Megjelent egy emlékkönyv a Fotóklubról: 50 éves a Marosvásárhelyi Fotóklub, 1953-2003 /Lyra Kiadó, Marosvásárhely 2003/. Összeállította és szerkesztette Bálint Zsigmond. Az 1953-ban megalakult Fotóklub Marx József elnök irányításával működött, annak 1992-ben bekövetkezett haláláig. 1992-2002 között Bálint Zsigmond, majd 2002-2004 között Tamás András vállalták fel az elnöki teendőkkel járó ügyintézést. A kiadvány derekát terjedelmes válogatás képezi a sajtóban 1965 és 2001 között megjelent írásokból. /Bölöni Domokos: Ötven év a fényképezés szolgálatában. = Népújság (Marosvásárhely), máj. 15./

A Marosvásárhelyi Fotóklub legtermékenyebb fotósa Puskás György, az unitárius egyházközség tanácstermében kiállította templomokat ábrázoló színes fotóit. /b. d.: Templomok. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 9./

Nem ildomos emlegetni Marosvásárhelyen azt, hogy hányadik alkalommal kerül sor a Marosvásárhelyi Napok nevű egyhetes programra, mert akkor kiderül, hogy ennek elindítása nem a jelenlegi polgármester, Dorin Florea érdeme, márpedig ő csakis azt tartja fontosnak, amit ő talál ki. Marius Pascan sajtótájékoztatóján főként arról szólt, hogy mennyire nemzetközivé vált immár a program: lesz nemzetközi karikatúraverseny, nemzetközi gyermekfolklór-fesztivál, román-angol teremfoci meccs, de hogy a program június 20-án a harmadik Nemzetközi Fotóművészeti Szalon megnyitásával kezdődik, arról egy árva szó sem esett. A Marosvásárhelyi Fotóklub tagjainak zöme ugyanis magyar. A polgármester kitalálta, hogy ő is tiszteletbeli marosvásárhelyieket jelöl. A városi tanács paritásos alapon ugyanannyi magyar, mint román személyiséget javasol a címre, addig a Dorin Florea listáján hét román, két magyar és egy arab név szerepel. A magyar önkormányzati képviselők nem tudták elérni azt, hogy a Vártemplom szomszédságában levő várudvar mentesüljön a hangos koncertektől. /Máthé Éva: Marosvásárhelyi Napok – szépséghibákkal. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 18./

A Marosvásárhelyi Napok keretében megnyílt a 3. nemzetközi fotóművészeti kiállítás. Török Gáspár, a Marosvásárhelyi Fotóklub alelnöke megnyitóbeszédében kihangsúlyozta: a vásárhelyi fotóművészek a világszínvonalhoz tartoznak. A tárlatot Markó Béla miniszterelnök-helyettes nyitotta meg. Török Gáspár felolvasta a díjazottak listáját, illetve átadta a díjakat a nyertesek közül jelenlevőknek. A kiállítás fődíját, Markó Béla miniszterelnök-helyettes különdíját az egyesült államokbeli Thomas Lang nyerte kollekciójáért, míg a Maros Megyei Tanács különdíját Suszkiewicz Ole dániai fotóművész érdemelte ki. /Nagy Botond: A látás művészete. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 21./

Marosvásárhelyen már ötvenkét éve működik fotóklub, amelynek tagjai a nagyon fontos dolgokat jórészt megörökítették. A számvetés is megtörtént, amikor 2003-ban megjelent az 50 éves a Marosvásárhelyi Fotóklub című könyv, benne Pálosi Ferenc vártemplomi presbiter 1988-ban készült képe: a Bivalyfogat. És most itt látható a kiállításon még 34 további felvétele. Először Szászcsáváson, a szülőfaluban mutatta be fotóit. A fényképész akarva-akaratlanul krónikás. Már ma csodálkozva állunk a szalmahordó szekerek előtt. A huszonnegyedik órában kapta lencsevégre a fotós. /Ötvös József: Egy értékőrző régió krónikása. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 10./

Ötvenedik születésnapjára rendezett itthon, valamint európai és keleti országokban készült 55 fényképéből kiállítást Tamás András marosvásárhelyi fotóművész a helyi Várgalériában. A Mi, falusiak és városiak címet viselő tárlatanyagban a keleti emberek és világuk egészíti ki az erdélyi táj és lakói világát. Tamás András 38 éve foglalkozik megszállottan a fényírással. A villamosmérnök negyedszázada tagja a marosvásárhelyi Fotóklubnak. /Bakó Zoltán: Mi, falusiak és városiak. Tamás András-kiállítás nyílt a Várgalériában. = Új Magyar Szó (Bukarest), júl. 10./

A mindig friss, tettrekész a 85 esztendős Koncz János természetfotóit, portréképeit mutatták be Marosvásárhelyen, az Oázis Alapítvány székházában. Bölöni Domokos istenadta jó kedélyét, örökmozgó természetét kiemelve köszöntötte a marosvásárhelyi fotóművészek doyenjét. Személye a folytonosság jelképe a Marosvásárhelyi Fotóklub félszázados működésében. /dbs: Egy örökifjú kiállításáról. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 29./

Első alkalommal szervezett eladással egybekötött kiállítást a Marosvásárhelyi Fotóklub a Bernády Házban. A Téli tárlat című fotóművészeti tárlaton a klub fiatal és idősebb tagjai állítottak ki. /Antal Erika: Téli tárlat Marosvásárhelyen. = Krónika (Kolozsvár), jan. 16./

A Magyar Újságírók Országos Szövetsége és a Magyar Fotóriporterek Társasága által meghirdetett XXV. sajtófotó- pályázatra 13 kategóriában 380 pályázó több mint 10. 000 fotót küldött be. Kerekes István, a Marosvásárhelyi Fotóklub tagja a Gyurgyalagnász című sorozatával a természetfotó kategóriában első díjat nyert. /Díjazták Kerekes Istvánt. = Népújság (Marosvásárhely), febr. 13./

A Maros Megyei Múzeum a Marosvásárhelyi Fotóklubbal, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületével és a Népújsággal közösen a megyei múzeum keretében létrehozza az erdélyi fotótörténeti gyűjteményt. Az állomány gyarapítása érdekében gyűjtést kezdeményeznek. /Erdélyi fotótörténeti gyűjtemény készül. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 18./

Marosvásárhely emblematikus fotóművésze, a Fotóklub alelnöke, Török Gáspár hetvenötödik születésnapja alkalmából rendezett tárlatot a klub Vár Galériájában. A galéria vezetője, Kucsera Jenő üdvözölte a megjelenteket. A kiállított munkák nem a több évtizedes életmű darabjai, hanem az utóbbi öt évben születtek. /Török Gáspár 75 éves. = Népújság (Marosvásárhely), júl. 20./

Mindennapi ünnepek
Bálint Zsigmond tárlatáról
Idősek és egészen ifjak arcai, munka és templom – hétköznapok képekbe merevített pillanatai vették körül a telt házas közönséget a Marosvásárhelyi Fotóklub várgalériájában csütörtök délután. Az érdeklődés sem véletlen, sem alaptalan – Bálint Zsigmond fotóművész legutóbbi tárlatnyitójáról van szó, a Mezőségi mindennapok című kiállításról, amely – mint a címe is sugallja – három mezőségi település hétköznapjait tárja az érdeklődő publikum elé.
A tárlatot Nagy Miklós Kund méltatta: – Bálint Zsigmond vidékre talán a legtöbbet járó fotográfusunk. Senki sem jár olyan gyakorisággal alkotótáborokba – és nem csak fotós, hanem képzőművészeti táborokba is –, mint ő. Képei életünket mutatják meg. Vonzódik a falu világa felé, noha városi ember. Akit befogadtak falun, ennek bizonyítékai képei is. Ezen a tárlaton a mezőségi mindennapokat örökíti meg, amelyek izgalmasak és kedvesek számunkra is. Három falu és azok emberei láthatók a képeken, az arcok nagyon közel vannak hozzánk, akik tehetik, még párosan. Feltűnik a templom, a kenyérsütés, a vetett ágy – mindennapi ünnepeink. Öröm ide jönni, és ezt a kiállítónak köszönhetjük – hallottuk a méltatótól, majd Kucsera Jenő galériavezető Kányádi-szavalata után Bálint Zsigmond köszöntötte a résztvevőket, egészítette ki a mondottakat: – A képeken csak idősek és gyerekek vannak. Hogy miért nincsenek rajtuk fiatalok is? Mert ezt látjuk falun. Az idősek ragaszkodnak a múltjukhoz, hagyományaikhoz. A fiatalok a városban dolgoznak, miközben otthon maradnak az iskolába járó, a városiaktól már megkülönböztethetetlen gyerekek. Példa ez a falu és város közeledésére. Én egységessé kívántam tenni a három településen fényképezett képanyagot, ezért állítottam össze belőlük egy kiállításnyira valót. Arról, hogy mi történik akkor, amikor elkezdődik egy falusi nap. A helybéli lelkészek nagyon sokat segítettek, elmondták, hogy kinél, hol és mit érdemes fényképezni, köszönöm nekik – mondta a művész a hagyományos koccintás előtt.
Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely)

Erdélyi fotográfiai múzeum létesülhet
Régi katonai fotográfiák Csíkmenaságról címmel nyílt kiállítás a csíkszeredai megyeháza galériájában csütörtökön a Magyar Fotográfia Napja alkalmából, Hargita Megye Tanácsa, a Hargita Megyei Kulturális Központ és az Erdélyi Fotográfia Múzeumért Egyesület szervezésében.
Régi katonai fotók
A kiállítás anyagát nagyított és eredeti, katonai fényképek képezik. Az Erdélyi Fotográfia Múzeumért Egyesület gyűjteményéből először láthatók eddig még ki nem állított magyar és egyetemes fotótörténeti ritkaságok: Orbán Balázs, Veress Ferenc, Szathmári Pap Károly, Balogh Rudolf, Országh Antal, Erdélyi Mór, valamint Eugene Cuvelier, Nadar, Giacomo Caneva, Bonfils, Roger Fenton fotográfiái. Károly Veronka, a csíkmenasági Művelődési Ház igazgatója korabeli leveleket olvasott fel, amelyet a frontról vagy hadifogságból írtak a távol levő katonák. Molnár Attila, az Erdélyi Fotográfia Múzeumért Egyesület elnöke elmondta, hat éve indult a kezdeményezés, hogy megszülethessen ez a kiállítás. Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke kifejtette, a megyei önkormányzat nem véletlenül karolta fel a kiállítás megszervezését, hisz közös végső cél az erdélyi fotográfiai múzeum létrejötte. „Talán a leendő múzeum becses darabjaiból láthatunk itt néhányat: eddig még soha ki nem állított ritkaságokat” – mondta a tanácselnök. A tárlat szeptember 15-ig tekinthető meg.
Fiatalítana a fotóklub
A Magyar Fotográfia Napján szervezett piknikkel egybekötött kiállítást a középkori várerőd udvarán a marosvásárhelyi Fotóklub vasárnap. A rendezvény ötletgazdája, Török Gáspár fotóművész elmondta: a fő cél az, hogy azokat a fiatalokat, akik kiállításon még nem merik bemutatni fotóikat, megnyerjék a rendezvénynek. „Ide nyugodtan elhozhatták a képeket, hiszen itt oldott a hangulat” – mondta el Török. A tavalyi első piknik óta gyarapodott a fotóklubtagok száma, több fiatal is csatlakozott az egyesülethez. A Fotóklub jelenlegi elnöke, Incze István kifejtette, idén több érdekes kiáltással lepték meg a vásárhelyi érdeklődőket, a Várgalériában kéthetente cserélődnek a tárlatanyagok. Mint mondta, a vásárhelyi fotósok hamarosan Brazíliában állítják ki fotográfiáikat. Török Gáspár azt is kifejtette, hogy november 2-án, a FIAP (Nemzetközi Fotóművészeti Szövetség) 60 éves születésnapján meghívásos kiállítást szerveznek Marosvásárhelyen a Romániában élő összes olyan fotóművésszel, akiket kitüntetett a FIAP. A Magyar Fotóművészeti Alkotócsoportok Országos Szövetsége (MAFOSZ) 2003-ban kezdeményezte a fotográfia napjának megünneplését; választásuk azért esett augusztus 29-re, mert 1840-ben Vállas Antal matematikus, fizikus és földrajztudós ezen a napon mutatta be a Magyar Tudós Társaság ülésén a fényképezés, a dagerrotípia készítésének módját. Krónika (Kolozsvár)

Csűrszínház, ahol idén a folklór uralkodik
Hétvégén kitakarították a környéket, de egész héten sürgés-forgás volt Mikházán, hogy pénteken minden a legnagyobb rendben várja a 9. alkalommal megszervezett Mikházi Csűrszínházi Napok vendégeit.
A néptánc, népzene és a néprajz tematikájára épül a Mikházi Csűrszínházi Napok, így július 1–3. között nem lesz ritka látvány a népviseletbe bújtatott fesztiválozó. Az esemény először kapott tematikus jelleget: a folklór, a hagyományőrzés, a népművészet köré szerveződnek a háromnapos rendezvény programjai, így lesz táncház, népi műsor és népművészeti bemutató is szép számmal. A mikházi iskolában 17 órakor megnyitókkal kezdődik a háromnapos muri: faragott bútorkiállítást nyitnak a Csűrszínház udvarán, Novák József címerei a Reneszánsz panzió falait díszítik majd, de a magyarországi Húros Annamária jelmezkiállítása is szórakoztatja majd a jelenlévőket. A Marosvásárhelyi Fotóklub tagjai is tárlattal készültek, ők a Nyárádmentét képekben mutatják be az érdeklődőknek. A legkülönlegesebb látványosságnak azonban a két hónapra Mikházára költöztetett Kallós-szoba számít. A Kossuth-díjas néprajzkutató, Kallós Zoltán válaszúti gyűjteményét tekinthetik meg a jelenlévők, a helyi kántor-lak tele lesz az erdélyi és a csángó népi kultúra tárgyaival, amelyeket Török Viola rendezett be. A megnyitót pénteken 17.30-tól tartják. A péntek estét a magyarországi Forrás Színház Csíksomlyói Passiója teszi teljessé. Katona Imre különleges szertartásjátékában Krisztus passiója össznépi rituálé, amelyben egy színházi közösség kínokkal teli, ám felemelő alkotómunkájának részeként születik újjá a passió. Produkcióval lesz jelen a Maros Művészegyüttes, valamint a nyárádszeredai Bekecs Táncegyüttes is. Mindemellett egyszemélyes előadások, székely népballadák is lesznek műsoron, de az sem jár rosszul, aki gyerekkel menne szórakozni a Csűrszínházba: a Garabonciás Egyesület játékokkal foglalja le a legkisebbeket is, amíg a szülők kirándulnak, vagy előadást néznek, valamint az Ariel Ifjúsági- és Bábszínház is kiviszi Mikházára a Csipkerózsika című előadását. Egész szombaton és vasárnap, áll a bál Mikházán.
A Csűrszínház udvarán mesterségek sátra fogadja a látogatókat. A Romániai Magyar Gazdák Egyesületének Maros megyei szervezete közreműködésével a sportpályán több kézműves is bemutatja termékeit, és az érdeklődőket a különböző tárgyak készítésének a rejtélyeibe is bevezeti. Ezenkívül lesz terménykiállítás és vásár. Akinek pedig kedve tartja, kipróbálhatja a hintózást, szamárfogatot is, és akár kirándulhat egyet a Bekecsre.
Busszal a Csűrszínházba
A marosvásárhelyi Bálint Trans utazási társaság szombaton 9.30-kor autóbuszt indít Mikházára, a Csűrszínházba a Nemzeti Színház mögötti parkolóból. Az utasoknak a távolságnak megfelelő viteldíjat kell fizetniük, igény szerint a visszaút is biztosított. Érdeklődni, jelentkezni a 0744-604.244-es telefonszámon lehet, vagy indulás előtt a helyszínen.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Török Gáspár: Marosvásárhely fotótörténete
Tudták-e azt, hogy a Marosvásárhelyen tevékenykedő Bolyai János még Daguerre, a fénnyel írt képrögzítés technikájának feltalálója előtt rájött arra, hogyan lehet elméletben a camera obscura képet fixírozni? S hallottak-e arról, hogy a Székelyföldet bejáró Orbán Balázs Párizsban Victor Hugo fiától tanult meg fényképezni? Ilyen és ehhez hasonló érdekes adatokat közöl a múlt kedden délután a Bernády Házban bemutatott kötet.
Török Gáspárt a marosvásárhelyieknek nem kell különösebben bemutatni, hiszen több évtizedes fotós tevékenységével – a Marosvásárhelyi Fotóklub oszlopos tagjaként – a kiállításokon való szereplésével méltán öregbítette a város hírnevét. Ezúttal fotótörténeti kutatóként, íróként mutatkozott be, a különböző alkalmakra íródott – marosvásárhelyi, romániai és erdélyi vonatkozású – dokumentációt foglalt össze egy kis könyvecskébe úttörő munkaként, hiszen ilyen jellegű kötet még nem látott napvilágot. Anyagiak hiánya miatt kevés a kötet illusztrációja, de lehet, hogy ez elvonta volna a figyelmet, azonban azok, akik eljöttek a bemutatóra – a szerzőnek köszönhetően, saját gyűjteményéből – eredeti daguerrotípiát, kalotípiát láthattak, ugyanakkor igazi kuriózumként azt a papírcsíkot is "megtapinthatták", amely a fotógyár elődjének számító Horváth testvérek műhelyében készült.
Mindaz, ami a könyvben van, alátámasztja, hogy Marosvásárhely valóban a fotográfia városa, és ennek a hobbinak, szakmának, művészeti ágnak olyan szálai indultak el innen a székely fővárosból, amelyek a fotográfia hőskorszakában behálózták Európát, s ennek ékes példázata az a marosvásárhelyi Szabó Iván, aki részt vett az 1848-as forradalomban, majd kardját Skóciában fényképezőgépre cserélte le, és így vált híressé.
A kötetet nemcsak azoknak érdemes elolvasni, akik a fotográfia iránt érdeklődnek – s van most belőlük elég –, hanem a lokálpatriótáknak is, hiszen érdekes kultúrtörténeti epizódok rajzolódnak ki a sorokból. A könyvnek több szempontból is jelzésértéke van. Egyrészt, mert számos olyan fotográfus nevét tartalmazza – köztük XIX. században tevékenykedő úttörő nőkét –, akikről a szerző is azt állítja, külön tanulmányt érdemelnének.
A kötet külön érdekessége és erről máshol eddig nem olvashattak az érdeklődők, hogy a szerző könyvbe foglalta a marosvásárhelyi fotópapírgyártás történetét, amely a Horváth testvérek kísérleteitől, egy garázsban felállított műhelyből indult, és a japán licenccel felépített, több évtizedig működő Azomures gyár bezárásával ért véget.
S ha már a jelentős fotós elődökről van szó, nem maradhatott ki a kötetből Marx József, mindenki Jóska bácsija, a Marosvásárhelyi Fotóklub alapítója. A szerző igen érdekes beszélgetést közöl vele, amiből sok érdekes kuriózumra is fény derül. Ugyancsak ebben a kötetben lát napvilágot először – alaposan dokumentálva – a Marosvásárhelyi Fotóklub hat évtizedes története is.
Jelzésértékű a kötet azért is, mert alátámasztja azt a több évtizedes kezdeményezést, törekvést, hogy létesüljön Erdélyben egy önálló fotográfiai múzeum. A kötetben szereplő fotósok neveiből ítélve van tehát, amit kutatni, és meggyőződésem, hogy több – a kötetben is szereplő fotográfusok által készített – fénykép még megtalálható magángyűjtőknél vagy a témához kevésbé értő régiségkereskedőknél. Félő, hogy a hozzá nem értés miatt ezek az értékek elvesztődnek. Ezért kellene összefogjunk annak érdekében, hogy önálló intézményként létrejöjjön a fotográfiai múzeum Erdélyben, vagy ha ez még túl merész elképzelés, a Maros Megyei Múzeum hozzon létre fotótörténeti szakosztályt.
A Török Gáspár által írt kötet is bizonyítja: Marosvásárhely is jelentősen hozzájárult az egyetemes és ezen belül a romániai, erdélyi fotográfia történetéhez, s van amit még kutatni e szakterületen is.
A könyvet Vajda György újságíró, valamint dr. Pál Antal Sándor ny. levéltáros, akadémikus ajánlotta az érdeklődők figyelmébe.
(erdélyi)
Török Gáspár: Marosvásárhely a fotográfia városa
Népújság (Marosvásárhely)

EMKE, a magyar nemzeti öntudat ápolója
„Ki a köznek él: annak élni érdemes!” (Szász Károly)
Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület 1885-ben alakult Kolozsváron, azzal a céllal, hogy ápolja a magyar nyelvet, érősítse a magyar nemzeti öntudatot, kulturális intézményeket hozzon létre és segítse a gazdasági felemelkedést az erdélyi magyar közösség körében. Magyarország szétdarabolása után, az 1920–1940 közötti időszakban, az Erdélyt megszálló hatalom gáncsoskodása miatt az egyesület működése ellehetetlenedett, de az intézmény nem szűnt meg. 1941–1944 között, Erdély Magyarországhoz való visszacsatolása révén az igában tartott magyar kultúra újra fejlődésnek indult, így az EMKE is szabadon fejthette ki a tevékenységét. A második világháború befejeztével a kommunista berendezkedés és hatalomátvétel után az egyesület nem folytathatta tovább munkáját, 1948–1990 között nem működött. Az újraindulásra 1991-ben adódott lehetőség, április 20-án Brassóban újraalakult az EMKE, beindultak a megyei szervezetek.
Az egyesület Maros megyei szervezetének elnöke 2001-ig Szabó György Pál volt, 2001-től 2014 áprilisáig dr. Ábrám Zoltán töltötte be ezt a tisztséget, napjainkban Kilyén Ilka színművésznő megyénk EMKE elnöke. Dr. Ábrám Zoltán volt elnök, jelenlegi alelnök a helyi szervezet gazdag tevékenységéről számolt be lapunknak.
„Az EMKE tevékenységeire fordított minden perc és lej sokszorosan megtérült”
„Ha egy múltba tekintő rövid összegzést végezve néhány eredményt számba veszek, akkor a következőkről kell beszámolnom:
Március 15-én évről évre három helyszínen ünnepel Marosvásárhely magyarsága, kettőt közülük az EMKE hozott létre: Petőfi-plakett a Teleki-házon, Petőfi-szobor a Kossuth és Arany János utcák találkozásánál.
Maros megyében 1991 óta immár több mint száz Gyöngykoszorú néptánc-, népdal-, népzene- és népviselet-találkozóra került sor, az EMKE szervezésében.
A Don-kanyari emlékmű felállításával nemcsak egy nálunk is elhallgatott tragédiára emlékezünk évről évre, hanem az 577 Maros megyei áldozaton túl minden erdélyi áldozat számára emlékművet emeltünk.
A Marosvásárhelyi Napok kulturális eseményeinek a bővítésén, minőségi és nagy tömegeket megmozgató események szervezésén túl – nótaest, testvérvárosi kapcsolatok stb. – tisztelettel emlékezünk több évtizedes kulturális tevékenységet folytató, közművelődés-szervező személyiségekre. Javaslatunkra öt személy vált Marosvásárhely díszpolgárává.
Maros megyében elsőkként szerveztünk ünnepi műsort a Magyar Kultúra Napja tiszteletére.
A számadatok, az aktivitás, a pénzügyi mutatók azt bizonyítják, hogy nyugodt lelkiismerettel elmondhatjuk: az EMKE Maros megyei szervezetére, annak tevékenységeire fordított minden perc és lej sokszorosan megtérült” – mondta el dr. Ábrám Zoltán.
A magyar közösség szolgálatáért
Továbbá megtudtuk, hogy az EMKE 2008-tól ünnepli minden év április 12 körül születésnapját – 1885. április 12-én alakult meg az EMKE – valamint az Erdélyi Közművelődés Napját, melynek keretén belül Maros megyei személyiségeket tüntet ki. 2008-tól a következő személyeknek nyújtottak át oklevelet:
2008
Mester Zoltánnak, a szovátai Bernády Közművelődési Egylet elnökének közösségmegtartó, népművelő tevékenységéért.
Jenei Sándornak, Szabéd unitárius lelkészének és az egész faluközösségnek a Szabédi László emlékének a megőrzéséért kifejtett tevékenységért.
Barabási Attila tanárnak, a kibédi Gyöngykoszorú-találkozók megszervezéséért.
Lukácsy Szilamér lelkésznek, az erdőcsinádi Gyöngykoszorú-találkozók lelkes szervezőjének.
2009
Nagy Lászlónak, Marosvásárhely unitárius lelkész-esperesének az EMKE működésének támogatásáért.
Sinkó András tanárnak, a Cinige és a Picinige ifjúsági-gyermek népi zenekarok megalapításáért és fenntartásáért.
Papp György kultúrigazgatónak, a holtmarosi Gyöngykoszorú-találkozók megszervezéséért.
Hajdó Károly karnagynak, a marosvásárhelyi és marosszentgyörgyi zenei kultúra és kórusmozgalom fellendítésére irányuló tevékenységéért.
2010
Tófalvi Zoltán újságírónak, az EMKE működése elősegítéséért.
Szekeres Erzsébetnek, az EMKE társult szervezeteként működő Lórántffy Zsuzsanna Egyesületben kifejtett áldozatos tevékenységéért.
Szász Teréz tanítónőnek, a görgényüvegcsűri Gyöngykoszorú-találkozók megszervezéséért.
Bartha József holtmarosi református lelkésznek, Wass Albert irodalmi és szellemi hagyatékának ápolására irányuló tevékenységéért.
Keresztes Géza műépítésznek, a Kelemen Lajos Társaság működése gazdagításáért.
2011
Kovács András karnagynak, a marosvásárhelyi Nagy István Ifjúsági Vegyeskar, valamint a Psalmus kórus irányítójának.
Ötvös József lelkész-esperesnek, a marosvásárhelyi Vártemplomi gyülekezet keretében zajló közművelődési események méltatásaként.
Suba Gyöngyi kultúrház-igazgatónak, a néptánc értékeinek a megőrzése érdekében kifejtett erőfeszítéseiért.
2012
Bíró István lelkésznek, a segesvári közművelődési életben való részvételéért.
Tóth Sándor tanárnak, közművelődés-szervezőnek, a marosludasi Hajdina néptánccsoport vezetőjének.
Demeter József vállalkozónak, a marosvásárhelyi Jazz & Blues Klub működtetőjének.
2013
Gagyi Zoltán közösségszervezőnek, a dicsőszentmártoni és környékbeli közművelődési életben való részvételéért.
Both Gyula fotóművésznek, a Marosvásárhelyi Fotóklub elnökének, az egyesület tagjai által elért sikerek méltatásaképpen.
2014
Mezei Ildikónak, a Mustármag közösségben vállalt szolgálataiért.
Demeter József lelkésznek, a szászrégeni Diakónia-Ifjúság-Oktatás Háza (DIO-Ház) megálmodójának és megalkotójának.
Farkas Miklós tanárnak, a Gaudeamus Alapítvány létrehozójának.
Ugyanakkor az EMKE neves személyiségek születésnapját is megszervezi, melynek keretén belül méltatások hangzanak el. Ilyen esemény volt például az idén Asztalos Enikő néprajzkutató, Boros Zoltán televíziós szerkesztő, és Tófalvi Zoltán újságíró-történész születésnapjának ünneplése a Vártemplomi Diakóniai Otthon Bocskai-termében.
A jövőbeni kihívásokkal kapcsolatban Ábrám Zoltán alelnök a következőket mondta: „A civil szférában a közművelődési szervezet megmaradása és fennmaradása minél jobban kibontakozó intézményes kereteket, közművelődési szakembereket, a mai elvárásokhoz igazodó pályázatokat kíván meg. Ezért fontos feladatunknak tekintjük az intézményesülés folytatását, ami az igazi fellendülést jelenthetné, és biztosíthatná a meglevő, sikeresnek bizonyuló programok folytatását, a hagyományos rendezvények megtartását, sőt újabb tevékenységek beindítását is.”
kozpont.ro,

Száz éve született Marx József, az erdélyi magyar fotográfia kiemelkedő egyénisége
Hagyatéka az erdélyi magyar kultúrörökség része
1914. április 23-án, Marosvásárhelyen született Marx József, az erdélyi magyar fotográfia kiemelkedő egyénisége, úttörője, akinek köszönhetően ma több fotóklub működik. Több mint 60 éves tevékenysége nyomaként mintegy 100.000 negatívot hagyott hátra örökségül, és több ezer, ma már kultúrtörténeti és néprajzi értékkel bíró fotográfiája maradt ránk.
A mindenki Jóska bácsija a Maros-parti városban látta meg a napvilágot, majd hatéves korában szüleivel Nagyenyedre költöznek, ahol a híres Bethlen kollégiumba jár iskolába. Érettségire édesapja ajándékozza meg fényképezőgéppel, s míg szülei boltjában dolgozik, fotografál. Fényképei több erdélyi lapban megjelennek. Beiratkozik a kolozsvári jogi egyetemre, de tanulmányait megszakítja a világháború, ahonnan, fogság után, 1948-ban kerül haza. Időközben megnősül, és feleségével Marosvásárhelyre költöznek. 1930-tól már nemzetközi kiállításokon vesz részt fotóival, 1933-ban megkapja az első nemzetközi elismerést. 1992-ben bekövetkezett haláláig évente 20-30 kiállításon van jelen, életpályája során több mint 1300 tárlat kiállítója, több mint 200 hazai és külföldi díjat nyert el. Minden díjat megkapott, amelyet fotográfus elnyerhet hazai és nemzetközi téren; a nemzetközi fotóművészeti szövetség AFIAP, EFIAP és HonEFIAP címekkel tüntette ki.
1958-ban Sütő András író vezetésével létrejön az Új Élet folyóirat, ahol a kezdetektől fotóriporterként dolgozik. Bejárja Erdélyt, Románia számos érdekes helyére jut el. Ma már történelmi, kultúrtörténeti értékkel bíró fotókat készít tájakról, emberekről, népviseletről, jeles műemlék épületekről, ugyanakkor a paraszti kultúrát tükröző, akkor még meglévő házakról, azóta kihalt hagyományokról. E munkássága máig felbecsülhetetlen szellemi örökséget képez.
1930 és 1992 között szinte minden színházi előadást megörökített a szatmárnémeti és a marosvásárhelyi színházban és a Színművészeti Intézet Stúdió termében. Színházi fotói referenciaértékűek, és ezek is – amelyek közül még mindig számtalan fotót őriznek az említett intézmények – az erdélyi magyar színháztörténeti örökség részei, hiszen felejthetetlen alakításokat, hajdani diákokat, színművészeket örökített meg.
Rendkívül jó szervezőnek is bizonyult. Kezdeményezésére jött létre 1953-ban a Marosvásárhelyi Fotóklub, de neki köszönhetően gyárakban, intézményekben és iskolákban is fellendül az amatőr fotómozgalom, amely aztán szintén az ő ösztönzésére Erdély-, sőt Románia- szerte is elterjed. Így jön létre többek között Nagyváradon, Brassóban, Sepsiszentgyörgyön és sok más helységben fotóklub, amelyekben ma is tevékenykednek fotósok. Szintén ő indította el Marosvásárhelyen a fotóbiennálét, amelyet még mindig megrendeznek.
Munkásságát nemcsak a hátrahagyott negatívok, fényképek őrzik, hanem Maros megye folyóiratai, kiadványai is, a Szépréti Lilla Régi és új világ, illetve Vita Zsigmond Jókai Erdélyben című kötetek.
A marosvásárhelyi fotóklub a nagy mester tiszteletére felvette a nevét, ezúttal is adózva, fejet hajtva Marx József emléke előtt. Reméljük, valamikor – a más városok hasonló kaliberű szülötteinek emlékét őrzőkhöz hasonlóan – állandó múzeumi tárlatot is megnyithatunk majd, mert Marx József nemcsak Marosvásárhely, az erdélyi magyar fotográfia, hanem Kelet-Európa legkiemelkedőbb alkotója, fotóriportere volt.
A marosvásárhelyi Marx József Fotóklub. Népújság (Marosvásárhely)

Marosvásárhely négyszáz évét ünnepelték – csak románul
Ünnepséget szerveztek Marosvásárhely szabad királyi várossá nyilvánításának 400. évfordulója alkalmából. Az előadások, ismertetők kizárólag román nyelven hangzottak el, még a magyar anyanyelvűek részéről is.
A Kultúrpalota Tükörtermében szervezett ünnepséget Marosvásárhely polgármesteri hivatala a szabad királyi városi rang megszerzésének 400. évfordulója alkalmából. A meghívottak között közéleti szereplők, közigazgatási tisztségviselők, egyetem- és intézményvezetők, az egyházak képviselői foglaltak helyet, román és magyar anyanyelvűek egyaránt.
A műsorvezetői teendőket ellátó Ioan Chiorean magyar nyelvű köszöntés után román nyelven néhány eseményt emelt ki Marosvásárhely történelméből – például, hogy 1601-ben a császári zsoldosok Basta tábornok vezetésével felégették a várost, amiért lakosai Mihai Viteazul mellett álltak ki, ezután pedig harmonikus, multikulturális összefogással elkezdődött a város újjá- és a vár megépítése –, majd Dorin Florea polgármester „jó napot kívánok, hölgyeim és uraim”-at követően román nyelven elmondta, a város múltjára mindenkinek büszkének kell lennie, Marosvásárhelynek remek potenciálja van, ne a középszerű cirkusz, a konfliktusok helyszíne legyen.
Cornel Sigmirean egyetemi professzor román nyelvű értekezésében az 1600-as évek erdélyi és marosvásárhelyi történelméből ismertetett eseményeket, Pál-Antal Sándor történész, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja pedig magyarul elmondta, hogy a Bethlen-féle latin nyelvű dokumentum tartalmát fogja ismertetni románul: az addigi Forum Siculorumnak az 1616. április 29-én keltezett kiváltságlevéltől kezdve Marosvásárhely lett a hivatalos neve. A város közigazgatását az új státuszhoz kellett igazítani ( Kolozsvár mintájára szervezték át), lendületet vett a kézművesség, a gazdasági fellendülés pedig lakosságnövekedéssel járt, olyannyira, hogy a 18. század végére a történelmi Erdély ötödik legnagyobb településévé nőtte ki magát.
Angela Măgherușan-Precup Bernády György és Emil Dandea polgármesterek korszakainak eseményeit gyűjtötte össze, elemezte és jelentette meg könyv formájában, ebből szemelgetett román nyelvű ismertetőjében, végül Ioan Eugen Man (is) a 16. századi marosvásárhelyi értékekről tartott román nyelvű beszámolót.
Az előadások után Dorin Florea az évfordulóra készült emlékérmét adott át intézményeknek és egyházaknak, majd két marosvásárhelyi fiatalnak ítélték oda a Gratitudinae Urbi elismeréseket: az Amerikában élő, politikatudományokból és idegen nyelvekből diplomázott Laura Popnak (a laudációt Cristina Someșan tanárnő mondta), valamint Nagy Zoltán Gergely természetfotósnak (munkásságát a Marosvásárhelyi Fotóklub elnöke, Both Gyula románul méltatta és ő maga is román nyelvű beszédet tartott, majd magyarul is megköszönte a kitüntetést).
Az 1602–1658 között egy 1492-es erőd helyén épült vár kapubástyáján bronzplakettet lepleztek le „középkori lovagok” társaságában, lelkészek rövid ceremóniájának kíséretében. A fából készült pallón belépni készülő látogatót ismertető tábla is fogadja „Marosvásárhely mai lakossága szabadságvágyának és büszkeségének jelképeként”, a román, magyar és angol nyelvű történelmi szöveget Cornel Sigmirean jegyzi.
Az előadások után Dorin Florea az évfordulóra készült emlékérmét adott át intézményeknek és egyházaknak, majd két marosvásárhelyi fiatalnak ítélték oda a Gratitudinae Urbi elismeréseket: az Amerikában élő, politikatudományokból és idegen nyelvekből diplomázott Laura Popnak (a laudációt Cristina Someșan tanárnő mondta), valamint Nagy Zoltán Gergely természetfotósnak (munkásságát a Marosvásárhelyi Fotóklub elnöke, Both Gyula románul méltatta és ő maga is román nyelvű beszédet tartott, majd magyarul is megköszönte a kitüntetést).
Az 1602–1658 között egy 1492-es erőd helyén épült vár kapubástyáján bronzplakettet lepleztek le „középkori lovagok” társaságában, lelkészek rövid ceremóniájának kíséretében. A fából készült pallón belépni készülő látogatót ismertető tábla is fogadja „Marosvásárhely mai lakossága szabadságvágyának és büszkeségének jelképeként”, a román, magyar és angol nyelvű történelmi szöveget Cornel Sigmirean jegyzi.
Gáspár Botond
Székelyhon.ro

Marx József 25 éve távozott
Iskolateremtő fotóművész – ezzel a minősítéssel ajándékozták meg hívei, tanítványai Marosvásárhelyen, Erdélyben – Romániában, ahol kiállítások százain vett részt aktivitásának fél évszázadnyi szakaszában. A művészbarát közösség hálás és nagylelkű. Marx József 103 éve született, 25 éve távozott. Emlékét a nevét viselő fotóklubokban tevékenykedő, időközben mesterekké izmosodó tanítványok és azok újabb tanítványai ápolják.
Közel harminc évig dolgoztunk egymás mellett a képes lap szerkesztőségének kiutalt dohos pincében, a korszerűtlen technikával ellátott fotólaboratóriumban. Volt rá időnk, hogy kölcsönösen beszámoljunk fotográfusi élményeinkről. De csak ritkán éltünk ezzel a lehetőséggel. Marx Jóska nem fukarkodott az idejével, ha bármilyen technikai kérdéssel zaklattam – és tettem ezt gyakran, mert mindvégig ügyetlenül laboráltam. Ennél azonban izgalmasabb, további életpályámra nézve meghatározó jelentőségű volt, amikor kéretlenül is kifürkészte egy-egy érdekesebbnek ígérkező felvételből a kiemelésre (kinagyításra) érdemes részletet. Akár a többi, soktucatnyi marosvásárhelyi fiatal fotóst, engem is ő biztatott: már az expozíció, a képalkotást megelőző pillanatokban (órákban, napokban) azzal az igénnyel vegyük kézbe a kamerát, hogy a születendő fotográfia kiállításon tolmácsolja majd szerzője érzelmeit, gondolatait. Kollégái, tanítványai bemutatásra alkalmasnak ítélt képeinek jobban örvendett, mint a sajátjainak. Utóbbiakról nagyjából tudta, hol és hogyan fogják fogadni, de az első sikereit megélő tanítvány örömében fele-fele arányban osztozott.
Nem szóltam még a Nemzetközi Fotóművészeti Szövetség különböző (AFIAP, EFIAP, HON. EFIAP) címeinek odaítéléséről. Elsőként kapta meg a rangos kitüntetéseket. Követték évek múltán legjobb tanítványai.
A múlt század hetvenes, nyolcvanas éveiben a Kriterion Kiadó távlati terveiben szerepelt az erdélyi fotográfia történetét, ennek keretében kiemelkedő alkotóit is bemutató monográfiasorozat kiadása. A bevezető tanulmányokat tartalmazó két kötet (Orbán Balázs: Székelyföld képekben; Teleki Samu Afrikában) megjelentetése nyomán további három szerkesztéséről tárgyaltunk: Százéves fotóriport Erdélyről; Józsa Béla betiltott szociofotó-kiállítása; Marx József-monográfia. Botár Emma, a Kriterion szerkesztője külön levélben jelezte: elgondolásuk szerint a Marx Józsefet bemutató kötet lehetne az első. Párhuzamosan foglalkoztam a jelzett témákhoz kapcsolódó anyag gyűjtésével. Tapasztalnom kellett, hogy a hozzánk olyan közel álló Jóska bácsiról is oly keveset tudunk. Nem az ő hibája, hogy gazdag tapasztalatait, fotográfusként megélt történeteit már korábban nem rögzítette írásban, vagy legalább mélyinterjúk formájában. Működésének idején Erdélyországban még nem mutatkozott érdeklődés a fotóművészek emlékezései iránt, ami például Budapesten már napirenden szerepelt.
Remekbe sikerült felvétele a két világháború közti húsz esztendő erdélyi irodalmi életének nagy játékosait, Kós Károlyt és Kemény Jánost örökíti meg ritka találkozásuk perceiben. Miről beszélgettek a Varjú-, illetve a vécsi vár irodalomalkotó és -szervező tulajdonosai? Szóba került a fotográfia és a műemlékvédelem, vagy az írótalálkozók és a fényképészek együttműködése? Harminc évig fotózta az erdélyi magyar színházak bemutatóit,
olykor művészeinek magánéleti eseményeit is. Hogyan rendezte át a fénykép követelte formában egyik-másik jelenetet? Engem, aki a realitásokat is jellemző adomakincs fogyasztója vagyok, igencsak érdekelne, ténylegesen megtörtént-e ama szóbeliség útján terjedő történet, miszerint Marx Jóska némi borravaló ellenében rávette egy tehervonat mozdonyvezetőjét: állítsa le nyílt pályán egy-két percre a szerelvényt, hogy az állványra szerelt tüköraknás gépével a különlegesen szép tájról, a naplementét megelőző fényviszonyok mellett sorozatfelvételt készítsen, színszűrők közbeiktatásával. Hétköznapi, mosolyra késztető kaland – abban az időben álmatlan éjszakákat eredményező botrány. Emlékezetem szerint 1962-ben, talán ’63-ban. Vagy más: az Új Élet hasábjain érzékeltetni kell a kollektivizálás, a falu szocialista átszervezésének diadalát. Címlapon kell ezt megoldani. Polgár Pista kollégám feladata, hogy kijelölje a közeli Szentanna köztiszteletnek örvendő családját, akit majd Marx József örökít meg a csatlakozás aláírásának pillanatában. Megtárgyalták a település pártalapszervezetének titkárával, az agrármérnökkel, kijelölték az erre politikailag is megfelelő gazdát. Innét már Marx vette át az irányítást. Terített asztal köré telepítette a népes famíliát, ünneplő ruha, népviselet, virágok az asztalon, óvodáskorú dédunoka figyeli, hogyan írja alá a belépési nyilatkozatot a család tiszteletre méltó nesztora. A kép megfelel az elvárásoknak – a gond ott kezdődik, hogy napok múltán kiderül: a dédnagytata már szemüveggel sem tud olvasni. A falu népe röhög, az írja alá a belépési nyilatkozatot, akit vaksággal vert meg a Fennvaló. A hatalomnak nincs humorérzéke, a pártbizottság intézkedő elvtársa követeli az éberséghiányban szenvedő szerkesztők példás megbüntetését. Sütő Andrásnak kellett többszörösen interveniálnia – a pohár vízben kavart viharon túljutottunk. Ma már talán az egyedüli vagyok, aki emlékezik erre és több hasonló történetre.
Nem tudom, vajon másoknak is elmondta-e, a háború idején, Ukrajnában, ahol tiszti rangban az adminisztrációval foglalkozott, rendszeresen fényképezett. Visszavonulás idején mintegy kétezer negatívját egy vízhatlan dobozba helyezte. Hosszú évekkel később, amikor a szovjet hadifogságból szabadult, nem volt lehetősége felkutatni az anyagot. Nem tudni, milyen érzéssel fogadnánk, ha most a véletlen játéka folytán előkerülne. Néhány felvételéről részletesen beszámolt. Meglehet, mára már mást olvasnánk ki belőlük, mint amit szerzőjük az exponálás idején gondolt. Hasonló történet: Roman Vishniac világhírű művészfotós 16.000 felvételt készített Közép-Európa országaiban a harmincas években. A háború kitörésekor Amerikába menekült, de közben 2.000 felvételét Dél-Franciaországban elásta. Rokona találta meg az anyagot. Az ebből összeállított kiállítást meghordozták a világ legjelentősebb kiállítótermeiben.
A Marx Jóskát bemutató monográfiát végül is nem készítettem el. A nyolcvanas évek közepétől nagymértékben romlottak a körülmények, súlyosbodott a látható és láthatatlan cenzúra. Az áttelepülés gondjaival küszködtem. Jánosházy György írta meg a monográfiát a diktatúrát követő szabadabb években.
Az olvasó elnézését kérem az anekdotázásért. A fotóriporteri szakma mint önálló, időnként művészi kvalitásokat megközelítő foglalkozás Erdélyben a múlt század ötvenes éveiben született meg: képes lapok (a kolozsvári Dolgozó Nő, Marosvásárhelyen a Művészet, illetve az Új Élet) szerkesztőségei, múzeumok félnormával foglalkoztatott munkatársai gyakorolták. Közöttük talán Marx Jóska volt az első, aki már korábban országszerte elismert művészként szerzett magának nevet, és „ereszkedett le” a pártpropaganda napi munkáját szolgáló fotóiparosok” szintjére. Ugyanakkor vele és általa nőtte ki magát az a nemzedék, amely (részben) a művészi színvonalhoz való közelítéssel szerzett magának rangot és tekintélyt a köztudatban.
Jóska a „gyöngyös bokréta”, a szép kép, a csillogó ellenfény korszak művészeinek igézetében alkotott. Akkor is, amikor egy konfekcióüzem lélekgyilkos futószalagja, vagy a tordai cementgyárak sötéten füstölgő kéményei tövében fókuszálta gépét a kijelölt témára. Az már az ő szellemiségéből következett, hogy az erdélyi magyar színházak produkcióit a nemzetközi szalonokban való kiállítások színvonalához igazodó fotókban, vagy a hajdani várak romos falait olyan képekben örökítette meg, hogy azok a művészettörténeti riportokat készítő Szépréti Lilla kötetének egyenértékű illusztrációi lehettek.
Az élet szépsége, annak örömei volt az ő igazi, belülről táplált élményanyaga. Minden bizonnyal találni akár több egyéni kiállításra alkalmas szociofotót, társadalmi kritikát tükröző felvételt gazdag filmotékájában. De nem ezeket kereste. Mindig szemem előtt lebeg az a „konfliktusos” felvétele, amely egy meglehetősen pufók kamaszt örökít meg, amint iskolatáskáját a fején egyensúlyozva, óvatosan lépdel egy vasúti sínen. Ha cipője csak néhány centit félrecsúszik, bizony le fog lépni a sínről, kockáztatva a hibátlanul megtett néhány tízméternyi sikerélményét. Nem beszélve arról, hogy a fejéről le fog pottyanni a nehéz táska. Amiben azonban nem találtatott törékeny üveganyag. Vagy: két kamasz, akik romos várkapu árnyékában, tilos biztonságában meghúzódva rágyújtanak egy cigire. A kép kedvéért, no meg Ada Kaleh (azóta elárasztott) szigetének romantikáját megörökítendő sorozatért utazott le az ország déli határára… Nem sorolom: pontos statisztikák árulkodnak a nemzetközi szalonokban több mint ezer kiállított képéről, az alkotásait értékelő díjak százairól, a romániai fotóművész-szövetség tiszteletbeli elnöki tisztségéről. De, gondolom, mások is megírták, én a laboratóriumban elhangzott beszélgetéseinket idézve jelzem: nem lehet túlértékelni azt a társadalompolitikai hatást, amivel a pártcenzúra által korlátok közé szorított amatőr fotóművészek alkotókedvét életben tudta tartani, ösztönözni, sőt fokozni. Évtizedekig tartó kulimunka volt ez. Csak ő tudta, mennyi utánajárás, kedveskedés, ingyenes családfotózás, ki tudja, még mi más szükségeltetett ahhoz, hogy öt földrész kiállítótermeibe eljussanak a Maros menti amatőr társadalom legjobb felvételei. A maga oldalára állítania a cenzúra jogkörével felruházott vámtisztet, a pártbizottság, a néptanács kulturális osztályán fontoskodó aktivistát. Tette ezt mosolyogva, panaszkodás nélkül, ismétlem: évtizedeken keresztül.
Erdélyi Lajos
*
Emlékezzünk!
Negyedszázada, 1992. április 30-án hunyt el Marx József fotóművész.
A marosvásárhelyi Szakszervezetek Művelődési Házában, a kor igényeihez alkalmazkodva, az ő kezdeményezésére kezdi meg működését 1953-ban a később Marosvásárhelyi Fotóklubként ismertté vált fotókör. Jóska bácsi (mi így szólítottuk) ekkor már komoly fotós tapasztalattal rendelkezik. Tizenhét éves korában szüleitől kapta első fényképezőgépét, kerékpáron és gyalog bejárta Nagyenyed környékét, fényképezte a tájat, az embereket. A fényképezés varázsa annyira megérinti, hogy szenvedélyévé válik, és meghatározza életpályáját. 1933-tól már rendszeres résztvevője a hazai és nemzetközi kiállításoknak, majd a háborút követően új lendülettel fényképez, lelkesít, és javaslatára a marosvásárhelyi üzemekben, intézményekben gomba módra alakulnak a fotókörök. Amikor az Új Élet képes folyóirat útjára indul, Sütő András főszerkesztő őt kéri fel, vállalja el a fotóriporteri teendőket. Itt dolgozik nyugdíjazásáig. Ez idő alatt fotóművészeti munkássága is kiteljesedik. Fényképeit kiállítják öt világrész majd minden országában, számtalan díjban, elismerésben részesül, dicsőséget szerezve városunknak, valamint az egyetemes magyar fotográfiának.
Mint fotóriporter bejárja Erdély falvait, városait. Jól megszerkesztett művészi képriportjaival bemutatja a kor embereit, azok mindennapjait. Közben keresi a találkozást a fényképezés kedvelőivel, beszél a kép szépségéről, a kidolgozás varázsáról. Jóska bácsi közéleti tevékenységének köszönhető, hogy az erdélyi városokban – Nagyvárad, Brassó, Nagykároly, Sepsiszentgyörgy, Csíkszereda, Székelyudvarhely – és más településeken fotókörök és fotóklubok alakulnak, melyek napjainkban is működnek. Követői szeretettel emlékeznek rá.
Mi, a Marosvásárhelyi Fotóklub mindenkori tagjai nagyon sokat köszönhetünk néhai mesterünknek. A fiatalok és kezdők biztatása, az őszinte beszélgetések a művészetről, a fényképezés szépségéről erős közösséget formált, mely tisztelettel tekint a több mint hat évtizedes múltra. Így vált egyértelművé, hogy a 60. évforduló alkalmával, 2013-ban a klub felvette alapítójának nevét, majd ezt követően Marx József Fotóklub néven működik. Szellemiségét tiszteljük, emlékét megőrizzük a következő nemzedékek számára.
A Marx József fotóklub nevében
Bálint Zsigmond / Népújság (Marosvásárhely)