Szomorú nap volt július 2-a a Marosvásárhelyi Csizmadia Czéh Társulata számára. Ezen a napon kísérték utolsó útjára társulatuk tiszteletbeli elnökét, Horváth Lajos csizmadiamestert, aki június 30-án halt meg, életének 89. évében. Horváth Lajos mindig jó kedélyű, nagy szakmai tudással rendelkező, becsületes, szorgalmas mesterember volt. A szövetkezetesítés után az Unitatea szövetkezetben dolgozott, többi csizmadiatársával együtt. Nyugdíjazása után sem tudott megválni szeretett mesterségétől, mindig ott sorakoztak szerszámai a kisasztalon. Gondja volt arra is, hogy a mesterség fortélyait átadja a fiatalabb nemzedéknek. Két évig pereltek, 1996-tól 1998-ig, hogy egyáltalán megengedjék a Marosvásárhelyi Csizmadia Czéh Társulata újraalakulását és hivatalos bejegyzését. Tizenhárom éve perelik vissza a főtéren levő 1949-ben elvett volt székházukat. /Demeter György okl. üzemmérnök, a Marosvásárhelyi Nemes Tekintetes Csizmadia Czéh Társulatának elnöke: Fogynak a csizmadiák. = Népújság (Marosvásárhely), júl. 7./

Hétköznapok a hátországban (Sepsiszentgyörgy az első világháború idején - 2.)
Szervezik a hadisegélyeket
Bálint Dénes polgármester augusztus elsején városi tanácsülésen ismertette a mozgósítás eredményeit, beszélt az eltávozottak hozzátartozóinak megsegítéséről, de a sebesült katonák ellátásában a lakosság által tanúsított messzemenő segítőkészséget is kiemelte.
A városi tisztviselők közül Balázs Ernő főmérnök, Szabó Mózes végrehajtó, Hamar Imre, Farkas Lajos díjnok, Baconi Zsigmond, Deme Gábor, Nagy Mózes rendőr, Nagy János hivatali szolga vonult be katonának. A hadba vonultak hozzátartozói törvényes segélyben részesültek, ezenkívül társadalmi adakozással igyekeztek a kereső kiesésével fellépő nyomort enyhíteni. A város lakói csaknem 4000 korona értékben adakoztak a rászorulók kenyérrel és tejjel való ellátására. A hatóságok az otthon maradt munkaképes családtagoknak a szövőgyárban és a dohánygyárban való elhelyezkedését segítették.
Minden ilyen család megsegítése, a családfővé előlépett anyáknak munkalehetőség biztosítása a hatóságok elsőrendű feladata volt. Augusztus 2-án helyi bizottságot alakítottak a katonák családjainak segélyezésére és gyámolítására. Ez alkalommal a város lakói nagy számban gyűltek egybe, amikor is az apa nélkül maradt családok félelme és szorongása, a bajban lévők kétségbeesése arról győzte meg a városvezetést, hogy a segélyezés elnapolhatatlan. A jelen lévő személyek vagy intézmények képviselői nagylelkűségről tettek tanúbizonyságot. Külön említést érdemel Kardhordó László tanítóképzői tanár és dr. Kertész Jenő ügyvéd nagyvonalúsága: előbbi 100, utóbbi 50 koronával járult a gyűjtés sikeréhez. Báró Szentkereszti Béla főispán is 50 koronát adakozott a nélkülözők számára. Testületek is adományoztak: a Csizmadia Társulat 100 koronát, az Asztalos és Szabó Társulat ugyanennyit, a Cipész Ipartársulat 50 koronát, a Siculia Szabadkőműves Páholy 100 koronát, a Magyar Királyi Dohánygyár 37-et, a Klinger cég varrodája 10-et, a Háromszéki Takarékpénztár adománya 500 koronát tett ki. Összesen 2812 korona gyűlt össze. A pénzadományokon kívül többen természetbeni felajánlást tettek: gabona, élelem, ruha. Mások a nehéz helyzetben lévő családok gyermekeit fogadták állandó ellátásra, 86 család 269 kiskorú gyámolítását vállalta, népkonyhákat rendeztek be, napközi otthonokat szerveztek. Arra törekedtek, hogy munkalehetőséget biztosítsanak a foglalkozás nélküli családfenntartó asszonyoknak. A kézdivásárhelyi hasonló intézkedések gyorsaságban, de adakozó készségben is megelőzték a sepsiszentgyörgyieket. Ott már 1914. augusztus 17-én dr. Török Andor polgármester irányításával elkezdődött a jótékonykodás. Falragaszokon buzdították adakozásra a lakosságot. Ennek eredményeként 7833 korona gyűlt össze, de úgy gondolták, hogy nagyobb hangsúlyt kell helyezni a természetbeni segélynyújtásra: népkonyhák, napközi otthonok, munkalehetőségek létrehozásával. A segélyek elosztásakor ellenőrizték, hogy az érintett személy tényleg állás nélküli-e, mert előfordult, nem is ritkán, hogy az illető nem vallotta be munkaviszonyát, az ilyeneknek viszont az állami segély nem járt. 1914. szeptember 25-én D. Andrásné kérvényezi az alispántól az állami segély folyósítását. Férje augusztus 6-án hadba vonult, a feleség két kis gyerekkel alig volt képes az életvitel legminimálisabb feltételeit előteremteni a dohánygyártól kapott keresetéből. Nyomorúságos helyzetére hivatkozva kéri állami támogatásban részesítését. Bálint Dénes polgármester magyarázattal szolgált az ügy elbírálásával kapcsolatosan. A kérvényező, aki dohánygyári alkalmazottként állandó ellátásban részesült, saját házában lakott, ennélfogva pedig a pénzügyminisztériumi előírás feltételeinek nem felelt meg, segélyre tehát nem volt jogosult. A polgármesteri felirat szerint Pakucs Istvánnét az összeírási jegyzék segélyezésre jogosultnak tekintette, és részére a pézügyi igazgatóság november elsejétől 57 filléres napi segélyt állapított meg. D. Mihályné is kérte az alispáni hivataltól segélyezését. Férje augusztus elsején bevonult, az ő csekély bére alig fedezte életszükségleteit. Lakbér törlesztésére kért némi támogatást. Bálint Dénes a kérvényezőt azért utasította el, mert gyári munkásnő lévén állami segélyben nem részesíthető. B. Dánielné kérését is hasonló okokra hivatkozva utasították el. K. Anna esetében viszont megítélték a segélyben részesítés jogosultságát, mert nem rendelkezett állandó munkahellyel.
Szolidaritás a frontharcosokkal
A hazatérő sebesült katonákat a Vöröskereszt Egylet a vasútállomáson szeretetteljes fogadásban részesítette, ahonnan a Ferenc József Közkórházból alakult katonai tartalékkórházba, valamint az Olt utcában létesített üdülőházba kerültek. Itt nemcsak a berendezési tárgyak biztosításában jelentkezett a közösségi áldozatkészség, de a sebesültek ellátása tekintetében is a városi polgárság nagylelkűsége dicsérendő.
Különböző formákban nyilvánult meg a lakosságnak a fronton lévőkkel való szolidarítása. A tanítóképző negyedéves hallgatói például elhatározták, hogy a padlón fognak aludni és a kényelmes, sodronybetétes ágyaikat átadják a vöröskeresztes kórház számára. Amikor a vallásügyi és közoktatási miniszter elrendelte, hogy a sepsiszentgyörgyi tanítóképző intézet növendékei a hadba vonuló katonák számára hósapkát, csuklóvédőt, térdmelegítőt, haskötőt, flanell férfiinget, törülküzőt készítsenek a kézimunkaórák idején, a tantesület és a tanulók szívesen tettek eleget a felkérésnek. A tél közeledtével és a zord idő beálltával ugyanis megállapították, hogy 600 000 téli ruhaneműféleség hiányzik a katonák felszereléséből.
A sebesültek számának állandó növekedésével az Olt utcában létrehozott üdülőházat városi pótkórházzá alakították át. A közösség hozzájárulását kérték a gyógyintézet ellátásához tejjel, kávéval, kiflivel. 1914. október 13-án újabb kórházi egységet szerveztek a polgári fiúiskola internátusában, ahová az első húsz sebesült katona érkezését aznapra várták. A sepsiszentgyörgyi nőegylet Kelemen Lajosné elnök, a vöröskeresztes egylet pedig Csinádi Lajosné vezetésével a legtöbbet tett a sebesültek ellátása érdekében. 1915. január 30-án a nőegylet felhívást tett közzé, amiben a lakosság hozzájárulását kéri az elfogyott fehérneműkészlet kiegészítésére. Elsősorban ingre, alsónadrágra, zsebkendőre volt nagy szükségük. A vöröskereszt egylet a sepsiszentgyörgyi polgári fiúiskolában elhelyezett katonai kórház számára párnákat kért a lakosságtól. Az igények növekedésével száz ágyra bővítették a kórház befogadóképességét, mely májusra elérte a 132-t. Fenntartása és működtetése szempontjából elsősorban a báró Szentkereszty Béláné nevét kell említeni. A vöröskereszt egylet kezdeményezésére 1915. június közepén megalakult a Háromszék megyei rokkant katonákat gyámolító és elhelyező bizottság. A Székely Mikó Kollégium tanári kara a hadba vonuló tanítványok emlékének megörökítésére elhatározta, hogy az iskola értesítőjében közzéteszi a frontra vonuló tanulók névsorát.
Cserey Zoltán, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)