A Marosi Református Egyházmegye lelkészei jan. 9-én kelt, Gombár Csabához, a Magyar Rádió elnökéhez írt levelükben kérték a vallási műsorok középhullámom történő sugárzását, mert az urh sávot nem tudják fogni Erdély területén. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), jan. 16./

"Máj. 23-25-e között tizedik alkalommal szervezték meg az Erdélyi Református Egyházkerület Nőszövetségi Konferenciáját, ezúttal Besztercén. Maros megyéből 70 helység egyházközsége képviseltette magát. A tanulságos előadásokkal tűzdelt eseményre neves hazai előadók mentek el. Az idei konferencia témája a magány volt, jelezte Borsos Melinda, a Marosi Református Egyházmegye nőszövetségének elnöke, a konferencia főszervezője. A konferencia lehetőséget biztosított a gyülekezetben diakóniai munkát végző asszonyoknak a találkozásra. Ötvös József esperes felhívta a nőszövetség figyelmét arra, hogy tevékenységükkel segítsék elő a felekezetek és a nemzetek összefogását. Másnap pszichológusok és lelkészek tartottak előadásokat. Dr. Albert Lőrincz Enikő, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem tanára a társas magányról beszélt. Az öregedés elfogadását és kudarcait dolgozta fel Páll Éva lelkész. Dr. Bakos Katalin előadásának témája az egészséges élet volt. /(nagy a.): X. nőszövetségi konferencia. = Népújság (Marosvásárhely), máj. 29./"

Okt. 3-án első alkalommal tartottak falunapot Csejden. A Marosszentgyörgy községhez tartozó falu lakói mellett a településről elszármazottak is eljöttek. Tófalvi Zoltán történész-újságíró szerint a kicsi, eldugott magyar falvakból kell újraszülessen az erdélyi magyarság. A református templomban Pap Géza püspök igehirdetése után Csáki Károly, a Marosi Egyházmegye főjegyzője beszélt a nap fontosságáról. Bíró Jenő helybeli református lelkész a kétszáz lelket számláló Csejd történetét ismertette. Az egyházközség női kórusa, az ifjúsági csoport, majd a gyerekkórus alkalomhoz illő verseket és dalokat adott elő. /Nagy Annamária: Csejd élni akar! = Népújság (Marosvásárhely), okt. 4./

A Dózsa György (Luka) Ilencfalva határán felépített református templomban okt. 31-én, vasárnap, a reformáció emléknapján Rákossi Lajosra, az egykori lelkész-esperesre, iskolaalapítóra és az elhunytakra is emlékeztek. Rákossi Lajos 1883-1895 között a Marosi Református Egyházmegye esperese volt, aki jövőt teremtett ennek a vidéknek. Airizer László történelemtanár Rákossi Lajost egy tevékeny, alkotó nemzedék tagjaként mutatta be. Rákossi Lajos adományokból iskolát alapított. Hétszázötven lelket számlál Dózsa György (Luka) Ilencfalva társközösség. /Mészely Réka: Hármas ünnepség Dózsagyörgyben. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 2./

Marosludason a művelődési házban a magyar kultúra napján tizenegy énekkar sereglett össze. A rendezvényt a Romániai Magyar Dalosszövetség és a helyi református egyházközség szervezte. Czirmay Levente református lelkipásztor köszöntője után Guttman Mihály, a Dalosszövetség elnöke adott hangot örömének azért, hogy végre ezt az ünnepet Erdélyben megünnepelhetik, majd felkérte a közönséget, hogy Czirmay Izabella Mária, a marosludasi énekkar vezetője vezényletével közösen énekeljék el a Himnuszt. Ötvös József, a Marosi Református Egyházmegye esperese emlékeztetett arra, hogy fél évszázaddal ezelőtt Kodályt is felkérték, írjon új himnuszt, amire ő azt válaszolta: ennél szebbet nem lehet írni. Az énekkari hangversenyt a helybeli református egyházközség vegyes kara kezdte. Fellépett az aranyosegerbegyi református énekkart, a nagyenyedi református egyházközségi énekkar. Külön élmény volt a népviseletbe öltözött magyarfenesiek fellépése. Bemutatkozott még a mérai kórus, a baróti kórus, akik székely ruhában léptek közönség elé, a kolozsvári belvárosi református egyházközség Kálvin énekkara és Dávid ifjúsági kórus, a marosújvári vegyes kar és a marosvásárhelyi Vártemplom Psalmus vegyes kara. Marosludas önkormányzata nem volt hajlandó áldozni, a helyi költségvetésből magyar vonatkozású ünnepélyre. /Mezey Sarolta: Énekkari hangverseny Marosludason. = Népújság (Marosvásárhely), jan. 24., Jenei Mária: Tizenegy kórus énekelte a Himnuszt. = Nyugati Jelen (Arad), jan. 24./

Luther Márton halálának 460. évfordulója alkalmából a marosvásárhelyi Új Kezdet református gyülekezeti folyóirat filmvetítéssel egybekötött megemlékezést szervezett február 17-én a Diakóniai Központban. Az érdeklődőket Ötvös József, a Marosi Református Egyházmegye esperese, vártemplomi lelkész köszöntötte, méltatva Luther Márton munkásságát. /(simon): Luther, a villám. = Népújság (Marosvásárhely), febr. 20./

A múlt, a jelen és a jövő találkozott most a vicei templomban. Őseink felépítették, elődeink megtartották és újraépítették a leégett Isten házát, mi pedig megőrizzük az utánunk következő generációk számára – mondta ünnepi prédikációjában a vicei templom újraszentelésén Ötvös József, az Erdélyi Református Egyházkerület generális direktora, a Marosi Egyházmegye esperese. A vicei református gyülekezet nemcsak temploma újraszentelését, hanem a lelkészi ház felújítását is ünnepelte. A mindössze nyolcvan lelket számláló gyülekezet szép számban jelen lévő tagjai és vendégeik megtöltötték a templomot. Gáspár Erika helyi lelkész meghívásának a vicei születésű, illetve az évtizedek során itt szolgált lelkészek is eleget tettek. A Beszterce-Naszód megyei Bethlen közelében fekvő Vice a magyarság kis szigete a szórványban, a református gyülekezet pedig a túlnyomóan római katolikus faluban kisebbségnek számít. A templom külső-belső felújítását – külföldi segítséggel – 2000-2002 között végezték el, a parókia korszerűsítése pedig egy holland református egyházközség anyagi támogatásával 2003-2006 között zajlott. – Nem is lehetett volna másképp. Önerőből egy ilyen kis közösség, amelynek többsége szerény nyugdíjból él, és amelynek több mint másfél évtizedig csak beszolgáló lelkésze volt, nem tudta volna megvalósítani ezt a nagy befektetést – mutatott rá Ötvös József. Sajnálatos módon, itt fogyatkozik leginkább a magyarság, és lelkészt is nehéz ide találni, mert a kis közösség nem tudja eltartani a papját, és a falu távol esik minden kulturális központtól” – mondta az esperes. /Valkai Krisztina: Vice református gyülekezete. = Krónika (Kolozsvár), júl. 17./

A Maros Református Egyházmegyében az elmúlt hat év alatt a 63 gyülekezetből 31-ben volt lelkipásztor-választás, beiktatás, változás. Mindegyik lelkipásztori és segédlelkészi állás betöltött, így az egyházmegyében 66 lelkipásztor szolgál, 4 segédlelkész, egy kórházlelkész és egy kollégiumi segédlelkész, együtt 72-en. A statisztikák szerint egy lelkipásztorra átlagosan 833 református egyháztag jut. Van már 10 olyan egyházközség, ahol 200 alatt van a lélekszám, ezzel szemben Marosvásárhelyen 2-3000 lélek jut egy lelkészre. Két új templomot szenteltek fel 2005-ben: Ludastelepen és Szabédon, befejezés előtt áll az új maroskeresztúri templom, több helyen épül gyülekezeti terem (Jedd, Lőrincfalva, Marosvásárhely, Marosludas). 2005 őszén a Mezőséghez tartozó gyülekezetek hetilapot jelentettek meg, az Új Kévét. Botos Csaba, Somosd lelkipásztora megírta a falu monográfiáját, olvasható Ötvös József: esperesi jelentésében. /Új Kezdet (Marosvásárhely), június-július) /b. d.: Egy esperesi jelentésből. = Népújság (Marosvásárhely), júl. 20./

A marosvásárhelyi Vártemplomban tartották meg hét végén a magyarországi Kráter Műhely Egyesület által meghirdetett Wass Albert-emlékév nyitóünnepségét. A rendezvényen Wass Albert a magyar jövő iránytűje címmel Turcsány Péter, a Kráter Műhely Egyesület elnöke, továbbá Szakács István Péter irodalomtörténész és Ötvös József, a marosi egyházmegye esperese tartott előadást, illetve mondott beszédet. A Wass Albert Védnöki Kör megalakulásával – 2007. november 15-én Budapesten – a Magyar Kultúra Alapítvány Székházában folytatódik az emlékév programsorozata. A Wass Albert Védnöki Kör tagjai között szerepel Gál Kinga európai parlamenti képviselő, Kondor Katalin, a Magyar Rádió volt elnöke, Jankovics Marcell Kossuth-díjas könyvillusztrátor, Szörényi László irodalomtörténész, az MTA tagja és Bánffy György színművész. A jövő év februárjában kerül a könyvesboltokba Turcsány Péter tollából a Boldog szomorú ember című Wass Albert-monográfia. /Wass Albert-centenárium. = Krónika (Kolozsvár), nov. 12./

Az erdélyi népi iparművészet textíliáiból nyílt kiállítás a Maros Megyei Református Esperesi Hivatal tanácstermében. Kali Margit több mint 20 éve szenvedéllyel gyűjti a népművészeti tárgyakat, köztük régi falvédőket, asztalterítőket, díszpárna-huzatokat, törülközőket. Szabó Éva hangsúlyozta, talán az utolsó pillanatban mentették meg ezeket az értékeket olyan neves kutatók mint Haáz Sándor vagy Bandi Dezső, akik életüket szentelték annak, hogy ezeket a motívumokat rögzítsék, rendszerezzék és könyvekben jelentessék meg. Kali Margit amatőrként gyűjtötte össze a textíliákat, konzerválta a tárgyakat. /(vajda): Régi népi textíliák kiállítása. = Népújság (Marosvásárhely), ápr. 9./

Élő kövek Isten hajlékában
Szeretetből felépült templom
Nagy ünnep volt a maroskeresztúriak életében vasárnap: tíz év nehézségei, gondjai, küszködései után végre áll a templom, készen van Isten hajléka. A felszentelési istentiszteletendr. Pap Géza püspök az "építkezés" folytatásának szükségességéről beszélt a gyülekezetnek.
Az elmúlt évtized megfeszített munkájának gyümölcse az új templom – hangzott el a felszentelési istentiszteleten, vasárnap délelőtt. A maroskeresztúriaknak immár két református templomuk is van: a Templom utcai, valamint a felszentelt Református Központ. Pap Géza erdélyi református püspök hangsúlyozta: bár sokan úgy gondolják, hogy a templomkészítés folyamata befejeződött, az építkezésnek nincs vége. "A külső építkezés lehet, véget ért, de a belső építkezésnek folytatódnia kell népünk, közösségünk érdekében. Ez a hajlék az a műhely, ahol az élő köveket faragják, alakítják, a folyamatosan épülő falba beépítik" – mondotta az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke, Isten áldását kérve Maroskeresztúr templomos népére. Az úrvacsoraosztást követően Rácz Sándor maroskeresztúri lelkész – aki immár két templomban tart istentiszteletet a több mint ezer tagot számláló gyülekezetnek – számolt be a 10 év munkájáról, adott számot mindazokról a dolgokról, amelyek az építkezéshez tartoztak. A templom terveit Kali Ellák egyházmegyei főgondnok készítette, az építési munkálatokat 2000 tavaszán kezdték el. Semmi pénze nem volt az egyháznak a munka kezdésekor, mégsem róttak ki a családokra kisebb vagy nagyobb összegeket. A lelkipásztor javaslatára elfogadták, hogy mindenki szíve szerint adományozzon, hogy szeretetből és szeretetadományokból épüljön fel Isten hajléka. Az első három év alatt a megfogadott cégek felemésztették a teljes kiadás csaknem felét. 2003-tól megváltozott a presbitérium összetétele, valamint a gondnok személye. A maros-keresztúriak egynegyede járult hozzá adományaival az építkezéshez, azaz minden negyedik család fizetett 50 lejnél nagyobb összeget, de voltak, akik 1000 lejnél is nagyobb összeggel támogatták az építkezést. 2002–2006 között évenként három közmunkanapot határozott meg a presbitérium és fogadott el a közgyűlés a 18-65 év közötti férfiak számára, így a keresztúriak 3.153 napot dolgoztak le vagy fizettek meg. 2002-től a munkálatokat Rácz Sándor lelkipásztor és felesége irányították. A kőművesmunkát Somorai Albert presbiter vezetésével az egyháztagok napszámra fizetve végezték el, a bejárati ajtók, padok, szószék Kádár István nyárádtői gondnok keze munkáját dicsérik, a többi asztalosmunka Huszár István presbiternek köszönhető. "Azért imádkozunk, hogy a maroskeresztúri reformátusok élő kövekként épüljenek be Krisztus földi testébe, hogy sajátjuknak tekintsék e hajlékot és töltsék meg alkalmatos és alkalmatlan időben" – mondotta a gyülekezetnek Rácz Sándor lelkész. Ha a helyi alapokból, kormányalapokból, a megyei önkormányzattól, a polgármesteri hivataltól, testvérgyülekezettől, a marosi egyházmegyétől, az egyházkerülettől és másoktól származó támogatásokat összeadnánk, 406.000 lejre rúgnának az építés költségei, a valóságban azonban legalább kétszer ennyibe került a templom. A beszámoló után a helyi egyház ifjúsági csoportja énekelt, szavalatokat Aszalos Szidónia, Nagy Leila és Bodnár Tünde adott elő.
A vasárnapi templomszentelési istentiszteleten dr. Pap Géza püspök mellett meghívottként részt vettek Ötvös József, a Marosi Református Egyházmegye esperese, Székely Ferenc nyárádtői, Molnár Endre székelykakasdi, Zöld György székelyvajai, Szilágyi Imre aranyosgyéresi, Csenteri Levente uzdi-szentpéteri lelkipásztorok.
Antalfi Imola. Népújság (Marosvásárhely)

Fiatalodó közösség, megmerevedő egyház - interjú Ötvös József lelkésszel (Ötvös József református lelkipásztor 1952. augusztus 27-én született a Maros megyei Pókán. A Kolozsvári Protestáns Teológia elvégzése után 1977 és 1983 között a Görgényszentimrei Missziói Egyházközségben szolgált, majd 1983 és 1995 között Jedden volt lelkipásztor. 1995–2002 között a marosvásárhelyi VIII. Cserealji Egyházközség, 2002-től a marosvásárhelyi I. Vártemplom Egyházközség lelkésze. 2000-től a Marosi Református Egyházmegye esperese, 2001-től az Erdélyi Református Egyházkerület missziói előadója, generális direktora. Kötete: Hétköznapok, ünnepnapok, emléknapok (Kolozsvár, 2004), több rádióadást szerkesztett, és száznál több cikke jelent meg hazai egyházi és világi kiadványokban. Több hazai és nemzetközi egyházi és világi szervezet tagja, a hazai GAW (Gustaw Adolf Segélyszervezet) elnöke.)
„Az új egyházak a kisebb közösségek körében képesek a közvetlen hangot megtalálni, ami a nagy egyházakban már nem lehetséges. Viszont ha nekik is nő a közösségük, ugyancsak személytelenebb lesz a kapcsolatrendszerük. Márpedig az emberek igénylik a személyes kapcsolatot. ”
A kommunizmus idején sokan olyan neveket adtak gyermekeinknek, amelyek nem fordíthatók románra. Három fiáé nemcsak lefordíthatatlan, hanem jó hangzású, patinás magyar név. Tudatosan választottak? – A nyolcvanas években nősültem, akkor született az első két fiam. Akkor már a szülőfalum nevét sem lehetett magyarul leírni. Tehát félig-meddig tudatos, belső ellenállás lapul a nevek mögött. Csíksomlyói születésű feleségemet Emese Erzsébetként, engem viszont Iosifként vezettek be az anyakönyvbe, hivatalosan ma is az vagyok. Feleségemmel mindketten választottunk neveket, így lett az elsőszülött Koppány Bulcsú, a középső Ajtony Atilla – a régi helyesírás szerint –, a harmadik pedig Tétény Álmos. Valójában Töhötöm kellett volna hogy legyen, de az nem talál az Ötvöshöz, így ennek a Tétény változatát választottuk. A kedvenc neveink különben a Taksony és Szörény voltak, de az előbbi csúfolkodásra adott volna okot, a Szörény meg összeolvadt volna az Ötvös szó végével.
Lesz-e lelkészutánpótlás a családban?
A nagyobbik fiunk történész, és éppen értesített, hogy Arad közelében kelta sírra bukkant. Apósomat ’56 miatt elítélték, tehát ő a magyar forradalom szellemében élt, és ez az unokáján csapódott le – érdekli a történelem. A középső most végzi a konzervatóriumot Kolozsváron, már tanít a népfőiskolán. Klasszikus zenei képzéssel a tarsolyában talán dzsessz- és rockzenével foglalkozik majd. A kisebbik most kezdi a középiskolát, talán ő majd a papi pályán folytatja.
Szülei pókai földművesek voltak. Gyerekkorában gyakori jelenség volt, hogy egy paraszti származású fiúból pap lett?
Már a teológián tanultam, amikor tudatosodott bennem, hogy mennyire igaz rám is, amit ott tanítottak: a lelkészi munka hivatás, ugyanakkor ebben az is benne van, hogy valaki hív minket. Ha az emberben nem párosul az isteni hívás és a hivatástudat, akkor nagyon nehéz ezt végigcsinálni. Utólag értettem meg, hogy tizenkettedikes koromban következett be az életemben az elhívás, amit akkor nem ismertem fel. Számomra mindig megnyílt valamilyen tér. Egyedüli gyerek voltam. Mikor az első osztályt kezdtem, indították meg nálunk az 5–8. osztályt. Elődeimnek, ha tanulni akartak, más faluba kellett menniük iskolába. Gyerekkoromban értették meg a pókai emberek, hogy a kollektív gazdálkodás visszalépést jelent az életükben. Roszszabb lett a megélhetés, ezért majdnem mindenki megpróbálta taníttatni a gyermekét. Ennek a káros következménye az lett, hogy kiürültek a falvak. Ugyanakkor egy-két felnőtt is meghatározta az életemet. Amikor elvégeztem a 4. osztályt, akkor került oda két évre tanítani Deé Nagy Anikó, a Teleki Téka későbbi igazgatónője, aki 5. és 6. osztályban magyarra és oroszra tanított. Később édesapámmal úgy döntöttünk, hogy mezőgazdasági szakiskolában fogok tanulni.
Tipikus, becsületes parasztcsaládban nőttem fel, ahol értéke volt a földnek, a földművelésnek. Deé Nagy Anikó azt javasolta, iratkozzam be a Bolyai Farkas Középiskolába, de édesapám eleinte félt, hogy nem állom meg a helyem. Amikor leérettségiztem, olyan egyetemet kerestem, ahol nem szükséges a romántudás. A bentlakás pedellusa, Kiss Géza javasolta a teológiát. Édesapám is egyetértett vele, hogy pap legyek. Ő azért nem lehetett pap vagy tanító, mert egyedüli fiú volt a családban, és a földdel kellett foglalkoznia. De mély hitű ember volt. A nyolcvanas években a teológia magyar sziget volt, zárt közösség, ahol kifejlődött bennünk a magyarság iránti felelősségérzés, de ez szerintem nem a tananyagból, hanem a légkörből származott. 1958–59-ben, az ’56-os forradalom után a teológián kemény rendőrségi beavatkozás történt, embereket vittek el, és akkor az intézmény „magába zárkózott”, hogy megelőzze az ilyesmit. Engem is felelősségre vontak, amikor marosvásárhelyi középiskolásokkal egy kolozsvári vendéglőben találkoztunk, de a teológia felvállalta, hogy a résztvevőket megbünteti. Mai napig hálás vagyok ezért, hogy a professzorok vállalták ezt a fajta igazságtalan büntetést azért, hogy ne legyünk kiszolgáltatva az államhatalomnak.
Az egyetemi évek után Görgényszentimrére került. Ott mekkora gyülekezetet, milyen helyzetet talált? – Aki jelessel végzett, államvizsgázott, kérhette, hogy doktorálhasson, és én jelentkeztem is, viszont az akkori püspök nem akarta ezt engedni. Így is bejutottam a szebeni teológiára, viszont fél év után mégis állami kinevezést kaptam. Ezt nem lehetett visszautasítani, mert akkor elvesztettem volna a diplomámat. 1977. március 5-én utaztam Szentimrére, az autóbuszon hallottam, hogy azelőtt való este földrengés volt. Ez úgynevezett missziós egyházközség, amelynek nagyon szép múltja van. Görgényszentimre fejedelmi vár volt, a községben kiváló erdészeti iskola működött, s ami ritkaságszámba ment: a papi lak előtt aszfaltozott út volt. A reformátusság kisebbségben volt. Az a falu a hatvanas években még polgári közösségként működött, például két magánfodrászattal, a polgári családok napszámosokkal dolgoztattak.
Egyházilag az egész Görgény-völgye hozzám tartozott – a katolikus Görgényüvegcsűr, a zömében ortodox Laposnya, Libánfalva, Hodák. Akkor még nem volt magyargyűlölet, csak a marosvásárhelyi pogrom idején fejlődött ki. Annak idején egy budapesti hölgy kérésére a libánfalvi kocsmában román parasztoktól tudtam meg, hol van eltemetve a hölgy fia, akit katonaként mészároltak le, s ott temették el a román temetőben, amikor visszavonulóban volt a magyar hadsereg. Az az ortodox pap is segített a sírt felkutatni, aki 1990 márciusában felszólította a románságot, vonuljon be Marosvásárhelyre. Később Alsóidecset is hozzám csatolták, ez eredetileg szász település volt, a szász templomban egymás után, békésen folyt a román-ortodox, a német-evangélikus és a magyar-református szertartás. Ha a politikum nem avatkozik közbe, akkor e vidéken jól megférnek egymással a különböző ajkú emberek.
Ebben az időszakban sikerült templomokat felújítania, sőt egy új templom építése is a nevéhez fűződik. – Görgényszentimrén és Üvegcsűrön kevés pénzből, helyi erőből, némi holland segítséggel tataroztunk templomokat. Lelkipásztori szolgálatom alatt épült új templom Marosagárdon, ahol ortodox, görög katolikus és református hajlék van egymás mellett. A görög katolikusok a rendszerváltás után visszavették a templomukat az ortodoxoktól, akik emiatt nekifogtak építkezni, de mivel túl sok téglát vásároltak, a többletet felajánlották a református gyülekezetnek, amely a régi vályogtemplom helyett újat épített.
A Marosvásárhely közvetlen közelében fekvő Jedd már egészen más világ volt, mint a Görgény-völgye, majd következett Vásárhely, ahol a belvárosi, vártemplomi gyülekezet lelkésze lett. – Vásárhelyen – Jedd után – előbb a cserealji közösség élére kerültem. Érdekes kihívás volt. Varga László tiszteletes szolgált ott, ő akkor politizált, s ha el kellett mennie valahova, akkor én helyettesítettem, hiszen ez a gyülekezet közel esik Jeddhez. Mikor elment nyugdíjba, engem hívott a közösség. Kelemen Ferenc, a rádió munkatársa interjút készített velem, és én elmondtam, hogy egyházi műsoraiban néha hibás kifejezéseket használ. Erre ő azzal válaszolt, hogy meghívott műsort szerkeszteni. Így bekerültem a város közéletébe, ismert lettem, rádiós műsoriamból, a lapokban megjelent cikkeimből született a Hétköznapok, ünnepnapok, emléknapok című kötetem. Cserealja az 1988–89-es években alakult közösség, amelyet Csiha Kálmán hozott létre a népes lakótelepen, a Tudor negyedben. Sok magyar fiatal költözött ide faluról, hiszen ez volt ez egyik megélhetési lehetőség. Több mint 5000 reformátust tartottak nyilván, nagy részük a Nyárád- és a Küküllő mentéről származott. A cél az volt, hogy ne veszítsük el őket. Varga László tudta, hogy közösségi épületre van szükség, de református templomra nem adtak építési engedélyt, ezért egy polgári házat vettek meg, s kiütötték a belső falait. Így lett – sokáig torony nélküli temploma a közösségnek.
A Vártemplomba bekerülni, az ide tartozó református gyülekezet élére állni bizonyára rangot jelent egy lelkésznek. – Kihívást is jelentett, nem bántam meg, hogy átjöttem, bár élőbb gyülekezet volt a cserealji. Ez a gyülekezet kissé Marosvásárhelyt szimbolizálja. Itt 3700 a nyilvántartott hívek száma. Elődöm, Fülöp G. Dénes 18 évig a legmegfelelőbb pásztora volt a gyülekezetnek. Helytállt a Ceauşescu-korszak utolsó éveiben, és a rendszerváltás után kiváló külföldi kapcsolatai révén sok mindent meg tudott valósítani. A huszadik század kiválósága volt ő a Vártemplomban – Tóthfalusi József, Csíky József, Mester István után. 2002-ben ment nyugdíjba, és a presbitérium jó ideig kereste az utódját, végül rám gondoltak. Sok lelkipásztor „kiég”, mert nincsenek sikerei. Nálam ez nem következett be. Egyik komoly sikerélményem az orgonához kapcsolódik. Mikor idekerültem, a Vártemplomban a régi, műemlék orgona nem működött, helyette elektromos orgonát használtak. Egy Csehországban lengyelként született ismerősöm, aki 16 évesen Németországba menekült, értesített, hogy ott fölöslegessé vált egy orgona. Molnár Tünde orgonaművész ajánlotta, fogadjuk el, nem baj, ha egy templomban két versenyorgona van. A gyülekezet úgy döntött, hogy előbb a régit kell megjavíttatni. Így is történt, majd a németországit is működőképessé tettük, így két működő orgonánk van, e téren a Vártemplom egyedülálló az erdélyi református templomok között. Ez azért jó, mert Erdélyben a templom már nemcsak egy lelki közösség vasárnapi találkozásának a helyszíne, hanem magyar kulturális közösségi hely. Fülöp Dénes a nyolcvanas években a templom melletti termet gótikus közösségi teremmé építtette újra, az esperesi hivatal tanácstermében pedig mostanában képzőművészeti kiállításokat szervezünk.
A Vártemplom gyülekezetében hogyan alakult a hívek száma?
Amikor idekerültem, Fülöp Dénes azt mondta: egyik legfontosabb feladat az öregekkel való foglalkozás, mert ez a városrész kiöregedett. De pár év múlva megfordult a dolog, eltávozott az élők sorából az idős generáció, bár jobbára még most is az idősek járnak templomba, 250–300-an. Viszont húsvétkor a fiatalok is megjelennek, igaz, általában külföldön élnek, s az ünnepekre hazajönnek. De most már az itthon élők körében is sok a keresztelő, a konfirmáció. És ami igen örvendetes: egyre több magyar család vállal harmadik gyereket. A gyülekezet korképe szerint nagyjából kiegyenlítődtek a generációk, viszont igaz, hogy számszerűen fogy.
Mi a véleménye a rendszerváltás után megerősödő jehovista és egyéb, kisebb egyházakról? – Ma ez már nem annyira jellemző. Ennek a folyamatnak vannak pozitív vonatkozásai is. Például az, hogy a pünkösdista egyház meg tudta szólítani a cigány közösségeket, és bizonyos mértékben civilizálta ezeket. A hagyományos egyházaknak ez nem sikerült. Pedig fontos dolog, hiszen Erdélyben becslések szerint egymillió roma él. Talán a Hit gyülekezete talált leginkább utat a fiatalok felé. Úgy látom, hogy ezek az új egyházak a kisebb közösségek körében képesek a közvetlen hangot megtalálni, ami a nagy egyházakban már nem lehetséges. Viszont ha nekik is nő a közösségük, ugyancsak személytelenebb lesz a kapcsolatrendszerük. Márpedig az emberek igénylik a személyes kapcsolatot. Egyik katolikus társam fogalmazott úgy: a mi legnagyobb problémánk, hogy az egyház kezd megmerevedni.
A Királyhágómelléki Református Egyházkerület már korábban beindította öntisztulási folyamatát, sorozatosan leplezik le azokat a református lelkészeket, akik kapcsolatban álltak a kommunista állambiztonsági szervekkel. Az Erdélyi Református Egyházkerület körében próbálják-e feltárni ezt a káros kapcsolatrendszert? – Rájöttünk arra, hogy e téren még mindig folyik a manipulálás. A mi egyházkerületünk létrehozott egy vizsgálóbizottságot, amely megállapítja, hogy az eddig ismert anyag alapján a lelkészek együttműködtek-e a Szekuritátéval. Ez azt is jelenti, hogy megvédenek esetleg ártalmatlanul meggyanúsított embereket. Ehhez arra van szükség, hogy mindenki kérje ki az iratait, és mutassa fel azokat. Én láttam a saját iratcsomómat, illetve annak egy részét megkaptam Bukarestben. A nyolcvanas években több esetben kihallgattak, a belügyisek tudták rólam, hogy vannak nyugati kapcsolataim. Felkészültem rá, hogy mi lesz a dossziémban, és nem az volt benne, amire számítottam. Tehát valakik még mindig szelektálnak. Igényeltem, fedjék fel annak a húsz személynek a nevét, akik rólam jelentettek, ez fokozatosan zajlik, egyelőre hat nevet ismerek, egyházi személyek is vannak közöttük.
A püspökhöz eljuttatott, velem kapcsolatos iratcsomóban viszont ezeknek már csak a fele jelenik meg. Sajnos egészen reális képet még nem lehet összeállítani. Iratokat visszatartanak, amelyekről nem akarnak beszélni, vagy fel akarnak használni valakik ellen. Az irataim között olyasmi is szerepel, hogy én jelentettem valakiről, és amikor utánanéztem, kiderült: Baciu százados tesz jelentést egy velem folytatott beszélgetés alapján. Erre mondhatnám, hogy az egész nem igaz. De ha igaz, akkor minek tekinthető ez? Az én jelentésemnek? Vagy az ő jelentésének? Az ő szemükben mi, tanárok, lelkészek eleve irredenta elemekként voltunk elkönyvelve. Tehát én hat olyan személynek a nevét ismerem már, akik rólam jelentettek, és ezek után újból elolvastam a jelentéseket. Örülök, hogy szembesültem velük, mert soha annyi jót nem mondtak rólam, mint ők. Egyikük egyetemi tanár. Nekem senki nem ártott, semmilyen hátrányt nem szenvedtem 58 éves koromig amiatt, hogy esetleg felkértek valakit, jelentsen rólam.
Máthé Éva. Krónika (Kolozsvár)

Székházavató a Magyar Polgári Pártnál
Szász Jenő: "Azért van MPP, mert az RMDSZ nem teljesített"
Szombaton avatta fel székházát Magyar Polgári Párt (MPP) Maros megyei szervezete. A marosvásárhelyi Aurel Filimon(volt Iskola) utca 28. szám alatti ingatlant a tagság és szponzorok támogatáával béreli, mivel – ellentétben más pártokkal – sem a megyei, sem a városi tanács nem utalt ki székházat az MPP számára.
Az avatóünnepségen a párt tagjai, a történelmi egyházak képviselői mellett jelen volt az MPP országos elnöke, Szász Jenő, Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke, László György, az MPP Maros megyei elnöke valamint Kelemen Ferenc, a marosvásárheyi szervezet elnöke.
Beszédében László György megyei elnök hangsúlyozta: a székház felavatása ünnep az MPP számára, hiszen ez is bizonyítja, hogy a szervezet él és gyarapodik, vannak támogatói. Ünnep, mert a megyei tagság régi vágya teljesült: immár van, ahova "bejönni", "haza jönni", hiszen ez a ház mindig nyitva áll majd mindenki számára. "Összetartozásunk jelképe is ez a hajlék, összetartozásunk jele az, hogy ma itt ennyien összesereglettünk a megye minden pontjáról, hogy történelmi felekezeteink elöljárói megjelentek. Megmaradásunk és gyarapodásunk érdekében mindenképpen egymásra vagyunk utalva. Együtt erősek lehetünk, de csakis akkor, ha egy jól meghatározott cél lebeg előttünk. Ennek a célnak rendeljük alá munkánkat, mindennapjainkat. Ez a cél kell meghatározza ezen új iroda szellemiségét is. Olyan hely kell ez legyen, amelynek kisugárzása van. Akkor bizakodóak lehetünk. Erősek lehetünk, és ezt az erőt éreznie kell közösségünk tagjainak is. Ha ők érzik, hogy értük vagyunk, velük vagyunk, hogy munkánknak értelme van, és nem egy, a valóságtól elrugaszkodott politikai elit papol – akkor ez az erő hatványozódni fog. Akkor egy év múlva, két év múlva vagy tíz év múlva elmondhatjuk, hogy értelme volt az áldozatnak és értelme volt a mai napnak is" – nyilatkozta a megyei elnök. A székházat Ötvös József, a Marosi Egyházmegye esperese valamint Nagy László unitárius lelkész, püspök-helyettes áldotta meg. A szalagvágást követően megtartott sajtótájékoztatón László György elmondta, nem "hivatalból" kapták a székházat, mint más pártok, az érvényben levő törvények alapján, hanem bérbe vették a helyiségeket. De továbbra is reméli, hogy a megyei önkormányzat kiutal egy pártszékháznak alkalmas ingatlant az MPP-nek is. Kelemen Ferenc, a marosvásárhelyi szervezet elnöke kifejtette: " az MPP él, dolgozik és jövőképet kíván teremteni az emberek számára, erősíteni a magyarságtudatot". Toró T. Tibornak – aki az MPP-t a jóra való restség példaképének címkézte egy internetes sajtótájékoztatón – "üzente", hogy "nagy tévedésben van", hiszen a széházavató, a nemzet ünnepeinkre való megemlékezések, Marosvásárhely főterének átrendezésével kapcsolatos javaslataik, az internetes mozgalom elindítása az utcanaveink visszaszerzésére, a helyi választásokra való felkészülés mind-mind azt bizonyítja, hogy az MPP igenis dolgozik. Ilie Nastase volt élsportoló romákkal és a Székelyföld etnikai összetételének megváltoztatásával kapcsolatos kijelentéseit is sérelmezte. Izsák Balázs, az SZNT elnöke azokról az elvárásokról beszélt, amelyek megfogalmazása szükséges ahhoz, hogy a székelyföldi autonómiatörekvések beilleszthetők legyenek a magyar nemzetpolitikába. "Oltalmazó hatalom szerepvállalását várjuk el Magyarországtól, azt a szerepet, amit Ausztria töltött be Dél-Tirol esetében. Ami a marosvásárhelyi önkormányzati választásokat illeti, itt olyan magyar képviseletre lesz szükség, olyan személyekre, akik nevét, tevékenységét a város magyar lakossága jól ismeri és értékeli" – jelentette ki Izsák Balázs. Szász Jenő pártelnök elégtétellel nyugtázta a párt megyei székhelyének avatását, ami bizonyítja, hogy "új lendületet kapott a megyei szervezet az új vezetéssel". Az elmúlt 20 évet az erdélyi magyarság szempontjából RMDSZ-korszaknak, a szövetség politikai monopólumának nevezte, amire az MPP-nek alternatívát kell kínálnia. "Azért van MPP, mert az RMDSZ nem teljesített. Mert az RMDSZ nem ért el jelentős eredményeket" – nyilatkozta. Hogy az EMNT mint párt jelent-e alternatívát? A Tőkés László püspök által létesítendő új pártnak Szász Jenő szerint nincs értelme, zavart kelt, és egyébként is "Tőkés László 20 évet késett ezzel, és végleg le is késett". A Népújság kérdésére, hogy a 2012-es önkormányzati választásokon az MPP külön állít-e jelölteket vagy szövetkezik adott esetben az RMDSZ-szel, Szász Jenő kifejtette: lesz egy bizonyos százalék, ami alatt nem kínálnak versenyhelyzetet, de Maros, Hargita, Kovászna megyében saját jelölteket kívánnak állítani. "Maros megyében, Marosvásárhelyen demokratizálni szeretnénk a magyar társadalmat, politikai pluralizmusra van szükség. A párt jelenleg az önkormányzati választási stratégiáján dolgozik" – tette hozzá.
(antalfi) Népújság (Marosvásárhely),

Az anyanyelvi oktatás bővítését követelték a vásárhelyi magyarok
Ne féljenek a magyarok! Nem szabad félnünk kivívni nyelvi, oktatási jogainkat – hangsúlyozta csütörtökön este Ádám Valérián, a Romániai Magyar Orvos- és Gyógyszerészképzésért Egyesület (RMOGYKE) ügyvezetője a Marosvásárhelyi Orvostudományi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) diszkriminatív chartája ellen rendezett marosvásárhelyi tiltakozó megmozduláson. A református Vártemplomba összehívott imaesten összesereglett több száz résztvevő előtt tartott beszédében Ádám Valérián toleranciára szólította a Maros-parti város, valamint a MOGYE többségi vezetőségét, emlékeztetve: a hatvanas években a megyeszékhelyre telepedett románokat nagy szeretettel fogadta az akkor még többségben lévő magyar lakosság.
Elítélték a diszkriminációt. Az imaest szónokai egyenlőséget követeltek a MOGYE magyar diákjai és tanárai számára
Ötvös József vártemplomi lelkész, a Marosi Református Egyházmegye esperese többek között a leendő orvosok gyógyító hivatásának jelentőségét hangsúlyozva érvelt az anyanyelvű oktatás bővítésének szükségessége mellett, arra buzdítva a marosvásárhelyi, erdélyi magyarokat, hogy együttműködve és ne egymás ellen fordulva küzdjenek a kisebbségi jogok kiharcolásáért. Kincses-Ajtay Mária, a MOGYE professzora, a Bolyai Kezdeményező Bizottság (BKB) elnöke felszólította az oktatási minisztériumot, ne hagyja jóvá az egyetemi chartát, ez ugyanis szerinte az intézmény magyar tagozata elsorvasztásának befejezését jelentené. Benedek István orvos, az RMDSZ városi szervezetének elnöke leszögezte: reális orvosképzés nem létezhet magyar tagozat nélkül. A szervezők vidofelvételeken idézték fel a hallgatóságnak a MOGYE falain belül az elmúlt hetekben hozott döntéseket, beleértve a charta elfogadását és a költségtérítéses helyeknek a magyar diákoktól történő megvonását. A Vártemplom udvarán elhelyezett feliratok eközben egyenlőséget, teljes körű magyar oktatást követeltek a MOGYE-n, továbbá azt hirdették, hogy az egyetemi autonómia nevében nem lehet megsérteni az ország törvényeit. Az imaest végén különben Ádám Valérián úgy fogalmazott: a tiltakozók ezúttal a magyar oktatás egyenjogúságáért szálltak síkra, és eltekintettek Marosvásárhely főterének „visszafoglalásától”.
Ezzel egy időben a MOGYE ügyében rendezett tiltakozás kapcsán Tőkés László EMNT-elnök és Toró T. Tibor ügyvezető elnök csütörtökön kiadott közleményében bírálta, hogy az egyetem szenátusának többségi része – saját szabályainak felrúgásával – a magyar oktatók és hallgatók példás összefogása és tiltakozása ellenére olyan egyetemi chartát fogadott el, amely még az eddigi helyzethez képest is visszalépést jelent. Az EMNT vezetői szerint az erdélyi magyar orvosképzés nemzetstratégiai jelentőségű, így a szervezet számára az egyetlen elfogadható megoldás, „nemzeti minimum” ennek teljes szintű és önálló tagozatként való megszervezése és működtetése. Tőkésék szerint ebben a kérdésben az RMDSZ-nek nem szabadna „lapítania vagy merő taktikázásra szorítkoznia”, hiszen felértékelődik a szövetség kormányzati pozíciója, kiemelt módon pedig az oktatási tárca tevékenységét felügyelő Markó Béla miniszterelnök-helyettes felelőssége. Az EMNT vezetősége elítéli a MOGYE többségi vezetőinek „szűklátókörűségét és törvénybe ütköző szabálytalanságait”, ezen túlmenően felszólítja az RMDSZ vezetőségét: kormányzati eszközei birtokában akadályozza meg az egyetemi charta jogerőre emelését, és tegye koalíciós szerepvállalása fennmaradásának feltételévé az állami egyetemek magyar tagozatainak létrehozását.
Mint ismeretes, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen az új román oktatási törvény biztosította lehetőségek ellenére az intézmény román többségű szenátusa júniusban megakadályozta a magyar intézetek létrehozását. Júliusban az okozott felháborodást, hogy az általános orvosi karon a 80 költségtérítéses hely mindegyikét a román tagozatra felvételiző diákok kapták meg. Ezt később korrigálták, 40 helyet biztosítva a magyar tagozatnak. A RMOGYKE és a kolozsvári állami magyar nyelvű egyetem újbóli létrehozásáért tevékenykedő Bolyai Kezdeményező Bizottság még júliusban kérvényezte Dorin Florea polgármesternél a csütörtöki főtéri megmozdulás engedélyezését. Az önkormányzat illetékes bizottsága előbb azzal az indokkal utasította el a kérelmet, hogy a felsőoktatási intézmény belügyeire az egyetemi autonómia keretein belül, nem pedig az utcán kell választ keresni, majd az újabb folyamodványt a fasiszta, kommunista, rasszista és soviniszta jellegű, illetve az ország biztonságát veszélyeztető rendezvények korlátozásáról szóló törvénycikkelyre hivatkozva söpörte le az asztalról. Krónika (Kolozsvár)

Legyenek szavunkat értő gyógyító emberek!
Imaest az anyanyelven tanulás korlátlan szabadságáért
A Romániai Magyar Orvos és Gyógyszerész Képzésért Egyesület (RMOGYKE) és a Bolyai Kezdeményező Bizottság (BKB) felhívására a Vártemplomban tartották meg az eredetileg Marosvásárhely főterére meghirdetett összejövetelt az anyanyelvünkön való tanulás korlátlan szabadságáért, a MOGYE önálló magyar tagozatának létrehozásáért. Nagyszámú csendőrt és rendőrt vezényeltek ki felügyelni a Vártemplom körüli terekre, miközben az imaesten elhangzott: szükség van arra, hogy fiataljaink magyar nyelven tanulhassák a gyógyítást, hogy értsék szavunkat.
Mivel Marosvásárhely polgármesteri hivatala nem engedélyezte a város főterére tervezett tiltakozó körmenetet, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) önálló magyar tagozatának létrehozását támogatók, az egyetem szenátusa által elkövetett jogsértés ellen tiltakozók tegnap este a Vártemplomban gyűltek össze, majd imaesten vettek részt, amelyen a történelmi egyházak képviselői mellett a civil szervezetek vezetői, magánszemélyek is szót emeltek a teljes körű magyar nyelvű állami oktatás mellett. Közel félezren – köztük a helyi önkormányzat képviselői, politikai pártok, civil szervezetek vezetői – imádkoztak méltósággal az anyanyelvű oktatásért, és arra hívták fel a figyelmet, hogy a MOGYE szenátusa törvénysértést követett el akkor, amikor leszavazta az önálló magyar tagozat létrehozását, a magyar nyelven történő gyakorlati oktatás megvalósítását. Törvényes magyar főtanszékeket akarunk!, Teljes anyanyelvi oktatást a MOGYE magyar tagozatán!, Egyenlőséget a MOGYE-n! – csupán néhány azok közül a feliratok közül, amelyek a magyar közösség tiltakozását fejezték ki az új tanügyi törvényt sajátosan értelmező egyetemi szenátusi tagok döntése miatt Marosvásárhelyen, abban a városban, ahol mint Ötvös József, a Marosi Református Egyházmegye esperese hangsúlyozta, "fél évszázadon át ebben a városban anyanyelven készültek a leendő orvosok, akik a sóhajtásainkat is megértik". Legyenek tehát gyógyító emberek, akik értik a szavunkat és magyar nyelven tanulhassák a gyógyítást – mondta. Ádám Valerián, a RMOGYKE vezetője arra biztatta az egybegyűlteket, ne féljenek hinni, hogy a MOGYE a magyaroké, az a MOGYE, ahol a magyar oktatók segítették pályafutásukban a román hallgatókat. Az imaest keretében élő beszélgetést folytattak a budapesti Semmelweis Egyetem Hallgatói Önkormányzat elnökével, Szécsényi-Nagy Balázzsal, majd rövid filmet vetítettek a MOGYE szenátusi döntésének előzményeiről, a szavazás körülményeiről, meghallgava Dux Lászlónak, a Nemzeti Erőforrás Minisztérium helyettes államtitkárának, az egyetem neves magyar oktatóinak, rektorának, rektorhelyettesének, a Sapientia volt rektorának, Hollanda Dénesnek, Vizi E. Szilveszternek, a Magyar Tudományos Akadémia volt elnökének, Fodor Imre, Marosvásárhely volt polgármesterének, dr. Vass Levente miniszteri tanácsosnak, Markó Béla volt RMDSZ-elnöknek és oktatásért felelős miniszterelnök-helyettesnek a véleményét.
A rendezvényen lapzárta után elhangzottakra holnapi lapszámunkban visszatérünk.
Antalfi Imola. Népújság (Marosvásárhely)

Félárbocon a nagysármási magyar oktatás
"…A Belső-Mezőségnek nincs magyar középiskolája, kollégiuma, ahol össze lehetne gyűjteni a magyar gyermekeket, hogy ne forduljon elő például az, hogy Sármás körzetében több mint száz 0-14 éves gyermek nem részesül magyar oktatásban" – hívta fel a figyelmet Vetési László, az Erdélyi Református Püspökség szórványügyi előadója az áprilisban tartott II. Mezőségi Civil Műhelyen.
Az ott hallott adatokból kiindulva szervezett baráti beszélgetést a kolozsvári székhelyű Szórványtengely Mozgalom és lapunk a sármási református egyházközség gyülekezeti termében. A helyhatóságot Sallai Imre, Nagysármás alpolgármestere képviselte, részt vett Ötvös József, a Marosi Egyházmegye esperese, az Erdélyi Református Püspökség generális direktora, Kántor Attila, a Maros-Mezőségi Egyházmegye esperese, Trombitás Jolán óvónő, Bartha Erzsébet, Györfi Apollónia, Sallai Ildikó, Székely Szabina tanítónők és Rigó Ildikó kémia szakos tanár.
Szabó Csaba, a Szórványtengely Mozgalom vezetője, az RTV kolozsvári stúdiójának munkatársa a mozgalom céljairól és az elért eredményekről számolt be, olyan iskolákról, ahol szinte a semmiből sikerült a magyar tannyelvű oktatás fontos központjait kialakítani. Szólt azoknak az újságíróknak a tevékenységéről, akik a Világhírnév Kiadó Fehér Hollók sorozatában közölt riportjaikban, írásaikban gyakran foglalkoznak a szórványban élő magyarság sajátos gondjaival.
A beszélgetés során derült ki, hogy az anyanyelvi oktatásból kimaradó környékbeli gyermekeken kívül nem mentes a gondoktól a nagysármási magyar nyelvű oktatás sem. A valamikori párhuzamos osztályok alig több mint fél osztálynyi gyermekre zsugorodtak. Balázs Lajos, a rendezvényt vendégül látó helybeli református lelkész adatai szerint 2007-ben négy, az elmúlt évben mindössze három gyermeket kereszteltek, s a házasságkötések száma is kettő és nyolc között mozgott. Amikor ezek a nemzedékek iskolába kerülnek, a gyerekek számát illetően amúgy is hiányos létszámmal működő sármási magyar óvodai és iskolai tagozaton kénytelenek lesznek az osztályokat összevonni. Bár az óvodában 12-15 tagú csoportok működnek, s a múlt tanévben 18-an voltak az előkészítő csoportban, az idén mindössze 13-an kezdték meg az első osztályt. Két család elköltözött, két gyermeket román tagozatra adtak, egy pedig visszamaradt az óvodában. Az I-IV. osztályokban is kevés a gyermek, 11-en járnak második, 15-en harmadik és 17-en a negyedik osztályba. A felsőbb osztályokban sem sokkal jobb az arány, az ötödikben 14-en, hatodikban 13-an, hetedikben 15-en, nyolcadikban 14-en tanulnak. Ha nem sikerül gyermekeket toborozni a környékbeli falvakból, ahol már megszűnt a magyar iskola, akkor távlatokban hasonló sors vár a sármási magyar oktatásra is. Holott, ahogy Vetési László fogalmazott, sokan arra gondoltak, hogy a belső Mezőségnek ez a szép települése alkalmas lenne egy gyűjtőpont kialakítására, ahol kollégiumot is ki lehetne alakítani. Nagysármás oktatási központtá alakítása 2003-ban az RMDSZ Szövetségi Képviselők Tanácsának szórványügyekben tartott összejövetelén is felmerült. A megvalósuláshoz azonban következetességre, összefogásra, tettekre lett volna szükség. A tervekhez képest jelenleg nem működik magyar középiskolai osztály a nagysármási iskolában. A szülők közül ketten-hárman engedhetik meg, hogy valamelyik környező városban járassák kilencediktől a gyermeküket, mivel a havi költségek közel nyolcszáz lej körül vannak. A többi általános iskolát végző sármási diák a román tagozaton tanul tovább. Véleményünk szerint hasznos lenne felvenni a kapcsolatot a szamosújvári Téka Alapítvánnyal, hisz az ott működő bentlakásos, jól felszerelt és komplex képzést nyújtó kollégium a mezőségi gyermekek érdekében jött létre, akiknek az utaztatását is megoldották.
Balázs Lajos református lelkipásztor visszatekintőjéből az derült ki, hogy a XX. század kezdetén sem volt zökkenőmentes a sármási magyar oktatás helyzete. Az impériumváltás utáni időszakban a református parókián szervezték meg a felekezeti oktatást, de 1922-ben a nem megfelelő körülményekre hivatkozva bezáratták az iskolát. Később, 1930-ban, amikor már 250 iskolaköteles gyermek volt, megszüntették a magyar nyelvű oktatást. 1938-ban, amikor Vásárhelyi János püspök közbenjárására lépések történtek egy tanító alkalmazása és felekezeti iskola építése ügyében, a magyar tanulók száma 270 volt.
Sallai Imre alpolgármester szerint, amivel a jelen levő pedagógusok is egyetértettek, Sármás nagy problémája, hogy a külföldi munkalehetőség, a környező városok elszippantják a fiatalokat, s ahhoz, hogy az iskola megmaradjon, vállalkozások beindítására lenne szüksége, amelyek megélhetést biztosítanak a helybelieknek. Erre Sármáson minden feltétel adott lenne, jó az út, elkészült a közművesítés, s központja szépen rendezett település benyomását kelti.
Azzal kapcsolatosan, hogy miképpen lehetne a környező falvakban levő gyermekeket összegyűjteni, Kántor Attila esperes nem túl bizakodó. A bemutatott statisztikák szerint egyre kevesebb a reformátusok száma, több faluban már nincsen senki, gyerek pedig alig maradt.
A helybeliek szerint próbálkoztak a környező iskolákban, de egyrészt a szülők nem egyeztek bele, hogy mindennap utazzon a gyerek, másutt az iskolából nem engedték el, mert nélkülük megszűnt volna a román tagozat is, s van, ahol a lelkész zárkózott el az együttműködéstől, másutt már szégyellik vállalni magyarságukat. A lelkészek azonban, akik bővebben beszámolhattak volna a sajátos helyzetről, sajnos nem voltak jelen, és a tanfelügyelőség képviselője sem jött el a megbeszélésre. Az a tény, hogy Sármás három megye találkozásánál fekszik, megnehezíti a helyzetet, hisz a gyermekeket különböző megyékből kellene toborozni. Az iskolabusz jelenleg Lárgáról és Marócházáról szállítja az iskolásokat, de még egy-két útvonalra szükség lenne. Ahhoz, hogy megmaradjon a magyar tagozat az óvodában és az iskolában is, ha jövőtől a tanintézmények finanszírozása a tanulók után járó fejpénz alapján történik majd, lépni kell. A megbeszélésen elhangzott, immár elkerülhetetlen, hogy ezeket a tevékenységeket, mivel az alpolgármesternek nagyon sok a tennivalója, egy helybeli alapítvány vállalja fel. Ennek létrehozásában kellene támogatni a nagysármásiakat, hogy pályázni tudjanak.
Az iskolán kívül szó esett arról is, hogy Nagysármás és környéke felfedezéséhez, ahol 1908-ban fúrták az első földgázkitermelő szondát, s ahol a határban ma is vannak égő tüzek, s ahol a mezőségi táj s a közelben levő tavak sok szép látnivalót nyújtanak, nagyobb népszerűsítésre lenne szükség, s a jól átgondolt turizmus is jövedelmet, munkahelyeket jelenthetne – hangzott el a beszélgetés során, amit a helybeliek valószínűleg továbbgondolnak majd.
Bodolai Gyöngyi. Népújság (Marosvásárhely)

50 éves a marosvásárhelyi református gyűjtőlevéltár
Az Erdélyi Református Egyházkerület Marosvásárhelyi Vidéki Gyűjtőlevéltára és a marosvásárhelyi Református Kollégium a levéltár 50 éves fennállása alkalmából tegnap emlékünnepséget tartott a kollégium dísztermében.
Az emlékünnepség témája akkor vált igazán érdekessé, amikor a szakértők szólaltak meg és mondták el, miért is fontos az erdélyi reformátusságnak és magyarságnak a levéltárak felbecsülhetetlen értékű hagyatékának az őrzése. A hallgatóságban, a részt vevő diákokban itt tudatosult, hogy e kulturális örökség milyen gazdaggá teszi közösségünket, s erről a gazdagságról sokan nem is tudnak.
– Nekünk valamit mindig bizonyítani kell, ezért jó, ha a dokumentumainkat gondosan megőrizzük – mondta megnyitójában Székely Emese, a Református Kollégium igazgatója, aki dr. Sipos Gábornak, az erdélyi egyházkerület főlevéltárosának adta át a szót. Előadásában a marosvásárhelyi levéltár emlékeit idézte fel. 1957-ben a kommunista állam meghozta a levéltári törvényt, amely kimondta, hogy az egyházak megőrizhetik levéltáraikat. Ennek szellemében az egyháznak létre kellett hoznia egy gyűjtőlevéltár-hálózatot, azonban ez a hálózat csak részben valósult meg, csupán a kolozsvári és a marosvásárhelyi gyűjtőlevéltár jött létre. A marosvásárhelyi hosszú ideig a vár egyik bástyájában, majd a Teleki-ház alagsorában kapott helyet. Az Erdélyi Református Egyházkerület marosvásárhelyi gyűjtőlevéltára jelenleg a Bernády tér 3. szám alatti Teleki-ház felső szintjén van. Raktáraiban 1567-1987 közötti dokumentumok találhatók. 1692-től őrizzük az esperesi vizitáció jegyzőkönyveit, a zsinati jegyzőkönyveket! Elsősorban a Marosi Egyházmegye iratai ezek, de itt található a görgényi, a bekecsalji, ludasi esperességek és egyházi intézmények 170 folyóméternyi iratanyaga is. Nem tudjuk, hogy mit hoz a jövő! Azt szeretnénk, ha valamelyik egyházi ingatlanban helyet kapna a levéltár. Az iratok méltó elhelyezése a legfontosabb – mondta az egyházi gyűjtőlevéltár igazgatója.
Márton Krisztina restaurátor a levéltári dokumentumok károsodásáról és konzerválásáról tartott érdekes, vetített képes előadást. – Amit itt én egy mondatban elmondok, azon hónapokig dolgozom. A levéltári anyagok, könyvek restaurálása rendkívül időigényes munka. Nagyon sok irat került rossz állapotba a szakszerűtlen tárolás miatt. Rovarok, rágcsálók, a nedves, savas környezet, a penész nagyon sok értéket kikezdett. Ezekkel kell felvennünk a harcot, s megmenteni az iratokat az utókornak – mondta a restaurátor, aki külön kitért a megrongálódott Bolyai-kéziratok restaurálására.
Ősz Sándor Előd levéltáros a kommunista rezsim által 1971-ben Bukarestbe szállított kolozsvári egyházi kincsek és levéltári anyag visszaszerzésének kálváriáját vázolta fel, melyet a “leuntatás” taktikájával próbáltak helyben tartani. Az egyház nem unt bele a hercehurcába, és 2011 tavaszán sikerült ezeket visszaszerezni. Kiderült, hogy az erdélyi reformátusok kincseit – kilenc úrasztali edényt, textíliákat, levéltári dokumentumokat, köztük egy 1518-as pápai brevét vagy Apáczai Csere János 1659-ben írt levelét, Báthory Zsigmond fejedelem adománylevelét, amelyben 150 forintot adományoz a marosvásárhelyi iskolának – a Román Nemzeti Múzeumban soha nem állították ki, a pincében őrizték, hála Istennek sértetlenül – mondta az előadó.
Az előadások során Botos Csaba somosdi lelkipásztor, Nemes Gyula nagyernyei helytörténész és Berekméri Árpád-Róbert levéltáros a rendezvény bonyolítójának előadásait hallhatták a résztvevők.
Fellépett a Kájoni János furulyaegyüttes, Enyedi Dorottya zongorán játszott.
Mezey Sarolta Népújság (Marosvásárhely)

A templom és az iskola szellemében
Harminc végzősét búcsúztatta tegnap a marosvásárhelyi Kántor-Tanítóképző Főiskola. A Károli Gáspár Református Egyetem kihelyezett tagozatának végzősei – leendő tanítók, kántorok – számára reggel az Eminescu utcai diakóniai központ udvarán vette kezdetét a ballagási ünnepség, katolikus szentmisén, majd unitárius istentiszteleten vettek részt, végül a Vártemplomban hálaadó istentiszteleten Ötvös József, a Marosi Református Egyházmegye esperese, az Erdélyi Református Egyházkerület generális direktora Isten szavaival engedte útnak a ballagókat.
A marosvásárhelyi Kántor-Tanítóképző Főiskola tegnap a 19. végzős évfolyamától búcsúzott, a nappali, illetve a levelező tagozaton harminc diáknak szólt a Gaudeamus. Velük együtt 750-re nőtt azok száma, akik ezt az intézményt választották oklevélszerzés céljából. Ötvös József esperes Máté evangéliumára alapozva szólt a ballagókhoz, az életben meghozandó döntések mérlegelésére intette őket. – Egész életünk tele van hívással: szavaljuk a Talpra magyart, nemrég arra biztattak, menjünk szavazni, újságokban jelennek meg hirdetések, amelyek külföldre csábítanak, jobb kereseti lehetőséget kínálva. Szednek szét a hívások, nem tudjuk eldönteni, melyiknek engedelmeskedjünk. A hívások mögött mindig ígéretek vannak, és ezek értékét az adja, hogy ki áll ezek mögött. A pártok jobb jövőt ígértek, de Jézus ígérete így hangzott: "Megnyugvást adok a lelketeknek" – és ezt senki más nem ígérheti komolyan – fogalmazott az esperes.
Barabás László, a kántor- tanítóképző igazgatója elégedetten nyugtázta, végzőseik életútja bizonyíték arra, hogy intézményük eléri a célját, értelmiséget képeznek az erdélyi magyarság számára, a templom és az iskola szellemében. Ugyanakkor megjegyezte, napjainkban, amikor a társadalomban egyre inkább érezhető a mentalitásváltás, a klasszikus értékek válsága, diákjaiknál nem érhető tetten ez a tendencia, a keresztyén értékek szellemében végzik munkájukat. – Rájuk lehet bízni a gyülekezeteket, jól felkészültek a szolgálatra – fogalmazott Barabás László, aki jártában-keltében örömmel állapítja meg, hogy végzőseik mindenütt a közösség érdekében dolgoznak, óvónőkként, tanítókként nemcsak oktatnak, hanem az anyanyelvet, a kultúrát is ápolják.
Az igazgató elismeréssel szólt azokról a pedagógusokról, akik diákjaik képzésében oroszlánrészt vállalnak, kiemelten megköszönte Balázs Árpád, Bordi Géza, Sípos Anna és Szabó Éva tanárok munkáját. Az ünnepséget a főiskola hallgatóinak közreműködése tette színesebbé.
(mb) Népújság (Marosvásárhely)

Újabb Fehér Holló-kötet bemutatója
Vita média és közösség kapcsolatáról
A román nyelvű média érdeklődési területének beszűkülése és a hazai magyar sajtó kapcsolatteremtő szerepének háttérbe szorulása volt a témája annak a kerekasztal-beszélgetésnek, melynek szervezője a Szórványtengely mozgalom illetve ennek Fehér Holló Médiaklubja volt, helyszíne pedig a Marosi Református Egyházmegye esperesi hivatalának marosvásárhelyi tanácsterme. A rendezvényen – amelyre szeptember 28-án délután került sor – kolozsvári és marosvásárhelyi újságírók vitatták meg a média és közösség közötti kapcsolatok kérdéskörét.
A Fehér Holló Újságíróklub olyan újságírókat tömörít, akik önszántukból, saját energiaforrásokra támaszkodva próbálnak kapcsolatokat teremteni közösségek, közösségépítő intézmények és az erdélyi magyarság gondjait önzetlenül felvállaló személyiségek, civil csoportosulások között – mondta az újságírócsoportot bemutató beszédében Szabó Csaba kolozsvári újságíró a Teleki-Bolyai Könyvtárban, ahol a sorozat eddig megjelent köteteiből álló adománycsomagot adott át Kovács Bányai Réka könyvtárosnak. Az újságírók érdeklődésére kitűnt, hogy a Teleki Téka gondjai iránt valós érdeklődés mutatkozik a magyar média részéről; a közeljövőben az RTV Kolozsvári Stúdiója és a Keresztény Szó fog majd népszerűsítő riportot készíteni az intézményről.
A Teleki-Bolyai Könyvtárban tett látogatás után a Marosi Református Egyházmegye esperesi hivatalának tanácstermébe vonult át a kolozsvári médiaküldöttség. Itt azoknak az erdélyi magyar újságíróknak a kötetei kerültek terítékre, akiknek riportjai, interjúfüzérei vagy médiaprózája kötetben is megjelent a Fehér Holló sorozatban (Ambrus Attila, Tamási Attila, Mihály István, Szilágyi Szabolcs, Simon Ilona, Lőwy Dániel, Bodó Márta, Balázs János, Aczél Dóra, Fülöp Noémi, Szabó Csaba, Bodolai Gyöngyi, Ötvös József). A sorozat legújabbját, Bodó Márta (a Keresztény Szó főszerkesztője) Hit, kultúra, kommunikáció című riportkötetét kolozsvári tévés kollégája, Simon Ilona mutatta be. A beszélgetés során egyértelművé vált, hogy a hazai magyar média továbbra is "távolabbra tekintőbb" mint a román, hiszen jó néhány olyan témakört is érint a Bodó Márta kötete, amelynek feldolgozása nem feltétlenül erdélyi magyar anyanyelvű újságíró feladata. E téren a Bodó Márta által készített katolikus "VIP- interjúkat" (Paul Poupard bíborossal, a Vatikáni Kultúra Pápai Tanácsának elnökével; Armand Puig i Tarrech barcelonai biblikumtanárral; John-Michael Botean amerikai görög katolikus püspökkel) hozta fel példának Szabó Csaba.
A Médiaklub alapítója elmondta: az utóbbi hónapokban megejtett tucatnyi belföldi és Románia környéki riportútja alapján úgy érzi, hogy két tendencia érhető tetten manapság a hazai médiában: a román nyelvű média érdeklődési területének beszűkülése és a hazai magyar sajtó kapcsolatteremtő szerepének háttérbe szorulása. Az előbbire a Moldáviával kapcsolatos tudósításokat hozta fel, nevezetesen az Angela Merkel- látogatást, amelyet Moldávia föderalizálásának egyik felvonásaként fog fel a külpolitikai kommentárokhoz szokott nyugati(bb) olvasóközönség, nálunk viszont bohóckodás szintjére húzták le (ellopták a műgyepet a moldávok; a kancellár asszony cipeli a moldáv borospalackokat stb). A hazai magyar média kapcsolatteremtő funkciójának háttérbe szorulását többek között saját felméréseivel támasztotta alá, miszerint tízezrével vannak Erdélyben már olyan magyarok, akik nem igénylik a hazai magyar információt, és vagy a főváros, vagy – jobbik esetben – Budapest "információs holdudvarába" kerültek.
– Az erdélyi magyarság szekértáborok laza kapcsolatrendszerében él, az egyik közösség nem tudja, mit csinál a másik. A médiaintézmények nemigen keresik az együttműködés útjait, bár az újságírók fontos szerepet játszhatnának abban, hogy az erdélyi magyarság ne csússzon el a bukaresties információigénylés közellátó udvarába – mondta Szabó Csaba.
A kerekasztal-beszélgetésen bebizonyosodott. hogy a Szórványtengely mozgalom által beindított együttes újságírói fellépések (közös kiszállások "nehezebb témák" együttes feldolgozására) jó eredményeket hoztak. Kitűnt, hogy a Népújság (Bodolai Gyöngyi révén) és a Kolozsvári TV közös sármási oktatási riportja "megoldássá dagadt", azaz lényeges változásokat hozott a régió oktatási stratégiájában. Ezt valójában az egész erdélyi magyar média sikerélményeként is fel lehet fogni.
Megegyezés született: azok az újságírók, akik szeretnének "közös témákat" együttes erővel feldolgozni, keressék a Fehér Holló Médiaklubbal a kapcsolatot!
Sz. Cs.
Népújság (Marosvásárhely)

Az egyházi zene szolgálatában
Az elmúlt héten először került sor a református lelkészek kórusainak országos találkozójára Szászrégenben. Általános érdeklődés mutatkozik a szakrális zene iránt.
Ezekben a napokban is a hangversenytermekben a bibliai események megzenésített változatait lehet hallani. Református egyházunk is felismerte ezt a szellemi-lelki igényt, ezért az elmúlt években több egyházmegyében is megalakultak a lelkészekből álló énekkarok, hogy a hiteles egyházzenei örökséget ápolják, és tolmácsolás által átörökítsék az új nemzedéknek. Egynémely kórust még kiegészítettek kántorokkal és egyházi iskolákban tanító pedagógusokkal. A szászrégeni reformátusok, élén Demeter József lelkésszel, meghívták ezeket a kórusokat az első országos seregszemlére a gyönyörűen rendbetett templomukba. A találkozón Székelyföld, a Maros-mente, a Szamos-völgye és Partium énekkarai vettek részt.
Egyházi énekek
A Sepsi, Marosi, Enyedi, Bihari és Szatmári Egyházmegyék kórusainak repertoárjában felcsendültek az évszázadok olyan vallásos tartalmú énekei, amelyek nagyrészt az énekeskönyveinkben is megtalálhatók, valamint a világhírű magyar és külföldi zeneszerzők művei. Nagy elismerést aratott a bihariak előadása és zeneszámainak körültekintő kiválasztása. A tiszta intonálás, a kifinomult előadásmód, mind hozzájárult ahhoz, hogy a rendezők követésre méltó példaként állítottak a többi kórus elé. Bár néhányan hiányoztak a női szólamokból gyermekáldás fogadása miatt, azért az arányos előadásmód nem szenvedett csorbát. A következő találkozóra, egyben a református zeneköltészet ünnepéreNagyváradon kerül sor a 2014-es Varadinum ünnepség keretében, melyre a bihariak meghívták Erdély lelkészkórusait.
Lukács Angéla Piroska
karvezető-lelkész
erdon.ro

Bástyákat építünk a következő 500 évre
Exkluzív interjú Kató Béla erdélyi református püspökkel
Az Erdélyi Református Egyházkerület a hét végén Szovátán tartotta közgyűlését, ahol főtiszteletű Kató Béla püspök úr mandátumának első hat hónapjáról tartott beszámolót. Ebben felvázolta az egyházkerület jelenlegi helyzetét, és szó esett arról, hogy válságban van az egyház. Elsőként a hívek fogyását említette, hiszen 1992 óta az Erdélyi Egyházkerület lélekszáma 490.000-ről 366.000 főre csökkent. Szó esett a gazdaság és a lelkészek erkölcsi válságáról is. Ennek kapcsán kérdeztük a püspök urat.
– A püspök úr kijelentette, hogy válságban van az egyház. Ami a nyugati egyházakban száz év alatt következett be, Erdélyben húsz év alatt történt meg. Mire gondolt pontosan, amikor ezt a kijelentést tette?
A kommunizmus idején az egyház az egyedüli alternatívát jelentette a felekezeti és nemzeti identitás megőrzésére. 1990 után kitágult a világ, sokkal nagyobb lett a cselekvési lehetőség, az emberek elé sokkal nagyobb választási lehetőségek tárultak, más perspektívák nyíltak, más pénzkeresési, szórakozási, útkeresési lehetőségek adódtak, s az emberek éltek a lehetőségekkel, ez vezetett az egyháztól való eltávolodáshoz.
– A püspöki jelentésből kiderül, hogy az egyházkerület lélekszáma húsz év alatt 124.000-rel csökkent. Ez óriási szám. Mi vezetett ide?
– Valóban óriási szám, de a népszámlálás frissen közzétett adatai is világosan tükrözik ezt. Az egyházkerület lélekszáma évente 5000-rel fogyott. Három dolog vezetett ide: a kilencvenes évek után elkezdődött a kivándorlás, adva volt a lehetőség, a fejlett országokban szükség volt a fiatal munkaerőre, s a képzett fiatalok elhagyták szülőföldjüket. A kivándorlás az uniós csatlakozás után még jobban felgyorsult. Egy fiatalnak megélhetés szempontjából nem mindegy, hogy 300 euróért vagy 1500 euróért dolgozik. Az elvándorlás következménye, hogy a fiatalok nem itthon alapítottak családot, gyermekeik nem itt születtek meg. Szinte minden településen több volt a temetés, mint a keresztelés. A harmadik dolog, ami a fogyáshoz vezetett, a gazdasági tényező. Ha nincs munkahely az adott településen, a fiatalnak máshol kell azt keresnie. Vannak olyan települések, ahol 50 százalékos volt a veszteség. Ha ezen nem változtatunk, saját magunkat számoljuk fel.
– A püspök úr az egyház pénzügyi válságáról is beszélt. Kijelentette, hogy a közegyházi fenntartásra érkezett 200.000 euró egyharmada perekre megy el. Milyen perekről van szó?
– Amikor közegyházi fenntartásról beszélünk, akkor a gyülekezetek hozzájárulásáról van szó, hiszen a külföldi támogatások a minimálisra zsugorodtak. Az egyházkerülethez befolyt pénz egyharmadát az ingatlanjainkért folytatott perekre költjük. A restitúciós törvényt úgy alkották meg, hogy az önkormányzatok ezeregy pert indíthatnak ellenünk annak érdekében, hogy az általuk eddig használt ingatlanok továbbra is a birtokukban maradjanak. A legkirívóbb példa erre a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium esete, és sorolhatnám. Ha adott esetben az egyik bíróság döntést hoz, egy másik bíróság ugyanabban az ügyben az ellenkezőjét mondja ki. Bárki bármit megtámadhat. Ilyen igazságszolgáltatás mellett keressük az igazunkat az ingatlanok visszaszerzése érdekében.
– Az egyházkerület lélekszámának csökkenése az egyházmegyék összevonásához vezethet. Mikor kerülhet erre sor?
– Ha a lélekszámcsökkenést vesszük figyelembe, akkor a 16 egyházmegyéből hat el kellett volna tűnjön. A Hunyadi Egyházmegyében például csak 5000 lelket számlálunk. Nyilvánvaló, hogy bizonyos infrastruktúrához bizonyos lélekszám kell, következésképpen ésszerű összevonásokra lesz szükség. A jelenlegi egyházmegyéket megtartjuk, amíg lehet. Nem hitetlen és feladó magatartásra van szükségünk. Gyönyörű örökségünk van, de örökséget csak örökösökkel lehet átvenni. A legfontosabb, amire most koncentrálnunk kell, hogy az örökösök megmaradjanak, nélkülük mit sem ér az örökségünk. Nem csapot-papot hagyva, szerszámot eldobálva, hanyatt-homlok menekülünk innen; pont arról van szó, hogy új struktúrákba szerveződve megyünk tovább. Nagyon reálisan szembenézünk a problémákkal, amelyeket meg kell oldani. A cél, hogy új struktúrákban új bástyákat építsünk a következő 500 évre. Most nekünk a gyermekeinkre kell koncentrálni, nélkülük nincs értelme az egésznek.
A beszámolóban elhangzott, hogy 69 lelkészről tudnak, akik beszervezett besúgók voltak, 43-ról nem közöltek választ, 11 esetében pedig kiderült, hogy súlyos besúgói tevékenységet folytattak. Mi történik azokkal, akiknek a tevékenységét súlyosnak találták?
A romániai átvilágítási törvény, a kollaboránstörvény arról szól, hogy senkit sem lehet elmozdítani a helyéről csak azért, mert együttműködött. Bizonyos szabályokat azért be kell tartani, le kell mondaniuk tisztségükről, vagy nem tölthetnek be bizonyos tisztséget. Eltávolítani, vagy csúnya szóval: kirúgni senkit sem lehet. Ezt a törvény sem engedi meg. Nem is szándékunk ezt tenni. Ha feltárta a közösség, és ehhez bűnbánat járul, akkor a keresztény közösség meg is tud bocsátani. Azt szeretnénk, ha azok, akik ilyen mélységben együttműködtek, belátnák, hogy az egyedüli út, ha, elismerve vétkeiket, nyilvánosan is bocsánatot kérnek. S ezt megpróbálják nemcsak az emberektől, hanem Istentől is megkapni. Isten megadja, az embereknek is meg kell adniuk. Nem könnyű így élni tovább, hogy fény derült arra, amire azt hitték, sohasem derül fény, a titkosszolgálatnak dolgoztak. Úgy vélem, elég komoly megpróbáltatás volt számukra. Igazságot kell szolgáltatni, a mostani fiataloknak tanulságokat kell levonni. Több eset van, egyesek karrierépítés miatt mentek bele, mások pedig szükséghelyzetben vagy kényszerhelyzetben, megfélemlítés alatt váltak besúgókká. Nem szeretnénk, ha ez az egész egyházra rányomná a bélyegét, ez lenne a legrosszabb, hiszen nem lehet általánosítani. Ezzel az átvilágítással láthatjuk, hogy a legtöbb kollaboráns valamilyen kényszerhelyzet folytán került a hálóba. Nem, mi nem személyeket akarunk megbélyegezni, hanem egy jelenséget szeretnénk feltárni.
– A püspök úr említette az egyesületi kereszténységet, amely egyre nagyobb teret hódít az egyházon belül. Pontosabban kikre gondolt?
– Kilencven után különböző ötletek támadtak, aztán ezekhez szereztek külföldi támogatót, létrehoztak jogi személyeket, alapítványok és egyesületek létesültek, mint például a CE szövetség. A tagok ott élik meg kereszténységüket. Ez egy veszélyes folyamat, hiszen ezzel az egyház megüresedhet, tevékenységét kivisszük az egyesületi tevékenységbe. Én arra buzdítok mindenkit, hogy az egyházon belül kell szövetkezni, ahol megélhetjük a hitünket és ahol akár kegyesebb életformát gyakorolhatunk. Nem kell ehhez kiválni, vagy külön kisebb közösségeket létrehozni, ez előbb-utóbb eltávolodáshoz vezet, ami veszélyes folyamat. Mindenkinek azt mondom, hogy az egyházat belül kell megújítani.
– Marosvásárhelyen kirobbant a Carit-San- botrány. A közgyűlés napirendjén is szerepelt az ügy. Született-e valamilyen döntés ezzel kapcsolatban?
– A Marosi Egyházmegye arra kért, hogy a közgyűlés foglaljon állást, és a vétkeseket keresse meg, továbbá vállaljon szolidaritást a károk enyhítésére. A közgyűlés hosszasan tárgyalta, és végül arra a következtetésre jutott, hogy a vétkesek feltárása a fegyelmi bizottság feladata. Meg kell állapítania, hogy mikor, hogyan és ki vétkezett abban, hogy ez az állapot előállhatott. Nagyon súlyos az eset és nagyon sok pénzbe kerül, ha kifizetésre kerül sor. Majd a bíróság dönt arról, hogy lehet-e ezt követelni. Az egyházmegye előző vezetősége felelős, nagyon felületesen kezelte a helyzetet, azok az orvosok, akik ezt megengedték maguknak, nem törődtek azzal, hogy az egyház nevén van a szerződés, súlyosan vétkeztek. Az egyházat nagyon súlyos helyzetbe hozták ezzel. Erről egyelőre ennyit.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)

Nem gondoskodnak a kastélyról, de visszaadni sem akarják
Az állam már nem használja, csak fizet a mezőzáhi Ugron-kastély őrzéséért, de még így sem hajlandó visszajuttatni az 1909 és 1911 között épült ingatlant a tulajdonosainak. A megyei önkormányzat illetékesei egy procedurális mulasztásra hivatkozva tagadják meg a középkor francia kastélyaira emlékeztető impozáns épület restitúcióját.
Az Ugron család és ügyvédje, Sărăcuţiu Edit abban reménykednek, hogy előbb-utóbb, – Romániában, vagy szükség esetén Strasbourgban – csak érvényesül a tulajdonjog tiszteletben tartása. E közben a román többségű mezőségi falu lakói is remélik, hogy a hajdanán a település ékességének számító kastély elkezdi vonzani a látogatókat. Addig is a naptári számok misztikumát rejtő épület a maga négy tornyával, tizenkét bejáratával, négy teraszával, ötvenkét helyiségével és 365 ablakával egy alapos restaurálásra szorul.
Alig két kilométer választ el a pazar kastélyával, egyedülálló sztyeppei bazsarózsa-rezervátumával és hatalmas halastavával jobb helyen turistaparadicsomnak beillő Mezőzáhtól, amikor a Nagysármást Marosludassal összekötő, toldott-foldott megyei út mentén egy kidőlt kilométerkő jelzi a község közelségét. Aztán a falu bejáratánál már a valamikor piros-sárga-kékre festett, mára jócskán megkopott oszlopra kiaggatott tábla jelzi, hogy jó helyen járunk. A központban egyetlen, az Ugron-kastélyra utaló turistajelt sem találunk, de a kocsmából kilézengők mutogatásai könnyen rávezetnek az erdő övezte, Burszána nevű domboldalra vezető, szőnyegbombázás utáni állapotokat idéző keskeny útra. A szebb napokat megért kastélykert elhagyatott főbejárata lakattal és tiltó táblával fogad: sem bemenni, de még csak fényképezni vagy filmezni sem szabad. A kerítésen való átjutásra egy kamaszkori mozdulatra van szükség. Odabenti magányában már-már az az érzése támad a látogatónak, hogy egy elvarázsolt kastély udvarára pottyant, ahol minden élőlény kihalt, csak a bokrok és futók nőnek kényük-kedvük szerint, de aztán az épület túlsó oldalára kerülve, két, láncra kötött vakkantó eb és egy szemmel láthatóan megzavart őr visszaszólítják a való világba. A valamikor több mint háromszáz árva és elhagyatott sorsú gyereknek otthont adó épület egy éve teljesen kiürült. Utoljára mindössze 56 rászoruló élt az ódon falak között; a gyerekek többségét a tavaly ilyenkor Mezőrücsre vagy Erdőszentgyörgyre, családi típusú házakba helyeztek át, akit meg lehetett, hazaküldtek az évekig szinte semmi érdeklődést nem mutató szülőkhöz.
A váltásban dolgozó négy őr egyike, Alexandru Mureşan akkor válik barátságosabbá, amikor felmutatjuk „a megyétől kapott papirost”, amiben a hatvanöt évvel ezelőtti államosítás haszonélvezői beleegyeznek tulajdonuk meglátogatásába. A hátsó homlokzaton lévő márványtábla szövege (ÉPÍTETTE / ÁBRÁNFALVI UGRON ISTVÁN / AUSTRIA MAGYARORSZÁG / R. K. KÖVETE ÉS M. H. MINISZTERE / CS. ÉS KIR. KAMARÁS / SÓGORÁNAK / LOSONCZI BÁRÓ BÁNFFY JÁNOS NAK / RAJZAI UTÁN / MDCDXI.) még a száz évvel ezelőtti eredeti állapotokról tanúskodik, a benti, voroneţi kékre festett falak és az egyik moldvai kolostor hatalmas, berámázott képe viszont egyből elárulja, hogy itt valamikor tulajdonoscsere történt. A kastély építtetője, báró Ugron István, a dualista korszak moszkvai nagykövete nem érte meg birtoka államosítását, nem sokkal a kommunisták kisemmiző 1948-as akciója előtt, 86 évesen elhunyt. A nagyon öregek még emlékeznek arra, amint a nagy gonddal és művészi érzékkel összeválogatott berendezési tárgyak legjavát éppen az azok megőrzésére és leltári átadására hivatott személyek hordták szét. A kastélyban 1954-ig gabonagyűjtő központ, majd öt éven keresztül iskola, 1959 és ’62 között gazdasági líceum működött. Ötven évvel ezelőtt, 1963-ban gyerekotthont létesítettek, amit a tavaly nyáron számoltak fel.
Meggyalázott családi kápolna, elmenekített sírkövek
Bár Lakó Jenő helyi református lelkész szerint a záhi kis, alig több mint kétszáz lelket számláló magyarság nem érzi magáénak az épített örökséget, az emberek ilyen vagy olyan módon mégiscsak kötődnek a kastélyhoz. „Mindaddig amíg a román állam tulajdonában van, és a jelek szerint nem is szándékszik megválni tőle, a helyi közösség nincs ahogy a magáénak érezze a kastélyt” – magyarázza a fiatal lelkész. Pedig szinte nincs olyan tősgyökeres záhi, akinek nagyszülei vagy dédszülei ne vették volna ki részüket az épület felhúzásában vagy működtetésében. Ioan Porim, a 68 éves nyugalmazott történelem szakos tanár nagyapja például téglát hordott a gróf birtokára.
„A nagy sürgölődésben el is törte az öreg a lábát, de hát ilyen egy építkezés, időnként az ember, ha nem figyel oda, megsérülhet” – idézi fel a nagyapja által hallottakat Porim, aki szerint a helyiek, nemzetiségüktől függetlenül, tisztelték Ugron Istvánt. A férfi azt is nagyon jól tudja, hogy a nemes család kápolnáját előbb a ’70-es, majd a ’80-as években nem a cigányok dúlták fel, mint ahogy egyesek ma beállítják a sírgyalázást. „A románok tették tönkre, azt is lehet tudni, hogy kik. A koponyákkal fociztak a réten és ezzel még dicsekedtek is” – mondja Porim.
Nem csak a hamvak, maga a kápolna is a rendszerváltást követő magyarellenes hangulat áldozatává vált. Ma már mindössze egyetlen fala áll, de környéke sokkal inkább szemétdombra, mint kegyhelyre utal. Az, hogy az Ugronok sírkövei nem jutottak a kápolna sorsára, csak a gyülekezeti tagoknak köszönhető, akik a református templom kertjébe menekítették. A Marosi Református Egyházmegye esperese, Lőrincz János most is hátborzongva idézi fel azt az 1990 eleji lincshangulatot, amely a faluban uralkodott. A záhi gyülekezet akkori lelkésze és családja hetekig nem mert a parókián aludni, és a településre is csak egy becsületes román ember hívására tért vissza. Ioan Pop és családja voltak azok, akik befogadták és oltalmazásuk alá vették Lőrinczéket. „Már a marosvásárhelyi véres események előtt kénytelenek voltunk elmenekülni a faluból, majd egy derék román családhoz visszatérni. A magyarellenes diverzió része volt az is, hogy mindeközben a hatóságok a parókián házkutatást tartottak, fegyvert keresve” – meséli a huszonhárom évvel ezelőtti mezőzáhi lelkész. Lőrincz János ’90 májusától már Marosvásárhelyen szolgált, de utódjának, Décse Ferencnek máig is ismeretlen tettesek betörték az ablakát. „Nem tudom, hogy mivel érdemeltük ezt ki, hisz a forradalom után tetemes mennyiségű külföldi segélyt osztottunk ki magyaroknak, románoknak egyaránt. A forradalomig pedig a román emberek talán még inkább tiszteltek, mint a híveim” – mondja. Az átélt borzalmak dacára az esperesi székbe került lelkész a mai napig is szoros kapcsolatot ápol egykori gyülekezetével és azzal a faluval, ahol pályafutását kezdte.
A kastélyból és legendájából is virágozhatna a falu
Az Ugron-kastély és tulajdonosa története is Lőrincz Jánosnak köszönhetően került be az egyház historia domusába. A pedagógus Ioan Porim is jó történelemtanárhoz illően, kívülről fújja az Ugron István körül keringő, immár évszázados legendát. A báró, aki az Osztrák-Magyar Monarchia moszkvai nagyköveteként egy orosz hercegkisasszonyba lett szerelmes, amikor azt feleségül akarta venni, pompás, de egyben különleges fogadtatásban is akarta részesíteni. Ezért engedélyt kért a császártól, hogy aranypénzekkel teríthesse be az utat a záhi vonatállomástól a dombtetőn lévő kastélyig. A császár beleegyezett az őrült tervbe, egyetlen kikötése az volt, hogy az aranypénzeket élükre állítsák, hogy senki ne léphessen a király arcképére. Bármennyire is gazdag ember volt a báró, nem tudta megvalósítani tervét. Nemsokára, az orosz forradalom következtében, 1918-ban a cár családját, így Ugron nagy szerelmét is kivégezték, így teljesen remény nélkül maradt a báró. Szomorúan és visszavonultan élte élete hátralévő részét, s a halál is magányosságban, egy kolozsvári aggmenházban érte 1948-ban.
„Persze, tudom, hogy ez nem feltétlenül igaz szóról szóra, inkább csak legenda. De akkor is a mi legendák, a mezőzáhiak legendája, és attól szép!” – állítja büszkén a tanár. Az idős pedagógus szerint, ha az illetékesek okosan gondolkodnának, a falu képes lenne megélni történelmi örökségéből, flórájából és faunájából. A kastély mellett – egy kis jó reklámmal – az Európában egyedülállónak számító sztyeppei bazsarózsa-rezervátum vonzhatna még több látogatót, mint ahogy a határban lévő hatalmas halastó is több horgásznak biztosíthatna kikapcsolódási lehetőséget, ha tulajdonosai nem csak a díj bezsebeléséről, hanem a halállomány pótlásáról is gondoskodnának. Hasonlóan vélekedik Octavian Călugăr is, aki 2005 óta teljesen önkéntes alapon gondozza a rezervátum három és fél hektáros területét. Mint mondja, már csak azért is jó volna helyreállítani a kastélyt, mert a százéves épület a környék egyetlen műépítészeti látványosságának számít. „Az nem megoldás, hogy a megyei önkormányzat négy őrt is fizet, de nem tesz semmit annak érdekében, hogy a kastély visszakapja régi pompáját: se nem adja vissza a tulaj leszármazottjainak, se nem tatarozza. Ha nem történik semmi, a penész megeszi a falakat, de az is lehet, hogy még azelőtt az egész épület leérkezik a völgybe” – próbálja megkongatni a vészharangot a település egykori polgármestere, jelenlegi helyi önkormányzati képviselője.
Se restitúció, se restaurálás?
Ha nem lennének az őrök, a kerítés, a megfigyelő kamerák és a kutyák, az épület állaga még ennél is rosszabb lenne. „Mindent ellopnának, ajtót, ablakot, cserepet, mindent” – mondja az őr, Alexandru Mureşan miközben a szüntelenül ugató kutyákat próbálja csitítani. A kastély udvarán futkosó ebek nagyon elszaporodtak, de nem is baj, véli az őr, mert így legalább a tolvajok is elbátortalanodnak. A négylábúak etetésükről ő és kollégái gondoskodnak, mint ahogy az épületen megjelenő kisebb hibák kijavításáról is. „Ezt-azt mi is meg tudunk oldani, de nézzen oda fel – mutat a tetőre –, látja, hova csúsztak a kupás cserepek? Oda már egyikünk sem mer felmászni”.
Lokodi Edit Emőke, a Maros megyei önkormányzat alelnöke elismeri, hogy a tanácsnak kellene lépnie, de pénzhiány miatt az épületőrzésnél többre nem futja. Az ingatlan műemlék jellege csak bonyolítja az ügyet, hisz bármilyen kis beavatkozáshoz minisztériumi engedély szükségeltetik. Lokodi szerint a kastélyban egy önmagát fenntartani képes öregotthont lehetne működtetni, ugyanis a Mezőségen egyetlen ilyen jellegű szociális létesítmény sincs. Hasonló véleményen van Schmidt Lóránd is, a megyei szociális gondozási és gyermekjogvédelmi hatóság igazgatója, aki úgy tudja, az Ugron családnak már semmi esélye nincs a kastély visszaszerzésére.
A család ügyvédje, Sărăcuţiu Edit viszont másként látja a helyzetet: azt tapasztalja, hogy az épület körüli jogi vita igencsak bonyolult, de mint mondja, egyáltalán nem reménytelen. Már a telekkönyvbe iktatott bejegyzés is furcsán hangzik, miszerint az ingatlant ideiglenesen államosították a báró fogadott fiától és egyetlen örökösétől, az akkor még kiskorú Ugron Bánffy Istvántól. „Rég a pályán vagyok, de ilyen jogi kifejezést még nem hallottam. Hogy lehet valamit ideiglenesen államosítani?” – csodálkozik el a marosvásárhelyi ügyvédnő, aki 2001 óta képviseli különböző jogi ügyekben a családot. Sărăcuţiu Edit elismeri, hogy Ugronék lekéstek a kastély 2001/10-es törvény alapján való visszaigényléséről, de ez még nem lenne ok a tulajdonjog megtagadására, az ugyanis soha nem évül el. Ezért polgári per útján szándékoznak visszaszerezni jussukat. „Mind a mezőzáhi községháza, mind a megyei önkormányzat ott akadályoz, ahol csak tud. Bármilyen, számunkra fontos okiratot kérünk, csak nagy késéssel szoktak válaszolni. Arról nem is beszélve, hogy a kastély körüli, visszaszerzett területekre a birtoklevelet még 2005 óta nem adták ki” – panaszolja az ügyvédnő, hozzáfűzvén, hogy még szerencse, hogy a családtagok nem csak jogtisztelők, de rendkívül türelmesek is.
Ugron Béla Magyarországon élő örökös, aki mint állítja, utólag került képbe, tudatában van annak, hogy édesanyja, Ugron Istvánné Bánffy Mária későn adta le a visszaigénylési kérést, azonban a határidő be nem tartását nem tekinti a kastélyról való lemondásnak. Mint mondja, egy pillanatig sem fordult meg a fejében, hogy utcára tegye az árvákat, és most is azon gondolkozik, hogy milyen közösségi célra fordítsa a kiürített ingatlant. „Az Ugron család bármit is kapott vissza a Székelyföldön, nem herdálta el és nem is tartotta meg kizárólagosan csak magának, hanem a 2005-ben létrehozott alapítványán keresztül közösségi célokra fordította. Ehhez tartanánk magunkat a mezőzáhi kastély esetében is” – szögezi le. Ugron Béla szerint ezzel a helyiek többsége is tisztában van, hisz ottjártakor, annak ellenére, hogy ő már nem Mezőházon született, mindenki örömmel és reményteljesen fogadta.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro

Az egyetlen magyar drogterápiás központ húsz éve
Egész Erdélyben ez az egyetlen magyar nyelven működtetett ilyen jellegű, intézményes keretek között dolgozó segélyszolgálat, amellyel több ezer szenvedélybeteg és azok hozzátartozója került kapcsolatba. A rövid terápiás – 12 napos – programokon másfél ezernél több szenvedélybeteg és azok hozzátartozója fordult meg a két évtized alatt. A Magyarózdi Drogterápiás Otthonban a megnyitása óta, 2005-től közel kétszázötven személy vett részt hosszú terápiás – 6 illetve 9 hónapos – programon.
A Bonus Pastor Alapítvány (BPA) és a Református Mentő Misszió (RMM) 1993 óta az Erdélyi Református Egyházkerület védnöksége alatt végzi a szenvedélybetegek közötti munkáját. A hosszabb ideig, vagy véglegesen absztinenssé válók részaránya meghaladja a 75 százalékot. Míg kezdetben az alkoholfüggők tették ki a segélykérők zömét, mára már más függőségek miatt is felkeresik a missziót és az alapítványt. Kábítószer-, szerencsejáték-, internet-, dohányzásfüggők egyre nagyobb számban érzik úgy, hogy számukra a magyarózdi terápiás otthon nyújthat csak segítséget. A húszéves múltról, sikerekről, beteljesületlen vágyakról s a továbblépés lehetőségeiről tartott tájékoztatót a BPA/RMM a marosvásárhelyi Ama Deus kávézóban csütörtökön délután. Ennek keretében Lőrincz János és Jakab István, a Marosi és a Maros-Mezőségi Református Egyházmegyék esperesei osztották meg a mentő misszióval kapcsolatos gondolataikat a résztvevőkkel.
A RMM vezetője, a BPA alapítója, Horváth Levente lelkészelnök elmondta: a két évtized alatt rengeteg szaktudás, tapasztalat és gyakorlat halmozódott fel a misszió munkatársaiban. Jelenleg az erdélyi magyar társadalom mintegy tizenöt százaléka szenved valamilyen függőségben, amitől szabadulni óhajtana. Az igények és elvárások növekedésével a munkatársi kör bővült számbelileg, de összetétel tekintetében is, hisz már pszichológusok, orvosok, terapeuták tartoznak a csapathoz a lelkészek mellett. Adorján Éva, a magyarózdi Drogterápiás Otthon vezetője arról számolt be, hogy ma már felvállalják a szenvedélybetegek állapotukat, és szeretnének is szabadulni függőségeiktől. A múlttal ellentétben ez már nem jelent tabutémát, ennélfogva pedig könnyebb segíteni. Jelenleg a korábban beutaltak közül 122 személy absztinens most is, ami cáfolja azt a korábbi hiedelmet, hogy az alkoholfüggőségtől nem lehet szabadulni. Erdő Endre a BPA ügyvezető igazgatója az otthonukként szolgáló, XVI. században épült magyarózdi Radák-Pekry kastély történetéről beszélt. A beszélgetések végén kikristályosodott – azért van még mindig egyedül a BPA/RMM, mert a kormányzat és a politikum még mindig szűklátókörűen kezeli a függőségek, szenvedélybetegségek kérdését, lerekednek a drogfogyasztás, vagy az alkoholizmus jogi vonatkozásainál, a rehabilitáció kérdése teljesen elsikkad. Ezért is van az, hogy állami alapokból a legminimálisabb támogatást kapják Magyarózdon. A 20 éves évforduló alkalmából a marosvásárhely-Alsóvárosi Református templomban (Ludasi utca 3. szám) hálaadó ünnepélyt tartanak vasárnap, ahol Kató Béla püspök szolgál. Meghívott: Szabó Péter operaénekes és a KRIKK együttes.
A program: 9 órától fórumot tartanak a kábítószerekről, függőségről (Bartha Éva pszichológus), 10-12.30 óra között istentisztelet, bizonyságtételek, ünnepi együttlét, míg 12.30 és 13 óra között szeretetvendégséget tartanak.
Bakó Zoltán
Székelyhon.ro

Vizitáció Maros megyei egyházközségekben
A héten három Maros megyei településre – Székesre, Székelykálba és Udvarfalvára – látogatott el az Erdélyi Református Egyházkerület Generális Vizitációs Bizottsága, melyet Kató Béla püspök vezetett. A többtagú bizottságban jelen volt Kántor Csaba főjegyző, Szegedi László generális direktor is.
A generális vizitációk újdonsága, hogy a pénzügyi ellenőrzés a vizitáció előtti napokban megtörténik, így az egyházfők a gyülekezettel való találkozásra helyezhetik a hangsúlyt. Udvarfalván – ahová mi is meghívást kaptunk – a Maros- mezőségi Egyházmegye lelkipásztorai is részt vettek azon az istentiszteleten, amelyen ismertették a vizitáció eredményét. A küldöttséget és a vendéglelkészeket Jakab István, a Maros-mezőségi Egyházmegye esperese, Szabó Árpád helyi lelkész és a főgondnok köszöntötte, igét hirdetett Szegedi László generális direktor, fellépett a Hozsánna ifjúsági kórus, amely, az igehirdető szavaival élve, igazi ajtónyitó, a lélek húrjait pengető együttes.
– Mi a célja az Erdélyi Református Egyházkerület generális vizitációjának? – tettük fel a kérdést Kató Bélának, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökének.
– Egyházi rendünk és törvényünk szerint az egyházkerület püspökeinek évente tíz gyülekezetet kell meglátogatniuk. Mivel az egyházkerülethez tizenöt egyházmegye tartozik, minden egyházmegyéből egy gyülekezetet választunk ki. Egy kicsit rendhagyó módon végezzük a vizitációkat, nem csak arra a szigorú előírásra összpontosítunk, hogy megvizsgáljuk a könyveket, és ami az egyházközségben történik, hanem szélesebb körben szeretnénk azon a napon az egyházközség, a település életét megismerni, az örömökkel, gondokkal együtt. Maros megyében most két egyházközséget látogattunk meg, szerdán a Marosi Egyházmegyéhez tartozó Székesen és Székelykálban, most Udvarfalván voltunk. A településeket szubjektív módon választottam ki, olyan helyekre voltam kíváncsi, ahol eddig nem jártam. Ilyen alkalmakkor egyházi életünk keresztmetszetét is látjuk, hiszen azonos méretű gyülekezetekből nagyon sok van a közösségben. Az egyedi esetekből olyan általános következtetéseket vonhatunk le, amelyek segítségével szabályokat állíthatunk fel vagy projektet készíthetünk az általános problémák megoldására. Elbeszélgettünk a nőszövetséggel, a presbitériummal, a gyerekekkel, az ifjakkal, ők mutatták be saját egyházi életüket. Az is újítás, hogy elmentünk a község polgármesteréhez is. Ez fontos dolog, hiszen úgy gondoljuk, hogy egy falu életében a lelkipásztornak és az önkormányzat vezetőjének együtt kell működnie, s ha nem tudnak együttműködni, és nem segítik kölcsönösen egymást, akkor amiatt előbb-utóbb kárt szenved a közösség. Tudunk olyan helyekről, ahol rivalizálás van, és ez árt a közösségnek. Arra buzdítunk mindenkit, hogy próbálják megtalálni a módját a gyülekezet felemelésének.
Ma Udvarfalváról pozitív élménnyel megyünk el. Egy több mint hétszáz lelkes gyülekezetnek Marosvásárhely tövében van jövője, hiszen a fiatalok nem olyan mértékben mentek el, mint máshonnan. Habár 10 százalékkal csökkent a lélekszám, mégsem olyan drasztikus az apadás. A város közelsége és a munkahelyek viszonylagos megléte arra enged következtetni, hogy a jövőben is megmarad ez a közösség. Ez a lényeg, mert gyülekezeti életünk csakis emberekkel, fiatalokkal képzelhető el. Akármit tehetünk, akármilyen csodálatos projekteket kivitelezhetünk, ha nincsenek fiatalok, nincsenek örököseink, az egész fölösleges, és kárba vész. Itt ifjúságot is találtunk, és reménykedünk abban, hogy nem kell majd arról számot adnunk, hogy folyamatosan fogyunk, és kiszámítható, mikor kell az utolsó embernek megásni a sírját. Pozitív látogatás volt, amiből mi is erőt merítettünk. Továbbvisszük, amit itt hallottunk. Javaslatokat is tettünk, mit lehet még jobbá tenni, buzdítjuk az itt lévőket, hogy ehhez tartsák magukat.
– A székesi egyházközségben mit talált a vizitáció?
– Székes 152 lelkes gyülekezet, Kálban 70 lélek van. Székesen egész más a helyzet. Hét gyerek van az iskolában. Ez nem jó előjel. Arra mutattunk rá, hogy az a hét gyerek is fontos, azzal a hét gyerekkel is törődni kell. Meglátogattuk őket, és olyan csillogó szemű gyermekekkel találkoztunk, akik bármivé válhatnak még az életben, csak el ne kallódjanak. Segíteni kell őket ott, ahol lehet. Számtalan példa van rá, hogy a lelkipásztorok voltak azok, akik a gyerekeket jó útra vezették, taníttatták, befolyásolták őket. Ma sem lehet ez másképp, hiszen ezt a feladatot kaptuk!
– Marosvásárhelyen a Szabadi úti gyülekezetből a lelkésznek távoznia kellett. Mi a helyzet ebben a gyülekezetben? Indult-e fegyelmi eljárás Szász Zoltán lelkipásztor ellen?
– Az előző lelkipásztor lemondott. A presbitérium a lelkész hivatali hanyagságát fedte fel. Ennek következtében ő is, a gyülekezet is úgy látta jobbnak, ha eltávozik. Önként mondott le az állásáról, a gyülekezetnek új lelkipásztort kell választania. Egy olyan lelkészt szerettek volna megválasztani, akinek még nem volt meg a kellő hivatali éve. Egy városi gyülekezetbe csak úgy lehet jelentkezni, ha két év segédlelkészség után még az öt év régisége is megvan. A gyülekezet tájékozódott, és végül, tudomásom szerint, Bárócz Huba felvinci lelkipásztort, az Enyedi Egyházmegye korábbi esperesét hívta meg, most következik a bemutatkozó szolgálat, és utána dönt a közgyűlés. Mivel a presbitérium egyhangúlag hívta meg, valószínűleg egyértelmű lesz a döntés. Ezzel lezárul a folyamat, új lelkipásztora lesz a gyülekezetnek, és ettől kezdve új gyülekezeti élet kezdődik.
Szász Zoltán önként tette le a hivatalát, a presbitérium elfogadta, s úgy gondolták, nem indítanak fegyelmi eljárást ellene. Ezzel a problémát lezárták – tájékoztatott Kató Béla püspök.
Mezey Sarolta. Népújság (Marosvásárhely)

Az űrlap alja
Lelkészkórusok találkoztak Váradon
Református lelkészkórusok országos találkozójának és hangversenyének adott otthont csütörtökön délután a nagyvárad-olaszi református templom.
Csűry István királyhágó-melléki református püspök áhítatát követően Veres-Kovács Attila lelkész, majd Mikló Ferenc esperes és Demeter József szászrégeni lelkipásztor köszöntötték a szép számban megjelenteket. Mint elhangzott, 2006-ban alakult meg a Bihari Református Egyházmegye lelkészkórusa, és a tavalyi szászrégeni első kórustalálkozó után másodízben szervezik meg ezt a rendezvényt. „Teljes lelki élet ének és zene nélkül nincs” – fogalmazott Mikló, akinek az eseményen való részvételét vendéglátóként Veres-Kovács Attila üdvözölte, hangsúlyozva, hogy hálásak azért, mert Nagyvárad ünnepi hetében ők folytathatták ezt az eseménysorozatot.
A színvonalas találkozón öt kórus és egy szólista lépett fel: a Bihari Református Egyházmegye Vax Pastoris lelkészkórusa, a Marosi Egyházmegye lelkészeinek férfikórusa, a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet vegyes kara, a Protestáns Teológiai Intézet férfi kara, valamint a gyulafehérvári egyházmegye képviseletében Boros Erzsébet népdalénekes. Előadásukban változatos műfajok csendültek fel.
Az estébe nyúló esemény közös énekléssel zárult, melyet Berkesi Sándor Liszt Ferenc- és Magyar Örökség-díjas karnagy vezényelt. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Talpig fehérben a cserefalvi református templom
Óriási összefogás, az épített örökséghez való ragaszkodás, a megmaradásba vetett hit, Soós Noémi lelkipásztor és a gyülekezet kitartó munkája eredményeként megújult a salétromosodás miatt pusztulásra ítélt 230 éves cserefalvi református templom. A felújított templomot vasárnap hálaadó istentisztelet keretében áldotta meg főtiszteletű Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke. Az ünnepségen jelen voltak a szomszédos falvak lelkészei, gondnokai, Lőrincz János, a Marosi Református Egyházmegye esperese, Osváth Csaba, Ákosfalva község polgármestere, a külföldi testvértelepülések képviselői, a gyülekezet tagjai és az elszármazottak.
A reménység csírája éla gyülekezetben
Lőrincz János liturgiai szolgálatát követően Kató Béla püspök személyes vallomással kezdte igehirdetését, melyben elmondta, hogy püspöki szolgálatának szinte minden vasárnapjára esik egy-egy ünnepi istentisztelet, melyre meghívást kap és részt is vesz rajta. Ezeket azért tartják, mert a gyülekezetek Isten segedelmével befejeztek egy építkezést, felújítást, amiért vele együtt szeretnének hálát adni az elvégzett munkáért. Bármennyire fárasztó az utazás, mégis nagy örömmel megy a gyülekezetekbe, mert ott minden alkalommal felfedezi a reménység csíráját. Fontos, hogy ne csak mondjuk, hanem bizonyítsuk is, hogy él bennünk a remény. Ha a cserefalviaknak nem lett volna reménységük, akkor ez a templom nem újult volna meg. A 230 éves templom jelzi, hogy ez a nép, amely évszázadok óta reménységgel él itt, jövőben is szeretne megmaradni. Ha nincs meg a reménység – ahogy a felolvasott igében, a Haggeus 2, 1-5. versében is olvasható – el is veszhet a nép. Lelkesítésre van szükség, hogy a lerombolt templom újraépüljön, s ismét megteljen élettel. Az a leborzasztóbb, ha az emberek hajléktalanná válnak. De nemcsak egyéneket, hanem közösségeket is veszélyeztet a hajléktalanság, s ezzel megmaradásuk kerül veszélybe, hiszen elveszítik múltjukat. Borzalmas képeket látunk a nepáli katasztrófáról, évezredes templomok váltak romhalmazzá. Az életben maradtak próbálják eltakarítani a romokat, mentik, amit lehet, mert vissza kell építeni, ami összedőlt. Olyan jelenségek, amelyek aggodalommal töltenek el bennünket, s feltesszük a kérdést: vajon mi meg tudjuk-e tartani, ami őseinktől ránk maradt? Nem ritka példa, hogy ahol egykor vár állt, most kőhalom van, ahol templom volt, most romok állnak, mert nincs már közösség körülötte. Az épületek nem választhatók el a közösségtől. Közösségi életünket évszázadokon át úgy szervezték, hogy őseink egy térben, a templomban lehetettek minden vasárnap. 230 év telt el azóta, hogy eleitek Cserefalván templomot emeltek, amit generációkon át tudatos hozzáállással ápoltak, óvtak, hogy a közösség megmaradjon. Ez hagyomány. Isten ügyét a "maradék" tartja meg, egy mag, amely vállalja, hogy bizonyságot tesz a folyamatosságról, ami a közösség életében a legfontosabb… Valószínű, ebben a faluban nem találunk egy 230 esztendős magánházat. Az ősi templomot viszont megőrizték, ahol minden átöröklődik, a közösségi lét, a remény, a szeretet és az értékrend, amiből táplálkozni lehet. A múlt dicsőségét jelző falak mellett fontos, ami benne történt, ami befolyásolta a gyülekezet tagjainak életét. Nem műemlék egyházat akarunk fenntartani, hanem megújult életeket. A hitnek a vakmerőségére van szükség van ahhoz, hogy ez megvalósuljon – mondta Kató Béla püspök.
Mennyei csodának köszönhető megújulás
A cserefalvi gyülekezetben 35 éve szolgáló Soós Noémi lelkipásztor a folyamatos építkezésről, a templom felújításáról szólva elmondta, hogy hatalmas dolgokat cselekedett az Úr ebben a gyülekezetben.
– 1784-85-ben 40 cserefalvi gazda épített templomot, ami 230 év múltán tűzvész, árvíz, két világháború, 40-évi kommunizmus, tévtanítók ostroma, demokráciának nevezett elvilágiasodás, az idők viharai ellenére ma megújulva áll. A templom hét nagyméretű javításon esett át, 1843-ban tűzvész rongálta meg 64 házzal együtt. 1910–1970 között kisebb javításokkal, meszeléssel tisztították a templom falait. Az 1970-es árvíz után megjelent a salétrom, és az utóbbi 30 évben három nagyjavítást végeztünk, minden általunk elérhető technológiával próbálkoztunk, de mostanig nem tudtunk megszabadulni a salétromtól, a falak felszívták a vizet. 1985-ben, 1992-ben és 2004-ben háromszor vertük le a vakolatot kívül-belül, sáncot ástunk köré, hogy elvezessük a vizet, lambériával eltakartuk a salétromot, aztán speciális vakolattal próbáltuk meggátolni a vizesedést, de hiába. A javítások alkalmával nemcsak a falakról gondoskodtunk, hanem a tetőzetről, toronyról, ajtókat, ablakokat cseréltünk, a cintermet felújítottuk, új portikust építettünk. A 2004-es javítást a holland testvérgyülekezet támogatta, amely 18 éven át sok segítséget nyújtott gyülekezetünknek.
2011–2015 között a 220 lelkes gyülekezet, 90%-ban önkéntes munkával, csodálatosan felújította templomát. Történt ez annak ellenére, hogy az angol testvérgyülekezetből egy építkezési vállalat tulajdonosa, Rodney Russell 15 évvel ezelőtt azt mondta, hogy zárják be a templomot, esetleg tartsuk meg múzeumnak, mert nem érdemes pénzt fektetni bele. Ha ezt megtesszük, egy termet épít, ahol istentiszteleteket tarthatunk. De nem akartuk feladni! A helyi önkéntesek megtanulták az aláfalazás technikáját, és maguktól jöttek az emberek. Amit építész vállalkozók nem mertek bevállalni, két gazdálkodó megtette. Három hónap alatt 28 cserefalvi egyháztag ingyen, önkéntes munkával olyan aláfalazási munkát végzett, amit nem tudtunk volna kifizetni. 2012-ben a toronytestet szigeteltük, 2013-ban is maguktól jöttek az emberek, és ki-ki végezte azt a munkát, amihez értett. Szigetelték, aztán lepadolták a templom aljazatát, a belső falakat mesteremberek festették, az ajtókat, ablakokat, karzatokat pedig lányok, asszonyok. Új padok készültek féláron, az asszonyok szőttes ülőpárnákat, énekeskönyv- borítókat varrtak, új csíkdánfalvi szőnyeget szőttettünk, aminek árát gyülekezetünk egyik nőtagja ajándékozta. 2014-ben elkészült a papi szék, gyülekezetünk faragóművészének ajándéka. Háromévi száradás után a templomot bevakolták, lefestették. 2015-ben kicseréltük a járdát. A templom külső-belső felújításán 61 egyháztagunk dolgozott önkéntesen, és voltak akik pénzadományt adtak. A templomfelújítás a javításhoz felhasznált anyagok árába, a padok és a templom külső vakolásának-festésének árába került, azaz 16.541 lejbe – mondta hálaadással Soós Noémi lelkész, aki 35 éves cserefalvi szolgálata alatt megtapasztalta, hogy Isten mindig kulcsot adott a kezébe, amivel megnyithatta az ajtókat.
Köszönet a sok munkáért
Soós Noémi röviden visszapillantott a három és fél évtizedes múltra, a közösségépítésre. A 35 évvel ezelőtti gyülekezetből, a 230 lélekből már csak 49-en élnek a faluban, 157-et eltemettek, 24-en elköltöztek, 168-at kereszteltek, 111-et konfirmáltak, 52 párt eskettek. A 111 konfirmált fiatalból 52 maradt Cserefalván, 14 máshol lakik, de adományaival rendszeresen támogatja a gyülekezetet. Az 52 otthon maradt konfirmáltból 33 jár rendszeresen templomba.
Az ünnepi istentisztelet után több köszöntés és köszönet hangzott el. Osváth Csaba polgármester, aki sokat segített a gyülekezetnek, köszöntötte az egybegyűlteket, énekelt a gyülekezet ifjúsága, a vegyes kar, verset mondott Agyagási Beáta. Felszólalt Caren Ross az angol testvérgyülekezetből, Farkas Domokos gondnok, majd Adorján István káposztásszentmiklósi lelkész. Végül bemutatkozott az a három fiatal lelkész, aki ebből a gyülekezetből indult el.
A püspöknek, a tiszteletes asszonynak, a vendégeknek ajándékokat, virágot adtak át.
A rendezvény végén a püspök és a vendégek ellátogattak a majdnem kész ravatalozóhoz, majd szeretetvendégségre, a cserefalvi asszonyok munkáját dicsérő közös ebéd elköltésére került sor, amelyre mindenkit meghívtak.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)

Megújult a marosludasi református templom
Hálaadó istentisztelet keretében köszönte meg a marosludasi református gyülekezet, hogy az elmúlt évek folyamán kívül-belül megújult temploma, illetve hogy mintegy 11 évi építkezés után sikerült befejezni a gyülekezeti otthont és a parókiát. Az ünnepi istentiszteleten Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke hirdette az igét.
Bővölködni és szűkölködni: mindenre van erőm a Krisztusban
Az istentiszteleten Lőrincz János, a Marosi Református Egyházmegye esperese végzett liturgiai szolgálatot, Kató Béla püspök prédikációjának elején felelevenítette azt az időt, amikor még legátusként szolgált a marosludasi templomban. Akkoriban nem volt gyülekezeti ház, vendégszobák, egy gyülekezeti tag adott neki szállást. Negyven évvel ezelőtt nem bővölködött a gyülekezet, ma viszont szebb, mint valaha, a templom környéke is megújult. "Ezek az egyházi terek azt szolgálják, hogy együtt legyünk, megőrizzük a hitünket és nyelvünket. Pál apostol egyszerre tapasztalta meg, mit jelent szűkölködni és bővölködni. Ezt fizikailag is nehéz feldolgozni, szellemileg azonban még nagyobb próbatétel. Gyülekezeti tagokként is szembe kell néznünk e kérdésekkel: mit jelent szűkölködni, mit jelent bővölködni?" – tette fel igehirdetésében a kérdést a püspök. Kató Béla szerint fontos, hogy mind a két érzést megtapasztaljuk. Súlypontozni kell a szükségletek és a kívánságok között. Amikor szükséget szenvedünk, nem engedhetjük meg, hogy ez az érzés szembefordítson Istennel és embertársainkkal. Ennek a fordítottja kell hogy megtörténjen: a szükségnek közelebb kell vinnie Istenhez.
Az ige második része is hangsúlyos, bővölködni is tudni kell. Ugyanis minden élethelyzetben létezik kísértés. Ha a máról holnapra történő meggazdagodásokat nézzük, rengeteg tragédiának lehetünk szemtanúi, hiszen az emberek nem tudják kezelni a hirtelen jött gazdagságot: gyakran családok hullnak szét, de olyan esetről is tudunk, amikor valaki öngyilkos lett. "Mit jelent bővölködni tudni? Hogy nem értékeljük túl az anyagi javakat. Jézus a gazdag embernek, aki új csűröket épített, hogy még többet tudjon eltenni, azt mondja: Bolond, ez éjjel elkérik a te lelkedet tetőled. A javaink sem ejthetnek rabul bennünket. Minél többet akarunk, annál többet kell az értékeinkből feláldoznunk. Aki tud bővölködni, nem lehet a birtokvágy rabja, nem engedheti meg magának, hogy szembeforduljon Istennel és embertársaival!" – hangsúlyozta a püspök. Kató Béla azt is elmondta, hogy ha a bőséggel jól tudunk sáfárkodni, akkor az segíthet, hogy közelebb kerüljünk Istenhez és embertársainkhoz, hiszen a javainkkal mások életén is segíthetünk. Mindnyájunknak van valamije, amire rámutathat, hogy azt Istentől kapta. A püspök szerint ahhoz, hogy se a szegénység, se a gazdagság ne ejtsen rabul, erőre van szükség. Ennek az erőnek a forrásáról beszél az apostol: mindenre van erőm a Krisztusban.
Jézus nem verseng a kegyeinkért
Lőrincz János esperes az igehirdetés után köszöntötte a gyülekezetet. Az esperes szerint szomorú, amikor mi akarjuk meghatározni, hogy hányszor szólunk Istenhez. Ő azt mondja, hogy szüntelen imádkozzunk. Azt kívánta, hogy az 1700 ludasi gyülekezeti tag naponta többször is örvendeztesse meg Istent az imádságával.
Czirmay Csaba Levente lelkipásztor a 11 éves felújítási folyamatról is beszámolt. A templom javítása az elmúlt két évben zajlott, mind kívül, mind belül megújult a 126 éves, Alpár Ignác által tervezett hajlék, amelyet utána bővíteni is kellett. A lelkipásztor azt is kiemelte, hogy a ludasiak szeretik a templomukat, hiszen amikor azt javítani kellett, vagy karbantartási munkálatokra volt szükség, mindig meg tudták tenni, a templom soha nem volt rossz állapotban.
Czirmay Csaba Levente a templomfelújítás részleteiről is beszámolt: az ablakokon és ajtókon kívül a villanyhálózatot, a fűtésrendszert is felújították, szigetelték a templom mennyezetét, javították a toronysisakot és az orgonát is. A templom mellett az elmúlt 11 évben épült fel a parókia, a régi parókiát pedig gyülekezeti otthonná alakították át. A lelkész szerint erre azért is volt szükség, mert a főút mellett nagy a zaj, a jövendőbeli lelkipásztoroknak is olyan lakást szeretnének, amely csendet is tud biztosítani. A gyülekezeti központot Kali Ellák tervei alapján alakították ki. Czirmay azt is elmondta, hogy a visszaszolgáltatások során a részvényben való kárpótlás mellett döntött az egyházközség, az ebből nyert összeggel sikerült befejezni a renoválást. Megjegyezte, nem a pénz fogja az egyházközséget megtartani, hanem az, ha részvényesei vagyunk Isten szeretetének. "Azzal, hogy mindez megtörtént, Jézus Krisztus fordult hozzánk, de ő nem akar senkit sem beerőszakolni, csupán hív kitartóan mindenkit. Ő nem verseng a kegyeinkért, csak egyszerűen lehetőséget ad számunkra, hogy hozzá jöjjünk."
A marosludasi egyházközség lelkipásztora az ablakokra is felhívta a figyelmet, amelyeken egy-egy keresztyén szimbólum található, hogy emlékeztesse a bejövőt az igére, a szolgálatra. "Amikor szerelni kezdték az ablakokat, észrevettük, hogy a felső, boltíves részben található Krisztus- monogram kívülről értelmetlen. Azonban később rájöttünk, hogy ez nem hiba, mert Jézus Krisztussal közösségben lenni csak akkor lehet, ha bent vagyunk. Kívülről nincs erre lehetőség, kívülről értelmetlennek tűnhet minden. Jézus is azt mondja, ti énbennem, én tibennetek vagyok" – mondta a lelkipásztor, aki beszéde zárásaként a pilismarót-dömösi testvérgyülekezet köszöntő levelét olvasta fel.
Otthon lelkészeknek és gyülekezeti tagoknak
Az ünnepség folytatásában Ballai Zoltán egyházkerületi gazdasági tanácsos köszöntötte a gyülekezetet a Marosludasról elszármazott lelkipásztorok nevében, megköszönte, hogy a gyülekezetben és a templomban otthonra találtak, helyük volt a padokban. Kelemen Árpád lelkipásztor az Alsó-Maros menti lelkipászto-rok nevében mondott köszöntőt, emlékeztetett, hogy a közösség áldozatot hozott, időt, anyagiakat, erőt áldozott, minden elkészült, amiért imádkoztak. Az ige azonban azt mondja, hogy további áldozatokra van szükség, Isten az embert akarja testestől-lelkestől.
Borsos Melinda, az Erdélyi Református Nőszövetség elnöke köszöntőjében hangsúlyozta: nemcsak ezt a napot, hanem minden hétköznapot ünneppé lehet tenni egy jó szóval, egy jó cselekedettel.
Az ünnepség folytatásaként Kali Ellák özvegye, Kali Margit énekelt egy népdalt, majd Marosludas görög katolikus lelkésze szólt a gyülekezethez, hangsúlyozva, hogy a lelkész kötelessége az építés, miután a falak fel vannak építve, a lelkeket kell tovább építeni. Kiss István alpolgármester Reményik Sándor versét idézte: ne hagyjátok a templomot és az iskolát, hozzátéve, hogy ha ebben a templomban sok gyereket keresztelnek, akkor lesz aki konfirmáljon és lesz aki iskolába járjon Maros-ludason. Nagy János főgondnok köszönetet mondott a gyülekezeti tagoknak, hogy aktívan részt vettek a felújításban, valamint a lelkésznek és feleségének is megköszönte, hogy elindították az építkezést.
Cristian Moldovan polgármester felszólalásában azt hangsúlyozta, hogy a többféleségben rejlik az egység. A polgármester szerint az ember legnagyobb erénye a jóság, ezen az ünnepen ezt tapasztalta meg.
A gyermekek ünnepi műsora után Kató Béla püspök megáldotta a templomot, majd a szalagátvágás után a gyülekezeti házat is, ahol kiállítást nyitottak meg, amelyen a Marosludasról elszármazott művészek alkotásait mutatták be.
Kiss Gábor
Népújság (Marosvásárhely)

Fontos történelemtudományi könyvet mutatnak be Csíkszeredában
Berekméri Árpád-Róbert történész könyvét mutatják be csütörtökön Csíkszeredában, „Lesz még kikelet!” – A marosvásárhelyi magyar királyi 27. székely honvéd könnyű hadosztály a második világháborúban (1940–1945) címmel.
Berekméri Árpád-Róbert történész, az Erdélyi Református Egyházkerület marosvásárhelyi fióklevéltárának vezetője. Elsősorban az I. és a II. világháború erdélyi vonatkozásait, valamint a Marosi Református Egyházmegye 1920 és 1945 közötti történetét kutatja. Előző kötete, a Fegyver alatt (A marosvásárhelyi magyar királyi 27. székely honvéd könnyű hadosztály tisztikara, 1940–1945) 2008-ban jelent meg Marosvásárhelyen.
Berekméri Árpád-Róbert hosszas és eredményes kutatást, majd feldolgozást követően írta meg a marosvásárhelyi magyar királyi 27. honvéd székely könnyű hadosztály történetét. A tábori újság címét (Lesz még kikelet!) viselő kötet megalakulásától kezdve a harctéri szolgálaton át egészen a cseh-morva és osztrák területeken folytatott kilátástalan küzdelmekig, majd a fegyverletételig követi a seregtest nyomát. A könyv törzsszövegét a 27. honvéd székely könnyű hadosztálynak a hadműveletek során kitüntetett, illetve bizonyítottan hősi halált halt katonái névjegyzékét, valamint a tisztikar névsorát tartalmazó függelékek egészítik ki, és korabeli fényképek, térképek teszik színessé. A tudományos apparátusban irodalomjegyzék, valamint névmutató található, mindezeket román és angol nyelvű rezümé követi. maszol.ro

Keresztény lovas tábor Szentegyházán
A Marosvásárhelyi Előre Sportegyesület, a radnótfájai egyházközség, valamint a Marossárpataki Újjászületés Egyesület közösen szervezte meg Szentegyházán augusztus első hetében a IV. keresztény lovas tábort. A hét napon át zajló, mozgássérülteknek szóló eseményen közel 100 személy vett részt Maros, Hargita és Szatmár megyéből. A nagyszabású eseménynek a mozgatórugói, éltetői ezúttal is a közismert és közkedvelt Marosvásárhelyi Jancsó István és Kovács Szabolcs voltak, akiknek szívügyük a fogyatékkal élő személyek sorsának könnyebbé tétele, így mindezért kitartóan munkálkodnak. A tábor jelszava és tematikája ezúttal az összetartozás volt, amelyet a tapasztaltak és a látottak alapján a szervezők nagyon is találó módon választottak. Az összetartozást a tábor hét napján, a hétfő reggeli elindulástól a vasárnap délutáni hazaérkezés pillanatáig mindvégig érezni lehetett. Mi, enyhébb vagy súlyosabb mozgáskorlátozott személyek összetartozunk és összetartunk! S nem csupán mi, hanem a bennünket sokszor önfeláldozóan, lelkesen, határtalan türelemmel, szeretettel gondozó hozzátartozóink és szívélyes önkénteseink is! A szervezők nap mint nap igyekeztek érdekes és változatos programokat, tevékenységeket nyújtani a résztvevőknek. Mindez sikerült is… A táborban nagy hangsúlyt fektettek az élménylovaglásra, a gyógymasszázsra, valamint a különféle úgynevezett kiscsoportos beszélgetésekre és foglalkoztatásokra. A szentegyházi lovas táborban a napi kétszeri élménylovaglás hatalmas népszerűségnek örvendett a mozgáskorlátozottak körében. A lovaglás óriási és feledhetetlen élményt nyújtott mindenki számára! Erről Simon András marossárpataki lótulajdonos, Dohi Zoltán Szatmárnémeti misszionárius, Kovács Szabolcs, valamint hozzáértő és segítőkész lovászai gondoskodtak. Ugyanakkor hathatós és elengedhetetlen segítséget nyújtott az élménylovaglás zökkenőmentes lebonyolítása érdekében Fekete Attila, Gáspár András, valamint lelkes munkatársa, Renáta. Mindhárman a Marosvásárhelyi hegyimentő-szolgálat alkalmazottai, akik immár második éve, hogy a táborozók élménylovaglását elősegítik. A sérült személyek nagyra értékelték a gyógymasszást is. Duda Mária-Magdolna kiváló masszőz vezetésével Márkos László, Szekeres Kinga, valamint Nagy Mónika remekül egészítették ki a gyógymasszázst végző csapatot. A táborozók lelki feltöltéséről Székely György radnótfájai református lelkipásztor, Rád András önkéntes, valamint Kádár Zoltán- János református teológus gondoskodott.
Továbbá nagyon örvendetes tény, hogy a radnótfájai egyházközség ifjai önkéntesekként – noha kezdetben kissé félénken, ám a napok múlásával egyre bátrabban és lelkesen – bizonyították segítőkészségüket, hathatós támaszt nyújtva a rászoruló mozgássérülteknek. Szinte tökéletes volt az összhang és a harmónia. A kiscsoportos beszélgetések nyíltak és őszinték voltak. Kiemelendő tény, hogy mindez az ifjaikra is érvényes. Olyan kiváló és lelkes csoportvezetők álltak melletünk, mint Székely György, Dohi Zoltán, Rád András, Kádár Zoltán-János és Fehér Árpád. Mindenki felszabadultan érezte magát. Ami talán a legfontosabb, az a gátlások megszűnése volt. Mindez hatalmas feloldódást és megkönnyebbülést jelent számunkra… Örömmel és óriási megelégedéssel tapasztaltam, hogy a tábor ideje alatt rengeteg ismeretség és igaz barátság szövődött. Ez alkalommal számtalan szívmelengető és követendő példát láthattunk, ami az önzetlen segítőkészséget bizonyítja: egy mindössze tizenöt esztendős ifjú lelkesen, ám ugyanakkor példamutató módon gondozott egy har-minchárom éves tolókocsiba kényszerült sérültet. Egy alig tizenkét esztendős fiúcska készséggel teljesítette súlyosan mozgássérült nagybátyja minden kérését.
Hálás köszönet Jancsó Istvánnak, továbbá Kovács Szabinak, az elkötelezett táborrendezőnek, aki szívvel-lélekkel munkálkodott a rendezvény sikerének érdekében, Budai Evódiának, a Barnabás Alapítvány elnök asszonyának a hathatós támogatásért, Joó Erikának és Joó Zoltánnak a kiváló körülmények biztosításáért.
Támogatóink: a Maros megyei Tanács, a Communitás Alapítvány, tizennyolc kiváló csernátoni család, kereskedelmi cégek, valamint a Maros-Mezőségi Református Egyházmegyétől 13 egyházközség, a Marosi Református Egyházmegyétől 14 egyházközség, a Küküllői Református Egyházmegyétől 23 egyházközség, valamint a Görgényi Református Egyházmegyétől 10 egyházközség.
Szabó Antal-Loránd
Népújság (Marosvásárhely)

Körlevelet bocsátott ki az Erdélyi Református Egyházkerület a kvótareferendummal kapcsolatban
Körlevelet bocsátott ki az Erdélyi Református Egyházkerület Püspöki Széke (Esperesek Kollégiuma) a magyarországi referendum tárgyában, és részvételre, de közvetve nemmel szavazásra buzdítanak. A Transindexnek is eljuttatott körlevélben azt írják, az október 2-i kvótareferendum "az első olyan magyarországi népszavazás, amelyen a külhoni magyarság a választópolgárok akaratának kinyilvánításának közvetlen eszközével élhet".
A körlevélben azt írják, a népszavazás alapját képező migrációs helyzet kezelésével és megoldásával kapcsolatos általános bizonytalanság van, "Európai és nemzetközi megoldások nélkül a nemzeti érdekek, Magyarország és a teljes Kárpát-medencei magyarság érdekeinek eredményes képviselete, nemzeti értékeink védelme különösen fontos".
"A meggyőződés felelősséggel jár, ahogy a véleményünk kinyilvánítása is, bármilyen fórumon, bármilyen módon. Nincs család, nincs közösség, nincs gyülekezet és nincs nemzet sem egységes, felelősséggel és szabadon kinyilvánított vélemények és azok összessége nélkül. Ezért fontos, hogy minél többen döntsenek úgy, hogy felelősséget vállalva alkotnak véleményt a nemzet egységének és biztonságának védelméről, a magyar kultúra és magyar hagyományok megóvásának fontosságáról és részt vesznek az október 2-ai szavazáson!" - írják.
A körlevél szerint az aláírók számára az esedékes referendum nemzeti ügy, amelynek célja "Magyarország integritásának, a magyar kultúrának, a családoknak és hagyományainknak védelme, illetve a magyar érdekek hatékony képviseletének elengedhetetlen eszköze". A megfogalmazott célokat a magyarság össznemzeti érdekének tekintik.
"A fentiek tükrében kérünk mindenkit, hogy álljon ki Magyarország biztonsága és a magyar érdekek védelme mellett az október 2-ai népszavazáson, amely a szabad véleménynyilvánítás mellett a nemzetegyesítés egyik szimbólumává is válhat!" - zárul a körlevél.
A körlevelet Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke, Kántor Csaba, az Erdélyi Református Egyházkerület püspök-helyettese, a Székelyudvarhelyi református egyházmegye esperese, Szegedi László, az Erdélyi Református Egyházkerület generális direktora, a Brassói Református Egyházmegye esperese, Szász Attila, a Görgényi Református Egyházmegye esperese, az Esperesek Kollégiumának elnöke, Dr. Bibza Gábor, a Kolozsvári Református Egyházmegye esperese, Vincze Minya István, a Kalotaszegi Református Egyházmegye esperese, Bányai Csaba, a dési református egyházmegye esperese, Berszán István, az Erdővidéki Református Egyházmegye esperese, Balogh Zoltán, a Kézdi-Orbai Református Egyházmegye esperese, Incze Zsolt, a Sepsi Református Egyházmegye esperese, Biró István, a Küküllői Református Egyházmegye esperese, Lőrincz János, a Marosi Református Egyházmegye esperese, Jakab István, a Maros-Mezőségi Református Egyházmegye esperese, Dr.Gudor Botond, a Nagyenyedi Református Egyházmegye esperese és Zsargó János, a Hunyadi Református Egyházmegye esperese jegyzik. (hírszerk.)

Transindex.ro