A második bécsi döntést 70 éve hozták meg
(MTI) – Hetven éve, 1940. augusztus 30-án hirdették ki a második bécsi döntést, amely Észak-Erdélyt visszaadta Magyarországnak.
Az első világháborút lezáró trianoni békeszerződés a szomszédos államoknak juttatta Magyarország területének kétharmadát, a magyar népesség egyharmadát. A magyar politika fő célja ezután a területi revízió lett, amelyhez a fasiszta Olaszországnál és a nemzetiszocialista Németországnál keresett támogatást. 1938-ban az első bécsi döntés visszaadta Szlovákia csaknem kizárólag magyarok lakta déli részét, majd 1939 márciusában, Csehszlovákia megszűnése után a magyar hadsereg Kárpátaljára vonult be.
Amikor a Szovjetunió 1940 júniusának végén kierőszakolta Romániától Besszarábia és Észak-Bukovina átadását, a Teleki-kormány részleges mozgósítást rendelt el és csapatokat vezényelt a román határra. Német nyomásra augusztusban magyar-román tárgyalások kezdődtek, ezek kudarca után kiéleződött a két ország viszonya. A németek azonban nyugalmat akartak a térségben, már csak a Szovjetunió ellen tervezett háború miatt is. Így az augusztus végén egyeztetésre Bécsbe rendelt magyar és román delegáció azzal szembesült, hogy a német és olasz vezetés által meghozott döntés meghallgatására érkeztek.
Az augusztus 30-án a Belvedere-palotában Ribbentrop német és Ciano olasz külügyminiszter által kihirdetett második bécsi döntés Észak- Erdélyt Magyarországnak ítélte, ugyanakkor szavatolta a megmaradt román területek integritását. Az átcsatolt terület 43 591 négyzetkilométer volt, a 2.185.456 lakos 51,4 százaléka volt magyar. Visszakerült Szatmárnémeti, Nagyvárad, Kolozsvár, Nagykároly és Marosvásárhely, továbbá Máramaros és a Székelyföld. A bonyolult etnikai viszonyok, a magyar és román többségű területek keveredése, a Székelyföldnek a trianoni magyar határoktól való nagy távolsága miatt egymilliónál több román lakos is Magyarországhoz került, ugyanakkor mintegy 400 ezer magyar Romániában rekedt.
A magyar hadsereg 1940. szeptember 5-én lépte át a határt, az egyetlen halálos áldozatokat követelő fegyveres incidensre 9-én Ördögkútnál került sor. A parlamentbe 48 erdélyi magyar képviselő került be, 3 hely jutott a németségnek, az egymillió románnak fenntartott 12 mandátum betöltetlen maradt.
A területgyarapodásért az ország komoly árat fizetett. Növelni kellett a Németországba irányuló nyersanyag- és élelmiszerszállításokat, radikális lépések történtek a „zsidókérdésben”, a hazai német kisebbség egyetlen törvényes szervezetének a náci befolyás alatt álló Volksbundot ismerték el, az ország csatlakozott a tengelyhatalmi szerződésekhez, folytatódott a versenyfutás a náci Németország kegyeiért. Az „ország-gyarapítás” utolsó állomása 1941 áprilisában a Délvidék megszállása volt, ekkorra Magyarország Trianonban megállapított területe közel kétszeresére nőtt, a lakosság négymillió fővel gyarapodott, s a Kárpát-medencében élő magyarság túlnyomó része a határok között élt.
A második világháborús vereség után az 1947. február 10-i párizsi béke visszaállította Magyarország 1938 előtti határait, semmisnek mondta ki az első és a második bécsi döntést, sőt a Szigetközben három falut át kellett engedni Csehszlovákiának. Népújság (Marosvásárhely)

Dokumentumokkal cáfolni az áligazságokat -interjú Boros Ernő újságíróval (1952. szeptember 12-én született Nagykárolyban. 1974–1978 között elektromechanikus szakképesítést szerzett. 1978 és 1982 között a bukaresti Ştefan Gheorghiu Akadémia újságírói fakultásán tanult, 2008-ban pedig a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem szociológia szakán másoddiplomázott.
1982 és 1991 között a Szatmári Hírlap, illetve a Szatmári Friss Újság riportere, 1991 és 1993 között pedig a csíkszeredai Tromf című szatirikus hetilap belső munkatársa. 1993-tól 2005 áprilisáig a Szatmári Friss Újság szerkesztője, azóta a Nagykároly és Vidéke hetilap főszerkesztője.
Több könyve jelent meg a szatmári svábok és magyarok deportálásáról, illetve két kötetbe gyűjtötte szatirikus írásait. 1987 és 1990 között a nagykárolyi művelődési ház színjátszó csoportjának a tagja, közönségszervezője és menedzsere, 1991-ben rendezője. 1995 óta a MÚRE tagja.
Számos szakmai díj tulajdonosa, több pályázat nyertese. Legutóbb, 2008-ban az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány szociográfiai riportpályázatának 2. díját kapta meg.)
Az oroszországi tapasztalatok hatására hazatérve sem beszéltek a gyerekeikkel, unokáikkal svábul, sőt nem ritka, hogy egymás közt is a magyart használták. A háború után ezek az emberek úgy érezték, nem érdemes svábnak lenni, és inkább a magyar identitást választották.”
December végén újra kiadták a korábban komoly visszhangot kapott, dokumentumriportokat tartalmazó kétkötetes munkáját. Hogyan került kapcsolatba a szatmári deportáltak témájával? – Amint azt a Brassóföldvárra elhurcolt emberekről szóló kötetem előszavában is megírtam, a deportáltakról a legtöbbet a Kálmándon élő apósomtól hallottam. Csak annyit lehetett tudni, hogy nagyon sokat szenvedtek az ottani mostoha körülmények között, ám arról senki nem beszélt, miért is vitték oda őket. Az okokat nem ismerték, csak a következmények voltak világosak számukra. Mivel érdekelt a téma, és azelőtt mástól nem hallottam semmilyen kapcsolódó információt, lassan bejártam Szatmár megye azon 20 települését, amelyben tudomásom szerint Földvárról hazatért hadifoglyok, vagy azok hozzátartozói éltek.
A gyűjtőmunka során azonban egy másik fontos téma is a felszínre került, mégpedig a szatmári svábok oroszországi deportálása. Ugyanis a földvári deportálás 1944 novemberének közepén történt, az oroszok pedig pár hónappal később, 1945 januárjában svábokat hurcoltak el. A két történet különböző okokra vezethető vissza, ugyanis a földváriakat román csendőrök deportálták és őrizték, a svábokat pedig szovjet katonák gyűjtötték össze. Végül közel 5 év alatt, 1997-től 2002-ig 42 települést jártam be, és szinte mindenütt másképp emlékeztek vissza a múltbéli eseményekre, sőt még a közeli magyarországi Mérk és Vállaj községben is gyűjtöttem információt. Először azt gondoltam, elég lesz, ha csak a beszélgetések anyagát közlöm, ám végül kiderült, úgy kaphatunk átfogó képet a deportálásról, ha elolvassuk a több száz mélyinterjút.
Emellett pedig a magyarázó előszóra is nagy szükség van. A legtöbb interjúalany idős néni volt, mivel a nők általában hét évvel tovább élnek a férfiaknál. A végkövetkeztetésem pedig egyértelműen az, hogy a köztudatban meglehetősen hamis kép él a svábok deportálásáról, míg a beszélgetések pontosabb képet adnak a helyzetről. A részanyagot folytatásos sorozatban közöltem az akkori megyei lap hasábjain, ahol történetesen riporterként dolgoztam. Magyarországon nem tudtam közölni az ottani kutatás eredményeit, mert a térséghez tartozó megyei lapot már akkor, a 90-es évek végén külföldi tulajdonos vásárolta fel, és elbulvárosította. Nem foglalkoztak ilyen jellegű anyagokkal.
– Ha jól tudom, magyarországi díjat is nyert ez a munka. Mi ennek a története? – A Debreceni Egyetem Történelmi Intézete keretében működő Erdély-történeti Alapítvány írt ki pályázatot történelmi és irodalomtörténeti dolgozatok megírására. Öt-öt pályamunkát díjaztak mindkét kategóriában, és a történelmiben én kaptam meg a második díjat úgy, hogy elsőt nem osztottak ki. Akkor Takács Péter, a Magyar Tudományos Akadémia munkatársa figyelmeztetett, ennek az anyagnak nem szabad megjelennie előszó nélkül, amelynek az elengedhetetlen következtetéseket kell tartalmaznia.
A kutatás kapcsán ugyanis a deportáltak történetei mellett olyan kérdések is felbukkannak, mint például a svábok elmagyarosodása, vagy képet kaphatunk arról, hogyan éltek az emberek ezen a vidéken a két világháború között. Kiderül, hogy szó sincs arról, hogy a svábokat erőszakkal magyarosították volna el. Például a mezőpetri sváb néni, amikor kényszermunkára hurcolják Oroszországba, egy szót sem beszél magyarul, mikor hazajön, jól kommunikál ezen a nyelven.
Tudniillik arról van szó, hogy az orosz kényszerlakhelyen nem beszélték az anyanyelvüket, mert ott nem volt jó németnek lenni akkor. Sőt volt olyan személy, aki egyenesen letagadta német származását, és magyarnak vallotta magát. Az oroszországi tapasztalatok hatására hazatérve sem beszéltek a gyerekeikkel, unokáikkal svábul, sőt nem ritka, hogy egymás közt is a magyart használták. A háború után ezek az emberek úgy érezték, nem érdemes svábnak lenni, és inkább a magyar identitást választották.
Továbbá Oroszországban a szatmári svábok (még a korábbi volksbundisták is) mind magyarnak vallották magukat. (Volksbund ném. Volksbund der Deutschen in Ungarn, vagyis Magyarországi Németek Népi Szövetsége – szerk.). Kutatásaim, következtetéseim olyan alapvetőnek hitt tézisekre cáfolnak rá, amelyek addig etalonként éltek a köztudatban. Példának okáért érdemes megemlíteni, hogy az Ernst Hauler (volt szatmári némettanár – szerk.) könyveiben leírt koholmányokkal szemben homlokegyenest mást mondanak a tények, és ezek olyan igazságok, amelyeket több száz visszaemlékezés támaszt alá. Érdemes megemlíteni, hogy tavaly levélben keresett meg egy New York-i professzor, aki egyébként egy Temesvárról kitelepült sváb nő fia, és a nevéből ítélve az apja román lehet.
Mivel a családjában szintén vannak egykori deportáltak, az amerikai vezető napilap hasábjain készült megjelentetni egy dolgozatot a témában. Azért érdeklődött, mert az édesanyja tud magyarul, és olvasta a könyvemet, viszont ő nem tud, és a távolság miatt problémás az édesanyjával való egyeztetés. Megbeszéltük, hogy bizonyos kérdéseire elektronikus levélben válaszolok románul. Az együttműködés két fordulóig tartott, ám amikor megjegyezte, hogy olvasta Hauler mind az öt ilyen vonatkozású könyvét, és azok szellemiségében gondolkodik, befejeztem vele a társalgást. Sajnos az a helyzet, hogy a történészek még nem gondoltak arra, a valós dokumentáció alapján már ideje lenne megcáfolni a korábbi tévhitek sokaságát, mert a végén elszaporodnak az előbb említetthez hasonló esetek.
Nem lenne jó, ha évtizedek múltán az ilyen áligazságok lennének a kordokumentumok, és ezeket idéznék tovább. Nem beszélve arról, hogy már manapság nagyon kevesen vannak, akik túlélői voltak a deportálásoknak. Lehetne még vizsgálódni a szomszédos megyékben is, de sietni kell vele, mert lassan már nem lesznek hiteles források. Az orális, magnószalagra rögzített vallomások mellett az illető települések historia domusait, azaz a templomi könyvek bejegyzéseit is megvizsgáltam. A római katolikus templomok házkönyvei fontos kordokumentumok. Természetesen ez is településfüggő, mert volt olyan plébános, aki csak három sor erejéig említi meg, hogy a nyájából több mint 300 lelket vittek el az oroszok, viszont több oldalon keresztül ecseteli a parókia tetőzetének javítását. Ellenpélda pedig az a település, ahol még az is részletesen olvasható, milyen volt a két világháború között a svábok és magyarok közötti viszony a településen, illetve a deportálás körülményeiről is alapos beszámolót írt a plébános.
– Segített a munkájában az újságírói képesítése, illetve a később elvégzett szociológiai stúdium? – Az ilyen munkát végeredményben nem tanítják sehol. Módszertana sincsen, munka közben alakul ki. Vannak is a könyvben olyan narratív részek, amelyek ismétlődnek különböző mesélőknél, de ez hozzátartozik a történethez. Gondolkodtam rajta, hogy kiveszem, de akkor csorbulna az összkép, ugyanis hiányoznának a mozaikdarabok. Végül benne maradt minden, mégha átfedésnek is minősül. Újságíróként is tanultam valamennyi szociológiát, de akkor nem vettem komolyan. A szociológia szakot pedig később, a könyv megjelenése után végeztem el Kolozsvárott. Nem tagadom, lehet, a kutatás miatt kaptam kedvet felvételizni oda.
Egyébként nincsen róla tudomásom, hogy valaki korábban végzett már ilyen jellegű feltárómunkát. Ahhoz, hogy megbízható következtetéseket vonjak le az oroszországi deportálás kapcsán, illetve az ehhez kapcsolódó egyéb kérdésekben, fontos volt áttekinteni 500–600 ember véleményét ugyanarról a témáról. A végkövetkeztetésem pedig egybehangzik Karinthy tréfás megjegyzésével: „Minden másképp volt”. Annyira másképp, mint ahogyan az a történelemkönyvekben áll, hogy az is előfordult, miután megírtam a 42 település deportálástörténetét, nyolc évvel ezelőtt, az egyik szatmári sváb falu deportáltjainak emlékére rendezett összejövetelen nagyon furcsa tapasztalatom volt. Minden év januárjában tartanak valamelyik faluban hasonló megemlékezést, és engem is meghívtak oda. Mivel többször jártam ott interjúzni, a nénik megismertek, és maguk mellé ültettek a nézőtérre.
A dísztribünön egy professzor beszélt a deportálásról románul, sűrűn hivatkozva a levéltári forrásokra. Az egyik néni, akinek nem jelentett gondot a nyelvismeret, és gyönyörűen beszélt magyarul, románul, németül, csodálkozva fordult hozzám és kérdezte meg, hogy az illető most miről is beszél, mert nem ismerős a helyzet, pedig ő átélte a meghurcoltatás minden percét. Azt mondta, nem hitte volna, hogy ennyire félremagyarázzák a dolgokat. Például a levéltári kutatások alapján az derül ki – és az ottani anyag tetemes része politikai befolyás alatt született –, hogy a megye akkori kormánybiztosa azt jelentette, Szaniszló településről az oroszok ugyanúgy deportáltak románokat is, mint svábokat, holott erről szó sincsen. Vittek ugyan románokat, de sokkal kevesebb számban, és más okokból. Onnan elsősorban svábokat és református magyarokat hurcoltak el. Teljesen másképp hangzik a történet azoktól, akik átélték az eseményeket, mint a történészek tollából, akik történelmi távlatból közelítenek a kérdéshez.
– Említette az újságírói tanulmányait. Milyen volt egyetemistának lenni a 70-es évek végén a román fővárosban? – Annak idején az országban csak egyetlenegy helyen lehetett ezt a szakmát tanulni, a Ştefan Gheorghiu Akadémia újságírói fakultásán. Nagyon jó képzést kaptunk, hiszen ott tanítottak az akkori Bukarest legnevesebb professzorai. Többek között világirodalom-tanárom volt Dan Grigorescu, aki elismert kritikus volt. Persze szükséges rosszként tanultunk pártépítést is, de nem tulajdonítottunk neki különösebb jelentőséget. Sőt volt olyan román anyanyelvű tanárom, aki kitűnően beszélt magyarul, és ha megakadtam valamiben, folytathattam az anyanyelvemen.
Olyan tantárgyakat is tanultunk, amelyeket most csak nagyon kis réteg, választhatóként ismer. Ilyen volt a pszichonyelvészet. Szerintem semmi gond nem volt a tanárokkal, és a legnagyobb nemzetközi lapok főszerkesztőinek elméletei alapján tanultuk a szakmát. Azt tudni kell viszont, hogy annak idején csak ajánlással lehetett felvételizni, és engem a Szatmár megyei napilap küldött, ahol már középiskolásként rendszeresen közöltem, illetve az is nagyon motivált, hogy megnyertem több országos cikkpályázatot. Azért nem jutottam be a televízió szakra, mert abban a bizottságban nem volt magyar tag, és ott beszélni kellett, a román pedig nem ment jól nekem. Az írott sajtó szakon írhattam anyanyelvemen, mert a dolgozatot javításra kiadták egy bedolgozónak. Egyébként a tanárok 90 százaléka bedolgozó volt. Az is említésre méltó, hogy magyarul írhattam az államvizsgám, védeni viszont románul kellett.
Végh Balázs. Krónika (Kolozsvár)

Erdély kulturális sokszínűségét idézendő
Könyvbemutató a szatmári svábok két világháború közötti történetéről
A Kolozsvár Társaság főtéri székházában szerda este újabb könyvbemutatóra került sor, ahol a Kriterion Könyvkiadó újdonsült kisebbségtörténeti kötetét mutatták be. Baumgartner Bernadette, a fiatal szerző a kolozsvári történészképzés csekély számú jelenkorkutatóinak egyike, akinek a szatmári svábok két világháború közötti történetét bemutató, Kisebbség a kisebbségben című könyvét ismertették. Habár a romániai németség a szakmunkákban meglehetősen gazdagon dokumentált, a szatmári svábok két világháború közötti történetét ez idáig indokolatlanul elhanyagolták. Az 1918-as hatalomváltást követően e jelentős mértékben asszimilálódott határ menti kisebbség a magyar, román és német politikai érdekek kereszttüzében találta magát, amit a szerző találóan csak úgy fogalmazott meg, hogy az időszak feltárásával valóságos „hangyabolyba nyúlt”.
Az immár háromszáz éves történetet maga mögött tudó szatmári svábok múltfeltárása egyben rendkívül komplex identitásvizsgálat is – hívta fel a figyelmet Csucsuja István, kolozsvári történész, a szerző egykori tanára. A vonatkozó időszakban a mintegy húszezres lélekszámú szatmári svábok közül (az elmagyarosodott svábokat is beleértve) körülbelül kilencezer főre tehető azok száma, akik még beszélték a sváb nyelvet. Helyzetüket az erdélyi szászokéval összevetve – a velük való kapcsolatot H. Szabó Gyula, a Kriterion igazgatója csak a kutya és a macska viszonyához hasonlította – egy egész más élethelyzet tárul fel előttünk. A középkor folyamán autonómiával rendelkező dél-erdélyi szászsággal szemben a szatmári svábok esetében egy szegény, német öntudatában meggyengült, elmagyarosodott rétegről beszélhetünk, melynek nem volt saját értelmisége, és nem tartván fenn szorosabb kapcsolatot a Német Birodalommal, az irodalmi német nyelv is teljességgel ismeretlen maradt körükben. De mindemellett épp e rurális környezetre hivatkozva, a korabeli svábság beolvadtságát árnyalandó azokat a Bükk-hegység aljában található falvakat is említették, ahol hosszú ideig megőrizhették sajátos nyelvüket és kultúrájukat (párhuzamként a teljességében elmagyarosodott zsidó erdélyi közhiedelmét hozták fel, holott épp a szatmári vidéken jelentős számú közösségek őrizték meg identitásukat).
H. Szabó Gyula kifejezésével élve Nagy-Románia megalakulása nyomán tényleges „harc folyt a lelkekért”, ahol a részben identitást váltott, részben identitások között ingadozó vagy identitásukat megőrző elszigetelt falusi svábok iránt megindult az államok érdekcsatározása. Így a román állam legfőbb érdeke (a legnagyobb számú kisebbség, a magyarság beolvasztása) mellett megpróbálta a kisebbségeket is egymásnak ugrasztani, a magyar állam – revíziós külpolitikai törekvéséhez igazodva – hajthatatlanul magyarnak deklarálta a szatmári svábokat, míg Bukarest és Berlin ellenvetésének adott hangot.
Mind Csucsuja István, mind a szerző kitért arra a paradoxonra, hogy míg az 1920-as években a szatmári svábok erőteljes ellenállást fejtettek ki a német iskoláztatás ellen (kérve, hogy magyar tannyelvű iskolába járhassanak), addig az 1989-es fordulatot követően már a német nyelvet választották, holott a szülők az 1970-es években Németországba emigráltak, a fiatal generáció pedig teljesen elmagyarosodott, de boldogulásuk érdekében kifizetődőbbnek látták egykori anyanyelvük újratanulását.
A kiadóigazgató a (katolikus) egyház elmagyarosításban betöltött szerepére is rákérdezett, és bár a válasz igenlően hangzott, a szerző szerint mégsem lehet erőszakos elmagyarosításról beszélni, hisz a gazdasági és kulturális érvényesülés, a túlnyomórészt magyar környezet (nem beszélve hagyományos magyar államhűségükről) egy természetes beolvadási folyamatnak is előidézői voltak. Noha kétségtelen: az elemi iskola elvégzését követően magyar nyelven tanulhattak, így már a helyi papság is elmagyarosodott svábok közül került ki.
A Volksbund (Magyarországi Németek Népi Szövetsége) ideológiája nem hagyta teljesen érintetlenül a szatmári svábokat, de már az 1920-as évektől kezdve az egyház képviselői is rendszeres délutáni foglalkozásokat tartottak közösségeikben. A politizálástól elhatárolódó szatmári svábság egyetlen feltárt nácista hangvételű levelén kívül nem bukkantak hasonló jellegű dokumentumokra – jegyezte meg a szerző.
Talán sokak számára nem ismeretlen, hogy amint az 1920-as években a román állam a németes hangzású nevek alapján kényszerítette német iskolákba a többnyire elmagyarosodott szatmári svábokat, úgy a második világháborút követően is puszta névsor után vagonírozták be s szállították el őket a szovjet hadifogolytáborokba.
Habár a szerző elmondása szerint részben elmagyarosodott sváb, részben sváb családból származik, mégis a szerző korabeli tanára, csakúgy, mint a Kriterion igazgatója a kötet elfogulatlan szemléletét méltatták, amely kiemelkedik az eddigi – többnyire németországi szerzők tollából született – meglehetősen szubjektív szakmunkák közül. H. Szabó Gyula kiemelte, hogy a kötet magunk identitására nézve is igen jelentős és súlyos tanulságok levonására késztet.
GYŐRI TAMÁS
Szabadság (Kolozsvár).

Embermentés a vészkorszakban
A budapesti Szent Margit Gimnáziumban rendezett „Embermentés a vészkorszakban”című konferencia megnyitásakor Bácsfainé Dr. Hévizi Józsa számszerűen, tényekkel alátámasztva is bemutatta azt a hősies küzdelmet, amelyet papok és szerzetesek végeztek zsidó embertársaik megmentése érdekében.
E heroikus munkában százötven pap és szerzetes vett részt, akik sorsa később, a fordulat éve után megkínzatás vagy internálás lett. Becslések szerint rajtuk kívül még háromszázötven-négyszáz egyházi személy volt elkötelezve az ellenállásban, összesen tehát ötszáz pap és lelkész kockáztatta meggyőződésből az életét. Martin Gilbert Atlas of Jewis History című művében (Dorsett Press, 1977) Magyarországon huszonnyolc százalékra teszi a holokauszt idején áldozatul esett zsidók számát, míg a környező országok veszteségeit hetvennégy és nyolcvanöt százalék közé. Ha az általa megadott kétszázezer áldozattal szemben Stark Tamás számítását fogadjuk el – aki az összes forrást újra áttekintve az 1938-tól Magyarországhoz visszacsatolt területek veszteségeit is beszámítva összesen 424 ezerre teszi az áldozatok számát –, még akkor is aránytalanul nagy a különbség a szomszédos országokban és hazánkban áldozatul esett üldözöttek között, ami igen kiterjedt szervezett embermentésre utal. Bácsfainé Dr. Hévizi Józsa hangsúlyozta: a konferencia célja, hogy feltárják az egyéni helytállások mellett a mentésbe életük kockáztatásával bekapcsolódó szervezetek munkálkodását a Kárpát-medencéből meghívott kutatók segítségével.
Dr. Latorcai Csaba helyettes államtitkár megnyitójában hangsúlyozta: „Érdemes volna úgy átformálnunk az emlékezés kultúráját, ahogyan azt ez a mai, az Erdélyi Szövetség által szervezett kiváló konferencia is teszi. Tisztelettel és kegyelettel emlékezve az ártatlan áldozatokra, megnevezve az embertelen és iszonyatos bűnök elkövetőit, figyelmünk középpontjába azonban az igaz embereket állítva. Megbecsüléssel és elismeréssel adózva azoknak, akik mások megmentésén fáradoztak sokszor a saját életük kockáztatásával, vagy éppen feláldozásával.” – Ezt követően felidézte Kriszten Rafael atya életének néhány epizódját, aki 1941–1946 között a Margit körúti ferences rendház házfőnök-plébánosaként, hogy mentse az üldözött zsidókat, megszervezte az üldözöttek átvételét a katolikus egyházba. Több száz kilométert gyalogolt, hogy a nunciatúrán kapott menleveleket a címzettekhez eljuttassa. Az általa vitt iratok segítségével egy teljes vasúti vagont fordítottak vissza, és így az odazsúfolt emberek megszabadultak a haláltól. 
Dr. Gaal György kolozsvári irodalom- és művelődéstörténész „Igaz emberek a Kincses Városban”című előadásában azokat a kolozsvári embermentőket mutatta be, akiknek sok ezren köszönhetik életüket. A kolozsvári téglagyár területén álló kényszerlakhelyre nemcsak a helyi zsidóságot zsúfolták be, hanem idehozták a bánffyhunyadi, hídalmási, kolozsborsai és szamosújvári járási gettók rabjait is. Így egyes vélekedések szerint közel 18 ezer zsidót gyűjtöttek össze a téglagyárban. 1944. május 25. és június 9. között hat szerelvénnyel, lepecsételt marhavagonokban szállították őket Auschwitzba. Mindössze egy 388 tagú csoportot hagytak hátra, akiket június 10-én Budapestre vittek, ott az úgynevezett „Kasztner-csoport” tagjaiként Bergen-Belsenbe, majd Svájcba jutottak és megmenekültek. A kolozsvári születésű Kasztner Rezső ügyvéd mentőakciója utóbb sok vitát váltott ki. Kasztner 1940 végén költözött Budapestre, s ott tagja lett a Zsidómentő Bizottságnak, amely titkos tárgyalásokat folytatva a német hatóságokkal – bizonyára tekintélyes összegekért – elérte, hogy egy külön szerelvénnyel végül 1684 zsidót kijuttasson Svájcba.
Kasztner Rezső mellett még számosan érdemesek arra, hogy tevékenységük emlékét megőrizze az utókor. Márton Áron gyulafehérvári katolikus püspök levelet intézett mind a kolozsvári végrehajtó szervekhez, mind pedig a miniszterelnökhöz és a belügyminiszterhez, melyben felelősségükre figyelmeztette őket, és a zsidókat érintő rendeletek visszavonását szorgalmazta. Járosi Andor, a város evangélikus-lutheránus esperese kiérdemelte a „Szamos-parti város Wallenbergje” címet. A zsidótörvények bevezetése idején rendszeresen zsidók társaságában mutatkozott, prédikációiban az emberek közti egyenlőséget hirdette, és antedatált hamis keresztleveleket állított ki zsidók számára. Lakásába befogadta és rejtegette Kádár Imre színigazgató tizenöt éves lányát, annak ellenére, hogy az épület jó részében német katonák voltak elszállásolva. Bejárt barátaihoz a gettóba, s elérte Róth Marcell orvos és családja mentesítését a deportálástól. 1944 őszén a bevonuló szovjet csapatok letartóztatták, kényszermunka-táborba vitték, december 26-án az Ural vidéki Magnyitogorszk városában lelte halálát. 1999-ben Járosi Andort feleségével együtt a Yad Vashem Intézet az „Igaz keresztény” címmel tüntette ki
Tóth József későbbi közgazdászprofesszor Nagyváradról Kolozsvárra vezényelt hadapród őrmesterként éppen annak a villának az öttagú családját mentette meg – a pincében elfalazott helyiségbe zárva őket –, amelynél elszállásolták. Szabó T. Attila nyelvészprofesszor saját korábbi tanára és kollégája, a Református Kollégium magyar szakos tanára és könyvtárnoka, Brüll Emánuel kiszabadítását érte el. Szabó T. Attila maga hozta ki a gettóból Brüllt. Mikó Imre jogász-politikus osztálytársát, Gyalui Rosenberger Béla műszerészt mentette ki a gettóból. Bánffy József báró saját gépkocsiján vitte Budapestre Róth Hugó közismert ügyvédet, s menekítette meg a gettótól. Péter Lajos baloldali érzelmű cipészmester Neumann Jenő ügyvédet saját műhelyében és házában bújtatta. Rajta kívül még hat politikai üldözöttnek nyújtott menedéket a pincéjében.
Dr. Gaal György külön szólt azokról a kolozsvári orvosprofesszorokról, akik példát mutattak emberségből. Miskolczy Dezső ideggyógyász, akadémikus 1944–45-ben a felsőház tagja, az egyetem rektora volt. Az elmeklinikán tizenhat zsidót tartott beutalva, s így megmentette őket a deportálástól. Vitéz Haynal Imre bel- és szívgyógyász professzor e tanévben éppen a kar dékáni tisztségét töltötte be. Klinikáján több izraelita beteget kezelt fiktív diagnózissal. Haynal elutasította azt a minisztériumi rendeletet is, amely arra kötelezte volna, hogy zsidókat ne avassanak doktorrá. Klimkó Dezső sebészprofesszor szintén több veszélyeztetett személyt utalt be klinikájára. Csőgör Lajos fogorvos, a Bolyai Egyetem későbbi rektora rendelőjében rejtegette Szegő Júlia énekesnőt, Bartók-kutatót.
A mentés egy különös módja volt a gyermekek fiktív örökbefogadása. A kétségbeesett szülők szívesen rábízták gyermekeiket egy-egy keresztény asszonyra, aki azokat sajátjaként tudta a hatóságok előtt feltüntetni. A magyar törvények lehetővé tették, hogy egészen kivételes érdemeket felmutató, a magyarsághoz hű személyeket hivatalból mentesítsenek a zsidótörvények hatálya alól. Kolozsvárt vagy 15-20 ilyen személyt emlegetnek. Köztük van Gyalui Farkas író, volt könyvtárigazgató, Steiner Pál volt sebésztanár, Kovács György színművész, Dobó Ferenc könyvesbolt-tulajdonos. Az átszöktetésre a várostól délre húzódó határvonalon külön személyek, többnyire helyismerettel rendelkező parasztok vállalkoztak.
Dr. Kapronczay Károly professzor, az MTA doktora, egyetemi tanár (Semmelweis Egyetem) „A lengyel menekültügy szociális és politikai kérdései 1939–1945 között” címmel tartott előadást. A professzor elmondta, hogy a lengyelek gondozását végző két minisztérium – a Belügy- és a Honvédelmi Minisztérium – összehangolt tevékenysége eredményezte, hogy a második világháború poklában magyar földön százezer feletti lengyel emigráció – közülük mintegy öt-húszezer zsidó – valóban nyugodt feltételekre talált. Magyarország olyan intézményekkel rendelkezett, ami abban az időszakban páratlan volt egész Európában. Minden belépőt kereszténynek tekintve menekülttáborba irányítottak. A vallásukhoz ragaszkodó lengyel zsidók esetében annyit módosítottak, hogy valamelyik zsidó hitközség gondjaira bízták őket, nekik adták át a menekülteknek járó pénzügyi és természetbeli ellátást. A magyar–lengyel határ közelében működő menekülteket fogadó és regisztráló bizottságokat dr. Antall József (a néhai miniszterelnök édesapja), a Belügyminisztérium IX. osztályának vezetője irányította.  Kérésére 1939. szeptember végén Budapesten megalakult a Lengyel Lelkészi Hivatal, amely minden lengyel menekültnek keresztény papírokat állított ki, így a hivatalos nyilvántartásokban csak elvétve lehetett zsidó vallásra utaló bejegyzéseket találni. Serédi bíboros is utasította papságát, hogy a hozzájuk forduló lengyel zsidóknak adjanak ki katolikus vallásról szóló igazolást, de óvta őket az erőteljes áttérítési szándéktól. A bíboros utasítására a zsidó értelmiség jeles tagjait Esztergomban helyezték el, olyan házakban, amelyek közel álltak az érseki palotához, és amelynek két kijárata volt, hogy a védett személyek veszély esetén könnyebben menekülhessenek. 1941 után sokuknak segítséget nyújtott a megszállási feladatokat ellátó magyar katonaság, akik vöröskeresztes sebesültszállító vonatokon és katonai szerelvényeken szöktették át a lengyel zsidókat Magyarországra. Baló Zoltán ezredes, a Honvédelmi Minisztérium 21. alosztályának, a hadifoglyokkal és lengyelekkel foglalkozó részlegének vezetője visszaemlékezésében külön szólt ezekről az akciókról, kiemelve Körmendy századost, aki rendszeresen járt át a galíciai területekre lengyel zsidókért. Ebben az időben Hitler határozottan követelte Horthy Miklós kormányzótól Kállay Miklós miniszterelnök leváltását, mivel nem kötelezte a magyarországi zsidókat a sárga csillag viselésére, nem távolította el őket a kulturális és gazdasági életből, és nem állította fel a gettókat.  A sorozatos német tiltakozások miatt új formát kellett keresni a magyar földön tartózkodó lengyel zsidó gyerekek oktatására, mivel jelentős számban voltak olyanok, akik magukra maradtak (például szüleik koncentrációs táborokba tartó vonatokból dobták ki őket, és a magyar vöröskeresztesek mentették át őket magyar földre). Az árva zsidó gyerekek számára Vácott szervezték meg 1943 nyarán a Lengyel Menekült Árvák Otthonát.
Móna Ilona nővér (Szociális Testvérek Társasága), akinek nevét a rendtársairól, Slachta Margitról és Salkaházi Sáráról írott monográfiái révén is ismerhetik olvasói, a konferencia alkalmával az egyszerű emberek – ápolónő, bádogos és vízszerelő, csendőr, festőművész, fogorvosi asszisztens, folyamőrtiszt, földbirtokos, földműves, gépkocsivezető, gyári munkás, házfelügyelő –   hősiességéről beszélt, akik életük kockáztatásával tették keresztényi kötelességüket. Berény Imre újságíró A reggel című lap „Voltak jó emberek is…”  címmel indított sorozatában 1945. április 23-án közölt egy cikket. A „Tündérmesébe illő riport egy munkásember, egy parasztasszony és egy hivatalnok életmentő hőstetteiről” egyik főhőse egy Király utcai ház házmestere, Varga József volt, aki kilenc embert mentett meg szoba-konyhás házmesteri lakásában. A házfelügyelő csőrepedés ürügyén elfalaztatta a lakással szomszédos üzlethelyiség egy részét, majd a lakásából egy „egérlyukat” nyitott, ahová a menekítettek átbújhattak. Varga József az újságíró kérdésére annyit mondott: „Megtettem, amit lehetett. Hozzám menekültek, segítettem rajtuk. Kérem szépen, emberek vagyunk.” A cikksorozat megjelenése után Berény Imre újságírót hivatalos intézkedésre elbocsátották, és mint újságíró sem dolgozhatott tovább. Az osztályharc korszakának eljövetelével először csendben, majd mind erősebben uralta az egyházellenes hang a sajtót. Innentől kezdve semmit sem lehetett arról írni, hogy számosan voltak olyanok, akik helyesen értett hitük parancsára segítettek az üldözötteken.
Matuska Márton vajdasági újságíró „Egy nyomozó mártírhalála” címmel egy vajdasági rendőrtiszt életmentő tevékenységét mutatta be.2005. május 10-én Hegyi Margit budapesti lakos felkereste az újságírót és elmondta, hogy édesapja a frontról hazatérve, 1941 végén szerb és magyar barátaik unszolására belépett a rendőrséghez. A nagyapja is rendőr volt, aki e minőségében sok emberen segített, s a vajdaságiak megőrizték jó emlékezetükben. Az újvidéki razzia alatt teli volt a lakásuk, mert az apja, akiket csak tudott, összeszedett: ismerősöket, szerbeket, zsidókat. A rendőrség egyik teherautójával sikerült egy egész teherautónyi embert kimenteni; még a ruhásszekrényt is a padlóra fektették, hogy abban is tudjanak aludni. Később  Hegyi Margit nagyapját áthelyezték Pestre, ahol az internálótáborból hozott ki embereket. Végül engesztelhetetlen  kommunistaellenessége okozta halálát: 1945-ben a magyar hatóságok kiadták, s a szerbek kivégezték. 
Dr. Szekér Nóra, az Óbudai Egyetem adjunktusa új tudományos eredményeket feltáró előadásában számos konkrét példával illusztrálva részletesen bemutatta a Teleki Munkaközösségből kinövő Magyar Függetlenségi Mozgalom embermentő tevékenységét, amelyet Soós Géza személye kötött össze a katolikus és protestáns szervezetekkel a kormányzóig futó szálakkal. Nélkülük Angelo Rotta pápai nuncius és Raul Wallenberg sem tudta volna sikerrel véghezvinni embermentő tevékenységét. Az 1944-ben külföldre menekülő Soós Gézától a mentés teljes szervezetére, működésére vonatkozó anyag az amerikaiakhoz került, és ma ismeretlen helyen van.
Dr. Csisztay Gizella polonista „Az ellenállástól Auschwitzig” című előadásában Kerényi Grácia életútját mutatta be. A jeles műfordító, a lengyel–magyar kapcsolatok legendás alakja a mai napig sokkal nagyobb megbecsülést kap Lengyelországban, mint idehaza. Kerényi Grácia kora legnagyobb ókortudósa, Kerényi Károly lánya volt. Édesapja mind a fasiszta, mind a kommunista diktatúra elől menekülni kényszerült, s végül Svájcban telepedett le.
Amikor Magyarország 1939-ben befogadta és segítette a lengyel menekülteket, Kerényi Grácia is ott segített, ahol tudott. Ebben a munkában lengyelbarát szülei is támogatták. Így került kapcsolatba a magyarországi lengyel ellenállási mozgalommal és magával a lengyel nyelvvel. Grácia a műveltség terén is továbbvitte apja érdeklődését, 1943-ban a Pázmány Péter Tudományegyetemen latin–magyar–görög szakra jelentkezett. Mivel diáktársai körében egyre nyíltabban kritizálta a nácikat, egy feljelentés következtében 1944-ben a Gestapo letartóztatta. Bebörtönzése után Auschwitz poklába vezetett az út. Kerényi Grácia számára azonban még ez is új távlatokat nyitott: fogolytársnőitől megtanult lengyelül, a Bibliát már lengyelül olvasta. 1945-ben megmenekült a koncentrációs táborból, és négy év múlva már ő kezdeményezte az egyetemen a lengyel tanszék megalapítását.
A kommunista diktatúrában mint Kerényi Károly lánya nemkívánatos személynek minősült (ráadásul nővére 1956-ban Amerikába emigrált), de így is mindent megtett a lengyel irodalom magyarországi megismertetéséért. Joggal nevezhetjük a lengyel kultúra magyar nagykövetének. Olyan kiváló ellenzéki írókat, költőket fordított, akiket a kultúrpolitika, a cenzúra teljesen ellehetetlenített, többek között Wiktor Woroszylski Magyar naplóját. Nemcsak a lengyel irodalmat közvetítette hazánkba, de a magyar kultúrát is Lengyelország felé. 1956-tól tevékenységét a III/III-as ügyosztály rendszeresen megfigyelte, jelentések készültek róla. Saját művei csak igen későn jelenhettek meg, ahogy állást is csak egy lengyel tanszékvezető közbenjárására kaphatott az ELTÉ-n.
Kerényi Grácia a hazai ellenzék egyik vezéralakja volt, alapító tagja a SZETÁ-nak, a Szolidaritás mozgalom támogatója, a szükségállapot bevezetésekor lengyelbarát tüntetést szervezett. Temetéséből is ellenzéki tüntetés lett. Nevét Óbudán őrzi egy emléktábla, ám Lengyelországban sokkal nagyobb kultusz övezi tevékenységét, emlékét.
Dupka György kárpátaljai  író  a vészkorszak kárpátaljai megpróbáltatásait, a zsidóság által 1938 és 1945 között elszenvedett üldöztetéseket mutatta be. Előadásában számos eddig ismeretlen adattal gazdagította a történettudományt, így kitért többek között  a szovjetunióbeli menedékkeresésre, az „önmentés és önvesztés” kérdéseire, és az újrakezdés nehézségeire.
Molnár Imre történész, diplomata Esterházy János gróf és a felvidéki magyarság zsidómentő tevékenységéről beszélt.
Bácsfainé Dr. Hévizi Józsa történelemtanár, az Erdélyi Szövetség elnöke ismertette a budafoki papok és az ott működő Ferences Szegénygondozó Nővérek, egyszerű emberek zsidómentő tevékenységét. Bemutatta a fehérvári egyházmegye intézkedéseit a keresztény ifjúság Volksbundtól való távoltartására, továbbá a papok bekapcsolódását az egyházmegyén keresztül az embermentő tevékenységbe.
A konferencia szerteágazó témaköreit hozzászólások is gazdagították. Felszólalt Reiner Péter, aki megosztotta a közönséggel, hogy Dupka György meghívására részt vesz és megszólal majd a Beregszászon a november 22-én rendezendő emlékkonferencián, mely a Szolyván létesített bolsevista megsemmisítő- és haláltáborról, és az ott ártatlanul meggyilkolt közel ötvenezer magyar mártírunkról szól majd, a tábor létesítése 70. évfordulóján.
„Amikor előzetes egyeztetés alapján megszólaltam az »Embermentés a vészkorszakban« című konferencián, éppen soha nem tagadott származásom okán nem hallgathattam” – hangsúlyozta Reiner Péter. Véleménye szerint a hazai média által méltatlanul agyonhallgatott konferencia méregként fog hatni vadonatúj feltárt tényeivel a hazai balliberális közvélekedésre. Sajnos sokan, akiknek már rég meg kellett volna szólalniuk, némák maradnak, mert rossz értelemben vett öncenzúrájuk lakatja hallgatásra kényszeríti őket. „Számomra elfogadhatatlan az a beidegződött kettős mérce, hogy aki a balliberális gondolkodással esetleg vitába száll, az antiszemita” – fogalmazott Reiner Péter. Ha létezik ma hazánkban – mert valóban létezik – antiszemitizmus, az nagyrészt a tudatosan származásukat tagadó, hitehagyott zsidóságunknak is köszönhető.
Az előadó kiemelte, kizárólag történelmi tényekre támaszkodó kutatásai közben családja tragédiája is szeme előtt lebeg, akik jórészét a náci koncentrációs táborokban vesztette el, de soha nem felejti el családja azon részét sem, akik a második világháború során munkaszolgálatosként orosz hadifogságba kerülve bolsevik megsemmisítő táborokban haltak mártírhalált. „Tudatosan sértek megszólalásaimmal érdekeket abból a célból, hogy hiteltelenné tegyem a marxista történelemhamisításokat” – emelte ki az előadó, aki szándéka szerint további harcot indít az igazságtételért a belpolitikában.
Meglátása szerint végül elkerülhetetlenül szükséges lesz a hazai zsidóságnak a kommunista rendszerben a náci rémtettek megtorlásaként elkövetett népellenes, háborús bűntetteit elítélni. (Természetesen nem származás alapján.) Erre konszenzusos alapon kell majd törvényeket hozni, bár nem lesz könnyű.
„Kötelességünk a hazánkban otthont találó és többségében magyarként hazájukat szerető zsidóságunk hiteles történelmi tényekre támaszkodó bemutatása, hogy ellensúlyozhassuk a Trianon tragédiáját is okozó baloldali, bolsevista, túlhangsúlyozott zsidóképet” – zárta hozzászólását Reiner Péter.
A konferencia végén hozzászólók között a mikrofonhoz lépett többek között Szent-Iványi Domokos özvegye és hagyatékának gondozója is, aki hangsúlyozta, milyen fontos az új generációkkal is megismertetni azok példáját, akikről itt megemlékeztek a konferencián.
Laik Eszter
 
irodalmijelen.hu