Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Makszim Gorkij Irodalmi Intézet (Moszkva, Oroszország)
6 tétel
2007. június 28.
Domokos Géza világéletében realistának tudta magát. Realista volt mint újságíró és újságszerkesztő, realista mint író, realista mint kiadóvezető – nem utolsósorban pedig realista politikus volt. Jól választotta meg Domokos Géza visszaemlékezései három kötetének a címét: Esély. Gazdag élete során többféle esély látszott megnyílni előtte. Gyermekkorának faluja, Zágon, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium arra predesztinálta, amit majd a hetvenes-nyolcvanas években cselekedhetett, a Kriterion igazgatójaként. Előtte azonban megjárta Moszkvát, a Maxim Gorkij Irodalmi Intézetet (itt Pausztovszkij tanítványa lehetett), és volt a Pionírnak meg az Ifjúmunkásnak a főszerkesztője, Bukarestben. 1989 decembere előtti a párt Központi Bizottságának is tagja volt. Az Irodalmi Könyvkiadó nemzetiségi részlegének főszerkesztőjeként elindíthatta a Forrás-sorozatot, alatta indult a Horizont, a világirodalmi könyvsorozat, 1968-ban mint az Előre főszerkesztő-helyettese élére állhatott a romániai magyar irodalmi élet megújítási kísérletének, később pedig az Írószövetség országos alelnöki minőségében próbálhatta menteni, ami menthetőnek látszott. Domokos most már lezárult életművének fő alkotása bizonyára a Kriterion, amelyből magyar kultúramentő intézményt formált. 1989 után méltán állhatott az alakuló Romániai Magyar Demokrata Szövetség élére. Lehetett, és olykor kellett vitatkozni vele, de a romániai magyarság politikai súlyát elsősorban ő próbálta besulykolni a fejekbe. /Kántor Lajos: Domokos Géza esélye (1928–2007). = Szabadság (Kolozsvár), jún. 28./
2007. június 28.
Hetvenkilenc éves korában, váratlan rosszullét után Marosvásárhelyen elhunyt Domokos Géza író, szerkesztő és politikus. „Domokos Géza életműve csak ezután fog kiteljesedni: hiszen küzdelme, küldetése még nem ért véget, szellemisége tovább él közöttünk. Itt marad velünk, mert szükségünk van rá, szükség van bölcsességére, türelmére, nyitottságára és konokságára. Együtt küzd velünk, amíg valóban el nem érjük 1989-ben közösen megfogalmazott céljainkat, a magyar közösség megmaradását, gyarapodását biztosító teljes jogegyenlőséget” – olvasható az RMDSZ közleményében. Domokos Géza Brassóban született 1928. május 18-án, elemi iskoláit a háromszéki Zágonban kezdte el, középiskolába Sepsiszentgyörgyön járt. Egy évet tanult a Bolyai Egyetem bölcsészkarán, majd Moszkvában, a Makszim Gorkij Irodalmi Főiskolán folytatta tanulmányait. Hazatérte után Bukarestben telepedett le, az Előre riportere lett, majd 1961-től az Irodalmi Könyvkiadó főszerkesztője. A Kriterion Könyvkiadó alapító igazgatójaként 1969-től 1990-ig eredményesen küzdött a magyar kultúra fennmaradásáért. Irányítása alatt több mint 3000 kötet jelent meg, az általa vezetett intézményekben jelentős szellemi műhelyek alakultak ki. „Amiről kevesebbet beszélünk: kialakult a Kriterionnál egy olyan modell, amelyről az az érzésem, hogy a nemzeti kisebbségi és etnikai csoportok számára sokáig használhatónak bizonyult. Sok ügyeskedés után és tudatosan vállalt kompromisszum árán a kvázi lojalitást és a nemzetiségi ügyet valamilyen szintre hozhatták, éltetni tudták” – mondja a Sikertörténet kudarcokkal (bukaresti életutak) című interjúkötetben Bányai Évának. A diktatúra bukása után az RMDSZ egyik alapítója, illetve első elnöke volt, 1992-ig RMDSZ-es képviselő a parlamentben. Nyugdíjas éveit visszavonultan töltötte Papolcon és Sepsiszentgyörgyön. /Távozott az alapító. = Krónika (Kolozsvár), jún. 28./
2008. augusztus 5.
Életének kilencvenedik évében Moszkvában elhunyt Alekszandr Szolzsenyicin Nobel-díjas orosz író /Kiszlovodszk, 1918. dec. 11. – Moszkva, 2008. augusztus 3./. A rosztovi egyetem matematika-fizika szakát és a moszkvai irodalmi főiskolát párhuzamosan végezte el, végül matematika- és csillagászat-tanár lett. 1941 októberében bevonult, a világháborúban tüzérként szolgált, többször kitüntették. Szabadidejében naplót vezetett és novellákat írt. A katonai elhárítás felfigyelt levelezésére, melyben Sztálint „bandavezérként” emlegette, s 1945-ben 8 év kényszermunkára ítélték. Szabadon bocsátása után még három évet kényszerlakhelyen kellett töltenie. 1956-ban rehabilitálták, s ismét tanár lett Rjazanyban. Kisregényét az Ivan Gyenyiszovics egy napját a Novij Mir című folyóirat 1962-ben közölte, ebben a saját élményei alapján mutatta be a lágerek rabjainak életét. Hruscsov 1964-es bukása után már nem közölték műveit a szovjet sajtóban, egyre élesebben támadták, zaklatták. A pokol tornácán és a Rákosztály című regényet szamizdatban, illetve nyugaton adta ki. 1967-ben nyílt levélben fordult az írószövetséghez, amelyben szót emelt a cenzúra eltörlése mellett és követelte az ellene indított hajsza leállítását. Válaszul az írószövetség 1969-ben kizárta tagjai közül a renitens írót, Szolzsenyicin pedig Szaharov és mások mellett tagja lett a szovjet polgárjogi mozgalomnak. 1970-ben Szolzsenyicinnek ítélték az irodalmi Nobel-díjat, de nem ment ki Stockholmba, mert félő volt, hogy nem engedik haza. 1971-ben külföldön jelent meg 1914 augusztusa című történelmi regénye, amely az orosz vereséggel végződő tannenbergi csatával foglalkozott, s feltárta a cárizmus hibáit, melyek az 1917-es forradalomhoz vezettek. 1973-ban Párizsban adták ki A Gulag szigetvilág első kötetét, ebben történetíróként és szociografikusként tárta fel a munkatáborok és börtönök rendszerét s az áldozatok szenvedéseit. Sajtókampány indult ellene, letartóztatták, 1974-ben hazaárulás vádjával elítélték, majd kiutasították az országból. Stockholmban ekkor vehette át a Nobel-díjat. Kiadta a Gulag 2. és 3. kötetét, majd 1980-ban további két esszét: A tölgy és a borjú a szovjet irodalmi életet mutatta be, A halálos veszedelem az amerikaiak téves Oroszország-képét elemezte. Folytatta történelmi sorozatát, a második rész 1916 októbere, a harmadik 1917 márciusa, a negyedik 1917 áprilisa címmel jelent meg, összefoglaló címe Vörös kerék lett. 1990-ben visszakapta állampolgárságát, 1994-ben hazatért. 1991-ben jelent meg Hogyan mentsük meg Oroszországot? című röpirata. 200 év együtt című, 2001-ben kiadott könyve az oroszok és zsidók együttélésével foglalkozott, különösen a népcsoport szerepével a szovjet ellenzéki mozgalmakban. Ezt írta magáról: „Irodalmi sorsom nem az én sorsom, hanem azoké a millióké, akik nem tudták már papírra kaparni, elsuttogni, elhörögni azt, ami a börtönben, a lágerben történt velük. ” /Elhunyt Szolzsenyicin, „a megkínzottak és meggyilkoltak képviselője” = Szabadság (Kolozsvár), aug. 5./
2011. február 25.
A Markó-doktrína aktualitása
Nem szeretnék leltárt készíteni, akinek kedve van, felüti az internetet, és rájön arra, hogy a Google-ben Markó Bélának a neve különböző nyelveken több mint száztízezerszer jelenik meg, és közben találkozik valamennyi könyvének a címével is.
Verseskötetekkel ugyanúgy, mint irodalmi vonatkozású esszékkel vagy politikai publicisztikával, készítettek vele interjúkötetet, és megjelent a még mindig kevéssé ismert közös szerző, a Szekuritáté által készített lehallgatási dossziéja is. A címszavak java részében vagy úgy szerepel Markó Béla, mint költő, író, szerkesztő, vagy úgy, mint politikus.
Az első három megnevezés voltaképpen alkotói munkát és értelmiségi létet takar, az utóbbi pedig – hadd nevezzük így – közéleti tevékenységet. A kettő között igen lényeges különbség van. Az alkotó ember egy sorompóit felemelő társadalomban voltaképpen szabad, úgy gondolkodik és azt teszi, amit akar. Hogyha mondjuk ír vagy beszél, akkor olyan szavakat és kifejezéseket, olyan mondatszerkezetet használ és olyan gondolatvitellel építkezik, aminővel a kedve tartja.
A közéleti személyiségnek is nevezett politikus ugyanezt nem teheti meg. Ő ugyanis az intézményi és jogi korlátokon túl sem feledheti, hogy rendszerint nem azonos jellemzőjű, hanem különbözőképpen rétegződött, kisebb-nagyobb közösségekhez szól, és mindannyiuk számára meg kell találnia az őket összefűző szálakat. Ezért a politikusok, még ha szeretnék, sem tudnák elkerülni a közhelyeket, a költők számára viszont belső parancs az eredetiség, a gondolati tömörség, a választékos nyelv.
És a dolgok természeténél fogva létezik még egy igen nagy különbség: miközben a költő rendszerint az egyénnel, az emberrel, annak belső világával foglalkozik, addig a politikus, minél gyakrabban emlegeti az embereket, óhatatlanul annál arctalanabbá válik számára az a tömeg, amelyhez intézi szavait.
Nem látszólagos, nem felszínes, hanem nagyon is valós ellentmondások ezek, és nekem, akár lírai, akár prózai, akár publicisztikai, akár nemzeti-nemzetiségi vagy történelmi vonatkozású szövegeit olvasom Markó Bélának, netán a politikai beszédein töprengek el, mindig eszembe jut ez a kettősség. Alighanem az ember egyazon időben nem lehet költő és politikus is, kötve hiszem, hogy Markó Béla a Szövetségi Képviselők Tanácsa vagy a román kormány ülései alatt, amikor nem éppen ő beszél, verseket vagy irodalmi esszéket írna, mint ahogyan az sem valószínű, hogy egy szonett két sora között következő beszédének az indításán gondolkodna.
Ezért az egyesek számára oly egyszerűnek tűnő, több százszor leírt, költő-politikus, vagy politikus-költő fogalma számomra sem egybeírva, sem kötőjellel nem értelmezhető összevontan, hanem csupán így: Markó Béla életének adott óráiban, napjaiban költő és esszéíró, más órákban és más napokon pedig politikus. Nem a költő politizál és nem a politikus ír verset, hanem ugyanaz a gondolkodó személyiség, ugyanaz az erdélyi magyar értelmiségi áll mindkét önálló cselekvés hátterében.
Megértve ezt a különbséget, egy újra kiadott és egy új Markó-kötetről szeretnék beszélni. Az Erdélyi macska című könyv Szép-literatúrai utazások alcímmel zömében a klasszikus, valamint a jelenkori magyar irodalom több alkotójával, alkotásával kapcsolatos esszéket tartalmaz. Meggyőződésem, hogy nem csupán a magyartanárok, hanem általában az értelmiségiek számára hasznos lehet a Markó Béla tolla irányította újrafelfedezés, amely olykor csupán egy-egy idézetet használ ürügyként ahhoz, hogy – amint azt az 1990 előtti írásokban megszoktuk – a sorok között közösségi üzenetet is hordozzon. A kötet utolsó fejezete pedig már önálló, különálló egység, itt főként a Markó Bélával készített interjúk már ahhoz a politikushoz vezetnek el, aki a Kié itt a tér című összeállítás cikkeit, beszédeit, tanulmányait írta.
Bevallom, én ezt az utóbbi kötetet kimondottan azzal a céllal olvastam el, hogy találjam meg a Markó-doktrínát. Ugyanis miután Markó Béla bejelentette, hogy tizennyolc esztendő után nem óhajt indulni az RMDSZ elnöki tisztségéért, politikai ellenfelei közül nagyon sokan kezdték emlegetni ezt a fogalmat. Miszerint, ha Markó majd nem is vezet, de a Markó-doktrína tovább fog élni, az RMDSZ-ben nem lesz szemléletváltás, mert a Markó-doktrína mélyen meggyökerezett a szervezetben, évek kellenek, amíg a Markó-doktrína szellemét lehántják a megcsontosodott, a doktrínába betokosodott RMDSZ-ről és így tovább.
De voltaképpen mi is ez a Markó-doktrína?
Néhányan azzal vádolják a szövetségi elnököt, hogy megszilárdította a központi vezetést, a döntéseket egy szűk kör kezébe helyezte – és ez a Markó-doktrína.
Mások szerint a Markó-doktrína azt jelenti: Erdélyben nem lehet élet az RMDSZ-en kívül, azaz a romániai magyarságnak politikai egységben kell maradnia és mindig úgy kell táncolnia, hogyan az RMDSZ vezetősége fütyül. Minden más, többpárti kísérlet csökkenti a romániai magyarság politikai és más érdekérvényesítési esélyeit.
Megint mások szerint a Markó-doktrína valamiféle kötéltánc a román hatalom közelében, és arra szolgál, mindegy, hogy mikor, mindegy, hogy kivel, de az RMDSZ mindig ott legyen a romániai hatalomban.
Azután léteznek olyan politikai-ideológiai ellenfelek, vagy a holdudvaraikban éldegélők, akik darabokból próbálják összeállítani a Markó-doktrínát. Például: nincs szükség területi autonómiára, jó helyette a regionalizmus. Vagy: nem önrendelkezési, hanem kisebbségi törvényre van szükség.
Léteznek más megközelítések is. Például: a Markó-doktrína elveti a gyökeres megoldásokat, és a kis lépések híve. Vagy: a Markó-doktrína nem eléggé népi és nem eléggé nemzeti, Magyarországon csak a szocialisták és a liberálisok támogatását élvezi.
Tehát mi is a Markó-doktrína?
Nos, én ebből a könyvből, az utóbbi két évtizedben megírt tanulmányok, előadások, hazai és magyarországi lapokban megjelent közéleti írások gyűjteményéből a következő támpontokat derítettem ki, amelyeket – saját értelmezésemben – akár Markó-axiómáknak, azaz Markó Béla politikai sarkigazságainak is nevezhetünk.
Az első: a romániai németektől és zsidóktól eltérően a romániai magyarok történelmi távlatokban is meg akarnak maradni szülőföldjükön. Nagyobb tömegben sem Magyarországra, sem távolabbra nem óhajtanak kitelepedni, ezért itt kell megtalálniuk a saját egyéni és közösségi létük jobbításához nélkülözhetetlen társadalmi-gazdasági-jogi kereteket.
A második: bár nem is egyszer átemelték feje fölött a határokat, a romániai magyarság nem a jelenlegi Magyarország Erdélybe kivándorolt magyar kisebbsége, hanem egyenrangú összetevője a magyar nemzetnek. Következésképpen kettőjük között bármilyen viszonyrendszer nem alárendelt, hanem csak mellérendelt lehet.
A harmadik: akár tetszik ez nekünk, akár nem, a romániai magyarság jelene és jövője szorosan összefügg Románia jelenével és jövőjével, hiszen a romániai magyarok ennek az országnak a valóságában élik mindennapjaikat.
A negyedik: a romániai magyarság jelenére és jövőjére vonatkozó elképzeléseket nem a harsogó kinyilatkoztatások szintjen, hanem helyi, regionális, országos és nemzetközi szintén végzett következetes munkával lehet véghezvinni.
Az ötödik: a valóban működő és működtethető közösségi autonómiát ezekkel az eszközökkel, a nyitott társadalom biztosította céltudatos és alulról történő intézményépítéssel lehet elérni.
Úgy gondolom, a Markó-doktrína nem más, mint a fenti megfontolásokhoz csatlakoztatott politikai eszközöknek a mindenkori hatékonyság függvényében rugalmasan bővíthető vagy szűkíthető tárháza. A kulcsszó az előző mondatban pedig a hatékonyság. Markó következetes kiállása a romániai magyarság politikai képviseletének és érdekvédelmének egysége mellett voltaképpen nem más, mint folyamatos küzdelem a hatékonyság és eredményesség megőrzéséért.
A politikus Markó a váradi kongresszuson nagy vonalakban a következőképpen vehetné számba a tizennyolc év eredményességet: szabad anyanyelvhasználat a közigazgatásban és a bíróságokon, kétnyelvű törvényes feliratozás, anyanyelvű oktatás óvodától az egyetem utáni képzésig, önálló és egyre inkább általunk irányított iskolai hálózat, a romániai magyarságra szabott és kiemelt költségvetési támogatásokkal egybekötött tanterv.
Kiterjedt föld-, erdő- és ingatlanvagyonok visszaszolgáltatása, erdélyi magyar közösségek intézményépítése, iskolák, templomok, közösségi házak, emlékművek ezreinek felújítása és meglendülő infrastruktúra-fejlesztés az egyre önállóbb döntési jogkörökhöz jutó helyhatóságok irányítása alatt. Olyan magyar művelődési élet, amelyet csak az ötlettelenség, a kezdeményezőkészség és az anyagiak hiánya korlátozhat. Összeségében pedig a romániai magyarság olyan politikai-társadalmi tényezővé való válása, amelyre mindeddig, Románia történelmében még soha nem volt példa.
Persze, tisztában vagyok azzal is, hogy van az éremnek az ország általános helyzetéhez és még el nem ért vágyainkhoz kapcsolódó másik oldala is. Nem feledhetjük ugyanis, hogy még a lehető legszürkébb erdélyi macska is csak addig marad ugyanannál a háznál, amíg megélhetése van, máskülönben önálló és gazdától független. Ezért úgy gondolom, az első könyvcím markói metafórája nem véletlen. A házimacska nem annyira látványos, mint a mifelénk csupán állatkerti ketrecekben vagy cirkuszi porondokon felbődülő más macskafélék, de szabad, szívós, kitartó – túlélő. És ez nem a Macskák című zenés játék. Ez a valóság.
Domokos Géza (Brassó, 1928. május 18. – Marosvásárhely, 2007. június 27.)
Az elemi iskolát Zágonban, a középiskolát Sepsiszentgyörgyön végezte. A kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen kezdte a bölcsészeti tanulmányait, majd egy év után Moszkvában a Makszim Gorkij Irodalmi Intézetben Pausztovszkij tanítványa lett. Visszatérve Romániába, az Előre, a Pionír és az Ifjúmunkás szerkesztőségében dolgozott. 1961-től a bukaresti Irodalmi Könyvkiadó nemzetiségi részlegének főszerkesztője, 1970-től a Kriterion Könyvkiadó igazgatója lett. Az Irodalmi Könyvkiadónál töltött évek alatt indultak el a Romániai Magyar Írók, a Horizont, és a Forrás könyvsorozatok.
A diktatúra bukása után a születő Romániai Magyar Demokrata Szövetség alapítója és első elnöke lett. Meghatározó szerepet játszott a szervezet országos intézményeinek felépítésében, a román politikai pártokkal folytatott párbeszéd elindításában, az RMDSZ külföldi megismertetésében, a romániai magyar közösség parlamenti politikájának kialakításában. 1993-tól kezdve visszavonultan élt.
Markó Béla Domokos Gézáról: „Írni is úgy írt, ahogy a régi erdélyiek: dísztelenül, szikáran, pontosan, tisztán, érthetően. (...) Míg mások szép színes metaforái rövid idő alatt romlandónak bizonyultak, az ő munkáinak súlya mintha növekedne, mintha érvényesebb lenne az is, amit a napi politika dilemmáiról papírra vetett. Ellenfeleit bírálja, de nem mocskolja, ellenségeit próbálja megérteni.”
Markó Béla (Kézdivásárhely, 1951. szept. 8.
1958–1970 között a kézdivásárhelyi líceum diákja, itt érettségizett, majd a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán magyar-francia szakon tanult. 1974-ben szerezte meg tanári diplomáját. 1974–1976 között Marosszentannán általános iskolában francia nyelvet tanított. 1976–1989 között Marosvásárhelyen az Igaz Szó irodalmi folyóirat szerkesztője volt.
1989-től főszerkesztője a Marosvásárhelyen kiadott Látó című irodalmi folyóiratnak. Az 1989-es változások után kezdett el politikával aktívan foglalkozni. A Maros Megyei Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) alapító tagja és alelnöke. 1990-ben Maros megyei szenátor, 1990-1991-ben az RMDSZ Országos Elnökségének tagja volt. 1990–1992 között a Szenátus Művelődési Bizottságának és Oktatási Bizottságának tagja, a Román Parlament IPU-küldöttségének tagja.
1991–1992-ben az RMDSZ szenátusi frakciójának elnöke, majd 1996-ig a Szenátus Külügyi Bizottságának és Oktatási Bizottságának tagja volt. 1993 óta a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke és 1996 óta a Szenátus Külügyi Bizottságának tagja. 2004-2007 között a román kormány művelődési, oktatási és az európai integrációs tevékenységeket felügyelő miniszterelnök-helyettese. 2009 decemberétől ismét a román kormány miniszterelnök-helyettese.
Székedi Ferenc, Új Magyar Szó (Bukarest)
Nem szeretnék leltárt készíteni, akinek kedve van, felüti az internetet, és rájön arra, hogy a Google-ben Markó Bélának a neve különböző nyelveken több mint száztízezerszer jelenik meg, és közben találkozik valamennyi könyvének a címével is.
Verseskötetekkel ugyanúgy, mint irodalmi vonatkozású esszékkel vagy politikai publicisztikával, készítettek vele interjúkötetet, és megjelent a még mindig kevéssé ismert közös szerző, a Szekuritáté által készített lehallgatási dossziéja is. A címszavak java részében vagy úgy szerepel Markó Béla, mint költő, író, szerkesztő, vagy úgy, mint politikus.
Az első három megnevezés voltaképpen alkotói munkát és értelmiségi létet takar, az utóbbi pedig – hadd nevezzük így – közéleti tevékenységet. A kettő között igen lényeges különbség van. Az alkotó ember egy sorompóit felemelő társadalomban voltaképpen szabad, úgy gondolkodik és azt teszi, amit akar. Hogyha mondjuk ír vagy beszél, akkor olyan szavakat és kifejezéseket, olyan mondatszerkezetet használ és olyan gondolatvitellel építkezik, aminővel a kedve tartja.
A közéleti személyiségnek is nevezett politikus ugyanezt nem teheti meg. Ő ugyanis az intézményi és jogi korlátokon túl sem feledheti, hogy rendszerint nem azonos jellemzőjű, hanem különbözőképpen rétegződött, kisebb-nagyobb közösségekhez szól, és mindannyiuk számára meg kell találnia az őket összefűző szálakat. Ezért a politikusok, még ha szeretnék, sem tudnák elkerülni a közhelyeket, a költők számára viszont belső parancs az eredetiség, a gondolati tömörség, a választékos nyelv.
És a dolgok természeténél fogva létezik még egy igen nagy különbség: miközben a költő rendszerint az egyénnel, az emberrel, annak belső világával foglalkozik, addig a politikus, minél gyakrabban emlegeti az embereket, óhatatlanul annál arctalanabbá válik számára az a tömeg, amelyhez intézi szavait.
Nem látszólagos, nem felszínes, hanem nagyon is valós ellentmondások ezek, és nekem, akár lírai, akár prózai, akár publicisztikai, akár nemzeti-nemzetiségi vagy történelmi vonatkozású szövegeit olvasom Markó Bélának, netán a politikai beszédein töprengek el, mindig eszembe jut ez a kettősség. Alighanem az ember egyazon időben nem lehet költő és politikus is, kötve hiszem, hogy Markó Béla a Szövetségi Képviselők Tanácsa vagy a román kormány ülései alatt, amikor nem éppen ő beszél, verseket vagy irodalmi esszéket írna, mint ahogyan az sem valószínű, hogy egy szonett két sora között következő beszédének az indításán gondolkodna.
Ezért az egyesek számára oly egyszerűnek tűnő, több százszor leírt, költő-politikus, vagy politikus-költő fogalma számomra sem egybeírva, sem kötőjellel nem értelmezhető összevontan, hanem csupán így: Markó Béla életének adott óráiban, napjaiban költő és esszéíró, más órákban és más napokon pedig politikus. Nem a költő politizál és nem a politikus ír verset, hanem ugyanaz a gondolkodó személyiség, ugyanaz az erdélyi magyar értelmiségi áll mindkét önálló cselekvés hátterében.
Megértve ezt a különbséget, egy újra kiadott és egy új Markó-kötetről szeretnék beszélni. Az Erdélyi macska című könyv Szép-literatúrai utazások alcímmel zömében a klasszikus, valamint a jelenkori magyar irodalom több alkotójával, alkotásával kapcsolatos esszéket tartalmaz. Meggyőződésem, hogy nem csupán a magyartanárok, hanem általában az értelmiségiek számára hasznos lehet a Markó Béla tolla irányította újrafelfedezés, amely olykor csupán egy-egy idézetet használ ürügyként ahhoz, hogy – amint azt az 1990 előtti írásokban megszoktuk – a sorok között közösségi üzenetet is hordozzon. A kötet utolsó fejezete pedig már önálló, különálló egység, itt főként a Markó Bélával készített interjúk már ahhoz a politikushoz vezetnek el, aki a Kié itt a tér című összeállítás cikkeit, beszédeit, tanulmányait írta.
Bevallom, én ezt az utóbbi kötetet kimondottan azzal a céllal olvastam el, hogy találjam meg a Markó-doktrínát. Ugyanis miután Markó Béla bejelentette, hogy tizennyolc esztendő után nem óhajt indulni az RMDSZ elnöki tisztségéért, politikai ellenfelei közül nagyon sokan kezdték emlegetni ezt a fogalmat. Miszerint, ha Markó majd nem is vezet, de a Markó-doktrína tovább fog élni, az RMDSZ-ben nem lesz szemléletváltás, mert a Markó-doktrína mélyen meggyökerezett a szervezetben, évek kellenek, amíg a Markó-doktrína szellemét lehántják a megcsontosodott, a doktrínába betokosodott RMDSZ-ről és így tovább.
De voltaképpen mi is ez a Markó-doktrína?
Néhányan azzal vádolják a szövetségi elnököt, hogy megszilárdította a központi vezetést, a döntéseket egy szűk kör kezébe helyezte – és ez a Markó-doktrína.
Mások szerint a Markó-doktrína azt jelenti: Erdélyben nem lehet élet az RMDSZ-en kívül, azaz a romániai magyarságnak politikai egységben kell maradnia és mindig úgy kell táncolnia, hogyan az RMDSZ vezetősége fütyül. Minden más, többpárti kísérlet csökkenti a romániai magyarság politikai és más érdekérvényesítési esélyeit.
Megint mások szerint a Markó-doktrína valamiféle kötéltánc a román hatalom közelében, és arra szolgál, mindegy, hogy mikor, mindegy, hogy kivel, de az RMDSZ mindig ott legyen a romániai hatalomban.
Azután léteznek olyan politikai-ideológiai ellenfelek, vagy a holdudvaraikban éldegélők, akik darabokból próbálják összeállítani a Markó-doktrínát. Például: nincs szükség területi autonómiára, jó helyette a regionalizmus. Vagy: nem önrendelkezési, hanem kisebbségi törvényre van szükség.
Léteznek más megközelítések is. Például: a Markó-doktrína elveti a gyökeres megoldásokat, és a kis lépések híve. Vagy: a Markó-doktrína nem eléggé népi és nem eléggé nemzeti, Magyarországon csak a szocialisták és a liberálisok támogatását élvezi.
Tehát mi is a Markó-doktrína?
Nos, én ebből a könyvből, az utóbbi két évtizedben megírt tanulmányok, előadások, hazai és magyarországi lapokban megjelent közéleti írások gyűjteményéből a következő támpontokat derítettem ki, amelyeket – saját értelmezésemben – akár Markó-axiómáknak, azaz Markó Béla politikai sarkigazságainak is nevezhetünk.
Az első: a romániai németektől és zsidóktól eltérően a romániai magyarok történelmi távlatokban is meg akarnak maradni szülőföldjükön. Nagyobb tömegben sem Magyarországra, sem távolabbra nem óhajtanak kitelepedni, ezért itt kell megtalálniuk a saját egyéni és közösségi létük jobbításához nélkülözhetetlen társadalmi-gazdasági-jogi kereteket.
A második: bár nem is egyszer átemelték feje fölött a határokat, a romániai magyarság nem a jelenlegi Magyarország Erdélybe kivándorolt magyar kisebbsége, hanem egyenrangú összetevője a magyar nemzetnek. Következésképpen kettőjük között bármilyen viszonyrendszer nem alárendelt, hanem csak mellérendelt lehet.
A harmadik: akár tetszik ez nekünk, akár nem, a romániai magyarság jelene és jövője szorosan összefügg Románia jelenével és jövőjével, hiszen a romániai magyarok ennek az országnak a valóságában élik mindennapjaikat.
A negyedik: a romániai magyarság jelenére és jövőjére vonatkozó elképzeléseket nem a harsogó kinyilatkoztatások szintjen, hanem helyi, regionális, országos és nemzetközi szintén végzett következetes munkával lehet véghezvinni.
Az ötödik: a valóban működő és működtethető közösségi autonómiát ezekkel az eszközökkel, a nyitott társadalom biztosította céltudatos és alulról történő intézményépítéssel lehet elérni.
Úgy gondolom, a Markó-doktrína nem más, mint a fenti megfontolásokhoz csatlakoztatott politikai eszközöknek a mindenkori hatékonyság függvényében rugalmasan bővíthető vagy szűkíthető tárháza. A kulcsszó az előző mondatban pedig a hatékonyság. Markó következetes kiállása a romániai magyarság politikai képviseletének és érdekvédelmének egysége mellett voltaképpen nem más, mint folyamatos küzdelem a hatékonyság és eredményesség megőrzéséért.
A politikus Markó a váradi kongresszuson nagy vonalakban a következőképpen vehetné számba a tizennyolc év eredményességet: szabad anyanyelvhasználat a közigazgatásban és a bíróságokon, kétnyelvű törvényes feliratozás, anyanyelvű oktatás óvodától az egyetem utáni képzésig, önálló és egyre inkább általunk irányított iskolai hálózat, a romániai magyarságra szabott és kiemelt költségvetési támogatásokkal egybekötött tanterv.
Kiterjedt föld-, erdő- és ingatlanvagyonok visszaszolgáltatása, erdélyi magyar közösségek intézményépítése, iskolák, templomok, közösségi házak, emlékművek ezreinek felújítása és meglendülő infrastruktúra-fejlesztés az egyre önállóbb döntési jogkörökhöz jutó helyhatóságok irányítása alatt. Olyan magyar művelődési élet, amelyet csak az ötlettelenség, a kezdeményezőkészség és az anyagiak hiánya korlátozhat. Összeségében pedig a romániai magyarság olyan politikai-társadalmi tényezővé való válása, amelyre mindeddig, Románia történelmében még soha nem volt példa.
Persze, tisztában vagyok azzal is, hogy van az éremnek az ország általános helyzetéhez és még el nem ért vágyainkhoz kapcsolódó másik oldala is. Nem feledhetjük ugyanis, hogy még a lehető legszürkébb erdélyi macska is csak addig marad ugyanannál a háznál, amíg megélhetése van, máskülönben önálló és gazdától független. Ezért úgy gondolom, az első könyvcím markói metafórája nem véletlen. A házimacska nem annyira látványos, mint a mifelénk csupán állatkerti ketrecekben vagy cirkuszi porondokon felbődülő más macskafélék, de szabad, szívós, kitartó – túlélő. És ez nem a Macskák című zenés játék. Ez a valóság.
Domokos Géza (Brassó, 1928. május 18. – Marosvásárhely, 2007. június 27.)
Az elemi iskolát Zágonban, a középiskolát Sepsiszentgyörgyön végezte. A kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen kezdte a bölcsészeti tanulmányait, majd egy év után Moszkvában a Makszim Gorkij Irodalmi Intézetben Pausztovszkij tanítványa lett. Visszatérve Romániába, az Előre, a Pionír és az Ifjúmunkás szerkesztőségében dolgozott. 1961-től a bukaresti Irodalmi Könyvkiadó nemzetiségi részlegének főszerkesztője, 1970-től a Kriterion Könyvkiadó igazgatója lett. Az Irodalmi Könyvkiadónál töltött évek alatt indultak el a Romániai Magyar Írók, a Horizont, és a Forrás könyvsorozatok.
A diktatúra bukása után a születő Romániai Magyar Demokrata Szövetség alapítója és első elnöke lett. Meghatározó szerepet játszott a szervezet országos intézményeinek felépítésében, a román politikai pártokkal folytatott párbeszéd elindításában, az RMDSZ külföldi megismertetésében, a romániai magyar közösség parlamenti politikájának kialakításában. 1993-tól kezdve visszavonultan élt.
Markó Béla Domokos Gézáról: „Írni is úgy írt, ahogy a régi erdélyiek: dísztelenül, szikáran, pontosan, tisztán, érthetően. (...) Míg mások szép színes metaforái rövid idő alatt romlandónak bizonyultak, az ő munkáinak súlya mintha növekedne, mintha érvényesebb lenne az is, amit a napi politika dilemmáiról papírra vetett. Ellenfeleit bírálja, de nem mocskolja, ellenségeit próbálja megérteni.”
Markó Béla (Kézdivásárhely, 1951. szept. 8.
1958–1970 között a kézdivásárhelyi líceum diákja, itt érettségizett, majd a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán magyar-francia szakon tanult. 1974-ben szerezte meg tanári diplomáját. 1974–1976 között Marosszentannán általános iskolában francia nyelvet tanított. 1976–1989 között Marosvásárhelyen az Igaz Szó irodalmi folyóirat szerkesztője volt.
1989-től főszerkesztője a Marosvásárhelyen kiadott Látó című irodalmi folyóiratnak. Az 1989-es változások után kezdett el politikával aktívan foglalkozni. A Maros Megyei Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) alapító tagja és alelnöke. 1990-ben Maros megyei szenátor, 1990-1991-ben az RMDSZ Országos Elnökségének tagja volt. 1990–1992 között a Szenátus Művelődési Bizottságának és Oktatási Bizottságának tagja, a Román Parlament IPU-küldöttségének tagja.
1991–1992-ben az RMDSZ szenátusi frakciójának elnöke, majd 1996-ig a Szenátus Külügyi Bizottságának és Oktatási Bizottságának tagja volt. 1993 óta a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke és 1996 óta a Szenátus Külügyi Bizottságának tagja. 2004-2007 között a román kormány művelődési, oktatási és az európai integrációs tevékenységeket felügyelő miniszterelnök-helyettese. 2009 decemberétől ismét a román kormány miniszterelnök-helyettese.
Székedi Ferenc, Új Magyar Szó (Bukarest)
2011. november 26.
Bemutatkozott Sepsiszentgyörgyön a Domokos Géza Egyesület
Domokos Géza íróról, művelődésszervezőről, az RMDSZ első elnökéről elnevezett civil szervezetet alapított fia, Domokos Péter a politikus barátainak, tisztelőinek támogatásával. Az egyesület a névadó szellemi hagyatékának megőrzésével, bemutatásával, a humanizmus, a különböző kultúrák közti párbeszéd értékének népszerűsítésével, tehetséges fiatalok felkarolásával, előadások, műhelyek szervezésével kíván foglalkozni. Domokos Géza szellemében a rugalmasság, nyitottság, empátia, társadalmi érzékenység elvei szerint kívánnak a közösség javára tenni – mondta el Domokos Péter november 25-én, pénteken, a Kovászna Megyei Tanács dísztermében szervezett bemutatkozó sajtótájékoztatón.
Tamás Sándor megyei tanácselnök felolvasta Kelemen Hunor szövetségi elnök üzenetét a jelenlévő értelmiségieknek, újságíróknak, politikusoknak. Domokos Géza mindig hangsúlyozta a romániai magyarság intézményei létrehozásának, megtartásának és működtetésének fontosságát – idézte fel Kelemen. A róla elnevezett egyesület egy új intézménynek tekinthető, ennél méltóbban nem is lehetne őrizni Domokos Géza emlékét, „ehhez kívánok sok sikert és sok cselekedetet” – zárult az üzenet.
Egyed Péter író, filozófus, Domokos Géza barátja a Székelyföld folyóirat számára írt szellemi portréból olvasott fel részleteket. Felidézte, Domokos Géza „pályaképének elővonalait” egy végül soha el nem készült portréinterjú helyett írta. Domokos életében meghatározóak voltak a Székely Mikó Kollégiumban töltött évek, a kolozsvári egyetemi évek, valamint a moszkvai tanulás időszaka. Az 1965-ben „majdnem-Nobel-díjas” Pausztovszkij volt rá nagy hatással. A Maxim Gorkij Irodalmi Intézetben mai megnevezéssel „kreatív írást” tanultak, modellül legtöbbször Csehov írásai szolgáltak. Itt, a szovjet metropoliszban, ahol színházba és koncertre lehetett járni, mélyítette el az erdélyi fiatalember a minőség iránti érzékét, innen ered kiadói irodalompolitikájának magva. 1989-ben már kész politikus volt, aki kilépett a művelődéspolitika mezejéről. A kilencvenes évek közepétől, visszavonulása után megírt könyvei nélkülözhetetlenek a romániai magyar társadalomban zajló folyamatok megértéséhez – méltatta Domokost Egyed Péter.
Lakatos Mihály író, a sepsiszentgyörgyi Magyar Köztársaság Kulturális Koordinációs Központjának igazgatója a Domokos Géza vezette Kriterion könyvkiadó felbecsülhetetlen művelődéspolitikai jelentőségét méltatta.
A kiadó könyvei csemegék voltak a könyvre éhes fiataloknak, és létfontosságú szellemi táplálékot jelentettek, a mentális egészség megőrzésének voltak garanciái. A Kriterion világítótorony volt a sötét évtizedekben, Domokos Gézának és kiváló szerkesztőinek köszönhetően, és ez a szellemi hagyaték mindig vállalható – szögezte le Lakatos. A Kriterionnal a világirodalom friss levegője áramlott be a Kárpát-medencébe, a magyarországiak számára is mértékadó kiadó volt.
Dávid Gyula irodalomtörténész beszédét László Károly színművész tolmácsolta. Dávid felidézte, politikai elítéltként 1968-ban került szerkesztőként a Kriterionhoz, amelynek igazgatója, az ő egykori kolozsvári szobatársa, olyan ember volt, hogy ha valamit ő nem tudott elintézni, azt nem is lehetett. A moszkvai tanulmányai során szerzett, az uralkodó ideológia műveinek, érvrendszerének ismeretei, hatalmas műveltsége, határozott személyisége olyan tárgyalópartnerré tették, akinek érvei előtt gyakran kénytelen volt meghátrálni a hatalom. Sokat is tanakodtak a pártszolgák és személyes ellenségei, vajon ki állhat mögötte, hogy ennyire nyíltan mer néha szembeszegülni vagy kritikát megfogalmazni egy-egy felülről jövő utasítással szemben.
Domokost kiváló román írok védőhálója óvta – idézte fel Dávid Gyula Az igazgató emberközelből című írása -, sajnos a 80-as években egyre vékonyult ez a háló, és 1989 után teljesen megváltozott minden; néha pont régi bajtársaival kerül szemben immár a kisebbségi politikus perspektívájából. (tudósítónktól)
Transindex
Domokos Géza íróról, művelődésszervezőről, az RMDSZ első elnökéről elnevezett civil szervezetet alapított fia, Domokos Péter a politikus barátainak, tisztelőinek támogatásával. Az egyesület a névadó szellemi hagyatékának megőrzésével, bemutatásával, a humanizmus, a különböző kultúrák közti párbeszéd értékének népszerűsítésével, tehetséges fiatalok felkarolásával, előadások, műhelyek szervezésével kíván foglalkozni. Domokos Géza szellemében a rugalmasság, nyitottság, empátia, társadalmi érzékenység elvei szerint kívánnak a közösség javára tenni – mondta el Domokos Péter november 25-én, pénteken, a Kovászna Megyei Tanács dísztermében szervezett bemutatkozó sajtótájékoztatón.
Tamás Sándor megyei tanácselnök felolvasta Kelemen Hunor szövetségi elnök üzenetét a jelenlévő értelmiségieknek, újságíróknak, politikusoknak. Domokos Géza mindig hangsúlyozta a romániai magyarság intézményei létrehozásának, megtartásának és működtetésének fontosságát – idézte fel Kelemen. A róla elnevezett egyesület egy új intézménynek tekinthető, ennél méltóbban nem is lehetne őrizni Domokos Géza emlékét, „ehhez kívánok sok sikert és sok cselekedetet” – zárult az üzenet.
Egyed Péter író, filozófus, Domokos Géza barátja a Székelyföld folyóirat számára írt szellemi portréból olvasott fel részleteket. Felidézte, Domokos Géza „pályaképének elővonalait” egy végül soha el nem készült portréinterjú helyett írta. Domokos életében meghatározóak voltak a Székely Mikó Kollégiumban töltött évek, a kolozsvári egyetemi évek, valamint a moszkvai tanulás időszaka. Az 1965-ben „majdnem-Nobel-díjas” Pausztovszkij volt rá nagy hatással. A Maxim Gorkij Irodalmi Intézetben mai megnevezéssel „kreatív írást” tanultak, modellül legtöbbször Csehov írásai szolgáltak. Itt, a szovjet metropoliszban, ahol színházba és koncertre lehetett járni, mélyítette el az erdélyi fiatalember a minőség iránti érzékét, innen ered kiadói irodalompolitikájának magva. 1989-ben már kész politikus volt, aki kilépett a művelődéspolitika mezejéről. A kilencvenes évek közepétől, visszavonulása után megírt könyvei nélkülözhetetlenek a romániai magyar társadalomban zajló folyamatok megértéséhez – méltatta Domokost Egyed Péter.
Lakatos Mihály író, a sepsiszentgyörgyi Magyar Köztársaság Kulturális Koordinációs Központjának igazgatója a Domokos Géza vezette Kriterion könyvkiadó felbecsülhetetlen művelődéspolitikai jelentőségét méltatta.
A kiadó könyvei csemegék voltak a könyvre éhes fiataloknak, és létfontosságú szellemi táplálékot jelentettek, a mentális egészség megőrzésének voltak garanciái. A Kriterion világítótorony volt a sötét évtizedekben, Domokos Gézának és kiváló szerkesztőinek köszönhetően, és ez a szellemi hagyaték mindig vállalható – szögezte le Lakatos. A Kriterionnal a világirodalom friss levegője áramlott be a Kárpát-medencébe, a magyarországiak számára is mértékadó kiadó volt.
Dávid Gyula irodalomtörténész beszédét László Károly színművész tolmácsolta. Dávid felidézte, politikai elítéltként 1968-ban került szerkesztőként a Kriterionhoz, amelynek igazgatója, az ő egykori kolozsvári szobatársa, olyan ember volt, hogy ha valamit ő nem tudott elintézni, azt nem is lehetett. A moszkvai tanulmányai során szerzett, az uralkodó ideológia műveinek, érvrendszerének ismeretei, hatalmas műveltsége, határozott személyisége olyan tárgyalópartnerré tették, akinek érvei előtt gyakran kénytelen volt meghátrálni a hatalom. Sokat is tanakodtak a pártszolgák és személyes ellenségei, vajon ki állhat mögötte, hogy ennyire nyíltan mer néha szembeszegülni vagy kritikát megfogalmazni egy-egy felülről jövő utasítással szemben.
Domokost kiváló román írok védőhálója óvta – idézte fel Dávid Gyula Az igazgató emberközelből című írása -, sajnos a 80-as években egyre vékonyult ez a háló, és 1989 után teljesen megváltozott minden; néha pont régi bajtársaival kerül szemben immár a kisebbségi politikus perspektívájából. (tudósítónktól)
Transindex
2016. november 19.
Hencz Hilda: Magyar Bukarest 36. (részletek)
A Ceauşescu-kor és az utána következő első évek legerősebb magyar személyisége a mintegy négy évtizedig Bukarestben tevékenykedő Domokos Géza. Akárcsak Huszárnak, neki is „egészséges” származása volt. Édesapja vasúti munkás, aki miután elbocsátották, Bukarestbe jött munkát keresni; felesége szakácsnő lett egy miniszter házában, neki a gazda több tucat kutyáját kellett gondoznia. Néhány év után elköltöztek a fővárosból, a rohamosan fejlődő Azugán találtak munkát. Itt járta ki Domokos Géza az elemi iskolát román nyelven, majd a sepsiszentgyörgyi református kollégiumban folytatta tanulmányait. Moszkvai, a Maxim Gorkij Irodalmi Intézetnél eltöltött diákévei után Bukarestben telepedett le, és az Előrénél, majd a Pionírnál és az Ifjúmunkásnál dolgozott. Ekkorra már megjelent két riportkötete, amelyekre egyáltalán nem volt büszke, és rájött, hogy az újságírás nagyon veszélyes és kompromisszumokkal teli mesterség. 1961-től könyvszerkesztésre váltott az Irodalmi Kiadó nemzetiségi osztályán; nagyon jól együtt tudott dolgozni a kiadó igazgatójával, Ion Bănuţă költővel és Mihai Şora íróval.
1969-ben, amikor a párt a romániai kiadók átszervezéséről döntött, Domokos Géza már az RKP KB póttagja volt, ami stabil politikai pozíciót jelentett. A Kriterion nem az első romániai kiadó, ahol magyar könyvek is megjelentek, de az első, amely független, és amely kisebbségeknek szánt könyveket adhatott ki. Magyar könyveket továbbra is publikáltak bukaresti vagy vidéki kiadók. A frissen megalakult kiadónak nemcsak a magyar irodalmat, hanem a többi romániai nemzetiség – németek, szlovákok, ukránok, törökök, tatárok, zsidók – irodalmát is közölnie kellett. A könyvek jelentős részét külföldön, elsősorban az Egyesült Államokban adták el, a kiadó tehát valutát hozott az országnak. Domokos Géza nem csak irodalmat adott közre, sikerült történelmi, néprajzi, nyelvészeti, művészeti stb. könyveket is kiadnia. Nagyon sok román fordítás is készült. Hamarosan valóságos kulturális mozgalom jött létre, főleg Erdélyben, de egy ideig Bukarestben is író-olvasó találkozókon népszerűsítették az új könyveket. A kiadó szerkesztősége kezdetben 52 főből állt, ez 1989-re 33-ra apadt. 1987-ben a kiadó már csak 136 címet tudott megjelentetni. Domokos Géza elismerte, hogy többször is kompromisszumra kényszerült. Két lehetőség volt – mondta –, vagy megpróbáltál tenni valamit a nemzeti kultúráért, a túlélésért, vagy nem csináltál semmit. Amíg úgy vélte, van még halvány esély a cselekvésre, kötelességének érezte meg is tenni azt. Láncra kötött kutyáéhoz hasonlította helyzetét. 2004-ben megjelent emlékirataiban ezt írta: ,,a hamu alatti parázs őrzése az én dolgom, a reménység ébren tartása”.
Legkeservesebb küzdelmeit a cenzúrával vívta, és nemegyszer engedni kényszerült. Hogy egy könyv hamarabb átmenjen a cenzúra megaláztatásain, Domokos Gézának gondja volt arra, hogy a könyvről szóló beszámolót mindig, ha emberileg nem is, de politikailag megbízható személlyel írassa meg. Néhányan a cenzorok közül művelt és olvasott emberek voltak, nem voltak büszkék munkájukra, de állásukkal játszottak, ezért mindig éberen figyeltek. Amíg Domokos Géza is magas politikai tisztségeket töltött be, szava sokat nyomott a latban egy-egy könyv elbírálásakor. Nagyon jól ismerte az összes pártdokumentumot, Ceauşescu felszólalásait, és ügyesen fel is használta ezeket egy-egy problémás, a románokat zavaró könyv védelmében. Például a hatalom nem értett egyet azzal, hogy a kiadó a magyar múltat felkarolja, de Domokos Géza azonnal Ceauşescu-idézettel válaszolt: a párt főtitkára kihangsúlyozta, mennyire fontos, hogy a nép megismerje saját történelmét, hogy kiktől származik, kik a hősei stb. Nem olvasta sehol sem, érvelt tovább, hogy Nicolae Ceauşescu csak a románokról beszélt volna, mi, magyarok is az országhoz tartozunk. A cenzor legtöbbször elfogadta a magyarázatot, habár tudta, hogy a magyarok történelméről szóló könyvek erősítik a nemzeti öntudatot, és lassítják román nemzeti-kommunista hatalom egyik fő politikai célkitűzését, az asszimilációt.
A cenzúra azonban könyörtelenül beavatkozott a problémás könyvek szövegébe. Ilyen esetekben kivágták azokat a részeket, amelyeket közölhetetlennek ítéltek, sok könyv tehát megcsonkítva jelent meg. Ez történt Koós Ferenc református lelkész írásával is. Habár kétségkívül a Kriterionnál is megjelent sok értéktelen, propaganda jellegű könyv, de ami mindennél fontosabb, kiadták a magyar és a világirodalom legfontosabb alkotásait. A Securitate dossziéi már 1973-ban feljegyezték Domokos Géza elégedetlenségét az írókra és kiadókra nehezedő folyamatos nyomás miatt, hogy „mindenféle, különböző című könyveket” adjanak ki, „amikről tudjuk, hogy nem lehet eladni”, és hogy állandóan hangoztatta, hogy „nehéz idők várnak ránk”. Domokos Gézának még a kiadó szekustisztjét is sikerült diplomatikusan leráznia. Ez rendszeresen meglátogatta, hogy „munkájukban segítse őket”, és hogy ne hibázzanak; látogatásait előre bejelentette, és a végén megírta a kötelező jelentést. Domokos Géza ahelyett, hogy besúgta volna kollégáit (ez több intézményvezetőnek egyik fő tevékenysége volt), mindig a nehézségekről panaszkodott, a papírhiányról, a nyomdagépek gyakori meghibásodásairól, és hogy ezek miatt nem képesek teljesíteni az előírt szerkesztőségi tervet, így csökkennek a fizetések és az íróknak kifizetett honoráriumok. Irányítása alatt tudta tartani, legalábbis részben, a szerkesztőség besúgóit is: ezek előzetes beleegyezésével tették meg jelentéseiket a Securitaténak, így ő még idejében tudott lépni.
Domokos Géza mindvégig a Securitate felügyelete alatt állt: munkahelyén és otthonában is poloskákat szereltek. Néhány, a Securitate fehér könyvében megjelent jelentés beszámol a párt politikájával szembeni magatartásáról és véleményéről, hogy „nacionalistának, veszélyesnek és kudarcra ítéltnek” tartotta azt; a „romániai magyarok ügye védelmezőjének” mondja magát, és azért vonult vissza a kiadóhoz, hogy „sok szöveg helyett” inkább „a magyar ügyet szolgálja” – írta az ügynök. A cenzorok mellett, akik nyíltan a kommunista hatalom eszközei voltak, a Securitate több besúgója is tevékenykedett. Néhányukat ismerték kollégáik, habár 1989 óta gyanús csend övezi felfedésük kérdését. Csiki László (1944–2008) egyik története világít rá, hogy milyen sokan lehettek besúgók. A bukaresti magyar szerkesztőségek találkozóján egyik kollégája megkérte: ,,én téged nagyon kedvellek, kérlek, amikor jelen vagyok, ne beszélj olyan dolgokról”, vagyis az a besúgó nem szerette volna őt feljelenteni, de nem tudhatta, nincs-e jelen egy másik besúgó, aki őt vádolhatta volna meg, hogy nem végzi kötelességét. Volt, aki megpróbált így élni, volt, aki kivándorolt, a legtöbben Magyarországra, többek közt Csiki is. Kezdetben kevesen telepedtek át Magyarországra, ahol együttéreztek velük, de le is nézték őket. Később már egyáltalán nem szerették őket, Csiki László malíciózus véleménye szerint azért, mert a kivándorlók túl sokba kerültek a magyar polgároknak. 1982 után a cenzúra bekeményített, egy időben azzal, hogy Ceaușescu hivatalosan bejelentette megszűntetését, de létrehozta a Szocialista Nevelés és Művelődés Tanácsának sajtóosztályát. A magyar cenzorok a Művelődési Tanács nemzetiségi osztályának alkalmazottai lettek. Sokkal pontosabban megszabták, mit szabad és mit nem, illetve hogy mit kötelező megírni. Sok kézirat évekig a szerkesztőségi fiókokban maradt, nem kapta meg a közlési jóváhagyást. Korábban akadt olyan cenzor, aki még mutatott valamennyi tiszteletet a szerkesztők és írók iránt, de amikor már politikailag is felelniük kellett döntéseikért, sokkal óvatosabbakká, egyesek egyenesen paranoiássá váltak. Kötelességük volt mindent elolvasni, amit magyar nyelven írtak az országban, és át kellett vizsgálniuk, hogy a magyarországi sajtóból mit lehet terjeszteni, a többit egy titkos alapnál tárolták. 1989 decembere után feloldották a titkosítást, de az akkori kiadványokon még ma is olvasható a D (dokumentációs alap) vagy S (titkos=secret alap) felirat. A cenzúra megszorításai ellenére a bukaresti sajtónál alkalmazott magyar értelmiségiek sokkal szabadabban dolgozhattak, mint vidéki társaik, akiknél mindennapos volt a Securitate zaklatása. A központi intézmények közelsége miatt sokkal könnyebben tudták nemcsak személyes gondjaikat orvosolni, hanem erdélyi kollégáikon is segíthettek; külföldi kiküldetésekhez is hozzájuthattak, ami kiváltságnak számított a kommunizmusban. A főváros kínálta színvonalas kulturális események: színielőadások, koncertek, képzőművészeti és múzeumi kiállítások is elérhetőek voltak számukra, eljuthattak külföldi előadók fellépéseire is.
Még egy jelentős előnyük volt a bukarestieknek: a magyar követség gyakran vendégül látta őket. Igaz, hogy a követség román alkalmazottjai mindenkit lefényképeztek, aki belépett az épületbe, de itt művészfilmeket vetítettek, értékes művelődési és tudományos kiadványokhoz, néha könyvekhez is hozzájuthattak. A nyolcvanas évek vége felé, a legnehezebb időkben még élelmiszert is lehetett vásárolni. Domokos Gézának különleges státusza volt: 1988-ban a magyar követségen ünnepelte meg születésnapját, ez alkalomból kitüntette őt a magyar kormány. A kiadónál is volt hivatalos ünnepség, a Művelődési Tanács képviselői köszöntötték fel; az Írószövetségnél is tartottak egy ünnepséget. A bukaresti újságírók, szerkesztők és írók mellett volt még egy fontos értelmiségi réteg: a képzőművészeké és grafikusoké, akik közül néhányan igazán tehetségesek voltak; róluk sajnos már alig esik szó. Megvolt minden magyar kiadványnak a saját grafikusa, egyikük Domokos Géza fia, de grafikus volt Balogh Lajos is, Balogh József testvére, aki Bukarestben született 1928-ban és a Nicolae Grigorescu Képzőművészeti Intézetben végzett. Rendkívül tehetséges szobrász volt Balogh Péter (1920–1994). Petőfi-mellszobrát nemrég állították fel a Petőfi Ház belső udvarán. A szobrászt a bukaresti Calvin-temetőben temették el, a kápolna mögött.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A Ceauşescu-kor és az utána következő első évek legerősebb magyar személyisége a mintegy négy évtizedig Bukarestben tevékenykedő Domokos Géza. Akárcsak Huszárnak, neki is „egészséges” származása volt. Édesapja vasúti munkás, aki miután elbocsátották, Bukarestbe jött munkát keresni; felesége szakácsnő lett egy miniszter házában, neki a gazda több tucat kutyáját kellett gondoznia. Néhány év után elköltöztek a fővárosból, a rohamosan fejlődő Azugán találtak munkát. Itt járta ki Domokos Géza az elemi iskolát román nyelven, majd a sepsiszentgyörgyi református kollégiumban folytatta tanulmányait. Moszkvai, a Maxim Gorkij Irodalmi Intézetnél eltöltött diákévei után Bukarestben telepedett le, és az Előrénél, majd a Pionírnál és az Ifjúmunkásnál dolgozott. Ekkorra már megjelent két riportkötete, amelyekre egyáltalán nem volt büszke, és rájött, hogy az újságírás nagyon veszélyes és kompromisszumokkal teli mesterség. 1961-től könyvszerkesztésre váltott az Irodalmi Kiadó nemzetiségi osztályán; nagyon jól együtt tudott dolgozni a kiadó igazgatójával, Ion Bănuţă költővel és Mihai Şora íróval.
1969-ben, amikor a párt a romániai kiadók átszervezéséről döntött, Domokos Géza már az RKP KB póttagja volt, ami stabil politikai pozíciót jelentett. A Kriterion nem az első romániai kiadó, ahol magyar könyvek is megjelentek, de az első, amely független, és amely kisebbségeknek szánt könyveket adhatott ki. Magyar könyveket továbbra is publikáltak bukaresti vagy vidéki kiadók. A frissen megalakult kiadónak nemcsak a magyar irodalmat, hanem a többi romániai nemzetiség – németek, szlovákok, ukránok, törökök, tatárok, zsidók – irodalmát is közölnie kellett. A könyvek jelentős részét külföldön, elsősorban az Egyesült Államokban adták el, a kiadó tehát valutát hozott az országnak. Domokos Géza nem csak irodalmat adott közre, sikerült történelmi, néprajzi, nyelvészeti, művészeti stb. könyveket is kiadnia. Nagyon sok román fordítás is készült. Hamarosan valóságos kulturális mozgalom jött létre, főleg Erdélyben, de egy ideig Bukarestben is író-olvasó találkozókon népszerűsítették az új könyveket. A kiadó szerkesztősége kezdetben 52 főből állt, ez 1989-re 33-ra apadt. 1987-ben a kiadó már csak 136 címet tudott megjelentetni. Domokos Géza elismerte, hogy többször is kompromisszumra kényszerült. Két lehetőség volt – mondta –, vagy megpróbáltál tenni valamit a nemzeti kultúráért, a túlélésért, vagy nem csináltál semmit. Amíg úgy vélte, van még halvány esély a cselekvésre, kötelességének érezte meg is tenni azt. Láncra kötött kutyáéhoz hasonlította helyzetét. 2004-ben megjelent emlékirataiban ezt írta: ,,a hamu alatti parázs őrzése az én dolgom, a reménység ébren tartása”.
Legkeservesebb küzdelmeit a cenzúrával vívta, és nemegyszer engedni kényszerült. Hogy egy könyv hamarabb átmenjen a cenzúra megaláztatásain, Domokos Gézának gondja volt arra, hogy a könyvről szóló beszámolót mindig, ha emberileg nem is, de politikailag megbízható személlyel írassa meg. Néhányan a cenzorok közül művelt és olvasott emberek voltak, nem voltak büszkék munkájukra, de állásukkal játszottak, ezért mindig éberen figyeltek. Amíg Domokos Géza is magas politikai tisztségeket töltött be, szava sokat nyomott a latban egy-egy könyv elbírálásakor. Nagyon jól ismerte az összes pártdokumentumot, Ceauşescu felszólalásait, és ügyesen fel is használta ezeket egy-egy problémás, a románokat zavaró könyv védelmében. Például a hatalom nem értett egyet azzal, hogy a kiadó a magyar múltat felkarolja, de Domokos Géza azonnal Ceauşescu-idézettel válaszolt: a párt főtitkára kihangsúlyozta, mennyire fontos, hogy a nép megismerje saját történelmét, hogy kiktől származik, kik a hősei stb. Nem olvasta sehol sem, érvelt tovább, hogy Nicolae Ceauşescu csak a románokról beszélt volna, mi, magyarok is az országhoz tartozunk. A cenzor legtöbbször elfogadta a magyarázatot, habár tudta, hogy a magyarok történelméről szóló könyvek erősítik a nemzeti öntudatot, és lassítják román nemzeti-kommunista hatalom egyik fő politikai célkitűzését, az asszimilációt.
A cenzúra azonban könyörtelenül beavatkozott a problémás könyvek szövegébe. Ilyen esetekben kivágták azokat a részeket, amelyeket közölhetetlennek ítéltek, sok könyv tehát megcsonkítva jelent meg. Ez történt Koós Ferenc református lelkész írásával is. Habár kétségkívül a Kriterionnál is megjelent sok értéktelen, propaganda jellegű könyv, de ami mindennél fontosabb, kiadták a magyar és a világirodalom legfontosabb alkotásait. A Securitate dossziéi már 1973-ban feljegyezték Domokos Géza elégedetlenségét az írókra és kiadókra nehezedő folyamatos nyomás miatt, hogy „mindenféle, különböző című könyveket” adjanak ki, „amikről tudjuk, hogy nem lehet eladni”, és hogy állandóan hangoztatta, hogy „nehéz idők várnak ránk”. Domokos Gézának még a kiadó szekustisztjét is sikerült diplomatikusan leráznia. Ez rendszeresen meglátogatta, hogy „munkájukban segítse őket”, és hogy ne hibázzanak; látogatásait előre bejelentette, és a végén megírta a kötelező jelentést. Domokos Géza ahelyett, hogy besúgta volna kollégáit (ez több intézményvezetőnek egyik fő tevékenysége volt), mindig a nehézségekről panaszkodott, a papírhiányról, a nyomdagépek gyakori meghibásodásairól, és hogy ezek miatt nem képesek teljesíteni az előírt szerkesztőségi tervet, így csökkennek a fizetések és az íróknak kifizetett honoráriumok. Irányítása alatt tudta tartani, legalábbis részben, a szerkesztőség besúgóit is: ezek előzetes beleegyezésével tették meg jelentéseiket a Securitaténak, így ő még idejében tudott lépni.
Domokos Géza mindvégig a Securitate felügyelete alatt állt: munkahelyén és otthonában is poloskákat szereltek. Néhány, a Securitate fehér könyvében megjelent jelentés beszámol a párt politikájával szembeni magatartásáról és véleményéről, hogy „nacionalistának, veszélyesnek és kudarcra ítéltnek” tartotta azt; a „romániai magyarok ügye védelmezőjének” mondja magát, és azért vonult vissza a kiadóhoz, hogy „sok szöveg helyett” inkább „a magyar ügyet szolgálja” – írta az ügynök. A cenzorok mellett, akik nyíltan a kommunista hatalom eszközei voltak, a Securitate több besúgója is tevékenykedett. Néhányukat ismerték kollégáik, habár 1989 óta gyanús csend övezi felfedésük kérdését. Csiki László (1944–2008) egyik története világít rá, hogy milyen sokan lehettek besúgók. A bukaresti magyar szerkesztőségek találkozóján egyik kollégája megkérte: ,,én téged nagyon kedvellek, kérlek, amikor jelen vagyok, ne beszélj olyan dolgokról”, vagyis az a besúgó nem szerette volna őt feljelenteni, de nem tudhatta, nincs-e jelen egy másik besúgó, aki őt vádolhatta volna meg, hogy nem végzi kötelességét. Volt, aki megpróbált így élni, volt, aki kivándorolt, a legtöbben Magyarországra, többek közt Csiki is. Kezdetben kevesen telepedtek át Magyarországra, ahol együttéreztek velük, de le is nézték őket. Később már egyáltalán nem szerették őket, Csiki László malíciózus véleménye szerint azért, mert a kivándorlók túl sokba kerültek a magyar polgároknak. 1982 után a cenzúra bekeményített, egy időben azzal, hogy Ceaușescu hivatalosan bejelentette megszűntetését, de létrehozta a Szocialista Nevelés és Művelődés Tanácsának sajtóosztályát. A magyar cenzorok a Művelődési Tanács nemzetiségi osztályának alkalmazottai lettek. Sokkal pontosabban megszabták, mit szabad és mit nem, illetve hogy mit kötelező megírni. Sok kézirat évekig a szerkesztőségi fiókokban maradt, nem kapta meg a közlési jóváhagyást. Korábban akadt olyan cenzor, aki még mutatott valamennyi tiszteletet a szerkesztők és írók iránt, de amikor már politikailag is felelniük kellett döntéseikért, sokkal óvatosabbakká, egyesek egyenesen paranoiássá váltak. Kötelességük volt mindent elolvasni, amit magyar nyelven írtak az országban, és át kellett vizsgálniuk, hogy a magyarországi sajtóból mit lehet terjeszteni, a többit egy titkos alapnál tárolták. 1989 decembere után feloldották a titkosítást, de az akkori kiadványokon még ma is olvasható a D (dokumentációs alap) vagy S (titkos=secret alap) felirat. A cenzúra megszorításai ellenére a bukaresti sajtónál alkalmazott magyar értelmiségiek sokkal szabadabban dolgozhattak, mint vidéki társaik, akiknél mindennapos volt a Securitate zaklatása. A központi intézmények közelsége miatt sokkal könnyebben tudták nemcsak személyes gondjaikat orvosolni, hanem erdélyi kollégáikon is segíthettek; külföldi kiküldetésekhez is hozzájuthattak, ami kiváltságnak számított a kommunizmusban. A főváros kínálta színvonalas kulturális események: színielőadások, koncertek, képzőművészeti és múzeumi kiállítások is elérhetőek voltak számukra, eljuthattak külföldi előadók fellépéseire is.
Még egy jelentős előnyük volt a bukarestieknek: a magyar követség gyakran vendégül látta őket. Igaz, hogy a követség román alkalmazottjai mindenkit lefényképeztek, aki belépett az épületbe, de itt művészfilmeket vetítettek, értékes művelődési és tudományos kiadványokhoz, néha könyvekhez is hozzájuthattak. A nyolcvanas évek vége felé, a legnehezebb időkben még élelmiszert is lehetett vásárolni. Domokos Gézának különleges státusza volt: 1988-ban a magyar követségen ünnepelte meg születésnapját, ez alkalomból kitüntette őt a magyar kormány. A kiadónál is volt hivatalos ünnepség, a Művelődési Tanács képviselői köszöntötték fel; az Írószövetségnél is tartottak egy ünnepséget. A bukaresti újságírók, szerkesztők és írók mellett volt még egy fontos értelmiségi réteg: a képzőművészeké és grafikusoké, akik közül néhányan igazán tehetségesek voltak; róluk sajnos már alig esik szó. Megvolt minden magyar kiadványnak a saját grafikusa, egyikük Domokos Géza fia, de grafikus volt Balogh Lajos is, Balogh József testvére, aki Bukarestben született 1928-ban és a Nicolae Grigorescu Képzőművészeti Intézetben végzett. Rendkívül tehetséges szobrász volt Balogh Péter (1920–1994). Petőfi-mellszobrát nemrég állították fel a Petőfi Ház belső udvarán. A szobrászt a bukaresti Calvin-temetőben temették el, a kápolna mögött.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)