Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Maros Megyei Kereskedelmi és Iparkamara
6 tétel
2009. november 26.
November 25-én a Maros Megyei Kereskedelmi és Iparkamara székhelyén nyitottak meg egy kétnapos, Üzlet határok nélkül cím alatt szervezett üzletember-találkozót, melynek során a két megye /Fejér és Maros/ kis- és középvállalkozói közt próbálnak együttműködési lehetőségeket találni. /(benedek): Üzlet határok nélkül. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 26./
2010. június 16.
Pályázatokról gyakorlatiasan
A kolozsvári Kárpátia Magyar–Román Kereskedelmi és Iparkamara szervezésében tegnap a Maros Megyei Kereskedelmi és Iparkamaránál tartottak kis- és középvállalkozók számára elérhető pályázati lehetőségekről konferenciát. A szintén kolozsvári Goodwill Consulting pályázati tanácsadó cég szakértőinek előadásaira szép számmal volt érdeklődő a helyi kamaraszékház tanácstermében, a kis- és középvállalati szektor európai hetének keretében szervezett rendezvénnyel június folyamán nyolc romániai várost keresnek fel.
A több marosvásárhelyi céget is partnereik soraiban tudó pályázati szakértők gyakorlatias megközelítésből ismertették az érdeklődőkkel a vissza nem térítendő pályázati alapok világát, ezek forrásától – kormányzati, európai uniós vagy egyéb nemzetközi – függetlenül. Először arra rávilágítva, hogy a vállalkozását pályázati forrásból fejleszteni készülő érdeklődőnek milyen lépéseket kell megtennie, kezdve a pályázati pénzen megvalósítandó beruházás megtervezésétől egészen a projekt gyakorlati megvalósítása során jelentkezhető nehézségekig, majd a rendelkezésre álló pályázati kiírásokat is ismertették a jelenlevőkkel.
A szakértők szerint az anyagiakban és humán erőben egyaránt reális költségbecslés a sikeres pályázás egyik kulcspontja, kezdve a vállalkozás fejlesztési szükségleteinek és anyagi teherbírásának valós felmérésétől a járulékos költségek jelentette terhek pontos feltérképezéséig. Mint hangsúlyozták, nem olcsó és nem könnyű útja a cég fejlesztésének a pályázati források alapjainak megszerzése, mert egy támogatást elnyerhető projekt komoly tervezést, pontos munkát igényel, ráadásul a folyamat különböző szakaszai időigényesek is lehetnek. Mindez költségekkel jár a vállalkozó számára, a pályázaton dolgozó saját munkaerő bérében, adott esetben a külső tanácsadó és szolgáltatók díjában, és nem utolsósorban banki hitelköltségekben, hiszen a pályázati alapokból utólagosan elszámolható pénzt lehet megszerezni, így a megcélzott beruházás gyakorlati lefolytatása a gyakorlatban legtöbbször hitelből történik, még a pályázótól önrészt nem feltételező projekteknél is.
Költséges és bürokratikus módja a pályázás a vállalkozás fejlesztésének, ennek ellenére a szakértők szerint mégis érdemes ezt az utat választani, főleg a már tervezett, de még halasztható, vagy saját erőből egyelőre megoldhatatlan beruházások kivitelezéséhez, mert egyéb lehetőségekkel összevetve a pályázás a vállalkozás fejlesztésének legolcsóbb módozata.
(benedek)
Népújság (Marosvásárhely)
A kolozsvári Kárpátia Magyar–Román Kereskedelmi és Iparkamara szervezésében tegnap a Maros Megyei Kereskedelmi és Iparkamaránál tartottak kis- és középvállalkozók számára elérhető pályázati lehetőségekről konferenciát. A szintén kolozsvári Goodwill Consulting pályázati tanácsadó cég szakértőinek előadásaira szép számmal volt érdeklődő a helyi kamaraszékház tanácstermében, a kis- és középvállalati szektor európai hetének keretében szervezett rendezvénnyel június folyamán nyolc romániai várost keresnek fel.
A több marosvásárhelyi céget is partnereik soraiban tudó pályázati szakértők gyakorlatias megközelítésből ismertették az érdeklődőkkel a vissza nem térítendő pályázati alapok világát, ezek forrásától – kormányzati, európai uniós vagy egyéb nemzetközi – függetlenül. Először arra rávilágítva, hogy a vállalkozását pályázati forrásból fejleszteni készülő érdeklődőnek milyen lépéseket kell megtennie, kezdve a pályázati pénzen megvalósítandó beruházás megtervezésétől egészen a projekt gyakorlati megvalósítása során jelentkezhető nehézségekig, majd a rendelkezésre álló pályázati kiírásokat is ismertették a jelenlevőkkel.
A szakértők szerint az anyagiakban és humán erőben egyaránt reális költségbecslés a sikeres pályázás egyik kulcspontja, kezdve a vállalkozás fejlesztési szükségleteinek és anyagi teherbírásának valós felmérésétől a járulékos költségek jelentette terhek pontos feltérképezéséig. Mint hangsúlyozták, nem olcsó és nem könnyű útja a cég fejlesztésének a pályázati források alapjainak megszerzése, mert egy támogatást elnyerhető projekt komoly tervezést, pontos munkát igényel, ráadásul a folyamat különböző szakaszai időigényesek is lehetnek. Mindez költségekkel jár a vállalkozó számára, a pályázaton dolgozó saját munkaerő bérében, adott esetben a külső tanácsadó és szolgáltatók díjában, és nem utolsósorban banki hitelköltségekben, hiszen a pályázati alapokból utólagosan elszámolható pénzt lehet megszerezni, így a megcélzott beruházás gyakorlati lefolytatása a gyakorlatban legtöbbször hitelből történik, még a pályázótól önrészt nem feltételező projekteknél is.
Költséges és bürokratikus módja a pályázás a vállalkozás fejlesztésének, ennek ellenére a szakértők szerint mégis érdemes ezt az utat választani, főleg a már tervezett, de még halasztható, vagy saját erőből egyelőre megoldhatatlan beruházások kivitelezéséhez, mert egyéb lehetőségekkel összevetve a pályázás a vállalkozás fejlesztésének legolcsóbb módozata.
(benedek)
Népújság (Marosvásárhely)
2011. május 13.
Számvetés naplóban
Beszélgetés Virág György mérnökkel, a Maros megyei önkormányzat volt elnökével
Beszélgetőtársunk szülei Kolozsvárról költöztek át Marosvásárhelyre a Székely Színház megalapításakor, mindketten a társulat műszaki munkatársai voltak. Gyermekkorát, de további életútját, érdeklődési körét is meghatározta a színház, az irodalom, a klasszikus kultúra. Közel másfél évtizedet töltött a Maros megyei önkormányzatban, életének mindennapjait 1988-tól 2004-es nyugdíjbavonulásáig naplóban örökítette meg, amely a közelmúltban jelent meg.
Mikor kezdett naplót írni?
- Kisebb-nagyobb kihagyásokkal 1988 óta vezettem naplót. Amit akkor nem írtam le, utóbb emlékezetből rekonstruáltam, de csak egy ilyen nagyobb lélegzetű kihagyás volt a tizenöt és fél év alatt, a 2000-es év. Amikor ennek az évnek a történéseit néhány napos-hetes összefoglalásban 2001. január elsején rögzítettem, úgymond a szabadnapomon, viszonylag friss emlékezetből írtam.
A többi évben, ’88. december 1-jétől kiindulva, napi rendszerességgel írtam, vagy éjszaka vagy nappal, ahogy időm akadt, tehát akkor jegyeztem fel a gondolatokat. Természetesen a szerkesztés során, amit nyugdíjazásomkor kezdtem el, 2004-ben, már bőven került szabad percem, de így is a szerkesztés három évig tartott. Ez alatt mérlegeltem, hogyan fogalmazzam elfogadhatóvá azokat a szövegeket, amelyek egyáltalán nem közlésre szánt írások voltak, hiszen nem azzal a szándékkal ültem le naplót írni, hogy majd valamikor kiadom, de az évek során egyre inkább gyűlt ez a fajta felismerés, szándék, tapasztalat, hogy majd meg kellene írnom a szerkesztett változatot is. Mert nyilvánvaló, hogy egy napi bejegyzés nem lehet olyan kerek, a gondolatokat úgy rögzítve, ahogyan az utóbb a könyvben megjelenik.
Hogy senki ne vádolhasson azzal, hogy mást írtam akkor és más jelenik meg a nyomtatásban, minden kutatónak rendelkezésére fog állni az eredeti kézirásos anyag fényképmásolata, amit teljes egészében átadtam a kolozsvári Jakabffy Elemér Alapítványnak. A számítógépes változatot 2004 őszén kezdtem beírni és 2007 decemberében fejeztem be. Nagyon nagy munka volt, hihetetlen erőfeszítés – eredetileg 800–900 oldalt tett ki a kézi változat.
A szerkesztett forma feszesebbé vált annak ellenére, hogy a szerkesztés során bizonyos, korábban leírt eseményekről vagy személyekről amennyiben véleményem megváltozhatott és megváltozott, megengedtem magamnak, hogy 2005-ben kommentárt fűzzek ezekhez – ami utóbb eszembe jutott vagy ami éppen aktuálissá tette a dolgot. És milyen érdekes, miként ismétlődnek a helyzetek, így vagyunk állandóan az észak-afrikai helyzettel, az Öböl-háborúval, már akkor is, ’88-ban volt Öböl-helyzet, a világpolitika mai szereplői már akkor is ott voltak a világ színpadán, forog a világ, de mintha makacsul visszatérne egy-egy pontra.
Mi késztette arra, hogy naplóírásba kezdjen?
– Ha poénkodni akarnék, azt mondhatnám, itt kezdődött, ahol beszélgetünk, a Bolyai Farkas Líceumban, ahol érettségiztem. 1961-ben végeztem – éppen ötven évvel ezelőtt – , kortársaim számára én írtam meg az év krónikáját, és én olvastam fel az érettségi ünnepségen: volt tehát némi előzménye a naplóírásnak. 1988. december 1-jén volt 70 éves a gyulafehérvári román nemzetgyűlés, és annyira elfogott a keserűség, hogy még mindig ugyanazokkal a hazugságokkal, történelmi hamisításokkal, csúsztatásokkal élnek, ugyanazt szajkózzák, hogy elkezdtem írni, azt mondtam magamnak, nem lehetetlen, nem vágyálom csupán: biztos, hogy közel van a Ceauşescu-rendszer bukása.
Nem akarom belemagyarázni, hogy a dolgok állásából következően logikus volt az előérzetem, hiszen nem mertem így leírni az első lapra. Féltem. Már jócskán benne jártunk a Gorbacsov-féle nyitásban, a peresztrojkában, tehát ez is közrejátszott. Hozzájárult a naplónyitáshoz az is, hogy a Kossuth rádiót hallgatva az ember sokkal több információhoz is hozzájutott, mint az átlag romániai, elsősorban a román ember.
De engem felháborított december elseje ünneplése, nekünk azóta sem, és soha nem is lesz ünnep. Annyira sértett, hogy miután hivatali kötelességem lett volna megjelenni a december 1-jei ünnepségeken, koszorúzásokon, úgy sikerült intéznem az évek során, hogy soha nem tartózkodtam Romániában december 1-jén. Úgy adódott, hogy az eurórégiók közgyűlését mindig erre az időszakra szokták összehívni. Togănel, a főnököm nem tudott idegen nyelveket, mindig engem küldött, én pedig kapva kaptam a lehetőségen.
Így sikerült elkerülnöm az elkerülhetetlent. Ilyformán megmentettem magam attól a kínos helyzettől is, hogy kifütyüljenek, amikor koszorúzom, mert ez is megtörtént. Ugyanis kénytelen voltam többször, nem december 1-jén, más alkalommal koszorút elhelyezni és kifütyültek. Számomra ez roppant kínos volt. Másoknak is. Tehát kerültem, ha lehetett, de itt jegyzem meg, hogy sokan megróttak ezért az RMDSZ-es vezetők közül. Én ezt így rendeztem. Nem tüntető módon, nem harsányan nyilvánítottam ki különvéleményemet, hiszen mint román törvényekre felesküdött köztisztviselő, nem is tehettem volna büntetlenül.
’88 végén kezdte írni, akkor ez mit jelentett, veszélyes volt?
– Annyira veszélyes, hogy december 15-én házasodott a volt padtársam, és nem mertem leírni a nevüket. A vártemplomban volt az esküvő, és csupán annyit írtam, hogy P és A esküvője a vártemplomban. A feleségem tudta, hogy naplót írok, de nem nézett bele soha, és nem is foglalkoztatta a dolog. Én elmondtam neki, látta, hogy későig fennmaradtam vagy hajnalban keltem. A naplóírás is beépült a mindennapi életem tevékenységei közé. Később lazítottam ezen.
Amikor a Kossuth rádióban 1989-ben már elhangzott, majd január végén Pozsgay Imre kijelentette, hogy népfelkelés volt ’56, és a hasonló nagy horderejű történések kortársa lehettem, mindezek arra sarkalltak, hogy folytassam a dolgot, és egyre kevésbé figyeltem arra, mit szabad és mit nem leírni, hogy ne törődjek sokat a veszélyesnek tartott gondolatokkal. ’88-ban nagyon lényeges dolog történt, néhai Balogh Csaba barátom lakásán megismerkedtem egy fiatal magyar történésszel, aki ’87-ben diplomázott Szegeden. Bárdi Nándornak hívják, ő lett később a könyvem szerkesztője.
Többször is, szinte kéthavonta találkoztunk titokban Csaba lakásán. Mindig hozott könyveket, folyóiratokat Magyarországról, és elvitte azokat a leveleket, amelyeket Csaba megjegyzéseivel fűszerezve mi fogalmaztunk meg Füzi Miska barátommal közösen. Nándi eljuttatta a Magyar Rádióhoz, Pozsgay Imréhez és más helyekre. De ez nem valami ellenállás volt, egyszerűen úgy éreztük, hogy valamit tenni kell. Így alakult 1989 decemberéig a naplóírás.
Hogyan indult a politikai karrierje?
– 1989 decemberében a véletlen úgy hozta, hogy Király Károllyal újra találkoztam. Király négy és fél évig, ’73 és ’78 között hivatali főnököm volt, és több mint tíz éven át eljártunk tekézni a valamikori Voinţa-pályára, a Ligetbe. Mivel munkatársaim a Nemzeti Megmentési Frontba delegáltak, akkor Király Károly engem meglátott, és javasolta, hogy vállaljam el a megye gazdasági ügyeit, feleljek én azokért a Front bürójában, én ugyanis igazán ismerem Maros megyét, hiszen a megyében rengeteg kisipari szövetkezet volt.
’90 január 3-án elvállaltam, onnantól kezdve március 20-ig, a rosszemlékű etnikai konfliktusig voltam pozícióban. Eredeti munkahelyemen állásomat felfüggesztették, zárolták, és pontosan az ominózus 20-án megválasztottak a kisipari szövetkezetek elnökének, ezért aznap bent sem voltam a tanácsnál, csak este tudtam meg az eseményeket. Másnap bementem és bejelentettem, hogy abbahagyom a politizálást. Erre jött Voican Voiculescu és kinevezett alelnöknek. Leváltották Kincsest, Királyt.
Meg voltam győződve, hogy semmi dolgom nem lesz szövetkezeti elnökként. Fel voltam szabadulva, hiába mondtam a tanácsnál, hogy három napja húszezer embernek vagyok a főnöke, hiába mondtam volna akármit is, megszavazták, hogy én legyek a magyar alelnök: belecsöppentem ebbe. Egy fizetésért dolgoztam három és fél hónapig, el akartam búcsúzni, otthagyni a politikát.
Naplóírás közben a kultúrával is foglalkozott a napi politika mellett, maradt erre is ideje. A köztudat általában úgy tartja: a mérnököt nem érdekli a színház.
– Két alapvető dolgot kell megjegyeznem: én eleve irodalomi beállítottságú voltam és vagyok, nagyon szerettem az irodalmat. A másik, hogy színházban, az egykori Székely Színházban éltem le a gyermekkoromat, az meghatározta az érdeklődésemet. Villamosmérnök vagyok, büszke vagyok arra, hogy Temesváron végeztem, de én folyamatosan, a naplón ez is végigvonul, hetente színházba jártam, ha jött egy társulat vendégelőadással, azt megnéztem, és nagyon sokat olvastam. Nyitott voltam a világra.
Virág György (1944, Kolozsvár)
Mérnök, politikus. A temesvári műszaki egyetemen villamosmérnöki diplomát szerzett, Marosvásárhelyen a Kisipari Szövetkezetek Megyei Szövetségének volt irodavezetője, majd energetikusa, termelési és műszaki osztályvezetője. A rendszerváltást követően vállalt politikai feladatot a Maros megyei önkormányzatban, ahol előbb alelnök, majd elnökként irányította a megye ügyeit, szívügyének tekintve a kulturális intézmények működését, a repülőtér fejlesztését. A megyei tanács éléről vonult nyugdíjba 2004-ben.
– Van még egy hobbim, a sportstatisztika, több mint ötven éve vezetem, a magyar válogatott játékosait, összes mérkőzését feljegyeztem, hányszor és kikkel játszott, hány gólt rúgott, az olimpiai szerepléseket is számon tartom, a mai napig vezetem. A román válogatottal ugyanez a helyzet. Ezt is ki lehetne adni. Szándékomban állt kiadni, de azután a munka után, ami a napló megjelentetésével járt, meggondoltam magam.
A műveltséggel kapcsolatosan hadd jegyezzem meg, a mi korosztályunk kulturális szemhatára tág, abban benne foglaltattak nemcsak a műszaki ismeretek, hanem az alapvető irodalmi művek is, tehát egy-egy idézet hallatán nem sokat kell gondolkozzunk, honnan is van ez, latin-e vagy francia. Sokat köszönhetünk tanárainknak, manapság ez ismeretlen. Mi úgy tudunk beszélgetni egymással, hogy bár húsz évig nem találkoztunk, már két mondat után ott folytatjuk, ahol abbahagytuk.
Sok éve, amikor a színház körül bajok támadtak, ön a társulat mellé állt. Ha ön nem humán beállítottságú, akkor is így tesz?
– Nos, akkor megszüntettük volna a filhamóniát, a népi együttest, a bábszínházat. A megyei tanácsosoktól szinte hetente kaptam a pofonokat a repülőtérért és a kulturális intézményekért, mondták, inkább javítsuk fel a közutakat. Tizenkét művelődési intézményt finanszíroztunk a megyei tanács költségvetéséből: Ez nem valami kegy volt, hanem csak így működhettek. A Látó folyóiratot is azért szerkeszthetik saját székházában, mert azt mondtam, hogy a lap a megyei tanács tulajdona. Ha már kirakta a Kereskedelmi Kamara a Toroczkai-Wiegand Ede-féle palotából, akkor legalább legyen egy tisztességes helye a szerkesztőségnek. A könyvtár, a képtár, a múzeum....
Most is figyeli, hogyan működik a megye.
– Fenntartom, hogy különösen itt, Marosvásárhelyen abban a helyzetben, amelyben élünk nincs más mód, mint nagyon pontos célokat kitűzni és azokért dolgozni, de nem tűzzel-vassal, sebbel-lobbal, hanem alaposan, szépen. És demokratikus módon. Amikor végre ismét kiírták a Kultúrpalotára magyarul is az intézmény nevét, egy nappal előtte a prefektus még bosszankodott ezen. Én azt szerettem volna kiírni, hogy dr. Bernády György Művelődési Palota, de nem ment. Nem ment át.
Keserűen tekint vissza?
– Ezzel a könyvkiadással túl vagyok a keserűségen. Restellem, hogy nem tudtam többet tenni, de csalódott nem vagyok. Nézze, úgy érzem, ha másképp csináltam volna a dolgokat, akkor az már nem én volnék. Nem tudtam én hasonulni ahhoz a közeghez, amiben mozognom kellett, és örvendek, hogy hatvan évesen önszántamból vonultam vissza. Nem akartam folytatni.
Jól érzi magát, amikor hazatér Vásárhelyre?
– Nem. A tavaly eldöntöttük, hogy kiköltözünk Budapestre, ott él a fiam, a menyem és két unokám. 2007-ben lettem magyar állampolgár, holott én annak születtem, akár kérhettem volna tíz évvel ezelőtt is, nem kértem, holott akkor megvolt az ideje; 2005-ben kértem, és két év múlva meg is kaptam, fizettem érte, rendesen. Nem kellett a protekció. Korábban azt hittem, hogy soha nem tudnék elszakadni lélekben Vásárhelytől. Nem állítom, hogy elszakadtam tőle, de amikor látom, hogy mi történik, hiszen interneten naponta olvasom az újságot, akkor azt gondolom, hogy Vásárhelyen már nem azt találom, amiért én a várost úgy szerettem.
A vonzalom gyakorlatilag nem 1990. március 20-án bicsaklott meg, ez egy hosszabb folyamat. Akkor súlyos csapás ért, és azóta tart ez a hosszabb folyamat. Menthetetlenül. Én mondhatok szépeket, mégis ezt érzem. Hiszen ha már Budapesten új lakást rendezünk be, jól vagyunk, jól érzem ott magam, akkor... Marad az írás és az utazások.
Az önéletrajzi regényemet tizenöt éve megírtam, de rossz. Háromszáz oldalasra tervezem, most csak száz van megírva, de az sem fényes. Ahogy Szőcs István mondja, ha valaki Vásárhelyen kívül elolvassa, nem érti meg. Ez még egy előttem álló cél, ha tényleg lesz elég ambícióm és futja a lelkesedésből, tán elkészül.
Antal Erika
Új Magyar Szó (Bukarest)
Beszélgetés Virág György mérnökkel, a Maros megyei önkormányzat volt elnökével
Beszélgetőtársunk szülei Kolozsvárról költöztek át Marosvásárhelyre a Székely Színház megalapításakor, mindketten a társulat műszaki munkatársai voltak. Gyermekkorát, de további életútját, érdeklődési körét is meghatározta a színház, az irodalom, a klasszikus kultúra. Közel másfél évtizedet töltött a Maros megyei önkormányzatban, életének mindennapjait 1988-tól 2004-es nyugdíjbavonulásáig naplóban örökítette meg, amely a közelmúltban jelent meg.
Mikor kezdett naplót írni?
- Kisebb-nagyobb kihagyásokkal 1988 óta vezettem naplót. Amit akkor nem írtam le, utóbb emlékezetből rekonstruáltam, de csak egy ilyen nagyobb lélegzetű kihagyás volt a tizenöt és fél év alatt, a 2000-es év. Amikor ennek az évnek a történéseit néhány napos-hetes összefoglalásban 2001. január elsején rögzítettem, úgymond a szabadnapomon, viszonylag friss emlékezetből írtam.
A többi évben, ’88. december 1-jétől kiindulva, napi rendszerességgel írtam, vagy éjszaka vagy nappal, ahogy időm akadt, tehát akkor jegyeztem fel a gondolatokat. Természetesen a szerkesztés során, amit nyugdíjazásomkor kezdtem el, 2004-ben, már bőven került szabad percem, de így is a szerkesztés három évig tartott. Ez alatt mérlegeltem, hogyan fogalmazzam elfogadhatóvá azokat a szövegeket, amelyek egyáltalán nem közlésre szánt írások voltak, hiszen nem azzal a szándékkal ültem le naplót írni, hogy majd valamikor kiadom, de az évek során egyre inkább gyűlt ez a fajta felismerés, szándék, tapasztalat, hogy majd meg kellene írnom a szerkesztett változatot is. Mert nyilvánvaló, hogy egy napi bejegyzés nem lehet olyan kerek, a gondolatokat úgy rögzítve, ahogyan az utóbb a könyvben megjelenik.
Hogy senki ne vádolhasson azzal, hogy mást írtam akkor és más jelenik meg a nyomtatásban, minden kutatónak rendelkezésére fog állni az eredeti kézirásos anyag fényképmásolata, amit teljes egészében átadtam a kolozsvári Jakabffy Elemér Alapítványnak. A számítógépes változatot 2004 őszén kezdtem beírni és 2007 decemberében fejeztem be. Nagyon nagy munka volt, hihetetlen erőfeszítés – eredetileg 800–900 oldalt tett ki a kézi változat.
A szerkesztett forma feszesebbé vált annak ellenére, hogy a szerkesztés során bizonyos, korábban leírt eseményekről vagy személyekről amennyiben véleményem megváltozhatott és megváltozott, megengedtem magamnak, hogy 2005-ben kommentárt fűzzek ezekhez – ami utóbb eszembe jutott vagy ami éppen aktuálissá tette a dolgot. És milyen érdekes, miként ismétlődnek a helyzetek, így vagyunk állandóan az észak-afrikai helyzettel, az Öböl-háborúval, már akkor is, ’88-ban volt Öböl-helyzet, a világpolitika mai szereplői már akkor is ott voltak a világ színpadán, forog a világ, de mintha makacsul visszatérne egy-egy pontra.
Mi késztette arra, hogy naplóírásba kezdjen?
– Ha poénkodni akarnék, azt mondhatnám, itt kezdődött, ahol beszélgetünk, a Bolyai Farkas Líceumban, ahol érettségiztem. 1961-ben végeztem – éppen ötven évvel ezelőtt – , kortársaim számára én írtam meg az év krónikáját, és én olvastam fel az érettségi ünnepségen: volt tehát némi előzménye a naplóírásnak. 1988. december 1-jén volt 70 éves a gyulafehérvári román nemzetgyűlés, és annyira elfogott a keserűség, hogy még mindig ugyanazokkal a hazugságokkal, történelmi hamisításokkal, csúsztatásokkal élnek, ugyanazt szajkózzák, hogy elkezdtem írni, azt mondtam magamnak, nem lehetetlen, nem vágyálom csupán: biztos, hogy közel van a Ceauşescu-rendszer bukása.
Nem akarom belemagyarázni, hogy a dolgok állásából következően logikus volt az előérzetem, hiszen nem mertem így leírni az első lapra. Féltem. Már jócskán benne jártunk a Gorbacsov-féle nyitásban, a peresztrojkában, tehát ez is közrejátszott. Hozzájárult a naplónyitáshoz az is, hogy a Kossuth rádiót hallgatva az ember sokkal több információhoz is hozzájutott, mint az átlag romániai, elsősorban a román ember.
De engem felháborított december elseje ünneplése, nekünk azóta sem, és soha nem is lesz ünnep. Annyira sértett, hogy miután hivatali kötelességem lett volna megjelenni a december 1-jei ünnepségeken, koszorúzásokon, úgy sikerült intéznem az évek során, hogy soha nem tartózkodtam Romániában december 1-jén. Úgy adódott, hogy az eurórégiók közgyűlését mindig erre az időszakra szokták összehívni. Togănel, a főnököm nem tudott idegen nyelveket, mindig engem küldött, én pedig kapva kaptam a lehetőségen.
Így sikerült elkerülnöm az elkerülhetetlent. Ilyformán megmentettem magam attól a kínos helyzettől is, hogy kifütyüljenek, amikor koszorúzom, mert ez is megtörtént. Ugyanis kénytelen voltam többször, nem december 1-jén, más alkalommal koszorút elhelyezni és kifütyültek. Számomra ez roppant kínos volt. Másoknak is. Tehát kerültem, ha lehetett, de itt jegyzem meg, hogy sokan megróttak ezért az RMDSZ-es vezetők közül. Én ezt így rendeztem. Nem tüntető módon, nem harsányan nyilvánítottam ki különvéleményemet, hiszen mint román törvényekre felesküdött köztisztviselő, nem is tehettem volna büntetlenül.
’88 végén kezdte írni, akkor ez mit jelentett, veszélyes volt?
– Annyira veszélyes, hogy december 15-én házasodott a volt padtársam, és nem mertem leírni a nevüket. A vártemplomban volt az esküvő, és csupán annyit írtam, hogy P és A esküvője a vártemplomban. A feleségem tudta, hogy naplót írok, de nem nézett bele soha, és nem is foglalkoztatta a dolog. Én elmondtam neki, látta, hogy későig fennmaradtam vagy hajnalban keltem. A naplóírás is beépült a mindennapi életem tevékenységei közé. Később lazítottam ezen.
Amikor a Kossuth rádióban 1989-ben már elhangzott, majd január végén Pozsgay Imre kijelentette, hogy népfelkelés volt ’56, és a hasonló nagy horderejű történések kortársa lehettem, mindezek arra sarkalltak, hogy folytassam a dolgot, és egyre kevésbé figyeltem arra, mit szabad és mit nem leírni, hogy ne törődjek sokat a veszélyesnek tartott gondolatokkal. ’88-ban nagyon lényeges dolog történt, néhai Balogh Csaba barátom lakásán megismerkedtem egy fiatal magyar történésszel, aki ’87-ben diplomázott Szegeden. Bárdi Nándornak hívják, ő lett később a könyvem szerkesztője.
Többször is, szinte kéthavonta találkoztunk titokban Csaba lakásán. Mindig hozott könyveket, folyóiratokat Magyarországról, és elvitte azokat a leveleket, amelyeket Csaba megjegyzéseivel fűszerezve mi fogalmaztunk meg Füzi Miska barátommal közösen. Nándi eljuttatta a Magyar Rádióhoz, Pozsgay Imréhez és más helyekre. De ez nem valami ellenállás volt, egyszerűen úgy éreztük, hogy valamit tenni kell. Így alakult 1989 decemberéig a naplóírás.
Hogyan indult a politikai karrierje?
– 1989 decemberében a véletlen úgy hozta, hogy Király Károllyal újra találkoztam. Király négy és fél évig, ’73 és ’78 között hivatali főnököm volt, és több mint tíz éven át eljártunk tekézni a valamikori Voinţa-pályára, a Ligetbe. Mivel munkatársaim a Nemzeti Megmentési Frontba delegáltak, akkor Király Károly engem meglátott, és javasolta, hogy vállaljam el a megye gazdasági ügyeit, feleljek én azokért a Front bürójában, én ugyanis igazán ismerem Maros megyét, hiszen a megyében rengeteg kisipari szövetkezet volt.
’90 január 3-án elvállaltam, onnantól kezdve március 20-ig, a rosszemlékű etnikai konfliktusig voltam pozícióban. Eredeti munkahelyemen állásomat felfüggesztették, zárolták, és pontosan az ominózus 20-án megválasztottak a kisipari szövetkezetek elnökének, ezért aznap bent sem voltam a tanácsnál, csak este tudtam meg az eseményeket. Másnap bementem és bejelentettem, hogy abbahagyom a politizálást. Erre jött Voican Voiculescu és kinevezett alelnöknek. Leváltották Kincsest, Királyt.
Meg voltam győződve, hogy semmi dolgom nem lesz szövetkezeti elnökként. Fel voltam szabadulva, hiába mondtam a tanácsnál, hogy három napja húszezer embernek vagyok a főnöke, hiába mondtam volna akármit is, megszavazták, hogy én legyek a magyar alelnök: belecsöppentem ebbe. Egy fizetésért dolgoztam három és fél hónapig, el akartam búcsúzni, otthagyni a politikát.
Naplóírás közben a kultúrával is foglalkozott a napi politika mellett, maradt erre is ideje. A köztudat általában úgy tartja: a mérnököt nem érdekli a színház.
– Két alapvető dolgot kell megjegyeznem: én eleve irodalomi beállítottságú voltam és vagyok, nagyon szerettem az irodalmat. A másik, hogy színházban, az egykori Székely Színházban éltem le a gyermekkoromat, az meghatározta az érdeklődésemet. Villamosmérnök vagyok, büszke vagyok arra, hogy Temesváron végeztem, de én folyamatosan, a naplón ez is végigvonul, hetente színházba jártam, ha jött egy társulat vendégelőadással, azt megnéztem, és nagyon sokat olvastam. Nyitott voltam a világra.
Virág György (1944, Kolozsvár)
Mérnök, politikus. A temesvári műszaki egyetemen villamosmérnöki diplomát szerzett, Marosvásárhelyen a Kisipari Szövetkezetek Megyei Szövetségének volt irodavezetője, majd energetikusa, termelési és műszaki osztályvezetője. A rendszerváltást követően vállalt politikai feladatot a Maros megyei önkormányzatban, ahol előbb alelnök, majd elnökként irányította a megye ügyeit, szívügyének tekintve a kulturális intézmények működését, a repülőtér fejlesztését. A megyei tanács éléről vonult nyugdíjba 2004-ben.
– Van még egy hobbim, a sportstatisztika, több mint ötven éve vezetem, a magyar válogatott játékosait, összes mérkőzését feljegyeztem, hányszor és kikkel játszott, hány gólt rúgott, az olimpiai szerepléseket is számon tartom, a mai napig vezetem. A román válogatottal ugyanez a helyzet. Ezt is ki lehetne adni. Szándékomban állt kiadni, de azután a munka után, ami a napló megjelentetésével járt, meggondoltam magam.
A műveltséggel kapcsolatosan hadd jegyezzem meg, a mi korosztályunk kulturális szemhatára tág, abban benne foglaltattak nemcsak a műszaki ismeretek, hanem az alapvető irodalmi művek is, tehát egy-egy idézet hallatán nem sokat kell gondolkozzunk, honnan is van ez, latin-e vagy francia. Sokat köszönhetünk tanárainknak, manapság ez ismeretlen. Mi úgy tudunk beszélgetni egymással, hogy bár húsz évig nem találkoztunk, már két mondat után ott folytatjuk, ahol abbahagytuk.
Sok éve, amikor a színház körül bajok támadtak, ön a társulat mellé állt. Ha ön nem humán beállítottságú, akkor is így tesz?
– Nos, akkor megszüntettük volna a filhamóniát, a népi együttest, a bábszínházat. A megyei tanácsosoktól szinte hetente kaptam a pofonokat a repülőtérért és a kulturális intézményekért, mondták, inkább javítsuk fel a közutakat. Tizenkét művelődési intézményt finanszíroztunk a megyei tanács költségvetéséből: Ez nem valami kegy volt, hanem csak így működhettek. A Látó folyóiratot is azért szerkeszthetik saját székházában, mert azt mondtam, hogy a lap a megyei tanács tulajdona. Ha már kirakta a Kereskedelmi Kamara a Toroczkai-Wiegand Ede-féle palotából, akkor legalább legyen egy tisztességes helye a szerkesztőségnek. A könyvtár, a képtár, a múzeum....
Most is figyeli, hogyan működik a megye.
– Fenntartom, hogy különösen itt, Marosvásárhelyen abban a helyzetben, amelyben élünk nincs más mód, mint nagyon pontos célokat kitűzni és azokért dolgozni, de nem tűzzel-vassal, sebbel-lobbal, hanem alaposan, szépen. És demokratikus módon. Amikor végre ismét kiírták a Kultúrpalotára magyarul is az intézmény nevét, egy nappal előtte a prefektus még bosszankodott ezen. Én azt szerettem volna kiírni, hogy dr. Bernády György Művelődési Palota, de nem ment. Nem ment át.
Keserűen tekint vissza?
– Ezzel a könyvkiadással túl vagyok a keserűségen. Restellem, hogy nem tudtam többet tenni, de csalódott nem vagyok. Nézze, úgy érzem, ha másképp csináltam volna a dolgokat, akkor az már nem én volnék. Nem tudtam én hasonulni ahhoz a közeghez, amiben mozognom kellett, és örvendek, hogy hatvan évesen önszántamból vonultam vissza. Nem akartam folytatni.
Jól érzi magát, amikor hazatér Vásárhelyre?
– Nem. A tavaly eldöntöttük, hogy kiköltözünk Budapestre, ott él a fiam, a menyem és két unokám. 2007-ben lettem magyar állampolgár, holott én annak születtem, akár kérhettem volna tíz évvel ezelőtt is, nem kértem, holott akkor megvolt az ideje; 2005-ben kértem, és két év múlva meg is kaptam, fizettem érte, rendesen. Nem kellett a protekció. Korábban azt hittem, hogy soha nem tudnék elszakadni lélekben Vásárhelytől. Nem állítom, hogy elszakadtam tőle, de amikor látom, hogy mi történik, hiszen interneten naponta olvasom az újságot, akkor azt gondolom, hogy Vásárhelyen már nem azt találom, amiért én a várost úgy szerettem.
A vonzalom gyakorlatilag nem 1990. március 20-án bicsaklott meg, ez egy hosszabb folyamat. Akkor súlyos csapás ért, és azóta tart ez a hosszabb folyamat. Menthetetlenül. Én mondhatok szépeket, mégis ezt érzem. Hiszen ha már Budapesten új lakást rendezünk be, jól vagyunk, jól érzem ott magam, akkor... Marad az írás és az utazások.
Az önéletrajzi regényemet tizenöt éve megírtam, de rossz. Háromszáz oldalasra tervezem, most csak száz van megírva, de az sem fényes. Ahogy Szőcs István mondja, ha valaki Vásárhelyen kívül elolvassa, nem érti meg. Ez még egy előttem álló cél, ha tényleg lesz elég ambícióm és futja a lelkesedésből, tán elkészül.
Antal Erika
Új Magyar Szó (Bukarest)
2014. július 18.
A marosvásárhelyiek Székely Múzeuma
A Baross Gábor – mai Horea – utca 24. szám alatti épületben helyezték el a múzeum természetrajzi részlegét. Az épület a Székelyföldi Iparmúzeum számára készült 1890 és 1893 között, Kiss István budapesti műépítész tervei alapján, Sófalvi József, majd Soós Pál marosvásárhelyi építőmester vezetésével. Az olasz reneszánsz stílusban emelt neoklasszikus épület bizonyos görög építészeti elemeket is tartalmaz. Oromzatát Róna József szoborcsoportja díszíti. Az ő munkája a főhomlokzat két női alakja is. A múzeum kertjében lapidárium, vagyis kőtár áll, mely a környék és főleg Maroskeresztúr római leleteit mutatja be.
Ezen a héten ezt az épületet ismertetjük lapunk olvasóinak.
Vásárhely első múzeuma
A marosvásárhelyi Székelyföldi Iparmúzeum építésére az 1875-ös tűzvészt követő építkezési hullám kontextusában került sor, a jelenséget meghatározó historizáló illetve eklektikus irányelveket követve.
Az épület stílusa ellentétben állt a korabeli divattal, nem csoda hát, hogy nincs még egy ilyen épület Marosvásárhelyen. A rendelkezésünkre bocsátott dokumentumokból egyértelműen kiderül, hogy a legkiválóbb szakemberek dolgoztak rajta. Itt működött a város első múzeuma és egyben Erdély első iparmúzeuma.
Karácsony István művészettörténész szerint méltatlanul mellőzik a jelenleg a Természetrajzi Múzeumnak helyet adó épületet.
A kezdetek kezdete
A nemzeti értékek népszerűsítése érdekében az Osztrák-Magyar Monarchia a tizenkilencedik században kidolgozott egy nagyszabású programot, amelynek keretében aztán számos iparművészeti múzeumot alapítottak. Köztük a marosvásárhelyi Székelyföldi Iparmúzeumot is.
Annak előtte egy múzeum sem volt a városban, csak néhány kollekció létezett. Iparművészeti múzeum pedig nem volt egész Erdélyben.
Hogy miért épp Marosvásárhelyre esett a választás? Erre a kérdésre A város meséi című könyv szerzője találja meg a választ.
Ez elsősorban a Székely Művelődési és Közgazdasági Egylet lobbitevékenységének köszönhető, amelynek hatására 1889-ben látogatást tett a városba az ipari és pénzügyminiszter, és bejelentette, hogy akkoriban igencsak jelentősnek számító ezerhatszáz koronával támogatja a múzeumalapítást, de a helyi adományokból is jelentősen segített kezdeményezés 1890-ben eljut a kivitelezés fázisába.
Az apátplébános érdemei
Ahogyan azt a Marosvásárhelyi útikalauz szerzői, Fodor Sándor (S.) és Balás Árpád is említik, a Székelyföldi Iparmúzeumot a Székely Művelődési és Közgazdasági Egylet létesítette. Nagy érdemei voltak Kovács Ferenc apátplébánosnak, aki 1888-ban felvetette a múzeumalapítás gondolatát. A múzeum építését az Iparmúzeumi Bizottság irányította, melyben jelentős szerepe volt Szabó Istvánnak, a Marosvásárhelyi Kereskedelmi- és Iparkamara elnökének. A múzeumi tárgyak összegyűjtésében és azok elrendezésében Hajós János, Nagy Gábor és Róth Karoly vett részt.
Az épület helyiségei T-hez közelítő alaprajzra rendeződnek
A Baros Gábor utca sorházas északi frontvonalát megszakítva, épületünk négyzetes telkének központi részén helyezkedik el, néhány méteres szabad területet hagyva a homlokzatok közvetlen szomszédságában. Helyiségei egy specifikus, T-hez közelítő alaprajzra rendeződnek, mely kiosztás a tulajdonképpeni múzeum négyzetes tömbjének kisebb, ugyancsak T alakú épületrésszel való északi bővítéséből alakult ki. A földszinti előcsarnokot, valamint az emeleti nagytermet is magába foglaló központi traktus kétszintes, a kiállítóhelyiségek soraiból alkotott mellékkorpuszok ezzel szemben egyetlen szintre szorítkoznak.
A belső térrendezést jól visszaadó öttengelyes főhomlokzat központi zónájában a kétszintes helyiségsort lezáró falsík enyhe rizalitja ugrik ki és magaslik az oldalhelyiségek alacsonyabb zárófalai fölé. A középtömb rusztikázott vakolatdíszű földszinti felületét a főbejárat és az ezt közrefogó két ablak félköríves nyílása töri át. Tengelyükben a nagyterem három, pilaszterektől határolt emeleti ablaka helyezkedik el.
A múzeum díszei
Ahogyan arra az Adatbankban is utalnak, ez utóbbi, ugyancsak félköríves kiképzésű nyílások golyvázott könyöklőpárkánya alatt az ablakkötények beugró felületeit három-három bábsorkorlát takarja. A palmettadíszes zárókőszerű alakzattal tagolt ablakzáradékok felett rozettapárok valamint igényes kivitelű fesztonok finom formájú fűzérfrízei töltik ki a falmezőt. Folytonosságukat a pilaszterek korinthoszi fejezetei szakítják meg.
Abakuszvonalukon a korinthoszi oszloprendnek megfelelő oszloppárkány lépcsőzetes architráv-utánzata vonul végig. Ezt a fríz szabadon hagyott sávja követi, mely felett egy denticulás, gyámkőfrízes koronázópárkány zárja le a falsíkot.
A szakemberek véleménye szerint a rizalit záróelemeként megalkotott háromszöges timpanon az emeleti plasztikát nagyban meghatározó görög oszloprend architektúrájának újabb tartozéka. Fogsorfrízzel szegélyezett orommezejét Róna József cinköntésű szoborcsoportja tölti ki.
Hasonló kivitelűek az oldalhelyiségek utca felőli zárófalait gazdagító, orsót tartó női alakos szobordíszek. Foglalatukat aediculává fejlesztett gyámkődíszes, valamint timpanonban végződő fülkepár formájában oldotta meg az épület tervezője.
Nagy-Bodó Szilárd
Nagy-Bodó Tibor
Központ, Erdély.ma
A Baross Gábor – mai Horea – utca 24. szám alatti épületben helyezték el a múzeum természetrajzi részlegét. Az épület a Székelyföldi Iparmúzeum számára készült 1890 és 1893 között, Kiss István budapesti műépítész tervei alapján, Sófalvi József, majd Soós Pál marosvásárhelyi építőmester vezetésével. Az olasz reneszánsz stílusban emelt neoklasszikus épület bizonyos görög építészeti elemeket is tartalmaz. Oromzatát Róna József szoborcsoportja díszíti. Az ő munkája a főhomlokzat két női alakja is. A múzeum kertjében lapidárium, vagyis kőtár áll, mely a környék és főleg Maroskeresztúr római leleteit mutatja be.
Ezen a héten ezt az épületet ismertetjük lapunk olvasóinak.
Vásárhely első múzeuma
A marosvásárhelyi Székelyföldi Iparmúzeum építésére az 1875-ös tűzvészt követő építkezési hullám kontextusában került sor, a jelenséget meghatározó historizáló illetve eklektikus irányelveket követve.
Az épület stílusa ellentétben állt a korabeli divattal, nem csoda hát, hogy nincs még egy ilyen épület Marosvásárhelyen. A rendelkezésünkre bocsátott dokumentumokból egyértelműen kiderül, hogy a legkiválóbb szakemberek dolgoztak rajta. Itt működött a város első múzeuma és egyben Erdély első iparmúzeuma.
Karácsony István művészettörténész szerint méltatlanul mellőzik a jelenleg a Természetrajzi Múzeumnak helyet adó épületet.
A kezdetek kezdete
A nemzeti értékek népszerűsítése érdekében az Osztrák-Magyar Monarchia a tizenkilencedik században kidolgozott egy nagyszabású programot, amelynek keretében aztán számos iparművészeti múzeumot alapítottak. Köztük a marosvásárhelyi Székelyföldi Iparmúzeumot is.
Annak előtte egy múzeum sem volt a városban, csak néhány kollekció létezett. Iparművészeti múzeum pedig nem volt egész Erdélyben.
Hogy miért épp Marosvásárhelyre esett a választás? Erre a kérdésre A város meséi című könyv szerzője találja meg a választ.
Ez elsősorban a Székely Művelődési és Közgazdasági Egylet lobbitevékenységének köszönhető, amelynek hatására 1889-ben látogatást tett a városba az ipari és pénzügyminiszter, és bejelentette, hogy akkoriban igencsak jelentősnek számító ezerhatszáz koronával támogatja a múzeumalapítást, de a helyi adományokból is jelentősen segített kezdeményezés 1890-ben eljut a kivitelezés fázisába.
Az apátplébános érdemei
Ahogyan azt a Marosvásárhelyi útikalauz szerzői, Fodor Sándor (S.) és Balás Árpád is említik, a Székelyföldi Iparmúzeumot a Székely Művelődési és Közgazdasági Egylet létesítette. Nagy érdemei voltak Kovács Ferenc apátplébánosnak, aki 1888-ban felvetette a múzeumalapítás gondolatát. A múzeum építését az Iparmúzeumi Bizottság irányította, melyben jelentős szerepe volt Szabó Istvánnak, a Marosvásárhelyi Kereskedelmi- és Iparkamara elnökének. A múzeumi tárgyak összegyűjtésében és azok elrendezésében Hajós János, Nagy Gábor és Róth Karoly vett részt.
Az épület helyiségei T-hez közelítő alaprajzra rendeződnek
A Baros Gábor utca sorházas északi frontvonalát megszakítva, épületünk négyzetes telkének központi részén helyezkedik el, néhány méteres szabad területet hagyva a homlokzatok közvetlen szomszédságában. Helyiségei egy specifikus, T-hez közelítő alaprajzra rendeződnek, mely kiosztás a tulajdonképpeni múzeum négyzetes tömbjének kisebb, ugyancsak T alakú épületrésszel való északi bővítéséből alakult ki. A földszinti előcsarnokot, valamint az emeleti nagytermet is magába foglaló központi traktus kétszintes, a kiállítóhelyiségek soraiból alkotott mellékkorpuszok ezzel szemben egyetlen szintre szorítkoznak.
A belső térrendezést jól visszaadó öttengelyes főhomlokzat központi zónájában a kétszintes helyiségsort lezáró falsík enyhe rizalitja ugrik ki és magaslik az oldalhelyiségek alacsonyabb zárófalai fölé. A középtömb rusztikázott vakolatdíszű földszinti felületét a főbejárat és az ezt közrefogó két ablak félköríves nyílása töri át. Tengelyükben a nagyterem három, pilaszterektől határolt emeleti ablaka helyezkedik el.
A múzeum díszei
Ahogyan arra az Adatbankban is utalnak, ez utóbbi, ugyancsak félköríves kiképzésű nyílások golyvázott könyöklőpárkánya alatt az ablakkötények beugró felületeit három-három bábsorkorlát takarja. A palmettadíszes zárókőszerű alakzattal tagolt ablakzáradékok felett rozettapárok valamint igényes kivitelű fesztonok finom formájú fűzérfrízei töltik ki a falmezőt. Folytonosságukat a pilaszterek korinthoszi fejezetei szakítják meg.
Abakuszvonalukon a korinthoszi oszloprendnek megfelelő oszloppárkány lépcsőzetes architráv-utánzata vonul végig. Ezt a fríz szabadon hagyott sávja követi, mely felett egy denticulás, gyámkőfrízes koronázópárkány zárja le a falsíkot.
A szakemberek véleménye szerint a rizalit záróelemeként megalkotott háromszöges timpanon az emeleti plasztikát nagyban meghatározó görög oszloprend architektúrájának újabb tartozéka. Fogsorfrízzel szegélyezett orommezejét Róna József cinköntésű szoborcsoportja tölti ki.
Hasonló kivitelűek az oldalhelyiségek utca felőli zárófalait gazdagító, orsót tartó női alakos szobordíszek. Foglalatukat aediculává fejlesztett gyámkődíszes, valamint timpanonban végződő fülkepár formájában oldotta meg az épület tervezője.
Nagy-Bodó Szilárd
Nagy-Bodó Tibor
Központ, Erdély.ma
2014. október 28.
Fundálók, pallérok, építészek nyomában
Művelődéstörténeti kalandtúra
Az utókor igazságtalan a tervezőkkel, építészekkel. Míg egy festményen, zenemű kottáján ott van a szerző neve, az építészeti alkotásokon, remekműveken nem vagy csak elvétve találjuk meg a tervező és a kivitelező névjegyét. Így – néhány hangzatos kivételtől eltekintve – száz-kétszáz év alatt feledésbe merül, hogy kiknek köszönhetjük egy település jellegzetes arculatát, ismert középületeit, várakat, kastélyokat, az átlagosnál látványosabb lakóházakat, ipari létesítményeket. Munkásságuknak, életüknek a kutatását fiatal erdélyi művészettörténészek vállalták, akik rendszeresen be is mutatják munkájuk eredményét. Erről szólt a múlt pénteken és szombaton a marosvásárhelyi Kultúrpalota Tükörtermében megtartott művészettörténeti konferencia, amelyen az Erdélyben tevékenykedő hadmérnökök, mesterek, építészek munkássága rajzolódott ki a kora újkortól az első világháborúig. A fiatal erdélyi művészettörténészek mellett kiváló magyarországi szakemberek is előadtak, jelen voltak, hozzászóltak.
Régi idők idegen mesterei
– Amikor elkezdtem a pályát, a vásárhelyi származású B. Nagy Margit volt az egyetlen művészettörténész Kolozsváron. Ezért ha valaki azt mondta volna nekem 1996-ban, amikor az első művészettörténész évfolyam indult a Babes–Bolyai Tudományegyetem történelem karán, hogy 18 év múlva egy hónap leforgása alatt két művészettörténeti konferencia színhelye lesz Marosvásárhely, akkor nagyon furcsán néztem volna rá. A rendezők minden tiszteletet megérdemelnek, hogy támogatókat toboroztak, és megszervezték a konferenciát – mondta Kovács András akadémikus, a BBTE nyugalmazott professzora, aki dr. Sisa József, a Magyar Tudományos Akadémia Művészettörténeti Intézetének igazgatója mellett a rendezvény védnökségét vállalta.
– Ez a konferencia azért fontos, mert az erdélyi, az Erdélyre irányuló művészettörténeti kutatások építészetcentrikusak, és rengeteg az új eredmény, amit egy ilyen, építészpályákat vizsgáló tanácskozás keretei között be lehet mutatni. Ezentúl rendkívül fontos, hogy a Maros Megyei Múzeum keretet biztosít ehhez a tudományos tevékenységhez, a tudományos koncepciók kidolgozásához, és műhelye lehet a kutatásoknak és rendezvényszervezésnek – mondta Orbán János tudományos kutató a szervezők nevében.
P. Kovács Klára, a BBTE tanársegéde Simone Genga, a Báthoryak szolgálatában álló urbinói származású építészről megjelent újabb adatokat foglalta össze.
Giovanni Morando Viscontinak (1652–1717), az Erdélyt megszálló királyi csapatok kötelékében dolgozó hadmérnöknek köszönhetjük Erdély részletes térképét. Felmérte a fejedelemség erődítményeit, elkészítette a gyulafehérvári vár terveit és vezette az építkezést. Munkásságáról dr. Kovács András professzor számolt be.
Terdik Szilveszter, a budapesti Iparművészeti Múzeum művészettörténésze Josef Hoffmann nagyváradi építőmester munkásságáról osztotta meg újabb kutatási eredményeit.
A nagyváradi püspökség 18. századi építkezéseiben részt vevő helyi és külföldi mesterek beazonosítását célzó levéltári felderítő munkájáról Kémenes Mónika nagyváradi művészettörténész beszélt.
Bara Júlia ösztöndíjas kutató a Károlyi család szolgálatában álló würzburgi származású Josef Bittheuser (1755–1828) uradalmi építész tevékenységét ismertette.
Hagyomány és korszerűség
A Marosvásárhelyre költöző budapesti iparművész, Toroczkai Wigand Ede építésszé válásának korszakáról szólt dr. Keserű Katalin budapesti professor emeritus (ELTE BTK, Művészettörténeti Intézet) előadása. A 145 éve született Wigand Ede 1907-ben telepedett le Marosvásárhelyen. Építészeti stílusában az erdélyi hagyományokat ötvözte a századforduló nemzetközi mozgalmának jellegzetességeivel. Villatervei a belső és külső környezet egységére épültek, átjárható földszinttel, aszimmetrikus homlokzattal, az ellentétes sarkokra készült teraszokkal, nyeregtetővel. Középületein ezek a stílusjegyek középkori elemekkel ötvöződnek.
Kós Károllyal együtt készítették el Maros-Torda vármegye székházának tervét, ami sajnos nem valósult meg. Ő tervezte a Városháza bútorait, s sajátos építészeti anyanyelvének bizonyítéka a marosvásárhelyi Kereskedelmi és Iparkamara épülete. Városi villái szellemes, könnyed, modern stílusban épültek, mint például a Bernády Ház. De nemcsak Vásárhelyen tervezett, Árkos felé épült az érdekes, magas tetős Horváth- ház, Szombatfalván pedig a Nyirő-ház. Középületei közül a mezőségi (Komlód, Nagycég, Mezőújlak), nyárádmenti, kézdiszéki, háromszéki iskolákat említhetjük. A komlódi iskola hozzá nem értő felújításának bemutatásával az előadó szemléltette, hogy miképpen lehet egy épület eredeti stílusát tönkretenni.
Kós Károlyt 1909-ben személyesen kereste meg Budapesten dr. Bernády György, Marosvásárhely polgármestere, hogy megbízza a város közüzemi épületkomplexumának a megtervezésével. Az épület felépült, de Kós Károly terve, hogy valamelyik erdélyi nagyváros építőközösségével együttműködve egy modern, de ugyanakkor a helyi szellemi identitással is rendelkező várost létrehozzon, nem sikerült, s Kecskeméten sem talált fogadókészségre. Bár a marosvásárhelyi közüzem épületeit alulértékelték, a megbízás hozzásegítette Kós Károlyt, hogy a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum tervezésére felkérjék, amit talán a "legerősebben a lelkéhez nőtt" építészeti feladatnak tekintett – hangzott el Anthony Gall, a Szent István Egyetem docensének előadásában. Mint elmondta, Kós Károly elképzelése Sepsiszentgyörgyön valósult meg, ahol 14 terve öltött testet. Fél évszázados közreműködéséről az újabb levéltári kutatások tanúskodnak, s ezek eredményéről készül a Kós Károly- életművet szenvedélyesen kutató s gyönyörű kiadványokban megörökítő ausztráliai származású építész újabb könyve.
Ez a Kós Károly-i álom valósult meg a XX. század kezdetének Temesvárán, ahol dr. Telbisz Károly (1854–1914) polgármester és Székely László (1877–1934) műépítész közreműködése révén sikerült egy korszerű, elegáns, látványos városképet kialakítani. Erről Szekernyés János művészeti író tartott előadást.
Az unitárius bazilikák tervezője
Hárman választották témául Pákei Lajos (1853–1921), Kolozsvár Monarchia korabeli főépítészének rendkívül gazdag munkásságát. Az unitárius családból származó, a budapesti és a müncheni műegyetemet, majd a Bécsi Művészeti Akadémiát elvégző mérnök és művész 50 középületet, 20 templomot és öt kastélyt tervezett a családi házak, villák, emléktáblák, síremlékek mellett. Főépítészként kiemelkedő szerepe volt Kolozsvár tereinek az újragondolásában, a korszerű városkép kialakításában.
Kastélyépítő munkásságáról Bordás Beáta kolozsvári művészettörténész tartott előadást. A kupolás, bazilikára hasonlító bölöni unitárius templom építésének körülményeit Fehér János sepsiszentgyörgyi művészettörténész ismertette.
Pákei Lajos nemcsak művelte, oktatta is az építészetet, s ehhez kiváló feltételeket teremtett. A Monarchia számos városához hasonlóan épült fel Kolozsváron az ipariskolai és iparmúzeumi palota a historizáló városépítészet jegyében. A két épületben ma a műszaki egyetem működik. Pákei Lajos az építészeti szaktárgyak tanáraként igazgatta éveken át az iskolát, amely építészeket, kő- és fafaragókat képezett, s tanítványainak keze nyomát számos épület őrzi Erdélyben és Magyarországon – hallottuk sok egyéb érdekes részlet mellett a Budapestről érkezett Székely Miklós (MTA BTK, Művészettörténeti Intézet) előadásában.
Jelinek Antal királyi mérnökről, aki a római katolikus leányiskolát (ma Művészeti Líceum) és néhány polgári épületet (Marosi-, Törpényi-ház) tervezett Marosvásárhelyen a historizáló építészet jegyében, Barabás Kisanna, a Keresztelő Szent János-plébánia levéltáros-muzeológusa beszélt. Dósa László királyi mérnök munkásságát, aki a Mészárosok Ipartestületének székházát, a református elemi és felsőbb leányiskola, a mezőmadarasi elemi iskola tervét, továbbá a Református Kollégium főépületének és konviktusának első tervvariánsát készítette, Oniga Erika, a Maros Megyei Múzeum művészettörténésze mutatta be.
A rendezvény szervezője a megyei múzeum történeti osztálya. Partnerei a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsésztudományi Kutatóközpont Művészettörténeti Intézete, az Entz Géza Művelődéstörténeti Alapítvány és a Marosvásárhely műemléki topográfiája projekt, támogatója a megyei múzeumot fenntartó megyei tanács volt. Befejezésül pedig hadd jegyezzük meg, hogy a Fundálók, pallérok, építészek Erdélyben címet viselő és ötletes plakáttal hirdetett rendezvényt a szervezők ügyesen kifundálták. Új ismeretekben bővelkedő, érdekes, tanulságos konferencia volt, különösen azért, mert neves szaktekintélyek szereplése mellett meggyőződhettünk a tehetséges, jól képzett fiatal művelődéstörténészek szárnybontásáról is.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
Művelődéstörténeti kalandtúra
Az utókor igazságtalan a tervezőkkel, építészekkel. Míg egy festményen, zenemű kottáján ott van a szerző neve, az építészeti alkotásokon, remekműveken nem vagy csak elvétve találjuk meg a tervező és a kivitelező névjegyét. Így – néhány hangzatos kivételtől eltekintve – száz-kétszáz év alatt feledésbe merül, hogy kiknek köszönhetjük egy település jellegzetes arculatát, ismert középületeit, várakat, kastélyokat, az átlagosnál látványosabb lakóházakat, ipari létesítményeket. Munkásságuknak, életüknek a kutatását fiatal erdélyi művészettörténészek vállalták, akik rendszeresen be is mutatják munkájuk eredményét. Erről szólt a múlt pénteken és szombaton a marosvásárhelyi Kultúrpalota Tükörtermében megtartott művészettörténeti konferencia, amelyen az Erdélyben tevékenykedő hadmérnökök, mesterek, építészek munkássága rajzolódott ki a kora újkortól az első világháborúig. A fiatal erdélyi művészettörténészek mellett kiváló magyarországi szakemberek is előadtak, jelen voltak, hozzászóltak.
Régi idők idegen mesterei
– Amikor elkezdtem a pályát, a vásárhelyi származású B. Nagy Margit volt az egyetlen művészettörténész Kolozsváron. Ezért ha valaki azt mondta volna nekem 1996-ban, amikor az első művészettörténész évfolyam indult a Babes–Bolyai Tudományegyetem történelem karán, hogy 18 év múlva egy hónap leforgása alatt két művészettörténeti konferencia színhelye lesz Marosvásárhely, akkor nagyon furcsán néztem volna rá. A rendezők minden tiszteletet megérdemelnek, hogy támogatókat toboroztak, és megszervezték a konferenciát – mondta Kovács András akadémikus, a BBTE nyugalmazott professzora, aki dr. Sisa József, a Magyar Tudományos Akadémia Művészettörténeti Intézetének igazgatója mellett a rendezvény védnökségét vállalta.
– Ez a konferencia azért fontos, mert az erdélyi, az Erdélyre irányuló művészettörténeti kutatások építészetcentrikusak, és rengeteg az új eredmény, amit egy ilyen, építészpályákat vizsgáló tanácskozás keretei között be lehet mutatni. Ezentúl rendkívül fontos, hogy a Maros Megyei Múzeum keretet biztosít ehhez a tudományos tevékenységhez, a tudományos koncepciók kidolgozásához, és műhelye lehet a kutatásoknak és rendezvényszervezésnek – mondta Orbán János tudományos kutató a szervezők nevében.
P. Kovács Klára, a BBTE tanársegéde Simone Genga, a Báthoryak szolgálatában álló urbinói származású építészről megjelent újabb adatokat foglalta össze.
Giovanni Morando Viscontinak (1652–1717), az Erdélyt megszálló királyi csapatok kötelékében dolgozó hadmérnöknek köszönhetjük Erdély részletes térképét. Felmérte a fejedelemség erődítményeit, elkészítette a gyulafehérvári vár terveit és vezette az építkezést. Munkásságáról dr. Kovács András professzor számolt be.
Terdik Szilveszter, a budapesti Iparművészeti Múzeum művészettörténésze Josef Hoffmann nagyváradi építőmester munkásságáról osztotta meg újabb kutatási eredményeit.
A nagyváradi püspökség 18. századi építkezéseiben részt vevő helyi és külföldi mesterek beazonosítását célzó levéltári felderítő munkájáról Kémenes Mónika nagyváradi művészettörténész beszélt.
Bara Júlia ösztöndíjas kutató a Károlyi család szolgálatában álló würzburgi származású Josef Bittheuser (1755–1828) uradalmi építész tevékenységét ismertette.
Hagyomány és korszerűség
A Marosvásárhelyre költöző budapesti iparművész, Toroczkai Wigand Ede építésszé válásának korszakáról szólt dr. Keserű Katalin budapesti professor emeritus (ELTE BTK, Művészettörténeti Intézet) előadása. A 145 éve született Wigand Ede 1907-ben telepedett le Marosvásárhelyen. Építészeti stílusában az erdélyi hagyományokat ötvözte a századforduló nemzetközi mozgalmának jellegzetességeivel. Villatervei a belső és külső környezet egységére épültek, átjárható földszinttel, aszimmetrikus homlokzattal, az ellentétes sarkokra készült teraszokkal, nyeregtetővel. Középületein ezek a stílusjegyek középkori elemekkel ötvöződnek.
Kós Károllyal együtt készítették el Maros-Torda vármegye székházának tervét, ami sajnos nem valósult meg. Ő tervezte a Városháza bútorait, s sajátos építészeti anyanyelvének bizonyítéka a marosvásárhelyi Kereskedelmi és Iparkamara épülete. Városi villái szellemes, könnyed, modern stílusban épültek, mint például a Bernády Ház. De nemcsak Vásárhelyen tervezett, Árkos felé épült az érdekes, magas tetős Horváth- ház, Szombatfalván pedig a Nyirő-ház. Középületei közül a mezőségi (Komlód, Nagycég, Mezőújlak), nyárádmenti, kézdiszéki, háromszéki iskolákat említhetjük. A komlódi iskola hozzá nem értő felújításának bemutatásával az előadó szemléltette, hogy miképpen lehet egy épület eredeti stílusát tönkretenni.
Kós Károlyt 1909-ben személyesen kereste meg Budapesten dr. Bernády György, Marosvásárhely polgármestere, hogy megbízza a város közüzemi épületkomplexumának a megtervezésével. Az épület felépült, de Kós Károly terve, hogy valamelyik erdélyi nagyváros építőközösségével együttműködve egy modern, de ugyanakkor a helyi szellemi identitással is rendelkező várost létrehozzon, nem sikerült, s Kecskeméten sem talált fogadókészségre. Bár a marosvásárhelyi közüzem épületeit alulértékelték, a megbízás hozzásegítette Kós Károlyt, hogy a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum tervezésére felkérjék, amit talán a "legerősebben a lelkéhez nőtt" építészeti feladatnak tekintett – hangzott el Anthony Gall, a Szent István Egyetem docensének előadásában. Mint elmondta, Kós Károly elképzelése Sepsiszentgyörgyön valósult meg, ahol 14 terve öltött testet. Fél évszázados közreműködéséről az újabb levéltári kutatások tanúskodnak, s ezek eredményéről készül a Kós Károly- életművet szenvedélyesen kutató s gyönyörű kiadványokban megörökítő ausztráliai származású építész újabb könyve.
Ez a Kós Károly-i álom valósult meg a XX. század kezdetének Temesvárán, ahol dr. Telbisz Károly (1854–1914) polgármester és Székely László (1877–1934) műépítész közreműködése révén sikerült egy korszerű, elegáns, látványos városképet kialakítani. Erről Szekernyés János művészeti író tartott előadást.
Az unitárius bazilikák tervezője
Hárman választották témául Pákei Lajos (1853–1921), Kolozsvár Monarchia korabeli főépítészének rendkívül gazdag munkásságát. Az unitárius családból származó, a budapesti és a müncheni műegyetemet, majd a Bécsi Művészeti Akadémiát elvégző mérnök és művész 50 középületet, 20 templomot és öt kastélyt tervezett a családi házak, villák, emléktáblák, síremlékek mellett. Főépítészként kiemelkedő szerepe volt Kolozsvár tereinek az újragondolásában, a korszerű városkép kialakításában.
Kastélyépítő munkásságáról Bordás Beáta kolozsvári művészettörténész tartott előadást. A kupolás, bazilikára hasonlító bölöni unitárius templom építésének körülményeit Fehér János sepsiszentgyörgyi művészettörténész ismertette.
Pákei Lajos nemcsak művelte, oktatta is az építészetet, s ehhez kiváló feltételeket teremtett. A Monarchia számos városához hasonlóan épült fel Kolozsváron az ipariskolai és iparmúzeumi palota a historizáló városépítészet jegyében. A két épületben ma a műszaki egyetem működik. Pákei Lajos az építészeti szaktárgyak tanáraként igazgatta éveken át az iskolát, amely építészeket, kő- és fafaragókat képezett, s tanítványainak keze nyomát számos épület őrzi Erdélyben és Magyarországon – hallottuk sok egyéb érdekes részlet mellett a Budapestről érkezett Székely Miklós (MTA BTK, Művészettörténeti Intézet) előadásában.
Jelinek Antal királyi mérnökről, aki a római katolikus leányiskolát (ma Művészeti Líceum) és néhány polgári épületet (Marosi-, Törpényi-ház) tervezett Marosvásárhelyen a historizáló építészet jegyében, Barabás Kisanna, a Keresztelő Szent János-plébánia levéltáros-muzeológusa beszélt. Dósa László királyi mérnök munkásságát, aki a Mészárosok Ipartestületének székházát, a református elemi és felsőbb leányiskola, a mezőmadarasi elemi iskola tervét, továbbá a Református Kollégium főépületének és konviktusának első tervvariánsát készítette, Oniga Erika, a Maros Megyei Múzeum művészettörténésze mutatta be.
A rendezvény szervezője a megyei múzeum történeti osztálya. Partnerei a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsésztudományi Kutatóközpont Művészettörténeti Intézete, az Entz Géza Művelődéstörténeti Alapítvány és a Marosvásárhely műemléki topográfiája projekt, támogatója a megyei múzeumot fenntartó megyei tanács volt. Befejezésül pedig hadd jegyezzük meg, hogy a Fundálók, pallérok, építészek Erdélyben címet viselő és ötletes plakáttal hirdetett rendezvényt a szervezők ügyesen kifundálták. Új ismeretekben bővelkedő, érdekes, tanulságos konferencia volt, különösen azért, mert neves szaktekintélyek szereplése mellett meggyőződhettünk a tehetséges, jól képzett fiatal művelődéstörténészek szárnybontásáról is.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
2016. január 20.
Megnyitotta marosvásárhelyi irodáját a Magyar Nemzeti Kereskedőház
Bár nagyon jóknak mondhatók a román-magyar gazdasági kapcsolatok, sok még a teendő, ami a magyarországi termékek romániai forgalmazását illeti, valamint a romániaiak magyarországiét – fogalmazott Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja szerdán délelőtt Marosvásárhelyen, a Magyar Nemzeti Kereskedőház (MNKH) 18. erdélyi irodájának megnyitóján.
Nagy kihívás, hogy lehet-e a nemzetpolitikát a gazdaságpolitikában érvényesíteni, nemzeti piac védelméről beszélni a gazdasági kapcsolatok bővítésében – mondta Zsigmond Barna Pál a Kultúrpalota Tükörtermében. Az iroda szerepe többek közt a források felkutatása, a vállalkozások tájékoztatása, a piaci körülmények feltérképezése, kapcsolatok létesítésének támogatása, elősegítése. A főkonzul arra kérte a marosvásárhelyi és Maros megyei vállalkozókat, hogy segítsék az iroda munkáját, forduljanak hozzá bizalommal, és kössenek sok sikeres üzletet.
A Magyar Nemzeti Kereskedőház által létrehozott Közép-európai Kereskedelemfejlesztési Hálózatot a magyar állam hozta létre – ismertette annak tevékenységét Skapinyecz Péter igazgató, aki elmondta, a kereskedőház legfontosabb feladata az információcsere, részben ami a külpiaci kapcsolatokat illeti, vagy a külkereskedelmi tapasztalatokat, valamint a nemzetközi menedzsmentet. Ugyanakkor a magyar export változatosabbá tétele is a célok között szerepel, akárcsak saját piacok felkutatása. A hálózat multifunkcionalitásáról elmondta, több iparággal foglalkoznak, például az agrárgazdaság és élelmiszeripar a legerősebb, de fontos a hulladékgazdálkodás vagy az elektronikai ipar is. A magyar export fő célországai között 2014-ben a legnagyobb Németország volt, azt követte Ausztria, harmadik helyen Románia áll, majd Szlovákia, Olaszország és Lengyelország következik, illetve jelentős hasznot hozott a horvát-, szerb-, szlovén-, ukrán piac is.
Marosvásárhelyen 2014 végén 16 ezer vállalkozás szerepelt a regisztrációban, ám ennek csupán a fele működött – ismertette a gazdasági adatokat Peti András alpolgármester. Az egész éves forgalom értéke mintegy 16 milliárd lej volt, amelyből a tiszta haszon 250 milliót tett ki. Ezek a vállalatok 50 ezer alkalmazottat foglalkoztattak. Soós Zoltán polgármesterjelöltként szólt az egybegyűltekhez, és elmondta, ma a fiatalok 70 százaléka nem Marosvásárhelyen képzeli el a jövőt, ami a kevés munkahellyel, az alacsony fizetésekkel magyarázható, ezért is fontos a gazdasági szféra fellendítése, új vállalkozások indítása, vagy a már meglévők fejlesztése. Az eseményen jelen volt Pop Vasile, a Maros megyei kereskedelmi, ipar és agrárkamara elnöke, valamint Nagy István, a Maros megyei ipari park igazgatója is.
Antal Erika. Székelyhon.ro
Bár nagyon jóknak mondhatók a román-magyar gazdasági kapcsolatok, sok még a teendő, ami a magyarországi termékek romániai forgalmazását illeti, valamint a romániaiak magyarországiét – fogalmazott Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja szerdán délelőtt Marosvásárhelyen, a Magyar Nemzeti Kereskedőház (MNKH) 18. erdélyi irodájának megnyitóján.
Nagy kihívás, hogy lehet-e a nemzetpolitikát a gazdaságpolitikában érvényesíteni, nemzeti piac védelméről beszélni a gazdasági kapcsolatok bővítésében – mondta Zsigmond Barna Pál a Kultúrpalota Tükörtermében. Az iroda szerepe többek közt a források felkutatása, a vállalkozások tájékoztatása, a piaci körülmények feltérképezése, kapcsolatok létesítésének támogatása, elősegítése. A főkonzul arra kérte a marosvásárhelyi és Maros megyei vállalkozókat, hogy segítsék az iroda munkáját, forduljanak hozzá bizalommal, és kössenek sok sikeres üzletet.
A Magyar Nemzeti Kereskedőház által létrehozott Közép-európai Kereskedelemfejlesztési Hálózatot a magyar állam hozta létre – ismertette annak tevékenységét Skapinyecz Péter igazgató, aki elmondta, a kereskedőház legfontosabb feladata az információcsere, részben ami a külpiaci kapcsolatokat illeti, vagy a külkereskedelmi tapasztalatokat, valamint a nemzetközi menedzsmentet. Ugyanakkor a magyar export változatosabbá tétele is a célok között szerepel, akárcsak saját piacok felkutatása. A hálózat multifunkcionalitásáról elmondta, több iparággal foglalkoznak, például az agrárgazdaság és élelmiszeripar a legerősebb, de fontos a hulladékgazdálkodás vagy az elektronikai ipar is. A magyar export fő célországai között 2014-ben a legnagyobb Németország volt, azt követte Ausztria, harmadik helyen Románia áll, majd Szlovákia, Olaszország és Lengyelország következik, illetve jelentős hasznot hozott a horvát-, szerb-, szlovén-, ukrán piac is.
Marosvásárhelyen 2014 végén 16 ezer vállalkozás szerepelt a regisztrációban, ám ennek csupán a fele működött – ismertette a gazdasági adatokat Peti András alpolgármester. Az egész éves forgalom értéke mintegy 16 milliárd lej volt, amelyből a tiszta haszon 250 milliót tett ki. Ezek a vállalatok 50 ezer alkalmazottat foglalkoztattak. Soós Zoltán polgármesterjelöltként szólt az egybegyűltekhez, és elmondta, ma a fiatalok 70 százaléka nem Marosvásárhelyen képzeli el a jövőt, ami a kevés munkahellyel, az alacsony fizetésekkel magyarázható, ezért is fontos a gazdasági szféra fellendítése, új vállalkozások indítása, vagy a már meglévők fejlesztése. Az eseményen jelen volt Pop Vasile, a Maros megyei kereskedelmi, ipar és agrárkamara elnöke, valamint Nagy István, a Maros megyei ipari park igazgatója is.
Antal Erika. Székelyhon.ro