Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2016. december 8.
Cenzúrával vádolják a Maszol.ro hírportált
Cenzúrával vádolták meg a Maszol.ro hírportált, miután az visszautasította Gál Mária Az anyaország segítsége című jegyzetének közlését.
Az amúgy RMDSZ-közeli portál kapcsán Székely Ervin, a Román Rádió kisebbségi szerkesztőségének főszerkesztője, volt RMDSZ-es egészségügyi államtitkár, a szövetség korábbi parlamenti képviselője jelezte december 2-án, hogy – szerinte – nem szakmai okokból nem közölték le a portál állandó publicistájának számító Gál jegyzetét. Ezt követően a Petíciók.com oldalon petíciót is indított Ne cenzúrázzon a Maszol! címmel.
„A Maszol.ro portál nem szakmai indokkal visszautasította Gál Mária Az anyaország segítsége című jegyzetének közlését. Tekintettel arra, hogy ez nem első alkalommal fordul elő, kinyilvánítjuk az alábbiakat: 1. Tiltakozunk a sajtószabadság megsértése ellen. Elfogadhatatlannak tartjuk a cenzúra bármilyen formáját. 2. Hivatalos magyarázatot kérünk a Maszol.ro vezetőségétől arra, hogy milyen megfontolásból, esetleg milyen politikai nyomásra döntött egyes véleményanyagok letiltásáról” – olvasható a petícióban, amelyet cikkünk születéséig tizenhárman – köztük Gáspárik Attila, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatója, Magyari Nándor László szociológus és Stanik István újságíró – láttak el kézjegyükkel.
Székely Ervin egyúttal közzé is tette Facebook-oldalán Gál Mária írását, amelyben az Szijjártó Péter magyar külügyminisztert ostorozza amiatt, hogy megtiltotta a magyar diplomaták részvételét a román intézmények által december elseje, a román nemzeti ünnep alkalmából szervezett fogadásokon. Az inkriminált cikkben többek között így fogalmaz: „Persze, azért lehet bunkónak lenni e körökben is, de nem biztos, hogy hasznos az országnak annak is látszani. Mi lesz a magyar külügy következő lépése? Letiltják a francia ünnepen való részvételt Trianon miatt, az osztrákot a 13 aradi vértanú és az oroszt 1956 leverése miatt? )”.
Lapunk megkeresésére Székely Ervin a petíció indítását azzal indokolta, hogy nem Gál Mária esete az első ilyen a Maszolnál. Állítása szerint három évvel ezelőtt az ő egyik cikkét sem közölték, és tudomása van arról, hogy hasonló eset másokkal is megtörtént. A közös vonás ezekben az, hogy mindegyik cikk valamiképpen a mostani magyar kormányt bírálta. Arról, hogy még kinek az írását nem közölték hasonló okok miatt, nem szolgált részletekkel.
Megkerestük a Maszolt is, azonban Cseke Péter Tamás főszerkesztő – arra hivatkozva, hogy belső ügyről van szó – nem kívánt nyilatkozni. Megkérdeztük Rácz Évát, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének (MÚRE) elnökét is, hogy megérdeklődjük, mi az újságíró-szervezet álláspontja az ügyben. Rácz Éva közölte, még nincs állásfoglalás, de az esettel már foglalkozik a testület igazgatótanácsa, és előfordulhat, hogy a MÚRE becsületbírósága is megvitatja. kronika.ro
Cenzúrával vádolták meg a Maszol.ro hírportált, miután az visszautasította Gál Mária Az anyaország segítsége című jegyzetének közlését.
Az amúgy RMDSZ-közeli portál kapcsán Székely Ervin, a Román Rádió kisebbségi szerkesztőségének főszerkesztője, volt RMDSZ-es egészségügyi államtitkár, a szövetség korábbi parlamenti képviselője jelezte december 2-án, hogy – szerinte – nem szakmai okokból nem közölték le a portál állandó publicistájának számító Gál jegyzetét. Ezt követően a Petíciók.com oldalon petíciót is indított Ne cenzúrázzon a Maszol! címmel.
„A Maszol.ro portál nem szakmai indokkal visszautasította Gál Mária Az anyaország segítsége című jegyzetének közlését. Tekintettel arra, hogy ez nem első alkalommal fordul elő, kinyilvánítjuk az alábbiakat: 1. Tiltakozunk a sajtószabadság megsértése ellen. Elfogadhatatlannak tartjuk a cenzúra bármilyen formáját. 2. Hivatalos magyarázatot kérünk a Maszol.ro vezetőségétől arra, hogy milyen megfontolásból, esetleg milyen politikai nyomásra döntött egyes véleményanyagok letiltásáról” – olvasható a petícióban, amelyet cikkünk születéséig tizenhárman – köztük Gáspárik Attila, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatója, Magyari Nándor László szociológus és Stanik István újságíró – láttak el kézjegyükkel.
Székely Ervin egyúttal közzé is tette Facebook-oldalán Gál Mária írását, amelyben az Szijjártó Péter magyar külügyminisztert ostorozza amiatt, hogy megtiltotta a magyar diplomaták részvételét a román intézmények által december elseje, a román nemzeti ünnep alkalmából szervezett fogadásokon. Az inkriminált cikkben többek között így fogalmaz: „Persze, azért lehet bunkónak lenni e körökben is, de nem biztos, hogy hasznos az országnak annak is látszani. Mi lesz a magyar külügy következő lépése? Letiltják a francia ünnepen való részvételt Trianon miatt, az osztrákot a 13 aradi vértanú és az oroszt 1956 leverése miatt? )”.
Lapunk megkeresésére Székely Ervin a petíció indítását azzal indokolta, hogy nem Gál Mária esete az első ilyen a Maszolnál. Állítása szerint három évvel ezelőtt az ő egyik cikkét sem közölték, és tudomása van arról, hogy hasonló eset másokkal is megtörtént. A közös vonás ezekben az, hogy mindegyik cikk valamiképpen a mostani magyar kormányt bírálta. Arról, hogy még kinek az írását nem közölték hasonló okok miatt, nem szolgált részletekkel.
Megkerestük a Maszolt is, azonban Cseke Péter Tamás főszerkesztő – arra hivatkozva, hogy belső ügyről van szó – nem kívánt nyilatkozni. Megkérdeztük Rácz Évát, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének (MÚRE) elnökét is, hogy megérdeklődjük, mi az újságíró-szervezet álláspontja az ügyben. Rácz Éva közölte, még nincs állásfoglalás, de az esettel már foglalkozik a testület igazgatótanácsa, és előfordulhat, hogy a MÚRE becsületbírósága is megvitatja. kronika.ro
2016. december 16.
Ismertette elképzeléseit a Figura új vezetője
„Azért működött és működik jól ez a színház, mert a léte, minden alkalmazottja számára egy közös ügy” – fogalmazott bemutatkozó sajtótájékoztatóján a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház új igazgatója. Albu István versenyvizsgával nyerte el az intézmény vezetői tisztségét, az állást december elsejétől tölti be. A színház feladatának tekinti, hogy a „közös ügyet” kiterjessze a város vezetőségére és lakóira.
Miután az elmúlt évad végén igazgató nélkül maradt a Figura Stúdió Színház, megbízott vezető látta el a menedzseri feladatokat az intézménynél. A megüresedett állás betöltésére kétszer is versenyvizsgát hirdetett a fenntartó városi önkormányzat, a pályázat nyertesét, a sepsiszentgyörgyi Albu Istvánt nevezte ki a menedzseri tisztségre.
Albu István korábban vendégrendezőként már dolgozott a Figuránál. Ő vitte színre a De mi lett a nővel? az Arab éjszaka, a Fizikusok és a Zűrzavaros éccaka című előadásokat, a munkafolyamatok során rálátása nyílt az intézmény tevékenységére. Akkori meglátásait a kinevezésétől eltelt időszak tapasztalatai is megerősítették. „Vendégrendezőként megfogalmazódott, az utóbbi két hétben pedig igazgatóként is úgy látom, hogy azért működött és működik jól ez a színház, mert léte minden alkalmazottja számára egy közös ügy. Úgy gondolom, hogy az lenne a legfontosabb feladatunk, hogy ezt a közös ügyet kiterjesszük a város lakóira, hogy a gyergyószentmiklósiak is magukénak érezzék a színházat. Ebben a kicsi városban eleve csodaszámba megy, hogy tud működni a Figura. Nagyon nagy erény, hogy egy olyan intézménye van Gyergyószentmiklósnak, amelyik évente – a két fesztiváljával akár – a város legnagyobb kulturális eseményét biztosítja” – fogalmazott.
Rendkívülinek nevezte, hogy a kisváros meg tudja engedni, fel tudja vállalni, hogy kísérleti színházat működtessen, fontosnak tartja, hogy a településvezetés is érezze az intézmény létének, működésének pozitívumait. „A közös ügyet ki kellene terjeszteni a városvezetés felé is, hogy ennek a kis kincsnek, ékszernek, kuriózumnak – amit a Figura jelent – a fontosságát minél inkább közösen tudjuk megfogalmazni és átérezni” – mondta.
Ugyanilyen fontosnak tartja a színház jelenlétét Gyergyószentmiklóson kívül is. A turnék, fesztiválok kell jelentsék azt a bizonyos másik síkot, amin a Figurának működnie kell, „hisz ha csak az utóbbi időben született előadások minőségét, értékét vesszük figyelembe, már akkor is kijelenthető, hogy a Figurának helye van bármelyik erdélyi magyar színház mellett.”
Rendezőként és igazgatóként is vallja: egy adott színházról az előadásai beszélnek. Ennek fényében fejezte ki örömét a készülő darab kapcsán: a Barabás Árpád által rendezett Ibusár című előadás az összefogásról is beszél, lévén, hogy három intézmény – a Figura, a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház és az Udvarhelyi Táncműhely – közös produkciójaként jön létre.
Fontos az összefogás a Figura székhelyét biztosító művelődési ház adminisztrációs kérdéseinek ügyében is – hangsúlyozta Albu István. Mint kifejtette, az épület megérett egy teljes felújításra, az apró javításokkal csak odázni lehet, nem pedig megoldani a gondokat. „Nem titok, mindenki láthatja, hogy lassan már életveszélyes helyzetek is kialakulhatnak” – utalt az épület állagára, hozzátéve, hogy a helyzetet csak masszív beruházással, teljes felújítással lehet orvosolni. A Figura képtelen megoldani a szükséges beruházást, a városvezetés együttműködésére és ígéreteire számít. „Örvendek annak, hogy jó a kommunikáció a városvezetővel, a polgármesteri hivatallal. Közösen dolgozunk azon, hogy minél hamarabb lépni lehessen ez ügyben, hogy tudjuk biztosítani a megfelelő körülményeket az itt dolgozóknak, vendégszereplőknek és a közönségnek” – jelentette ki az új igazgató.
Szilveszteri bemutatóra készül a Figura
Az évad második bemutatójára készül a Figura Stúdió Színház. Parti Nagy Lajos – Darvas Ferenc Ibusár című darabját Barabás Árpád jegyzi rendezőként; az előadás koprodukció a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színházzal és az Udvarhely Néptáncműhellyel. A gyergyószentmiklósi bemutatóra, amely egyben szilveszteri előadás is, december 30-án, péntek este 7 órától kerül sor a Figura nagytermében.
Albu Istvánról
Albu István 1984-ben született Sepsiszentgyörgyön. 2007-ben szerzett diplomát a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Színház és Televízió Karának színművészeti szakán. Színészként a Kolozsvári Állami Magyar Színházban, a Kézdivásárhelyi Városi Színházban és a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Színház és Televízió Karán, valamint több rövidfilmben, televíziós reklámban szerepelt. Színpad-, világítás-, hang- és videotechnikában, illetve díszlet- és jelmeztervezésben tanulóévei és munkássága során szerzett tapasztalatokat. Számos darab rendezőjeként jegyzik nevét. A Kolozsvári Állami Magyar Színházban, a Kolozsvári Magyar Operában, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban, a Kézdivásárhelyi Városi Színházban, a Szatmárnémeti Északi Színházban, a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színházban, a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színházban, a kolozsvári Váróterem Projektnél, a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen, illetve a Kolozsvári Rádiónál voltak önálló rendezései. Rendezői munkatársként is számos előadásban dolgozott.
Pethő Melánia Székelyhon.ro
„Azért működött és működik jól ez a színház, mert a léte, minden alkalmazottja számára egy közös ügy” – fogalmazott bemutatkozó sajtótájékoztatóján a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház új igazgatója. Albu István versenyvizsgával nyerte el az intézmény vezetői tisztségét, az állást december elsejétől tölti be. A színház feladatának tekinti, hogy a „közös ügyet” kiterjessze a város vezetőségére és lakóira.
Miután az elmúlt évad végén igazgató nélkül maradt a Figura Stúdió Színház, megbízott vezető látta el a menedzseri feladatokat az intézménynél. A megüresedett állás betöltésére kétszer is versenyvizsgát hirdetett a fenntartó városi önkormányzat, a pályázat nyertesét, a sepsiszentgyörgyi Albu Istvánt nevezte ki a menedzseri tisztségre.
Albu István korábban vendégrendezőként már dolgozott a Figuránál. Ő vitte színre a De mi lett a nővel? az Arab éjszaka, a Fizikusok és a Zűrzavaros éccaka című előadásokat, a munkafolyamatok során rálátása nyílt az intézmény tevékenységére. Akkori meglátásait a kinevezésétől eltelt időszak tapasztalatai is megerősítették. „Vendégrendezőként megfogalmazódott, az utóbbi két hétben pedig igazgatóként is úgy látom, hogy azért működött és működik jól ez a színház, mert léte minden alkalmazottja számára egy közös ügy. Úgy gondolom, hogy az lenne a legfontosabb feladatunk, hogy ezt a közös ügyet kiterjesszük a város lakóira, hogy a gyergyószentmiklósiak is magukénak érezzék a színházat. Ebben a kicsi városban eleve csodaszámba megy, hogy tud működni a Figura. Nagyon nagy erény, hogy egy olyan intézménye van Gyergyószentmiklósnak, amelyik évente – a két fesztiváljával akár – a város legnagyobb kulturális eseményét biztosítja” – fogalmazott.
Rendkívülinek nevezte, hogy a kisváros meg tudja engedni, fel tudja vállalni, hogy kísérleti színházat működtessen, fontosnak tartja, hogy a településvezetés is érezze az intézmény létének, működésének pozitívumait. „A közös ügyet ki kellene terjeszteni a városvezetés felé is, hogy ennek a kis kincsnek, ékszernek, kuriózumnak – amit a Figura jelent – a fontosságát minél inkább közösen tudjuk megfogalmazni és átérezni” – mondta.
Ugyanilyen fontosnak tartja a színház jelenlétét Gyergyószentmiklóson kívül is. A turnék, fesztiválok kell jelentsék azt a bizonyos másik síkot, amin a Figurának működnie kell, „hisz ha csak az utóbbi időben született előadások minőségét, értékét vesszük figyelembe, már akkor is kijelenthető, hogy a Figurának helye van bármelyik erdélyi magyar színház mellett.”
Rendezőként és igazgatóként is vallja: egy adott színházról az előadásai beszélnek. Ennek fényében fejezte ki örömét a készülő darab kapcsán: a Barabás Árpád által rendezett Ibusár című előadás az összefogásról is beszél, lévén, hogy három intézmény – a Figura, a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház és az Udvarhelyi Táncműhely – közös produkciójaként jön létre.
Fontos az összefogás a Figura székhelyét biztosító művelődési ház adminisztrációs kérdéseinek ügyében is – hangsúlyozta Albu István. Mint kifejtette, az épület megérett egy teljes felújításra, az apró javításokkal csak odázni lehet, nem pedig megoldani a gondokat. „Nem titok, mindenki láthatja, hogy lassan már életveszélyes helyzetek is kialakulhatnak” – utalt az épület állagára, hozzátéve, hogy a helyzetet csak masszív beruházással, teljes felújítással lehet orvosolni. A Figura képtelen megoldani a szükséges beruházást, a városvezetés együttműködésére és ígéreteire számít. „Örvendek annak, hogy jó a kommunikáció a városvezetővel, a polgármesteri hivatallal. Közösen dolgozunk azon, hogy minél hamarabb lépni lehessen ez ügyben, hogy tudjuk biztosítani a megfelelő körülményeket az itt dolgozóknak, vendégszereplőknek és a közönségnek” – jelentette ki az új igazgató.
Szilveszteri bemutatóra készül a Figura
Az évad második bemutatójára készül a Figura Stúdió Színház. Parti Nagy Lajos – Darvas Ferenc Ibusár című darabját Barabás Árpád jegyzi rendezőként; az előadás koprodukció a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színházzal és az Udvarhely Néptáncműhellyel. A gyergyószentmiklósi bemutatóra, amely egyben szilveszteri előadás is, december 30-án, péntek este 7 órától kerül sor a Figura nagytermében.
Albu Istvánról
Albu István 1984-ben született Sepsiszentgyörgyön. 2007-ben szerzett diplomát a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Színház és Televízió Karának színművészeti szakán. Színészként a Kolozsvári Állami Magyar Színházban, a Kézdivásárhelyi Városi Színházban és a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Színház és Televízió Karán, valamint több rövidfilmben, televíziós reklámban szerepelt. Színpad-, világítás-, hang- és videotechnikában, illetve díszlet- és jelmeztervezésben tanulóévei és munkássága során szerzett tapasztalatokat. Számos darab rendezőjeként jegyzik nevét. A Kolozsvári Állami Magyar Színházban, a Kolozsvári Magyar Operában, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban, a Kézdivásárhelyi Városi Színházban, a Szatmárnémeti Északi Színházban, a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színházban, a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színházban, a kolozsvári Váróterem Projektnél, a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen, illetve a Kolozsvári Rádiónál voltak önálló rendezései. Rendezői munkatársként is számos előadásban dolgozott.
Pethő Melánia Székelyhon.ro
2016. december 22.
Besúgók voltak, listák nincsenek
A feltáratlan múlt és a kommunista állambiztonsági szervek levéltári anyagainak nyilvánosságra hozatala mindenhol kényes kérdésnek bizonyult. A rendszerváltás óta időnként igencsak heves indulatokkal kísérve fel-felbukkan a besúgó probléma a volt szocialista társadalmakban, aztán észrevétlenül elhal. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház direktora, Gáspárik Attila most újra felszínre hozta. A színész, médiaszakértő, volt rektort arról faggattuk, kell-e, lehet-e tisztázni a közelmúltat.
- A titkosszolgálatok levéltári anyagainak kérdése darázsfészek a kelet-közép-európai társadalmakban. A múlt héten Budapesten is bemutatott, a marosvásárhelyi színház történetével foglalkozó, A színház kiterjedése című kötetében ebbe a darázsfészekbe nyúlt bele. Most épp néma csend honol ebben a témában mind a magyar, mind a romániai társadalomban, miért érezte fontosnak, hogy ezt a vonatkozást is beemelje könyvébe?
- Elárulok egy nagy titkot. Én egyetemista vagyok, történelem szakon első éves doktori iskolába járok. (Gáspárik Attila 1965-ben született, végzettsége szerint színész, van már egy doktorátusa, tanár, oktatói szintű projektmenedzser, volt a román Országos Audiovizuális Tanácsnak alelnöke és ügyvivő elnöke, a marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem rektora, jelenleg a magyar-román tagozatú színház igazgatója.) Ezt az egyetlen módját találtam annak, hogy megértsem a múltat. Elkezdtem foglalkozni a marosvásárhelyi színház történetével, de nem sztorizgatni akartam, azt már rég megtették mások. Ez az első próbálkozás volt ilyen téren, az első ilyen jellegű írásom.
- Az első olyan, ami a Securitate levéltári anyagokra is támaszkodik?
- Igen. Én a pozitivista történelemszemlélet híve vagyok, ami azt jelenti, hogy nagyon sok forrásanyagot felsorakoztatunk egymás mellé és ebből próbálunk meg levonni valamiféle következtetést, vagy hagyjuk, hogy az utánunk jövő generáció vonjon le egy olyan következtetést amilyen az ő korát érdekli. Az intézmény, amiről írni akarok az a Székely Színház. Hetven éve alakult. Lassan eljött az idő, hogy megírjuk az indulását. Ha túl közel vagy egy korszakhoz valószínűleg nem látod, hogy mi történik.
- Miért épp a marosvásárhelyi székely színház története kapcsán nyúlt a szekus levéltári anyagokhoz?
- Mindig is bosszantott, hogy van egy siker sztorija a romániai magyarságnak, amit úgy hívnak, hogy marosvásárhelyi színház, székely színház vagy marosvásárhelyi intézményes színjátszás, de alig tudunk valamit róla. Elkezdtem ezzel foglalkozni, s akkor éreztem, hogy meghaladja a felkészültségemet. Ezután felvételiztem a történelemre, a doktori iskolába. Amikor elmentem a levéltárba és kézbevettem a színház pártdokumentumait egy egészen más világ tárult elém. És nagyon jó, a működés tisztázására alkalmas anyagokat találtam a titkosszolgálattól is.
- Belenyúlt a darázsfészekbe. Mit vall e téren – kell bolygatni ezt a vonulatot, vagy már úgysem érdekel senkit, hagyni kell az egészet, nem érdekes, ki volt besúgó, ki volt a tartótiszt?
- Ez az elhallgatjuk vagy sem, nagyon bonyolult kérdés, mert igazából mai napig nem tudjuk, hogy mi van a raktárban. Mai napig nem adta le az összes utódszervezet az archívumát. Soha nem létezett romániai titkosszolgálatokon belül amolyan stasis-németes leltározás. Hamis dolog arra gondolni, hogy van egy lista, amin írja, hogy kik voltak a besúgók és kik az üldözöttek. Nincsenek ilyen listák. Illetve nagyon sok lista van. Van olyan személy, aki kollaboráns és üldözött is volt egy személyben. Be lehet azonosítani egy-egy embert 3-4 fedőnévvel, miközben az is megtörténhet, hogy valójában nem is volt beszervezve. De mivel szocialista tervgazdálkodás szerint működött a Securitate is, minden tisztnek megvolt a normája, hogy hány jelentést kell összeszednie a hónap végéig. Amikor látszott, hogy ez nem sikerül, nem jön össze az a 3-4 vagy akárhány, nos, akkor gyorsan bement abba az intézménybe, ahol különben mindenki tudta, hogy ő a szekus. Ezek bizalmi emberek voltak, ők szerezték az útleveleket is az intézmények dolgozóinak, nem lehetett csak úgy kitérni előle, ha beszélgetni akart. Bement, elbeszélgetett egy-két emberrel, hazament, leírta, adott egy fedőnevet beszélgetőtársainak és megvolt a havi terv. Most ott tartunk, hogy szőrözzük, szálazzuk, hogy a konkrét jelentések miért és hogyan születtek.
- És kiszálazható?
- Hihetetlenül nagy szakértői munka. Legalábbis számomra annak tűnik. Vegyük az én kutatási területemet. Ha beazonosítjuk végre, melyik színészről van szó, akkor vehetjük a repertoárt, a 30-40 évvel ezelőtti próbarendet, s megnézzük, hogy akkor volt-e neki próbája. Hogy egyáltalán jelenthetett akkor vagy épp más városban volt kiszálláson, és a jelentés kamu? Merthogy ilyen is van.
- Szóval eléggé csúszós ez a terep is, az állambiztonsági szervek levéltára sem oldja meg a nagy kérdést, hogy nyilvánosságra kell hozni vagy nem az egykori besúgók nevét?
- Nagyon egyszerű lenne kimenni a sajtóba és azt mondani, hogy mindenki besúgó volt, aki valamikor valamiért aláírt, valamilyen módon részese volt az egésznek. De ennek az objektív fokmérőjét, bevallom, én nem találom. Ezért próbálom a mechanizmusát megérteni. Ha nagyon röviden, és egy kicsit primitíven foglalnom össze, akkor azt mondom, hogy a Securitate a pártot védte, nagyon sokáig, míg nem önállósodott a 80-as évek vége felé. Addig a pártot és a rendszert védte azzal, hogy megpróbált minél több befolyást szerezni minden szinten – a tejvásárlástól az útlevélosztásig, a benzinvásárlásig. És ott volt mindenhol, legfőbb feladatának azt tekintette, hogy pozitívan befolyásolja a dolgokat. A szekus jelentések nagy részét megkapta a párt, vagyis a PÁRT és a színházigazgató. Ők részesei voltak a rendszenek? Az ő cinkosságukat miben mérjük? Én elég sok dossziét átolvastam és nem találtam olyan egyént, aki ellen bűnvádi eljárást indítottak volna, aki ellen fizikai atrocitást alkalmaztak volna, megvertek volna valamely feljelentés alapján. És ez több száz embert érintő dolog volt, sok esetben az sem tudta, akit befolyásoltak. Általános félelem, bizalmatlanság uralkodott, ami megmérgezett sok emberi kapcsolatot.
- Mire használták ezeket a jelentéseket?
- Ebben az időben és ezekben a körökben a szekunak mindenekelőtt azért kellettek ezek a mindenkire kiterjedő adatok, mert potenciális zsarolóeszköz volt az adott intézmény, az egész társadalom kézben tartására. Mindent ellenőrizni akartak, minden vélt, valós veszélyforrást kontroll alatt tartani. Nem akartak látványos megtorlást, mert akkor már tudták, hogy ha elcsattan egy pofon, akkor holnap már nagyobb kell és elszabadulhat a pokol. Ezek a tisztek nagyon elegánsan csinálták – műveltek voltak, pszichológiai felkészültséggel. Jártak színházba, könyvbemutatókra, kiállításokra stb. Befolyásolhattak karriereket.
- Volt ilyen?
- Azt hiszem, nagyon kevesen voltak, akit a szeku nem engedett kibontakozni, egyetlen ilyen konkrét esetet tudunk, a Visky Árpádét. Ő börtönbe került, hivatalosan öngyilkos lett. Nos, hogy valaki öngyilkos lesz vagy öngyilkosságba kergetik, nem igazán tudjuk mérni. Tény, hogy az öngyilkosság után a Securitate megíratja az özveggyel az amerikai kongresszushoz a levelet, hogy „a férjem öngyilkos lett, ne nyomozzanak utána és ne kérdezgessék, hogy mi van”. Képzeljük el, amikor egy feleséget ilyesmire rávesznek. Hogyan? Mivel? De levelet írt az amerikai kongresszusnak a színház igazgatója és az orvos is, aki kezelte.
- Meglepettnek látszik az orvos miatt.
- Tényleg. Ilyesmire én nem gondoltam. Pedig aranybánya volt a titkosszolgálat számára minden nőgyógyász, pszichiáter és sok más orvos. Mivel tilos volt az abortusz, az nagyon kiváló információ volt, hogy ki mikor terhes, ki mikor „csináltatja el a gyereket”. Akit ilyesmivel megfogtak, azokon már nem kellett bosszút állni, nem kellett fenyíteni, büntetni, ők már dolgoztak nekik életük végéig, mindenféle beszervezési papír nélkül. Ugyanígy jártak el a pszichiátriai kezeléseknél. A szocialista rendszerekre jellemző, de nemcsak, hogy amikor már nem tudtak mit kezdeni valakivel, akkor bezáratták őket. A pszichiáterek kulcsemberek voltak, bár azt hiszem, ők sem tudtak róla, hogy mennyire kulcsszerepet töltenek be a rendszer működésében.
- Említ egy-két nevet a könyvében, olyanokét, akik annak idején besúgók voltak, aztán mégis közszereplők maradhattak, az MMA tagjai is. Mi a feladata a kutatónak, leleplezni őket? A rendszerváltás után igencsak élénken élt az igény arra, hogy minden besúgót és tartótisztet le kell leplezni. Aztán nem lett belőle semmi. És az igény is mintha kihalt volna. Szükség van erre vagy nincs? Tönkre tehetünk fölöslegesen életeket?
- Igen, határozottan tönkre tehetünk életeket. A múltunkat úgysem adja vissza már senki. A vonatkozó román törvénykezés nagyon komoly, ezt a kutatónak is tiszteletben kell tartania. De én nem is hiszem, hogy a tudományos kutató feladata az, hogy erkölcsi mércéket kezdjen bevezetni a társadalomba. Tudom, hülyén hangzik, de voltak becsületes besúgók is. A jelentésekből látszik, hogy egyesek őszintén védelmeznek valamely ügyet. Őket beszervezték, a törvény alapján besúgók voltak, de soha nem okoztak rosszat senkinek, sőt elodáztak egy-két problémát néhány évig. A paragrafusok szerint viszont besúgók voltak. Egy dolgot azonban nem tudok megérteni, egyszerű emberként: több mint húsz év alatt miért nem tudtak egy módot találni arra, hogy nyilvánosan beszéljenek a „sötét múltjukról”. A tisztek hallgatnak, a volt besúgók hallgatnak. Egyesek szélsőjobbosként kompenzálnak…
- Mi alapján nyilvánítható valaki besúgónak e paragrafusok szerint?
- Három dolog kell ahhoz minimum Romániában, hogy valakit besúgónak nyilvánítsanak – a beszervezési nyilatkozat, a jelentések és annak igazolása, hogy ő ezekért pénzt kapott. Ha az egyik hiányzik, - és hangsúlyozom, a Securitate nem a Stasi volt, ki tudja még hány szekrény alján hány dokumentum rohad -, a jelenlegi tudásunk szerint nem besúgó. A két személyről, akiket megnevezek a könyvemben, nem én állapítottam meg, hanem a titkosszolgálatokat felügyelő testület adott papírt róla, hogy ők besúgók voltak. Azt hiszem, egy történésznek nem lehet az a feladata, hogy ítéletet mondjon.
- Hagyjuk a fenébe, spongyát rá?
- Nem ilyen egyszerű. Persze vannak közöttük nagyon bosszantó esetek. Olyanok is, akik meghaltak, de mindvégig zászlóként lobogtak eseményeken. Mások a rendszerváltás után vezető szerepet vívtak ki maguknak a társadalomban. Őket vajon egy-egy telefonnal nem lehetett figyelmeztetni, hogy…? Summa summarum: Nagyon nehéz mindenkire, aki valaha jelentett, azt mondani, hogy besúgó volt, vagy egyértelműen kijelenteni, hogy ártatlan volt és áldozata a rendszernek. Akad olyan, akiknek van két jelentési dossziéja és van három, amiben őt követik. Na de hát akkor ő mi volt?
- Nem lehetne árnyalni a képet?
- Nos, volt 26 év erre. Ennyi idő alatt nem tudom elképzelni, hogy valakinek ne lett volna annyi ideje, hogy vegyen egy papírt és ceruzát és leírja, pontosan mi és hogyan is történt. Miért kellett megvárnia szinte mindegyiknek, hogy az orra alá nyomják, hogy ezt te írtad alá, ezt te jelentetted, ezt a pénzt te kaptad érte? Nem, nem kell homályban hagyni a történteket, de nézzük a lényeget.
- És mi a lényeg?
- A Securitate a pártot szolgálta. Akkor kit kell büntetni inkább, azt, aki szolgált, vagy azt, akit szolgált? Az 50-es években megfogalmazták, hogy a szeku a párt acél karja. Nézzük meg kit védett, és akkor eljutunk olyan, tisztességben megőszült emberekhez, akik nem voltak besúgók, hanem vagy a központi bizottságban ültek, vagy annak póttagjai voltak és asszisztáltak mindehhez, vagy részt vettek az „ahogy lehet mozgalomban”. Ez utóbbi sajátosan romániai magyar dolog volt, a „gyerekek elégedjünk meg azzal, ami van, fogjuk be a szánkat, ne elégedetlenkedjünk, mert még ennyi sem lesz” jelenség. Ezeket védte a szeku, és akkor ki a bűnösebb, aki védte, vagy akit védett? Verjük el tényleg a besúgókon az egészet, de feledkezzünk el arról, hogy ma Magyarországon több volt szekuritatés tiszt él a magyar állam nyugdíjából? A legismertebb közülük Alexandru Draghici volt, aki belügyminiszterként abban az időben irányította az állambiztonsági szerveket, így a Securitatét is, amikor még tombolt a terror, 1952-65 között. Ő a rendszerváltás után kapott menedékjogot Magyarországtól, 1991-ben. 1992-ben pedig az Antall-kormány (Boross Péter belügyminisztersége alatt) elutasította Románia kiadatási kérelmét, azzal az indokkal, hogy a magyar jog szerint Draghici bűntettei elévültek. Akkor meg miről beszélünk?
- Addig, míg ezek a titkosszolgálati levéltári anyagok elérhetetlenek, addig a magyar hivatal honnan tudhatná, ha valaki ilyen priusszal érkezik?
- Én azt tudom, hogy minden országnak szüksége van titkosszolgálatokra. Szeretem, nem szeretem, az ország biztonságát és az én, mint állampolgár biztonságát az adja meg, ha van egy jól működő titkosszolgálata az országnak. Egy jól működő titkosszolgálat pedig csak tudja, amikor egy volt szekuritatés ezredes áttelepedését kéri. Itt is van III/III-as törvény, ha alávetik ezeket az embereket, elbuknak. De hát Magyarország Argentína volt néhány ember számára. A német fasiszták közül ugyebár sokan Argentínában találtak menedéket, mert az ottani törvények szerint sem követtek el semmit. Gondolom, de ez csak rosszindulatú feltételezés, hogy amikor valaki szekusként áttelepül egy másik országba, a bőröndjébe a szalonna mellé betesz egy-két dossziét ami érdekes lehet másoknak… Novák Csaba Zoltán pont azt kutatja, hogy a román titkosszolgálat hány titkos ügynököt dobott át Magyarországra 1989 előtt….
- Mivel, hogyan kellene kezdeni ezt a tisztulási-tisztázási folyamatot?
- A pártfunkcionáriusok között kell először keresgélni, ha tényleg szembe akarunk nézni a múltunkkal. Mert mi is történt valójában? Térjünk vissza a színházhoz. Készült ugyebár egy jelentés. Ez az anyag annak idején a megyei pártbizottság kulturális bizottsága tagjainak szólt. Titkos anyag, a szeku küldte számukra. A párttitkár reggel kezébe vette, megnézte ki kivel kefélt, ki nem tudja a szövegét, ki beteg, ki miért maradt le a turnéról, ki mit mondott a büfében. Ezen anyagok alapján léptetett elő valakit, süllyesztett el, nevezett ki igazgatónak a párt. Ő, aki használta és élt vele, megússza, aki pedig az anyagot készítette, az nem ússza meg?
- A román szabályozás elég ahhoz, hogy tisztázható legyen a múlt? Mennyire ismeri ilyen téren a magyar szabályozást? Elegendőnek tartja, ahogy a két ország kezeli a témát?
- Nem. Magyarországon ilyen tekintetben majdnem hírzárlatos rendszer van. Vegyünk egy egyszerű példát, a Szabó Istvánét. Addig mindenkit nagyon érdekelt a dolog, míg egy művészileg nagyon hiteles, Magyarország imidzsét, a magyar és európai filmes ipart jelentősen befolyásoló emberről ki nem derült, hogy a múltjának van egy része, amelyről ő nem beszélt nyíltan.
- Tizenéves gyerek volt.
- Jó, értem én ezt, de ez is mutatja, hogy nem lehet idejekorán elővenni ezeket a dolgokat. Emlékezzünk vissza arra, hogy Hofi Gézáról is jelentek meg annak idején, a kilencvenes évek legelején úgymond leleplezések arról, hogy a nomenklatúra tagjaival vadászott. Ez nem egy objektív kép róla, mint ahogy Szabóról sem. Ha mi mindenkit egy-egy jelentés miatt belenyomnánk a besúgói kategóriába, nem tudom hová jutnánk. Magam ismétlem: úgy érzem, hogy mindenkinek megadatott az elmúlt 26 évben, de még most sincs késő, hogy vegyen egy papírt és egy ceruzát és leírja az igazat. És újra csak felteszem a kérdést, és most Magyarországról beszélek, hogy nemzetünk nagyjai, akik a Kádár rendszer abszolút privilegizált emberei voltak, - ha bekapcsoltad a tévét, a rádiót, a hűtőszekrényt vagy a hajszárítót, ők és csak ők beszéltek benne-, hogy ők ártatlanok voltak, csak azok szolgálták a rendszert, akik írtak 3-4 jelentést? Felállíthatunk ilyen erkölcsi büntetőszázadokat, de az igazságosabb lesz? Katartikus volt Kézdi Kovács Zsolt önmagával való szembenézése. Ne felejtsük az ember, legalábbis a magunkfajta ember (európai) alapértéke a megbocsátás, legyen keresztény, vagy keresztyén, vagy zsidó esetleg ateista.
- Nem tudom, hogy igazságosabb lenne-e, de Ön tényleg úgy érzi, hogy igazságtalan lenne a leleplezés?
- Volt olyan magyar író Romániában, aki ült több mint 5 évet börtönben egy banális hülyeség miatt, 1956 kapcsán. Azért, mert szavalt a temetőben 1956 november elsején. Több évet ült, kijött, majd beszervezték. De úgy beszervezték, hogy még fel sem kelt az ágyból és már jelentett. Ha bement a kocsmába és csúnyán néztek rá, rögtön írt egy jelentést. Így leélte nagy részét az életének. Maradt utána vagy négy kötet jelentés. Utána átjött Magyarországra és jelentkezett a III/III-asnál, hogy ő szívesen jelent az Erdélyből áttelepedett magyar írókról. Tette mindezt a Szabadság téri mozgalom és a Nagy Imre újratemetés környékén, és jelentett is ezerrel a még regnáló szocialista kormány titkosszolgálatának. Vegyük ennek az embernek az életét. Melyik részét ítéljük meg, azt, hogy volt bátorsága kimenni a temetőbe verset mondani, hogy ült öt évet, hogy beszervezték, hogy néha nagyon csúnya módon besúgott? Vagy nézzük azt a részét, amikor áttelepedik Magyarországra és önként elmegy jelenteni? Vagy azt, amikor könyveket írt, hogy ő mennyire el volt nyomva magyarként Romániában? Én ma úgy látom, hogy sem Romániában, sem Magyarországon nincs valós lehetőség a közelmúlttal való szembenézésre.
- Miért?
- Mert maga a társadalom, a hatalom nem ad erre lehetőséget, elodázza. Az államnak igenis kutya kötelessége volna pénzt adni arra, hogy konferenciákon, kutatási programokon keresztül felállítsunk egy olyan mérce-féleséget, kutatási folyamatot, hogy ne az legyen, hogy egy-két gerilla beveti magát a sűrű bozótba és véletlenszerűen beletenyerel valamibe. De akkor szembe kell néznünk például 1956-al is. Kívülről én például azt látom, hogy olyan heroikus eseménysorozatot próbálunk konstruálni, amely nem valós. 1956–nak voltak árnyoldalai is. Nem mindenki volt hős, aki akkor az utcán rohangált és lövöldözött, aki Molotov koktélokat dobált. Közülük sem mindenki a magyar szabadságra gondolt eközben. De Romániának sincs kedve ilyesmihez, annak ellenére, hogy van szép vonatkozó törvénykezése.
- Romániában ahhoz, hogy valaki jelöltként indulhasson a parlamenti választáson, át kell világíttatnia magát. Ez sem elég?
- A hatóság ilyenkor a következő papírt adja: „A jelenlegi tudásunk alapján Ön nem volt a titkosszolgálatok tagja”.
- De ott van legalább erre hatóság, a CNSAS. Az általa kibocsátott bizonyítvány sem megbízható?
- Persze, ott van ilyen hatóság, Magyarországon nincs, ha jól tudom, itt nem világítják át a jelölteket sem. De ez a román szakhatóság által kibocsátott dokumentum nem jelenti azt, hogy holnap nem találnak olyant, ami az ellenkezőjét bizonyítja. Romániában nem lehet kiadni olyan papírokat, amelyek terrorizmussal kapcsolatosak, amelyek állambiztonsági szempontból mai napig veszélyt jelentenek. Nos, hogy ezt ki dönti el, és mi ennek a módszertana, nem tudjuk. Van egy mondat, amit feltétlenül meg kell jegyezni: A titkosszolgálatok elsősorban a titkosszolgálatot védik. Ha ezt nem tudja valaki, ne is kezdjen kutatni. Ez nem Romániában vagy Magyarországon van így, hanem mindenhol. Mi azon a koncon marakodunk, amit ők elénk dobnak. Az összefüggéseket kell elsősorban letisztázni.
- És azok legalább letisztázhatók? Ennek fényében már könnyebb lesz a közelmúlt megítélése is?
- Hát, azt nem állítanám, hogy könnyebb. Mondanék rá egy példát. Itt van például a marosvásárhelyi Székely Színház megalapítása 1946-ban. 1946-ban Erdély sorsa még nincs eldöntve, a párizsi béketárgyalások még hátravannak. De Románia, amely már ideiglenesen bevonult Észak-Erdélybe, a béketárgyalásokon az asztalra teszi a következőket. Soha nem volt állami, állandó színháza Marosvásárhelynek, most van állami magyar színháza. Mi megcsináltuk. Magyar művészeti képzés indult Kolozsváron – színész, képzőművész, táncos, zenész. 1946 áprilisában indul az egyetem. Nem szeptemberben, hanem áprilisban, de így mondhatják, hogy mi megcsináltuk. És még sorolhatnám az akkoriban sebtében létrehozott intézményeket. Mit kellett volna csinálniuk azoknak, akik elvállalták ezeknek az intézményeknek a vezetését? Azt mondani, hogy nem, mert mi megvárjuk a béketárgyalás végét, alamizsnát nem fogadunk el? Ez rettenetes dilemma. Ezek az intézmények állami támogatással indulnak és még papíron királyság és kapitalizmus van Romániában. Találtak volna olyan egy-két dilettánst, aki megcsinálta volna, de ezeket hiteles művészek építik fel. Mondhatták volna, hogy nem vállalják el? Talán. De elvállalták, mert tudták, hogy meg tudják csinálni és meg is csinálták nagyon jól. Csakhogy rövid időn belül ezek az intézmények a párt leghűségesebb szolgái lettek akaratlanul is. Persze akkoriban a Párt és annak megítélése teljesen más volt. Nem lehet a mai valóság alapján megítélni a múltat. Romániai magyar kisebbségi viszonylatban mindvégig ott volt a rendszerek kettőssége, ezért is nagyon nehéz objektív következtetéseket levonni e téren. Amúgy meg rendszerenként és gondolkodási áramlatonként változni fog a megítélésünk különböző történésekről.
- Nem tudunk ezekre a kérdésekre egyértelmű, általánosan elfogadható választ adni?
- Mi, ebben a régióban lakók, minden rendszerváltásnál ledöntjük például a szobrainkat. Vagy szoborparkba visszük.
- Még mindig jobb, mintha pórrá zúznák.
- Igen, de azt hiszem, lesz még néhány ilyen parkunk, ahová a ma felállított szobrokat viszik majd el egykoron. Képzeljük el, hogy az antik Görögországban minden diktátor szobrát ledöntötték és szétverték volna.
- Vagy Rómában…
- Igen, hát akkor most miért járna oda a fél világ? De mi ilyen kicsi történelmek vagyunk, és még ezzel sem tudunk mit kezdeni. Mi mindig azzal indítunk, hogy a szimbólumokat leromboljuk, a tanügyi törvényt megváltoztatjuk, hogy lássák, hogy mi uralkodunk. Aztán jön a PISA-jelentés, hogy ez egy kicsit eldőlt és elég rossz irányba dőlt. De ha végiggondolom, bizonyos hatalom fenntartásához ez a PISA-jelentés tökéletes, talán még túl jó is. Szerintem még mindig kellene kicsit levenni belőle, mert félő, hogy az emberek megértenek bizonyos összefüggéseket. És az megint nem jó valakinek. Egy vezetőnek jó-e, ha képzett, esetleg túlképzett alattvalói vannak? Erről már könyvtárnyi anyagot írtak. Nos, ugyanez a helyzet a kommunista titkosszolgálatok levéltárainak vizsgálatával. Hihetetlenül bonyolult dolog, de valahol el kell kezdeni. Mert az a sok erkölcsi romlás, amit csak rakunk bele a szekrénybe, előbb-utóbb kiesik, és teljesen ellenőrizhetetlenül zuhan majd ránk.
Gál Mária Népszava
A feltáratlan múlt és a kommunista állambiztonsági szervek levéltári anyagainak nyilvánosságra hozatala mindenhol kényes kérdésnek bizonyult. A rendszerváltás óta időnként igencsak heves indulatokkal kísérve fel-felbukkan a besúgó probléma a volt szocialista társadalmakban, aztán észrevétlenül elhal. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház direktora, Gáspárik Attila most újra felszínre hozta. A színész, médiaszakértő, volt rektort arról faggattuk, kell-e, lehet-e tisztázni a közelmúltat.
- A titkosszolgálatok levéltári anyagainak kérdése darázsfészek a kelet-közép-európai társadalmakban. A múlt héten Budapesten is bemutatott, a marosvásárhelyi színház történetével foglalkozó, A színház kiterjedése című kötetében ebbe a darázsfészekbe nyúlt bele. Most épp néma csend honol ebben a témában mind a magyar, mind a romániai társadalomban, miért érezte fontosnak, hogy ezt a vonatkozást is beemelje könyvébe?
- Elárulok egy nagy titkot. Én egyetemista vagyok, történelem szakon első éves doktori iskolába járok. (Gáspárik Attila 1965-ben született, végzettsége szerint színész, van már egy doktorátusa, tanár, oktatói szintű projektmenedzser, volt a román Országos Audiovizuális Tanácsnak alelnöke és ügyvivő elnöke, a marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem rektora, jelenleg a magyar-román tagozatú színház igazgatója.) Ezt az egyetlen módját találtam annak, hogy megértsem a múltat. Elkezdtem foglalkozni a marosvásárhelyi színház történetével, de nem sztorizgatni akartam, azt már rég megtették mások. Ez az első próbálkozás volt ilyen téren, az első ilyen jellegű írásom.
- Az első olyan, ami a Securitate levéltári anyagokra is támaszkodik?
- Igen. Én a pozitivista történelemszemlélet híve vagyok, ami azt jelenti, hogy nagyon sok forrásanyagot felsorakoztatunk egymás mellé és ebből próbálunk meg levonni valamiféle következtetést, vagy hagyjuk, hogy az utánunk jövő generáció vonjon le egy olyan következtetést amilyen az ő korát érdekli. Az intézmény, amiről írni akarok az a Székely Színház. Hetven éve alakult. Lassan eljött az idő, hogy megírjuk az indulását. Ha túl közel vagy egy korszakhoz valószínűleg nem látod, hogy mi történik.
- Miért épp a marosvásárhelyi székely színház története kapcsán nyúlt a szekus levéltári anyagokhoz?
- Mindig is bosszantott, hogy van egy siker sztorija a romániai magyarságnak, amit úgy hívnak, hogy marosvásárhelyi színház, székely színház vagy marosvásárhelyi intézményes színjátszás, de alig tudunk valamit róla. Elkezdtem ezzel foglalkozni, s akkor éreztem, hogy meghaladja a felkészültségemet. Ezután felvételiztem a történelemre, a doktori iskolába. Amikor elmentem a levéltárba és kézbevettem a színház pártdokumentumait egy egészen más világ tárult elém. És nagyon jó, a működés tisztázására alkalmas anyagokat találtam a titkosszolgálattól is.
- Belenyúlt a darázsfészekbe. Mit vall e téren – kell bolygatni ezt a vonulatot, vagy már úgysem érdekel senkit, hagyni kell az egészet, nem érdekes, ki volt besúgó, ki volt a tartótiszt?
- Ez az elhallgatjuk vagy sem, nagyon bonyolult kérdés, mert igazából mai napig nem tudjuk, hogy mi van a raktárban. Mai napig nem adta le az összes utódszervezet az archívumát. Soha nem létezett romániai titkosszolgálatokon belül amolyan stasis-németes leltározás. Hamis dolog arra gondolni, hogy van egy lista, amin írja, hogy kik voltak a besúgók és kik az üldözöttek. Nincsenek ilyen listák. Illetve nagyon sok lista van. Van olyan személy, aki kollaboráns és üldözött is volt egy személyben. Be lehet azonosítani egy-egy embert 3-4 fedőnévvel, miközben az is megtörténhet, hogy valójában nem is volt beszervezve. De mivel szocialista tervgazdálkodás szerint működött a Securitate is, minden tisztnek megvolt a normája, hogy hány jelentést kell összeszednie a hónap végéig. Amikor látszott, hogy ez nem sikerül, nem jön össze az a 3-4 vagy akárhány, nos, akkor gyorsan bement abba az intézménybe, ahol különben mindenki tudta, hogy ő a szekus. Ezek bizalmi emberek voltak, ők szerezték az útleveleket is az intézmények dolgozóinak, nem lehetett csak úgy kitérni előle, ha beszélgetni akart. Bement, elbeszélgetett egy-két emberrel, hazament, leírta, adott egy fedőnevet beszélgetőtársainak és megvolt a havi terv. Most ott tartunk, hogy szőrözzük, szálazzuk, hogy a konkrét jelentések miért és hogyan születtek.
- És kiszálazható?
- Hihetetlenül nagy szakértői munka. Legalábbis számomra annak tűnik. Vegyük az én kutatási területemet. Ha beazonosítjuk végre, melyik színészről van szó, akkor vehetjük a repertoárt, a 30-40 évvel ezelőtti próbarendet, s megnézzük, hogy akkor volt-e neki próbája. Hogy egyáltalán jelenthetett akkor vagy épp más városban volt kiszálláson, és a jelentés kamu? Merthogy ilyen is van.
- Szóval eléggé csúszós ez a terep is, az állambiztonsági szervek levéltára sem oldja meg a nagy kérdést, hogy nyilvánosságra kell hozni vagy nem az egykori besúgók nevét?
- Nagyon egyszerű lenne kimenni a sajtóba és azt mondani, hogy mindenki besúgó volt, aki valamikor valamiért aláírt, valamilyen módon részese volt az egésznek. De ennek az objektív fokmérőjét, bevallom, én nem találom. Ezért próbálom a mechanizmusát megérteni. Ha nagyon röviden, és egy kicsit primitíven foglalnom össze, akkor azt mondom, hogy a Securitate a pártot védte, nagyon sokáig, míg nem önállósodott a 80-as évek vége felé. Addig a pártot és a rendszert védte azzal, hogy megpróbált minél több befolyást szerezni minden szinten – a tejvásárlástól az útlevélosztásig, a benzinvásárlásig. És ott volt mindenhol, legfőbb feladatának azt tekintette, hogy pozitívan befolyásolja a dolgokat. A szekus jelentések nagy részét megkapta a párt, vagyis a PÁRT és a színházigazgató. Ők részesei voltak a rendszenek? Az ő cinkosságukat miben mérjük? Én elég sok dossziét átolvastam és nem találtam olyan egyént, aki ellen bűnvádi eljárást indítottak volna, aki ellen fizikai atrocitást alkalmaztak volna, megvertek volna valamely feljelentés alapján. És ez több száz embert érintő dolog volt, sok esetben az sem tudta, akit befolyásoltak. Általános félelem, bizalmatlanság uralkodott, ami megmérgezett sok emberi kapcsolatot.
- Mire használták ezeket a jelentéseket?
- Ebben az időben és ezekben a körökben a szekunak mindenekelőtt azért kellettek ezek a mindenkire kiterjedő adatok, mert potenciális zsarolóeszköz volt az adott intézmény, az egész társadalom kézben tartására. Mindent ellenőrizni akartak, minden vélt, valós veszélyforrást kontroll alatt tartani. Nem akartak látványos megtorlást, mert akkor már tudták, hogy ha elcsattan egy pofon, akkor holnap már nagyobb kell és elszabadulhat a pokol. Ezek a tisztek nagyon elegánsan csinálták – műveltek voltak, pszichológiai felkészültséggel. Jártak színházba, könyvbemutatókra, kiállításokra stb. Befolyásolhattak karriereket.
- Volt ilyen?
- Azt hiszem, nagyon kevesen voltak, akit a szeku nem engedett kibontakozni, egyetlen ilyen konkrét esetet tudunk, a Visky Árpádét. Ő börtönbe került, hivatalosan öngyilkos lett. Nos, hogy valaki öngyilkos lesz vagy öngyilkosságba kergetik, nem igazán tudjuk mérni. Tény, hogy az öngyilkosság után a Securitate megíratja az özveggyel az amerikai kongresszushoz a levelet, hogy „a férjem öngyilkos lett, ne nyomozzanak utána és ne kérdezgessék, hogy mi van”. Képzeljük el, amikor egy feleséget ilyesmire rávesznek. Hogyan? Mivel? De levelet írt az amerikai kongresszusnak a színház igazgatója és az orvos is, aki kezelte.
- Meglepettnek látszik az orvos miatt.
- Tényleg. Ilyesmire én nem gondoltam. Pedig aranybánya volt a titkosszolgálat számára minden nőgyógyász, pszichiáter és sok más orvos. Mivel tilos volt az abortusz, az nagyon kiváló információ volt, hogy ki mikor terhes, ki mikor „csináltatja el a gyereket”. Akit ilyesmivel megfogtak, azokon már nem kellett bosszút állni, nem kellett fenyíteni, büntetni, ők már dolgoztak nekik életük végéig, mindenféle beszervezési papír nélkül. Ugyanígy jártak el a pszichiátriai kezeléseknél. A szocialista rendszerekre jellemző, de nemcsak, hogy amikor már nem tudtak mit kezdeni valakivel, akkor bezáratták őket. A pszichiáterek kulcsemberek voltak, bár azt hiszem, ők sem tudtak róla, hogy mennyire kulcsszerepet töltenek be a rendszer működésében.
- Említ egy-két nevet a könyvében, olyanokét, akik annak idején besúgók voltak, aztán mégis közszereplők maradhattak, az MMA tagjai is. Mi a feladata a kutatónak, leleplezni őket? A rendszerváltás után igencsak élénken élt az igény arra, hogy minden besúgót és tartótisztet le kell leplezni. Aztán nem lett belőle semmi. És az igény is mintha kihalt volna. Szükség van erre vagy nincs? Tönkre tehetünk fölöslegesen életeket?
- Igen, határozottan tönkre tehetünk életeket. A múltunkat úgysem adja vissza már senki. A vonatkozó román törvénykezés nagyon komoly, ezt a kutatónak is tiszteletben kell tartania. De én nem is hiszem, hogy a tudományos kutató feladata az, hogy erkölcsi mércéket kezdjen bevezetni a társadalomba. Tudom, hülyén hangzik, de voltak becsületes besúgók is. A jelentésekből látszik, hogy egyesek őszintén védelmeznek valamely ügyet. Őket beszervezték, a törvény alapján besúgók voltak, de soha nem okoztak rosszat senkinek, sőt elodáztak egy-két problémát néhány évig. A paragrafusok szerint viszont besúgók voltak. Egy dolgot azonban nem tudok megérteni, egyszerű emberként: több mint húsz év alatt miért nem tudtak egy módot találni arra, hogy nyilvánosan beszéljenek a „sötét múltjukról”. A tisztek hallgatnak, a volt besúgók hallgatnak. Egyesek szélsőjobbosként kompenzálnak…
- Mi alapján nyilvánítható valaki besúgónak e paragrafusok szerint?
- Három dolog kell ahhoz minimum Romániában, hogy valakit besúgónak nyilvánítsanak – a beszervezési nyilatkozat, a jelentések és annak igazolása, hogy ő ezekért pénzt kapott. Ha az egyik hiányzik, - és hangsúlyozom, a Securitate nem a Stasi volt, ki tudja még hány szekrény alján hány dokumentum rohad -, a jelenlegi tudásunk szerint nem besúgó. A két személyről, akiket megnevezek a könyvemben, nem én állapítottam meg, hanem a titkosszolgálatokat felügyelő testület adott papírt róla, hogy ők besúgók voltak. Azt hiszem, egy történésznek nem lehet az a feladata, hogy ítéletet mondjon.
- Hagyjuk a fenébe, spongyát rá?
- Nem ilyen egyszerű. Persze vannak közöttük nagyon bosszantó esetek. Olyanok is, akik meghaltak, de mindvégig zászlóként lobogtak eseményeken. Mások a rendszerváltás után vezető szerepet vívtak ki maguknak a társadalomban. Őket vajon egy-egy telefonnal nem lehetett figyelmeztetni, hogy…? Summa summarum: Nagyon nehéz mindenkire, aki valaha jelentett, azt mondani, hogy besúgó volt, vagy egyértelműen kijelenteni, hogy ártatlan volt és áldozata a rendszernek. Akad olyan, akiknek van két jelentési dossziéja és van három, amiben őt követik. Na de hát akkor ő mi volt?
- Nem lehetne árnyalni a képet?
- Nos, volt 26 év erre. Ennyi idő alatt nem tudom elképzelni, hogy valakinek ne lett volna annyi ideje, hogy vegyen egy papírt és ceruzát és leírja, pontosan mi és hogyan is történt. Miért kellett megvárnia szinte mindegyiknek, hogy az orra alá nyomják, hogy ezt te írtad alá, ezt te jelentetted, ezt a pénzt te kaptad érte? Nem, nem kell homályban hagyni a történteket, de nézzük a lényeget.
- És mi a lényeg?
- A Securitate a pártot szolgálta. Akkor kit kell büntetni inkább, azt, aki szolgált, vagy azt, akit szolgált? Az 50-es években megfogalmazták, hogy a szeku a párt acél karja. Nézzük meg kit védett, és akkor eljutunk olyan, tisztességben megőszült emberekhez, akik nem voltak besúgók, hanem vagy a központi bizottságban ültek, vagy annak póttagjai voltak és asszisztáltak mindehhez, vagy részt vettek az „ahogy lehet mozgalomban”. Ez utóbbi sajátosan romániai magyar dolog volt, a „gyerekek elégedjünk meg azzal, ami van, fogjuk be a szánkat, ne elégedetlenkedjünk, mert még ennyi sem lesz” jelenség. Ezeket védte a szeku, és akkor ki a bűnösebb, aki védte, vagy akit védett? Verjük el tényleg a besúgókon az egészet, de feledkezzünk el arról, hogy ma Magyarországon több volt szekuritatés tiszt él a magyar állam nyugdíjából? A legismertebb közülük Alexandru Draghici volt, aki belügyminiszterként abban az időben irányította az állambiztonsági szerveket, így a Securitatét is, amikor még tombolt a terror, 1952-65 között. Ő a rendszerváltás után kapott menedékjogot Magyarországtól, 1991-ben. 1992-ben pedig az Antall-kormány (Boross Péter belügyminisztersége alatt) elutasította Románia kiadatási kérelmét, azzal az indokkal, hogy a magyar jog szerint Draghici bűntettei elévültek. Akkor meg miről beszélünk?
- Addig, míg ezek a titkosszolgálati levéltári anyagok elérhetetlenek, addig a magyar hivatal honnan tudhatná, ha valaki ilyen priusszal érkezik?
- Én azt tudom, hogy minden országnak szüksége van titkosszolgálatokra. Szeretem, nem szeretem, az ország biztonságát és az én, mint állampolgár biztonságát az adja meg, ha van egy jól működő titkosszolgálata az országnak. Egy jól működő titkosszolgálat pedig csak tudja, amikor egy volt szekuritatés ezredes áttelepedését kéri. Itt is van III/III-as törvény, ha alávetik ezeket az embereket, elbuknak. De hát Magyarország Argentína volt néhány ember számára. A német fasiszták közül ugyebár sokan Argentínában találtak menedéket, mert az ottani törvények szerint sem követtek el semmit. Gondolom, de ez csak rosszindulatú feltételezés, hogy amikor valaki szekusként áttelepül egy másik országba, a bőröndjébe a szalonna mellé betesz egy-két dossziét ami érdekes lehet másoknak… Novák Csaba Zoltán pont azt kutatja, hogy a román titkosszolgálat hány titkos ügynököt dobott át Magyarországra 1989 előtt….
- Mivel, hogyan kellene kezdeni ezt a tisztulási-tisztázási folyamatot?
- A pártfunkcionáriusok között kell először keresgélni, ha tényleg szembe akarunk nézni a múltunkkal. Mert mi is történt valójában? Térjünk vissza a színházhoz. Készült ugyebár egy jelentés. Ez az anyag annak idején a megyei pártbizottság kulturális bizottsága tagjainak szólt. Titkos anyag, a szeku küldte számukra. A párttitkár reggel kezébe vette, megnézte ki kivel kefélt, ki nem tudja a szövegét, ki beteg, ki miért maradt le a turnéról, ki mit mondott a büfében. Ezen anyagok alapján léptetett elő valakit, süllyesztett el, nevezett ki igazgatónak a párt. Ő, aki használta és élt vele, megússza, aki pedig az anyagot készítette, az nem ússza meg?
- A román szabályozás elég ahhoz, hogy tisztázható legyen a múlt? Mennyire ismeri ilyen téren a magyar szabályozást? Elegendőnek tartja, ahogy a két ország kezeli a témát?
- Nem. Magyarországon ilyen tekintetben majdnem hírzárlatos rendszer van. Vegyünk egy egyszerű példát, a Szabó Istvánét. Addig mindenkit nagyon érdekelt a dolog, míg egy művészileg nagyon hiteles, Magyarország imidzsét, a magyar és európai filmes ipart jelentősen befolyásoló emberről ki nem derült, hogy a múltjának van egy része, amelyről ő nem beszélt nyíltan.
- Tizenéves gyerek volt.
- Jó, értem én ezt, de ez is mutatja, hogy nem lehet idejekorán elővenni ezeket a dolgokat. Emlékezzünk vissza arra, hogy Hofi Gézáról is jelentek meg annak idején, a kilencvenes évek legelején úgymond leleplezések arról, hogy a nomenklatúra tagjaival vadászott. Ez nem egy objektív kép róla, mint ahogy Szabóról sem. Ha mi mindenkit egy-egy jelentés miatt belenyomnánk a besúgói kategóriába, nem tudom hová jutnánk. Magam ismétlem: úgy érzem, hogy mindenkinek megadatott az elmúlt 26 évben, de még most sincs késő, hogy vegyen egy papírt és egy ceruzát és leírja az igazat. És újra csak felteszem a kérdést, és most Magyarországról beszélek, hogy nemzetünk nagyjai, akik a Kádár rendszer abszolút privilegizált emberei voltak, - ha bekapcsoltad a tévét, a rádiót, a hűtőszekrényt vagy a hajszárítót, ők és csak ők beszéltek benne-, hogy ők ártatlanok voltak, csak azok szolgálták a rendszert, akik írtak 3-4 jelentést? Felállíthatunk ilyen erkölcsi büntetőszázadokat, de az igazságosabb lesz? Katartikus volt Kézdi Kovács Zsolt önmagával való szembenézése. Ne felejtsük az ember, legalábbis a magunkfajta ember (európai) alapértéke a megbocsátás, legyen keresztény, vagy keresztyén, vagy zsidó esetleg ateista.
- Nem tudom, hogy igazságosabb lenne-e, de Ön tényleg úgy érzi, hogy igazságtalan lenne a leleplezés?
- Volt olyan magyar író Romániában, aki ült több mint 5 évet börtönben egy banális hülyeség miatt, 1956 kapcsán. Azért, mert szavalt a temetőben 1956 november elsején. Több évet ült, kijött, majd beszervezték. De úgy beszervezték, hogy még fel sem kelt az ágyból és már jelentett. Ha bement a kocsmába és csúnyán néztek rá, rögtön írt egy jelentést. Így leélte nagy részét az életének. Maradt utána vagy négy kötet jelentés. Utána átjött Magyarországra és jelentkezett a III/III-asnál, hogy ő szívesen jelent az Erdélyből áttelepedett magyar írókról. Tette mindezt a Szabadság téri mozgalom és a Nagy Imre újratemetés környékén, és jelentett is ezerrel a még regnáló szocialista kormány titkosszolgálatának. Vegyük ennek az embernek az életét. Melyik részét ítéljük meg, azt, hogy volt bátorsága kimenni a temetőbe verset mondani, hogy ült öt évet, hogy beszervezték, hogy néha nagyon csúnya módon besúgott? Vagy nézzük azt a részét, amikor áttelepedik Magyarországra és önként elmegy jelenteni? Vagy azt, amikor könyveket írt, hogy ő mennyire el volt nyomva magyarként Romániában? Én ma úgy látom, hogy sem Romániában, sem Magyarországon nincs valós lehetőség a közelmúlttal való szembenézésre.
- Miért?
- Mert maga a társadalom, a hatalom nem ad erre lehetőséget, elodázza. Az államnak igenis kutya kötelessége volna pénzt adni arra, hogy konferenciákon, kutatási programokon keresztül felállítsunk egy olyan mérce-féleséget, kutatási folyamatot, hogy ne az legyen, hogy egy-két gerilla beveti magát a sűrű bozótba és véletlenszerűen beletenyerel valamibe. De akkor szembe kell néznünk például 1956-al is. Kívülről én például azt látom, hogy olyan heroikus eseménysorozatot próbálunk konstruálni, amely nem valós. 1956–nak voltak árnyoldalai is. Nem mindenki volt hős, aki akkor az utcán rohangált és lövöldözött, aki Molotov koktélokat dobált. Közülük sem mindenki a magyar szabadságra gondolt eközben. De Romániának sincs kedve ilyesmihez, annak ellenére, hogy van szép vonatkozó törvénykezése.
- Romániában ahhoz, hogy valaki jelöltként indulhasson a parlamenti választáson, át kell világíttatnia magát. Ez sem elég?
- A hatóság ilyenkor a következő papírt adja: „A jelenlegi tudásunk alapján Ön nem volt a titkosszolgálatok tagja”.
- De ott van legalább erre hatóság, a CNSAS. Az általa kibocsátott bizonyítvány sem megbízható?
- Persze, ott van ilyen hatóság, Magyarországon nincs, ha jól tudom, itt nem világítják át a jelölteket sem. De ez a román szakhatóság által kibocsátott dokumentum nem jelenti azt, hogy holnap nem találnak olyant, ami az ellenkezőjét bizonyítja. Romániában nem lehet kiadni olyan papírokat, amelyek terrorizmussal kapcsolatosak, amelyek állambiztonsági szempontból mai napig veszélyt jelentenek. Nos, hogy ezt ki dönti el, és mi ennek a módszertana, nem tudjuk. Van egy mondat, amit feltétlenül meg kell jegyezni: A titkosszolgálatok elsősorban a titkosszolgálatot védik. Ha ezt nem tudja valaki, ne is kezdjen kutatni. Ez nem Romániában vagy Magyarországon van így, hanem mindenhol. Mi azon a koncon marakodunk, amit ők elénk dobnak. Az összefüggéseket kell elsősorban letisztázni.
- És azok legalább letisztázhatók? Ennek fényében már könnyebb lesz a közelmúlt megítélése is?
- Hát, azt nem állítanám, hogy könnyebb. Mondanék rá egy példát. Itt van például a marosvásárhelyi Székely Színház megalapítása 1946-ban. 1946-ban Erdély sorsa még nincs eldöntve, a párizsi béketárgyalások még hátravannak. De Románia, amely már ideiglenesen bevonult Észak-Erdélybe, a béketárgyalásokon az asztalra teszi a következőket. Soha nem volt állami, állandó színháza Marosvásárhelynek, most van állami magyar színháza. Mi megcsináltuk. Magyar művészeti képzés indult Kolozsváron – színész, képzőművész, táncos, zenész. 1946 áprilisában indul az egyetem. Nem szeptemberben, hanem áprilisban, de így mondhatják, hogy mi megcsináltuk. És még sorolhatnám az akkoriban sebtében létrehozott intézményeket. Mit kellett volna csinálniuk azoknak, akik elvállalták ezeknek az intézményeknek a vezetését? Azt mondani, hogy nem, mert mi megvárjuk a béketárgyalás végét, alamizsnát nem fogadunk el? Ez rettenetes dilemma. Ezek az intézmények állami támogatással indulnak és még papíron királyság és kapitalizmus van Romániában. Találtak volna olyan egy-két dilettánst, aki megcsinálta volna, de ezeket hiteles művészek építik fel. Mondhatták volna, hogy nem vállalják el? Talán. De elvállalták, mert tudták, hogy meg tudják csinálni és meg is csinálták nagyon jól. Csakhogy rövid időn belül ezek az intézmények a párt leghűségesebb szolgái lettek akaratlanul is. Persze akkoriban a Párt és annak megítélése teljesen más volt. Nem lehet a mai valóság alapján megítélni a múltat. Romániai magyar kisebbségi viszonylatban mindvégig ott volt a rendszerek kettőssége, ezért is nagyon nehéz objektív következtetéseket levonni e téren. Amúgy meg rendszerenként és gondolkodási áramlatonként változni fog a megítélésünk különböző történésekről.
- Nem tudunk ezekre a kérdésekre egyértelmű, általánosan elfogadható választ adni?
- Mi, ebben a régióban lakók, minden rendszerváltásnál ledöntjük például a szobrainkat. Vagy szoborparkba visszük.
- Még mindig jobb, mintha pórrá zúznák.
- Igen, de azt hiszem, lesz még néhány ilyen parkunk, ahová a ma felállított szobrokat viszik majd el egykoron. Képzeljük el, hogy az antik Görögországban minden diktátor szobrát ledöntötték és szétverték volna.
- Vagy Rómában…
- Igen, hát akkor most miért járna oda a fél világ? De mi ilyen kicsi történelmek vagyunk, és még ezzel sem tudunk mit kezdeni. Mi mindig azzal indítunk, hogy a szimbólumokat leromboljuk, a tanügyi törvényt megváltoztatjuk, hogy lássák, hogy mi uralkodunk. Aztán jön a PISA-jelentés, hogy ez egy kicsit eldőlt és elég rossz irányba dőlt. De ha végiggondolom, bizonyos hatalom fenntartásához ez a PISA-jelentés tökéletes, talán még túl jó is. Szerintem még mindig kellene kicsit levenni belőle, mert félő, hogy az emberek megértenek bizonyos összefüggéseket. És az megint nem jó valakinek. Egy vezetőnek jó-e, ha képzett, esetleg túlképzett alattvalói vannak? Erről már könyvtárnyi anyagot írtak. Nos, ugyanez a helyzet a kommunista titkosszolgálatok levéltárainak vizsgálatával. Hihetetlenül bonyolult dolog, de valahol el kell kezdeni. Mert az a sok erkölcsi romlás, amit csak rakunk bele a szekrénybe, előbb-utóbb kiesik, és teljesen ellenőrizhetetlenül zuhan majd ránk.
Gál Mária Népszava
2017. január 6.
Újabb öt évre kap kinevezést Gáspárik Attila a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház élére
Gáspárik Attila újabb öt évig vezeti a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházat, miután sikeresen pályázott a teátrum vezérigazgatói posztjára.
Gáspárik Attila 2011 óta vezeti a román kulturális minisztérium által fenntartott marosvásárhelyi színházat, amely Liviu Rebreanu román író, valamint Tompa Miklós, a Székely Színház alapítójának nevét viselő két társulattal működik.
Gáspárik első ötéves mandátuma a nyáron járt le, ezt követően ideiglenes megbízást kapott, az év végén megszervezett versenyvizsga eredményét pedig most tették közzé. Az Agerpres hírügynökség pénteki tudósítása szerint Gáspárikot szerdán nevezte ki Corina Suteu volt kulturális miniszter. Gáspárik pályázatát egy szakmai bizottság bírálta el.
Korábban a román országos audiovizuális tanácsban dolgozó, majd a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem rektori tisztségét betöltő Gáspárik Attila az MTI-nek elmondta: a vizsgabizottság értékelte az elmúlt öt évben elért eredményeket, hiszen 29 ezerről 65 ezerre növelték a nézőszámot, úgy hogy a magyar társulat előadásait kétszer, a román társulatét háromszor többen látogatják, mint öt évvel ezelőtt.
„Nincs objektív mérce, hogy most éppen hol tart a színházunk, de a fesztiválszereplések és a közönségszám alapján azt látom, hogy a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház mind a romániai, mind a magyarországi színházi élet elitjébe tartozik, hiszen előadásainkat mindkét ország legjelentősebb fesztiváljaira meghívják” – mondta a vezérigazgató.
Kifejtette: a mintegy 130 ezer lakosú Marosvásárhelyen nagyon nehéz tovább növelni a nézőszámot, ezért mindenekelőtt stabilizálni szeretnék azt. Az elmúlt öt évben nagy hangsúlyt fektettek a fiatal közönségre, rendkívül sikeres volt a középiskolás önkénteseknek szóló programjuk. A következő öt évben a felnőtt közönség nevelésére akarnak több figyelmet fordítani, hiszen a kortárs színházi nyelvezet megértése nem mindig egyszerű.
„A marosvásárhelyi színház a kulturális élet komplex és aktív résztvevője kíván maradni, a társművészetek irányába akar még jobban nyitni, hogy inspirálják a zeneszerzést, a képzőművészetet és segítsék elő irodalmi szövegek születését” – mondta Gáspárik Attila.
Az MTI kérdésére közölte: a jelenlegi csapattal akarja továbbvinni a munkát. Továbbra is nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy a román társulat magyar kortárs írók darabjait, a magyar társulat román írókét tűzze műsorára.
„A román és a magyar kultúra képviselőjeként a színház szeretne minél több nemzetközi fesztiválon részt venni” – emelte ki, és közölte, hogy a román társulat idén a debreceni Deszka Fesztiválra, a magyar társulat pedig Csehországba, Plzenbe készül A nyugalom című előadással.
MTI
Székelyhon.ro
Gáspárik Attila újabb öt évig vezeti a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházat, miután sikeresen pályázott a teátrum vezérigazgatói posztjára.
Gáspárik Attila 2011 óta vezeti a román kulturális minisztérium által fenntartott marosvásárhelyi színházat, amely Liviu Rebreanu román író, valamint Tompa Miklós, a Székely Színház alapítójának nevét viselő két társulattal működik.
Gáspárik első ötéves mandátuma a nyáron járt le, ezt követően ideiglenes megbízást kapott, az év végén megszervezett versenyvizsga eredményét pedig most tették közzé. Az Agerpres hírügynökség pénteki tudósítása szerint Gáspárikot szerdán nevezte ki Corina Suteu volt kulturális miniszter. Gáspárik pályázatát egy szakmai bizottság bírálta el.
Korábban a román országos audiovizuális tanácsban dolgozó, majd a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem rektori tisztségét betöltő Gáspárik Attila az MTI-nek elmondta: a vizsgabizottság értékelte az elmúlt öt évben elért eredményeket, hiszen 29 ezerről 65 ezerre növelték a nézőszámot, úgy hogy a magyar társulat előadásait kétszer, a román társulatét háromszor többen látogatják, mint öt évvel ezelőtt.
„Nincs objektív mérce, hogy most éppen hol tart a színházunk, de a fesztiválszereplések és a közönségszám alapján azt látom, hogy a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház mind a romániai, mind a magyarországi színházi élet elitjébe tartozik, hiszen előadásainkat mindkét ország legjelentősebb fesztiváljaira meghívják” – mondta a vezérigazgató.
Kifejtette: a mintegy 130 ezer lakosú Marosvásárhelyen nagyon nehéz tovább növelni a nézőszámot, ezért mindenekelőtt stabilizálni szeretnék azt. Az elmúlt öt évben nagy hangsúlyt fektettek a fiatal közönségre, rendkívül sikeres volt a középiskolás önkénteseknek szóló programjuk. A következő öt évben a felnőtt közönség nevelésére akarnak több figyelmet fordítani, hiszen a kortárs színházi nyelvezet megértése nem mindig egyszerű.
„A marosvásárhelyi színház a kulturális élet komplex és aktív résztvevője kíván maradni, a társművészetek irányába akar még jobban nyitni, hogy inspirálják a zeneszerzést, a képzőművészetet és segítsék elő irodalmi szövegek születését” – mondta Gáspárik Attila.
Az MTI kérdésére közölte: a jelenlegi csapattal akarja továbbvinni a munkát. Továbbra is nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy a román társulat magyar kortárs írók darabjait, a magyar társulat román írókét tűzze műsorára.
„A román és a magyar kultúra képviselőjeként a színház szeretne minél több nemzetközi fesztiválon részt venni” – emelte ki, és közölte, hogy a román társulat idén a debreceni Deszka Fesztiválra, a magyar társulat pedig Csehországba, Plzenbe készül A nyugalom című előadással.
MTI
Székelyhon.ro
2017. január 10.
„Nyitott intézménnyé válunk” Gáspárik Attila maradt a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezérigazgatója
Gáspárik Attila ismét sikeresen pályázott a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezérigazgatói posztjára. Az újabb öt évig tartó mandátum alatt az eddigi sikeres koncepciót szeretné folytatni mind a Tompa Miklós, mint a Liviu Rebreanu nevét viselő társulatok eseté- ben – tudtuk meg a régi-új vezérigazgatótól, akinek első ötéves mandátuma a tavaly nyáron járt le, ezt követően ideiglenes megbízást kapott, az év végén megszervezett versenyvizsga eredményét pedig nemrég tették közzé.
Amint azt azAgerpres hírügynökség tudósítása közli, Gáspárik Attila pályázatát szakmai bizottság bírálta el.Akorábban a román országos audiovizuális tanácsban dolgozó, majd a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem rektori tisztségét betöltő Gáspárik Attila az MTI-nek elmondta: a vizsgabizottság értékelte az elmúlt öt évben elért eredményeket, hiszen 29 ezerről 65 ezerre növelték a nézőszámot, úgy, hogy a magyar társulat előadásait kétszer, a román társulatét háromszor többen látogatják, mint öt évvel ezelőtt. Mi arról érdeklődtünk, hogy mit tart az elmúlt öt esztendő legjelentősebb eredményeinek, illetve mik a tervei, mit szeretne megvalósítani a soron következő mandátum alatt? – Nagy eredménynek tartom, hogy egy igen erőteljes művészi-művészeti profil körvonalazódik a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház mindkét tagozatának esetében. Immár két önálló, különálló színházról beszélhetünk, amelyek mégis ugyanoda tartoznak. Sikerült a színház hírét messzi helyekre is elvinni, elismertségét itthon is megerősíteni. Sok nézőnk visszatért, és mellettük kialakult egy új közönség is. Nagyon sok fiatal vesz részt az előadásainkon, és a szakmai térről érkező visszajelzések is pozitívak – jelzi ezt többek között a rengeteg fesztiválmeghívás. Mindezek alapján úgy vélem, hogy a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház a romániai és a magyarországi színházi élet elitjéhez tartozik. Ami a jövőt illeti, stabilizálni kívánjuk a helyzetet, a nézőszámot, és szeretnénk nemcsak színházként, hanem annál sokrétűbb kulturális és nevelő intézményként is működni – olyan intézményként, amely nyitott a társművészetekre – a zenére, az irodalomra, a képzőművészetre, a táncra –, ahol tárlatnyitókat, könyvbemutatókat is szerveznek. Továbbra is nagy hangsúlyt fektetünk arra, hogy a román társulat magyar kortárs írók darabjait, a magyar társulat román írókét tűzze műsorára. Többet szeretnénk foglalkozni a felnőtt nézőinkkel, be kívánjuk vezetni őket a kortárs színházművészet rejtelmeibe. Vannak előadásaink – például a Retromadár vagy A játszma vége –, amelyek csak akkor élvezhetők igazán, ha a néző beavatást nyert az új színházi formákba. Ezen produkciók esetében már nem elég, ha valaki csak szórakozni kíván, a nézőnek tudnia kell, hogy mire figyeljen. Ennek érdekében (is) szeretnénk színházi akadémiát létrehozni – egy szabadegyetem jellegű kezdeményezést, amelynek keretében az érdeklődő nézők kérdéseire válaszolnánk –, el attól, hogy hogyan kell felöltözni, a széksorok között közlekedni, a hazai és külföldi színházi előadások vetítéséig, azok megvitatásáig – természetesen mindezért nem kérünk belépti vagy részvételi díjat. Az önkéntesmozgalmunkat is bővíteni kívánjuk, szeretnénk idősebb önkénteseket is a csapatunkba fogadni, illetve technikai önkénteseket is várunk: olyan fiatalokat, akiket érdekel a technika világa, akik szívesen kipróbálnák magukat hangosítóként vagy világosítóként. További, de az előbbiekkel összefüggő tervünk, hogy egy igazán nyitott intézménnyé válunk, olyan színházzá, ahol mindig történik valami. Szeretnénk elsősorban Marosvásárhely színháza lenni, de úgy, hogy ezt mind Budapesten, mind Bukarestben megjegyezzék. Ebben segít minket a közönségünk, amelynek nagyon köszönünk mindent, hiszen publikum nélkül a színházat még elképzelni is lehetetlen
Káli Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely)
Gáspárik Attila ismét sikeresen pályázott a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezérigazgatói posztjára. Az újabb öt évig tartó mandátum alatt az eddigi sikeres koncepciót szeretné folytatni mind a Tompa Miklós, mint a Liviu Rebreanu nevét viselő társulatok eseté- ben – tudtuk meg a régi-új vezérigazgatótól, akinek első ötéves mandátuma a tavaly nyáron járt le, ezt követően ideiglenes megbízást kapott, az év végén megszervezett versenyvizsga eredményét pedig nemrég tették közzé.
Amint azt azAgerpres hírügynökség tudósítása közli, Gáspárik Attila pályázatát szakmai bizottság bírálta el.Akorábban a román országos audiovizuális tanácsban dolgozó, majd a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem rektori tisztségét betöltő Gáspárik Attila az MTI-nek elmondta: a vizsgabizottság értékelte az elmúlt öt évben elért eredményeket, hiszen 29 ezerről 65 ezerre növelték a nézőszámot, úgy, hogy a magyar társulat előadásait kétszer, a román társulatét háromszor többen látogatják, mint öt évvel ezelőtt. Mi arról érdeklődtünk, hogy mit tart az elmúlt öt esztendő legjelentősebb eredményeinek, illetve mik a tervei, mit szeretne megvalósítani a soron következő mandátum alatt? – Nagy eredménynek tartom, hogy egy igen erőteljes művészi-művészeti profil körvonalazódik a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház mindkét tagozatának esetében. Immár két önálló, különálló színházról beszélhetünk, amelyek mégis ugyanoda tartoznak. Sikerült a színház hírét messzi helyekre is elvinni, elismertségét itthon is megerősíteni. Sok nézőnk visszatért, és mellettük kialakult egy új közönség is. Nagyon sok fiatal vesz részt az előadásainkon, és a szakmai térről érkező visszajelzések is pozitívak – jelzi ezt többek között a rengeteg fesztiválmeghívás. Mindezek alapján úgy vélem, hogy a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház a romániai és a magyarországi színházi élet elitjéhez tartozik. Ami a jövőt illeti, stabilizálni kívánjuk a helyzetet, a nézőszámot, és szeretnénk nemcsak színházként, hanem annál sokrétűbb kulturális és nevelő intézményként is működni – olyan intézményként, amely nyitott a társművészetekre – a zenére, az irodalomra, a képzőművészetre, a táncra –, ahol tárlatnyitókat, könyvbemutatókat is szerveznek. Továbbra is nagy hangsúlyt fektetünk arra, hogy a román társulat magyar kortárs írók darabjait, a magyar társulat román írókét tűzze műsorára. Többet szeretnénk foglalkozni a felnőtt nézőinkkel, be kívánjuk vezetni őket a kortárs színházművészet rejtelmeibe. Vannak előadásaink – például a Retromadár vagy A játszma vége –, amelyek csak akkor élvezhetők igazán, ha a néző beavatást nyert az új színházi formákba. Ezen produkciók esetében már nem elég, ha valaki csak szórakozni kíván, a nézőnek tudnia kell, hogy mire figyeljen. Ennek érdekében (is) szeretnénk színházi akadémiát létrehozni – egy szabadegyetem jellegű kezdeményezést, amelynek keretében az érdeklődő nézők kérdéseire válaszolnánk –, el attól, hogy hogyan kell felöltözni, a széksorok között közlekedni, a hazai és külföldi színházi előadások vetítéséig, azok megvitatásáig – természetesen mindezért nem kérünk belépti vagy részvételi díjat. Az önkéntesmozgalmunkat is bővíteni kívánjuk, szeretnénk idősebb önkénteseket is a csapatunkba fogadni, illetve technikai önkénteseket is várunk: olyan fiatalokat, akiket érdekel a technika világa, akik szívesen kipróbálnák magukat hangosítóként vagy világosítóként. További, de az előbbiekkel összefüggő tervünk, hogy egy igazán nyitott intézménnyé válunk, olyan színházzá, ahol mindig történik valami. Szeretnénk elsősorban Marosvásárhely színháza lenni, de úgy, hogy ezt mind Budapesten, mind Bukarestben megjegyezzék. Ebben segít minket a közönségünk, amelynek nagyon köszönünk mindent, hiszen publikum nélkül a színházat még elképzelni is lehetetlen
Káli Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely)
2017. január 12.
Jól fog a béremelés a színházaknál
Természetesen jól jön az 50 százalékos béremelés a színészeknek, a műszaki személyzetnek egyaránt – mondták el erdélyi magyar színházak vezetői a Krónikának. A kormány múlt heti döntése értelmében február elsejétől 50 százalékkal növelik a közpénzekből működtetett kulturális intézményekben dolgozó előadóművészek – színészek, zenészek, táncosok, valamint a kiszolgáló személyzet juttatását.
Széles skálán mozog a színészek fizetése
Visky András, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészeti vezetője lapunk kérdésére kifejtette, korábban a színészek fizetése olyan kevés volt, hogy a színházak vezetőinek különböző – törvényes – trükköt kellett kitalálniuk, külső forrásokból kellett pénzt szerezniük ahhoz, hogy például a színészek lakhatását támogatni tudják. Mint részletezte, az erdélyi magyar és általában véve a kisebbségi színjátszásra vonatkoztatva is érvényes az, hogy a színészeknek csak egy nagyon szűk rétege tud elvétve a színházi fizetés mellett más bevételekhez jutni filmszerepekből és hasonló pluszmunkákból. „Ezért úgy gondolom, az előadóművészek megbecsülése fontos lépés, a béremelés mindenképpen pozitívan befolyásolja a színészek életminőségét” – magyarázta Visky.
Kifejtette, a színészek fizetése meglehetősen széles skálán mozog, ezelőtt néhány hónappal már történt egy fizetéskiigazítás a korábbi kormány döntésének köszönhetően, ezáltal csökkent a fizetések közötti különbség. „Az ötvenszázalékos emelés persze hogy jelentős, mindenki nagyon is megérzi ezt. Ebből viszont nem következik az, hogy a színészek flottul meg tudnak élni, de lehet, hogy könnyebben tudnak hitelt felvenni lakásvásárlásra, másként tekinthetnek a családjukra, amit igazán fontos szempontnak tartok” – magyarázta Visky András.
A színészek fizetése természetesen attól is függ, hogy fiatal pályakezdőről vagy régóta a pályán dolgozó művészről van szó. Visky elmondta, a „kiszolgáló” személyzetnek szintén gyarapodott a fizetése, őket is beleszámítva a fizetések 1500 és 4500 lej között mozognak, egy pályakezdő színész 2000 lej körüli összeget keres havonta, a régiséggel rendelkező színészek bére pedig a 4500 lejt is elérheti.
Kérdésünkre, hogy a kiszolgáló személyzet bérének emelése mennyiben segítheti hozzá a színházakat, hogy szakképzettebb embereket alkalmazzanak, Visky András úgy fogalmazott, ez azért is nagyon fontos kérdés, mert a színházaknak eddig nem volt arra lehetőségük, hogy kifizessék a túlórákat, holott a műszaki személyzet elképesztő munkát végez. „Nagyon örvendetes, hogy az ő fizetésük is nőtt” – mondta a művészeti igazgató. Hozzáfűzte, általános jelenség, hogy a színházak arra kényszerülnek, a saját műszaki személyzetüket képezzék ki.
„Nagy színházi kultúrákban létezik mesterképző hangtechnikusoknak, nálunk erre egyelőre nincs lehetőség, még a magyarországi – egyébként nagyon hasznos – középiskola utáni szakképzés sincs meg Romániában. Ez nagy hiányosság a művészeti intézmények számára. Egyetemi oktatóként mondom, folyamatosan keressük a lehetőséget, az egyetemen belül hogyan lehetne ezt a képzést úgy megoldani, hogy valódi verseny legyen ezen a munkaerőpiacon is” – mondta a művészeti vezető. Ha a bérek lényegesen nagyobbak lennének, és a színház vezetőségének nagyobb szabadsága lenne abban, hogy ezeket a teljesítmény függvényében differenciálja, akkor a műszaki személyzet számára is valódi verseny volna, ami érezhető színvonal-növekedéssel járna.
Visky András kérdésünkre kitért arra is, hogy ami a külföldi munkavállalást illeti, az erdélyi magyar színészek számára nem pusztán anyagi kérdés, az elmúlt évek tapasztalatai azt mutatják, hogy akkor vállalnak munkát külföldön, ha megfelelő szakmai kihívásban van részük. Visky szerint egyébként meg nem jellemző, hogy a színészek külföldre vándorolnának, azok a színészek, akiknek munkájuk van itthon, csak elvétve vállalnak munkát külföldön, elsősorban Magyarországon. A béremelésnek e tekintetben is lehet visszatartó ereje, de a szakmai szempontok nagyon komolyan latba esnek egy-egy hasonló döntés meghozatalakor.
Visszásságok, egyenlőtlenségek várhatók
Ahogy Moldova György is mondja, nincs az a pénz, ami rosszul jönne – mondta a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatója, Gáspárik Attila a színészek 50 százalékos béremeléséről. Az igazgató szerint azért is előnyös, mert sok színművész az alacsony bérre hivatkozva olyan produkciókban szerepelt, amelyek véleménye szerint nem összeegyeztethetők a vásárhelyi nemzeti színházban dolgozó művészek státusával. Gáspárik megjegyezte, nem ez az első 7javadalmazási mód, amely érinti a színészeket.
„Augusztusban a Cioloş-kormány ki akarta egyenlíteni a béreket, mert addig lobbi alapján dőlt el, hogy melyik színházban mennyit keresnek. Craiován például akkor még háromszor annyit keresett egy kezdő színész, mint nálunk, Vásárhelyen. Ez a bérkiegyenlítés megtörtént, mert mi a minisztérium hatáskörébe tartozunk, s így decemberben már jóval többet kaptak a színészeink, ami most megint emelkedik 50 százalékkal” – magyarázta Gáspárik.
A vásárhelyi színiigazgató más összegekről beszélt, mint kolozsvári kollégája. Mint mondta, Vásárhelyen decemberben egy kezdő színész 2050 lejt keresett, amit ha most megemelnek 50 százalékkal, akkor az 3000 lejes fizetést jelent, erre az igazgató szerint rájön a régiség is, így 3500 lejre is emelkedhet a bérezés. A vezető színészek decemberben már 4 és 5 ezer lej közötti fizetést kaptak kézhez, ami a kormányhatározat életbelépése után februártól 7-8 ezer lejre emelkedik – tudjuk meg Gáspáriktól. Meg nem erősített források szerint ez még kiegészül a kiszállási díjakkal, így egy színész még évi további 5-6 ezer lejjel kiegészítheti keresetét.
Gáspárik szerint a mostani kormányhatározat nagy hiányossága, hogy nem vonatkozik minden színházi dolgozóra. „Nem vonatkozik a fizetésemelés mindenkire, ezért óriási feszültségek lesznek a színpad körül. Nem vonatkozik a könyvelőre, a humán igazgatóra, ugyanakkor ezért történhet meg, hogy a kellékes kétszer annyit keres, mint a művészeti vezető. Keresztes Attila művészeti vezető 2000 lejes fizetése fele a kellékes 4000 lejes bérének” – tette hozzá Gáspárik.
Az önkormányzat nehezen teremti elő a pénzt
Stier Péter, a szatmárnémetiHarag György Társulat adminisztratív igazgatója elmondta, a színházat a városi önkormányzat tartja fenn, amellyel már egyeztettek a béremelésről. „Ahogy a helyzetet látjuk, reálisnak tűnik az 50 százalékos béremelés, bár a helyi vezetésnek valószínűleg nagyon nehéz lesz előteremtenie a pénzt a színházi alkalmazottak és a filharmóniában dolgozók megnövekedett fizetésére. A városvezetés jelezte, valószínűleg a megyei tanácstól kérnek majd segítséget, de erre korábban is volt már példa” – fejtette ki Stier Péter.
Hozzátette, a szatmári magyar társulat és a filharmónia előadásai is nagyon népszerűek, így az önkormányzat mindig is támogatta az intézmények működését. „Mindazonáltal mindig is érezhető volt a különbség a minisztérium hatáskörébe tartozó és az önkormányzatok által fenntartott színházak dolgozóinak bére között, hiszen más-más struktúra szerint fizették őket. A mostani döntéssel ez valamelyest kiegyenlítődni látszik, de azért továbbra is lesz különbség” – mondta az adminisztratív igazgató.
Akárcsak Gáspárik Attila, Stier Péter is furcsának tartja a kormány rendelkezését, miszerint semmilyen vezető vagy középvezetői funkciót betöltő színházi alkalmazottnak nem emelkedik a bére, például a direkt menedzsmentben dolgozóknak, a könyvelőknek, művészeti vezetőknek, technikai vezetőknek, produkciós vezetőknek, gazdasági igazgatóknak. Így az a helyzet állhat elő, hogy egy kezdő vagy csak nemrég a szakmában dolgozó színész vagy díszlettervező többet fog keresni, mint a vezető beosztásban dolgozók.
Megkerestük a helyi városvezetés hatáskörébe tartozó sepsiszentgyörgyiTamási Áron Színházat és az önkormányzatot is, tőlük azt a választ kaptuk, hogy egyelőre még tanulmányozzák a kérdést, és a következő napokban nyilatkoznak érdemben a béremelésekről.
A színészeket váratlanul érte a béremelés
„Annyira meglepett, hogy nem nagyon hittem el a dolgot. Tíz éve dolgozom a szakmában, és valahogy mindig valószerűtlennek tűnt egy komolyabb fizetésemelés. Köztudott, hogy színészként nehéz megélni, mert nincs megfizetve a szakma, és ezt az ember, azt hiszem, már pályaválasztáskor számításba veszi. Annak különösen örülök, hogy a kisegítő személyzet is kapott fizetésemelést, hiszen azt tudom, hogy a műszakiak nagyon kimerítő munkát végeznek a magas előadásszám miatt” – értékelt a Krónikának Györgyjakab Enikő, a kolozsvári Állami Magyar Színház művésze. Hozzáfűzte, aggasztja, hogy országos szinten van-e gazdasági realitása a bérek ekkora léptékű emelésének, azaz hosszú távon fenntartható-e az intézkedés.
Kiss Előd-Gergely, Kiss Judit, Szász Cs. Emese
Krónika (Kolozsvár)
Természetesen jól jön az 50 százalékos béremelés a színészeknek, a műszaki személyzetnek egyaránt – mondták el erdélyi magyar színházak vezetői a Krónikának. A kormány múlt heti döntése értelmében február elsejétől 50 százalékkal növelik a közpénzekből működtetett kulturális intézményekben dolgozó előadóművészek – színészek, zenészek, táncosok, valamint a kiszolgáló személyzet juttatását.
Széles skálán mozog a színészek fizetése
Visky András, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészeti vezetője lapunk kérdésére kifejtette, korábban a színészek fizetése olyan kevés volt, hogy a színházak vezetőinek különböző – törvényes – trükköt kellett kitalálniuk, külső forrásokból kellett pénzt szerezniük ahhoz, hogy például a színészek lakhatását támogatni tudják. Mint részletezte, az erdélyi magyar és általában véve a kisebbségi színjátszásra vonatkoztatva is érvényes az, hogy a színészeknek csak egy nagyon szűk rétege tud elvétve a színházi fizetés mellett más bevételekhez jutni filmszerepekből és hasonló pluszmunkákból. „Ezért úgy gondolom, az előadóművészek megbecsülése fontos lépés, a béremelés mindenképpen pozitívan befolyásolja a színészek életminőségét” – magyarázta Visky.
Kifejtette, a színészek fizetése meglehetősen széles skálán mozog, ezelőtt néhány hónappal már történt egy fizetéskiigazítás a korábbi kormány döntésének köszönhetően, ezáltal csökkent a fizetések közötti különbség. „Az ötvenszázalékos emelés persze hogy jelentős, mindenki nagyon is megérzi ezt. Ebből viszont nem következik az, hogy a színészek flottul meg tudnak élni, de lehet, hogy könnyebben tudnak hitelt felvenni lakásvásárlásra, másként tekinthetnek a családjukra, amit igazán fontos szempontnak tartok” – magyarázta Visky András.
A színészek fizetése természetesen attól is függ, hogy fiatal pályakezdőről vagy régóta a pályán dolgozó művészről van szó. Visky elmondta, a „kiszolgáló” személyzetnek szintén gyarapodott a fizetése, őket is beleszámítva a fizetések 1500 és 4500 lej között mozognak, egy pályakezdő színész 2000 lej körüli összeget keres havonta, a régiséggel rendelkező színészek bére pedig a 4500 lejt is elérheti.
Kérdésünkre, hogy a kiszolgáló személyzet bérének emelése mennyiben segítheti hozzá a színházakat, hogy szakképzettebb embereket alkalmazzanak, Visky András úgy fogalmazott, ez azért is nagyon fontos kérdés, mert a színházaknak eddig nem volt arra lehetőségük, hogy kifizessék a túlórákat, holott a műszaki személyzet elképesztő munkát végez. „Nagyon örvendetes, hogy az ő fizetésük is nőtt” – mondta a művészeti igazgató. Hozzáfűzte, általános jelenség, hogy a színházak arra kényszerülnek, a saját műszaki személyzetüket képezzék ki.
„Nagy színházi kultúrákban létezik mesterképző hangtechnikusoknak, nálunk erre egyelőre nincs lehetőség, még a magyarországi – egyébként nagyon hasznos – középiskola utáni szakképzés sincs meg Romániában. Ez nagy hiányosság a művészeti intézmények számára. Egyetemi oktatóként mondom, folyamatosan keressük a lehetőséget, az egyetemen belül hogyan lehetne ezt a képzést úgy megoldani, hogy valódi verseny legyen ezen a munkaerőpiacon is” – mondta a művészeti vezető. Ha a bérek lényegesen nagyobbak lennének, és a színház vezetőségének nagyobb szabadsága lenne abban, hogy ezeket a teljesítmény függvényében differenciálja, akkor a műszaki személyzet számára is valódi verseny volna, ami érezhető színvonal-növekedéssel járna.
Visky András kérdésünkre kitért arra is, hogy ami a külföldi munkavállalást illeti, az erdélyi magyar színészek számára nem pusztán anyagi kérdés, az elmúlt évek tapasztalatai azt mutatják, hogy akkor vállalnak munkát külföldön, ha megfelelő szakmai kihívásban van részük. Visky szerint egyébként meg nem jellemző, hogy a színészek külföldre vándorolnának, azok a színészek, akiknek munkájuk van itthon, csak elvétve vállalnak munkát külföldön, elsősorban Magyarországon. A béremelésnek e tekintetben is lehet visszatartó ereje, de a szakmai szempontok nagyon komolyan latba esnek egy-egy hasonló döntés meghozatalakor.
Visszásságok, egyenlőtlenségek várhatók
Ahogy Moldova György is mondja, nincs az a pénz, ami rosszul jönne – mondta a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatója, Gáspárik Attila a színészek 50 százalékos béremeléséről. Az igazgató szerint azért is előnyös, mert sok színművész az alacsony bérre hivatkozva olyan produkciókban szerepelt, amelyek véleménye szerint nem összeegyeztethetők a vásárhelyi nemzeti színházban dolgozó művészek státusával. Gáspárik megjegyezte, nem ez az első 7javadalmazási mód, amely érinti a színészeket.
„Augusztusban a Cioloş-kormány ki akarta egyenlíteni a béreket, mert addig lobbi alapján dőlt el, hogy melyik színházban mennyit keresnek. Craiován például akkor még háromszor annyit keresett egy kezdő színész, mint nálunk, Vásárhelyen. Ez a bérkiegyenlítés megtörtént, mert mi a minisztérium hatáskörébe tartozunk, s így decemberben már jóval többet kaptak a színészeink, ami most megint emelkedik 50 százalékkal” – magyarázta Gáspárik.
A vásárhelyi színiigazgató más összegekről beszélt, mint kolozsvári kollégája. Mint mondta, Vásárhelyen decemberben egy kezdő színész 2050 lejt keresett, amit ha most megemelnek 50 százalékkal, akkor az 3000 lejes fizetést jelent, erre az igazgató szerint rájön a régiség is, így 3500 lejre is emelkedhet a bérezés. A vezető színészek decemberben már 4 és 5 ezer lej közötti fizetést kaptak kézhez, ami a kormányhatározat életbelépése után februártól 7-8 ezer lejre emelkedik – tudjuk meg Gáspáriktól. Meg nem erősített források szerint ez még kiegészül a kiszállási díjakkal, így egy színész még évi további 5-6 ezer lejjel kiegészítheti keresetét.
Gáspárik szerint a mostani kormányhatározat nagy hiányossága, hogy nem vonatkozik minden színházi dolgozóra. „Nem vonatkozik a fizetésemelés mindenkire, ezért óriási feszültségek lesznek a színpad körül. Nem vonatkozik a könyvelőre, a humán igazgatóra, ugyanakkor ezért történhet meg, hogy a kellékes kétszer annyit keres, mint a művészeti vezető. Keresztes Attila művészeti vezető 2000 lejes fizetése fele a kellékes 4000 lejes bérének” – tette hozzá Gáspárik.
Az önkormányzat nehezen teremti elő a pénzt
Stier Péter, a szatmárnémetiHarag György Társulat adminisztratív igazgatója elmondta, a színházat a városi önkormányzat tartja fenn, amellyel már egyeztettek a béremelésről. „Ahogy a helyzetet látjuk, reálisnak tűnik az 50 százalékos béremelés, bár a helyi vezetésnek valószínűleg nagyon nehéz lesz előteremtenie a pénzt a színházi alkalmazottak és a filharmóniában dolgozók megnövekedett fizetésére. A városvezetés jelezte, valószínűleg a megyei tanácstól kérnek majd segítséget, de erre korábban is volt már példa” – fejtette ki Stier Péter.
Hozzátette, a szatmári magyar társulat és a filharmónia előadásai is nagyon népszerűek, így az önkormányzat mindig is támogatta az intézmények működését. „Mindazonáltal mindig is érezhető volt a különbség a minisztérium hatáskörébe tartozó és az önkormányzatok által fenntartott színházak dolgozóinak bére között, hiszen más-más struktúra szerint fizették őket. A mostani döntéssel ez valamelyest kiegyenlítődni látszik, de azért továbbra is lesz különbség” – mondta az adminisztratív igazgató.
Akárcsak Gáspárik Attila, Stier Péter is furcsának tartja a kormány rendelkezését, miszerint semmilyen vezető vagy középvezetői funkciót betöltő színházi alkalmazottnak nem emelkedik a bére, például a direkt menedzsmentben dolgozóknak, a könyvelőknek, művészeti vezetőknek, technikai vezetőknek, produkciós vezetőknek, gazdasági igazgatóknak. Így az a helyzet állhat elő, hogy egy kezdő vagy csak nemrég a szakmában dolgozó színész vagy díszlettervező többet fog keresni, mint a vezető beosztásban dolgozók.
Megkerestük a helyi városvezetés hatáskörébe tartozó sepsiszentgyörgyiTamási Áron Színházat és az önkormányzatot is, tőlük azt a választ kaptuk, hogy egyelőre még tanulmányozzák a kérdést, és a következő napokban nyilatkoznak érdemben a béremelésekről.
A színészeket váratlanul érte a béremelés
„Annyira meglepett, hogy nem nagyon hittem el a dolgot. Tíz éve dolgozom a szakmában, és valahogy mindig valószerűtlennek tűnt egy komolyabb fizetésemelés. Köztudott, hogy színészként nehéz megélni, mert nincs megfizetve a szakma, és ezt az ember, azt hiszem, már pályaválasztáskor számításba veszi. Annak különösen örülök, hogy a kisegítő személyzet is kapott fizetésemelést, hiszen azt tudom, hogy a műszakiak nagyon kimerítő munkát végeznek a magas előadásszám miatt” – értékelt a Krónikának Györgyjakab Enikő, a kolozsvári Állami Magyar Színház művésze. Hozzáfűzte, aggasztja, hogy országos szinten van-e gazdasági realitása a bérek ekkora léptékű emelésének, azaz hosszú távon fenntartható-e az intézkedés.
Kiss Előd-Gergely, Kiss Judit, Szász Cs. Emese
Krónika (Kolozsvár)
2017. január 14.
A színház kiterjedése
Igen, a színház kiterjedése folyamatban van. Vagy nem? Gáspárik Attila esszéket, tanulmányokat, párbeszédeket tartalmazó új könyve* több szempontból is példázza a kiterjedés folyamatosságát, de számos kérdést is felvet a színházi jelenséggel kapcsolatosan. Tárgyszerűen, szókimondón, érdekesen, általánosítva és specifikusan, múltba visszatekintve és jelenbe ágyazódva, kellő távolságtartással és nem titkolt egyéni látásmóddal. Teheti, hiszen kívülről, belülről volt/van rálátása a honi és nemzetközi színházi életre, az azt meghatározó társadalmi jelenségekre. Évtizedek óta színészként bizonyíthatja tehetségét, színészpedagógus, olykor rendez is, egyetemet szervezett, épített, bővített, színházat vezet, elmélyült a színháztörténetbe, médiába, a tanulást, önképzését nem tekinti befejezettnek, szerteágazó a kapcsolatrendszere, és ha mondandója akad, hajlandó tollat is ragadni, illetve leülni a komputer elé. Jól teszi. Kevés nálunk a színházi kötet, az olyan pláne, amelyben a jelenségbe beépült, gyakorló színházi ember szólal meg, próbálja kifejteni véleményét, továbbadni tapasztalatait. És nem úgy, ahogy általában a színházelmélettel foglalkozó szerzők szólnak, bonyolult szakmai nyelven a szakmának. Ez a könyv érthető a laikus számára is, olvastatja magát. Nyilván vannak olyan fejezetei, amelyeket bizonyára nagyobb kíváncsisággal olvas a mezei színházlátogató, a besúgásról, titkosszolgálati vonatkozásokról szóló oldalak például, és olyan kijelentések, sommás megállapítások is, amikkel vitába száll, ám annál érdekfeszítőbb lehet az olvasás. Elvégre, akárcsak a színházban, olvasáskor sem jó ómen a közömbösség. Egyébként a kiadvány elsősorban adatokra, dokumentumokra és nem szubjektív benyomásokra alapoz. A recenzens sem azért említette konkrétan a szeku és a színház viszonyának múltjára, jelenére fókuszáló tanulmányt, mert őt az a többinél jobban érdekelné, hanem azért, mert a Besúgókkal, besúgók nélkül című fejezet egyik releváns adata szerint „Maros megyében a rendszerváltás előtt megközelítőleg 4 ezer besúgó jelentéseire számíthattak, ami a város lakosságának mintegy 4%-a”. A téma tehát sok ember érdeklődését felkeltheti. És ma? Manapság hányan jelentenek a titkosszolgálatoknak? – fogalmazódhat meg egy-kettőre a kérdés az olvasóban. Számbeli válasszal a szerző nem tud szolgálni, de fejtegetéseiben semmi kétséget nem hagy afelől, hogy a besúgások, (fel)jelentések szövevénye ne élte volna túl a rendszerváltást. És még sok koloncot hordoz magával Thália honi magyar közössége. Megannyi téren van még számos tennivaló, derül ki a kötetből. Hiányoznak például a Mesterek, akik példát nyújthatnának, utat mutathatnának. Ilyen értelemben legnagyobb súlya a kötetnyitó dolgozatnak van, amelyben Gáspárik a nagy előd, a mindinkább feledésbe merülő Kovács György színművész Súgó nélkül című szövegére alapozva értekezik színházról, világról, nemzedékekről. És igen tanulságos a Taub János rendezővel folytatott beszélgetés is. Külön fejezet részletezi az erdélyi, romániai hivatásos magyar nyelvű színjátszás történetét, színház és irodalom viszonyrendszerét, a hazai színházi kritika helyzetét, állapotát. Visszatérő téma a színészképzés, amelyről Parászka Miklóssal folytat párbeszédet a szerző. Több írás 2010-es keltezésű, van azonban frissebb interjú is Gáspárikkal, akinek a minap újították fel öt évre a marosvásárhelyi vezérigazgatói kinevezését. Folytathatja tehát azt a munkát, amellyel a tavaly elérte, hogy a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház előadásait 65 ezer néző tekintse meg. Ez a város jelenlegi lakosságának a felét teszi ki. Valahol előbb azt olvastam tőle, hogy Románia lakosságának csupán 1 százaléka jár színházba. Ezek szerint mi, itteniek jól állunk. Tényleg jól? A kötet olvastán ezt is mérlegelhetjük. Kételyeinek a szerző is hangot ad. Madách Tragédiájának négy sorát kétszer is idézve figyelmeztet arra, hogy alaposan átgondolva, óvatosan kell kezelnünk az adatokat, értelmeznünk a véleményeket, nyilatkozatokat, mendemondákat. „Minden dolognak oly sok színe van,/ Hogy aki mindazt végigészleli,/ Kevesbet tud, mint első pillanatra,/ S határozatra jőni rá nem ér.” Ettől persze a kiadvány mit sem veszít jelentőségéből. Amit az is hangsúlyoz, hogy a budapesti PONT Kiadó Gáspárik Attila könyveivel kezdi nemzetközi CONFLUX sorozatának színház felé nyitását.
N.M.K.
* Gáspárik Attila: A színház kiterjedése. Esszék, tanulmányok, párbeszédek. Pont Kiadó, Budapest, 2016
Népújság (Marosvásárhely)
Igen, a színház kiterjedése folyamatban van. Vagy nem? Gáspárik Attila esszéket, tanulmányokat, párbeszédeket tartalmazó új könyve* több szempontból is példázza a kiterjedés folyamatosságát, de számos kérdést is felvet a színházi jelenséggel kapcsolatosan. Tárgyszerűen, szókimondón, érdekesen, általánosítva és specifikusan, múltba visszatekintve és jelenbe ágyazódva, kellő távolságtartással és nem titkolt egyéni látásmóddal. Teheti, hiszen kívülről, belülről volt/van rálátása a honi és nemzetközi színházi életre, az azt meghatározó társadalmi jelenségekre. Évtizedek óta színészként bizonyíthatja tehetségét, színészpedagógus, olykor rendez is, egyetemet szervezett, épített, bővített, színházat vezet, elmélyült a színháztörténetbe, médiába, a tanulást, önképzését nem tekinti befejezettnek, szerteágazó a kapcsolatrendszere, és ha mondandója akad, hajlandó tollat is ragadni, illetve leülni a komputer elé. Jól teszi. Kevés nálunk a színházi kötet, az olyan pláne, amelyben a jelenségbe beépült, gyakorló színházi ember szólal meg, próbálja kifejteni véleményét, továbbadni tapasztalatait. És nem úgy, ahogy általában a színházelmélettel foglalkozó szerzők szólnak, bonyolult szakmai nyelven a szakmának. Ez a könyv érthető a laikus számára is, olvastatja magát. Nyilván vannak olyan fejezetei, amelyeket bizonyára nagyobb kíváncsisággal olvas a mezei színházlátogató, a besúgásról, titkosszolgálati vonatkozásokról szóló oldalak például, és olyan kijelentések, sommás megállapítások is, amikkel vitába száll, ám annál érdekfeszítőbb lehet az olvasás. Elvégre, akárcsak a színházban, olvasáskor sem jó ómen a közömbösség. Egyébként a kiadvány elsősorban adatokra, dokumentumokra és nem szubjektív benyomásokra alapoz. A recenzens sem azért említette konkrétan a szeku és a színház viszonyának múltjára, jelenére fókuszáló tanulmányt, mert őt az a többinél jobban érdekelné, hanem azért, mert a Besúgókkal, besúgók nélkül című fejezet egyik releváns adata szerint „Maros megyében a rendszerváltás előtt megközelítőleg 4 ezer besúgó jelentéseire számíthattak, ami a város lakosságának mintegy 4%-a”. A téma tehát sok ember érdeklődését felkeltheti. És ma? Manapság hányan jelentenek a titkosszolgálatoknak? – fogalmazódhat meg egy-kettőre a kérdés az olvasóban. Számbeli válasszal a szerző nem tud szolgálni, de fejtegetéseiben semmi kétséget nem hagy afelől, hogy a besúgások, (fel)jelentések szövevénye ne élte volna túl a rendszerváltást. És még sok koloncot hordoz magával Thália honi magyar közössége. Megannyi téren van még számos tennivaló, derül ki a kötetből. Hiányoznak például a Mesterek, akik példát nyújthatnának, utat mutathatnának. Ilyen értelemben legnagyobb súlya a kötetnyitó dolgozatnak van, amelyben Gáspárik a nagy előd, a mindinkább feledésbe merülő Kovács György színművész Súgó nélkül című szövegére alapozva értekezik színházról, világról, nemzedékekről. És igen tanulságos a Taub János rendezővel folytatott beszélgetés is. Külön fejezet részletezi az erdélyi, romániai hivatásos magyar nyelvű színjátszás történetét, színház és irodalom viszonyrendszerét, a hazai színházi kritika helyzetét, állapotát. Visszatérő téma a színészképzés, amelyről Parászka Miklóssal folytat párbeszédet a szerző. Több írás 2010-es keltezésű, van azonban frissebb interjú is Gáspárikkal, akinek a minap újították fel öt évre a marosvásárhelyi vezérigazgatói kinevezését. Folytathatja tehát azt a munkát, amellyel a tavaly elérte, hogy a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház előadásait 65 ezer néző tekintse meg. Ez a város jelenlegi lakosságának a felét teszi ki. Valahol előbb azt olvastam tőle, hogy Románia lakosságának csupán 1 százaléka jár színházba. Ezek szerint mi, itteniek jól állunk. Tényleg jól? A kötet olvastán ezt is mérlegelhetjük. Kételyeinek a szerző is hangot ad. Madách Tragédiájának négy sorát kétszer is idézve figyelmeztet arra, hogy alaposan átgondolva, óvatosan kell kezelnünk az adatokat, értelmeznünk a véleményeket, nyilatkozatokat, mendemondákat. „Minden dolognak oly sok színe van,/ Hogy aki mindazt végigészleli,/ Kevesbet tud, mint első pillanatra,/ S határozatra jőni rá nem ér.” Ettől persze a kiadvány mit sem veszít jelentőségéből. Amit az is hangsúlyoz, hogy a budapesti PONT Kiadó Gáspárik Attila könyveivel kezdi nemzetközi CONFLUX sorozatának színház felé nyitását.
N.M.K.
* Gáspárik Attila: A színház kiterjedése. Esszék, tanulmányok, párbeszédek. Pont Kiadó, Budapest, 2016
Népújság (Marosvásárhely)
2017. február 25.
Előkészületek és fotógyűjtés Marosvásárhelyen
Színházi világnapi rendezvénysorozat
Március Marosvásárhelyen többszörösen is a színház hava. A Nemzetközi Színházi Intézet bécsi közgyűlése által 1961-ben elfogadott határozat alapján március 27-e lett a színházi világnap. A világnap célja, hogy felhívja a figyelmet a színházművészet – és tágabb értelemben a kultúra – fontosságára, tisztelegjen a színészek, a színházi dolgozók előtt, kérje a közönség szeretetét és támogatását.
Ugyancsak márciusban ünnepli a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház két társulata a születésnapját: a Tompa Miklós Társulat 71 évet, a Liviu Rebreanu Társulat 55 évet tölt.
Ennek alkalmából a színház világnapján március 27-én képzőművészeti és fotókiállítás megnyitójára kerül sor, melynek anyagát elsősorban különleges archívumi fotók képezik, de a nagyközönségtől is gyűjtene régi fotókat a színház – áll a marosvásárhelyi Nemzeti közleményében.
A tárlat kivitelezői várnak:
– minden olyan régi fényképet, melyen a társulatnak egykor otthont adó, azaz színházként is működő Kultúrpalota, valamint a Nemzeti Színház új épülete látható
– egykori színészekről, illetve a jelenlegi társulat színészeiről készült régebbi fényképeket
– egykori előadásokról készült (tiltott! J) fotókat.
Az adományozókat – mint ahogy a közönség minden tagját – szeretettel várják az ünnepélyes megnyitóra, továbbá a színházi világnap összes eseményére, az alábbi műsorrend szerint.
Március 27., hétfő: 16 óra – nagytermi előcsarnok – képzőművészeti- és fotókiállítás a színház világnapja alkalmából / kiállításmegnyitó / és a világnapi üzenet felolvasása.
17 óra – Kisterem – Ophelio Barbaro búcsúzik / A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház és a Fiatal Írok Szövetsége irodalmi szimpóziuma Kovács András Ferenc teátrumi verseiről / A belépés díjtalan.
20 óra – Kisterem – Kovács András Ferenc: Theatrum Mundi / költői est / Az előadás időtartama: 1 óra 50 perc (egy szünettel).
22 óra – a Nemzeti Színház belső terei – A színház éjszakája / rendhagyó eseménysorozat.
A kiállításhoz felajánlott fotókat be lehet adni a színház titkárságára vagy levéltárába, de szükség esetén a szervezők a pr.office@nemzetiszinhaz.ro e-mail-címen, a 0365 806 862-es telefonszámon vagy a társulat Facebook oldalán: www.facebook.com/tompamiklos történő értesítés alapján a helyszínre mennek értük.
A fotókat a tulajdonosok szkennelés után visszakapják, a kiállításon újranyomtatott változatban fognak szerepelni a képek.
Népújság (Marosvásárhely)
Színházi világnapi rendezvénysorozat
Március Marosvásárhelyen többszörösen is a színház hava. A Nemzetközi Színházi Intézet bécsi közgyűlése által 1961-ben elfogadott határozat alapján március 27-e lett a színházi világnap. A világnap célja, hogy felhívja a figyelmet a színházművészet – és tágabb értelemben a kultúra – fontosságára, tisztelegjen a színészek, a színházi dolgozók előtt, kérje a közönség szeretetét és támogatását.
Ugyancsak márciusban ünnepli a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház két társulata a születésnapját: a Tompa Miklós Társulat 71 évet, a Liviu Rebreanu Társulat 55 évet tölt.
Ennek alkalmából a színház világnapján március 27-én képzőművészeti és fotókiállítás megnyitójára kerül sor, melynek anyagát elsősorban különleges archívumi fotók képezik, de a nagyközönségtől is gyűjtene régi fotókat a színház – áll a marosvásárhelyi Nemzeti közleményében.
A tárlat kivitelezői várnak:
– minden olyan régi fényképet, melyen a társulatnak egykor otthont adó, azaz színházként is működő Kultúrpalota, valamint a Nemzeti Színház új épülete látható
– egykori színészekről, illetve a jelenlegi társulat színészeiről készült régebbi fényképeket
– egykori előadásokról készült (tiltott! J) fotókat.
Az adományozókat – mint ahogy a közönség minden tagját – szeretettel várják az ünnepélyes megnyitóra, továbbá a színházi világnap összes eseményére, az alábbi műsorrend szerint.
Március 27., hétfő: 16 óra – nagytermi előcsarnok – képzőművészeti- és fotókiállítás a színház világnapja alkalmából / kiállításmegnyitó / és a világnapi üzenet felolvasása.
17 óra – Kisterem – Ophelio Barbaro búcsúzik / A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház és a Fiatal Írok Szövetsége irodalmi szimpóziuma Kovács András Ferenc teátrumi verseiről / A belépés díjtalan.
20 óra – Kisterem – Kovács András Ferenc: Theatrum Mundi / költői est / Az előadás időtartama: 1 óra 50 perc (egy szünettel).
22 óra – a Nemzeti Színház belső terei – A színház éjszakája / rendhagyó eseménysorozat.
A kiállításhoz felajánlott fotókat be lehet adni a színház titkárságára vagy levéltárába, de szükség esetén a szervezők a pr.office@nemzetiszinhaz.ro e-mail-címen, a 0365 806 862-es telefonszámon vagy a társulat Facebook oldalán: www.facebook.com/tompamiklos történő értesítés alapján a helyszínre mennek értük.
A fotókat a tulajdonosok szkennelés után visszakapják, a kiállításon újranyomtatott változatban fognak szerepelni a képek.
Népújság (Marosvásárhely)
2017. március 8.
Erről jut eszembe
Szobra áll, sírhelye jeltelen. Furcsa helyzet, különös utóélet. Aranka György, Marosvásárhely közmegbecsülést érdemlő jelese, a felvilágosodás eszméinek kitartó híve és mindenese 200 esztendeje, 1817. március 11-én hunyt el. Nyolcvan évvel korábban, 1737-ben született. Idén kettős évforduló is arra késztet tehát, hogy a vásárhelyiekben felfrissítsük az emlékezetét. A Nemzeti Színház épülete mögött, a járókelők és az ide látogató turisták szeme elől kissé eldugva, a főtérhez mégis közel, magához vonz cselekvést sugalló bronzmása, Gyarmathy János impozánsan is emberközeli, 2008-ban avatott, megnyerő alkotása. Az egykori fáradhatatlan művelődésszervező, író, történész, filozófus, a magyar akadémiát megelőző tudós testület, az Erdélyi Nyelvmívelő Társaság létrehozásának fő szorgalmazója egyik kezében könyv és fénysugárzó gyertya. Másikkal – igazi magvetőként – betűket szór maga köré. Kis dombocskán örökítette meg a szobrász, kemény kockakövek formázzák a halmot, a magyar ábécé véletlenszerűen szétszórt, bronzból mintázott betűit szorítják magukhoz a szikladarabok szerves összetartozásban. Aranka György jól elvan a kis parkban. Lábainál né- hány viharvert, őszi koszorú még a tavalyi drámanapi tisztelgést juttatja eszünkbe, karján vidáman lengeti a vékony piros-fehér-zöld szalagocskát a tavaszi szél. A református temetőben, ahova halála után két nappal temették, a nyughelyét hiába keresem. A sírkert ravatalozója, Erdély legrégebbi és legszebb cinterme oldalfalán márványtábla hirdeti, hogy Zágoni Aranka György, az EMNYT alapítója itt lelt örök nyugalmat. Halálával kapcsolatos információkban nem bővelkedünk, a krónikák többnyire beérik azzal, hogy jeltelen sírba temették. Hogy „Erdély Kazinczyja” miért nem kapta meg a kellő megbecsülést utódaitól, követőitől a távozása utáni években, évtizedekben, nehéz megmondani. Talán a nagy kortárs, a költő Csokonai Vitéz Mihály Marosvásárhelyi gondolatok című versében találunk rá magyarázatot? „Múzsák, most oly helyen elmélkedem, amely/a Világ abroszán legkritikusabb hely”... Vásárhely már akkor is olyan volt! Noha a szándék, hogy maradandó jel emlékeztessen az emberre és értékes életművére, időnként fel-felmerült. A Kemény Zsigmond Társaság például 1934-ben mozgalmat indított, hogy emlékművet állítsanak Aranka György jeltelen sírjára. Születésének 200. évforduló-ján is külön előadás foglalkozott a kérdéssel. De a reformátustemetőről megjelentetett tanulmányok, amelyekhez hozzáfértem, ilyen vonatkozásban konkrétumot nem tartalmaznak. Azt reméltem, ha nincs is kő, a temetőben mégiscsak rátalálok a sírra. Meddő próbálkozás. Az új gondnok igyekezett minden ide vonatkozó adatot előkeríteni, a régi is segített, ő talált rá végül is egy gépírásos dolgozatra, amelyben az áll, hogy az Erdélyi Kéziratkiadó Társaságot is létrehozó Arankát a sírkert I-es parcellájába, a mai 36-os sírba temették. Talán igen, talán nem. A megnevezett helyen gondozott, szép síremlék található. A sírkő mindkét oldalán nevek, az ott nyugvóké. Egyik sem utal Aranka Györgyre. Nyilván a leszármazottak, ha ők vették át a nyughelyet, minderről többet tudhatnak. Ha mások, akkor már csekély az esély, hogy valaha is tisztázódjanak a dolgok. De jó volna, ha egyszer mégis kiderülne, anyanyelvünk e megszállott pallérozóját hova helyezték végső nyugalomra. Nyomtatásban közzétett, illetve kéziratban maradt több mint félszáz munkája és műfordítása figyelemre méltó hagyaték. A tanulmánycímek közt tallózva ma az egyik kevésbé ismert külön is kiemelendő: „Hogy a’ nemzeti nyelvnek kipallérozása és kimívelése egy hazában igen hasznos és a’nnak minden jó hazafira ‘s léányira nézve érzékeny dolog légyen, azt az Europai Keresztény Nemzeteknek szembe tünö példái bizonyitják.” A helyesírás persze mára elavult, de a több mint két évszázad teltével megfogalmazott szándék, hogy az oktatásba, képzésbe a lányokat is vonják be, csakis dicséretet érdemel. Ennek alapján is bátran kijelenthetem, ha élne, Aranka György lelkesen köszöntené a szebbik nem képviselőit ma, a nőnapon. Én is ezt teszem. Hölgyeim, csakis a legjobbakat!
(N.M.K. )
Népújság (Marosvásárhely)
Szobra áll, sírhelye jeltelen. Furcsa helyzet, különös utóélet. Aranka György, Marosvásárhely közmegbecsülést érdemlő jelese, a felvilágosodás eszméinek kitartó híve és mindenese 200 esztendeje, 1817. március 11-én hunyt el. Nyolcvan évvel korábban, 1737-ben született. Idén kettős évforduló is arra késztet tehát, hogy a vásárhelyiekben felfrissítsük az emlékezetét. A Nemzeti Színház épülete mögött, a járókelők és az ide látogató turisták szeme elől kissé eldugva, a főtérhez mégis közel, magához vonz cselekvést sugalló bronzmása, Gyarmathy János impozánsan is emberközeli, 2008-ban avatott, megnyerő alkotása. Az egykori fáradhatatlan művelődésszervező, író, történész, filozófus, a magyar akadémiát megelőző tudós testület, az Erdélyi Nyelvmívelő Társaság létrehozásának fő szorgalmazója egyik kezében könyv és fénysugárzó gyertya. Másikkal – igazi magvetőként – betűket szór maga köré. Kis dombocskán örökítette meg a szobrász, kemény kockakövek formázzák a halmot, a magyar ábécé véletlenszerűen szétszórt, bronzból mintázott betűit szorítják magukhoz a szikladarabok szerves összetartozásban. Aranka György jól elvan a kis parkban. Lábainál né- hány viharvert, őszi koszorú még a tavalyi drámanapi tisztelgést juttatja eszünkbe, karján vidáman lengeti a vékony piros-fehér-zöld szalagocskát a tavaszi szél. A református temetőben, ahova halála után két nappal temették, a nyughelyét hiába keresem. A sírkert ravatalozója, Erdély legrégebbi és legszebb cinterme oldalfalán márványtábla hirdeti, hogy Zágoni Aranka György, az EMNYT alapítója itt lelt örök nyugalmat. Halálával kapcsolatos információkban nem bővelkedünk, a krónikák többnyire beérik azzal, hogy jeltelen sírba temették. Hogy „Erdély Kazinczyja” miért nem kapta meg a kellő megbecsülést utódaitól, követőitől a távozása utáni években, évtizedekben, nehéz megmondani. Talán a nagy kortárs, a költő Csokonai Vitéz Mihály Marosvásárhelyi gondolatok című versében találunk rá magyarázatot? „Múzsák, most oly helyen elmélkedem, amely/a Világ abroszán legkritikusabb hely”... Vásárhely már akkor is olyan volt! Noha a szándék, hogy maradandó jel emlékeztessen az emberre és értékes életművére, időnként fel-felmerült. A Kemény Zsigmond Társaság például 1934-ben mozgalmat indított, hogy emlékművet állítsanak Aranka György jeltelen sírjára. Születésének 200. évforduló-ján is külön előadás foglalkozott a kérdéssel. De a reformátustemetőről megjelentetett tanulmányok, amelyekhez hozzáfértem, ilyen vonatkozásban konkrétumot nem tartalmaznak. Azt reméltem, ha nincs is kő, a temetőben mégiscsak rátalálok a sírra. Meddő próbálkozás. Az új gondnok igyekezett minden ide vonatkozó adatot előkeríteni, a régi is segített, ő talált rá végül is egy gépírásos dolgozatra, amelyben az áll, hogy az Erdélyi Kéziratkiadó Társaságot is létrehozó Arankát a sírkert I-es parcellájába, a mai 36-os sírba temették. Talán igen, talán nem. A megnevezett helyen gondozott, szép síremlék található. A sírkő mindkét oldalán nevek, az ott nyugvóké. Egyik sem utal Aranka Györgyre. Nyilván a leszármazottak, ha ők vették át a nyughelyet, minderről többet tudhatnak. Ha mások, akkor már csekély az esély, hogy valaha is tisztázódjanak a dolgok. De jó volna, ha egyszer mégis kiderülne, anyanyelvünk e megszállott pallérozóját hova helyezték végső nyugalomra. Nyomtatásban közzétett, illetve kéziratban maradt több mint félszáz munkája és műfordítása figyelemre méltó hagyaték. A tanulmánycímek közt tallózva ma az egyik kevésbé ismert külön is kiemelendő: „Hogy a’ nemzeti nyelvnek kipallérozása és kimívelése egy hazában igen hasznos és a’nnak minden jó hazafira ‘s léányira nézve érzékeny dolog légyen, azt az Europai Keresztény Nemzeteknek szembe tünö példái bizonyitják.” A helyesírás persze mára elavult, de a több mint két évszázad teltével megfogalmazott szándék, hogy az oktatásba, képzésbe a lányokat is vonják be, csakis dicséretet érdemel. Ennek alapján is bátran kijelenthetem, ha élne, Aranka György lelkesen köszöntené a szebbik nem képviselőit ma, a nőnapon. Én is ezt teszem. Hölgyeim, csakis a legjobbakat!
(N.M.K. )
Népújság (Marosvásárhely)
2017. március 12.
B. Fülöp Erzsébet kapta a 2017-es Kemény-díjat
B. Fülöp Erzsébet színésznő – a kollégák és barátok körében csak Bözseként emlegetett, közkedvelt művész és egyetemi tanár kapta a Bioeel kozmetikum és gyógyszergyártó cég anyagi támogatásával létrehozott, az egyik színházalapító, báró Kemény János emlékére elnevezett színházi díjat. A díjjal – ami egy jelentős pénzjutalom – együtt jár Gyarmathy János marosvásárhelyi szobrászművész kisplasztikája.
A díjat március 10-én, a színház „71. születésnapján” adták át, ugyanis 1946. március 10-én első ízben gördült fel a függöny a Kultúrpalota színpadán, ahol az akkor alapított Székely Színház első előadását tartotta Lehár Ferenc A mosoly országa operettel.
Az évfordulóra emlékezve és a jelenkori színházi alkotók értékteremtő munkáját elismerve adták át a 2017-es Bioeel–Kemény-díjat a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Nagytermében Molière: Tartuffe című színművének előadása után. Az előadás rendezője Keresztes Attila, aki több sikeres előadásában bízott főszerepet a jeles művésznőre.
A díjat múlt év márciusban, az első állandó marosvásárhelyi színház megalakulásának 70. évfordulóján hozta létre a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, eddig Berekméri Katalin kapta meg.
B. Fülöp Erzsébet az utóbbi évek egyik legsikeresebb marosvásárhelyi művésze, művészi elismertségét rangos egyéni szakmai díjak fémjelzik. A 2000-ben elnyert Poór Lili-díjtól, a 2007-es Jászai Mari-díjon és a számos fesztiváldíjon át sok elismerést megkapott a színésznő, kétszer terjesztették fel Uniter-díjra is.
Az immár Bioeel–Kemény-díjas B. Fülöp Erzsébetet a közönség legközelebb Csehov Sirály című színjátékában láthatja március 18-án, szombaton 20 órától a Nagytermi Stúdiótérben, majd Bartis Attila A nyugalom című, Radu Afrim rendezésében színre vitt előadásban március 19-én vasárnap 20 órától a Kisteremben.
Szász Cs. Emese
Székelyhon.ro
B. Fülöp Erzsébet színésznő – a kollégák és barátok körében csak Bözseként emlegetett, közkedvelt művész és egyetemi tanár kapta a Bioeel kozmetikum és gyógyszergyártó cég anyagi támogatásával létrehozott, az egyik színházalapító, báró Kemény János emlékére elnevezett színházi díjat. A díjjal – ami egy jelentős pénzjutalom – együtt jár Gyarmathy János marosvásárhelyi szobrászművész kisplasztikája.
A díjat március 10-én, a színház „71. születésnapján” adták át, ugyanis 1946. március 10-én első ízben gördült fel a függöny a Kultúrpalota színpadán, ahol az akkor alapított Székely Színház első előadását tartotta Lehár Ferenc A mosoly országa operettel.
Az évfordulóra emlékezve és a jelenkori színházi alkotók értékteremtő munkáját elismerve adták át a 2017-es Bioeel–Kemény-díjat a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Nagytermében Molière: Tartuffe című színművének előadása után. Az előadás rendezője Keresztes Attila, aki több sikeres előadásában bízott főszerepet a jeles művésznőre.
A díjat múlt év márciusban, az első állandó marosvásárhelyi színház megalakulásának 70. évfordulóján hozta létre a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, eddig Berekméri Katalin kapta meg.
B. Fülöp Erzsébet az utóbbi évek egyik legsikeresebb marosvásárhelyi művésze, művészi elismertségét rangos egyéni szakmai díjak fémjelzik. A 2000-ben elnyert Poór Lili-díjtól, a 2007-es Jászai Mari-díjon és a számos fesztiváldíjon át sok elismerést megkapott a színésznő, kétszer terjesztették fel Uniter-díjra is.
Az immár Bioeel–Kemény-díjas B. Fülöp Erzsébetet a közönség legközelebb Csehov Sirály című színjátékában láthatja március 18-án, szombaton 20 órától a Nagytermi Stúdiótérben, majd Bartis Attila A nyugalom című, Radu Afrim rendezésében színre vitt előadásban március 19-én vasárnap 20 órától a Kisteremben.
Szász Cs. Emese
Székelyhon.ro
2017. március 14.
B. Fülöp Erzsébet kapta a Kemény-díjat
Kiemelkedés az óceánból
Múlt héten a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban adták át az idei Kemény-díjat, amellyel ezúttal B. Fülöp Erzsébetet, a kollégák és barátok körében csak Bözseként emlegetett közkedvelt művészt és egyetemi oktatót tüntették ki. A Bioeel kozmetikum és gyógyszergyártó cég anyagi támogatásával létrehozott, az egyik színházalapító, báró Kemény János emlékére elnevezett színházi díjjal (egy jelentős pénzjutalommal) együtt jár Gyarmathy János marosvásárhelyi szobrászművész kisplasztikája is.
A díj átadására ez év március 10-én, a színház „71. születésnapján” került sor: 1946. március 10-én első ízben gördült fel a függöny a Kultúrpalota színpadán, ahol az akkor alapított Székely Színház első előadását tartotta Lehár Ferenc A mosoly országa című operettjével. Amint azt a színház közleményében olvashatjuk, az évfordulóra emlékezve és a jelenkori színházi alkotók értékteremtő munkáját elismerve adták át a 2017-es Bioeel–Kemény Díjat a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház nagytermében, Molière Tartuffe című színművének előadását követően.A produkció rendezője Keresztes Attila, aki több sikeres előadásában bízott főszerepet a jeles művésznőre.
– Közel 20 éve vagyok a társulat tagja, és még sohasem kaptam „belső” díjat. Mindig „kívülről” jöttek a díjaim. Annak ellenére, hogy régóta vagyok társulati tag, most éreztem magam igazán „beérkezettnek” a csapatban. Lehet, hogy most jött el az ideje… A díjhoz kötődő érzéseim előzménye az volt, amikor a társulat rám szavazott a Kaszás-díjra való felterjesztéskor, és többségi szavazatot kaptam. Amikor Kiss Éva felhívott, elsírtam magam.
Azután következett a Kemény-díj. Ugyanazt a „bensőségességérzetet” erősítette bennem, hogy tartozol valakikhez, akik ebben a pillanatban ezt gondolják a munkádról.
Persze, tudatában vagyok, hogy minden folyamatosan változik, nem tudhatom, hogy a jövőben mit tudok kihozni magamból, milyen impulzusok érnek és hogyan hatnak vissza rám, hogyan öregszem, hogyan kondícionál a memóriám.
Amit tudok, hogy most, ebben a pillanatban, amikor kérdezel, nagy szeretetet érzek a kollégáim iránt. Tiszteletet és elismerést Keresztes Attila iránt, aki értékteremtő és objektív művészeti igazgatóm. Hálát Gáspárik Attila igazgató iránt, hogy lehetővé teszi a jó rendezőkkel való találkozásainkat, Pál Attilának, aki eltávolítja az akadályokat a munkánkban. És Kemény Jánosra gondolok, aki utolsó vagyonát nem a nehéz sorsban tengődő családjára, hanem a színházra áldozta, hogy támogathassa azt. Albert Attilára, a Bioeel igazgatójára, hogy micsoda fanatikus színházszeretet áll az adományozó gesztusa mögött, hogy a „hasznosra”, a „láthatóra” épülő világunkban ezzel a nagylelkű gesztusával mintegy megállította az időt, és az adott színész munkájára irányítja mindannyiunk tekintetét.
A színész teste az emlékezet és a felejtés bipolaritásában mozog.
Számomra 2017. március 10-én este néhány pillanatra megállt az idő, és az öröm pillanataiban úgy éreztem: egy színész emelkedett ki a felejtés óceánjából – írta nekünk a díjjal kapcsolatos érzései kapcsán Bözse.
B. Fülöp Erzsébet az utóbbi évek egyik legsikeresebb marosvásárhelyi művésze, művészi elismertségét rangos egyéni szakmai díjak fémjelzik: 2000 – Poór Lili-díj – az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület díja, 2002 – Legjobb női alakítási díj, Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválja, Kisvárda (Defoe: Példás történet, rendező: Barabás Olga), 2002 – Női alakítás díj, Stúdiószínházak Fesztiválja, Budapest (Defoe: Példás történet, rendező: Barabás Olga), 2004 – Legjobb női mellékszerepért járó díj, Thalia Open Fesztivál, Marosvásárhely (Füst Milán: Boldogtalanok, rendező: Bodó Viktor), 2004 – Legjobb női mellékszereplőnek járó díj, Topfest Országos Színházi Fesztivál, Marosvásárhely (Rózsi szerepében – Füst Milán: Boldogtalanok, rendező: Bodó Viktor), 2004 – Legjobb női mellékszerepért járó díj, Stúdiószínházak Fesztiválja, Budapest (Rózsi szerepében – Füst Milán: Boldogtalanok, rendező: Bodó Viktor), 2004 – Legjobb női mellékszerepért járó UNITER felterjesztés (Rózsi szerepében – Füst Milán: Boldogtalanok, rendező: Bodó Viktor), 2006 – Női alakítási díj, Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválja, Kisvárda (SEN-TE/SUI-TA – Bertolt Brecht: Valahol Szecsuánban, rendező: Barabás Olga), 2007 – Jászai Mari-díj, 2009 – Közönségzsűri díja, valamint dr. Oláh Albert, Kisvárda város polgármesterének díja, Magyar Színházak Fesztiválja, Kisvárda, 2015 – meghívott a 10 pentru film programban – a TIFF szervezésében, 2016 – jelölés a legjobb női főszereplőnek járó UNITER-díjra.
Az immár Bioeel–Kemény díjas B. Fülöp Erzsébetet a közönség legközelebb Csehov Sirály című színjátékának előadásában láthatja március 18-án, szombaton este 8 órától nagytermi stúdiótérben, majd A nyugalom című, Bartis Attila regénye alapján színre vitt, Radu Afrim által rendezett produkcióban március 19-én, vasárnap este 8 órától a Kisteremben.
K. NAGY BOTOND
Népújság (Marosvásárhely)
Kiemelkedés az óceánból
Múlt héten a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban adták át az idei Kemény-díjat, amellyel ezúttal B. Fülöp Erzsébetet, a kollégák és barátok körében csak Bözseként emlegetett közkedvelt művészt és egyetemi oktatót tüntették ki. A Bioeel kozmetikum és gyógyszergyártó cég anyagi támogatásával létrehozott, az egyik színházalapító, báró Kemény János emlékére elnevezett színházi díjjal (egy jelentős pénzjutalommal) együtt jár Gyarmathy János marosvásárhelyi szobrászművész kisplasztikája is.
A díj átadására ez év március 10-én, a színház „71. születésnapján” került sor: 1946. március 10-én első ízben gördült fel a függöny a Kultúrpalota színpadán, ahol az akkor alapított Székely Színház első előadását tartotta Lehár Ferenc A mosoly országa című operettjével. Amint azt a színház közleményében olvashatjuk, az évfordulóra emlékezve és a jelenkori színházi alkotók értékteremtő munkáját elismerve adták át a 2017-es Bioeel–Kemény Díjat a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház nagytermében, Molière Tartuffe című színművének előadását követően.A produkció rendezője Keresztes Attila, aki több sikeres előadásában bízott főszerepet a jeles művésznőre.
– Közel 20 éve vagyok a társulat tagja, és még sohasem kaptam „belső” díjat. Mindig „kívülről” jöttek a díjaim. Annak ellenére, hogy régóta vagyok társulati tag, most éreztem magam igazán „beérkezettnek” a csapatban. Lehet, hogy most jött el az ideje… A díjhoz kötődő érzéseim előzménye az volt, amikor a társulat rám szavazott a Kaszás-díjra való felterjesztéskor, és többségi szavazatot kaptam. Amikor Kiss Éva felhívott, elsírtam magam.
Azután következett a Kemény-díj. Ugyanazt a „bensőségességérzetet” erősítette bennem, hogy tartozol valakikhez, akik ebben a pillanatban ezt gondolják a munkádról.
Persze, tudatában vagyok, hogy minden folyamatosan változik, nem tudhatom, hogy a jövőben mit tudok kihozni magamból, milyen impulzusok érnek és hogyan hatnak vissza rám, hogyan öregszem, hogyan kondícionál a memóriám.
Amit tudok, hogy most, ebben a pillanatban, amikor kérdezel, nagy szeretetet érzek a kollégáim iránt. Tiszteletet és elismerést Keresztes Attila iránt, aki értékteremtő és objektív művészeti igazgatóm. Hálát Gáspárik Attila igazgató iránt, hogy lehetővé teszi a jó rendezőkkel való találkozásainkat, Pál Attilának, aki eltávolítja az akadályokat a munkánkban. És Kemény Jánosra gondolok, aki utolsó vagyonát nem a nehéz sorsban tengődő családjára, hanem a színházra áldozta, hogy támogathassa azt. Albert Attilára, a Bioeel igazgatójára, hogy micsoda fanatikus színházszeretet áll az adományozó gesztusa mögött, hogy a „hasznosra”, a „láthatóra” épülő világunkban ezzel a nagylelkű gesztusával mintegy megállította az időt, és az adott színész munkájára irányítja mindannyiunk tekintetét.
A színész teste az emlékezet és a felejtés bipolaritásában mozog.
Számomra 2017. március 10-én este néhány pillanatra megállt az idő, és az öröm pillanataiban úgy éreztem: egy színész emelkedett ki a felejtés óceánjából – írta nekünk a díjjal kapcsolatos érzései kapcsán Bözse.
B. Fülöp Erzsébet az utóbbi évek egyik legsikeresebb marosvásárhelyi művésze, művészi elismertségét rangos egyéni szakmai díjak fémjelzik: 2000 – Poór Lili-díj – az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület díja, 2002 – Legjobb női alakítási díj, Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválja, Kisvárda (Defoe: Példás történet, rendező: Barabás Olga), 2002 – Női alakítás díj, Stúdiószínházak Fesztiválja, Budapest (Defoe: Példás történet, rendező: Barabás Olga), 2004 – Legjobb női mellékszerepért járó díj, Thalia Open Fesztivál, Marosvásárhely (Füst Milán: Boldogtalanok, rendező: Bodó Viktor), 2004 – Legjobb női mellékszereplőnek járó díj, Topfest Országos Színházi Fesztivál, Marosvásárhely (Rózsi szerepében – Füst Milán: Boldogtalanok, rendező: Bodó Viktor), 2004 – Legjobb női mellékszerepért járó díj, Stúdiószínházak Fesztiválja, Budapest (Rózsi szerepében – Füst Milán: Boldogtalanok, rendező: Bodó Viktor), 2004 – Legjobb női mellékszerepért járó UNITER felterjesztés (Rózsi szerepében – Füst Milán: Boldogtalanok, rendező: Bodó Viktor), 2006 – Női alakítási díj, Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválja, Kisvárda (SEN-TE/SUI-TA – Bertolt Brecht: Valahol Szecsuánban, rendező: Barabás Olga), 2007 – Jászai Mari-díj, 2009 – Közönségzsűri díja, valamint dr. Oláh Albert, Kisvárda város polgármesterének díja, Magyar Színházak Fesztiválja, Kisvárda, 2015 – meghívott a 10 pentru film programban – a TIFF szervezésében, 2016 – jelölés a legjobb női főszereplőnek járó UNITER-díjra.
Az immár Bioeel–Kemény díjas B. Fülöp Erzsébetet a közönség legközelebb Csehov Sirály című színjátékának előadásában láthatja március 18-án, szombaton este 8 órától nagytermi stúdiótérben, majd A nyugalom című, Bartis Attila regénye alapján színre vitt, Radu Afrim által rendezett produkcióban március 19-én, vasárnap este 8 órától a Kisteremben.
K. NAGY BOTOND
Népújság (Marosvásárhely)
2017. március 21.
Tiszteletadás
A budapesti Nemzeti Színház képviselői hétfőn délben a marosvásárhelyi református, illetve katolikus temetőben megkoszorúzták Sütő András író és Tompa Miklós rendező, a Székely Színház alapító tagjának sírját városnéző körútjuk során.
Sütő Andrásra mint a legtöbbet játszott erdély magyar drámaíróra emlékeztek, illetve Tompa Miklós mint színházalapító előtt rótták le kegyeletüket. Este a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház nagytermében Tamási Áron Vitéz lélek című darabját adták elő. Ma Farkaslakára utaznak, ahol a szerző szülőfalujában levő művelődési otthonban is bemutatják a darabot.
VAJDA GYÖRGY
Népújság (Marosvásárhely)
A budapesti Nemzeti Színház képviselői hétfőn délben a marosvásárhelyi református, illetve katolikus temetőben megkoszorúzták Sütő András író és Tompa Miklós rendező, a Székely Színház alapító tagjának sírját városnéző körútjuk során.
Sütő Andrásra mint a legtöbbet játszott erdély magyar drámaíróra emlékeztek, illetve Tompa Miklós mint színházalapító előtt rótták le kegyeletüket. Este a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház nagytermében Tamási Áron Vitéz lélek című darabját adták elő. Ma Farkaslakára utaznak, ahol a szerző szülőfalujában levő művelődési otthonban is bemutatják a darabot.
VAJDA GYÖRGY
Népújság (Marosvásárhely)
2017. március 21.
Megvannak a Versünnep fesztivál erdélyi továbbjutói
Jeles költők alkotásait szólaltatták meg az előadók a Versünnep fesztivál 2017-os erdélyi elődöntőjén a hét végén, a rendezvénynek a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház adott otthont.
Mondott vers kategóriában Illés Alexa, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem II. éves magiszteri színész szakos hallgatója (képünkön) és Bajkó Edina, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem I. éves magiszteri színész szakos hallgatója; megzenésített vers kategóriában dr. Incze G. Katalin zeneszerző, a dalok szerzője, Laczkó Vass Róbert, a Kolozsvári Állami Magyar Színház színművésze, előadó; valamint Szép András zongorista, a dalok társszerzője jutott tovább. A megfilmesített vers kategóriában Kocsis Tünde kolozsvári rendező képviseli Erdélyt a versünnep fesztivál – 2017 döntőjében április 9-én Budapesten a Nemzeti Színházban.
Ebben az évben Arany János születésének 200. és halálának 135. évfordulója, Ady Endre születésének 140. évfordulója, valamint Kassák Lajos születésének 130. és halálának 50. évfordulója tiszteletére – vers- és prózamondás, énekelt vers vagy versmegzenésítés és képző-, és/vagy filmművészeti alkotás kategóriákban hirdették meg a fesztivált. A fellépők teljesítményét az előző évhez hasonlóan Kilyén Ilka, Tompa Klára és Bokor Barna, a vásárhelyi Tompa Miklós Társulat művészei értékelték. A műsorvezető Gecse Ramóna színművésznő volt.
A Versünnep fesztivál tizenkét éve indult útjára azzal a céllal, hogy felhívja a figyelmet a magyar nyelven született irodalmi alkotásokra és népszerűsítse a művészi versmondást, mely képes minden magyar anyanyelvű embert összekapcsolni téren és időn keresztül egyaránt – olvasható a rendezvénysorozat honlapján. A Versünnep Alapítvány, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet és a Bánffy György Kulturális Szalon rendezi a fesztivált, amelyet a Nemzeti Kulturális Alap, valamint a Magyar Művészeti Akadémia is támogatja.
Krónika (Kolozsvár)
Jeles költők alkotásait szólaltatták meg az előadók a Versünnep fesztivál 2017-os erdélyi elődöntőjén a hét végén, a rendezvénynek a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház adott otthont.
Mondott vers kategóriában Illés Alexa, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem II. éves magiszteri színész szakos hallgatója (képünkön) és Bajkó Edina, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem I. éves magiszteri színész szakos hallgatója; megzenésített vers kategóriában dr. Incze G. Katalin zeneszerző, a dalok szerzője, Laczkó Vass Róbert, a Kolozsvári Állami Magyar Színház színművésze, előadó; valamint Szép András zongorista, a dalok társszerzője jutott tovább. A megfilmesített vers kategóriában Kocsis Tünde kolozsvári rendező képviseli Erdélyt a versünnep fesztivál – 2017 döntőjében április 9-én Budapesten a Nemzeti Színházban.
Ebben az évben Arany János születésének 200. és halálának 135. évfordulója, Ady Endre születésének 140. évfordulója, valamint Kassák Lajos születésének 130. és halálának 50. évfordulója tiszteletére – vers- és prózamondás, énekelt vers vagy versmegzenésítés és képző-, és/vagy filmművészeti alkotás kategóriákban hirdették meg a fesztivált. A fellépők teljesítményét az előző évhez hasonlóan Kilyén Ilka, Tompa Klára és Bokor Barna, a vásárhelyi Tompa Miklós Társulat művészei értékelték. A műsorvezető Gecse Ramóna színművésznő volt.
A Versünnep fesztivál tizenkét éve indult útjára azzal a céllal, hogy felhívja a figyelmet a magyar nyelven született irodalmi alkotásokra és népszerűsítse a művészi versmondást, mely képes minden magyar anyanyelvű embert összekapcsolni téren és időn keresztül egyaránt – olvasható a rendezvénysorozat honlapján. A Versünnep Alapítvány, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet és a Bánffy György Kulturális Szalon rendezi a fesztivált, amelyet a Nemzeti Kulturális Alap, valamint a Magyar Művészeti Akadémia is támogatja.
Krónika (Kolozsvár)
2017. március 29.
„A színház által létezünk”
Március 27-én, hétfőn este a színház világnapja alkalmából a nagyváradi Szigligeti Színház nagytermében Varga Gábor nagyváradi publicista, drámaíró Kályhabúcsúztató című darabjával ünnepelték az idén 55. éve világszerte megtartott színházi napot.
A nagyváradi Szigligeti Színház színpadán felállított kisszínpadon találkoztak a helyi társulat vezetői és művészei a felolvasószínházi darab Nagyváradról elszármazott írójával, Varga Gáborral és annak rendezőjével, Gáspárik Attilával, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház főigazgatójával, valamint a színházszerető érdeklődőkkel.
A színházi világnap üzenetét, amelyet 1962-ben Jean Cocteau fogalmazott meg először, évente rendszeresen öntik szavakba a felkért világhírű színművészek, idén Isabelle Huppert francia színésznő tolmácsolta, akinek gondolatait Novák Eszter, a Szigligeti Színház művészeti vezetője továbbította a váradi közönségnek. A nyolcadik színésznőként, akit felkértek az üzenetírásra Huppert a színházi világünnep időn és téren átívelő gazdagságáról beszélt, amikor mindannyian együtt örülünk a szépnek és jónak, kijelentve, hogy „nem mi, a színészek, akiket a szerepeink elkísérnek mindenhová, és nem is a közönség adunk életet a színháznak, hanem éppen fordítva: mi létezünk a színház által”. A Golden Globe-díjas színésznő továbbá úgy fogalmazott: „A színház számomra a másik embert jelenti, a dialógust, a gyűlölet hiányát” Szerinte a színház mindenkit összehoz, azt is, aki csinálja, és azt is, aki nézi. „A színház védelmez és menedéket nyújt.”
A nagyváradi Ady Társaság alapítójának, Varga Gábornak a darabját Fábián Enikő, Dobos Imre, Kardos M. Róbert, Fodor Réka, Kiss Csaba és Szabó Eduárd vitték színpadra, a bemutatót követően pedig az alkotók is szót kaptak, akikkel Szűcs László, a Várad folyóirat főszerkesztője beszélgetett. A nagyváradi születésű beszélgetőpartnerek, barátok, írótársak megismerkedésük egyes mozzanatait idézték fel, majd a darab kapcsán annak önéletrajzi ihletésű mozgatórugóiról, valamint a színház feladatáról cseréltek eszmét. Varga Gábor azt mondta, hogy „a Kályhabúcsúztatóban a mi életünk van benne, az anyagi megnyomorodásba került család, egy, már feldolgozottnak vélt kor”, a kommunizmus titkosszolgálata, a besúgók és besúgottak félelmei, valamint a jelen modernsége, digitalizáltsága, a régiség értékvesztése. Gáspárik a diktatúra idején élt énünk vállalható vagy nem vállalható tetteiről beszélt, hangsúlyozva azt, hogy Romániában elmaradt a szembenézés ezzel a múlttal, jóllehet igenis kellene beszélni róla, hiszen „bármikor visszaeshetünk egy diktatúrába, csak egy áramszünet kell hozzá, ahogy a darabban is történik”.
A beszélgetés és az este búcsúgondolatát az alkotók a következőképpen fogalmazták meg: „Mindig emberi kapcsolatokról és az erkölcs kérdéséről van szó, arról, hogy mások kárára ténykedünk-e vagy sem. A gyerekeinknek, az unokáinknak kell utat mutatnunk [Varga], különösen most, amikor saját magunkról jelentünk rendszeresen az egész világnak [Gáspárik]”.
Szamos Mariann
Reggeli Újság (Nagyvárad)
Március 27-én, hétfőn este a színház világnapja alkalmából a nagyváradi Szigligeti Színház nagytermében Varga Gábor nagyváradi publicista, drámaíró Kályhabúcsúztató című darabjával ünnepelték az idén 55. éve világszerte megtartott színházi napot.
A nagyváradi Szigligeti Színház színpadán felállított kisszínpadon találkoztak a helyi társulat vezetői és művészei a felolvasószínházi darab Nagyváradról elszármazott írójával, Varga Gáborral és annak rendezőjével, Gáspárik Attilával, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház főigazgatójával, valamint a színházszerető érdeklődőkkel.
A színházi világnap üzenetét, amelyet 1962-ben Jean Cocteau fogalmazott meg először, évente rendszeresen öntik szavakba a felkért világhírű színművészek, idén Isabelle Huppert francia színésznő tolmácsolta, akinek gondolatait Novák Eszter, a Szigligeti Színház művészeti vezetője továbbította a váradi közönségnek. A nyolcadik színésznőként, akit felkértek az üzenetírásra Huppert a színházi világünnep időn és téren átívelő gazdagságáról beszélt, amikor mindannyian együtt örülünk a szépnek és jónak, kijelentve, hogy „nem mi, a színészek, akiket a szerepeink elkísérnek mindenhová, és nem is a közönség adunk életet a színháznak, hanem éppen fordítva: mi létezünk a színház által”. A Golden Globe-díjas színésznő továbbá úgy fogalmazott: „A színház számomra a másik embert jelenti, a dialógust, a gyűlölet hiányát” Szerinte a színház mindenkit összehoz, azt is, aki csinálja, és azt is, aki nézi. „A színház védelmez és menedéket nyújt.”
A nagyváradi Ady Társaság alapítójának, Varga Gábornak a darabját Fábián Enikő, Dobos Imre, Kardos M. Róbert, Fodor Réka, Kiss Csaba és Szabó Eduárd vitték színpadra, a bemutatót követően pedig az alkotók is szót kaptak, akikkel Szűcs László, a Várad folyóirat főszerkesztője beszélgetett. A nagyváradi születésű beszélgetőpartnerek, barátok, írótársak megismerkedésük egyes mozzanatait idézték fel, majd a darab kapcsán annak önéletrajzi ihletésű mozgatórugóiról, valamint a színház feladatáról cseréltek eszmét. Varga Gábor azt mondta, hogy „a Kályhabúcsúztatóban a mi életünk van benne, az anyagi megnyomorodásba került család, egy, már feldolgozottnak vélt kor”, a kommunizmus titkosszolgálata, a besúgók és besúgottak félelmei, valamint a jelen modernsége, digitalizáltsága, a régiség értékvesztése. Gáspárik a diktatúra idején élt énünk vállalható vagy nem vállalható tetteiről beszélt, hangsúlyozva azt, hogy Romániában elmaradt a szembenézés ezzel a múlttal, jóllehet igenis kellene beszélni róla, hiszen „bármikor visszaeshetünk egy diktatúrába, csak egy áramszünet kell hozzá, ahogy a darabban is történik”.
A beszélgetés és az este búcsúgondolatát az alkotók a következőképpen fogalmazták meg: „Mindig emberi kapcsolatokról és az erkölcs kérdéséről van szó, arról, hogy mások kárára ténykedünk-e vagy sem. A gyerekeinknek, az unokáinknak kell utat mutatnunk [Varga], különösen most, amikor saját magunkról jelentünk rendszeresen az egész világnak [Gáspárik]”.
Szamos Mariann
Reggeli Újság (Nagyvárad)
2017. április 1.
Főszerepben Kovács András Ferenc
Költő és költészet a színházban? Mi sem természetesebb, bár ha színházról beszélünk, nem feltétlenül a lírára gondolunk. Ezúttal viszont bármennyire színes, változatos és mozgalmasan játékos volt is a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház kétnaposra nyúlt világnapi eseménysora, annak valódi rangját, súlyát egy poéta, Kovács András Ferenc adta meg. KAF-ra főszerepet osztottak a szervezők, többes szerepet. Teátrumi verseiről irodalmi szimpóziumon értekeztek, interjúban faggatták a nagy nyilvánosság előtt, majd kivételes színészi erőpróbának is beillő egyéni előadóestjén bizonyíthatta, hogy verseinek ő maga a legértőbb, legihletettebb tolmácsolója. A szélesebb közönséget megcélzó rendezvények között ez a több epizódra tagolt, késő estébe nyúló, lírai központú kistermi délután mély benyomást keltve tárta fel Thália és a költészet múzsáinak szoros kapcsolatát.
A szerepköltészet mindig izgatta a kritikusokat, a jelek szerint a legifjabbak is így vannak vele. Kovács András Ferenc eddigi életművét, pontosabban a KAF-féle „poétika és gondolkodásmód szerepjátszó és emlékezettechnikai alakzatainak vizsgálatát” a Fiatal Írók Szövetsége, illetve ennek az írói tömörülésnek néhány olyan magyarországi képviselője is felvállalta, akik közül Mészáros Márton, Pataki Viktor és Porczió Veronika be is mutatta dolgozatát a Korpa Tamás vezette Ophelio Barbaro búcsúzik című, március 27-i szimpóziumon. Nem könnyű, ha a közönség csak a fülére alapozva próbál figyelemmel követni három nagy igényű, szakértelemmel és szakmai nyelvezettel felvértezett tudományos értekezést, de az irodalomtörténészek elemzése KAF költői alteregóiról, Caius Licinius Calvus, Jack Cole, Kavafis, Alekszej Pavlovics Asztrov, Lázáry René Sándor és a többiek helyéről, szerepéről olvasva is érdekesnek bizonyult. Mintegy három és fél évtized gazdag lírai termését vizsgálták meg a fiatal irodalomtörténészek az első kötettől, a Tengerész Henrik intelmeitől a legfrissebb sokadikig, meggyőző volt az eszmefuttatásuk. A rejtőzködő lírikus önvallomása, amely ez alkalommal a jóval fiatalabb költő, kritikus, szerkesztő Korpa Tamással folytatott beszélgetésből kerekedett ki, már oldottabban tükrözte KAF költői alapállását, színházi vonzatait.
A Theatrum Mundi verscímet költői estjének is kölcsönző százperces összeállítás pedig már teljes pompájában, sokszínűségében, többhúrúságában megcsillogtatta azt a szépséget, amit a világ színpadszerűsége s az emberi színjáték, az örök komédia meg tragédia Kovács András Ferenc lírai megjelenítésében felmutat. Az előadóest már többfelé magával ragadta a hallgatóságot, a költő is szuggesztíven gazdagította versei lehetséges olvasatainak bőséges halmazát.
NAGY MIKLÓS KUND / Népújság (Marosvásárhely)
Költő és költészet a színházban? Mi sem természetesebb, bár ha színházról beszélünk, nem feltétlenül a lírára gondolunk. Ezúttal viszont bármennyire színes, változatos és mozgalmasan játékos volt is a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház kétnaposra nyúlt világnapi eseménysora, annak valódi rangját, súlyát egy poéta, Kovács András Ferenc adta meg. KAF-ra főszerepet osztottak a szervezők, többes szerepet. Teátrumi verseiről irodalmi szimpóziumon értekeztek, interjúban faggatták a nagy nyilvánosság előtt, majd kivételes színészi erőpróbának is beillő egyéni előadóestjén bizonyíthatta, hogy verseinek ő maga a legértőbb, legihletettebb tolmácsolója. A szélesebb közönséget megcélzó rendezvények között ez a több epizódra tagolt, késő estébe nyúló, lírai központú kistermi délután mély benyomást keltve tárta fel Thália és a költészet múzsáinak szoros kapcsolatát.
A szerepköltészet mindig izgatta a kritikusokat, a jelek szerint a legifjabbak is így vannak vele. Kovács András Ferenc eddigi életművét, pontosabban a KAF-féle „poétika és gondolkodásmód szerepjátszó és emlékezettechnikai alakzatainak vizsgálatát” a Fiatal Írók Szövetsége, illetve ennek az írói tömörülésnek néhány olyan magyarországi képviselője is felvállalta, akik közül Mészáros Márton, Pataki Viktor és Porczió Veronika be is mutatta dolgozatát a Korpa Tamás vezette Ophelio Barbaro búcsúzik című, március 27-i szimpóziumon. Nem könnyű, ha a közönség csak a fülére alapozva próbál figyelemmel követni három nagy igényű, szakértelemmel és szakmai nyelvezettel felvértezett tudományos értekezést, de az irodalomtörténészek elemzése KAF költői alteregóiról, Caius Licinius Calvus, Jack Cole, Kavafis, Alekszej Pavlovics Asztrov, Lázáry René Sándor és a többiek helyéről, szerepéről olvasva is érdekesnek bizonyult. Mintegy három és fél évtized gazdag lírai termését vizsgálták meg a fiatal irodalomtörténészek az első kötettől, a Tengerész Henrik intelmeitől a legfrissebb sokadikig, meggyőző volt az eszmefuttatásuk. A rejtőzködő lírikus önvallomása, amely ez alkalommal a jóval fiatalabb költő, kritikus, szerkesztő Korpa Tamással folytatott beszélgetésből kerekedett ki, már oldottabban tükrözte KAF költői alapállását, színházi vonzatait.
A Theatrum Mundi verscímet költői estjének is kölcsönző százperces összeállítás pedig már teljes pompájában, sokszínűségében, többhúrúságában megcsillogtatta azt a szépséget, amit a világ színpadszerűsége s az emberi színjáték, az örök komédia meg tragédia Kovács András Ferenc lírai megjelenítésében felmutat. Az előadóest már többfelé magával ragadta a hallgatóságot, a költő is szuggesztíven gazdagította versei lehetséges olvasatainak bőséges halmazát.
NAGY MIKLÓS KUND / Népújság (Marosvásárhely)
2017. április 1.
Óvom a szót, a hazulról hozottat”
Beszélgetés Bálint Márta Kossuth-díjas színművésszel
Legutóbb 2016 decemberében tapsolhattunk szülővárosában a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház egykori népszerű művésznőjének. A Marina Vlady életrajzi regényéből készült monodrámát adta elő nagy sikerrel. 1988-tól él, dolgozik Budapesten. Az idei március 15-én „az erdélyi magyarság megmaradását és a Kárpát-medence kulturális kincseinek továbbadását közel öt évtizede töretlen hittel és alázattal szolgáló, a magyar és világirodalom legnagyobb klasszikusait mély átéléssel és gazdag drámai eszköztárral közvetítő, kivételesen magas színvonalú művészi pályája elismeréseként” Kossuth-díjat vehetett át az Országházban. Kitüntetése után pár nappal tudtunk sort keríteni az interjúra.
– Ilyenkor akarva-akaratlanul közhelyek jutnak az ember eszébe. Én is gratulációval kezdem, és nem hagyom ki a szokásos kérdést: milyen érzés volt a meghatározó, amikor értesült a díjról?
– Nagy meglepetés volt, és a díj átvétele óta az öröm dominál. Egyúttal visszaigazolás is ez a díj, de egyelőre csak örömet érzek. Hogy miért visszaigazolás? Azért, mert a pályám két részre oszlik. Lehet, már hallotta valamikor tőlem, hogy egészen fiatal színésznő voltam, amikor az ifjabb Dumas gondolata, miszerint „a színház olyan, mint a szerelem, jó kedély, erő, egészség, fiatalság kell hozzá”, szinte az ars poeticámmá vált. Annyira szenvedélyesen szeretem a hivatásomat, hogy nekem a színjátszás tényleg olyan, mint a szerelem. Szeszélyes is. Szárnyakat tud adni, felemel, forrón dédelget, de mélybe is taszíthat. Megsebez. Ez a kettősség jellemzi az én pályámat is. Odahaza két évtizeden át szolgáltam Tháliát. Pályakezdőként Szatmáron, az Északi Színháznál kezdtem húsz és fél évesen, ahol nagy szeretettel fogadtak, megbecsültek és foglalkoztattak. Nekem akkor ez természetesnek tűnt, azt hittem, ez a pálya ilyen. Vásárhelyre kerülve is ringatott a színház. Erdélyben tehát húsz éven keresztül megbecsült színésznő voltam, csodálatos feladatokkal halmozott el mindkét színház, a Marosvásárhelyi Nemzeti is. Magyarországon viszont sokáig az útkeresés jutott nekem, ezért beszélek kettősségről.
– Erre még hosszasabban kitérhetünk a beszélgetés folyamán, de ha már szóba hozta a kettősséget, a díjazása kapcsán egy másfajta kettősség gondolata is felmerült bennem. Kérem, ne értsen félre, örülök a rendkívüli elismerésnek, és biztos még nagyon sokan így éreznek Erdély-szerte. De tudtommal mindeddig egyetlen Erdélyben élő, ott dolgozó színészt se tüntettek ki Kossuth-díjjal. El kell jönni otthonról ahhoz, hogy ilyen megtiszteltetés érhesse a színészembert?
– Érdekes, amit mond, meg is fordult bennem hirtelen, hogy az első erdélyi színésznő vagyok, aki ezt a díjat megkapta, noha több erdélyi kollégám is részesült már rangos magyarországi elismerésben, és erdélyi költők, írók is kaptak Kossuth-díjat. Arra is gondoltam ugyanakkor, hogy bár a kitüntetés személy szerint nekem szól, egyben az erdélyi színjátszás elismerése is. Hiszen ott nőttem föl, a színjátszás ábécéjét ott sajátítottam el, Erdélyben ismert és szeretett meg a közönség. Hogy el kell-e jönni ahhoz, hogy ilyen díjjal is elismerjenek? Teljes bizonyossággal erre nem tudok felelni, viszont tény, hogy Magyarországon nagyon sok küzdelmen mentem keresztül. De mindig kész voltam vállalni a vívódást, az útkeresést. És most ezeket a küzdelmes magyarországi éveimet is megkoronázza a Kossuth-díj. Bennem egy percre se fordult meg a gondolat, hogy a munkámért, amit annyira szeretek, díjat kaphatnék. Csináltam, mert a mai napig szenvedélyem a hivatásom. Ez a rangos elismerés megerősít abban, hogy megéri küzdeni, értéket teremteni a magyar kultúra szolgálatában. És ha a szerelemhez hasonlítottam a színjátszást, akkor azt mondom, ez a díj számomra egy életen át tartó szerelem beteljesülése.
– A fiatalosságot, a belső energiák mozgósítását a feladatok is biztosíthatják. Gyakori manapság, hogy a színházak időnap előtt megválnak a korban előrehaladottabb művészeiktől, annak ellenére, hogy ők még sok örömet szerezhetnének a nézőknek. Ön elébe ment a feladatoknak, saját magának teremtett szereplési lehetőségeket.
– Két évig voltam Budapesten a Nemzeti Színház tagja, ami nem volt örömteli időszak. Magam vállaltam, hogy ezt abbahagyom. Nem főszerepekre vágytam, de arra se, hogy abban, amit csinálok, ne legyen semmi örömöm. Ha este bemész a színházadba, fellépsz a színpadra, és nincs egy mondatod, amivel valamit ténylegesen közölsz, ha csak ez adatik meg neked, azt nem érdemes csinálnod. Valamikor kissé nagyképűen én is hangoztattam, hogy nincs nagy szerep és kis szerep, csak rossz színész. Ez nem igaz! Igenis van kis szerep és nagy szerep, és van kis szerep is, amiben örömödet leled, de ha sorozatosan olyan feladatokat osztanak rád, hogy a tömegben álldogálsz, bármilyen képességed, tehetséged lehet, az abból nem fog kiderülni. Az öröm nélküli színjátszásnak pedig nincs értelme. Változtattam tehát, de nem tudtam, mit vállalok magamra.
– A sok főszerepet és szép sikert halmozó két otthoni évtized nem számított, amikor átjött Budapestre?
– Nem. De ez egyébként is olyan pálya, hogy az, amit tegnap csinált az ember, már nem számít. Tudtam, hogy mögöttem van egy csomó minden, mégis elölről kell kezdeni. Az új feladat új kihívás is, amit lehet, hogy nem oldasz meg olyan szinten, mint az azelőttit. Nem lehet abból élni, hogy mi van mögöttem.
– Új helyzet volt, hogy megválik a Nemzetitől, és önmagában bízva, egészen másba kezd, mint amihez azelőtt hozzászokott. Hosszabb idő után visszatekintve, hogy gondolja, nem hiányzott önnek a közös játék öröme?
– Dehogynem. Nem volt egyszerű önmagamra lelnem. Amikor megváltam a Nemzeti Színháztól, még nem sejtettem, hogy Budapesten nem tudok megkapaszkodni. Vidékre többfelé hívtak, de a gyerekem nyolcéves volt, a férjem a Bajcsy-Zsilinszky kórházban orvosként dolgozott. Hogy mehettem volna vidékre?! A családot választottam, arra gondolva, hogy azért Budapesten is sikerülhetnek a dolgok. Eszembe jut a költő Székely János gondolata, magamra vonatkoztatva is érvényes: olyan természetű ember vagyok, hogy ha valahol nem kellettem, szótlanul odébbálltam. Néhány felkérésem azért volt, játszottam több színházban, a Katona Józsefben, a Budapesti Kamaraszínházban, a Művész Színházban, és másfelé is hívtak. Igazi öröm a Dominó Színházban ért, ahol Strindberg Júlia kisasszonyának a címszerepére kértek fel. Nagyszerű előadás lett belőle, az alakításomnak is igen kedvező visszhangja volt. „Tehetséget jó felfedezni” – írta az egyik kritikus. De nem volt szerencsém, kilenc előadás után ez a magánszínház csődbe ment. Aztán mégis megsegített a Fennvaló, elindított azon az új úton, amely a sikerhez vezetett. Bécsből kértek fel egy egyéni estre. Nem akartam elvállalni, mert addig ilyet sohasem csináltam. Gergő fiam hallotta a telefonbeszélgetést, és kérte, hogy egy papírra írjam le az előadással kapcsolatos érveket és ellenérveket. Amikor átolvasta, mint egy felnőtt kijelentette, hogy az érvek erősebbek, meg kell csinálni. Igazat adtam neki, és akkor állítottam össze az első egyéni estemet Újkori fohász címen. Olyan sikere volt Bécsben, hogy egy ott élő 56-os magyar asszony valósággal a mecénásommá vált. Akkoriban nagyon sokat jártam a határon túli magyarlakta területekre, folyamatosan kaptam az előadandó anyagot, és 1999-ig páholyból néztem a magyarországi kulturális életet, mert elfoglaltságom volt, és jártam Európát. De a mecénás hölgy 99-ben elhunyt, az addigi csodálatos lehetőség megszűnt. A folytatás már sokkal nehezebb volt. Megint kezdődhetett a küzdelem.
– Kivel? Mivel? Önmagával?
– Magammal is, de leginkább a helyzettel. Akkorra ezt az utat már megszerettem. Verses estjeim voltak, Kosztolányi-, Áprily-, Lénárd Sándor-est. A Kosztolányi-műsorban egy német művésszel szerepeltem, én magyarul mondtam a verseket, ő németül. Nem én választottam a költeményeket, az estek anyagát készen kaptam. Úgy éreztem, hogy a sorozatot folytatnom kellene, de itt következett a neheze. Ki kellett találni, kit, mit válasszak. Nagyon bonyolult ez az egész, nem olyasmi, ami a színész dolga lenne. Egy produkcióhoz anyagi támogatás kell, pályázatot írsz, azt elutasítják, aztán próbálkozol másfele, helyet keresel, rendezőt keresel, mindez erőt, energiát fogyaszt, ideget rombol. Miközben az is bőven elég volna, hogy az anyagot kiválaszd, átgondold, összeállítsd, illő keretbe helyezd. Mégis nagyon megszerettem az egyéni esteket. Nem azt mondom, hogy nem hiányzott a csapatmunka, illetve az, amit az ember a színházban megkap, vagyis hogy semmi másra, csak a szerepedre kell koncentrálnod. Itt még a fellépőruhámat is magam vasalom, és utazom egyik helyről a másikra. Akár Dérynének is érezhettem volna magam. Csak nem ekhós szekéren, hanem kocsival jártam az országot, és járom a mai napig. A pályám pedig kiteljesedett és gazdagodott ezáltal. Mert hatalmas erőpróba egyedül kiállni a nézők elé. Összehasonlíthatatlan a csapatmunkával, ott a partnered kisegíthet, itt meg az se mindegy, hogy egy kötőszó miképpen hangzik el a szádból. Ha nem tudod a nézőt egymagad lekötni, ha nem vagy képes azzal a bizonyos láthatatlan fonallal egykettőre hozzá kapcsolódni, vesztettél. Ha egyedül állsz előtte, sokkal inkább megérzed, hogy magadra tudtad-e hangolni vagy sem. Ez a fajta megméretkezés végül is annyi örömet adott, hogy most már azt mondom, rátaláltam az igazi utamra. Nyilván egy különleges nagyszínpadi felkérésre bizonyára igent mondanék, persze csak miután megtudtam, hogy ki a rendező, kik lesznek a partnereim. Erre már sokkal jobban odafigyelnék, mint évtizedekkel ezelőtt.
– Feltételezem, hogy különleges elégtétellel olvashatta díjazása indoklásában azt a részt, amely szerint „mély átéléssel és gazdag drámai eszköztárral közvetítő, kivételesen magas színvonalú művészi pálya” az öné.
– Igen, mindig arra törekedtem, hogy mindenből, amit csinálok, kiérződjék az igényesség. Akár csapatban, akár egyénileg játszom, igyekszem értéket teremteni. És jólesett, hogy ezt a törekvésemet észrevették. Az is nagy elégtétel volt, amikor azt írta valaki, hogy az egyszemélyes színházammal műfajt teremtettem Magyarországon. A Magyar Érdemrend lovagkeresztjét és a Magyar Örökség díjamat is ennek köszönhetem. Mindez visszaigazolja, hogy a munkám és az, amit kemény küzdelmek árán a magyar kultúra szolgálatában létrehoztam, minőséget jelent.
– Ebben az egyszemélyes színházban a megszólaltatott költők a játszótársak?
– Költők és más tollforgatók. A Szegény Sudár Anna, a Jókai Anna regényéből készült monodráma már színház. Vagy A megszakított repülés, a Marina Vlady életrajzi regényéből dramatizált színpadi változat szintén nem költői mű, de lesz még olyan estem, ahol a költők kerülnek előtérbe. Ahogy korábban Székely János és Kenéz Ferenc lírájával is történt.
– Most, beszélgetésünk idején, még az öröm napjait éli. Az ünneplés a későbbiekben csitulni fog. Fájdalmak maradtak?
– Nem. Azokon szeretek túllépni. Ha voltak is a múltban, ez a díj feledteti azokat. Az elején említettem, hogy az ember úgy van a színházzal, mint a szerelemmel, az pedig meg tud sebezni. Sok erdélyi kollégámmal ellentétben én azt is mindig felvállaltam, hogy lent vagyok. Hogy nem vagyok a helyemen. Ez nyilván nem volt lélekemelő állapot, de mindig azon gondolkodtam, hogy tudom ezt a hasznomra fordítani. És büszke vagyok, hogy mindenféle segítség nélkül önmagam teremtettem meg mindazt, amit elértem. Egyedül. A nagyon elkeseredett kollégáimat is folyton biztattam, hogy találjanak ki maguknak valamit, amivel önmagukra találhatnak.
– Az otthoniakkal felhőtlen a kapcsolata?
– Nehezet kérdezett. Én a mai napig minden idegszálammal kötődöm a szülőföldemhez. Magánügy, de most elmondom, hogy ebben benne van az is, hogy majdnem válni akartam a férjemtől, amikor kierőszakolta, hogy áttelepedjünk. Ez a díj neki is rendkívüli elégtétel, mert szenvedett attól, hogy engem úgymond átrángatott Magyarországra. Nem akartam otthagyni Vásárhelyt, és most is vallom, hogy a szülőföldön van feladatunk. Nincs erkölcsi alapom ilyesmit mondani, hiszen Budapesten élek, de tudom, hogy nem lett volna szabad elhagynunk Erdélyt. A gyerekeink jövőjét féltettük, miközben a mi korosztályunk és több utánunk következő is hiányzik otthonról. Lélekben most is ott vagyok, elszakíthatatlan a kötődésem a szülőföldhöz. És lelkem mélyén néha vártam, hogy hátha hívnak, gyere haza, Márta, vagy gyere egy szerepre! Főleg, amikor a gyerekem már nagyobbacska volt, megtehettem volna. Amikor a Székely János-estemet Vásárhelyen adtam elő, Jászberényi Emese készített velem egy interjút, és megkérdezte, hogy nem hívtak-e az egykori színházamhoz. Ez akkor szíven ütött, és ez az érzés mindmáig megmaradt. Az otthon üzenete mindig felkavar. A napokban felhívott két néző Szatmárról. Valahogy megszerezték a telefonszámomat, és gratuláltak az elismeréshez. Negyvennyolc éve kerültem oda, az volt az első társulatom, három évig játszottam ott, és mégis emlékeznek rám és örülnek a sikeremnek. Pedig nagyon hosszú idő ez egy ember életében. Gondolhatja, mennyire megörvendtem a gesztusnak.
– A Kossuth-díj újabb lendületet adhat a továbbiakra, mert gondolom, a mostani kitüntetést nem tekinti pályalezárónak.
– Dehogy! Igaz, hogy nem ifjan ért ez a nagy megtiszteltetés, de még mindig időben. Mondtam már, tele vagyok lobogással, tervekkel. Ösztönző a díj. Nagyon sok mindent szeretnék még csinálni. Marosvásárhelyen a legsötétebb diktatúra idején voltam színész, és ott a pályatársaimmal együtt küldetést teljesítettünk a magyar nyelv, a magyar színház és kultúra ápolásáért, fennmaradásáért. Ma is azt szolgálják az ottani magyar színészek. Én ugyanebben a szellemben folytattam itt, az anyaországban a tevékenységem. Magyari Lajos mondja gyönyörűen, hogy „óvom a szót, a hazulról hozottat”. Én is ezt teszem változatlanul.
– Kívánom, hogy még sokáig tehesse!
NAGY MIKLÓS KUND / Népújság (Marosvásárhely)
Beszélgetés Bálint Márta Kossuth-díjas színművésszel
Legutóbb 2016 decemberében tapsolhattunk szülővárosában a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház egykori népszerű művésznőjének. A Marina Vlady életrajzi regényéből készült monodrámát adta elő nagy sikerrel. 1988-tól él, dolgozik Budapesten. Az idei március 15-én „az erdélyi magyarság megmaradását és a Kárpát-medence kulturális kincseinek továbbadását közel öt évtizede töretlen hittel és alázattal szolgáló, a magyar és világirodalom legnagyobb klasszikusait mély átéléssel és gazdag drámai eszköztárral közvetítő, kivételesen magas színvonalú művészi pályája elismeréseként” Kossuth-díjat vehetett át az Országházban. Kitüntetése után pár nappal tudtunk sort keríteni az interjúra.
– Ilyenkor akarva-akaratlanul közhelyek jutnak az ember eszébe. Én is gratulációval kezdem, és nem hagyom ki a szokásos kérdést: milyen érzés volt a meghatározó, amikor értesült a díjról?
– Nagy meglepetés volt, és a díj átvétele óta az öröm dominál. Egyúttal visszaigazolás is ez a díj, de egyelőre csak örömet érzek. Hogy miért visszaigazolás? Azért, mert a pályám két részre oszlik. Lehet, már hallotta valamikor tőlem, hogy egészen fiatal színésznő voltam, amikor az ifjabb Dumas gondolata, miszerint „a színház olyan, mint a szerelem, jó kedély, erő, egészség, fiatalság kell hozzá”, szinte az ars poeticámmá vált. Annyira szenvedélyesen szeretem a hivatásomat, hogy nekem a színjátszás tényleg olyan, mint a szerelem. Szeszélyes is. Szárnyakat tud adni, felemel, forrón dédelget, de mélybe is taszíthat. Megsebez. Ez a kettősség jellemzi az én pályámat is. Odahaza két évtizeden át szolgáltam Tháliát. Pályakezdőként Szatmáron, az Északi Színháznál kezdtem húsz és fél évesen, ahol nagy szeretettel fogadtak, megbecsültek és foglalkoztattak. Nekem akkor ez természetesnek tűnt, azt hittem, ez a pálya ilyen. Vásárhelyre kerülve is ringatott a színház. Erdélyben tehát húsz éven keresztül megbecsült színésznő voltam, csodálatos feladatokkal halmozott el mindkét színház, a Marosvásárhelyi Nemzeti is. Magyarországon viszont sokáig az útkeresés jutott nekem, ezért beszélek kettősségről.
– Erre még hosszasabban kitérhetünk a beszélgetés folyamán, de ha már szóba hozta a kettősséget, a díjazása kapcsán egy másfajta kettősség gondolata is felmerült bennem. Kérem, ne értsen félre, örülök a rendkívüli elismerésnek, és biztos még nagyon sokan így éreznek Erdély-szerte. De tudtommal mindeddig egyetlen Erdélyben élő, ott dolgozó színészt se tüntettek ki Kossuth-díjjal. El kell jönni otthonról ahhoz, hogy ilyen megtiszteltetés érhesse a színészembert?
– Érdekes, amit mond, meg is fordult bennem hirtelen, hogy az első erdélyi színésznő vagyok, aki ezt a díjat megkapta, noha több erdélyi kollégám is részesült már rangos magyarországi elismerésben, és erdélyi költők, írók is kaptak Kossuth-díjat. Arra is gondoltam ugyanakkor, hogy bár a kitüntetés személy szerint nekem szól, egyben az erdélyi színjátszás elismerése is. Hiszen ott nőttem föl, a színjátszás ábécéjét ott sajátítottam el, Erdélyben ismert és szeretett meg a közönség. Hogy el kell-e jönni ahhoz, hogy ilyen díjjal is elismerjenek? Teljes bizonyossággal erre nem tudok felelni, viszont tény, hogy Magyarországon nagyon sok küzdelmen mentem keresztül. De mindig kész voltam vállalni a vívódást, az útkeresést. És most ezeket a küzdelmes magyarországi éveimet is megkoronázza a Kossuth-díj. Bennem egy percre se fordult meg a gondolat, hogy a munkámért, amit annyira szeretek, díjat kaphatnék. Csináltam, mert a mai napig szenvedélyem a hivatásom. Ez a rangos elismerés megerősít abban, hogy megéri küzdeni, értéket teremteni a magyar kultúra szolgálatában. És ha a szerelemhez hasonlítottam a színjátszást, akkor azt mondom, ez a díj számomra egy életen át tartó szerelem beteljesülése.
– A fiatalosságot, a belső energiák mozgósítását a feladatok is biztosíthatják. Gyakori manapság, hogy a színházak időnap előtt megválnak a korban előrehaladottabb művészeiktől, annak ellenére, hogy ők még sok örömet szerezhetnének a nézőknek. Ön elébe ment a feladatoknak, saját magának teremtett szereplési lehetőségeket.
– Két évig voltam Budapesten a Nemzeti Színház tagja, ami nem volt örömteli időszak. Magam vállaltam, hogy ezt abbahagyom. Nem főszerepekre vágytam, de arra se, hogy abban, amit csinálok, ne legyen semmi örömöm. Ha este bemész a színházadba, fellépsz a színpadra, és nincs egy mondatod, amivel valamit ténylegesen közölsz, ha csak ez adatik meg neked, azt nem érdemes csinálnod. Valamikor kissé nagyképűen én is hangoztattam, hogy nincs nagy szerep és kis szerep, csak rossz színész. Ez nem igaz! Igenis van kis szerep és nagy szerep, és van kis szerep is, amiben örömödet leled, de ha sorozatosan olyan feladatokat osztanak rád, hogy a tömegben álldogálsz, bármilyen képességed, tehetséged lehet, az abból nem fog kiderülni. Az öröm nélküli színjátszásnak pedig nincs értelme. Változtattam tehát, de nem tudtam, mit vállalok magamra.
– A sok főszerepet és szép sikert halmozó két otthoni évtized nem számított, amikor átjött Budapestre?
– Nem. De ez egyébként is olyan pálya, hogy az, amit tegnap csinált az ember, már nem számít. Tudtam, hogy mögöttem van egy csomó minden, mégis elölről kell kezdeni. Az új feladat új kihívás is, amit lehet, hogy nem oldasz meg olyan szinten, mint az azelőttit. Nem lehet abból élni, hogy mi van mögöttem.
– Új helyzet volt, hogy megválik a Nemzetitől, és önmagában bízva, egészen másba kezd, mint amihez azelőtt hozzászokott. Hosszabb idő után visszatekintve, hogy gondolja, nem hiányzott önnek a közös játék öröme?
– Dehogynem. Nem volt egyszerű önmagamra lelnem. Amikor megváltam a Nemzeti Színháztól, még nem sejtettem, hogy Budapesten nem tudok megkapaszkodni. Vidékre többfelé hívtak, de a gyerekem nyolcéves volt, a férjem a Bajcsy-Zsilinszky kórházban orvosként dolgozott. Hogy mehettem volna vidékre?! A családot választottam, arra gondolva, hogy azért Budapesten is sikerülhetnek a dolgok. Eszembe jut a költő Székely János gondolata, magamra vonatkoztatva is érvényes: olyan természetű ember vagyok, hogy ha valahol nem kellettem, szótlanul odébbálltam. Néhány felkérésem azért volt, játszottam több színházban, a Katona Józsefben, a Budapesti Kamaraszínházban, a Művész Színházban, és másfelé is hívtak. Igazi öröm a Dominó Színházban ért, ahol Strindberg Júlia kisasszonyának a címszerepére kértek fel. Nagyszerű előadás lett belőle, az alakításomnak is igen kedvező visszhangja volt. „Tehetséget jó felfedezni” – írta az egyik kritikus. De nem volt szerencsém, kilenc előadás után ez a magánszínház csődbe ment. Aztán mégis megsegített a Fennvaló, elindított azon az új úton, amely a sikerhez vezetett. Bécsből kértek fel egy egyéni estre. Nem akartam elvállalni, mert addig ilyet sohasem csináltam. Gergő fiam hallotta a telefonbeszélgetést, és kérte, hogy egy papírra írjam le az előadással kapcsolatos érveket és ellenérveket. Amikor átolvasta, mint egy felnőtt kijelentette, hogy az érvek erősebbek, meg kell csinálni. Igazat adtam neki, és akkor állítottam össze az első egyéni estemet Újkori fohász címen. Olyan sikere volt Bécsben, hogy egy ott élő 56-os magyar asszony valósággal a mecénásommá vált. Akkoriban nagyon sokat jártam a határon túli magyarlakta területekre, folyamatosan kaptam az előadandó anyagot, és 1999-ig páholyból néztem a magyarországi kulturális életet, mert elfoglaltságom volt, és jártam Európát. De a mecénás hölgy 99-ben elhunyt, az addigi csodálatos lehetőség megszűnt. A folytatás már sokkal nehezebb volt. Megint kezdődhetett a küzdelem.
– Kivel? Mivel? Önmagával?
– Magammal is, de leginkább a helyzettel. Akkorra ezt az utat már megszerettem. Verses estjeim voltak, Kosztolányi-, Áprily-, Lénárd Sándor-est. A Kosztolányi-műsorban egy német művésszel szerepeltem, én magyarul mondtam a verseket, ő németül. Nem én választottam a költeményeket, az estek anyagát készen kaptam. Úgy éreztem, hogy a sorozatot folytatnom kellene, de itt következett a neheze. Ki kellett találni, kit, mit válasszak. Nagyon bonyolult ez az egész, nem olyasmi, ami a színész dolga lenne. Egy produkcióhoz anyagi támogatás kell, pályázatot írsz, azt elutasítják, aztán próbálkozol másfele, helyet keresel, rendezőt keresel, mindez erőt, energiát fogyaszt, ideget rombol. Miközben az is bőven elég volna, hogy az anyagot kiválaszd, átgondold, összeállítsd, illő keretbe helyezd. Mégis nagyon megszerettem az egyéni esteket. Nem azt mondom, hogy nem hiányzott a csapatmunka, illetve az, amit az ember a színházban megkap, vagyis hogy semmi másra, csak a szerepedre kell koncentrálnod. Itt még a fellépőruhámat is magam vasalom, és utazom egyik helyről a másikra. Akár Dérynének is érezhettem volna magam. Csak nem ekhós szekéren, hanem kocsival jártam az országot, és járom a mai napig. A pályám pedig kiteljesedett és gazdagodott ezáltal. Mert hatalmas erőpróba egyedül kiállni a nézők elé. Összehasonlíthatatlan a csapatmunkával, ott a partnered kisegíthet, itt meg az se mindegy, hogy egy kötőszó miképpen hangzik el a szádból. Ha nem tudod a nézőt egymagad lekötni, ha nem vagy képes azzal a bizonyos láthatatlan fonallal egykettőre hozzá kapcsolódni, vesztettél. Ha egyedül állsz előtte, sokkal inkább megérzed, hogy magadra tudtad-e hangolni vagy sem. Ez a fajta megméretkezés végül is annyi örömet adott, hogy most már azt mondom, rátaláltam az igazi utamra. Nyilván egy különleges nagyszínpadi felkérésre bizonyára igent mondanék, persze csak miután megtudtam, hogy ki a rendező, kik lesznek a partnereim. Erre már sokkal jobban odafigyelnék, mint évtizedekkel ezelőtt.
– Feltételezem, hogy különleges elégtétellel olvashatta díjazása indoklásában azt a részt, amely szerint „mély átéléssel és gazdag drámai eszköztárral közvetítő, kivételesen magas színvonalú művészi pálya” az öné.
– Igen, mindig arra törekedtem, hogy mindenből, amit csinálok, kiérződjék az igényesség. Akár csapatban, akár egyénileg játszom, igyekszem értéket teremteni. És jólesett, hogy ezt a törekvésemet észrevették. Az is nagy elégtétel volt, amikor azt írta valaki, hogy az egyszemélyes színházammal műfajt teremtettem Magyarországon. A Magyar Érdemrend lovagkeresztjét és a Magyar Örökség díjamat is ennek köszönhetem. Mindez visszaigazolja, hogy a munkám és az, amit kemény küzdelmek árán a magyar kultúra szolgálatában létrehoztam, minőséget jelent.
– Ebben az egyszemélyes színházban a megszólaltatott költők a játszótársak?
– Költők és más tollforgatók. A Szegény Sudár Anna, a Jókai Anna regényéből készült monodráma már színház. Vagy A megszakított repülés, a Marina Vlady életrajzi regényéből dramatizált színpadi változat szintén nem költői mű, de lesz még olyan estem, ahol a költők kerülnek előtérbe. Ahogy korábban Székely János és Kenéz Ferenc lírájával is történt.
– Most, beszélgetésünk idején, még az öröm napjait éli. Az ünneplés a későbbiekben csitulni fog. Fájdalmak maradtak?
– Nem. Azokon szeretek túllépni. Ha voltak is a múltban, ez a díj feledteti azokat. Az elején említettem, hogy az ember úgy van a színházzal, mint a szerelemmel, az pedig meg tud sebezni. Sok erdélyi kollégámmal ellentétben én azt is mindig felvállaltam, hogy lent vagyok. Hogy nem vagyok a helyemen. Ez nyilván nem volt lélekemelő állapot, de mindig azon gondolkodtam, hogy tudom ezt a hasznomra fordítani. És büszke vagyok, hogy mindenféle segítség nélkül önmagam teremtettem meg mindazt, amit elértem. Egyedül. A nagyon elkeseredett kollégáimat is folyton biztattam, hogy találjanak ki maguknak valamit, amivel önmagukra találhatnak.
– Az otthoniakkal felhőtlen a kapcsolata?
– Nehezet kérdezett. Én a mai napig minden idegszálammal kötődöm a szülőföldemhez. Magánügy, de most elmondom, hogy ebben benne van az is, hogy majdnem válni akartam a férjemtől, amikor kierőszakolta, hogy áttelepedjünk. Ez a díj neki is rendkívüli elégtétel, mert szenvedett attól, hogy engem úgymond átrángatott Magyarországra. Nem akartam otthagyni Vásárhelyt, és most is vallom, hogy a szülőföldön van feladatunk. Nincs erkölcsi alapom ilyesmit mondani, hiszen Budapesten élek, de tudom, hogy nem lett volna szabad elhagynunk Erdélyt. A gyerekeink jövőjét féltettük, miközben a mi korosztályunk és több utánunk következő is hiányzik otthonról. Lélekben most is ott vagyok, elszakíthatatlan a kötődésem a szülőföldhöz. És lelkem mélyén néha vártam, hogy hátha hívnak, gyere haza, Márta, vagy gyere egy szerepre! Főleg, amikor a gyerekem már nagyobbacska volt, megtehettem volna. Amikor a Székely János-estemet Vásárhelyen adtam elő, Jászberényi Emese készített velem egy interjút, és megkérdezte, hogy nem hívtak-e az egykori színházamhoz. Ez akkor szíven ütött, és ez az érzés mindmáig megmaradt. Az otthon üzenete mindig felkavar. A napokban felhívott két néző Szatmárról. Valahogy megszerezték a telefonszámomat, és gratuláltak az elismeréshez. Negyvennyolc éve kerültem oda, az volt az első társulatom, három évig játszottam ott, és mégis emlékeznek rám és örülnek a sikeremnek. Pedig nagyon hosszú idő ez egy ember életében. Gondolhatja, mennyire megörvendtem a gesztusnak.
– A Kossuth-díj újabb lendületet adhat a továbbiakra, mert gondolom, a mostani kitüntetést nem tekinti pályalezárónak.
– Dehogy! Igaz, hogy nem ifjan ért ez a nagy megtiszteltetés, de még mindig időben. Mondtam már, tele vagyok lobogással, tervekkel. Ösztönző a díj. Nagyon sok mindent szeretnék még csinálni. Marosvásárhelyen a legsötétebb diktatúra idején voltam színész, és ott a pályatársaimmal együtt küldetést teljesítettünk a magyar nyelv, a magyar színház és kultúra ápolásáért, fennmaradásáért. Ma is azt szolgálják az ottani magyar színészek. Én ugyanebben a szellemben folytattam itt, az anyaországban a tevékenységem. Magyari Lajos mondja gyönyörűen, hogy „óvom a szót, a hazulról hozottat”. Én is ezt teszem változatlanul.
– Kívánom, hogy még sokáig tehesse!
NAGY MIKLÓS KUND / Népújság (Marosvásárhely)
2017. június 6.
2017. jún. 6.
A Nemzet Színháza
Kulturális kapcsolaterősítés
A budapesti Nemzeti Színház elkötelezte magát, hogy nem csak az anyaországi, de a határon túliak nemzeti színháza is lesz a szó szoros értelmében. Ezért több olyan programot is indítványozott, amelyek célja a kulturális kapcsolat felvétele és ápolása. Így határon túli színészek, rendezők, színházi szakemberek is bekapcsolódhatnak az alkotómunkába, ugyanakkor a távolság ellenére kiszállásokra, vendégszereplésekre is elmennek a budapestiek a lecsatolt országrészekbe. De ennek az égisze alatt vállalják azt is, hogy csoportokat hívnak meg saját előadásaikra, és megismertetik velük az intézményt.
Tavaly a budapesti Nemzeti Színház a Csűrszínházi Egyesület meghívására elhozta Mikházára a Tamási Áron: Vitéz lélek című előadást, amellyel az idén márciusban újra Erdélyben turnézik több helyszínen, többek között Marosvásárhelyen is. Ennek a látogatásnak is köszönhetően kapott meghívást a marosvásárhelyi Artecotur Egyesület által működtetett diákszínjátszó csoport egy budapesti látogatásra. Hosszas egyeztetés után végül május 22-én és 23-án a csoport tagjai közül néhányan, kiegészülve a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház önkénteseivel és diákszínjátszóival, valamint a Művészeti Líceum színész szakos diákjaival, közel 40 fős csapat utazott a magyar fővárosba. Az 1898 és 1962 között élt belga Michel de Ghelderode Az Úr komédiásai – Képek Assisi Szent Ferenc életéből című előadást tekintették meg. A darabot a szerző az 1920-ban létrejött Flamand Népszínháznak írta. Az előadást megelőzően a Nemzeti Színház által bevezetett igen hasznos ráhangoló is volt, amelyen a rendező Bozsik Yvette koreográfus és a darabot fordító Rideg Zsófia is részt vett. Érdekes volt hallgatni, milyen koncepció szerint vitte színre a rendező a filozófiai és vallási eszmefuttatásokat, szimbólumokat és parabolaképeket jócskán tartalmazó szöveget. Az előadás totális színház volt, ahol közel három órában kiváló kortárs koreográfiával, kimagasló színészi játékkal – a bábjátéktól a mozgóképen és a homokanimáción keresztül a cirkuszi akrobatikáig – minden megjelent. Az előadás lenyűgöző, varázslatos volt. Ezután közönségtalálkozó következett, ahol a látottakat, tapasztaltakat meg lehetett beszélni a rendezővel, a főbb szerepeket játszó színészekkel, s aki netán ezt lekéste, a hatodik emeleti büfében is volt alkalma találkozni a fellépőkkel.
Másnap Kováts Karolina Krisztina nézőtéri felügyelő fogadta a csoportot, majd a több mint egyórás idegenvezetés során a budapesti Nemzeti Színház épületének történetéről mesélt, elárulva néhány (kulissza-) titkot a műszaki felszerelésről, a hangtechnikáról. A Nemzeti azzal büszkélkedhet, hogy Európa egyik legkorszerűbb technikával felszerelt színpadja van, amelyet 52 emelőkar „mozgat”, illetve süllyeszti le a járófelületet. A méretek is elkápráztatóak, tízemeletes tömbháznyi magas és majdnem ugyanolyan mély, amelyen gépkocsik, motorok száguldoztak, de lovat is bevittek, sőt az egyik előadásban még mangalicadisznó is szerepelt. Aztán azt is megtudhattuk, hogy az épület és környéke a 2015-ben Matt Damon főszereplésével készült Mentőakció (The Martian) című filmben is feltűnik. Emlékezetes Jeremy Irons látogatása is, akit – bár a főpáholyban kapott helyet azon a rendezvényen, amelyre meghívták – sztárallűrök nélküli, kedves emberként ismertek meg budapesti kollégái.
A Nemzeti igazi színházi nagyüzem, ahol négy teremben is lehet előadást tartani, egyszerre több mint egy tucat előadás van műsoron, állandó a próbafolyamat, így egy idényben a műsoron tartott előadások mellett hat-tíz előadást is bemutatnak a színházi paletta igen széles kínálatában, a musicaltől az egyéni előadásokon keresztül a közismert hazai és világirodalmi drámákig.
A marosvásárhelyi csoport látogatását Szabó Magda stratégiai igazgató kezdeményezte, vendéglátó Pintér Szilvia drámapedagógus, az ifjúsági programok felelőse volt, aki megígérte, hogy hosszú távon is együttműködik az egyesülettel különböző oktatási és ifjúsági programokban. S a Nemzeti Színház vezetősége, Vidnyánszky Attila vezérigazgató is munkatársai által arról biztosított, hogy továbbra is szívügyüknek tekintik a határon túli „kulturális missziót”.
VAJDA GYÖRGY Népújság (Marosvásárhely)
A Nemzet Színháza
Kulturális kapcsolaterősítés
A budapesti Nemzeti Színház elkötelezte magát, hogy nem csak az anyaországi, de a határon túliak nemzeti színháza is lesz a szó szoros értelmében. Ezért több olyan programot is indítványozott, amelyek célja a kulturális kapcsolat felvétele és ápolása. Így határon túli színészek, rendezők, színházi szakemberek is bekapcsolódhatnak az alkotómunkába, ugyanakkor a távolság ellenére kiszállásokra, vendégszereplésekre is elmennek a budapestiek a lecsatolt országrészekbe. De ennek az égisze alatt vállalják azt is, hogy csoportokat hívnak meg saját előadásaikra, és megismertetik velük az intézményt.
Tavaly a budapesti Nemzeti Színház a Csűrszínházi Egyesület meghívására elhozta Mikházára a Tamási Áron: Vitéz lélek című előadást, amellyel az idén márciusban újra Erdélyben turnézik több helyszínen, többek között Marosvásárhelyen is. Ennek a látogatásnak is köszönhetően kapott meghívást a marosvásárhelyi Artecotur Egyesület által működtetett diákszínjátszó csoport egy budapesti látogatásra. Hosszas egyeztetés után végül május 22-én és 23-án a csoport tagjai közül néhányan, kiegészülve a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház önkénteseivel és diákszínjátszóival, valamint a Művészeti Líceum színész szakos diákjaival, közel 40 fős csapat utazott a magyar fővárosba. Az 1898 és 1962 között élt belga Michel de Ghelderode Az Úr komédiásai – Képek Assisi Szent Ferenc életéből című előadást tekintették meg. A darabot a szerző az 1920-ban létrejött Flamand Népszínháznak írta. Az előadást megelőzően a Nemzeti Színház által bevezetett igen hasznos ráhangoló is volt, amelyen a rendező Bozsik Yvette koreográfus és a darabot fordító Rideg Zsófia is részt vett. Érdekes volt hallgatni, milyen koncepció szerint vitte színre a rendező a filozófiai és vallási eszmefuttatásokat, szimbólumokat és parabolaképeket jócskán tartalmazó szöveget. Az előadás totális színház volt, ahol közel három órában kiváló kortárs koreográfiával, kimagasló színészi játékkal – a bábjátéktól a mozgóképen és a homokanimáción keresztül a cirkuszi akrobatikáig – minden megjelent. Az előadás lenyűgöző, varázslatos volt. Ezután közönségtalálkozó következett, ahol a látottakat, tapasztaltakat meg lehetett beszélni a rendezővel, a főbb szerepeket játszó színészekkel, s aki netán ezt lekéste, a hatodik emeleti büfében is volt alkalma találkozni a fellépőkkel.
Másnap Kováts Karolina Krisztina nézőtéri felügyelő fogadta a csoportot, majd a több mint egyórás idegenvezetés során a budapesti Nemzeti Színház épületének történetéről mesélt, elárulva néhány (kulissza-) titkot a műszaki felszerelésről, a hangtechnikáról. A Nemzeti azzal büszkélkedhet, hogy Európa egyik legkorszerűbb technikával felszerelt színpadja van, amelyet 52 emelőkar „mozgat”, illetve süllyeszti le a járófelületet. A méretek is elkápráztatóak, tízemeletes tömbháznyi magas és majdnem ugyanolyan mély, amelyen gépkocsik, motorok száguldoztak, de lovat is bevittek, sőt az egyik előadásban még mangalicadisznó is szerepelt. Aztán azt is megtudhattuk, hogy az épület és környéke a 2015-ben Matt Damon főszereplésével készült Mentőakció (The Martian) című filmben is feltűnik. Emlékezetes Jeremy Irons látogatása is, akit – bár a főpáholyban kapott helyet azon a rendezvényen, amelyre meghívták – sztárallűrök nélküli, kedves emberként ismertek meg budapesti kollégái.
A Nemzeti igazi színházi nagyüzem, ahol négy teremben is lehet előadást tartani, egyszerre több mint egy tucat előadás van műsoron, állandó a próbafolyamat, így egy idényben a műsoron tartott előadások mellett hat-tíz előadást is bemutatnak a színházi paletta igen széles kínálatában, a musicaltől az egyéni előadásokon keresztül a közismert hazai és világirodalmi drámákig.
A marosvásárhelyi csoport látogatását Szabó Magda stratégiai igazgató kezdeményezte, vendéglátó Pintér Szilvia drámapedagógus, az ifjúsági programok felelőse volt, aki megígérte, hogy hosszú távon is együttműködik az egyesülettel különböző oktatási és ifjúsági programokban. S a Nemzeti Színház vezetősége, Vidnyánszky Attila vezérigazgató is munkatársai által arról biztosított, hogy továbbra is szívügyüknek tekintik a határon túli „kulturális missziót”.
VAJDA GYÖRGY Népújság (Marosvásárhely)
2017. június 24.
Évadzáró könyvbemutató a Nemzetiben
Könyvbemutatóval zárja az évadot a Tompa Miklós Társulat. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Kutatóközpontja hároméves gyűjtőmunkájának eredményét mutatják be a színház emeleti előcsarnokában június 27-én, kedden 17 órától.
Az Állami Színház 1961-1978 címet viselő kiadvány a marosvásárhelyi intézményes színház 17 évet felölelő korszakát dokumentálja Ferencz Éva és Keresztes Franciska szerkesztésében. A kötet a 2006-ban megjelent Horváth Bea: A Marosvásárhelyi Székely Színházban bemutatott darabok előadástörténetének legfontosabb adatai 1946-1961 című kiadvány folytatásaként a magyar tagozaton bemutatott előadások legfontosabb adatait közli, és a levéltárban található dokumentumok felhasználásával készült el. A kötet olvasmányosságáról a hivatkozási anyagon kívül számos – a korabeli sajtóból származó – részlet, valamint rengeteg fénykép gondoskodik.
A könyvet Keresztes Attila művészeti igazgató méltatja, majd a korszak történelmi hátteréről Gáspárik Attila, a kötet előszavának szerzője beszél. A nosztalgiázós, emlékezős beszélgetés nyilvános, a szervezők szeretettel várják mindazokat, akik megélték a jelzett időszakot, vagy személyes emlékeik vannak a Marosvásárhelyi Állami Színházról.
Az Állami Színház 1961-1978 című kötet a helyszínen megvásárolható. Népújság (Marosvásárhely)
Könyvbemutatóval zárja az évadot a Tompa Miklós Társulat. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Kutatóközpontja hároméves gyűjtőmunkájának eredményét mutatják be a színház emeleti előcsarnokában június 27-én, kedden 17 órától.
Az Állami Színház 1961-1978 címet viselő kiadvány a marosvásárhelyi intézményes színház 17 évet felölelő korszakát dokumentálja Ferencz Éva és Keresztes Franciska szerkesztésében. A kötet a 2006-ban megjelent Horváth Bea: A Marosvásárhelyi Székely Színházban bemutatott darabok előadástörténetének legfontosabb adatai 1946-1961 című kiadvány folytatásaként a magyar tagozaton bemutatott előadások legfontosabb adatait közli, és a levéltárban található dokumentumok felhasználásával készült el. A kötet olvasmányosságáról a hivatkozási anyagon kívül számos – a korabeli sajtóból származó – részlet, valamint rengeteg fénykép gondoskodik.
A könyvet Keresztes Attila művészeti igazgató méltatja, majd a korszak történelmi hátteréről Gáspárik Attila, a kötet előszavának szerzője beszél. A nosztalgiázós, emlékezős beszélgetés nyilvános, a szervezők szeretettel várják mindazokat, akik megélték a jelzett időszakot, vagy személyes emlékeik vannak a Marosvásárhelyi Állami Színházról.
Az Állami Színház 1961-1978 című kötet a helyszínen megvásárolható. Népújság (Marosvásárhely)
2017. június 25.
Kisvárda: fődíjat nyert a Tamási Áron Színház
A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulatának Liliomcímű előadása kapta az Emberi Erőforrások Minisztériuma által felajánlott fődíjat a Magyar Színházak 29. Kisvárdai Fesztiválján – tették közzé a szervezők a fesztivál honlapján.
A szombat este megtartott díjátadó ünnepségen életműdíjjal jutalmazták Giricz Attila színművészt, az Újvidéki Színház tagját és Szélyes Ferencet, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának művészét. A legjobb női és férfi főszereplő díját Vasvári Emese és Fabó Tibor, a Komáromi Jókai Színház színművészei kapták.
A legjobb női mellékszereplő Benedek Ágnes, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulatának tagja, míg a legjobb férfi mellékszereplő Benkő Géza, a Komáromi Jókai Színház tagja lett.
A legígéretesebb tehetségnek járó elismerést Vass Zsuzsanna, a sepsiszentgyörgyi teátrum tagja kapta, a zsűri különdíjával pedig aTündéri című előadást jutalmazták, amelyet az Aradi Kamaraszínház, a Békéscsabai Jókai Színház és a Maszk Egyesület közösen állított színpadra.
Az előadások zeneiségéért járó díjat a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Kapitalizmus és a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház Magyar című előadásaiért ítélték oda, a jelmezekért adható elismerést pedig Kiss Zsuzsanna kapta a Liliom című előadásért.
A pályakezdő rendezői díjat Nagy Botond vehette át az Anyegincímű előadásért, a város polgármesterének díját Lőrinc Tímea, a Zentai Magyar Kamaraszínház színművésze, a közönségdíjat pedig a Beregszászi Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház előadása, Örkény István Tóték című darabja kapta.
A kisvárdai teátrumi seregszemlén huszonöt társulat előadásait tekinthette meg a közönség. maszol.ro
A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulatának Liliomcímű előadása kapta az Emberi Erőforrások Minisztériuma által felajánlott fődíjat a Magyar Színházak 29. Kisvárdai Fesztiválján – tették közzé a szervezők a fesztivál honlapján.
A szombat este megtartott díjátadó ünnepségen életműdíjjal jutalmazták Giricz Attila színművészt, az Újvidéki Színház tagját és Szélyes Ferencet, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának művészét. A legjobb női és férfi főszereplő díját Vasvári Emese és Fabó Tibor, a Komáromi Jókai Színház színművészei kapták.
A legjobb női mellékszereplő Benedek Ágnes, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulatának tagja, míg a legjobb férfi mellékszereplő Benkő Géza, a Komáromi Jókai Színház tagja lett.
A legígéretesebb tehetségnek járó elismerést Vass Zsuzsanna, a sepsiszentgyörgyi teátrum tagja kapta, a zsűri különdíjával pedig aTündéri című előadást jutalmazták, amelyet az Aradi Kamaraszínház, a Békéscsabai Jókai Színház és a Maszk Egyesület közösen állított színpadra.
Az előadások zeneiségéért járó díjat a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Kapitalizmus és a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház Magyar című előadásaiért ítélték oda, a jelmezekért adható elismerést pedig Kiss Zsuzsanna kapta a Liliom című előadásért.
A pályakezdő rendezői díjat Nagy Botond vehette át az Anyegincímű előadásért, a város polgármesterének díját Lőrinc Tímea, a Zentai Magyar Kamaraszínház színművésze, a közönségdíjat pedig a Beregszászi Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház előadása, Örkény István Tóték című darabja kapta.
A kisvárdai teátrumi seregszemlén huszonöt társulat előadásait tekinthette meg a közönség. maszol.ro
2017. június 26.
Csűrszínház tizenötödször
Ha fúj, ha esik, és ha vihar van
Annyira a Mikháza mindennapjaivá vált a Csűrszínház, hogy már nem is feltűnő a létezése, működése. Szinte természetes, hogy ott van az iskola udvarán, immár megszépült külsővel, változatos és színvonalas műsorával. Nemcsak a napokon, amelyet immár 15 éve megálmodott és kitartóan szervez Szélyes Ferenc színművész, és „kaparja ki” hozzá a szükséges pénzösszeget felesége, Szélyes Andrea-Natália, hanem máskor is, amikor itt római fesztivál, gazdarendezvény, filmnap, netán színjátszó tábor van.
Ha fúj a szél, vihar van és eső mossa el az udvart, akkor is több mint másfél évtizede minden június utolsó hétvégéjén eljönnek Mikházára mindazok, akik kedvelik a színházat, megszerették azt a különleges környezetet, helyet, amelyet a helybéliek talán nem is értékelnek annyira, és együtt ünneplik a kultúrát, a színházművészetet. És nem csak. Mert jó néhány éve színvonalas kiállítással egészül ki a kínálat. Az idén a vendégek a szervezők felkérésére a szovátai művészek voltak, akik igen találóan rendezték be a minitárlatot úgy, hogy felvonultatták az alkotók javát. A falra kerültek Szőcs János, Sánta Csaba, Fülöp Mária-Magdolna, Szőcs Máté Tímea, Németh Attila, Bocskay Vince, Kuti Dénes, Kuti Botond, Vinczeffy László és a néhai Kusztos Endre és Siklódi Zsolt munkái. Az alkotásokról – a megnyitót és Szélyes Ferenc vendéglátó köszöntő szavait követően – Bocskay Vince beszélt. És alighogy a közönség közelebbről is megtekinthette a kiállítás anyagát, máris jött egy felajánlás, hogy jövőben a nyárádszeredai alkotótábor anyagából válogathatnak a szervezők úgy, hogy e tájegységben élők alkotásait hozzák egy térbe.
A pénteki esőzések mintha egy kicsit elbátortalanították volna a délutáni, esti előadás iránt érdeklődőket, aztán mégis kisütött a nap, és eljöttek mindazok, akik időjárástól, politikai állástól és egyéb körülményektől függetlenül fogyasztói e kulturális kínálatnak, azok, akik a nézőtéri gyenge fényben is megtalálják helyüket a padok között, mert tudják, hogy mindazoknak az előadásoknak, amelyeket egyébként kőszínházban is megtekinthetnek, itt különlegesebb a hangulata. Még akkor is, ha netán esküvői menet vonul végig, autók tülkölnek és fáradt traktorok pöfögnek végig az utcán, vagy kíváncsi gyerekek bújnak át a színpadot árnyékoló vászon alatt, s az előadás közben a kocsmázók hangos beszéde néha jobban behallatszik, mint a színpadi produkcióban elhangzott replikák.
Akik úgy döntöttek, hogy eljönnek a tizenötödik Csűrszínházi Napokra, ezúttal is színes előadásokat láthattak. Azt, hogy miként játszhat el két színész egy előadásban legalább 16 karaktert (a gyergyószentmiklósi Figura Színház Marie Jones Kövekkel a zsebében című tragikomédiájában Kolozsi Borsos Gábor és Moşu Norbert-László). És újra fejet hajthattunk a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház nagyasszonya, Farkas Ibolya alakítása előtt, aki a soproni Petőfi Színház, a Zentai Magyar Kamaraszínház, a Komáromi Jókai Színház, a mikházi Csűrszínház, a Forrás Színház, a Pesti Magyar Színház és a bécsi Europa Club közös produkciójaként bemutatott Ingmar Bergman Őszi szonáta című film forgatókönyvéből készült színpadi játékában bizonyította, hogy a világot jelentő deszkák testet-lelket megfiatalító energiákat szabadíthatnak fel egy-egy alakítás során. De hasonló teljesítményt nyújtott Eva szerepében Molnár Anikó fiatal soproni színművész is, akiknek játékát Vukosavljev Iván (Viktor) és Diószegi Imola (Helena) egészítette ki.
Hagyományossá vált, hogy a Csűrszínház udvarára a Mentor Kiadó is elhozza legújabb köteteit, s az is sajnos megszokott, hogy néha többen állnak a könyvek mögött, mint előtt. Habár az idén – egy kicsit talán annak is köszönhetően, hogy babgulyás rotyogott az üstben – többen eljöttek. Aki lemaradt, veszített, mivel a megjelent szerzők (Kovács Levente, Sebestyén Mihály, Lokodi Imre, Király Káli István, Soós István, Székely Szabó Zoltán) több kötetet is elhoztak, s mint ilyenkor szokás, még a „kulisszatitkokba”, az írás fortélyaiba is betekintést nyerhettek a szellemi táplálék iránt érdeklődők.
Az Őszi szonáta mellett az idei csűrszínházi előadás fénypontja a budapesti Nemzeti Színház kiváló színművésze, Tóth Auguszta Hoztam valamit a hegyekből – Mezei Mária című önálló estje volt. Szűcs Nelly zongoraművésznő kíséretében a több mint kétórás egyéni előadáson nemcsak a múlt század elején és derekán élt, elismert, majd a pályáról félreállított színművésznő élete pergett le korabeli sanzonok kíséretében, hanem olyan sorstragédia, önvallomás is volt, amely korhűen ábrázolta a korabeli kultúrpolitikát és mindazt a megpróbáltatást, amelyet a második világháborúban és az azt követő sötét diktatúrában át kellett élni. A lekötő előadásmód, a kiváló színészi teljesítmény – a kereken 100. előadásban – a környéken zajló mulatság ellenére mély katarzist váltott ki a nézőkből.
A szórakozni vágyóknak a felüdülést a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház Carlo Goldoni Mirandolina című vígjátéka jelentette, amelynek díszletei úgy zsúfolódtak be a Csűrszínház színpadára, hogy az elemeket szállító tehergépkocsit nagy erőfeszítések árán traktorral kellett kihúzni a szomszéd kertből, a színpadszerelőket lelkes helyi fiatalok egészítették ki a helyi lakodalmat megelőző erőgyakorlatként.
A rendezvény vasárnap zárult a Bekecs néptáncszínház legújabb produkciójának, a Legendák kertjének csűrszínházi bemutatójával. A Bekecs a Maros Művészegyüttes mellett évek óta visszatérő vendége a Csűrszínháznak, így a székelyföldi legendákat a tánc nyelvén felelevenítő előadást is igen nagy szeretettel fogadta a nyárádmenti – és nem csak – közönség.
A csűrszínházi évad nem zárul le, lesz még zenei, film- és római fesztivál, gazdanap, és a soproni Petőfi Sándor Színház gyerekeknek és fiataloknak szóló Michael Ende-mesejátékot, A pokoli puncs- pancs című zenés darabot is bemutatja július 22-én. Érdemes gyakrabban visszatérni a Csűrszínházba, igen a gazdag a nyári kulturális kínálat.
VAJDA GYÖRGY Népújság (Marosvásárhely)
Ha fúj, ha esik, és ha vihar van
Annyira a Mikháza mindennapjaivá vált a Csűrszínház, hogy már nem is feltűnő a létezése, működése. Szinte természetes, hogy ott van az iskola udvarán, immár megszépült külsővel, változatos és színvonalas műsorával. Nemcsak a napokon, amelyet immár 15 éve megálmodott és kitartóan szervez Szélyes Ferenc színművész, és „kaparja ki” hozzá a szükséges pénzösszeget felesége, Szélyes Andrea-Natália, hanem máskor is, amikor itt római fesztivál, gazdarendezvény, filmnap, netán színjátszó tábor van.
Ha fúj a szél, vihar van és eső mossa el az udvart, akkor is több mint másfél évtizede minden június utolsó hétvégéjén eljönnek Mikházára mindazok, akik kedvelik a színházat, megszerették azt a különleges környezetet, helyet, amelyet a helybéliek talán nem is értékelnek annyira, és együtt ünneplik a kultúrát, a színházművészetet. És nem csak. Mert jó néhány éve színvonalas kiállítással egészül ki a kínálat. Az idén a vendégek a szervezők felkérésére a szovátai művészek voltak, akik igen találóan rendezték be a minitárlatot úgy, hogy felvonultatták az alkotók javát. A falra kerültek Szőcs János, Sánta Csaba, Fülöp Mária-Magdolna, Szőcs Máté Tímea, Németh Attila, Bocskay Vince, Kuti Dénes, Kuti Botond, Vinczeffy László és a néhai Kusztos Endre és Siklódi Zsolt munkái. Az alkotásokról – a megnyitót és Szélyes Ferenc vendéglátó köszöntő szavait követően – Bocskay Vince beszélt. És alighogy a közönség közelebbről is megtekinthette a kiállítás anyagát, máris jött egy felajánlás, hogy jövőben a nyárádszeredai alkotótábor anyagából válogathatnak a szervezők úgy, hogy e tájegységben élők alkotásait hozzák egy térbe.
A pénteki esőzések mintha egy kicsit elbátortalanították volna a délutáni, esti előadás iránt érdeklődőket, aztán mégis kisütött a nap, és eljöttek mindazok, akik időjárástól, politikai állástól és egyéb körülményektől függetlenül fogyasztói e kulturális kínálatnak, azok, akik a nézőtéri gyenge fényben is megtalálják helyüket a padok között, mert tudják, hogy mindazoknak az előadásoknak, amelyeket egyébként kőszínházban is megtekinthetnek, itt különlegesebb a hangulata. Még akkor is, ha netán esküvői menet vonul végig, autók tülkölnek és fáradt traktorok pöfögnek végig az utcán, vagy kíváncsi gyerekek bújnak át a színpadot árnyékoló vászon alatt, s az előadás közben a kocsmázók hangos beszéde néha jobban behallatszik, mint a színpadi produkcióban elhangzott replikák.
Akik úgy döntöttek, hogy eljönnek a tizenötödik Csűrszínházi Napokra, ezúttal is színes előadásokat láthattak. Azt, hogy miként játszhat el két színész egy előadásban legalább 16 karaktert (a gyergyószentmiklósi Figura Színház Marie Jones Kövekkel a zsebében című tragikomédiájában Kolozsi Borsos Gábor és Moşu Norbert-László). És újra fejet hajthattunk a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház nagyasszonya, Farkas Ibolya alakítása előtt, aki a soproni Petőfi Színház, a Zentai Magyar Kamaraszínház, a Komáromi Jókai Színház, a mikházi Csűrszínház, a Forrás Színház, a Pesti Magyar Színház és a bécsi Europa Club közös produkciójaként bemutatott Ingmar Bergman Őszi szonáta című film forgatókönyvéből készült színpadi játékában bizonyította, hogy a világot jelentő deszkák testet-lelket megfiatalító energiákat szabadíthatnak fel egy-egy alakítás során. De hasonló teljesítményt nyújtott Eva szerepében Molnár Anikó fiatal soproni színművész is, akiknek játékát Vukosavljev Iván (Viktor) és Diószegi Imola (Helena) egészítette ki.
Hagyományossá vált, hogy a Csűrszínház udvarára a Mentor Kiadó is elhozza legújabb köteteit, s az is sajnos megszokott, hogy néha többen állnak a könyvek mögött, mint előtt. Habár az idén – egy kicsit talán annak is köszönhetően, hogy babgulyás rotyogott az üstben – többen eljöttek. Aki lemaradt, veszített, mivel a megjelent szerzők (Kovács Levente, Sebestyén Mihály, Lokodi Imre, Király Káli István, Soós István, Székely Szabó Zoltán) több kötetet is elhoztak, s mint ilyenkor szokás, még a „kulisszatitkokba”, az írás fortélyaiba is betekintést nyerhettek a szellemi táplálék iránt érdeklődők.
Az Őszi szonáta mellett az idei csűrszínházi előadás fénypontja a budapesti Nemzeti Színház kiváló színművésze, Tóth Auguszta Hoztam valamit a hegyekből – Mezei Mária című önálló estje volt. Szűcs Nelly zongoraművésznő kíséretében a több mint kétórás egyéni előadáson nemcsak a múlt század elején és derekán élt, elismert, majd a pályáról félreállított színművésznő élete pergett le korabeli sanzonok kíséretében, hanem olyan sorstragédia, önvallomás is volt, amely korhűen ábrázolta a korabeli kultúrpolitikát és mindazt a megpróbáltatást, amelyet a második világháborúban és az azt követő sötét diktatúrában át kellett élni. A lekötő előadásmód, a kiváló színészi teljesítmény – a kereken 100. előadásban – a környéken zajló mulatság ellenére mély katarzist váltott ki a nézőkből.
A szórakozni vágyóknak a felüdülést a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház Carlo Goldoni Mirandolina című vígjátéka jelentette, amelynek díszletei úgy zsúfolódtak be a Csűrszínház színpadára, hogy az elemeket szállító tehergépkocsit nagy erőfeszítések árán traktorral kellett kihúzni a szomszéd kertből, a színpadszerelőket lelkes helyi fiatalok egészítették ki a helyi lakodalmat megelőző erőgyakorlatként.
A rendezvény vasárnap zárult a Bekecs néptáncszínház legújabb produkciójának, a Legendák kertjének csűrszínházi bemutatójával. A Bekecs a Maros Művészegyüttes mellett évek óta visszatérő vendége a Csűrszínháznak, így a székelyföldi legendákat a tánc nyelvén felelevenítő előadást is igen nagy szeretettel fogadta a nyárádmenti – és nem csak – közönség.
A csűrszínházi évad nem zárul le, lesz még zenei, film- és római fesztivál, gazdanap, és a soproni Petőfi Sándor Színház gyerekeknek és fiataloknak szóló Michael Ende-mesejátékot, A pokoli puncs- pancs című zenés darabot is bemutatja július 22-én. Érdemes gyakrabban visszatérni a Csűrszínházba, igen a gazdag a nyári kulturális kínálat.
VAJDA GYÖRGY Népújság (Marosvásárhely)
2017. június 27.
Életműdíjat kapott Szélyes Ferenc színművész
Noha a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház idén nem vett részt a 29. alkalommal megszervezett Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján, a vásárhelyi siker idén sem maradt el. Igaz, a díj ezúttal egyéni: Szélyes Ferenc színművészt, a Tompa Miklós Társulat nyugalmazott tagját életműdíjjal tüntették ki az idei szemlén, amelynek az Emberi Erőforrások Minisztériuma által felajánlott fődíját ez évben a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulatának Liliom című előadása kapta.
Életműdíjjal jutalmazták Szélyes Ferenc mellett Giricz Attila színművészt, az Újvidéki Színház tagját, a legjobb női és férfi főszereplő díját Vasvári Emese és Fabó Tibor, a Komáromi Jókai Színház színművészei kapták. A legjobb női mellékszereplő Benedek Ágnes, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulatának tagja, míg a legjobb férfi mellékszereplő Benkő Géza, a Komáromi Jókai Színház tagja lett.
A legígéretesebb tehetségnek járó elismerést Vass Zsuzsanna, a sepsiszentgyörgyi teátrum tagja kapta, a zsűri különdíjával pedig a Tündéri című előadást jutalmazták, amelyet az Aradi Kamaraszínház, a Békéscsabai Jókai Színház és a Maszk Egyesület közösen állított színpadra. Az előadások zeneiségéért járó díjat a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Kapitalizmus és a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház Magyar című előadásaiért ítélték oda, a jelmezekért adható elismerést pedig Kiss Zsuzsanna kapta a Liliom című előadásért. A pályakezdő rendezői díjat Nagy Botond vehette át az Anyegin című előadásért, a város polgármesterének díját Lőrinc Tímea, a Zentai Magyar Kamaraszínház színművésze, a közönségdíjat pedig a Beregszászi Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház előadása, Örkény István Tóték című darabja kapta. A kisvárdai teátrumi seregszemlén huszonöt társulat előadásait tekinthette meg a közönség – áll a szervezők közleményében.
Szélyes Ferenc színművészről volt tanári és munkatársi minőségében dr. Kovács Levente rendező, professzor, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem nyugalmazott tanára írt laudációt, amelyet az alábbiakban olvashatnak.
„Szélyes Ferenc, született Marosvásárhelyen, 1953. május 13-án. Elemi iskolai, gimnáziumi és felsőfokú tanulmányait Marosvásárhelyen végezte. A Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben szerzett színészdiplomát 1976-ban. Vizsgaszerepeiben (Brecht: Egy fő az egy fő, D. R. Popescu: Szomorú angyalok, Hubay-Vas-Ránky: Egy szerelem három éjszakája című darabokban) szerzett elismerést a közönség körében, és felkeltette a szakma figyelmét.
Színészi pályájának első állomása a Szatmárnémeti Északi Színház, ahol évről évre egyre fontosabb és változatosabb szerepek sikeres megoldása révén 25 év alatt a társulat egyik vezető színészévé vált. Rengeteg különböző jellegű szerepben láthatta a közönség (pl. Nagelschmidtként Sütő Lócsiszárjában, volt Oszip Csehov Platonovjában, játszott az emlékezetes Shakespeare-műben, a Viharban, a Hippolyt a lakájban és sok más szerepben aratott sikert).
Az 1990-es fordulatot követően hazatért szülővárosába. A Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának tagjaként tovább ívelt felfelé művészi pályája. Újabb jelentős szerepekben értékelte művészetét a közönség: Székely János, Sütő András, Goldoni, Birinszkij, Bánffy Miklós, Vaszary János, Molière és mások műveiben. Évekig színészmesterséget tanított abban az intézetben, ahol a diplomáját szerezte. Alapító tagként hosszú ideig közreműködött a Nagy István által vezetett Gruppenhecc kabaré-társulatban, melynek révén ismertté vált Európa több országában is. Hatvanadik születésnapját a nagyváradi Szigligeti Társulat vendégeként eljátszott, A nagy Romulus című Dürrenmatt-előadás címszerepében ünnepelte a szakma.
Nyugdíjazását követően a Marosvásárhelyen alakult Spektrum elnevezésű magánszínházban lépett fel Harold Pinter és Molière műveiben, majd a soproni színház és a budapesti Nemzeti Színház kérte fel közreműködésre. Alapítóként és igazgatóként közel 15 éve működik Mikházán a Csűrszínház néven általa létesített (az „erdélyi Kapolcs”-ként is emlegetett) nyári játszóhely, egyre változatosabb színházi, folklór- és irodalmi műsorokkal Erdély egyetlen intézményes nyári színházaként.
A gazdag életmű száraz adatai mögött egy igen konok művész arculata rejlik. Konok és rendíthetetlen a színházban, a nemzetiségi tudat és méltóság otthonról hozott hittel végzett ápolásában, a színpadi tartás, hivatás és etika kérlelhetetlen elkötelezettjeként példás és iránymutató tagja volt minden társulatnak, ahol megfordult. Drámai szerepeiben szenvedélyes és hiteles, komikusként fergeteges és visszafogott, karakterszerepeiben a sajátos jegyek következetes betartása jellemzi munkáját. A személyes temperamentum és az előadás ritmusa sajátos összhangban vannak jelen színpadi alakításaiban. Civil konoksága, hite a tisztességben és az emberi méltóságban fényesen megmutatkozott a kommunista pártból való kilépés bátor és hatásos gesztusában a Ceauşescu-diktatúra tombolásának teljében. A nemzetiségi kultúrát ápoló csűrszínházi mozgalomban saját anyagi tartalékait is önzetlenül bevetve tartotta a színvonalat, megteremtve a folyamatos működés és tökéletesedés feltételeit.
Művészi termésben gazdag életműve, emberi tulajdonságai és konok elkötelezettsége alapján teljes mértékben jogosult a magas kitüntetésre.”
A díjazott művésznek mi is gratuláltunk, és arról kérdeztük, hogyan érzi magát immár életmű-díjasként.
– Nagy meglepetésként ért, amikor megtudtam, hogy engem szándékoznak kitüntetni. Főként azért, mert általában az anyaszínház szokta a díjra felterjeszteni a művészeit, és én mint nyugdíjas úgy érzem, hogy már kikerültem az erdélyi színházi körforgásból. Amikor felhívtak, nem is akartam elhinni, főként, hogy a javaslat a határon túlról érkezett. De a meglepetés mellett nagy örömöt és nagy megtiszteltetést is jelent számomra a díj. Kovács Levente laudációja pedig annyira szép, hogy remélem, a nekrológomat is ő írja majd. De annyira azért nem sietek, és ezúttal, a reklámlehetőséget kihasználva, szeretettel hívok mindenkit a mikházi Csűrszínházban sorra kerülő további nyári programokra. Itt jegyezném meg, hogy a soproni Petőfi Sándor Színházhoz szerződtem, és a soproni társulattal és Ács József rendezővel július 3-án kezdjük Michael Ende Pokoli puncs-pancs című zenés mesejátékának próbáit. A premierre (és az egyetlen erdélyi előadásra) július 22-én, szombaton délelőtt 11 órakor kerül sor – erre is szeretettel várjuk a közönséget – nyilatkozta Szélyes Ferenc színművész.
K. NAGY BOTOND Népújság (Marosvásárhely)
Noha a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház idén nem vett részt a 29. alkalommal megszervezett Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján, a vásárhelyi siker idén sem maradt el. Igaz, a díj ezúttal egyéni: Szélyes Ferenc színművészt, a Tompa Miklós Társulat nyugalmazott tagját életműdíjjal tüntették ki az idei szemlén, amelynek az Emberi Erőforrások Minisztériuma által felajánlott fődíját ez évben a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulatának Liliom című előadása kapta.
Életműdíjjal jutalmazták Szélyes Ferenc mellett Giricz Attila színművészt, az Újvidéki Színház tagját, a legjobb női és férfi főszereplő díját Vasvári Emese és Fabó Tibor, a Komáromi Jókai Színház színművészei kapták. A legjobb női mellékszereplő Benedek Ágnes, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulatának tagja, míg a legjobb férfi mellékszereplő Benkő Géza, a Komáromi Jókai Színház tagja lett.
A legígéretesebb tehetségnek járó elismerést Vass Zsuzsanna, a sepsiszentgyörgyi teátrum tagja kapta, a zsűri különdíjával pedig a Tündéri című előadást jutalmazták, amelyet az Aradi Kamaraszínház, a Békéscsabai Jókai Színház és a Maszk Egyesület közösen állított színpadra. Az előadások zeneiségéért járó díjat a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Kapitalizmus és a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház Magyar című előadásaiért ítélték oda, a jelmezekért adható elismerést pedig Kiss Zsuzsanna kapta a Liliom című előadásért. A pályakezdő rendezői díjat Nagy Botond vehette át az Anyegin című előadásért, a város polgármesterének díját Lőrinc Tímea, a Zentai Magyar Kamaraszínház színművésze, a közönségdíjat pedig a Beregszászi Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház előadása, Örkény István Tóték című darabja kapta. A kisvárdai teátrumi seregszemlén huszonöt társulat előadásait tekinthette meg a közönség – áll a szervezők közleményében.
Szélyes Ferenc színművészről volt tanári és munkatársi minőségében dr. Kovács Levente rendező, professzor, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem nyugalmazott tanára írt laudációt, amelyet az alábbiakban olvashatnak.
„Szélyes Ferenc, született Marosvásárhelyen, 1953. május 13-án. Elemi iskolai, gimnáziumi és felsőfokú tanulmányait Marosvásárhelyen végezte. A Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben szerzett színészdiplomát 1976-ban. Vizsgaszerepeiben (Brecht: Egy fő az egy fő, D. R. Popescu: Szomorú angyalok, Hubay-Vas-Ránky: Egy szerelem három éjszakája című darabokban) szerzett elismerést a közönség körében, és felkeltette a szakma figyelmét.
Színészi pályájának első állomása a Szatmárnémeti Északi Színház, ahol évről évre egyre fontosabb és változatosabb szerepek sikeres megoldása révén 25 év alatt a társulat egyik vezető színészévé vált. Rengeteg különböző jellegű szerepben láthatta a közönség (pl. Nagelschmidtként Sütő Lócsiszárjában, volt Oszip Csehov Platonovjában, játszott az emlékezetes Shakespeare-műben, a Viharban, a Hippolyt a lakájban és sok más szerepben aratott sikert).
Az 1990-es fordulatot követően hazatért szülővárosába. A Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának tagjaként tovább ívelt felfelé művészi pályája. Újabb jelentős szerepekben értékelte művészetét a közönség: Székely János, Sütő András, Goldoni, Birinszkij, Bánffy Miklós, Vaszary János, Molière és mások műveiben. Évekig színészmesterséget tanított abban az intézetben, ahol a diplomáját szerezte. Alapító tagként hosszú ideig közreműködött a Nagy István által vezetett Gruppenhecc kabaré-társulatban, melynek révén ismertté vált Európa több országában is. Hatvanadik születésnapját a nagyváradi Szigligeti Társulat vendégeként eljátszott, A nagy Romulus című Dürrenmatt-előadás címszerepében ünnepelte a szakma.
Nyugdíjazását követően a Marosvásárhelyen alakult Spektrum elnevezésű magánszínházban lépett fel Harold Pinter és Molière műveiben, majd a soproni színház és a budapesti Nemzeti Színház kérte fel közreműködésre. Alapítóként és igazgatóként közel 15 éve működik Mikházán a Csűrszínház néven általa létesített (az „erdélyi Kapolcs”-ként is emlegetett) nyári játszóhely, egyre változatosabb színházi, folklór- és irodalmi műsorokkal Erdély egyetlen intézményes nyári színházaként.
A gazdag életmű száraz adatai mögött egy igen konok művész arculata rejlik. Konok és rendíthetetlen a színházban, a nemzetiségi tudat és méltóság otthonról hozott hittel végzett ápolásában, a színpadi tartás, hivatás és etika kérlelhetetlen elkötelezettjeként példás és iránymutató tagja volt minden társulatnak, ahol megfordult. Drámai szerepeiben szenvedélyes és hiteles, komikusként fergeteges és visszafogott, karakterszerepeiben a sajátos jegyek következetes betartása jellemzi munkáját. A személyes temperamentum és az előadás ritmusa sajátos összhangban vannak jelen színpadi alakításaiban. Civil konoksága, hite a tisztességben és az emberi méltóságban fényesen megmutatkozott a kommunista pártból való kilépés bátor és hatásos gesztusában a Ceauşescu-diktatúra tombolásának teljében. A nemzetiségi kultúrát ápoló csűrszínházi mozgalomban saját anyagi tartalékait is önzetlenül bevetve tartotta a színvonalat, megteremtve a folyamatos működés és tökéletesedés feltételeit.
Művészi termésben gazdag életműve, emberi tulajdonságai és konok elkötelezettsége alapján teljes mértékben jogosult a magas kitüntetésre.”
A díjazott művésznek mi is gratuláltunk, és arról kérdeztük, hogyan érzi magát immár életmű-díjasként.
– Nagy meglepetésként ért, amikor megtudtam, hogy engem szándékoznak kitüntetni. Főként azért, mert általában az anyaszínház szokta a díjra felterjeszteni a művészeit, és én mint nyugdíjas úgy érzem, hogy már kikerültem az erdélyi színházi körforgásból. Amikor felhívtak, nem is akartam elhinni, főként, hogy a javaslat a határon túlról érkezett. De a meglepetés mellett nagy örömöt és nagy megtiszteltetést is jelent számomra a díj. Kovács Levente laudációja pedig annyira szép, hogy remélem, a nekrológomat is ő írja majd. De annyira azért nem sietek, és ezúttal, a reklámlehetőséget kihasználva, szeretettel hívok mindenkit a mikházi Csűrszínházban sorra kerülő további nyári programokra. Itt jegyezném meg, hogy a soproni Petőfi Sándor Színházhoz szerződtem, és a soproni társulattal és Ács József rendezővel július 3-án kezdjük Michael Ende Pokoli puncs-pancs című zenés mesejátékának próbáit. A premierre (és az egyetlen erdélyi előadásra) július 22-én, szombaton délelőtt 11 órakor kerül sor – erre is szeretettel várjuk a közönséget – nyilatkozta Szélyes Ferenc színművész.
K. NAGY BOTOND Népújság (Marosvásárhely)
2017. augusztus 18.
Ma kezdődik a Vásárhelyi Forgatag
Ma kezdődik az idén először kilencnaposra kibővített Vásárhelyi Forgatag, amelynek díszvendége Nyíregyháza.
Az augusztus 18. és 27. között Marosvásárhelyen több helyszínen zajló rendezvénysorozat kortárs művészeti programokkal kezdődik. Péntektől a Szféra kortárs térben lehet megtekinteni különböző kortársművészeti alkotóműhelyeket, kiállításokat, koncerteket.
A szervezők azért bővítették kilencnaposra a fesztivált, hogy a közönség ne kényszerüljön választásra a nagy tömegeket megmozgató koncertek és a kortárs művészeti programok között. A Szféra-programok a Marosvásárhely emblematikus épületének számító Aranykakas egykori vendéglő kertjében lesznek.
Az idén nagyobb hangsúlyt kap a népi kultúra – számoltak be a szervezők a fesztivál kezdete előtti utolsó sajtótájékoztatón. A Forgatagnak idén először partnere a Hagyományok Háza. A folkprogramok szervezésében oroszlánrészt vállalt a Forgataggal kezdetektől együttműködő Maros Művészegyüttes, amely egy ünnepi műsor mellett egyebek mellett népviselet-kiállítást szervez a Kultúrpalotában. A népi kultúrát bemutató programok szinte minden nap lesznek, nótaest és táncház mellett megszervezik negyedik alkalommal az Erdélyi legényes- és verbunkversenyt. A rendezvénysorozat színházi programját a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház biztosítja. A szervezők meghívták a Hajdu Szabolcs által rendezett Ernelláék Farkaséknál című előadást, amelyet lakásszínházi produkcióként láthat a közönség a marosvásárhelyi Teleki-Köpeczi Házban. A Forgatagnak az első fesztivál kivételével mindig volt díszvendége. Az elmúlt három évben Zalaegerszeg, Baja és Kecskemét, amelyek Marosvásárhely testvérvárosai. Most azért esett a választás Nyíregyházára, mert Szabolcs-Szatmár-Bereg testvérmegyéje Maros megyének. A marosvásárhelyiek megismerhetik a nyíregyházi fürdőzési ehetőségeket, az állatparkot, valamint a helyi Lego-gyárat.
A Forgatagon lesznek családi és sport programok, kerekasztal-beszélgetések, kézműves vásár, borkóstoló, városnéző túra, valamint az idén is megszervezik a Vásárhelyiek Világtalálkozóját.
A Koncertforgatag keretében fellép többek között Zséda és a Kvartett, a Santa Diver, a Magashegyi Underground, az Ocho Macho, Odett, a Magna Cum Laude, a Bojtorján, a Bagossy Brothers Company és Charlie.
MTI; Erdély.ma
Ma kezdődik az idén először kilencnaposra kibővített Vásárhelyi Forgatag, amelynek díszvendége Nyíregyháza.
Az augusztus 18. és 27. között Marosvásárhelyen több helyszínen zajló rendezvénysorozat kortárs művészeti programokkal kezdődik. Péntektől a Szféra kortárs térben lehet megtekinteni különböző kortársművészeti alkotóműhelyeket, kiállításokat, koncerteket.
A szervezők azért bővítették kilencnaposra a fesztivált, hogy a közönség ne kényszerüljön választásra a nagy tömegeket megmozgató koncertek és a kortárs művészeti programok között. A Szféra-programok a Marosvásárhely emblematikus épületének számító Aranykakas egykori vendéglő kertjében lesznek.
Az idén nagyobb hangsúlyt kap a népi kultúra – számoltak be a szervezők a fesztivál kezdete előtti utolsó sajtótájékoztatón. A Forgatagnak idén először partnere a Hagyományok Háza. A folkprogramok szervezésében oroszlánrészt vállalt a Forgataggal kezdetektől együttműködő Maros Művészegyüttes, amely egy ünnepi műsor mellett egyebek mellett népviselet-kiállítást szervez a Kultúrpalotában. A népi kultúrát bemutató programok szinte minden nap lesznek, nótaest és táncház mellett megszervezik negyedik alkalommal az Erdélyi legényes- és verbunkversenyt. A rendezvénysorozat színházi programját a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház biztosítja. A szervezők meghívták a Hajdu Szabolcs által rendezett Ernelláék Farkaséknál című előadást, amelyet lakásszínházi produkcióként láthat a közönség a marosvásárhelyi Teleki-Köpeczi Házban. A Forgatagnak az első fesztivál kivételével mindig volt díszvendége. Az elmúlt három évben Zalaegerszeg, Baja és Kecskemét, amelyek Marosvásárhely testvérvárosai. Most azért esett a választás Nyíregyházára, mert Szabolcs-Szatmár-Bereg testvérmegyéje Maros megyének. A marosvásárhelyiek megismerhetik a nyíregyházi fürdőzési ehetőségeket, az állatparkot, valamint a helyi Lego-gyárat.
A Forgatagon lesznek családi és sport programok, kerekasztal-beszélgetések, kézműves vásár, borkóstoló, városnéző túra, valamint az idén is megszervezik a Vásárhelyiek Világtalálkozóját.
A Koncertforgatag keretében fellép többek között Zséda és a Kvartett, a Santa Diver, a Magashegyi Underground, az Ocho Macho, Odett, a Magna Cum Laude, a Bojtorján, a Bagossy Brothers Company és Charlie.
MTI; Erdély.ma
2017. augusztus 18.
Megkezdődött a Vásárhelyi Forgatag
Augusztus 18-án, pénteken kezdetét vette az 5. Vásárhelyi Forgatag, amely péntektől vasárnapig kortárs művészeti programokkal várja a forgatagozókat Marosvásárhely egyik emblematikus épületében, az Aranykakas Szférájában. A Forgatag szervezői sajtótájékoztató keretében kínáltak újabb csemegéket a Borudvarból, a színházi forgatagból és az egyre szaporodó folkprogramokból is.
Portik Vilmos főszervező elmondta, az idei évben közösségi kezdeményezés indult a Bolyai sportpályáért, ami egy új projekt kezdetét jelenti a szervezésben is, az idén ugyanis színes Forgatag-karszalagokat lehet majd vásárolni. „Az 5 lejes karszalag árának felét a Bolyai pálya javítására, felét a Családi Forgatag programjaira fordítjuk. Azon túl azonban, hogy karitatívan megvásárolják a karszalagot, különböző kedvezményekben is részesülhetnek vele a résztvevők: sportversenyeken, autóbuszos városnéző sétán ezzel lehet részt venni, különféle a városban működő vendéglátó egységekben kedvezmények járnak, valamint tombola-nyeremények is várják a karszalag-tulajdonosokat, többek közt nyaralást is ezzel lehet nyerni” – magyarázta a karszalag előnyeit Portik Vilmos.
A budapesti Hagyományok Háza idén Erdélyben is kapcsolatokat épít – tudtuk meg Kovács Annamáriától, a Hagyományok Háza egyik erdélyi képviselőjétől. A népzene és népdal jól kiegészíti a finom borokat, így mindjárt két koncerttel is készülnek a Forgatag Borudvarában. A Jazz and Blues Clubban pedig két táncházba várják a népi hagyományok szerelmeseit és nemcsak. A Borudvarban szombaton délelőtt Esztendő kereke címmel hagyományismertető gyerekfoglalkozásra várják a családosokat.
Idén a Borudvarban amúgy a tavalyinál több borral és még több bemelegítővel várják az ide betérőket. „Kellemes zene és finom borok mellett idén is lehetőség lesz jó beszélgetésekre, közös éneklésre is” – mondta Kakassy Blanka programszervező, aki szintén kiemelte, hogy a Borudvar szakmai partnere, a Hagyományok Háza is hozzájárult ahhoz, hogy a programkínálatot tovább gazdagítsák. A Borudvar célja ugyanakkor a helyi tehetségek népszerűsítése, így idén szintén teret kapnak a hazai előadók. Nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy megjelenítsék a szűkebb régiók borait, így jelen lesznek például a Liliac, a Villa Vinea és a Lechburg pincészetek, illetve kelementelki borokat is lehet majd kóstolni. Ami még nagy újítás, hogy a Borudvar borkóstoló termében OTP panelbeszélgetéseket is szerveznek érdekes gazdasági témákról. A Borudvar szervezői idén borvacsorára hívnak, és közkívánatra bérletet is lehet vásárolni az összesen hat borkóstolóra.
,,A Maros Művészegyüttes a Forgatag család része” – emelte ki Barabási Attila Csaba, rámutatva, hogy a hivatásos együttes a kezdetektől minden évben kivette részét a rendezvényből. Barabási örömét fejezte ki, hogy a Forgatag minden napján jelen lesz a népzene, a népi muzsika, a hagyományőrzés. A Maros Művészegyüttes gazdag népviselet kiállítással készül a Kultúrpalotában Színes népviselet címmel. A tárlat megnyitóját követően a Napsugár Néptáncegyüttes és a marosludasi Hajdina Néptáncegyüttes előadását élvezhetjük a Kultúrpalotában. A Maros Művészegyüttes pedig a rendezvény utolsó napján ünnepi műsorral lép fel a Ligetben.
,,A Forgatag egy olyan érdekintézmény, ahová mindenki elhozza a saját érdekét. A mi érdekünk az, hogy jelen legyünk, az, hogy a marosvásárhelyiek jól érezzék magukat” – vélekedett Gáspárik Attila, a Nemzeti Színház vezérigazgatója, aki szerint a Vásárhelyi Forgatagon a színház fel tud villantani valami mást magából, találkozni tud a közönséggel, s ugyanakkor reklámozni is lehet kicsit a jövő évadot.
A Nemzeti Színház két előadással készül a Forgatagra. A Radu Afrim által rendezett, Retromadár blokknak csapódik és forró aszfaltra zuhan című produkciót a súlyos betegséggel küzdő színművésznő, Mihaela Mihai, azaz Mela megsegítése céljából tűzik műsorra. Ugyanakkor egy bemutató is helyet kap a Színházi Forgatagban: a Liselotte és a május című előadást Harsányi Zsolt rendezésében láthatjuk majd.
A Forgatag művészeti vezetője, Sebestyén Aba színművész a Színházi Forgatagba nyújtott betekintést, melynek keretében a Köpeczi-Teleki házat színházként fogják felavatni, ugyanis ott lehet majd megtekinteni az Ernelláék Farkaséknál című „lakásszínházi előadást”. Az előadást Hajdu Szabolcs rendezte, a marosvásárhelyi Török-Illyés Orsolya színművésznő a főszereplője. Mindemellett megtekinthetjük majd az A gyertya könnye című Sütő-előadást Kilyén Ilka és Ritziu Ilka Krisztina előadásában. A Színház téren az Antonymus Venetus című utcai táncszínházi előadás nézhetjük meg Baczó Tünde és Alin State előadásában. Lesz Havi-dráma a G. Caféban, ahol a Szingliségünk története című felolvasószínházi előadást mutatják be. Már a Szférában elkezdődik hétvégén a kultúrdömping: többek közt Kór-társak címmel hazai költők megzenésített versei csendülnek majd fel Sebestyén Aba színművész és Cári Tibor zeneszerző közös koncertjén.
A Vásárhelyi Forgatag a Szféra kortárs művészeti műhely programjaival kezdődik. erdon.ro
Augusztus 18-án, pénteken kezdetét vette az 5. Vásárhelyi Forgatag, amely péntektől vasárnapig kortárs művészeti programokkal várja a forgatagozókat Marosvásárhely egyik emblematikus épületében, az Aranykakas Szférájában. A Forgatag szervezői sajtótájékoztató keretében kínáltak újabb csemegéket a Borudvarból, a színházi forgatagból és az egyre szaporodó folkprogramokból is.
Portik Vilmos főszervező elmondta, az idei évben közösségi kezdeményezés indult a Bolyai sportpályáért, ami egy új projekt kezdetét jelenti a szervezésben is, az idén ugyanis színes Forgatag-karszalagokat lehet majd vásárolni. „Az 5 lejes karszalag árának felét a Bolyai pálya javítására, felét a Családi Forgatag programjaira fordítjuk. Azon túl azonban, hogy karitatívan megvásárolják a karszalagot, különböző kedvezményekben is részesülhetnek vele a résztvevők: sportversenyeken, autóbuszos városnéző sétán ezzel lehet részt venni, különféle a városban működő vendéglátó egységekben kedvezmények járnak, valamint tombola-nyeremények is várják a karszalag-tulajdonosokat, többek közt nyaralást is ezzel lehet nyerni” – magyarázta a karszalag előnyeit Portik Vilmos.
A budapesti Hagyományok Háza idén Erdélyben is kapcsolatokat épít – tudtuk meg Kovács Annamáriától, a Hagyományok Háza egyik erdélyi képviselőjétől. A népzene és népdal jól kiegészíti a finom borokat, így mindjárt két koncerttel is készülnek a Forgatag Borudvarában. A Jazz and Blues Clubban pedig két táncházba várják a népi hagyományok szerelmeseit és nemcsak. A Borudvarban szombaton délelőtt Esztendő kereke címmel hagyományismertető gyerekfoglalkozásra várják a családosokat.
Idén a Borudvarban amúgy a tavalyinál több borral és még több bemelegítővel várják az ide betérőket. „Kellemes zene és finom borok mellett idén is lehetőség lesz jó beszélgetésekre, közös éneklésre is” – mondta Kakassy Blanka programszervező, aki szintén kiemelte, hogy a Borudvar szakmai partnere, a Hagyományok Háza is hozzájárult ahhoz, hogy a programkínálatot tovább gazdagítsák. A Borudvar célja ugyanakkor a helyi tehetségek népszerűsítése, így idén szintén teret kapnak a hazai előadók. Nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy megjelenítsék a szűkebb régiók borait, így jelen lesznek például a Liliac, a Villa Vinea és a Lechburg pincészetek, illetve kelementelki borokat is lehet majd kóstolni. Ami még nagy újítás, hogy a Borudvar borkóstoló termében OTP panelbeszélgetéseket is szerveznek érdekes gazdasági témákról. A Borudvar szervezői idén borvacsorára hívnak, és közkívánatra bérletet is lehet vásárolni az összesen hat borkóstolóra.
,,A Maros Művészegyüttes a Forgatag család része” – emelte ki Barabási Attila Csaba, rámutatva, hogy a hivatásos együttes a kezdetektől minden évben kivette részét a rendezvényből. Barabási örömét fejezte ki, hogy a Forgatag minden napján jelen lesz a népzene, a népi muzsika, a hagyományőrzés. A Maros Művészegyüttes gazdag népviselet kiállítással készül a Kultúrpalotában Színes népviselet címmel. A tárlat megnyitóját követően a Napsugár Néptáncegyüttes és a marosludasi Hajdina Néptáncegyüttes előadását élvezhetjük a Kultúrpalotában. A Maros Művészegyüttes pedig a rendezvény utolsó napján ünnepi műsorral lép fel a Ligetben.
,,A Forgatag egy olyan érdekintézmény, ahová mindenki elhozza a saját érdekét. A mi érdekünk az, hogy jelen legyünk, az, hogy a marosvásárhelyiek jól érezzék magukat” – vélekedett Gáspárik Attila, a Nemzeti Színház vezérigazgatója, aki szerint a Vásárhelyi Forgatagon a színház fel tud villantani valami mást magából, találkozni tud a közönséggel, s ugyanakkor reklámozni is lehet kicsit a jövő évadot.
A Nemzeti Színház két előadással készül a Forgatagra. A Radu Afrim által rendezett, Retromadár blokknak csapódik és forró aszfaltra zuhan című produkciót a súlyos betegséggel küzdő színművésznő, Mihaela Mihai, azaz Mela megsegítése céljából tűzik műsorra. Ugyanakkor egy bemutató is helyet kap a Színházi Forgatagban: a Liselotte és a május című előadást Harsányi Zsolt rendezésében láthatjuk majd.
A Forgatag művészeti vezetője, Sebestyén Aba színművész a Színházi Forgatagba nyújtott betekintést, melynek keretében a Köpeczi-Teleki házat színházként fogják felavatni, ugyanis ott lehet majd megtekinteni az Ernelláék Farkaséknál című „lakásszínházi előadást”. Az előadást Hajdu Szabolcs rendezte, a marosvásárhelyi Török-Illyés Orsolya színművésznő a főszereplője. Mindemellett megtekinthetjük majd az A gyertya könnye című Sütő-előadást Kilyén Ilka és Ritziu Ilka Krisztina előadásában. A Színház téren az Antonymus Venetus című utcai táncszínházi előadás nézhetjük meg Baczó Tünde és Alin State előadásában. Lesz Havi-dráma a G. Caféban, ahol a Szingliségünk története című felolvasószínházi előadást mutatják be. Már a Szférában elkezdődik hétvégén a kultúrdömping: többek közt Kór-társak címmel hazai költők megzenésített versei csendülnek majd fel Sebestyén Aba színművész és Cári Tibor zeneszerző közös koncertjén.
A Vásárhelyi Forgatag a Szféra kortárs művészeti műhely programjaival kezdődik. erdon.ro
2017. augusztus 28.
Egy fontos színháztörténeti adattár – és szakmai tanulságai 1
Örvendetes fejleménye a szakmának az erdélyi magyar színházi kiadványok megjelenésének szaporodása az elmúlt másfél évtizedben. A nagyváradi színház 1948–1960 közötti történetét Nagy Béla közel 600 oldalas munkában dolgozta fel (2009), és egy év múltán jól illusztrált dokumentumtárban adta közre a színház építéstörténetének levéltári iratait (2010). A 2011-es esztendő Marosvásárhelyen a bőség éve volt: Kozsik Ildikó kötete a marosvásárhelyi Állami Bábszínház történetének első negyedszázadát dolgozta fel, és ugyanebben az évben jelent meg az az intézménytörténeti tanulmánygyűjtemény is, amelynek hat szerzője (Albert Mária, Balási András, Csép Zoltán, Kovács Levente, Lázok János, Ungvári-Zrínyi Ildikó) a marosvásárhelyi felsőfokú magyar színészképzés történetének első időszakát vizsgálta más-más megközelítésből. A temesvári színház fél évszázados jubileumára jelent meg Darvay Nagy Adrienne könyve a temesvári magyar színészetről (Állandóban változékonyan, Temesvár, 2003), és gondosan dokumentált, emlékalbum jellegű adattár örökítette meg a színház alakulásának 55. évfordulóját is (2008). Kiemelkedő szakmai teljesítmény a szatmárnémeti magyar társulat történetéhez írt kétkötetes adattár, Csirák Csaba 1250 oldalas munkája (Hatvan év krónikája. Szatmárnémeti, 2013). Bodó Ottó 2011-es keltezésű doktori értekezése az erdélyi magyar színházak művészi profiljának alakulását követi nyomon az 1990–2010 közötti időszakban (A rendszerváltás utáni erdélyi magyar színház). A szerző vizsgálódásának körébe bevonta az 1990 után alakult három székelyföldi színházat is (Gyergyószentmiklós, Csíkszereda, Székelyudvarhely). Értekezését a vizsgált színházak játékrendje, illetve az elnyert szakmai díjak számbavétele egészíti ki. Két évtized fesztiválszereplésre válogatott erdélyi elő- adásairól, az elnyert társulati és egyéni díjakról tájékoztat Darvay Nagy Adrienne 2008-ban megjelent könyve (A kisvárdai fesztivál 1989– 2008). 2 A szűkebb szakmának és a szélesebb olvasóközönségnek most egy új kiadványt kell elhelyeznie az erdélyi magyar színháztörténeti munkák sorában. A mutatós kiállítású, különleges formátumú kötet 3 alcíme szerint a Marosvásárhelyi Állami Színház magyar tagozatán 1961–1978 között bemutatott elő- adások történetének legfontosabb adatait tartalmazza. A mű kiadója a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Kutatóközpont, amelynek – eddigi nyilatkozatai és a kötethez írt bevezető tanulmány alapján – Gáspárik Attila igazgató a meghatározó alakja. Erre utal az a tény is, hogy a könyv bemutatója alkalmával ő helyezte el az új kiadványt a szakma és az erdélyi magyar kultúra kontextusában – meglehetősen tájékozatlanul: „Színházkutatás nem történt ebben az országban, mert nem létezik alapkutatás és nincsenek színháztörténészek” – idézi a könyvbemutatón elhangzottakat Antal Erika beszámolója (Székelyhon.ro portál. 2017. jún. 29), míg egy másik forrás szerint a szakma lesújtó véleményét így „árnyalta” a nyilatkozó: „Erdélyben az elmúlt 25 évben nagyon sok történelmi kutatás jelent meg, de színházkutatás nem történt, mert nincs alapkutatás, nincsenek alapforrások”. (K. Nagy Botond beszámolója. Népújság, 2017. júl. 1). Úgy gondolom, a recenziót bevezető felsorolás szükségtelenné teszi e kijelentések megbízhatóságának vizsgálatát. Kezdjük a könyv fellapozását a szerzői/szerkesztői előszóval. „Kötetünk méltó hivatkozási alap kíván lenni, amelyben alapvető információkat talál a színháztörténeti kutató” – szól az előszó utolsó mondata. Ezzel csak egyetérteni lehet, hiszen minden adattár szerkesztőjének ez a legfőbb ambíciója, de egy adattár méltó voltának leghitelesebb fokmérője a pontossága. Az a pontosság, amely időben kiszűri az olyan banális hibákat, mint amilyent a bevezető tanulmány szerzője követ el: „a vizsgálandó 12 évről” beszél az „1961–1978” című írása második sorában. Sajnos, ugyanez a hiba ismétlődik a szöveg angol és a román fordításában is. E bevezető tanulmány történelmi tablóvázlatának leegyszerűsítő szemléletéről sokat mond az összegező utolsó bekezdés. A szerző, Gáspárik Attila itt a vizsgált időszak abszolút jellemzőjeként a „kettősséget” [értsd: kettős beszéd4 ] határozza meg, s ezt így írja körül: „Egy párt működött és minden az ő kezében futott össze. A színházakat és általában a művészeteket az ideológia eszközének tekintették. A nézők nagy része azonban nem. Miközben a hatalom azt hitte, hogy az a sok ember a színházban éppen átalakul ideológiailag, az a sok ember valójában közösséget alkotott, önbizalmat kapott.” Hasonlóan banális leegyszerűsítéssel találkozunk a gondolatmenet befejező mondatában is: „Sok rosszat lehet elmondani arról a korról [1961–1978], de ne higgyük azt, hogy a szocializmus dolgait intéző emberek egytől-egyig gonosz, rossz ízlésű, ostoba alakok lettek volna” (14. oldal). Végiglapozva a könyvet, leginkább a gazdag képanyag ragadja meg az ember figyelmét. A kiváló minőségű, szépen tördelt képi illusztráció a kötet legnagyobb erőssége: jól érzékelhető, hogy a szerkesztési koncepciónak ez volt a középpontjában, hiszen a nagyközönséget feltehetően ez a jól lapozható színházi képes album jelleg fogja leginkább vonzani és vásárlásra csábítani. A tizenhét évad százhét produkciójának előadóit 329 felvétel villantja fel, és itt külön ki kell emelni a digitális képfeldolgozás (Vidám Horváth Beáta, Huszár Gábor) és a tördelést végző szerkesztő, Para István munkáját. A bemutatott darabok zömét sikerült olyan felvételekkel illusztrálni, amelyek érzékeltetik a színészi játék, az adott előadás atmoszféráját. Ez a gazdag képanyag azonban filológiailag nincs kellőképpen megtámogatva, s talán leginkább ebben lehet tetten érni a kötet szerkesztési koncepciójának bizonytalanságait. Egy nagyközönségnek szánt albumban megengedhető, hogy a képaláírásokban a színészek neve mellett nem jelenik meg a zárójeles szerepnév. Kutatói munka esetén azonban már zavaró, hogy a szerepneveket képenként kell visszakeresni az adott előadás szerep-osztásában. Súlyosabb probléma, hogy a képanyagban lehetetlen a színészek neve szerinti visszakeresés, a kötet névmutatója csak a szereposztásokban előforduló neveket jelzi. A statisztikai fejezet sűrű adathalmaza évadonkénti bontásban, műsorrétegek szerinti besorolásban adja meg az előadások, illetve a nézők számát, és ezeknek az adatoknak a százalékos arányát egy-egy évadban grafikailag (kördiagramokban) is megjeleníti. Ez a fejezet nyilvánvalóan nem a nagyközönségnek szól, de sajnos, a kutatás számára is csak részlegesen hasznosítható: a közölt adatokból nem rajzolódik ki átfogó kép a vizsgált időszak mutatóinak változásairól, a jellegzetes tendenciákról – ehhez nyilván a részadatokat függvénybe foglaló grafikus ábrázolásra, illetve az erre épített minimális értelmezésre lett volna még szükség. A szerkesztői munkában jobban kellett volna figyelni a műsorfüzetekben megjelent anonim előadás-ismertetések túltengő felhasználására: a kötet ezáltal a kelleténél nagyobb arányban, a szükségesnél több példát nyújt a vizsgált periódus hivatalosan „ajánlott értelmezésére” (idézőjelben a szerkesztői kifejezés). A korszak vezető színészeit bemutató Prospero-sorozat köteteiből, A Hét 1982-es, Színjátszó személyek c. évkönyvéből, a Harag György, Kovács György, Erdős Irma, Illyés Kinga emlékének szentelt interjú- és kritikagyűjteményekből, portrévázlatokból ennél sokkal élőbb, színész- és színpadközeli szövegillusztrációkat lehetett volna kiválogatni. Végül néhány megjegyzés a kötet könyvészeti apparátusáról. Tudnivaló, hogy a bemutatott darabok sajtóvisszhangja, az összegyűjtött sajtó- és fotóanyag – előadások szerint rendszerezve – évad végén az egyes produkciók archívumi gyűjtőborítékjába kerül. További kutatások kiindulópontja és támasza (lehet), ha az ily módon rendszerezett dokumentáció könyvészeti adatai szakmai nyilvánosságot kapnak. Nehéz és aprólékos filológiai munka egy ekkora terjedelmű anyag sajtó alá rendezése, de rendkívüli módon megemelte volna a kötet felhasználhatóságát (és presztízsét), ha az egyes előadásokról írt kritikák, méltatások, a színrevitelhez kapcsolódó interjúk, műhelyvallomások, előadásfotók adatait, illetve a sokkal ritkább hang- és videó-felvételek elérhetőségét is feltüntette volna az adattár. Kézenfekvő példaként kell itt jeleznem egy kihagyott lehetőséget: a marosvásárhelyi rádió archívumának színházi hangfelvételeiről deklaráltan a kutatás céljaira készült egy bibliográfiai számbavétel – összeállítója, Tompa Enikő szerkesztő felkérés esetén bizonyosan közreműködött volna, hogy munkája szakmai nyilvánosság elé kerüljön. Terjedelmi okokból hiánylistámat csupán vázlatpontokban tudom folytatni – a következő adattár megszületését és jobbítását célzó konstruktív szándékkal. Amit hiányolok: betűrendes címtár az előadások és fotók cím szerinti visszakeresésére; díjak és szakmai elismerések kronologikus felsorolása; a műszaki-adminisztratív személyzet betűrendes névsora, a társulatvezetők, igazgatók és vezérigazgatók kronologikus felsorolásával együtt; a vizsgált periódus turnéállomásainak és kiszállásainak betűrendes adattára – ez utóbbi nélkül például lehetetlen a marosvásárhelyi színház regionális kisugárzásának felmérése. A felhasznált szakirodalmat felsoroló szegényes – négy (!) címet tartalmazó – bibliográfiából érthetetlen módon kimaradtak a Szabó Duci, Mende Gaby, Lohinszky Loránd, Farkas Ibolya életútját bemutató Prospero-könyvek, a Harag György, Kovács György, Erdős Irma, Illyés Kinga emlékének szentelt interjú- és kritikagyűjtemények, illetve a színház alapításának 25. évfordulójára megjelent jubileumi kiadvány adatai. Legjobban Kovács Levente intézménytörténetét (2001) hiányolom, ebben ugyanis több fejezet foglalkozik a Székely Színház utóéletével. A forrásművek közül a Tompa Miklóssal készült életútinterjú (Bérczes László, 1996) kimaradása a leginkább szembetűnő. Minden megjelent adattár olyan közös szellemi tulajdona egy szakmának, egy-egy intézménynek, amely a jéghegy vízből kiálló csúcsaként jelzi az archívumot összegyűjtő és „felépítő” elődök nem látható, ám jóval nagyobb terjedelmű rendszerező munkáját. A kötetet bemutató Gáspárik Attila a színház eddigi irodalmi titkárainak, és kiemelten Székely Ferencnek mondott köszönetet az itt végzett áldozatos munkáért. Egy tizenöt évvel ezelőtti kutatás vezetőjeként szeretnék magam is megnevezni öt „archívumépítő” embert a közelmúltból. Egyetemi kollégáimmal, Albert Máriával és Balási Andrással, valamint Ferencz Éva, Fodor Zeno és Horváth Beáta volt és jelenlegi színházi alkalmazottakkal A marosvásárhelyi Székely Színház (1946–1962) – színháztörténeti adattár és tanulmányok című kétéves színháztörténeti projekt keretében működtem együtt a 2002–2004 közötti időszakban, a Sapientia–Kutatási Programok Intézete finanszírozásának köszönhetően. Közös munkánk részeként indult, de végül ettől függetlenített formában jelent meg a Székely Színházban bemutatott elő- adások történetének legfontosabb mutatóit összegező adattár (Horváth Bea, 2006). A kutatás végső eredményeként az adattári részt egy előadáscímek szerint visszakereshető fotó- és cikkgyűjtemény kataszterrel, valamint egy időrendben összeállított, 325 tételt tartalmazó plakátkatalógussal egészítettük ki. A projekt befejezésekor természetesnek vettem, hogy az elkészült tanulmányok és katalógusok másolatban a színház irodalmi titkárságán is ott maradnak, és szabadon felhasználhatók. Nem volt alkalmam eddig nyilvánosan köszönetet mondani a projekt résztvevőinek, most pótolom ezt. Számomra kutatásvezetői elégtételt és szakmai visszaigazolást jelent, hogy egykori munkánk alapkoncepcióját és néhány adatfeldolgozási megoldását viszontláttam nemcsak az előző, hanem ebben a frissen megjelent adattárban is.
Lázok János
1 Ferencz Éva–Keresztes Franciska: Marosvásárhelyi Állami Színház 1961–1978. Marosvásárhelyi Nemzeti Színház-Kutatóközpont, Marosvásárhely, 2017.
2 A felsorolás terjedelmi okokból nem tartalmazza a megjelent életútinterjúk, színészi és rendezői pályarajzok, alkotói önéletírások (közel harminc kiadvány) könyvészeti adatait.
3 Keménykötésű, A/4 közeli formátum, 311 oldal. Az ízléses borítóterv Hodgyai István munkája.
4 A fogalom árnyalt értelmezését lásd D. Lőrincz József írásában, A kelet-európai ambivalens diskurzusról. Elérhető: http://epa.oszk.hu/00000/00036/00044/pdf/10.pdf (2017. júl. 25) Népújság (Marosvásárhely)
Örvendetes fejleménye a szakmának az erdélyi magyar színházi kiadványok megjelenésének szaporodása az elmúlt másfél évtizedben. A nagyváradi színház 1948–1960 közötti történetét Nagy Béla közel 600 oldalas munkában dolgozta fel (2009), és egy év múltán jól illusztrált dokumentumtárban adta közre a színház építéstörténetének levéltári iratait (2010). A 2011-es esztendő Marosvásárhelyen a bőség éve volt: Kozsik Ildikó kötete a marosvásárhelyi Állami Bábszínház történetének első negyedszázadát dolgozta fel, és ugyanebben az évben jelent meg az az intézménytörténeti tanulmánygyűjtemény is, amelynek hat szerzője (Albert Mária, Balási András, Csép Zoltán, Kovács Levente, Lázok János, Ungvári-Zrínyi Ildikó) a marosvásárhelyi felsőfokú magyar színészképzés történetének első időszakát vizsgálta más-más megközelítésből. A temesvári színház fél évszázados jubileumára jelent meg Darvay Nagy Adrienne könyve a temesvári magyar színészetről (Állandóban változékonyan, Temesvár, 2003), és gondosan dokumentált, emlékalbum jellegű adattár örökítette meg a színház alakulásának 55. évfordulóját is (2008). Kiemelkedő szakmai teljesítmény a szatmárnémeti magyar társulat történetéhez írt kétkötetes adattár, Csirák Csaba 1250 oldalas munkája (Hatvan év krónikája. Szatmárnémeti, 2013). Bodó Ottó 2011-es keltezésű doktori értekezése az erdélyi magyar színházak művészi profiljának alakulását követi nyomon az 1990–2010 közötti időszakban (A rendszerváltás utáni erdélyi magyar színház). A szerző vizsgálódásának körébe bevonta az 1990 után alakult három székelyföldi színházat is (Gyergyószentmiklós, Csíkszereda, Székelyudvarhely). Értekezését a vizsgált színházak játékrendje, illetve az elnyert szakmai díjak számbavétele egészíti ki. Két évtized fesztiválszereplésre válogatott erdélyi elő- adásairól, az elnyert társulati és egyéni díjakról tájékoztat Darvay Nagy Adrienne 2008-ban megjelent könyve (A kisvárdai fesztivál 1989– 2008). 2 A szűkebb szakmának és a szélesebb olvasóközönségnek most egy új kiadványt kell elhelyeznie az erdélyi magyar színháztörténeti munkák sorában. A mutatós kiállítású, különleges formátumú kötet 3 alcíme szerint a Marosvásárhelyi Állami Színház magyar tagozatán 1961–1978 között bemutatott elő- adások történetének legfontosabb adatait tartalmazza. A mű kiadója a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Kutatóközpont, amelynek – eddigi nyilatkozatai és a kötethez írt bevezető tanulmány alapján – Gáspárik Attila igazgató a meghatározó alakja. Erre utal az a tény is, hogy a könyv bemutatója alkalmával ő helyezte el az új kiadványt a szakma és az erdélyi magyar kultúra kontextusában – meglehetősen tájékozatlanul: „Színházkutatás nem történt ebben az országban, mert nem létezik alapkutatás és nincsenek színháztörténészek” – idézi a könyvbemutatón elhangzottakat Antal Erika beszámolója (Székelyhon.ro portál. 2017. jún. 29), míg egy másik forrás szerint a szakma lesújtó véleményét így „árnyalta” a nyilatkozó: „Erdélyben az elmúlt 25 évben nagyon sok történelmi kutatás jelent meg, de színházkutatás nem történt, mert nincs alapkutatás, nincsenek alapforrások”. (K. Nagy Botond beszámolója. Népújság, 2017. júl. 1). Úgy gondolom, a recenziót bevezető felsorolás szükségtelenné teszi e kijelentések megbízhatóságának vizsgálatát. Kezdjük a könyv fellapozását a szerzői/szerkesztői előszóval. „Kötetünk méltó hivatkozási alap kíván lenni, amelyben alapvető információkat talál a színháztörténeti kutató” – szól az előszó utolsó mondata. Ezzel csak egyetérteni lehet, hiszen minden adattár szerkesztőjének ez a legfőbb ambíciója, de egy adattár méltó voltának leghitelesebb fokmérője a pontossága. Az a pontosság, amely időben kiszűri az olyan banális hibákat, mint amilyent a bevezető tanulmány szerzője követ el: „a vizsgálandó 12 évről” beszél az „1961–1978” című írása második sorában. Sajnos, ugyanez a hiba ismétlődik a szöveg angol és a román fordításában is. E bevezető tanulmány történelmi tablóvázlatának leegyszerűsítő szemléletéről sokat mond az összegező utolsó bekezdés. A szerző, Gáspárik Attila itt a vizsgált időszak abszolút jellemzőjeként a „kettősséget” [értsd: kettős beszéd4 ] határozza meg, s ezt így írja körül: „Egy párt működött és minden az ő kezében futott össze. A színházakat és általában a művészeteket az ideológia eszközének tekintették. A nézők nagy része azonban nem. Miközben a hatalom azt hitte, hogy az a sok ember a színházban éppen átalakul ideológiailag, az a sok ember valójában közösséget alkotott, önbizalmat kapott.” Hasonlóan banális leegyszerűsítéssel találkozunk a gondolatmenet befejező mondatában is: „Sok rosszat lehet elmondani arról a korról [1961–1978], de ne higgyük azt, hogy a szocializmus dolgait intéző emberek egytől-egyig gonosz, rossz ízlésű, ostoba alakok lettek volna” (14. oldal). Végiglapozva a könyvet, leginkább a gazdag képanyag ragadja meg az ember figyelmét. A kiváló minőségű, szépen tördelt képi illusztráció a kötet legnagyobb erőssége: jól érzékelhető, hogy a szerkesztési koncepciónak ez volt a középpontjában, hiszen a nagyközönséget feltehetően ez a jól lapozható színházi képes album jelleg fogja leginkább vonzani és vásárlásra csábítani. A tizenhét évad százhét produkciójának előadóit 329 felvétel villantja fel, és itt külön ki kell emelni a digitális képfeldolgozás (Vidám Horváth Beáta, Huszár Gábor) és a tördelést végző szerkesztő, Para István munkáját. A bemutatott darabok zömét sikerült olyan felvételekkel illusztrálni, amelyek érzékeltetik a színészi játék, az adott előadás atmoszféráját. Ez a gazdag képanyag azonban filológiailag nincs kellőképpen megtámogatva, s talán leginkább ebben lehet tetten érni a kötet szerkesztési koncepciójának bizonytalanságait. Egy nagyközönségnek szánt albumban megengedhető, hogy a képaláírásokban a színészek neve mellett nem jelenik meg a zárójeles szerepnév. Kutatói munka esetén azonban már zavaró, hogy a szerepneveket képenként kell visszakeresni az adott előadás szerep-osztásában. Súlyosabb probléma, hogy a képanyagban lehetetlen a színészek neve szerinti visszakeresés, a kötet névmutatója csak a szereposztásokban előforduló neveket jelzi. A statisztikai fejezet sűrű adathalmaza évadonkénti bontásban, műsorrétegek szerinti besorolásban adja meg az előadások, illetve a nézők számát, és ezeknek az adatoknak a százalékos arányát egy-egy évadban grafikailag (kördiagramokban) is megjeleníti. Ez a fejezet nyilvánvalóan nem a nagyközönségnek szól, de sajnos, a kutatás számára is csak részlegesen hasznosítható: a közölt adatokból nem rajzolódik ki átfogó kép a vizsgált időszak mutatóinak változásairól, a jellegzetes tendenciákról – ehhez nyilván a részadatokat függvénybe foglaló grafikus ábrázolásra, illetve az erre épített minimális értelmezésre lett volna még szükség. A szerkesztői munkában jobban kellett volna figyelni a műsorfüzetekben megjelent anonim előadás-ismertetések túltengő felhasználására: a kötet ezáltal a kelleténél nagyobb arányban, a szükségesnél több példát nyújt a vizsgált periódus hivatalosan „ajánlott értelmezésére” (idézőjelben a szerkesztői kifejezés). A korszak vezető színészeit bemutató Prospero-sorozat köteteiből, A Hét 1982-es, Színjátszó személyek c. évkönyvéből, a Harag György, Kovács György, Erdős Irma, Illyés Kinga emlékének szentelt interjú- és kritikagyűjteményekből, portrévázlatokból ennél sokkal élőbb, színész- és színpadközeli szövegillusztrációkat lehetett volna kiválogatni. Végül néhány megjegyzés a kötet könyvészeti apparátusáról. Tudnivaló, hogy a bemutatott darabok sajtóvisszhangja, az összegyűjtött sajtó- és fotóanyag – előadások szerint rendszerezve – évad végén az egyes produkciók archívumi gyűjtőborítékjába kerül. További kutatások kiindulópontja és támasza (lehet), ha az ily módon rendszerezett dokumentáció könyvészeti adatai szakmai nyilvánosságot kapnak. Nehéz és aprólékos filológiai munka egy ekkora terjedelmű anyag sajtó alá rendezése, de rendkívüli módon megemelte volna a kötet felhasználhatóságát (és presztízsét), ha az egyes előadásokról írt kritikák, méltatások, a színrevitelhez kapcsolódó interjúk, műhelyvallomások, előadásfotók adatait, illetve a sokkal ritkább hang- és videó-felvételek elérhetőségét is feltüntette volna az adattár. Kézenfekvő példaként kell itt jeleznem egy kihagyott lehetőséget: a marosvásárhelyi rádió archívumának színházi hangfelvételeiről deklaráltan a kutatás céljaira készült egy bibliográfiai számbavétel – összeállítója, Tompa Enikő szerkesztő felkérés esetén bizonyosan közreműködött volna, hogy munkája szakmai nyilvánosság elé kerüljön. Terjedelmi okokból hiánylistámat csupán vázlatpontokban tudom folytatni – a következő adattár megszületését és jobbítását célzó konstruktív szándékkal. Amit hiányolok: betűrendes címtár az előadások és fotók cím szerinti visszakeresésére; díjak és szakmai elismerések kronologikus felsorolása; a műszaki-adminisztratív személyzet betűrendes névsora, a társulatvezetők, igazgatók és vezérigazgatók kronologikus felsorolásával együtt; a vizsgált periódus turnéállomásainak és kiszállásainak betűrendes adattára – ez utóbbi nélkül például lehetetlen a marosvásárhelyi színház regionális kisugárzásának felmérése. A felhasznált szakirodalmat felsoroló szegényes – négy (!) címet tartalmazó – bibliográfiából érthetetlen módon kimaradtak a Szabó Duci, Mende Gaby, Lohinszky Loránd, Farkas Ibolya életútját bemutató Prospero-könyvek, a Harag György, Kovács György, Erdős Irma, Illyés Kinga emlékének szentelt interjú- és kritikagyűjtemények, illetve a színház alapításának 25. évfordulójára megjelent jubileumi kiadvány adatai. Legjobban Kovács Levente intézménytörténetét (2001) hiányolom, ebben ugyanis több fejezet foglalkozik a Székely Színház utóéletével. A forrásművek közül a Tompa Miklóssal készült életútinterjú (Bérczes László, 1996) kimaradása a leginkább szembetűnő. Minden megjelent adattár olyan közös szellemi tulajdona egy szakmának, egy-egy intézménynek, amely a jéghegy vízből kiálló csúcsaként jelzi az archívumot összegyűjtő és „felépítő” elődök nem látható, ám jóval nagyobb terjedelmű rendszerező munkáját. A kötetet bemutató Gáspárik Attila a színház eddigi irodalmi titkárainak, és kiemelten Székely Ferencnek mondott köszönetet az itt végzett áldozatos munkáért. Egy tizenöt évvel ezelőtti kutatás vezetőjeként szeretnék magam is megnevezni öt „archívumépítő” embert a közelmúltból. Egyetemi kollégáimmal, Albert Máriával és Balási Andrással, valamint Ferencz Éva, Fodor Zeno és Horváth Beáta volt és jelenlegi színházi alkalmazottakkal A marosvásárhelyi Székely Színház (1946–1962) – színháztörténeti adattár és tanulmányok című kétéves színháztörténeti projekt keretében működtem együtt a 2002–2004 közötti időszakban, a Sapientia–Kutatási Programok Intézete finanszírozásának köszönhetően. Közös munkánk részeként indult, de végül ettől függetlenített formában jelent meg a Székely Színházban bemutatott elő- adások történetének legfontosabb mutatóit összegező adattár (Horváth Bea, 2006). A kutatás végső eredményeként az adattári részt egy előadáscímek szerint visszakereshető fotó- és cikkgyűjtemény kataszterrel, valamint egy időrendben összeállított, 325 tételt tartalmazó plakátkatalógussal egészítettük ki. A projekt befejezésekor természetesnek vettem, hogy az elkészült tanulmányok és katalógusok másolatban a színház irodalmi titkárságán is ott maradnak, és szabadon felhasználhatók. Nem volt alkalmam eddig nyilvánosan köszönetet mondani a projekt résztvevőinek, most pótolom ezt. Számomra kutatásvezetői elégtételt és szakmai visszaigazolást jelent, hogy egykori munkánk alapkoncepcióját és néhány adatfeldolgozási megoldását viszontláttam nemcsak az előző, hanem ebben a frissen megjelent adattárban is.
Lázok János
1 Ferencz Éva–Keresztes Franciska: Marosvásárhelyi Állami Színház 1961–1978. Marosvásárhelyi Nemzeti Színház-Kutatóközpont, Marosvásárhely, 2017.
2 A felsorolás terjedelmi okokból nem tartalmazza a megjelent életútinterjúk, színészi és rendezői pályarajzok, alkotói önéletírások (közel harminc kiadvány) könyvészeti adatait.
3 Keménykötésű, A/4 közeli formátum, 311 oldal. Az ízléses borítóterv Hodgyai István munkája.
4 A fogalom árnyalt értelmezését lásd D. Lőrincz József írásában, A kelet-európai ambivalens diskurzusról. Elérhető: http://epa.oszk.hu/00000/00036/00044/pdf/10.pdf (2017. júl. 25) Népújság (Marosvásárhely)
2017. szeptember 25.
Holnap Feszt volt Nagyváradon
Könyvbemutatók, performansz, koncert, érdekes beszélgetések – csütörtökön kezdődött és szombaton zárult az ötödik alkalommal megszervezett Holnap Feszt.
Csütörtökön, a magyar dráma napján Tasnádi-Sáhy Péter rendezésében bemutatták Körmöczi-Kriván Péter Kapufa és öngól című drámáját, pénteken pedig a nagyváradi Darvas–La Roche házban tartották a hivatalos megnyitót.
A szervezők, azaz a Holnap Kulturális Egyesület és a Várad Kulturális Folyóirat képviseletében Simon Judit köszöntötte az érdeklődőket, majd Angela Lupşea, a Bihar Megyei Műemlékvédő Alapítvány vezetője elmondta, örül annak, hogy abban az épületben szervezték meg a fesztivált, és ígéretet tett arra, hogy két év múlva, a ház felújítása után már egy erre kialakított teremben várják a fesztiválozókat.
Elsőként Mátyás Imre Zsolt színművész Diógyerekek című rövidpróza kötetét mutatták be. A szerzővel Szűcs László beszélgetett az „elengedések könyvének” nevezett kötetről, mely a Holnap Kulturális Egyesület kiadásában jelent meg, borítóját Benkő J. Zoltán tervezte.
Az elengedés sokféleképpen értelmezhető, mondta Mátyás Zsolt Imre, aki többek között elárulta: nem készült tudatosan a kötet megírására, de figyelt arra, hogy a párbeszédei „kimondhatók” legyenek, színészként ugyanis gyakran találkozik azzal, hogy hiába jó a leírt szöveg, nem lehet azt kimondani. A színművész szerző is elárulta, Temesvárról, Görgey Gábor Wiener Waltzer című stúdió-előadásának premierjéről érkezett haza a könyvbemutatóra. A Marosvásárhely–Nagyvárad–Temesvár háromszög abban segíti, hogy ne váljon belterjessé és ingerszegénnyé. Temesváron például látható a fejlődés már újítják fel az épületeket, új kulturális tereket hoznak létre, „pezseg a város”, készülnek 2021-re, mikor Temesvár lesz Európa Kulturális Fővárosa.
Rendhagyó verseskötet-bemutató és beszélgetés következett ez után. Athena Farrokhzad svéd költő Fehérfehérré című kötete 2015-ben jelent meg magyarul a Holnap Kulturális Egyesület kiadásában, vele és magyar fordítóival, Sall Lászlóval és György Kamillával beszélgetett Simon Judit. A versekből Kovács Enikő (Szigligeti Társulat) és Ioana Dragoş Gajdó (Regina Maria Színház) színművészek magyarul és románul, a szerző svédül olvasott fel.
A kötet román fordítója, Svetlana Cârstean szebeni elfoglaltsága miatt nem volt jelen, azonban Athena Farrokhzad elmondta, 2012-ben a stockholmi Román Kulturális Intézet projektje keretében találkoztak, két hetet dolgoztak együtt, fordítottak egymás nyelvéről, úgy, hogy egyikük sem beszélte a másikét, a francia és az angol volt a közös nyelv. Egymás első kötetét is lefordították románra, illetve svédre.
A magyar fordítás kapcsán Sall László elmondta, kedvenc göteborgi könyvtárosa Malin Andersson révén kerültek a kezébe Athena Farrokhzad versei. György Kamilla nyelvésszel dolgoztak együtt, s nehéz volt fordítani a szöveget, például a szójátékok miatt.
Athena Farrokhzad Teheránban született, gyermekkorában települtek át szüleivel Svédországba, ő svédnek tartja magát. Költő, irodalomtörténész és fordít. Verseskötete 13 nyelven jelent meg, a magyar kiadás egyébként a svéd mása, a könyv tervezője, Pascal Prosek ingyen adta át a terveit.
A versekben a háború, a forradalom, a migráció, a rasszizmus jelenik meg, ugyanakkor intim közegbe akarta helyezni ezeket a témákat, ezért a családtagok szólalnak meg a könyvben, melyet Budapesten is bemutatták a Swedish Arts Council és a Szépírók Társasága támogatásával.
Pénteken az Aranyhal. Nyolc jókedvű diákok című performansszal zárult a program. A produkciót – mely Oberon Kulturalis Egyesület szervezésseben és a Bihar Megyei Tanács támogatásával valósult meg, az Éjszaka a Színházban programjai között már láthatta a közönség.
Arany életmű és erdélyi színjátszás
Szombaton délelőtt a Várad caféval folytatódott a program, a 15 éves Várad folyóiratról beszélgettek. Délután Közkinccsé lett az Arany életmű címmel Dánielisz Endre szalontai irodalomtörténésszel beszélgetett Szűcs László és Szilágyi Aladár. A tanár úr mesélt arról, hogyan lett diákként a magyarok nagyszalontai bevonulása után az Arany-múzeum teremőre – ő még látta azokat a darabokat, például Arany János epekövét – amelyeket 1944 októberében elraboltak. Vidáman, élvezetesen mesélt arról, hogy végezte el iskoláit, hiszen nemcsak tanítóként, de lévita lelkészként is dolgozott. Jelszavát “Hass, alkoss, gyarapíts” Kölcsey Ferenctől kölcsönözte, ennek jegyében dolgozik és dolgozik ma is Dánielisz Endre, aki többek között az Arany kritikai kiadás elkészítésében is részt vett.
Egy sorozat első alkalma következett ezután, a Fiatal Írók Szövetsége (FISZ) tagjaival, Hyross Ferenccel és Szőllőssy Balázzsal Tasnádi-Sáhy Péter és Bíró Árpád Levente beszélgetett irodalomról, annak esteleges definíciójáról és szerepéről, s természetesen a felolvasások sem maradtak el.
Váradról indult címmel Gáspárik Attila színművésszel, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház főigazgatójával előbb Simon Judit, majd a volt osztálytárs, Szűcs László beszélgetett. Gáspárik Attila – aki egy 1919-es nagyváradi színházi plakáttal is megajándékozta a szervezőket – elmondta, hogy egyik álma egy erdélyi színháztörténeti múzeum létrehozása. A színháznak hatalmas szerepe volt a nemzetté válás folyamatában 1848 után, azonban a színházművészet mintha háttérbe szorulna például az irodalommal szemben. Foglalkozik azzal is, hogyan befolyásolta 1989 előtt a szekuritáté a színházi vagy éppen a kulturális életet, ma már például tudható, hogy a Kolozsvár–Marosvásárhely szembenállás mesterségesen kreált konfliktus volt, a belügyesek mind Sütő Andrást, mind Panek Zoltánt tudtuk nélkül manipulálták. Gáspárik Attila beszélt arról is, hogy az általa vezetett marosvásárhelyi színháznál a magyar társulat minden évadban bemutat egy kortárs román, román társulat pedig egy kortárs magyar művet.
A Holnap feszt zenével, a Colombo`s Wife együttes (Nagy Orsolya ének, Imre Zoltán gitár, Emődi Tamás gitár, Antal János billentyűk, Herman Szabolcs basszusgitár, Makai-Dimény Zoltán dobok) koncertjével zárult.
Fried Noémi Lujza / Reggeli Újság (Nagyvárad)
Könyvbemutatók, performansz, koncert, érdekes beszélgetések – csütörtökön kezdődött és szombaton zárult az ötödik alkalommal megszervezett Holnap Feszt.
Csütörtökön, a magyar dráma napján Tasnádi-Sáhy Péter rendezésében bemutatták Körmöczi-Kriván Péter Kapufa és öngól című drámáját, pénteken pedig a nagyváradi Darvas–La Roche házban tartották a hivatalos megnyitót.
A szervezők, azaz a Holnap Kulturális Egyesület és a Várad Kulturális Folyóirat képviseletében Simon Judit köszöntötte az érdeklődőket, majd Angela Lupşea, a Bihar Megyei Műemlékvédő Alapítvány vezetője elmondta, örül annak, hogy abban az épületben szervezték meg a fesztivált, és ígéretet tett arra, hogy két év múlva, a ház felújítása után már egy erre kialakított teremben várják a fesztiválozókat.
Elsőként Mátyás Imre Zsolt színművész Diógyerekek című rövidpróza kötetét mutatták be. A szerzővel Szűcs László beszélgetett az „elengedések könyvének” nevezett kötetről, mely a Holnap Kulturális Egyesület kiadásában jelent meg, borítóját Benkő J. Zoltán tervezte.
Az elengedés sokféleképpen értelmezhető, mondta Mátyás Zsolt Imre, aki többek között elárulta: nem készült tudatosan a kötet megírására, de figyelt arra, hogy a párbeszédei „kimondhatók” legyenek, színészként ugyanis gyakran találkozik azzal, hogy hiába jó a leírt szöveg, nem lehet azt kimondani. A színművész szerző is elárulta, Temesvárról, Görgey Gábor Wiener Waltzer című stúdió-előadásának premierjéről érkezett haza a könyvbemutatóra. A Marosvásárhely–Nagyvárad–Temesvár háromszög abban segíti, hogy ne váljon belterjessé és ingerszegénnyé. Temesváron például látható a fejlődés már újítják fel az épületeket, új kulturális tereket hoznak létre, „pezseg a város”, készülnek 2021-re, mikor Temesvár lesz Európa Kulturális Fővárosa.
Rendhagyó verseskötet-bemutató és beszélgetés következett ez után. Athena Farrokhzad svéd költő Fehérfehérré című kötete 2015-ben jelent meg magyarul a Holnap Kulturális Egyesület kiadásában, vele és magyar fordítóival, Sall Lászlóval és György Kamillával beszélgetett Simon Judit. A versekből Kovács Enikő (Szigligeti Társulat) és Ioana Dragoş Gajdó (Regina Maria Színház) színművészek magyarul és románul, a szerző svédül olvasott fel.
A kötet román fordítója, Svetlana Cârstean szebeni elfoglaltsága miatt nem volt jelen, azonban Athena Farrokhzad elmondta, 2012-ben a stockholmi Román Kulturális Intézet projektje keretében találkoztak, két hetet dolgoztak együtt, fordítottak egymás nyelvéről, úgy, hogy egyikük sem beszélte a másikét, a francia és az angol volt a közös nyelv. Egymás első kötetét is lefordították románra, illetve svédre.
A magyar fordítás kapcsán Sall László elmondta, kedvenc göteborgi könyvtárosa Malin Andersson révén kerültek a kezébe Athena Farrokhzad versei. György Kamilla nyelvésszel dolgoztak együtt, s nehéz volt fordítani a szöveget, például a szójátékok miatt.
Athena Farrokhzad Teheránban született, gyermekkorában települtek át szüleivel Svédországba, ő svédnek tartja magát. Költő, irodalomtörténész és fordít. Verseskötete 13 nyelven jelent meg, a magyar kiadás egyébként a svéd mása, a könyv tervezője, Pascal Prosek ingyen adta át a terveit.
A versekben a háború, a forradalom, a migráció, a rasszizmus jelenik meg, ugyanakkor intim közegbe akarta helyezni ezeket a témákat, ezért a családtagok szólalnak meg a könyvben, melyet Budapesten is bemutatták a Swedish Arts Council és a Szépírók Társasága támogatásával.
Pénteken az Aranyhal. Nyolc jókedvű diákok című performansszal zárult a program. A produkciót – mely Oberon Kulturalis Egyesület szervezésseben és a Bihar Megyei Tanács támogatásával valósult meg, az Éjszaka a Színházban programjai között már láthatta a közönség.
Arany életmű és erdélyi színjátszás
Szombaton délelőtt a Várad caféval folytatódott a program, a 15 éves Várad folyóiratról beszélgettek. Délután Közkinccsé lett az Arany életmű címmel Dánielisz Endre szalontai irodalomtörténésszel beszélgetett Szűcs László és Szilágyi Aladár. A tanár úr mesélt arról, hogyan lett diákként a magyarok nagyszalontai bevonulása után az Arany-múzeum teremőre – ő még látta azokat a darabokat, például Arany János epekövét – amelyeket 1944 októberében elraboltak. Vidáman, élvezetesen mesélt arról, hogy végezte el iskoláit, hiszen nemcsak tanítóként, de lévita lelkészként is dolgozott. Jelszavát “Hass, alkoss, gyarapíts” Kölcsey Ferenctől kölcsönözte, ennek jegyében dolgozik és dolgozik ma is Dánielisz Endre, aki többek között az Arany kritikai kiadás elkészítésében is részt vett.
Egy sorozat első alkalma következett ezután, a Fiatal Írók Szövetsége (FISZ) tagjaival, Hyross Ferenccel és Szőllőssy Balázzsal Tasnádi-Sáhy Péter és Bíró Árpád Levente beszélgetett irodalomról, annak esteleges definíciójáról és szerepéről, s természetesen a felolvasások sem maradtak el.
Váradról indult címmel Gáspárik Attila színművésszel, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház főigazgatójával előbb Simon Judit, majd a volt osztálytárs, Szűcs László beszélgetett. Gáspárik Attila – aki egy 1919-es nagyváradi színházi plakáttal is megajándékozta a szervezőket – elmondta, hogy egyik álma egy erdélyi színháztörténeti múzeum létrehozása. A színháznak hatalmas szerepe volt a nemzetté válás folyamatában 1848 után, azonban a színházművészet mintha háttérbe szorulna például az irodalommal szemben. Foglalkozik azzal is, hogyan befolyásolta 1989 előtt a szekuritáté a színházi vagy éppen a kulturális életet, ma már például tudható, hogy a Kolozsvár–Marosvásárhely szembenállás mesterségesen kreált konfliktus volt, a belügyesek mind Sütő Andrást, mind Panek Zoltánt tudtuk nélkül manipulálták. Gáspárik Attila beszélt arról is, hogy az általa vezetett marosvásárhelyi színháznál a magyar társulat minden évadban bemutat egy kortárs román, román társulat pedig egy kortárs magyar művet.
A Holnap feszt zenével, a Colombo`s Wife együttes (Nagy Orsolya ének, Imre Zoltán gitár, Emődi Tamás gitár, Antal János billentyűk, Herman Szabolcs basszusgitár, Makai-Dimény Zoltán dobok) koncertjével zárult.
Fried Noémi Lujza / Reggeli Újság (Nagyvárad)
2017. szeptember 28.
Múlt és jövő együttléte
Könyvvásár – körvonalak
November derekán újra a könyves világ középpontjává válik Marosvásárhely. A nemzetközi könyvvásárt idén huszonharmadik alkalommal szervezi meg a Romániai Magyar Könyves Céh és a Marosvásárhelyi Kulturális Központ. A részletekről a szerdai sajtótájékoztatón az írott szó ünnepének évről évre otthont adó Nemzeti Színház előcsarnokában számoltak be az illetékesek.
Káli Király István főszervező, a Romániai Magyar Könyves Céh igazgatója elsősorban arra emlékeztetett, hogy Erdély legnagyobb könyves szemléje nem jöhetne létre a marosvásárhelyiek nélkül, akik szeretik a könyvet, áldoznak rá, és ezáltal eltartják a rendezvényt. Az idei könyvünnep mottója – Ahol a múlt és a jövő... – egyrészt az eddigi irodalmi történésekre, alkotásokra, évfordulós szerzőkre, másrészt az új nemzedékre való odafigyelést érzékelteti. A három pont pedig arra ad lehetőséget, hogy ki-ki maga fejezze be a gondolatot, azt, hogy a két idődimenzió találkozásáról, érlelődéséről, élete részévé válásáról szól-e a nemzetközi könyvvásár.
A főszervező a legfőbb újdonságként azt emelte ki, hogy a Romániai Magyar Könyves Céh ezúttal két körben – először a kiadóknak, majd a könyvkereskedőnek – küldte ki a meghívókat, így a standot bérlők 84 százalékát a kiadók teszik majd ki. Új kiadói arculatok bevonzására is törekedtek, ezt képviseli a Jelenkor Kiadó, amelynek szerzői a könyvünnep első irodalmi estjén, november 16-án, csütörtökön mutatkoznak be a nagyérdeműnek. Első alkalommal vesz részt a könyvvásáron, standot nem állít fel, de gazdag kínálattal jön a Kossuth Kiadó, a Zrínyi Kiadó pedig külön standdal lesz jelen. A Magvető Kiadó idén nem bérel standot. A könyvkereskedők közül főként a helyieknek biztosítanak teret a színház előcsarnokában – tette hozzá Káli Király István.
A múlt és jövő azért is kap nagyobb hangsúlyt a 23. könyvvásáron, mivel idén több marosvásárhelyi szerzőnek van kerek évfordulója – 75 éve született Szőcs Kálmán, 90 éve Sütő András, 25 éve hunyt el Székely János. A beszélgetőtermek egyike Sütő nevét fogja viselni, a másikat – erdélyi jelentőségű könyvünnepről lévén szó – a 120 éve született Tamási Áronról nevezik el. Emellett Kassák Lajosnak, Ady Endrének is emléket állítanak a rendezvénysorozat egy-egy programjával, hogy a felnövő nemzedék, a jövő megismerhesse szűkebb, tágabb otthona alkotóinak értékeit.
Gáspárik Attila, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatója Marosvásárhely gazdag, változatos kulturális életéről szólt – amely véleménye szerint sok esetben nincs megfelelő súllyal jelen a köztudatban –, és arra hívta fel a figyelmet, hogy az olyan eseményeket, mint a nemzetközi könyvvásár, nagyon meg kellene becsülni, hiszen egyetlen emberen, a kezdeményezőn múlik, hogy évről évre megrendezésre kerül-e.
Szerdától vasárnapig
A Marosvásárhelyi Kulturális Központ 2012-től társszervezője a könyvünnepnek, az arculati elemekért, illetve a vásárhoz kapcsolódó kulturális kínálatért felel. Szepessy Előd ez utóbbiról tájékoztatott.
A színes programsorozat összeállításakor a szervezők minden korosztályt igyekeznek megszólítani. A könyvvásár határait már tavalyelőtt elkezdték feszegetni – akkor nőtt négynaposra, és zárult vasárnap az írott szó ünnepe –, idén pedig újabb növekedés észlelhető, a program ugyanis már november 15-én, szerdán megkezdődik. A csütörtöki megnyitó előtti estén a Lelkemben gyermekkórusok című Szőcs Kálmán-emlékelőadásra várják a nagyérdeműt. A kiemelt csütörtöki programok között szerepel Elise Wilk Papírrepülők című, fiataloknak szóló kortárs színházi előadása Sebestyén Aba rendezésében, illetve a WH zenekar és Nádasdy Ádám közös produkciója, Shakespeare megzenésített szonettjei.
Péntek délután A mai magyar női próza című irodalmi estre kerül sor, ezt követően a Kolozsvári Állami Magyar Színház Julius Caesar című előadását mutatja be.
A szombat délelőtt rendszerint a legkisebb vásárlátogatóké, így lesz ez idén is. A szervezők bábelőadásra, majd a Kaláka együttes és Lackfi János Kutyából szalonna című közös előadására várják a gyermekeket. Délután Arany János ma címmel zajlik irodalmi beszélgetés, majd a Kaláka és Lackfi János Arany János-estjét hallgathatja meg a felnőtt közönség.
Vasárnap délelőtt Kovács András Ferenc Ady. Olvasó. Próba című felolvasóestjére kerül sor, majd A kulcs című, Kosztolányi-novella alapján készült monodrámát mutatják be. (A részletes, órákra lebontott programra időben vissz- atérünk.)
Kis olvasók játéka
Makkai Kinga öt éve szervezi a könyvvásár gyermekprogramjait. Mint mondta, a korábbi vásárokhoz hasonlóan ezúttal is délelőttönként iskolás csoportokat várnak író-olvasó találkozókra és felolvasásokra, délutánonként és hétvégén családok jelenlétére számítanak.
Az író-olvasó találkozókkal az a cél, hogy a gyermekek az élő irodalommal találkozzanak, megtapasztalják mű és szerző egységét – fejtette ki a szervező, majd azt is elmondta, hogy ezúttal az erdélyi alkotók, illetve az erdélyiséghez kapcsolódó művek kerülnek előtérbe.
A vásár olvasójátéka már másfél-két hónappal az esemény előtt segít ráhangolódni a kis- és nagyobb iskolásoknak a könyves ünnepre. Makkai Kingától megtudtuk, hogy ezúttal több mint 120 csapat jelentkezett a három korcsoportban – III–IV.-esek, V–VIII.-osok és középiskolások számára – meghirdetett játékra, így – akárcsak tavaly – októberben megtartják az előválogatót. A versenyzőknek Az év gyermekkönyve díjat elnyert művek közül kell a megjelöltet elolvasni, és ha bejutnak a döntőbe, értékes könyvajándékokban részesülnek.
NAGY SZÉKELY ILDIKÓ / Népújság (Marosvásárhely)
Könyvvásár – körvonalak
November derekán újra a könyves világ középpontjává válik Marosvásárhely. A nemzetközi könyvvásárt idén huszonharmadik alkalommal szervezi meg a Romániai Magyar Könyves Céh és a Marosvásárhelyi Kulturális Központ. A részletekről a szerdai sajtótájékoztatón az írott szó ünnepének évről évre otthont adó Nemzeti Színház előcsarnokában számoltak be az illetékesek.
Káli Király István főszervező, a Romániai Magyar Könyves Céh igazgatója elsősorban arra emlékeztetett, hogy Erdély legnagyobb könyves szemléje nem jöhetne létre a marosvásárhelyiek nélkül, akik szeretik a könyvet, áldoznak rá, és ezáltal eltartják a rendezvényt. Az idei könyvünnep mottója – Ahol a múlt és a jövő... – egyrészt az eddigi irodalmi történésekre, alkotásokra, évfordulós szerzőkre, másrészt az új nemzedékre való odafigyelést érzékelteti. A három pont pedig arra ad lehetőséget, hogy ki-ki maga fejezze be a gondolatot, azt, hogy a két idődimenzió találkozásáról, érlelődéséről, élete részévé válásáról szól-e a nemzetközi könyvvásár.
A főszervező a legfőbb újdonságként azt emelte ki, hogy a Romániai Magyar Könyves Céh ezúttal két körben – először a kiadóknak, majd a könyvkereskedőnek – küldte ki a meghívókat, így a standot bérlők 84 százalékát a kiadók teszik majd ki. Új kiadói arculatok bevonzására is törekedtek, ezt képviseli a Jelenkor Kiadó, amelynek szerzői a könyvünnep első irodalmi estjén, november 16-án, csütörtökön mutatkoznak be a nagyérdeműnek. Első alkalommal vesz részt a könyvvásáron, standot nem állít fel, de gazdag kínálattal jön a Kossuth Kiadó, a Zrínyi Kiadó pedig külön standdal lesz jelen. A Magvető Kiadó idén nem bérel standot. A könyvkereskedők közül főként a helyieknek biztosítanak teret a színház előcsarnokában – tette hozzá Káli Király István.
A múlt és jövő azért is kap nagyobb hangsúlyt a 23. könyvvásáron, mivel idén több marosvásárhelyi szerzőnek van kerek évfordulója – 75 éve született Szőcs Kálmán, 90 éve Sütő András, 25 éve hunyt el Székely János. A beszélgetőtermek egyike Sütő nevét fogja viselni, a másikat – erdélyi jelentőségű könyvünnepről lévén szó – a 120 éve született Tamási Áronról nevezik el. Emellett Kassák Lajosnak, Ady Endrének is emléket állítanak a rendezvénysorozat egy-egy programjával, hogy a felnövő nemzedék, a jövő megismerhesse szűkebb, tágabb otthona alkotóinak értékeit.
Gáspárik Attila, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatója Marosvásárhely gazdag, változatos kulturális életéről szólt – amely véleménye szerint sok esetben nincs megfelelő súllyal jelen a köztudatban –, és arra hívta fel a figyelmet, hogy az olyan eseményeket, mint a nemzetközi könyvvásár, nagyon meg kellene becsülni, hiszen egyetlen emberen, a kezdeményezőn múlik, hogy évről évre megrendezésre kerül-e.
Szerdától vasárnapig
A Marosvásárhelyi Kulturális Központ 2012-től társszervezője a könyvünnepnek, az arculati elemekért, illetve a vásárhoz kapcsolódó kulturális kínálatért felel. Szepessy Előd ez utóbbiról tájékoztatott.
A színes programsorozat összeállításakor a szervezők minden korosztályt igyekeznek megszólítani. A könyvvásár határait már tavalyelőtt elkezdték feszegetni – akkor nőtt négynaposra, és zárult vasárnap az írott szó ünnepe –, idén pedig újabb növekedés észlelhető, a program ugyanis már november 15-én, szerdán megkezdődik. A csütörtöki megnyitó előtti estén a Lelkemben gyermekkórusok című Szőcs Kálmán-emlékelőadásra várják a nagyérdeműt. A kiemelt csütörtöki programok között szerepel Elise Wilk Papírrepülők című, fiataloknak szóló kortárs színházi előadása Sebestyén Aba rendezésében, illetve a WH zenekar és Nádasdy Ádám közös produkciója, Shakespeare megzenésített szonettjei.
Péntek délután A mai magyar női próza című irodalmi estre kerül sor, ezt követően a Kolozsvári Állami Magyar Színház Julius Caesar című előadását mutatja be.
A szombat délelőtt rendszerint a legkisebb vásárlátogatóké, így lesz ez idén is. A szervezők bábelőadásra, majd a Kaláka együttes és Lackfi János Kutyából szalonna című közös előadására várják a gyermekeket. Délután Arany János ma címmel zajlik irodalmi beszélgetés, majd a Kaláka és Lackfi János Arany János-estjét hallgathatja meg a felnőtt közönség.
Vasárnap délelőtt Kovács András Ferenc Ady. Olvasó. Próba című felolvasóestjére kerül sor, majd A kulcs című, Kosztolányi-novella alapján készült monodrámát mutatják be. (A részletes, órákra lebontott programra időben vissz- atérünk.)
Kis olvasók játéka
Makkai Kinga öt éve szervezi a könyvvásár gyermekprogramjait. Mint mondta, a korábbi vásárokhoz hasonlóan ezúttal is délelőttönként iskolás csoportokat várnak író-olvasó találkozókra és felolvasásokra, délutánonként és hétvégén családok jelenlétére számítanak.
Az író-olvasó találkozókkal az a cél, hogy a gyermekek az élő irodalommal találkozzanak, megtapasztalják mű és szerző egységét – fejtette ki a szervező, majd azt is elmondta, hogy ezúttal az erdélyi alkotók, illetve az erdélyiséghez kapcsolódó művek kerülnek előtérbe.
A vásár olvasójátéka már másfél-két hónappal az esemény előtt segít ráhangolódni a kis- és nagyobb iskolásoknak a könyves ünnepre. Makkai Kingától megtudtuk, hogy ezúttal több mint 120 csapat jelentkezett a három korcsoportban – III–IV.-esek, V–VIII.-osok és középiskolások számára – meghirdetett játékra, így – akárcsak tavaly – októberben megtartják az előválogatót. A versenyzőknek Az év gyermekkönyve díjat elnyert művek közül kell a megjelöltet elolvasni, és ha bejutnak a döntőbe, értékes könyvajándékokban részesülnek.
NAGY SZÉKELY ILDIKÓ / Népújság (Marosvásárhely)
2017. szeptember 28.
Múlt és jövő bűvöletében fog telni a 23. marosvásárhelyi könyvvásár
A Jelenkor Kiadóval és szerzőivel, irodalmi estekkel, Julius Caesarral, Shakespeare szonettekkel, koncertekkel, gyerekprogramokkal, olvasójátékkal és persze a magyar könyvkiadás legújabb termésével várja az érdeklődőket november 16 és 19-e között a 23. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár. Erdély legnagyobb és legrangosabb könyves szemléjének programját sajtótájékoztató keretében ismertették a szervezők, Káli Király István, a Romániai Magyar Könyves Céh elnöke, Szepessy Előd, a Marosvásárhelyi Kulturális Központ elnöke, illetve Makkai Kinga, a vásár gyermek- és ifjúsági programjainak szervezője. – áll a szervezők által kiküldött közleményben.
Az idei vásár mottója ahol a múlt és a jövő… egyrészt utal arra, hogy idén több marosvásárhelyi, illetve erdélyi szerző is kerek évfordulós, így Szőcs Kálmán, Sütő András, Székely János, Bajor, Andor, Tamási Áron, Aranka György, Ady Endre, Arany János . Ennek jegyében kerül sor több irodalmi beszélgetésre, vagy előadásra is. Káli Király István ugyanakkor elmondta a vásár nemcsak a múltra tekint vissza, hanem a jövőbe is néz, immár öt éve gyerekprogramokat szerveznek, évről évre nagyobb sikere van az olvasójátéknak, és a vásár kiemelt programjait is úgy állítják össze, hogy minden korosztály, így a fiatalok is találjanak kedvükre valót. Ugyancsak Káli Király István beszélt az idei könyvkínálatról is, hangsúlyozva, hogy az idei díszmeghívott a Jelenkor Kiadó és szerzői: Bartók Imre, Kemény Zsófi, Peer Krisztián, Selyem Zsuzsa és Szabó Róbert Csaba.
A négy naposról öt naposra bővülő vásár több, mint 100 programpontja közül Szepessy Előd, a Marosvásárhelyi Kulturális Központ vezetője a nagyobb érdeklődésre számot tartó eseményekre hívta fel a figyelmet. Így a Kolozsvári Állami Magyar Színház Julius Caesar című előadására, amely már dél-koreai turnéja után nemzetközi sikernek örvend, a Márkos Albert, Gryllus Samu, G. Szabó Hunor és Dagadu Veronika Sena alkotta és Nádasdy Ádámmal kiegészült WH Együttes Shakespeare’s Sonnets&Songs produkciójára, valamint a Kaláka együttes és Lackfy János gyerek, illetve felnőtt koncertjére. Ezek mellett több irodalmi estre is sor kerül. November 16-án a Jelenkor szerzői ülnek egy asztalhoz (Bartók Imre, Kemény Zsófi, Peer Krisztián, Selyem Zsuzsa, Szabó Róber Csaba), 17-én a mai magyar női prózáról értekeznek (Szvoren Edina, Selyem Zsuzsa, Király Kinga Júlia, Péntek Orsolya, Márton Evelin), a költők kerekasztalán (Egyed Emese, Fekete Vince, Karácsonyi Zsolt, Kovács András Ferenc, Lackfi János, Lövétei Lázár László, Markó Béla, Nádasdy Ádám) pedig Arany János kerül terítékre.
Idén is egész napos gyerekprogramokkal várja a legfiatalabb olvasókat a vásár, minden program a könyvhöz, olvasáshoz kapcsolódik idén is. A programok célja, hogy a gyerekek úgy tekintsenek az irodalomra, mint élő valóságra, amelyben a mű, a szerző és olvasó szerves egységet alkotnak. Így több író-olvasó találkozóra is sor kerül majd, főként idén megjelent kötetek szerzőivel válthatnak szót a legkisebbek. Az évek óta nagy érdeklődés övezte Olvasd el, és játssz velünk! olvasójáték kapcsán elmondta, eddig 120 csapat jelentkezett (szeptember 29.én zárul a jelentkezés). A könyveket elolvasó gyerekeket, fiatalokat különlegesen szeretnének megajándékozni a szervezők. A III-IV-sek az olvasásra kijelölt kötet szerzőjével, a többször is díjazott Kertész Erzsivel találkozhatnak november 18-án, az V-VIII. osztályosok Kosztolányi Dezső A kulcs című novellájának feldolgozását tekinthetik meg november 19-én, a IX-XII-sek pedig a feladott olvasmány tematikájához kapcsolódó Papírrepülők című színházi előadással mélyíthetik el olvasmányi élményeiket november 16-án.
Gáspárik Attila a Marosvásárhelyi Színház igazgatója Románia legszínvonalasabb könyves személéjének nevezte a vásárt, felhívva a figyelmet a sajtó, a városvezetés felelősségére. Meglátása szerint számos értékes esemény – könyvvásár, zenei fesztiválok, filmfesztivál, színház – vesz körül minket, amelyek nincsenek megfelelő súllyal jelen a köztudatban. (közlemény)
Transindex.ro
A Jelenkor Kiadóval és szerzőivel, irodalmi estekkel, Julius Caesarral, Shakespeare szonettekkel, koncertekkel, gyerekprogramokkal, olvasójátékkal és persze a magyar könyvkiadás legújabb termésével várja az érdeklődőket november 16 és 19-e között a 23. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár. Erdély legnagyobb és legrangosabb könyves szemléjének programját sajtótájékoztató keretében ismertették a szervezők, Káli Király István, a Romániai Magyar Könyves Céh elnöke, Szepessy Előd, a Marosvásárhelyi Kulturális Központ elnöke, illetve Makkai Kinga, a vásár gyermek- és ifjúsági programjainak szervezője. – áll a szervezők által kiküldött közleményben.
Az idei vásár mottója ahol a múlt és a jövő… egyrészt utal arra, hogy idén több marosvásárhelyi, illetve erdélyi szerző is kerek évfordulós, így Szőcs Kálmán, Sütő András, Székely János, Bajor, Andor, Tamási Áron, Aranka György, Ady Endre, Arany János . Ennek jegyében kerül sor több irodalmi beszélgetésre, vagy előadásra is. Káli Király István ugyanakkor elmondta a vásár nemcsak a múltra tekint vissza, hanem a jövőbe is néz, immár öt éve gyerekprogramokat szerveznek, évről évre nagyobb sikere van az olvasójátéknak, és a vásár kiemelt programjait is úgy állítják össze, hogy minden korosztály, így a fiatalok is találjanak kedvükre valót. Ugyancsak Káli Király István beszélt az idei könyvkínálatról is, hangsúlyozva, hogy az idei díszmeghívott a Jelenkor Kiadó és szerzői: Bartók Imre, Kemény Zsófi, Peer Krisztián, Selyem Zsuzsa és Szabó Róbert Csaba.
A négy naposról öt naposra bővülő vásár több, mint 100 programpontja közül Szepessy Előd, a Marosvásárhelyi Kulturális Központ vezetője a nagyobb érdeklődésre számot tartó eseményekre hívta fel a figyelmet. Így a Kolozsvári Állami Magyar Színház Julius Caesar című előadására, amely már dél-koreai turnéja után nemzetközi sikernek örvend, a Márkos Albert, Gryllus Samu, G. Szabó Hunor és Dagadu Veronika Sena alkotta és Nádasdy Ádámmal kiegészült WH Együttes Shakespeare’s Sonnets&Songs produkciójára, valamint a Kaláka együttes és Lackfy János gyerek, illetve felnőtt koncertjére. Ezek mellett több irodalmi estre is sor kerül. November 16-án a Jelenkor szerzői ülnek egy asztalhoz (Bartók Imre, Kemény Zsófi, Peer Krisztián, Selyem Zsuzsa, Szabó Róber Csaba), 17-én a mai magyar női prózáról értekeznek (Szvoren Edina, Selyem Zsuzsa, Király Kinga Júlia, Péntek Orsolya, Márton Evelin), a költők kerekasztalán (Egyed Emese, Fekete Vince, Karácsonyi Zsolt, Kovács András Ferenc, Lackfi János, Lövétei Lázár László, Markó Béla, Nádasdy Ádám) pedig Arany János kerül terítékre.
Idén is egész napos gyerekprogramokkal várja a legfiatalabb olvasókat a vásár, minden program a könyvhöz, olvasáshoz kapcsolódik idén is. A programok célja, hogy a gyerekek úgy tekintsenek az irodalomra, mint élő valóságra, amelyben a mű, a szerző és olvasó szerves egységet alkotnak. Így több író-olvasó találkozóra is sor kerül majd, főként idén megjelent kötetek szerzőivel válthatnak szót a legkisebbek. Az évek óta nagy érdeklődés övezte Olvasd el, és játssz velünk! olvasójáték kapcsán elmondta, eddig 120 csapat jelentkezett (szeptember 29.én zárul a jelentkezés). A könyveket elolvasó gyerekeket, fiatalokat különlegesen szeretnének megajándékozni a szervezők. A III-IV-sek az olvasásra kijelölt kötet szerzőjével, a többször is díjazott Kertész Erzsivel találkozhatnak november 18-án, az V-VIII. osztályosok Kosztolányi Dezső A kulcs című novellájának feldolgozását tekinthetik meg november 19-én, a IX-XII-sek pedig a feladott olvasmány tematikájához kapcsolódó Papírrepülők című színházi előadással mélyíthetik el olvasmányi élményeiket november 16-án.
Gáspárik Attila a Marosvásárhelyi Színház igazgatója Románia legszínvonalasabb könyves személéjének nevezte a vásárt, felhívva a figyelmet a sajtó, a városvezetés felelősségére. Meglátása szerint számos értékes esemény – könyvvásár, zenei fesztiválok, filmfesztivál, színház – vesz körül minket, amelyek nincsenek megfelelő súllyal jelen a köztudatban. (közlemény)
Transindex.ro
2017. október 16.
Először lesz magyar színházfesztivál Brassóban
Első alkalommal szervezik meg Brassóban azt a színházi seregszemlét, amelynek szervezői hagyományt szeretnének teremteni a Cenk alatti városban. Október 26-29. között az első Magyar Színházfesztivál keretében a Drámai Színház nagyszínpadán négy előadást lehet megtekinteni, ugyanakkor egy zenés pódiumelőadással október 23. közelségét is megidézik a fesztivál első napján. A négynapos rendezvény szervezőinek szándéka az volt, hogy minél szélesebb színházi ízlést leképező produkciókat hívjanak meg Brassóba, így thrillerszerű tragédia, színházi szatíra, táncszínházi előadás és vígjáték is szerepel a felhozatalban. Minderre – rendhagyó módon – a jegyek mellett bérletet is válthatnak a brassói színházkedvelők. Incze Gergely Katalin zeneszerző és Laczkó Vass Róbert színművész zenés pódiumelőadása nyitja meg a fesztivált a Drámai Színház stúdiótermében. Te pesti srác (falragaszok forradalma, röplapok szabadságharca) címmel az 1956-os forradalom kevésbé ismert szövegeit és az ezekhez írt eredeti zenét mutatja be a két kolozsvári alkotó október 26-án, 17.00 órakor. Ugyanaznap 19:00 órától tekinthető meg a Drámai Színház nagytermében a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház Roberto Zucco című, valós történeten alapuló előadása, amelyet Zakariás Zalán rendezett. Másnap, október 27-én, pénteken ugyancsak 19:00 órától a román-magyar viszonyt két nyelven és kétnyelvű felirattal taglaló, Székely Csaba által írt MaRó című produkciót tűzték műsorra a marosvásárhelyi Yorick Stúdió előadásában. A harmadik fesztiváli este (október 28.) a Nagyváradi Táncegyüttesé, amelynek tánckara és zenekara Móricz Zsigmond Barbárok című novellája nyomán létrehozott táncszínházi előadását mutatja be 19.00 órától. A rendezvényt a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház zárja október 29-én, 19:00 órakor Caragiale Zűrzavaros éccaka című vígjátékával, amelyet Székely Csaba fordított mai nyelvre. A fesztiválnak két kísérőrendezvénye is van, mindkettő a fesztivál harmadik napján, október 28-án, szombaton: délelőtt 11:00 órakor Gáspárik Attila színész, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatója A színház kiterjedése című könyvét mutatja be Cafeteca Hirscherben, 14.00 órától pedig a Grimasz színjátszócsoport Ez a ház bontásra vár című előadását lehet megtekinteni a Drámai Színházban. Bérleteket és jegyeket három helyszínen lehet igényelni: a Brassói Lapok szerkesztőségében, a Demokrácia Központban és az RMDSZ-székházban. A fesztivál támogatója Brassó Város Tanácsa. Transindex.ro
Első alkalommal szervezik meg Brassóban azt a színházi seregszemlét, amelynek szervezői hagyományt szeretnének teremteni a Cenk alatti városban. Október 26-29. között az első Magyar Színházfesztivál keretében a Drámai Színház nagyszínpadán négy előadást lehet megtekinteni, ugyanakkor egy zenés pódiumelőadással október 23. közelségét is megidézik a fesztivál első napján. A négynapos rendezvény szervezőinek szándéka az volt, hogy minél szélesebb színházi ízlést leképező produkciókat hívjanak meg Brassóba, így thrillerszerű tragédia, színházi szatíra, táncszínházi előadás és vígjáték is szerepel a felhozatalban. Minderre – rendhagyó módon – a jegyek mellett bérletet is válthatnak a brassói színházkedvelők. Incze Gergely Katalin zeneszerző és Laczkó Vass Róbert színművész zenés pódiumelőadása nyitja meg a fesztivált a Drámai Színház stúdiótermében. Te pesti srác (falragaszok forradalma, röplapok szabadságharca) címmel az 1956-os forradalom kevésbé ismert szövegeit és az ezekhez írt eredeti zenét mutatja be a két kolozsvári alkotó október 26-án, 17.00 órakor. Ugyanaznap 19:00 órától tekinthető meg a Drámai Színház nagytermében a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház Roberto Zucco című, valós történeten alapuló előadása, amelyet Zakariás Zalán rendezett. Másnap, október 27-én, pénteken ugyancsak 19:00 órától a román-magyar viszonyt két nyelven és kétnyelvű felirattal taglaló, Székely Csaba által írt MaRó című produkciót tűzték műsorra a marosvásárhelyi Yorick Stúdió előadásában. A harmadik fesztiváli este (október 28.) a Nagyváradi Táncegyüttesé, amelynek tánckara és zenekara Móricz Zsigmond Barbárok című novellája nyomán létrehozott táncszínházi előadását mutatja be 19.00 órától. A rendezvényt a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház zárja október 29-én, 19:00 órakor Caragiale Zűrzavaros éccaka című vígjátékával, amelyet Székely Csaba fordított mai nyelvre. A fesztiválnak két kísérőrendezvénye is van, mindkettő a fesztivál harmadik napján, október 28-án, szombaton: délelőtt 11:00 órakor Gáspárik Attila színész, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatója A színház kiterjedése című könyvét mutatja be Cafeteca Hirscherben, 14.00 órától pedig a Grimasz színjátszócsoport Ez a ház bontásra vár című előadását lehet megtekinteni a Drámai Színházban. Bérleteket és jegyeket három helyszínen lehet igényelni: a Brassói Lapok szerkesztőségében, a Demokrácia Központban és az RMDSZ-székházban. A fesztivál támogatója Brassó Város Tanácsa. Transindex.ro
2017. október 18.
Magyar Színházfesztivál – először Brassóban
Első alkalommal szervezik meg Brassóban azt a színházi seregszemlét, amelynek szervezői hagyományt szeretnének teremteni a Cenk alatti városban. Október 26–29. között az első Magyar Színházfesztivál keretében a brassói Drámai Színház nagyszínpadán négy előadást lehet megtekinteni, ugyanakkor egy zenés pódiumelőadással október 23. közelségét is megidézik a fesztivál első napján – olvasható a szerkesztőségünkhöz eljuttatott közleményben.
A négynapos rendezvény szervezőinek szándéka az volt, hogy minél szélesebb színházi ízlést leképező produkciókat hívjanak meg Brassóba, így thrillerszerű tragédia, színházi szatíra, táncszínházi előadás és vígjáték is szerepel a programban.
Incze Gergely Katalin zeneszerző és Laczkó Vass Róbert színművész zenés pódiumelőadása nyitja meg a fesztivált a Drámai Színház stúdiótermében. Te pesti srác (falragaszok forradalma, röplapok szabadságharca) címmel az 1956-os forradalom kevésbé ismert szövegeit és az ezekhez írt eredeti zenét mutatja be a két kolozsvári alkotó október 26-án, 17.00 órakor.
Ugyanaznap 19.00 órától tekinthető meg a Drámai Színház nagytermében a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház Roberto Zucco című, valós történeten alapuló előadása, amelyet Zakariás Zalán rendezett. Másnap, október 27-én, pénteken ugyancsak 19.00 órától a román-magyar viszonyt két nyelven és kétnyelvű felirattal taglaló, Székely Csaba által írt MaRó című produkciót tűzték műsorra a marosvásárhelyi Yorick Stúdió előadásában. A harmadik fesztiváli este (október 28.) a Nagyváradi Táncegyüttesé, amelynek tánckara és zenekara Móricz Zsigmond Barbárok című novellája nyomán létrehozott táncszínházi előadását mutatja be 19.00 órától. A rendezvényt a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház zárja október 29-én, 19.00 órakor, Caragiale Zűrzavaros éccaka című vígjátékával, amelyet Székely Csaba fordított mai nyelvre.
A fesztiválnak két kísérőrendezvénye is van, mindkettő a fesztivál harmadik napján, október 28-án, szombaton: délelőtt 11.00 órakor Gáspárik Attila színész, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatója A színház kiterjedése című könyvét mutatja be a Cafeteca Hirscherben, 14.00 órától pedig a Grimasz színjátszó csoport Ez a ház bontásra vár című előadását lehet megtekinteni a Drámai Színházban. Szabadság (Kolozsvár)
Első alkalommal szervezik meg Brassóban azt a színházi seregszemlét, amelynek szervezői hagyományt szeretnének teremteni a Cenk alatti városban. Október 26–29. között az első Magyar Színházfesztivál keretében a brassói Drámai Színház nagyszínpadán négy előadást lehet megtekinteni, ugyanakkor egy zenés pódiumelőadással október 23. közelségét is megidézik a fesztivál első napján – olvasható a szerkesztőségünkhöz eljuttatott közleményben.
A négynapos rendezvény szervezőinek szándéka az volt, hogy minél szélesebb színházi ízlést leképező produkciókat hívjanak meg Brassóba, így thrillerszerű tragédia, színházi szatíra, táncszínházi előadás és vígjáték is szerepel a programban.
Incze Gergely Katalin zeneszerző és Laczkó Vass Róbert színművész zenés pódiumelőadása nyitja meg a fesztivált a Drámai Színház stúdiótermében. Te pesti srác (falragaszok forradalma, röplapok szabadságharca) címmel az 1956-os forradalom kevésbé ismert szövegeit és az ezekhez írt eredeti zenét mutatja be a két kolozsvári alkotó október 26-án, 17.00 órakor.
Ugyanaznap 19.00 órától tekinthető meg a Drámai Színház nagytermében a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház Roberto Zucco című, valós történeten alapuló előadása, amelyet Zakariás Zalán rendezett. Másnap, október 27-én, pénteken ugyancsak 19.00 órától a román-magyar viszonyt két nyelven és kétnyelvű felirattal taglaló, Székely Csaba által írt MaRó című produkciót tűzték műsorra a marosvásárhelyi Yorick Stúdió előadásában. A harmadik fesztiváli este (október 28.) a Nagyváradi Táncegyüttesé, amelynek tánckara és zenekara Móricz Zsigmond Barbárok című novellája nyomán létrehozott táncszínházi előadását mutatja be 19.00 órától. A rendezvényt a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház zárja október 29-én, 19.00 órakor, Caragiale Zűrzavaros éccaka című vígjátékával, amelyet Székely Csaba fordított mai nyelvre.
A fesztiválnak két kísérőrendezvénye is van, mindkettő a fesztivál harmadik napján, október 28-án, szombaton: délelőtt 11.00 órakor Gáspárik Attila színész, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatója A színház kiterjedése című könyvét mutatja be a Cafeteca Hirscherben, 14.00 órától pedig a Grimasz színjátszó csoport Ez a ház bontásra vár című előadását lehet megtekinteni a Drámai Színházban. Szabadság (Kolozsvár)
2017. november 7.
Kezdődik a 25. Alter-Native Nemzetközi Rövidfilmfesztivál
Szerdán délután ismét kezdetét veszi Marosvásárhely egyik legrégebbi és legismertebb (össz)művészeti szemléje, a létezésének immár negyedszázados évfordulóját ünneplő Alter-Native Nemzetközi Rövidfilmfesztivál. A közelgő szemlével kapcsolatosan a Sörház utcai Jazz&Blues Club Piano termében tartottak sajtótájékoztatót a szervezők hétfőn délben, amelyen Libeg Zsuzsanna, a szemle sajtófelelőse üdvözölte a megjelenteket, majd Sipos Levente fesztiváligazgató szólt a részletekről.
– Eltelt egy újabb év és ismét itt vagyunk, szerdán a Kultúrpalotában újra kezdetét veszi a fesztivál, Marosvásárhely egyik legjelentősebb kulturális eseménye. Idén jóval több helyszínen lesznek műsorok, mint az elmúlt években: első alkalommal kerül sor a szemle keretében táncszínházi előadásra a régi zsinagógában, két nagyjátékfilmet vetítünk majd az Office Clubban, ahol a Soul Serenade együttes is fellép pénteken. Próbáljuk elérni, hogy a látogatók minél több helyszínen kapcsolatba léphessenek a fesztivállal, ezáltal pedig további nézőket nyerjünk. Az utóbbi években nem tapasztalt módon érdeklődnek a jegyek iránt, elsősorban a Kincsem vetítésére és az Erdélyben először látható, Hobo által jegyzett Bob Dylan-koncert iránt nagy az érdeklődés. Olyan műsort sikerült összeállítanunk, amelyben nagyon jó, Erdélyben még nem látott filmek szerepelnek, és amelynek keretében például a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház felolvasószínházi ősbemutatóként viszi színre a Kultúrpalota kistermében Döbrentei Sarolta Egyszervolt lányok című színművét. Mindezek, illetve a versenyprogram, a koncertek és a számos kiegészítő rendezvény mellett a Kincsem szombat esti vetítésén és az azt követő közönségtalálkozón jelen lesz a forgatókönyvíró, és reméljük, a rendező, Herendi Gábor is.
– Amikor huszonöt évvel ezelőtt elkezdtük szervezni a fesztivált, még nem volt internet, szinte alig voltak tévéadások, nekünk pedig fogalmunk sem volt arról, hogy hogyan kell fesztivált szervezni, ennek ellenére a szemle nagyon sikeres lett, mert újdonságot hozott. Nem gondoltunk arra, hogy 25 év múlva még létezni fogunk, a filmet akartuk mint legelhanyagoltabb művészeti ágat elhozni Vásárhelyre – tette hozzá Gáspárik Attila, a fesztivál művészeti igazgatója. – Nagyon sok alkotónak ez volt az első találkozása a nemzetközi poronddal. A szemlét azóta is mint közösségi élményt igyekszünk megélni, akkor is és most is próbáljuk segíteni a fiatal művészeket. Nem tudunk és nem is akarunk sztárokat hozni Vásárhelyre. Számunkra az a büszkeség, hogy számos, később igen híressé vált rendező nálunk mutatkozott be: ilyen alkotó például Radu Afrim vagy Felméri Cecília. Radu Solomon itt nyert először díjat, Mungiu egykori filmje pedig be sem jutott a versenyprogramba. Számos mai filmkritikus is itt mutatkozott be először, például Gyenge Zsolt, aki azóta Cannes-ban díszmeghívottként van jelen. Cristi Puiu első bemutatkozása – Svájcból való visszatérése után – ugyancsak nálunk volt. A szemle megmaradásának legnagyobb kulcsa egyrészt a szervezők fanatizmusa, másrészt az, hogy szakmailag és anyagilag senki sem érdekelt a fesztiválban, itt mindenki önkéntes munkát végez, és egyik szervező sem filmes alkotó. Talán a miénk az egyetlen fesztivál, amely szervezőinek nincs köze a filmkészítéshez, így érdekünk sem fűződik senki meghívásához – mondta Gáspárik Attila.
A 25. Alter-Native Nemzetközi Rövidfilmfesztivál november 8-án, szerdán délután 5 órától veszi kezdetét, és 12-én, vasárnap délután 4 órakor ér véget. K. Nagy Botond / Népújság (Marosvásárhely)
Szerdán délután ismét kezdetét veszi Marosvásárhely egyik legrégebbi és legismertebb (össz)művészeti szemléje, a létezésének immár negyedszázados évfordulóját ünneplő Alter-Native Nemzetközi Rövidfilmfesztivál. A közelgő szemlével kapcsolatosan a Sörház utcai Jazz&Blues Club Piano termében tartottak sajtótájékoztatót a szervezők hétfőn délben, amelyen Libeg Zsuzsanna, a szemle sajtófelelőse üdvözölte a megjelenteket, majd Sipos Levente fesztiváligazgató szólt a részletekről.
– Eltelt egy újabb év és ismét itt vagyunk, szerdán a Kultúrpalotában újra kezdetét veszi a fesztivál, Marosvásárhely egyik legjelentősebb kulturális eseménye. Idén jóval több helyszínen lesznek műsorok, mint az elmúlt években: első alkalommal kerül sor a szemle keretében táncszínházi előadásra a régi zsinagógában, két nagyjátékfilmet vetítünk majd az Office Clubban, ahol a Soul Serenade együttes is fellép pénteken. Próbáljuk elérni, hogy a látogatók minél több helyszínen kapcsolatba léphessenek a fesztivállal, ezáltal pedig további nézőket nyerjünk. Az utóbbi években nem tapasztalt módon érdeklődnek a jegyek iránt, elsősorban a Kincsem vetítésére és az Erdélyben először látható, Hobo által jegyzett Bob Dylan-koncert iránt nagy az érdeklődés. Olyan műsort sikerült összeállítanunk, amelyben nagyon jó, Erdélyben még nem látott filmek szerepelnek, és amelynek keretében például a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház felolvasószínházi ősbemutatóként viszi színre a Kultúrpalota kistermében Döbrentei Sarolta Egyszervolt lányok című színművét. Mindezek, illetve a versenyprogram, a koncertek és a számos kiegészítő rendezvény mellett a Kincsem szombat esti vetítésén és az azt követő közönségtalálkozón jelen lesz a forgatókönyvíró, és reméljük, a rendező, Herendi Gábor is.
– Amikor huszonöt évvel ezelőtt elkezdtük szervezni a fesztivált, még nem volt internet, szinte alig voltak tévéadások, nekünk pedig fogalmunk sem volt arról, hogy hogyan kell fesztivált szervezni, ennek ellenére a szemle nagyon sikeres lett, mert újdonságot hozott. Nem gondoltunk arra, hogy 25 év múlva még létezni fogunk, a filmet akartuk mint legelhanyagoltabb művészeti ágat elhozni Vásárhelyre – tette hozzá Gáspárik Attila, a fesztivál művészeti igazgatója. – Nagyon sok alkotónak ez volt az első találkozása a nemzetközi poronddal. A szemlét azóta is mint közösségi élményt igyekszünk megélni, akkor is és most is próbáljuk segíteni a fiatal művészeket. Nem tudunk és nem is akarunk sztárokat hozni Vásárhelyre. Számunkra az a büszkeség, hogy számos, később igen híressé vált rendező nálunk mutatkozott be: ilyen alkotó például Radu Afrim vagy Felméri Cecília. Radu Solomon itt nyert először díjat, Mungiu egykori filmje pedig be sem jutott a versenyprogramba. Számos mai filmkritikus is itt mutatkozott be először, például Gyenge Zsolt, aki azóta Cannes-ban díszmeghívottként van jelen. Cristi Puiu első bemutatkozása – Svájcból való visszatérése után – ugyancsak nálunk volt. A szemle megmaradásának legnagyobb kulcsa egyrészt a szervezők fanatizmusa, másrészt az, hogy szakmailag és anyagilag senki sem érdekelt a fesztiválban, itt mindenki önkéntes munkát végez, és egyik szervező sem filmes alkotó. Talán a miénk az egyetlen fesztivál, amely szervezőinek nincs köze a filmkészítéshez, így érdekünk sem fűződik senki meghívásához – mondta Gáspárik Attila.
A 25. Alter-Native Nemzetközi Rövidfilmfesztivál november 8-án, szerdán délután 5 órától veszi kezdetét, és 12-én, vasárnap délután 4 órakor ér véget. K. Nagy Botond / Népújság (Marosvásárhely)