illetve Gaál Mózes-szobornak. Iskolánk büszkesége a György Benedek által készített székely kapu és az Erdővidék nagyjainak emléket állító kopjafaerdő is. A végzős osztályok kezdtek el tudós elődeink emlékére egy-egy kopjafát állítani, majd arra kértük őket, ne a számukat bővítsék, hanem kis plaketteket helyezzenek el a már meglévőkön. Az elsőre például az Apáczai Csere János-plakett került, amelyet Jecza Pétertől kaptam ajándékba. Ide sorolnám még a Moyses Mártonunk tiszteletére emelt emlékművet is: fontos, hogy fiataljaink tudjanak arról, kik voltak elődeik, kik azok, akiknek erkölcsi példáját is követhetik.
– Térjünk egy kicsit vissza: szívesen meghallgatnánk a szoborállítás történetét!
– Előbb bazaltból képzeltük el, de senki sem akarta vállalni a bajlódást a kemény kővel. Sikerült végül megnyernünk a szentegyházi Bodó Leventét, aki a feladatot nagy kihívásnak tekintette, s terveivel mi is elégedettek voltunk. A Mikóújfaluból hozott szürke és vörös andezit mintadarabok megfelelőnek bizonyultak, már szinte kezdődött is a munka, de hatott könyvelőnk, Boér Piroska érvelése, mely szerint iskolaudvarra nem való kőből készült alkotás – mégiscsak gyerekek rohangálnak, csintalankodnak –, a szobornak bronzból kell készülnie. Bodó Levente megkönnyebbülten sóhajtott fel, mi pedig nekifogtunk az alapanyag beszerzéséhez. Olyan összefogást azóta sem láttam Baróton és Erdővidéken! Minden tanuló összeszedte az otthon fellelhető, beolvasztásra alkalmas fémhulladékot, segítettek a véndiákok is, egy öreg bányász elárulta, az ötvenes években a Technika-telep modernizálásakor a régi elbontásával nem foglalkoztak, egyszerűen betemették, ott pedig rengeteg volt a réz, úgyhogy nekifogtunk ásni. 516,9 kilogramm fémet szedtünk össze, amiből négyszázat a két szoborhoz használtunk fel, mi adtuk a tejgyár falán elhelyezett Beke-emléktábla anyagát, és még másoknak is segítettünk, sőt, ha jól tudom, még most is akad egy kisebb táblára való – jól gazdálkodtunk tehát. Bodó Levente alkotásai 1994-re készültek el, és igazi ékei iskolánknak.
– Huszonöt év távlatából visszatekintve mi a véleménye, jól döntött-e, amikor a kilencvenes évek elején Baróton mAradt?
– Ha a Pedagógiai Líceumban folytatom a munkámat, talán ma másként, más szemléletmód szerint oktatnák tanítóink a testnevelést, ezáltal pedig valahol hatást gyakoroltam volna nemcsak iskolámra, de akár az egész erdélyi magyarságra is. De sokkal kézzelfoghatóbb az, amit Baróton kollégáimmal közösen elértünk. A kilencvenes évek elején sok tekintetben lenézett iskola volt a miénk, ám ezt mára sikerült megváltoztatnunk. Akkor, a kezdetekkor például nem vettek be a magyar középiskolások matematikai tantárgyversenyébe, s arra kényszerítettek, hogy négy hasonlóan perifériára szorított iskolával külön versenyt hozzunk létre. Ma már nincs, miért lenézniük, mert olyan matematikusok kerülnek ki padjainkból, akik a műszaki egyetemeken és akár külföldön a kutatásban is megállják helyük. Évente legalább négyen-öten mennek az orvosi és gyógyszerészeti egyetemre, fizikusaink és kémikusaink vannak, tanáraink közül sokan itt tanultak, de színészünk, képzőművészünk és irodalmárunk is akad. Örvendek, hogy ezt a munkát végezhettem, s megtiszteltetésnek tartom, hogy Erdővidéket szolgálhattam.
– A nyugdíjas évek csendesek lesznek és pihenéssel telnek, vagy folytatódik az aktív élet, és további feladatokat vállal?
– Szó sincs arról, hogy hátradőlnék. Szeretnék többletmunkát vállalni a Romániai Magyar Pedagógusszövetségben, melynek országos elnökségi tagja is vagyok, illetve a Baróti Szabó Dávid Emlékbizottság és Alapítvány tehetséggondozó programját fellendíteni. Sok olyan fiatal van, akik tehetségesek, ám ahhoz, hogy sikeresek legyenek, pártfogás és némi támogatás szükséges – nekik segítenék. – Utódjára, Urák Gyöngyvérre milyen kihívások várnak?
– Örvendek, hogy az aligazgatóasszony vállalta a tisztséget, mert az elmúlt tíz esztendőben, míg helyettesem volt, bizonyította: rátermett és jó szervező. A legnehezebb kihívása az állandó reformmal való megküzdés lesz: az elmúlt huszonöt esztendőben huszonkét miniszter váltotta egymást, s mindegyik meg akarta váltani a világot, reform reformot ért. Ember legyen a talpán, aki kiigazodik ebben a dzsungelben! Meggyőződésem: Urák Gyöngyvérnek van elég ereje és kitartása, hogy sikerüljön mindez.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az ’56-os forradalom és Marosvásárhely
A marosvásárhelyi írók állásfoglaltatása
(Folytatás november 25-i lapszámunkból)
1956. november 2-án este, a Simó Géza bútorgyárban tartott nagygyűlés után, Fazekas János a Kultúrpalotában gyűlést tartott a helyi értelmiség krémjének számító és a pártpolitika szócsövének a szerepét kapó írókkal és szerkesztőkkel. Csupor Lajos tartományi első titkáron és Fazekason kívül jelen volt tizenhárom író, Balázs Lajos1 , Kocziány László2 és Szász Béla3 , az Állami Irodalmi és Műszaki Kiadó marosvásárhelyi fiókjának szerkesztői, Sátán Márta és Metz Erzsébet, az Igaz Szó munkatársai, valamint Tompa Miklós4 színházigazgató. A gyűlést Csupor nyitotta meg, a párt szemszögéből vázolva a magyarországi eseményeket. Ezután felolvasták a Simó Géza bútorgyár munkásságának a „magyarországi ellenforradalmi akciót” megbélyegző nyilatkozatát, az azzal való azonosulás végett. Majd következtek a hozzászólások és állásfoglalások, hiszen ezen a gyűlésen Fazekas minden résztvevőt nyílt vallomástételre kötelezett. Elsőként Gagyi László5 beszélt, akinek a vallomása sajnos nem maradt fenn, mivel a gyorsíró még nem volt a teremben. A többiek rá való hivatkozása bizonyíték arra, hogy ő a rábízott és tőle „elvárt” szöveget mondta. Egyébként Gagyit a hatvanas években szerény, félénk embernek ismertem meg, akiről feltételezhető, hogy megbízásra betanult szöveggel indította útjára a vitát. Gagyi után az első hozzászóló az írók között vendégnek számító Tompa Miklós színházigazgató volt. Tompa a kultúra helyzetéről beszélt. „A fasiszták Magyarországában – kezdte beszédét – a kultúra elsekélyesedett. A szocialista Magyarországon és itt is nálunk egy csomó kultúrintézmény lett létesítve a népi hatalom alatt. Budapesten, ha megnézzük a színházak helyzetét, két színház helyett, ami volt a felszabadulás előtt, húsz színház van, filharmónia, könyvtárak. Ismerjük a könyvkiadás eredményeit. Most mindezek a kultúrintézmények abban a veszélyben vannak, hogy nem lesz igaz gazdájuk.”6 Ezután kifejtette a romániai magyar kultúra virágzását a szocializmust építő Romániában, amely számosabb művelődési intézménnyel rendelkezik, mint amennyi volt a fasiszta Magyarországon. Hozzászólását a következő mondatokkal zárta. „Meg vagyok győződve arról, hogy a tudomány, művészet, kultúra fejlődésének csak egy biztos támasza van: a proletárdiktatúra, a szocializmus építése. Nekünk, romániai magyar értelmiségieknek legszebb hivatásunk a román–magyar testvériség elmélyítése és megvédése. Javasolom, hogy a Simó Géza dolgozóinak ezt a tiltakozását a Székely Színház művészei körében széles körben ismertessük.”7 Majd a gyűlés végén felkéri az írókat, hogy segítsenek a művészek nyilatkozatának a megfogalmazásában. A következő felszólalók az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó marosvásárhelyi szerkesztői voltak. Ők elég rövidre fogott felszólalásaikban hol durva, hol körültekintő hangnemben elítélték az „ellenforradalmat”, és lojalitásukról biztosították a pártot. A legdurvább hangnemű Balázs Lajos beszéde volt. „Nehéz megfelelő szavakat találni az aljasságok méltó elítéléséhez – kezdte hozzászólását –, amelyet a fasiszta keretlegények Budapest utcáin véghezvisznek. Ismerjük az eseményeket, szorongva hallgattuk a híreket és felháborodással vettük tudomásul, hogyan bontakozott ki a fasiszta ellenforradalmi mozgalom Magyarországon, amelynek tanúi vagyunk. Mélységes gyűlölettel és megvetéssel ítélem el ezeket a banditákat, akik a marxizmus legjobb értékeit máglyára rakják Budapest utcáin, és a párt legjobb embereit gyilkolják le, akik 10-12 éven keresztül harcoltak a magyar nép jövőjéért. Meg vagyok győződve arról, hogy a magyar munkásosztály, amelynek dicső hagyományai vannak, méltó választ fog adni a fasiszta banditáknak.”8 Hozzászólása befejező része is erőltetetten harcias, azt a benyomást kelti, hogy nagyon igyekszik meggyőző lenni. „[…] vonjuk le a tanulságot, hogy a reakciós erők szétzúzására legfőbb feladatunk, hogy a pártunk köré legszorosabban tömörüljünk, és harcoljunk dolgozó népünk és a Szovjetunió közötti barátság elmélyítéséért.”9 Szász Béla visszafogottabban, de ő is az elvárt hangnemben fejtette ki álláspontját. „Ténylegesen az a helyzet – mondta –, hogy az, ami Magyarországon történik, minden részletében, minden tényében fedi a legsötétebb, legbrutálisabb ellenforradalom ismérveit. Ennek a megállapításnak a következményeit vonjuk le. Az első parancs, amely előttünk áll és elsősorban a romániai magyar értelmiségiek előtt, hogy teljes határozottsággal sorakozzunk fel pártunk mellé, bízzunk a pártban, bízzunk pártunk helyes ítéletében és igyekezzünk ezt a helyes és megalapozott ítéletét a tömegekben is teljes mértékben terjeszteni, és meggyőzni az ingadozókat és kételkedőket, hogy helyes pártunk értékelése.”10 Kocziány László beszéde sokkal visszafogottabb és őszintébb volt. Felemlítette korábbi, hazafiságát próbára tevő megpróbáltatásait, elmondta azt is, hogy nem párttag, majd befejezésként ezeket mondta: „A magyarországi események megmutatják: nincs polgári út. Egyetlen út van, a párt útja, bár párton kívüli vagyok, érzem azt, hogy ezen túl minden munkámban fel kell sorakozni a párt mögé.”11 Az írói hozzászólásokat Sütő András kezdi. Beszéde elején kijelenti, hogy elemezni fog, és „hidegséggel” akarja megítélni a helyzetet. Hosszan tartó beszédében felidézte az elmúlt gyűlésen kifejtett álláspontját és reményét, hogy Magyarországon sikerül megfékezni az ellenforradalmi elemeket. Jól dokumentáltságára hivatkozva most már elítéli a magyarországi írókat, név szerint Illyés Gyulát, Tamási Áront és Szabó Lőrincet, amiért nem végeztek hírnevükhöz méltó meggyőző és felvilágosító munkát. Hosszabban időz a magyarországi politikai helyzet katasztrófába vezető alakulásánál, kiemelve az újonnan létrejött politikai alakulatok kilátástalanságát, majd kiemeli a romániai magyar írókra háruló feladatokat. Sütő beszédének elején az alábbiakat mondta: „A múlt gyűlésen, amikor vitattunk bizonyos kérdéseket a magyarországi eseményekkel kapcsolatosan, mondtam, hogy bízzuk a kiértékelést a Magyar Dolgozók Pártjára. Akkor reménykedtem, hogy ez a párt és annak tagsága, a magyar kommunistáknak lesz ereje megfékezni az ellenforradalmi elemeket, amelyek a magyar népi demokrácia ellen fordultak. Ez a reményem nem volt indokolt. A reményem szertefoszlott, amikor tudomásunkra jutott, hogy ezek az erők megdöntötték a proletárdiktatúrát, a Magyar Dolgozók Pártja és bizonyos hű maradványai próbálják összekovácsolni magukat, hogy szembeszálljanak a kormánnyal. Az, amit az újjászülető polgári pártok akarnak, az klasszikus restauráció, tökéletes polgári restauráció minden tekintetben”. 12 A romániai magyar írók feladatával kapcsolatosan, többek között, a következőket hangoztatta: „A mi feladatunk, íróké, nem csupán az, hogy ezeknek az eseményeknek a jelenlegi állapotát tekintsük, és tiltakozzunk minden olyan embertelenség ellen, minden polgári restauráció ellen, amely a proletárdiktatúrát fel akarja váltani a polgári demokráciával, és a Szovjetuniót szembe akarja állítani a demokratikus országokkal. De más feladatunk is van, hogy levonjuk marxista módon azokat a tanulságokat, amelyek szükségesek, hogy a tömeget olyan politikai állapotba hozzuk, meggyőző érvek és eszközök segítségével”. 13 Hajdu Zoltán magát békés, nem harcias és nem vérszomjas emberként jellemezte, de azért kijelentette, hogy az igazi magyarországi „kommunistákkal a golyószóró mellé” állna. A magyar ügyet a nemzetközi munkásmozgalom ügyének tekintette. Bevallotta túlzó baloldaliságát, amely szerint az elmúlt 12 év alatt igyekezett élni. Majd rátért a magyarországi írók ostorozására. „Beszéltek a felelősségről – mondta –, mivel egyes kommunista vezetők hibáztak, nem mentem őket, de ezerszer nagyobb felelősséggel tartozik a magyar irodalom, amely elárulta a magyar ügyet. Elítélem azt az uszítást, amely hónapok óta tart a magyar sajtóban és irodalmi életben. Ha még ezt sem látják meg, ki kell mondanom, hogy igenis, egyes magyar írók kalandor politikája segítette a kalandorokat. Ki vette kezébe az első pillanatban az ellenforradalom zászlóját Magyarországon? Az a magyar irodalom, amelynek soraiban Petőfi Sándor, József Attila, Móricz Zsigmond vannak. Hol vannak ezek a magyar írók, akik vehemensen támadták a pártot, akik a hibákon javítani akartak? Hol vannak? Miért nem tiltakoznak? Hol van Veres Péter, Illyés Gyula? […]”14 Végül kiemelten dicsérte a romániai kommunista párt helyes politikáját, és az írókkal szembeni építő jellegű viszonyulását.
1 Balázs Lajos dr. (1918-1997) könyvtáros, szerkesztő. 1951–1955 között a Teleki Tékában dolgozik, majd az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó marosvásárhelyi szerkesztőségének vezetője. 1960–1984 között a Teleki-Bolyai könyvtár osztály-, illetve részlegvezetője.
2 Kocziány László dr. (1920-1977) irodalomtörténész. Tanár, majd 1955-től az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó marosvásárhelyi részlegénél, 1957-től a Román Akadémia marosvásárhelyi fiókjának tudományos kutatója. 1975-től magyar-latin szakos tanár a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolán.
3 Szász Béla (1926-2000) szerkesztő, műfordító. 1951–1952-ben a bukaresti Ifjúsági Könyvkiadónál fordító, majd szerkesztő, 1952-1958 között a magyar szerkesztőség vezetője, 1962–1969 között az Irodalmi Könyvkiadó magyar szerkesztőségében szerkesztő, majd 1969–1977 között főszerkesztő. 1977–1989 között vezető munkatárs a Szocialista és Nevelési Tanács nemzeti kisebbségi osztályánál.
4 Tompa Miklós (1910–1996) rendező, színház pedagógus, színházigazgató. 1946-ban megszervezte a Székely Színházat, amelyet 1966-ig vezetett. 1948-tól a marosvásárhelyi Színművészeti Akadémián tanít, és 1976-tól annak rektora.
5 Gagyi László (1910–1991) író. 1949-től kiadói lektor, majd 1953–1959 között az Igaz Szó szerkesztője.
6 PÁL-ANTAL 2006, 224-225. 7 Uo. 8 Uo. 225-226. 9 Uo. 10 Uo. 226. 11 Uo. 233. 12 Uo. 226-227. 13 Uo. 228. 14 Uo. 231-232. Népújság (Marosvásárhely)