Magyar nyelvű felsőfokú színészképzés Marosvásárhelyen
A Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet történetei I.
Egy kisváros életében mindig fontos helyszín a központban működő színiegyetem. Tanárai kalandos, estéről estére ragyogó életük modelljét továbbadják diákjaiknak, és a mindenkori publikum feszülten figyeli a fiatalok kibontakozását, az újabb teljesítményeket. Persze, a nagyközönség csak a látható bravúrokat tudja értékelni, és többnyire sejtelme sincs a szakmai bukfencek nagy részéről, továbbá az oktatási-adminisztratív leleményekről, a politikai kényszermegoldásokról és/vagy intézményi életet mentő akciókról, kompromisszumos vagy éppen kompromisszumkerülő mesterkedésekről.
Aki kézbe veszi A Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet történetei című, frissen megjelent kötetet, számos efféle információra bukkan, olyanokra, amelyek már feledésbe merültek, vagy olyanokra, amelyek nem is jutottak el a nyilvánosságig. A kötetet a Művészeti Egyetem Színháztudományi Tanszékének tanárai – Kovács Levente, Ungvári Zrínyi Ildikó, Lázok János, Albert Mária, Balási András és Csép Zoltán – írták, és a tanszéken folyó, Ungvári Z. I. és Lázok J. vezette színháztörténeti illetve színház- antropológiai kutatás eredményeit foglalja össze. A kötet kiadását a Nemzeti Kulturális Alap támogatta, és mivel a kiadványt négykötetesre tervezik, a következő kötet részkutatásaihoz a kutatócsoport már megpályázta és elnyerte a Magyar Tudományos Akadémia támogatását.
Az elegáns kiállítású könyv (borítóterv: Bartha József) a marosvásárhelyi Színművészeti Intézet (ma Művészeti Egyetem) első korszakát vizsgálja különböző szempontok szerinti mélyfúrásokkal, a kolozsvári kezdetektől, 1946-tól a marosvásárhelyi Stúdió Színház felépüléséig (1962). A tanulmányok a kezdeti kolozsvári korszak intézményi kereteit és nehézségeit tárgyalják (Lázok János), a való élet illúziójának követelményét a marosvásárhelyi színészképzésben (Kovács Levente), a színjátszási stílus változásait a színészi fotók tanúsága szerint (Ungvári Zrínyi Ildikó), az intézet vizsgaelőadásainak kritikai fogadtatását (Csép Zoltán), az intézményteremtő belső kommunikációt és a Székely Színházzal való kapcsolattartást (Balási András), a nevelő színház felvállalt és rejtett stratégiáit (Albert Mária). A kötet második részében az első korszak színésztanárait bemutató portrék következnek, amelyekből alább szemelvényeket talál az olvasó. Korabeli dokumentumokkal gazdagon illusztrált, játékrendet és sok képmellékletet tartalmazó fejezet zárja a könyvet (kiadó: UArtPress, a Művészeti Egyetem Kiadója, Marosvásárhely).
A kötet bemutatója 2011. március 28-án, hétfőn 18 órakor lesz a Művészeti Egyetem előcsarnokában.
Szabó Lajos, a Színművészeti Intézet rektora, a Kolozsvári Nemzeti Színház egykori titkára
Lázok János: Megkerülhetetlen kérdésként adódik egy összehasonlítás a Szabó Lajos karrierjét elindító két színházigazgató, Németh Antal és Kemény János sorsalakulásának méltánytalanságai, illetve a Szabó Lajos lassan, de biztosan emelkedő pályaíve láttán (Némethet "felmentő" igazoló bizottsági eljárások után több mint egy évtizedig nem engedték rendezni, Kemény pedig mészégetői "karrier" után lett könyvtáros a Színművészeti Intézetben). Fanyar szójátékkal azt mondhatjuk: 1945 után az említett két igazgató hamarosan a színházi élet éléről annak szélére került, s a kommunista hatalomátvétel kivételes emberi, szakmai és politikai teljesítményeiket és korrektségüket méltatlan kirekesztéssel honorálta – jutalmuk a megtűrt státus lett, a szakma szélére szorítva.
Hogyan kerülte el ezt a sorsot Szabó Lajos, a kolozsvári színház volt művészeti titkára, aki röviddel az erdélyi-romániai politikai átrendeződések után tényezője, majd rektorként meghatározó alakja lett a romániai magyar felsőfokú színészképzésnek? Dolgozatunkban erre keressük a választ.
Kőmíves Nagy Lajos, a Színművészeti Intézet tanára, rendező-dramaturg, egykori kolozsvári színigazgató, hírlapíró és kávéházi bohém
Ungvári Zrínyi Ildikó: Az írott vagy a beszélt szó embere volt? Pályájának kezdetét nem ismerjük. Annyit tudni róla, hogy 1903 és 1907 között a budapesti Színiakadémián színésznek tanult, és egy időskori interjú tanúsága szerint nem fejezte be a tanulmányait, csak három évet járt színiiskolába. Hogy miért nem lett színész belőle, és miért választotta az újságírói pályát – nem találta elég nagy kihívásnak, vagy ő maga nem bizonyult kiemelkedő színésznek? – ma élő kortársai, volt diákjai sem tudják. A vele készült utolsó interjúban arra emlékszik vissza, hogy felcsapott vándorszínésznek "egy Palotai nevű színigazgató együttesébe, amely Alföldi Színikerületi Társulatnak nevezte magát", különféle városokban és nagyközségekben játszott három évig. Ez idő alatt küldözgetett cikkeket, tárcákat a különböző újságokhoz, és lassan felfigyeltek rá. Életének három korszakát- státusát, illetve ezekhez kapcsolódó identitását három névvel jelöli: színészként Eötevényi Nagy Lajos (ekkor még használta nemesi előnevét), hírlapíróként Kőmíves Lajos; színházi emberként, igazgatóként és a színitanoda tanáraként Kőmíves Nagy Lajosként tünteti fel magát. És végül a Luigi: felesége, közeli munkatársai és barátai gyakran emlegették így.
Szabó Ernő, a Színművészeti Intézet tanára, a Székely Színház színésze, a nagy kisember
Albert Mária: A Szabó Ernő által Marosvásárhelyen rendezett utolsó, nagy sikerű vígjáték témája a helyes (értsd: ideológiailag és dramaturgiailag megfelelő) darabválasztás, egyik fénypontja pedig az egykori tanítvány, Tarr László játéka Fridolin, a kifutófiú szerepében. Szabó Ernő a főszerepet, Amadeus Färbel dramaturgot játssza, akinek meg kell találnia a "valóban" drámaíró Rabant (Csorba András, a szereposztás szerint: valóban drámaíró), mert az ő szövege használható a színpadon. A beharangozó szerint "chaplini fordulatok" után találják meg a megfelelő szerzőt – és valóban, Szabó Ernő alkata és stílusa nagyon emlékeztet a diktátorokkal is szembeszálló tragikomikus figurára. Szabó Ernő és még a kolozsvári időszakban végzett egykori tanítványa, Tarr László táncra perdülnek az egyik jelenetben: megoldották a művészi, adminisztratív és ideológiai gubancot: a színház működik, a közönség szórakozik. A Shakespeare kerestetik bemutatója után három hónappal Szabó Ernő Magyarországra települ, ott a Magyar Néphadsereg Színházában, illetve a Vígszínházban, az Operettszínházban, és végül, nyugdíjazásáig a József Attila Színházban játszik. 1956-ban vállalja el a Hannibál tanár úr főszerepét Fábri Zoltán filmjében és marad meg nekünk a nagyhatalommal szembeszálló kisember örök szimbólumaként.
Tompa Miklós, a Színművészeti Intézet legendás rendező-tanára, a Székely Színház alapítója
Kovács Levente: A Székely Színház alapító igazgatója, művészi profiljának meghatározó egyénisége, Tompa Miklós köré tulajdonképpen egy burkoltan kultikus viszonyrendszer épült ki, melyben sajátos módon domináns elemmé, kánonná vált a színpadi realizmus, anélkül, hogy a szocialista realizmus követelményrendszere különösebben torzító hatással bírt volna a színház művészi munkájában. Ennek okai igen jelentős mértékben Tompa Miklós személyiségének is tulajdoníthatók. Rendezői munkásságára, igazgatói ténykedésére, pedagógusi munkájára megannyi magasztaló kijelentés vonatkozik mind a mai napig, s az idő haladtával a legenda egyre inkább a valós értékelések elébe helyeződik. A romániai magyar színjátszás nagy tanítómesterének pozícióját nehéz kijelölni, hiszen példaként emlegették, mintává avatták – de hogyan lehessen példa és minta, amikor nincsen kézbe vehető és olvasható példatára a munkásságának? Sokszor beígért emlékiratait sohasem rendezte sajtó alá. "Az előadás soha sincs kész" – mondta Tompa mester.
U.Z.I. Népújság (Marosvásárhely)

A legszebb esendőség
Könyv a marosvásárhelyi színészképzésről
Hiánypótló kiadvány jelent meg Marosvásárhelyen: olyan, amelyből számos, részben ismert, elfelejtett, avagy a nagyközönséghez már el sem jutott információt, történetet ismerhet meg az olvasó, miközben a kötet helyi vonatkozású – a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem UartPress nevű kiadója jelentette meg A Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet történetei I. című könyvet, az elsőt a Magyar nyelvű színészképzés Marosvásárhelyen alcímű, négykötetesre tervezett sorozatból. Az igen szép kiállítású könyv (borítóját Bartha József tervezte) a marosvásárhelyi Színművészeti Intézet első korszakát vizsgálja a kolozsvári kezdéstől (1946-tól) egészen a marosvásárhelyi Stúdió Színház felépüléséig (1962). Szerzői az egyetem tanárai – Albert Mária, Lázok János, Kovács Levente, Ungvári Zrínyi Ildikó, Csép Zoltán és Balási András. Bemutatójára hétfő délután került sor a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem zsúfolásig telt előcsarnokában.
A Marosvásárhelyi Állami Filharmónia művészeinek játéka után, moderátorként Kovács András Ferenc költő vette át a szót, a könyvbemutató beszélgetés formájában zajlott – a moderátor kérdezett, a szerzők-kutatók kollektívája (Kovács Levente igazoltan hiányzott), illetve Gáspárik Attila rektor pedig válaszolt. Mint azt KAF elmondta, a színház mindig válságban volt, ennek ellenére a színház helyzetét a világban biztonságban érzi. – Egy igen alaposan megszerkesztett könyvet tartok a kezemben. Miről szól? Közösségről, vitatkozásokról, a negatív legyőzéséről. A színháznak történetei vannak. Az erdélyi színészképzés '46-ban Kolozsváron indult, majd Marosvásárhelyre költözött, ez nagyjából egybeesik a Maros-Magyar Autonóm Tartomány létrehozásával. A többi legenda. Az ilyen műhelyeknek nagyon jó, hogy most már történetük van. Történészi munkák is ezek. Hisz a színház mindig is közösségi munka, ugyanakkor a legnagyobb háború. A pillanat marad meg belőle, nála szebb esendőséget nem ismerek. A kutató, szerkesztő, irányító és író kollektíva munkájáról csak jót tudok mondani. Mennyit tudnánk Szabó Lajosról, Kőmíves Nagy Lajosról a legendákon túl, ha ezek a portrék nem lennének? A szöveg- és képmellékletek csodálatosak. Nagyon fontos munkának érzem – mondta a moderátor, majd kérdéseire a szerzők válaszoltak, elsőként Lázok János: – Az anyag kutatása visszája a könyv kialakulásának. Az anyag diktálta önmagát, ugyanakkor egymáshoz is viszonyulnunk kellett, egymás anyagait is meg kellett ismernünk. Ahogy fokozatosan megismertük a feltáruló írásokat, azok egyre alakultak. Ungvári Zrínyi Ildikó elmondta, vannak dolgok, amik kimaradtak, van, ami pótolandó, például a kolozsvári korszak. De igyekeztek ezt is felkutatni, képeket szerezni. – Kőmíves Nagy Lajosban igen érdekes személyiségre bukkantam, ezenkívül sikerült megrajzolni azokat az alapvonalakat, amelyek mentén tovább lehet haladni a következő kötetben. Gáspárik Attila hozzátette, több-bőröndnyi anyag került az egyetem tulajdonába itthonról és külföldről, számos relikvia, például a budapesti, Blaha Lujza téri lerombolt színház függönydarabja. – Szeretnénk erdélyi magyar színházi múzeumot létrehozni és kutatással is foglalkozni. Ezt az egyetem programjába tudatosan szőttük bele.
Albert Mária a főiskola akkori, belső rendszabályáról beszélt. – A szigorú rendszabályzat lefoglalta a hallgatók idejét, én hiszem, hogy ezt be is tartották, hiszen nagyon fontos az időbeosztás. Balási András az intézményesítés periódusáról szólt. – Az az időszak a Székely Színház csúcsperiódusa volt, rengeteg előadással, a kevés, csupán párnapos szabadsággal. '54-ben áthozzák a főiskolát Marosvásárhelyre, a két intézmény között nagyon jó kommunikáció alakult ki, nagyszerű előadásaik voltak. A vizsgaelőadásokat például a Székely Színházban játszották, ezeknek törzsközönségük alakult ki. Holott a díszlet például csak jelzésszerű volt. Az intézménynek a város felé történő kommunikációjára az akkori rektor, Szabó Lajos nagyon odafigyelt, erről is legendák keringenek. Csép Zoltán a vizsgaelőadások kritikai fogadtatását ismertette. – Sok előadásról több írás is született, komoly kritikai munkák, többek közt Polgár István, Nagy Pál, Kemény János, Varró Ilona, Oláh Tibor tollából – mondta a szerző, majd tovább folytatódott a beszélgetés rendezőképzésről, vendégszereplésekről, sztorikról, színészekről, fotókról és azok beszerzéséről, előadásokról, színészéletről, az erről szóló cikkekről, riportokról, hiszen a kötetet korabeli dokumentumokkal, képekkel gazdagon illusztrált fejezet zárja.
Nagy Botond. Népújság (Marosvásárhely)

Az erdélyi magyarság (1918–2011) - 2.
1944 ősze
A szovjet hadsereg egységei 1944. augusztus 26-án lépték át a határt. Mivel Székelyföld zsákszerűen, hosszan nyúlt be Romániába, ezért katonai védelme lehetetlenné vált, a magyar hatóságok kénytelenek elrendelni kiürítését.
Észak-Erdélyből a szovjet és román hadsereg előnyomulása miatt mintegy 400 000 magyar menekült el. Így például Csík megyében 1945 decemberében a lakosság 57 százaléka nem tartózkodott otthon. Itt a népesség többsége az erdőrengetegekbe, az esztenákra húzódott. Október 10-én alakult meg a Felszabadított Erdélyi Területek Közigazgatását Irányító Kormánybiztosság. Megkezdődött a román adminisztráció újjászervezése. Egy marosvásárhelyi emlékirat (1944. november 11.) tükrözi a kialakult helyzetet: a "közigazgatás megszervezőinek nagy része a bosszú gondolatával jött ide". Szerencsére az orosz hadvezetés nem engedélyezte a román közigazgatás betelepedését a nagy magyar városokba. A berendezkedő hatalom, a Casbi-törvény (az Ellenséges Vagyonokat Kezelő és Ellenőrző Pénztár) által nagyszámú magyar és német nemzetiségűt fosztott meg vagyonától. Ennek jogi alapja csupán annyi volt, hogy háborús bűnösnek nyilvánították őket. A front elvonulása az észak-erdélyi magyarság számára nem hozott nyugalmat, csak szenvedések sorozatát. Târgu Jiuban, Focşani-ban és a földvári munkatáborokban (haláltáborokban) – az embertelen körülmények miatt – ártatlan magyarok ezrei haltak meg. A Maros-Torda megyéből internált négyezer magyar közt mintegy 450 kiskorú is volt. A Szovjetunióba hadifogolyként deportált erdélyi magyarok száma elérte a 40 000-et. A voluntároknak nevezett félkatonai csapatok, bandák szintén "bosszuló" hadjáratokat szerveztek. Különösen a Maniu-gárdák magyarellenes atrocitásai, gyilkosságai váltak hírhedtté. A legagresszívebb csoportot Gavrilă Olteanu vezette. Ahol elhaladtak, ott fosztogattak, raboltak, bántalmazták a lakosságot. Középkori módszereket, lefejezést vetettek be, tömeges kivégzéseket hajtottak végre Szárazajtán, Csíkszentdomokoson, Gyergyószentmiklóson, Egeresen és Bánffyhunyadon.
Észak-Erdélyi Köztársaság
A szovjet katonai parancsnokság a vérengzések leállítására – elsősorban a front hátországának nyugalmáért – 1944. november 14-én kiutasította Észak-Erdélyből az agresszív román közigazgatást. Az új helyzetben sokan kezdtek bizakodni abban, hogy Észak-Erdélyben etnikai szempontból demokratikus magyar–román önkormányzat alakulhat ki. Többen elképzelhetőnek vélték Erdély területi autonómiájának elnyerését, a csodavárók pedig egyenesen az Észak-Erdélyi Köztársaságról álmodoztak. Észak-Erdély irányítására 1944. december elsején szervezték meg a kolozsvári székhelyű Észak-Erdélyi Központi Tanácsadó Testületet, melynek tagjait a különböző politikai szervezetek képviselőiből választották. Sajátos helyzet alakult ki. Bevezették a szovjet katonai igazgatást, amely azt jelentette, hogy a közigazgatás újjászervezése során ki kellett kérni a szovjetek jóváhagyását. Bár magyar főispán intézkedett Háromszéken, Udvarhelyen, de román főispánok álltak magyar többségű vármegyék élén: Bihar (64%), Maros-Torda (61,5%), Szatmár (55%) és Kolozs (55%). Annak ellenére, hogy Észak-Erdély magyar többségű terület, a magyarság számarányához mérve visszaszorult a vezetésben. Még így is örömmel fogadták, hogy a Vörös Hadsereg helyi vezetői véget vetettek a magyarok elleni atrocitásoknak. A szenvedések azonban nem értek véget, mert 1945 januárjában a szovjet–román fegyverszüneti megegyezés alapján a román kormány háborús jóvátételként nagyszámú munkaerő küldését vállalta malenkij robotra. A román vezetés örömmel szabadult meg nemcsak a dél-erdélyi szászoktól, a bánsági németektől, hanem a szatmári sváb származású magyaroktól is.
Észak-Erdélyben mindenki szabadon használhatta szimbólumait és anyanyelvét. A feliratok kétnyelvűek voltak, magyar pengővel és román lejjel is lehetett fizetni. A legtöbb megyében törvényesítették a kétnyelvűséget. Idézem Kolozs vármegye főispánja, Vasile Pogăceanu február 10-én kiadott rendeletét: "Minden állami, megyei és városi hivatalban mindennemű felirat magyar és román, illetve román és magyar nyelven függesztendő ki aszerint, amint az illető város vagy község lakossága magyar vagy román többségű. Minden hivatalos rendeletet két nyelven kell kiadni a fenti elvek szellemében." Mindkét nyelv érvényes az utcanevek, a településnevek használatában is. Már decemberben beindították a magyar és a román tannyelvű iskolákat. A magyar tanügyi igazgatás irányítására létrehozták a kolozsvári székhelyű Magyar Tankerületi Főigazgatóságot. 1945. február 12–15-én Kolozsváron tanácskozott "Észak-Erdély parlamentje". Megszervezték az Észak-Erdélyi Központi Végrehajtó Bizottságot, amelynek regionális kormány szerepet szántak. Vezetőinek választották ifj. Teolfil Vescant elnökként és Jordáky Lajost társelnökként. A minisztériumok szerepét tizenegy szakosztály töltötte be.
Észak-Erdély "bukása"
Az első világháború végéhez hasonló helyzet alakult ki. Az etnikai kérdés tisztességes megoldása másodlagossá vált, most sem érdekelt senkit az igazságosság, a méltányosság és az etnikai elv. Senkinek nem fájt az, hogy Észak-Erdély lakosságának közel kétharmada magyar nemzetiségű, és román uralom alá kerül. Nem okozott gondot az sem, hogy az itt élő két nép egymással meg tud egyezni, olyan autonómiát tud létrehozni, amelyben valóban egyenlőek lehetnek. A nagypolitika ismét az itt élők feje felett döntött. Sztálin 1945. január elején ígéretet tett arra, hogy Észak-Erdélyt engedi Romániához csatolni, ha ott kommunista befolyású kormány kerül hatalomra. Miután március 6-án megalakult a dr. Petru Groza vezette kormány, Sztálin március 8-án közölte a román vezetéssel, hogy engedélyezi Észak-Erdély román uralom alá jutását. Ennek megünneplésére – március 13-án – Kolozsváron került sor. Ez alkalommal a Magyar Népi Szövetség Észak-Erdélyi Végrehajtó Bizottsága nevében memorandumot adtak át Grozának. Ebben kérték az Erdélyben élő két nép egyenjogúságának biztosítását, közösségi jogokat, a magyar nyelv hivatalossá nyilvánítását azokban a régiókban, ahol a népesség fele magyar. Kérték a nemzeti szimbólumok használatát, a magyar nyelvű katonai kiképzést és az internálótáborok felszámolását.
Az átmenet
A háborús "bűncselekmények" kivizsgálása diszkriminatív, ezt tükrözi az elítéltek etnikai aránya. A kolozsvári népbíróság 372 magyar, 83 német és csupán 26 román nemzetiségűt ítélt el. A kiutasítások, a harci események és más okok miatt 1946 decemberéig 98 000 magyar hagyta el Erdélyt. E szám akár öt-hatszoros is lehetett volna, ha 1946 áprilisában a Szovjetunió teljesíti a Román Kommunista Párt kérését, azaz 400–450 ezer erdélyi magyar kitelepítését.
A Groza-kormány – az 1947. február 10-én aláírt párizsi békeszerződésig – számtalan engedményt tett a magyarságnak. Ezekkel akarták befolyásolni a párizsi békeszerződés előírásait, hisz a határkérdés ekkor még nem tekinthető lezártnak. A román politikai elit tudatában volt annak, hogy a békekötés után az engedményeket fel lehet számolni. Groza a Kolozsvári ünnepségek idején – a március 13-án tartott minisztertanácsi ülésen – megkezdte a félrevezetést. Ámító szavakkal igyekezett a határkérdés fontosságát jelentéktelenné tenni. Arról beszélt, hogy a két nép és a Duna mente népei egységben és boldogságban fognak élni. Ő volt a határok légiesítésének egyik első népszerűsítője is. A kormány törvényrendelettel törölte el a kisebbségi kifejezés használatát, és bevezette a nemzetiségi fogalmát. A román államvezetés elhitette az erdélyi magyarság vezetőivel azt is, hogy a magyarság jogait a demokratikus Románia fogja szavatolni. 1945-ben visszaállították a magyar egyetemet Bolyai néven. Marosvásárhelyen orvosi és gyógyszerészeti egyetemet alapítottak.
1945 és 1948 között valóban működött magyar oktatási autonómia. Nem véletlen tehát az, hogy a Magyar Népi Szövetség a Groza-kormány támogatója lett. Jó kapcsolat alakult ki a kormány és a Magyar Népi Szövetség vezetői, Kurkó Gyárfás, Balogh Edgár és Bányai László között. Az MNSZ "százas" intézőbizottsága ezért mondott le a határváltoztatás követeléséről. Több jeles személyiség – köztük Márton Áron püspök – úgy vélte, hogy a magyar kérdés megoldása csak az igazságos etnikai határok kijelölésével lehetséges. Sajnos, az események őket igazolták. Már a Groza-kormány idején is hoztak magyarellenes, hátrányos intézkedéseket. Csupán két példát említek: az 55 százalékban magyarlakta Kolozs megyében az 1945-ös földreformkor az elkobzott területek 87 százaléka magyar tulajdon volt, de a földet kapó magyarok aránya csak 35 százalék; 1947 júliusában megtiltották az etnikai alapon szerveződő szövetkezetek működését, így a magyar szövetkezeteket bekényszeríttették a román állami szövetkezetbe.
Magyar autonómia
A Szovjetunió nyomására hozták létre a Magyar Autonóm Tartományt. Moszkvából 1951. szeptemberében két autonómiatervezetet küldtek Gheorghe Gheorghiu-Dej pártfőtitkárnak. A javaslatok egyike magában foglalta volna Székelyföldet, a Mezőséget Kolozsvár központtal, mintegy húszezer négyzetkilométeres területtel. A második változat csak Székelyföldet és néhány szomszédos vidéket tömörített. A román vezetés a kisebb változatot, a 13 500 négyzetkilométer kiterjedésű autonómia létrehozását karolta fel. A Magyar Autonóm Tartományban a magyarság számaránya elérte a 77,3 százalékot, a románságé a 20 százalékot. A román alkotmány 1952. szeptemberi hatállyal szentesítette az új közigazgatási egység létrehozását. A tartomány központjaként a 74 százalékos arányban magyar többségű Marosvásárhelyt jelölték ki. A MAT vezetésében a magyarok számaránya elérte a 80 százalékot. A Securitate főnöke Kovács Mihály, az első titkár Csupor Lajos és a néptanács elnöke Bugyi Pál lett.
A magyar többségű vezetés azonban nem jelentett nemzeti szempontú irányítást, szó sincs magyar önrendelkezésről. A MAT egyike volt a többi tartománynak. Végrehajtotta a párt és a kormány utasításait, azonban a nyelvhasználat és a kultúra terén tagadhatatlan az előrelépés. A közigazgatásban használhatták a magyar nyelvet. Magyar kulturális intézményeket alapítottak. Marosvásárhelyen a Szentgyörgyi István Színművészeti Akadémia mellett megszervezték a Székely Színházat. Megjelentették az Igaz Szó irodalmi folyóiratot, az Új Élet kulturális lapot, 1958-tól beindították a román rádió magyarul sugárzó területi stúdióját.
Az engedményeket az 1956-os magyar forradalom utáni években megszorítások követték. A "magyar nacionalizmust" elnéző helyi vezetést bírálták, majd 1960. december 24-én a Nagy Nemzetgyűlés megváltoztatta a tartomány határait, kiterjedését, nevét és nemzetiségi arányait. Az új megnevezés: Maros-Magyar Autonóm Tartomány. Háromszék nagyobb részét Brassó tartományhoz csatolták, míg a román többségű Marosludas és Dicsőszentmárton térségét a MMAT részévé nyilvánították. Ebben a magyarok nemzetiségi aránya 61,1 százalékra esett vissza.
Tény, hogy míg az autonóm tartományon kívüli térségekben teljes gőzzel indult be a románosítás, a magyar nagyvárosok etnikai arányainak erőszakos megváltoztatása, addig ez itt visszafogottabbá vált. Bár e tartomány nem rendelkezett statútummal, így az autonómia is formális volt, mégis megőrizhette magyar jellegét.
Kádár Gyula
(folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az erdélyi magyarság (1918–2011)
1948 és 1968 között
Miután a kommunisták átvették az ország irányítását – 1948 és 1952 között –, börtönbe vetették a Magyar Népi Szövetség vezetőit és a magyar kultúra jeles személyiségeit. Az MNSZ 1953-ban feloszlatta önmagát, javait a Román Munkáspárt vette át.
Az államosításkor (1948) felszámolták az önálló magyar intézményrendszert, az egyházi iskolákat állami tulajdonba vették. Megszűntnek nyilvánították az Erdélyi Múzeum Egyesületet és az Erdélyi Magyar Kulturális Egyesületet is. A színházak, a múzeumok, a könyvkiadás, a folyóiratok a román állam hatáskörébe kerültek. Állami magyar színházi társulatok működtek Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Nagyváradon, Szatmárnémetiben és Sepsiszentgyörgyön. Kolozsváron opera és bábszínház is volt. 1948-ban a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben beindult a magyar színészképzés. Néhány évtizeddel később a magyar színházak keretében – azok korlátozására és ellenőrzésére –, román tagozatok alakultak.
Az ’56-os magyar forradalommal való szimpátiáért, illetve a helyi szervezkedések miatt három-négyezer magyar nemzetiségűt tartóztattak le. Elég volt Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versének lemásolása, szavalása, hogy bárkit tíz évi börtönre lehessen ítélni. 1959-ben felszámolták a Bolyai Egyetemet, beolvasztották a Babeş Egyetembe. Hozzáfogtak a magyar tannyelvű középiskolák román iskolákkal való összevonásához. Fokozatosan háttérbe szorult a magyar nyelvű szakképzés. A magyarokat, az értelmiséget a Securitate ellenőrzése alá helyezték. A román államnacionalizmus előretörését mutatja az, hogy 1959-ben a "nemzeti kisebbség" fogalma helyett bevezették a "román nép és az együttélő nemzetiség" megnevezést. Az egyház és az állam kapcsolatát az 1948-as kultusztörvény szabályozta. Mivel a katolikus egyház nem mondott le a Vatikánnal való kapcsolatairól, és nem vállalta a román állammal szembeni alárendeltséget, püspökei és papjai fokozott üldöztetésben részesültek. Márton Áron püspököt börtönbe zárták. Börtön, száműzetés lett a sorsa az 1948 és 1964 között letartóztatott 130 római katolikus papnak is. Felszámolták a görög katolikus egyházat és a szerzetesrendeket. A protestáns egyházakat a román államnak rendelték alá, ezért papjaik letartóztatási aránya kisebb. Az 1921-es, az 1945-ös földreform, a Casbi-törvény kisajátításai után, a magyarság gazdasági erejét az 1948-as államosítással igyekeztek megtörni. Felszámolták az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesületet. A magyar tulajdonban lévő nagyipart, bányákat, szállítóvállalatokat, a Csíki Magánjavakat államosították. 1949 és 1953 között megkezdődött az erőszakos kollektivizálás, amelyet 1962 áprilisára fejeztek be. Már a kezdeti években 170 ezer gazdálkodót deportáltak, közülük sokan a Duna-csatornához kerültek. A terményekre hatalmas beszolgáltatási kvótát róttak ki, hogy arra kényszerítsék a gazdálkodókat, földjeiket, felszerelésüket, állatállományukat átadják az államnak, vagy belépjenek a téeszbe.
Diktatúrában (1968–1989)
1968-ban, a megyék újjászervezése idején, kulturális intézmények alakultak. Magyar szempontból nagy jelentőségű a Domokos Géza irányításával létesült nemzetiségi könyvkiadó, a Kriterion. Beindult a pár órás magyar nyelvű televízióadás. Kiadták A Hét című kulturális folyóiratot, országos és megyei napilapok indultak. Nicolae Ceauşescu pártfőtitkár a nemzetiségi kérdést már 1968-ban véglegesen megoldottnak nyilvánította. Erre hivatkozva tartotta fölöslegesnek az új "magyar statútum" kiadását, helyette létrehozta a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsát, amelynek formális szerepet szánt.
A liberalizmust 1971 után a nyílt diszkrimináció váltotta fel. Ennek egyik ékes példája a beiskolázás, a gyermeklétszám meghatározása volt. Az 1973. május 13-i 273-as számú törvényrendelet előírta azt, hogy a nemzetiségi iskolákban az ötödik osztályt 25, a kilencediket 36 fős létszámmal lehet indítani, miközben a román tagozatokon ezt nem kötötték létszámhoz. A nemzetiségek által lakott községekben, ahol oktatás folyt, kötelezővé tették a román tagozatok szervezését, akár egy tanulóval is. A frissen végzett magyar szakemberek többségét a Kárpátokon túlra helyezték. A nemzetikommunizmus az "együttélő nemzetiség" fogalmát "magyar származású román dolgozók"-ra változtatta. A beolvasztási politika 1984-től kezdve teljesen nyílttá vált. 1988-tól a helyneveket, a településneveket, akárcsak 1937 után, nem lehetett magyarul leírni. Magyarellenes, szélsőséges uszító könyvek megjelenését engedélyezték. Mivel szólás- és sajtószabadság nem létezett, az erdélyi magyarság elnyomásáról a nemzetközi közvéleményt csak szamizdat (Ellenpontok) formában lehetett tájékoztatni. Az 1968-as megyésítéssel felszámolták a Maros Magyar Autonóm Tartományt. Székelyföld területét három megyébe – Kovászna, Hargita és Maros – tagolták. A "hivatalos" román népszámlás adatai szerint 1977-ben Hargita megye lakosságának 85 százaléka volt magyar, míg Kovászna megyében 78,4 százalék. Maros megye székely székeit, a történeti Marosszéket és Nyárád mentét több román többségű régióval bővítették ki, így a székelység számaránya 44,3 százalékra esett vissza. Az erdélyi magyarok száma az 1980-as évekig emelkedett, a szaporodási mérleg pozitív volt, a székely régióé 2000-ig, bár 1977 és 1992 között az erdélyi magyarság lélekszáma százezer fővel csökkent. Hivatalosan 63 ezren hagyták el az országot, de az illegális kivándorlók lélekszáma elérte a 30 ezer főt. A legújabb felmérések szerint, 1989 után 21 év alatt újabb 300 ezer erdélyi magyar hagyta el az országot. A hivatalos román népszámlálás szerint Erdélyben 1956-ban 1,61, 1966-ban 1,71, 1977-ben pedig 1,87 millió magyarul beszélő élt. 2002-re már csupán 1,41 millió, bár romániai szinten a magyarság száma 1,5 millióra tehető.
A szocialista iparosítás és a termelőerők ésszerű elosztása ürügyén megváltoztatták az erdélyi városok etnikai arányait. Moldvából 800 ezer románt telepítettek Erdélybe, de Havaselvéről is sokan érkeztek. Az egykori magyar és német nagyvárosokban – Nagybányán, Nagyváradon, Kolozsvárt, Szatmárnémetiben – a románság került többségbe. Megnőtt a vegyes házasságok száma, és nőtt az asszimiláció aránya is. A tervszerű betelepítés Székelyföld városait sem kímélte. Ennek első áldozata Marosvásárhely. Az erdélyi városokban az 1910-es népszámlás adatai szerint a románok számaránya csak 19 százalék volt, ez néhány évtized alatt megváltozott. Magyar többségüket csak Székelyföld városai és néhány kisebb partiumi város őrizte meg.
Székelyföld románosítása a megyeközpontok betelepítésével kezdődött, de a tömbmagyar térség etnikai fellazítására már nem került sor. A fejetlen gazdaságpolitika miatt eladósodott ország az 1980-as években rákényszerült a külföldi kölcsönök megadására. Ceauşescu és klikkje a lakosság kiéheztetése árán fogott az adósságtörlesztéshez. A lelassult iparosítással párhuzamosan csökkent Székelyföld betelepítésének üteme is, ezért az iskolák elrománosítása újabb lendületet nyert. A székely megyeközpontokat a nyolcvanas években zárt városokká nyilvánították, ahová csak államalkotó telepedhetett.
1988-ban dolgozták ki a falurombolási tervet. Ennek esett áldozatul a 180 házból álló székely település, Bözödújfalu, amelyet 1988-ban vízzel árasztottak el. E Maros megyei település a falurombolás szimbólumává vált. A diktatúra az egész ország népét panellakóvá, ellenőrizhetőbbé, kiszolgáltatottabbá akarta tenni, és egy kalap alatt örökre szerette volna megoldani a nemzetiségi kérdést is. E borzalmas terv megbukott, mert a kommunista termelőmód, amelyet a diktatúra kíméletlensége tartott fenn, már nem volt működőképes. Az 1989-es fordulat Tőkés László református lelkész nevéhez kapcsolódik. A Temesváron 1989 decemberében kirobbant "forradalom" után, Romániában az ország irányítását jórészt a "másodvonalbeli" kommunisták vették át.
Hatalomváltás után
A Nemzeti Megmentési Front 1989. december 24-én hirdette meg a teljes nemzeti egyenlőséget. Természetesen, a román nacionalizmus nem hagyta magát. Ennek ellenére a magyarság hozzálátott saját intézményeinek újjászervezéséhez, amely a magyar többségű régiókban sikerrel járt. Amikor a magyar iskolák és állami egyetem visszaállítását követelő 1990. február 10-i könyves-gyertyás tüntetésekben több százezer magyar vett részt, ennek mérete megrémítette a szélsőséges nacionalistákat, akik március 19-én nemzetiségi konfliktust robbantottak ki. Tették egy olyan városban, mint Marosvásárhely, ahol 1941-ben a románok aránya alig 3,9 százalék volt. Egy ilyen etnikai múltú, akkor még magyar többségű településen egy gyógyszertár magyar nyelvű felirata már elég volt ahhoz, hogy a román falvakból fejszékkel felfegyverzett parasztok ezreit csődítsék a városba, és ostrom alá vegyék az RMDSZ Maros megyei székházát. A szélsőségesen magyarellenes pogrom eredménye azonban nemcsak hat magyar ember halála volt, hanem több ezer magyar kivándorlása és az ezt követő diszkriminatív törvényszéki ítéletek. A véres etnikai konfliktus másik eredménye a Román Hírszerző Szolgálat (SRI), az 1989. december 30-án feloszlatott Securitate jogutódjának a megszervezése lett.
Tény, hogy amit a magyarság a fordulat hónapjaiban megteremtett, nagyjából azzal is maradt. Még a 2010/2011-es tanévben is román nyelven oktatják a Románok történelmét, Románia földrajzát. A szakoktatás szintén román nyelvű. Állami magyar egyetem Romániában még ma sem működhet. E sorok írása idején a marosvásárhelyi orvosi egyetemen épp a magyar oktatás diszkriminálása folyik. A "forradalom" utáni napokban alakult meg az RMDSZ, amely az első választásoktól kezdve részt vesz a parlamenti munkában. Állandóan védekező pozícióba kényszerül, az úgynevezett kis lépések politikáját kénytelen követni. A választásokon rendszerint azzal a román párttal lép koalícióra, amely ígéretet tesz a magyarság jogainak bővítésére. Általában felemás megoldások, részleges eredmények születnek. Hiába hoznak törvényt, mert ha kisebbségi jogérvényesítésről van szó, akkor az a gyakorlatban hosszú évek elmúltával és részben valósul meg. Ilyen volt például a 2002-ben kiadott törvény az elkobzott ingatlanok, az egyházak ingatlanjainak visszaadásról. Bár az RMDSZ részt vállal a kormányzásban is, befolyása kevés, mert még a kisebbségi törvény elismerését sem tudja kiharcolni. A helyi önkormányzatok munkáját a kormányt képviselő prefektusok akadályozzák. Az 1991-ben elfogadott új alkotmány Romániát nemzetállammá nyilvánítja. A magyarságot erre hivatkozva fosztják meg a legelemibb kollektív jogoktól. Romániában csupán egyéni jogok érvényesülhetnek, így biztosított az identitáshoz és az anyanyelvű oktatáshoz való jog. Az anyanyelv használata a közigazgatásban a 20 százaléknál magasabb arányban lakott magyar településeken lehetőség, de még mindig nem működik.
* A politika és a történelem határvonalán, a publicisztika eszközeivel készült sorozatunk nem szakdolgozat. Vázolni szerettük volna a román fennhatóság alá került magyarság jogfosztottságát, diszkriminálását. Tudatosítani akartam, hogy nemcsak Erdélynek, de Székelyföldnek sincs jövője, mert a román nacionalizmus nem akar lemondani a homogén nemzetállam megteremtéséről. Ebből következik, hogy az erdélyi magyar politikában nincs helye a széthúzásnak. Az autonómiáért folytatott harcban egységes fellépésre van szükség és az 1990-es tüntetésekhez hasonló méretű tiltakozásokra is.
Hisszük, hogy a belső önkormányzat Románián belül is megteremthető! Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Elhunyt a vásárhelyi születésű népdalénekes
November 26-án az alsó-szászországi Braunschweigben, 83 éves korában váratlanul elhunyt a marosvásárhelyi születésű Kerekes Tóth Erzsébet népdalénekes.
Ismét szegényebbek lettünk, bár az idei Szent György Napokon mikor még színpadra lépett (sajnos, ez volt az utolsó), olyan életerővel, optimizmussal és művészi erővel énekelt, hogy még koncert-turnén is gondolkoztunk. Mindenkit felismert a régiek közül, fantasztikus szellemi frissessége lenyűgözött. A Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet utolsó kolozsvári évfolyamán, 1954-ben szerzett színészdiplomát. Pályáját az Állami Székely Színház marosvásárhelyi színésznőjeként kezdte, majd az Állami Székely Népi együttes, későbbi Maros Művészegyüttes vezető énekeseként, több éven át igazgatójaként folytatta. Sajnos az intézmény 55 éves születésnapján már nem tudott jelen lenni. De gazdag életútjához az is hozzátartozik, hogy négy éven át igazgatta a Marosvásárhelyi Állami Bábszínházat.
1958 óta volt a Marosvásárhelyi, Kolozsvári, Bukaresti és a Kossuth Rádió munkatársa. Előadó művészetét Románián és Magyarországon kívül számos európai, Észak-amerikai és Távol-keleti államban élvezhették. A Magyar Rádió Ezüsttoll díjasa, a Magyar Köztársasági Érdemrend Tiszti keresztjének kitüntetettje, a Magyar Kultúra Lovagja, Marosvásárhely Díszpolgára volt. A szakmai kritika Török Erzsébet művészeti örököseként, a bartóki és kodályi hagyományokat messzemenően tisztelő és követő, igényes énekművészként értékelte.
Mint erdélyi lemezkiadó rendkívül hálás vagyok a sorsnak, hogy a Marosvásárhelyi Rádió jelenlegi és volt igazgatója Borbély Melinda valamint Jászberényi Emese és a rádió jónéhány lelkes munkatársa, hozzásegített, hogy a meglévő felvételeit előkeressük és a modern technika elvárásainak megfelelően ismét közkinccsé tegyük. Csodálatos művészete ezeken a korongokon megmaradt, hiszen az utolsó előadónk volt, aki az erdélyi népzenét ízeiben, minden árnyalatában ismerte. Ő valóban sztár volt, mindannyiunk sztárja, akinek ajkán a leghitelesebben kelt életre népdalaink bensőséges, megejtő szépsége.
Bár élete utolsó éveiben távol élt szeretett szülőföldjétől, barátaitól, egykori rajongótól, mégis minden gondolata Erdély és a színpad volt. Egy interjúban így vallott önmagáról: „Sosem éreztem magam sztárnak, inkább egy egyszerű napszámosnak, aki igaz ügyet szolgál. A népdal sok kaput kinyitott előttem, és hálás vagyok ezért a sorsnak. Az emberélet véges , de a népdal az sosem hal meg, az örökké él”.
És most már a mindenki Tóth Böskéjének emléke sem.
Dancs Árpád
marosvasarhelyi.info
Erdély.ma

Tisztelgő megemlékezés
Szabó Lajos 100. születésnapján
Szabó Lajos drámaíró, egyetemi tanár, színháztörténész, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem (az egykori Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet) alapító rektora Alsóbölkényen született pontosan száz éve, 1912. szeptember 20-án. Középiskoláit a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban végezte (1931), majd a kolozsvári I. Ferdinand Király Egyetemre iratkozik be, s itt szerez tanári diplomát magyar nyelv és irodalom–filozófia–esztétika szakon (1938). Színházi utóképzése az 1939. szept. 1–1941. jún. 30. közötti időszakban történik: a bölcsésztanulmányait befejező fiatalember ekkor kerül ki Magyarországra, közel két évre, egy félhivatalos színházi rendező- és vezetőképző tanfolyamra, a budapesti Nemzeti Színház igazgatójának, Németh Antalnak az irányítása alatt.
A budapesti szakmai tapasztalatok alapján nevezik ki 1941. július elsejétől az újjászervezett Kolozsvári Nemzeti Színház művészeti és igazgatói titkárává. E minőségében Szabó Lajos szürke eminenciása volt a Kolozsvári Nemzeti Színház 1941–1944 közötti időszakának. Időközben, 1941 decemberében a Kolozsvári Nemzeti Színház mellett egy hivatalosan intézményesített és államilag finanszírozott színi tanoda is megkezdte működését, a Kolozsvári Magyar Állami Konzervatórium szintén felújított szervezeti keretében, annak színművészeti tagozataként. A színház szakemberi gárdájából összeálló tanári karban Szabó Lajos az egyetemes drámairodalom története elnevezésű diszciplínát tanította. Tanártársai közül Tompa Miklós és Kőmíves Nagy Lajos nevét kell kiemelnünk: hármuk neve hamarosan újból együtt bukkan fel a negyvenes évek második felében, akkor már a román állami keretek között megszervezett magyar felsőfokú színészoktatás intézményesítése kapcsán.
1944. október elején, a háborús események kaotikus kavargásában, a Kolozsváron maradt színházi személyzet egyetlen szóba jöhető vezetőjeként Szabó Lajos volt az, aki a budapesti kiürítési parancs ellenére megakadályozta a színház legfontosabb felszereléseinek elszállítását. Feltételezésem szerint ez a rendkívül kockázatos kiállás később döntő módon határozta meg vezetői kiválasztását a romániai magyar felsőfokú színészképzés élére, s talán ez óvta meg attól a letartóztatási hullámtól is, amelynek Balogh Edgár a Bolyai Egyetem, Csőgör Lajos pedig a marosvásárhelyi orvosi intézet rektoraként esett áldozatul 1949 novemberében.
Szabó Lajos 1946–1950 között Kolozsváron az ekkor formálódó, többször átszervezett magyar tannyelvű színészképzés oktatója, 1950-től a Kolozsváron létrehozott színiakadémia, a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet tanulmányi igazgatója. 1954 őszén együtt költözött az áthelyezett intézettel Marosvásárhelyre, ahol huszonkét évig rektora az eredeti nevét változatlanul megtartó intézménynek. 1976 júniusi leváltása után tanszékvezető tanár marad, s a következő tanév végén vonul nyugdíjba (1977. július 1.).
A visszaemlékezők egybehangzóan karizmatikus vezetőként idézik alakját: pályájának három évtizede meghatározta a romániai magyar színészoktatást, és máig érezhetően beépült az általa vezetett intézmény történetébe – gondoljunk itt elsősorban a rektorsága idején épült Stúdió Színházra.
"Úgy adta éveinek javát – három évtizedét – a főiskola élén, valami olyan emelkedettséggel, olyan puritánsággal és természetes háttérbe húzódással és hűséggel, amilyet talán csak színháztörténetünk régi legendás alakjairól jegyzett fel az emlékezés" – írja róla hetvenedik születésnapjának évében a volt tanítvány, Marosi (Farkas) Ildikó. Szabó Lajos a következő év augusztusában ment el: halálakor nem volt még hetvenegy éves. Ami azóta történt emlékének és életművének ápolása körül, arról az embernek Kosztolányi háromsorosa jut eszébe:
"Utókor?/ Megyünk az úton s elfödi nyomunk a / futó por."
Bár Szabó Lajos nyolc drámája közül hat sikeresen kiállotta az erdélyi magyar színpadok próbáját, e drámáknak csupán fele jutott el a könyvkiadás vagy a folyóiratközlés nyilvánosságáig. Szabó Lajos magától értetődő, jelleméből adódó puritánsággal szorította háttérbe alkotói-szerzői ambícióit, amikor művei kiadásáról vagy előadásáról volt szó.
Születésének idén esedékes centenáriumán – az intézményalapítói és -vezetői munkásságát megörökítő emléktábla mellett – Szabó Lajos három legsikerültebb drámájának egy kötetben való megjelentetését gondoltuk a hozzá leginkább méltó tiszteletadásnak. A centenáriumi ünnepség alkalmából megjelenő első kötet három, időben az egész életművet átfogó és reprezentáló alkotást tartalmaz, amelyeknek sokatmondóan szoros, már-már trilógiára emlékeztetően szerves a tematikai kapcsolódása (Viharlámpás, 1943; Menekülés, 1957; Hűség, 1976). A három dráma közül kettő most jelenik meg első ízben. A kötet szakmai bemutatóját a Stúdió Színház homlokzatára felkerülő Szabó Lajos-emléktábla avatásának napjára időzítjük. Reményeink szerint a szélesebb nagyközönséget november közepén, a könyvvásár találkozóin és rendezvényein tudjuk elérni és megnyerni Szabó Lajos műveinek újrafelfedezése számára.
A tervezett második kötetben Szabó Lajos két történelmi drámáját jelentetjük meg, a legismertebb művének tekinthető Mentséget, illetve a Bethlen Miklós életét és korát bemutató A kancellár című történelmi drámát. E második kötetben tervezzük közzétenni Szabó Lajos színháztörténeti munkásságának néhány kiemelkedően fontos írását, illetve az életművet összegező válogatott bibliográfiát is*.
* Kiadja az UARTPress, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Kiadója
Lázok János
Szabó Lajos (Alsóbölkény, 1912. szept. 21.–Marosvásárhely, 1983. aug. 13.)
Az 1954-ben Marosvásárhelyre költöztetett Színművészeti tanintézet első rektora, Szabó Lajos
Népújság (Marosvásárhely)

Az algyői Móra Ferenc Népszínház
A Kovászna megyei Zágonban az algyői (Szeged mellett) Móra Ferenc Népszínház szeptember 22-én mutatta be Bene Zoltán Bujdosók című drámáját, amely Mikes Kelemen egy rodostói napját jeleníti meg a nézők előtt. A színművet a sepsiszentgyörgyi születésű Kátó Sándor rendezte. Nem ez az első alkalom, amikor Kátó Sándorék színtársulata ellátogat erre a vidékre: hosszú évek óta rendszeresen visszatérő vendégek, akiket a helyiek már ismerősként, bensőséges örömmel fogadnak. Nagy esemény az ilyen színielőadás, hiszen a mai nyereségorientált világunkban kevés színművésznek adatik meg az a kiváltságos helyzet, hogy olyan közönség előtt is bemutatkozhasson, amely közönség különben talán sohasem láthatna színielőadást. Hogyan lehetséges ez? Hogyan alakulhatott meg Magyarországon egy olyan színház – az algyői Móra Ferenc Népszínház – amely közönségének döntő része a Kárpát-medence legtávolabbi, legeldugottabb szegleteiben lakik?
A válasz megadásához kissé vissza kell kanyarodnunk az időben. Kátó Sándor színművész a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola elvégzése után a 1972-ben a Sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színházhoz került, majd négy év után a Temesvári Állami Magyar Színházhoz szerződött. Abban az időben a romániai magyar színházaknak az volt a legfontosabb feladatuk, hogy a tömb- és a szórványmagyarságot színházi előadásokkal lássák el. A fiatal színész ílymódon keresztbe-kasul bejárta Erdélyt, és ez egész életére meghatározta művészi pályájának irányvonalát. 1977-től filmszerepeket kapott Magyarországon, és tagja lett a Budapesti Nemzeti Színháznak, majd a Szegedi Nemzeti Színháznak, de a sikerek dacára is hiányérzete volt: hiányzott a legelhagyatottabb, a legkiszolgáltatottabb közönség, a távoli helyeken, szórványban élő magyarság.
Kátó Sándor 1994-ben a Szabadkai Népszínházhoz szerződött, ahol már több lehetősége volt a nyelvileg elszigetelt, kis magyar közösségek látogatására. A végső megoldás, az évtizedekig érlelődő álom beteljesülése azonban néhány évvel később következett be: 1998. március 14-én a Szeged melletti Algyőn megalakult a Móra Ferenc Népszínház, amelyet az Algyői Faluház fogadott be. Avatóbeszédet Csoóri Sándor, a Magyarok Világszövetségének akkori elnöke mondott, de ott „bábáskodott" a Népszínház megszületése körül Bíró Zoltán és Pozsgay Imre, Tóth Károly és az Ötágú Síp Kulturális Egyesület is. A nagy munka immáron elkezdődhetett, és hét év elteltével Bene Zoltán író a következőket írja: "Kátó jeles erdélyi és magyarországi társulatok tagjaként, filmszínészként megtapasztalta a csillogás világát, mégis a vidéki színjátszásra, sőt a vándorszínészetre tette fel életének utóbbi tíz évét. Mikor ennek okáról faggatják, nem egyszer Sík Ferenc szavait idézi: „túl úri ez a világ nekünk”. Ami Kátó Sándor esetében annyit jelent(het), hogy nem tudja, mintegy genetikailag képtelen megtagadni a gyökereit. Ebből táplálkozik, táplálkozhat a szórvány iránti elkötelezettsége is, aminek az algyői Móra Ferenc Népszínház, nemes értelemben véve, egyik eszköze."
Az algyői Móra Ferenc Népszínház hiánypótló szerepet vállal, hiszen a magyar vidék és a határainkon túli, magyarlakta területek színházigényét próbálja kielégíteni művészi fokon. A repertoárban a népszínművek mellett jelentős helyet foglalnak el a magyar történelem egy-egy szeletét bemutató művek, de a Molière-darabok által állított tükörben rácsodálkozhatunk emberi természetünk visszásságaira is.
A Csángó Rádió Guzsalyos műsora azzal a nem titkolt szándékkal kereste fel Kátó Sándor művész urat, hogy gyimesi és moldvai vendégszereplésre invitálja azokat a művészeket, akik már nagy sikerrel járták be Arad, Temesvár, Brassó nagy színpadain kívül Horvátország, Szerbia, Szlovákia, Ukrajna, Románia legkisebb kultúrházait is.
csangoradio.ro
Erdély.ma

Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem –
Minden nagy teljesítmény mögött ott van egy- két meghatározó tanárszemélyiség…
Interjú Lázok Jánossal, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem tanárával
– Tudomásom szerint Ön nem ismerte személyesen Szabó Lajost, mégis kezdeményezője volt annak a rendezvénysorozatnak, mely megörökítette a volt rektor emlékét születésének 100. évfordulóján. Mi motiválta ezt a kezdeményezést?
– Azt, hogy mit jelent az ő neve és munkássága, én leginkább két tanárkolléga, Béres András és Kovács Levente révén tudtam meg, akik munkatársai voltak a hatvanas-hetvenes években. Illetve azoktól a volt tanítványoktól, akiknek Szabó Lajos még a tanáruk volt. Bár több mint két évtizeden át karizmatikus vezetője volt a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetnek, valamilyen ok miatt neve a 90-es években egyre kevésbé említődött, akik ismerték és becsülték, sorra nyugdíjba mentek. 2010-ben eljutottunk oda, hogy az egyetemnek egy szenátusi gyűlésén valaki megkérdezte: ki is az a Szabó Lajos, hogy születésének 100. évfordulóját meg kellene ünnepelni? Ekkor gondoltam arra, hogy méltánytalan ez a felejtés: nem ezt érdemli ez az ember, akinek neve szinte eggyé vált az intézettel. Tulajdonképpeni életműve az intézet maga, hogy mást ne mondjak: a Stúdió Színház az ő rektorsága idején jött létre... Mindenképpen úgy gondoltam, hogy Szabó Lajosról születésének 100. évfordulója alkalmából méltó formában meg kell emlékezni, nem az üres formaságok szintjén, hanem az általa létrehozott értékek jegyében.
– Ön a szerkesztője Szabó Lajos frissen bemutatott, Hűség című drámakötetének, amely három színművét tartalmazza. Nehéz volt összeállítani ezt a könyvet?
– Szabó Lajos drámái gyűjteményes kötetbe foglalva nem jelentek meg. Arra gondoltam, itt lenne az ideje valamilyen módon drámáiból egy válogatást készíteni, hogy a legjobb szövegek, a legnagyobb sikert aratott drámák egymás hatását fölerősítve együtt jelenjenek meg. Maga a könyv szerkesztése körülbelül egy év, a kutatómunkával együtt valamivel több is volt. Egyetemünk könyvtárának az archívumában rábukkantam a kiadatlan drámák kézirataira, a Kolozsváron bemutatott Viharlámpás kivételével. Végül a kolozsvári színház dokumentációs könyvtárában Zakariás Erzsébet könyvtáros segítségével kiderült, hogy ott őrzik a szöveget egyetlen példányban, s én ennek az alapján tisztáztam le a szöveget.
– Ön úgy nyilatkozott, hogy tervezi egy második kötet elkészítését is. Mikorra várható az új kötet megjelenése?
– Ez nem teljesen tőlem függ. A második kötetbe két történelmi drámája fog bekerülni: a Mentség, amelyet 1955-ben közölt először, de ősbemutatója 1971-ben volt, Harag György rendezésében. A második történelmi dráma Bethlen Miklósról szól (főcíme: A kancellár). Érdekes módon ez a dráma semmiféle publicitást nem kapott, noha megjelent 1975-ben az Igaz Szóban. Ebben a kötetben fognak megjelenni még a legfontosabb színháztörténeti tanulmányai Szabó Lajosnak, valamint egy igen jelentős színháztörténeti felfedezése is. Jelenlegi tervem szerint a befejező része ennek a második kötetnek az életmű válogatott bibliográfiája lesz.
– A Stúdió Színház bejáratánál ott található a frissen felavatott Szabó Lajos-emléktábla. Milyen érzés ez önnek?
– Ebbe az emlékállításba saját tanáraimnak az emlékét is beleképzeltem és beleértettem. És sorsszerűnek tartom, hogy az emléktábla leleplezése után jelentkezett az a Bolyai iskolai tanárnő, akinek a nagyapja Szabó Lajost tanította, és akit egyik utolsó írásában rajongó szeretettel említ, Máthé Ákos néptanítót, aki őt elindította valamikor a népéért felelősséget vállaló értelmiségi nehéz útján. Nagy tanáregyéniségek láncát sikerült így összekötni az időben, mert minden nagy teljesítmény mögött ott van egy vagy két meghatározó tanárszemélyiség, aki tanítványait úgy indítja el, hogy mandátumot bíz rájuk: a nemzedékről nemzedékre átadódó örökség továbbépítésének a mandátumát. Ez volt szimbolikusan talán a legtöbb, amit én személy szerint az emléktábla- állítástól kaphattam.
– Mi az, amit mindenképpen szeretne még megosztani az olvasókkal?
– Illesse köszönet a Communitas Alapítványt a támogatásért, és Balogh József öntőmestert felajánlásáért, aki díjtalanul vállalta az emléktábla kiöntését és felerősítését. Legvégül, de leghálásabban említeném a művészt, aki hat fénykép alapján Szabó Lajos profilját bronzba álmodta és kivéste. Szignója olyan kis betűkkel van a tábla jobb alsó sarkába vésve, hogy alig lehet észrevenni, szeretném most kinagyítani: Bocskay Vince.
Balázs Lehel
Népújság (Marosvásárhely)

Hatvanhetedik év
Ma, május 16-án 11 órakor kezdődik a Köteles Sámuel utcai Stúdió Színházban a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem rendezvénye, az Egyetem napja, amelynek keretében jeles művészeket és pedagógusokat tüntetnek ki.
Professor emeritus címet vesz át dr. Kovács Levente rendező, egyetemi professzor. Díszdoktori címét dr. habil. Ascher Tamás egyetemi professzor, rendező, a Budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem rektora a szeptemberi tanévkezdéskor veszi át.
A Stúdió Színház ezen a májusi napon szélesre tárja kapuit évtizedeken át hűséges közönsége előtt, hogy a különböző politikai rendszerek, válságok, elvándorlások, olykor a létét fenyegető kihívások dacára mindig megújulni képes, örökifjú intézmény együtt ünnepeljen a várossal.
1954 óta, amikor központi utasításra, politikai okokból, de szerencsére a híres színházi triumvirátus – Szabó Lajos, Tompa Miklós, Kovács György – irányítása mellett a kolozsvári Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet Marosvásárhelyre költözött, sok víz folyt le a Maroson és a Szamoson.
Sokan féltették az olykor indokolatlanul előkelő Színművészeti Akadémia néven emlegetett intézményt a provincializmustól és elsorvadástól, annál is inkább, mert ezzel a lépéssel az akkori magyar autonóm tartomány székvárosában már nem folytatódott a rendezőképzés, a költözés után erre már csak egy-két magyar hallgató számára Bukarestben és román nyelven nyílt lehetőség.
Néhány elhivatott színházi szakembernek és az erdélyi magyar kultúra mellett elkötelezett marosvásárhelyi közönségnek kitartó munkával sikerült az átköltözéssel járó hátrányokat hamarosan a romániai felsőfokú színművészet-oktatás előnyére fordítani.
Az 1962-ben megnyitott Stúdió Színházzal a "színi" már nem csupán iskolát jelentett, hanem egyszersmind a hetedik, állandóan frissülő magyar színházi társulatot is, ahol a diákok és a tanárok közösen, repertoárszínházi keretek között, évente több mint száz előadást játszottak. Az európai modern színházi mozgalmak, események, színdarabok és szerzők a Stúdió Színház közvetítésével jutottak el a hajdani Marosvásárhelyi Székely Színház közönségéhez, majd a fiatalabb korosztályhoz is; a főiskola a klasszikus magyar és világirodalmi alkotások mellett az abszurd – Ionescu, Mrozek, Beckett –, az egzisztencialista, a pirandellói dramaturgia, Grotowski és Brook szakrális színházának ismeretlen tájaira is rálátást biztosított. A rendszerváltás után újra elindult a magyar rendező- és dramaturgképzés, immár saját keretek között, és minden irányban nyitottan.
Az évtizedek alatt közel ezer végzett hallgató közül sokan a világ legkülönbözőbb sarkaiba is eljutottak, és akár a színművészeti pályán, akár más hivatásban folytatták életútjukat, a hely szelleme – a folyamatosan megújulni képes, gazdagodó hagyomány, nyitottság és igényesség – meghatározó szerepet játszott tevékenységükben.
A marosvásárhelyi "színi" a Köteles Sámuel utcában a diktatúra ínséges évtizedeiben is a szabadság szigete volt. A rendszerváltás óta eltelt csaknem negyedszázad alatt az intézménynek sikerült kivívnia a jelentőségéhez méltó UNIVERSITAS rangot. Chartájában és mindennapi gyakorlatában egyaránt a szellemi szabadság, az anyanyelvi oktatás, a személyes felelősségvállalás, az egyetemes kultúra és a szűkebb közösség szolgálata mellett foglal állást.
Ma már a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem színész, bábszínész, rendező, mozgásművészet, színháztudomány, zenepedagógia, audiovizuális multimédia és látványtervezői akkreditált és engedélyezett szakokon biztosít alap- és mesterfokú képzéseket, román és magyar nyelven képez szakembereket, doktorátusi iskolával rendelkezik, ahol a nemzetközi elvárásoknak megfelelő és folyamatosan bővülő elméleti oktatást nyújt a hazai és külföldi hallgatóknak. A román tagozattal egyetértésben létrejöttek az önálló román és magyar művészeti karok. A felújított Pállfy-házban kapott helyet a zenei képzés. A Köteles utcai, jól felszerelt tantermekben egész nap "élet zengi be az iskolát"; valakik mindig próbálnak, készülnek, hangképeznek, vitáznak, táncolnak, énekelnek, mozognak, sminket, plakátot, jelmezt, koreográfiát, díszletet készítenek vagy verset mondanak, amitől az utcán áthaladó járókelő is úgy érezheti, hogy "az élet is derűs iskola lesz"…
Ugyanakkor az egyetem színházi intézményként is működik, színes, a teljes színházi évadot átfogó repertoárral, amelynek keretében a végzősök vizsgaelőadásait láthatja a közönség. Két igényesen kialakított és felszerelt színházterem és játéktér/színpad áll a színházi alkotók rendelkezésére: a Köteles Sámuel utcai Stúdió Színház és az új, Levél utcai Studio 2.1 – Bábstúdió. A két stúdiószínház látogatottsága folyamatosan nő. Az utóbbi másfél évben az előadások nézőszáma meghaladta a tizenkétezret, mára elérte a tizenötezret. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színházzal, a város többi zenei, egyetemi és kulturális intézményeivel szoros együttműködésben a multikulturalitás jegyében kívánja szolgálni a várost és a közösségi kultúrát.
(K. G.)
Népújság (Marosvásárhely)

67 éves intézményi múlt, félévszázados tanári pálya
Születésnapoztak a Köteles utcában csütörtökön, méghozzá az Egyetem Napja elnevezésű rendezvénysorozattal. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem 67. évét ünnepelték, ugyanakkor kitüntették Kovács Levente rendezőt, aki az intézmény 67 évéből ötvenben tevékenyen vett részt.
Az intézmény minden év tavaszán megünnepli fennállásának évfordulóját az Egyetem Napja rendezvénysorozattal. Ilyenkor a Stúdió Színház szélesre tárja kapuit hűséges közönsége előtt, s velük együtt ünnepli, hogy 1954-ben központi utasításra, politikai okokból, de szerencsére a híres színházi triumvirátus – Szabó Lajos, Tompa Miklós, Kovács György – irányítása mellett a Kolozsvári Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet Marosvásárhelyre költözött. A hatvanhetedik évfordulót muzsikaszóval, énekkel, vetítésekkel ünnepelték, valamint kitüntetésekkel.
A kortárs művészet kiválóságairól
Az intézmény rektora, Sorin Crişan elmondta, szokás az egyetem falai közt, hogy a születésnapot díszdoktori, valamint a Professor emeritus címek átadásával teszik ünnepélyesebbé. Az egyetem szenátusának döntése értelmében díszdoktori címet kap a nemzetközi rendezői művészet két kiemelkedő személyisége: Ascher Tamás, a Budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem rektora, valamint Alexa Visarion, a Bukaresti I. L. Caragiale Színház- és Filmművészeti Egyetem professzora.
„A kortárs művészet kiválóságainak adunk át díszdoktori címet, s az, hogy ők ezt elfogadták, azt jelenti, hogy értékelik azt a munkát, amely az egyetem falai közt zajlik” – hangoztatta az intézmény magyar karának dékánja, Koós Anna. A budapesti rendező, Ascher Tamás nem tudott most jelen lenni, ezért ő az őszi tanévnyitón veszi át kitüntetését. A nemzetközi hírnévnek örvendő Alexa Visarion rendező személyesen vette át a díszdoktori címét, valamint az egyetemi szenátus tagjainak járó tógát és kalapot.
Volt üldözött és hajcsár is
A díszdoktori címek mellett minden évben adományoznak Professor emeritus címet is, ez a legmagasabb kitüntetés, amelyet az egyetem saját tanárának adhat. Idén ezt az ötven éve a Kötelesen oktató Kovács Levente kapta.
A marosvásárhelyi professzor érdemeire Balási András, rektorhelyettes mutatott rá. Elmondta, Kovács Levente 44 előadást rendezett a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban, 52-t a színiakadémián, de jutott 9 előadása Szatmárnémetibe, 8 Sepsiszentgyörgyre, 17 Nagyváradra is, hogy csak a legfontosabbak említsük. „Ötven év tanári pálya töretlen hittel és professzionalizmussal” – foglalta össze röviden Kovács Levente félszázados tevékenységét a rektorhelyettes. Hozzátette: a professzor nemcsak elméleti és gyakorlati tudást adott át több ezer tanítványának, hanem emberileg, lelkileg is támaszt nyújtott nekik.
Kovács Levente kitüntetésének átvétele után felemlegette, hogy volt ő minden ezen az egyetemen. „Gyakornokként kezdtem, tanítottam irodalmat, beszédtechnikát, magyar nyelvet, színészmesterséget, rendezést is. Mikor mit kellett, minden rést velem tömtek be. Voltam irányító és irányított, hajcsár és üldözött is” – fogalmazott a kitüntetett.
Szász Cs. Emese
szekelyhon.ro

Gyászol a színház: elhunyt Lohinszky Loránd
Rövid, méltósággal viselt szenvedés után, életének nyolcvankilencedik évében szombaton elhunyt Lohinszky Loránd érdemes művész, nyugalmazott egyetemi tanár, az erdélyi színjátszás nagy mestere - tudatta az MTI-hez is eljuttatott közleményében a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata.
Az 1924-ben Kolozsváron született színművész több mint ötven éves pályafutást hagyott maga mögött, melynek során többek közt Trepljov (Csehov: Sirály), Görgey Artúr (Illyés Gyula: Fáklyaláng), Ványa Bácsi (Csehov: Ványa bácsi), Őrnagy (Örkény István: Tóték), Lucifer (Madách Imre: Az ember tragédiája), Lear (Shakespeare: Lear király), Szervét Mihály (Sütő András: Csillag a máglyán), és Ill (Friedrich Dürrenmatt: Az öreg hölgy látogatása) szerepében zárta szívébe a közönség.
Lohinszky Loránd 1950-ben a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet első végzett évfolyamán szerzett oklevelet Kolozsváron. Azonnal a Marosvásárhelyi Székely Színházhoz szerződött. Társulatához karrierje során végig hű maradt, miközben életművét vendégjátékok, rendezések és jelentős hazai, valamint anyaországi filmszerepek is gazdagították: Udvardi (1972, Nincs idő), István (1974, Holnap lesz fácán), Török János (1976, Apám néhány boldog éve), Páter gvárdián (1992, Ábel a rengetegben), Lukács (1996, Retúr). 1954-től a Marosvásárhelyre áthelyezett Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet tanáraként segítette számos színésznemzedék kibontakozását.
Munkásságát számos elismeréssel, díjjal jutalmazták, közülük a legjelentősebbek az érdemes művész titulus (1964), a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje (1995) a Magyar Művészetért emlékérem (1996), az UNITER életműdíj (2000), a bukaresti Nemzeti Színházi és Filmművészeti Egyetem díszdoktori címe (2005) a Románia Csillaga érdemrend tiszti fokozata (2005).
Emléke előtt kegyelettel hajt fejet a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház és a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem közössége: mindkét intézmény saját halottjának tekinti. Temetéséről később intézkednek.
Maszol/MTI

Újságíró-házaspárhoz került a Bernády-emlékplakett
Teltházas gálaműsor keretében adta át péntek este a marosvásárhelyi Kultúrpalota nagytermében a Bernády-emlékplaketteket Borbély László, a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány kuratóriumának elnöke. A díjat, amelyet minden évben olyan személyiségek vehetnek át, akik tettek a városért, munkájukkal a város hírnevét gazdagították, idén Marosi Ildikó és Marosi Barna vehette át.
„Ebben az évben különleges helyzetben vagyunk, mondhatni példanélküli esemény az elmúlt tizenhat évben, ugyanis két személyt méltatunk, egy kiemelkedő házaspárt, akik itt születtek Marosvásárhelyen, itt élték le az egész életüket, és akik munkájuk során sokat tettek azért a közösségért amelyhez tartoznak” - fogalmazott a gálán Borbély László, majd röviden bemutatta a díjazottak pályafutását.
Marosi Ildikó 1932-ben született Marosvásárhelyen. Szerkesztő, újságíró, irodalomtörténész, aki a Szentgyörgyi István Színművészeti Egyetemen végzett, ahol rendezői diplomát szerzett. A Művelődés, az Új élet tudósítója, akinek az évek során számos irodalomtörténeti közlése volt, köztük Balázs Ferenc elveszettnek hitt meséi, a Kemény Zsigmond Társaság levelesládája, vagy az Erdélyi Szépmíves Céh levelesládája.
Marosi Barna 1931-ben született Marosvásárhelyen, író, riporter. 1954-ben végzett Kolozsváron a Babeș Bolyai Tudományegyetemen, ahol kémia és vegyész diplomát szerzett. 1958-ban, az 56-os állásfoglalásai miatt távoznia kellett a sajtóból, ezért tíz évig vegyészként dolgozott. Ezután az Előre lap tudósítója lesz, majd 1989 decemberétől a Romániai Magyar Szó szerkesztője, hamarosan pedig a Duna Televízió főmunkatársa, főszerkesztője és alelnöke is. Több kötete is megjelent, köztük 1968-ban egy kiadvány Bernády György városáról is, amelyet 1993-ban a Bernády György Közművelődési Alapítvány újra kiadott.
Az idei Bernády Napok rendezvénysorozataira reflektálva, egy különleges könyvbemutatóra is kitért. „Ha egymás mellé tesszük őket, ikreknek tűnnek, és valóban nincs sok különbség köztük. De ha jobban megnézzük őket, az egyiken azt írja, hogy a Marosvásárhelyi Kultúrpalota, a másikon pedig azt, hogy Palatul Culturii din Targu Mures. A román nyelvű kiadvány bemutatója csütörtök este volt, de sajnos a 250 meghívottból megközelítőleg harminc jött el, amelyből tíz volt a román jelenlevő. Családias hangulatban zajlott tehát a bemutató, de nem mehetünk el ezen esemény mellett anélkül, hogy ne vonnánk le a tanulságot, hogy a jövőben többet kell tennünk annak érdekében, hogy a két közösséget összehozzuk. Közelítenünk kell egymáshoz ezt a két párhuzamos társadalmat, hiszen városunk épített örökségei mellett, a hagyományok is összekötnek minket” - hangsúlyozta Borbély László a Kultúrpalota nagytermében.
Elmondta, az 1990-es események fényében nyilván ez nem olyan egyszerű, de biztos benne, hogy 1920-ban sem volt könnyű a marosvásárhelyi magyaroknak az élete. „Egyik napról a másikra egy idegen hazában találták magukat. De mit tett Bernády György? Úgy küzdött a magyarság jogaiért, hogy megpróbált partnereket találni, a románság körében is” – mondta Borbély, hozzátéve, hogy Bernády 1922-ben egyedüli magyarként bejutott a román parlamentbe, ahol gyakran felszólalt a magyarok jogaiért. „Mi ezt a munkát próbáljuk ma továbbvinni száz év távlatából, folyamatosan hangsúlyozva, hogy jobban kellene figyelnünk egymásra, hogy megtaláljuk a közös hangot. Ha ez eddig megtörtént volna, és nem rajtunk múlott, nem következett volna be az, hogy két évig vitatkoztak azon, hogy joga van-e annak az iskolának Bernády György nevét viselni, amelyet ő maga épített. Nem történhetett volna meg az, hogy az orvosi egyetemen mindjárt két éve vitatkoznak arról, hogy megérdemli-e a magyar oktatás a külön tagozatot, bár a törvény szavatolja. Nem történhetett volna meg az, hogy két nappal ezelőtt a Vártemplomba kellett az 56-os emléktáblát elhelyezzük a kopjafa tövébe, mert nem engedték meg, hogy az általunk kiválasztott helyen tegyük ki” - hangsúlyozta Borbély.
Hozzátette, Marosvásárhely egész lakosságának azt kívánja, hogy legyenek büszkék a városukra, ismerjék el egymás jogait és értékeit, hiszen mindannyian egyenrangú állampolgárai ennek az országnak.

Maszol.ro

Mi(ért) vagy, te város?
Marosvásárhelyi színek, illatok...
Lecsúszott vagy feltörekvő város lett-e a hajdani Novum Forum Siculorumból? Létezik-e egy "megrögzött" Marosvásárhely? Miért volt szükség a városalapításra, minek köszönheti kiváltságait az egykori "székely sziget" , rászolgált-e az évszázadok során a "mártírváros" megnevezésre, minek tulajdonítható kultúrához érto polgárainak jelenlegi rétegződése, illetve mi helyettesíti a hajdani társadalmi érintkezés tereit? – ezekre a kérdésekre kaphattak várostörténeti mozzanatokban gazdag, anekdotákkal színesített válaszokat az Ariel Napok keretében az Élokönyv Színpad rendezvényeként megszervezett eszmecsere résztvevői. Spielmann Mihály művelődéstörténész, író és Király István rendező kérdezz-felelek játékából két nemzedék izgalmas párbeszéde bontakozott ki, amely Marosvásárhely múltjának és jelenének nagy pillanatait előhíva vitát is generált.
Spielmann Mihály a legrégebbi időkig, a városalapításig pergette vissza a történetet – amely nagy valószínűséggel a honfoglaló magyarok utáni első nemzedékkel kezdődik –, majd évszázados léptekkel közelítette meg az egykori Székelyvásárhelyből lett Marosvásárhely közelmúltját.
A szász városokhoz viszonyítva Marosvásárhely nem volt jelentős város. A Maros folyó partján elhelyezkedő településként az átmenő kereskedelem helyszínéül szolgált. Területét a környező falvak megvásárlásával növelte. Polgárai kézművesek, ugyanakkor parasztok voltak, délelőtt csizmát varrtak, délután földet műveltek – hangzott el a történelmi áttekintő során, majd az is megfogalmazódott, hogy a város elsősorban gazdasági érdemeinek köszönhette kiváltságait.
A Dorin Floreától származó "mártírváros" megnevezés kapcsán négy pestisjárványról, illetve négy tűzvészről és a két, ’70-es évekbeli árvízről tettek említést a beszélgetők.
– Sok erdélyi várost értek hasonló csapások, csak nálunk több dokumentum maradt róluk – jegyezte meg a történész, aki még jól emlékszik az 1970-es áradatra – amely "úgy jött, mint a lórúgás," a lakosságot ugyanis nem készítette fel rá a hatóság, csak akkor szóltak, amikor Régen felől vonult az ár –, és az 1975-ös árvízre is, amelyre az emberek még kevésbé számítottak.
– Nagyon bízott magában a város – mondta Spielmann, majd a faluról betelepülőket magához idomító Marosvásárhely lassú, de biztos növekedését részletezte.
– Az 1950-es évekig kialakult a két város fogalma. Létezett egy hivatalos város, a Dandea városa, illetve volt a polgárság városa, amely az 1920-as kivándorlások miatt gyengült, de mégis elég erős maradt ahhoz, hogy a székelység vezető városa legyen. Vásárhely mindig Kolozsvárhoz mérte magát, nem Udvarhelyhez vagy Sepsiszentgyörgyhöz.
Lefejezett virágkor
A továbbiakban az 1945 előtti és utáni városkép körvonalazódott. A kultúra intézményes keretei ’45 után teremtődtek meg, azelőtt a városnak nem volt színháza – különféle "vándortruppok" érkeztek kétes értékű produkciókkal, olyan is volt, hogy egy színigazgatónak pénzt gyűjtött a lakosság, hogy távozzon –, mindössze két mozi és egy irodalmi kör – a Kemény Zsigmond Irodalmi Társaság – működött, illetve egyetem és múzeum sem létezett. A kultúrvárossá fejlődés fontos mozzanatának számít a Székely Színház megalakulása, illetve az orvosi egyetem Marosvásárhelyre költöztetése, melynek következtében a művészet támogatását lelki szükségletnek érző tanárok és diákok kerültek a városba. 1945 után alakult meg a művészeti líceum, amelyben a mai festőnemzedék kinevelődött, illetve a pedagógiai, tanárképző főiskola, amely a művészet újabb pártfogóit hozta a városba. Fontos várostörténeti pillanat következett be 1954-ben is, amikor a kolozsvári Színművészeti és Zene- Konzervatórium Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet néven Marosvásárhelyre költözött.
– Míg Bernády korában a civilizációra, 1945-től a kultúrára tevődött a hangsúly, Marosvásárhely komoly kultúrvárossá lett. A diktatúra évtizedeiben a politikum átvette a szerepet, és elkezdődött a kultúra leépítése. Novák Zoltán kutatása szerint ez 1974-től következett be. Ebben az időszakban nemcsak leépült a kultúra, de a kultúra támogatóinak rétege elhagyta a várost. 1989 decembere a fordulópont. Huszonnégy évvel a rendszerváltás után hiszem, hogy akkor sikerült egy hosszú folyamatot, egy romboló tendenciát megállítani – összegzett a történész.
Mínuszok és pluszok
A beszélgetés legizgalmasabb része természetesen a mai Marosvásárhelyről szólt, a "mi nincs ma?" kérdést járta körbe.
– Korábban működtek irodalmi körök a városban, ezek a diktatúra idején kitörési pontot, menekülési lehetőséget jelentettek. Ma ki irányítja a kezdő tollforgatókat, ki hajol le újra? Létezik ugyan számos civil szerveződés, de ezeket gyakran a politikum dominálja, mintha a politikum fejéből pattanna ki az ötlet az egyes szervezetek létrehozására – jegyezte meg Spielmann, majd a Látó irodalmi csapata kapcsán azt nehezményezte, hogy nem tudni, mekkora közönsége van a folyóiratnak, erre vonatkozó felmérés ugyanis nem készült.
A kultúrakedvelő vásárhelyiek rétegződése, az egyes írók, illetve rendezvények körül kialakuló kis törzsközönségek kapcsán Spielmann így fogalmazott:
– Az emberek már nem mindenevők. De ez jó, ez a nagyváros jellemzője, arra utal, hogy van miből választani. Egymásra tevődnek a rendezvények, a könyvbemutatókon elfogynak a könyvek, a színház épülete nem elég a könyvvásár áradatának befogadásához. Nem szabad előítéletekkel lenni a kultúrjelenségekkel szemben. Marosvásárhelyen van kultúrélet, létezik, csak fel kell fedezni – vonta le a következtetést a történész, majd kétértelműen utalt vissza az előadás címére (Marosvásárhely: flekkenkultúra – kultúrtörténet): – Marosvásárhelyen jól lehet lakni, kitűnő a kínálat.
– Mi helyettesíti a régi korzózást, a teret, amely kiveszett? – kérdezte Király István.
– A főtér megszűnt sétatér lenni. Az embereknek van lakásuk, illetve vannak "korcsomák", kávéházak, egyeseket felkap a divat, másokat leejt. A társadalmi lét régi, jó formája megszűnt, ma már nem "üthetem be" magam valakihez bejelentés nélkül. De vannak kis helyi főterek, agorák, és ezek körül kis közösségek alakultak. A társadalmi élet másik formáját a nagy rendezvények jelentik, azokon valósul meg a nagy társas magány.
Az elkövetkező percekben a közönség bekapcsolódásával a fiatal generációk kulturális létformájáról, illetve nemlétéről fogalmazódtak meg vád-, illetve védőbeszédek. Káli Király István, a Romániai Magyar Könyves Céh igazgatója az ’50-es, ’60-as évek kultúraigényéről, majd a ’90-es évek eufóriáját követő elsivatagosodásról szólt, ugyanakkor viszont azt is hangsúlyozta, hogy a marosvásárhelyi polgárok 19 éve eltartanak egy könyvvásárt, ehhez fogható teljesítménnyel egyetlen város sem büszkélkedhet. Kiss Éva irodalmi titkár a középiskolások gólyabáljaira, illetve a Református Kollégium négyévente átalakuló, színvonalában mégis állandó kórusára hívta fel a figyelmet, és azt üzente a mai nemzedékek bírálóinak, hogy a fiatalokon nem érdemes számon kérni a 30-40-50 évvel ezelőtti struktúrákat, ők ugyanis újrateremtik a kulturális megmutatkozás lehetőségeit. Spielmann Mihály igazi polgári derűvel válaszolta meg a beszélgetés alapkérdését:
– Igen, Marosvásárhely kultúrváros. Amíg én jól érzem magam a város kultúrájában, és nyugdíjasként is fontosnak érezhetem magam, ezt szubjektíven eldönthetem.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

In memoriam Szabó Csaba
2013. december 14-én délután 5 órakor a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Stúdió Színházának előcsarnokában különleges, az egyetem 1963–1987 közötti korszakának egyik meghatározó tanáregyéniségére, Szabó Csaba zeneszerzőre, az intézetben beszédtechnikát és zenei ismereteket oktató adjunktusra emlékeztető kötet bemutatására kerül sor.
Szabó Csaba /Ákosfalva, 1936. ápr. 19. – Szombathely, 2003. máj. 23./ akár Marosvásárhely zenei életének kiemelkedő személyiségeként, akár a színészképzés korszerűsítésének egyik jelentős képviselőjeként egyaránt számot tarthat az utókor tiszteletére, magas szintű értékelésére.
Az egyetemen található hivatalos dokumentumok szerint Szabó Csaba számára 1963. október 1- jétől állította ki a munkakönyvet a személyzeti osztály, helyettes adjunktusi beosztásban. Ezt követően 1964. október 1-jétől a helyettes jelzőt a törvényben előírt egy év leteltével eltörölte a hivatal, s véglegesített adjunktusa lett az intézménynek. 1966. október 1-jétől a marosvásárhelyi Állami Népi Együttes karmesterének nevezték ki másodállásban, azonban továbbra is teljes katedrája maradt a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben. 1987. szeptember 15- én szakadt meg adjunktusi beosztású alkalmazása, miután a kommunista diktatúra törvényei értelmében a kitelepedést kérvényező egyének nem taníthattak romániai oktatási intézményekben. 1988-tól 2003-ig a szombathelyi Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskolán folytatta zenepedagógusi pályáját, melynek során elméleti és gyakorlati szempontból egyaránt Kodály Zoltán zenepedagógiai koncepciója jelentette számára a legfontosabb iránymutatást.
A színészképzésben eltöltött negyedszázad során jelentős mértékben járult hozzá a beszédtechnika, a hangképzés és a színpadi beszéd oktatásának tudományos alapokra helyezett korszerűsítéséhez, valamint a zenei ismeretek és énekhangképzés kifejlesztéséhez; addig ezeket a diszciplínákat inkább tapasztalati alapokra építve oktatták az intézetben közreműködő tanárok.
Muzsikusi munkásságát tekintve elmondhatjuk, hogy Szabó Csaba egész élete, egész életműve "harcos" küzdelem a magyarság megmaradásáért és művelődéséért, a magyarság zenekultúrájáért: beleértve zeneszerzői, zenetudósi és zenepedagógiai tevékenységét is. Zeneszerzői és tudományos érdeklődése egyaránt szülőföldje magyar népzenei és zenetörténeti hagyományához kötötte: Marosvásárhelyt a Franz Schmidt-tanítvány Trózner József, majd Kolozsvárott a Gheorghe Dima Zeneakadémián a Kodály-tanítvány Jodál Gábor és Jagamas János növendékeként elkötelezett kutatója és művelője erdélyi nemzeti hagyományainknak. Seres András etnográfussal közösen 1991-ben megjelentetett Csángómagyar daloskönyve és az Erdélyi magyar harmóniás énekek a XVIII. századból című, 1999-ben a Magyar Művészeti Akadémia által a millenniumi pályázaton Arany Díjjal jutalmazott tudományos gyűjteménye örökre beírta a nevét a magyar zenekultúra történetébe, a magyar örökség aranykönyvébe.
Zeneszerzői életműve tematikai és műfaji szempontból rendkívül sokrétű, stílusában igen sokszínű. Az avantgárd új asszociatív zenei nyelvét a magyar zene harmóniás fundamentumába ágyazta. Vokális művei – a gyermekkarok játékosságától, vidámságától (Csingi-lingi reggelek) vegyes karainak drámaiságáig (Kőműves Kelemen) ívelnek, sajátos kórustechnikai megoldásokkal. Vokális-szimfonikus alkotásai – a Szent Márton-mise és a Szent Cecília-mise, miként a részben ide sorolható Passacaglia Kájoni János Székely miséjének Kyrie eleison dallamára című darab – a magyar evangéliumi zeneművészetnek talán legszentebb teljesítményei közé tartoznak. Szőllősy András Szabó Csaba zeneszerzői életművéről írt szavait a kötet előszavának írója idézi: "Ez a gyémánt kétféle ragyogást sugároz: a korszerűségét és az időtlenségét."
S ha majd egyszer, nem távoli időben, képes lesz valaki megírni az erdélyi magyar zenekultúra történetét, Szabó Csaba életművét a legfényesebb lapokra helyezheti el.
A Szabó Csaba Nemzetközi Társaság nemes feladata lehet az elkövetkező időkben az erdélyi magyar zenetörténet kutatásainak összefoglalása és közreadása a XVIII. századtól Seprődi János munkásságán át egész Szabó Csabáig – és tovább. Hiszen minden sovinizmus nélkül igaz lehet Csokonai Vitéz Mihály Marosvásárhelyi gondolatok című versének üzenete a XVIII. és XIX. század fordulójáról: "Itt van a legvégső oltára Pallasnak, Az emberiségnek, a csínosodásnak…" – napjainkig érő nemzeti elkötelezettség.
A bemutatásra kerülő kötet példaértékű alapossággal tekinti át Szabó Csaba életútját, művészi és pedagógusi pályáját. Az életmű fejezeteit különböző szerzők tollából olvashatjuk: Láng Gusztáv életrajzi vázlatát, a marosvásárhelyi évekről Csíky Csaba és Kovács Levente tanulmányait. Angi István, Pávai István és Elekes Márta írásai a zeneszerző műhelyébe kalauzolják az olvasót, a szombathelyi évekről Köteles György közöl átfogó szintézist.
A kötetet Ittzés Mihály és Szabó Péter szerkesztették. A kottagrafika Kocsis Tamás munkája. A borítóterv, a tipográfia, a tördelés az Írisz Repro Stúdióban, Kecskeméten történt. Felelős kiadó a Cellissimo Bt. ügyvezetője, Budapest, 2013. Nyomdai kivitelezés: Prime Rate Nyomdai Kft., Budapest. Felelős vezető: dr. Tomcsányi Péter. Az előszót Tóthpál József jegyzi.
A kötetben az életművet átfogóan bemutató, gazdag dokumentációs anyag található, Szabó Csabáné Szánthó Klaudia és Szabó István válogatásában és összeállításában. A művész hagyatékának és szellemiségének ápolója a halála óta elmúlt évtizedben a Szabó Csaba Nemzetközi Társaság. A függelékben dokumentumok, interjúk, nyilatkozatok, kritikák, beszámolók, levelek, nekrológok, megemlékezések, valamint Szabó Csaba műveinek (zeneművek, irodalmi művek, hangfelvételek) jegyzéke található.
A könyvbemutatón több tanulmány szerzőjével (Csíky Csaba, Elekes Márta, Pávai István – aki vetítéssel egybekötött előadás keretében méltatja Szabó Csaba népzenével kapcsolatos munkásságát) találkozhat az érdeklődő közönség, jelen lesznek Szabó Csaba családjának tagjai, özvegye és fia, valamint volt tanárkollégák, tanítványok. Csíky Csaba összeállításában elhangzik néhány, Szabó Csaba által szerzett kórusmű és zongoradarab (Ávéd Éva előadásában). Az esemény mediátora Kovács Levente.
Kovács Levente
Népújság (Marosvásárhely)

Ma nyílik Sepsiszentgyörgyön a Kommunista Diktatúra Áldozatainak Emlékháza
Mért nem pusztult ki, ahogy kérték? Mért nem várta csendben a végét? Miért, hogy meghasadt az égbolt, Mert egy nép azt mondta: „Elég volt.” Márai Sándor: Mennyből az angyal A kommunista diktatúra áldozatainak tiszteletére Sepsiszentgyörgyön ma olyan emlékházat avatunk és nyitunk meg, amely méltó társintézménye – és nem konkurense! – a máramarosszigeti Kommunizmus Áldozatai Emlékházának és Kutatási Központjának, a budapesti Terror Házának.
Becslések és hozzávetőleges számítások szerint 1945 és 1989 között mintegy kétmillió állampolgárt hurcolt meg a román kommunista diktatúra. Kétmillió ember szenvedett a román gulágokon, a negyven politikai börtönben, a „halál csatornájaként” emlegetett Duna-csatornánál, a poklok poklaként emlegetett Duna-deltai megsemmisítő munkatáborokban, a közbűntényesek számára fenntartott, valójában szigorított fegyházakká változtatott büntetés-végrehajtási intézményekben. A kommunista hatalomátvétel után a leghírhedtebb hazai börtönökbe zárt politikai és szellemi – valójában lefejezett – elitet, a kuláklisták barbár kegyetlenséggel agyonlőtt vagy teljesen kisemmizett, földönfutóvá tett, öngyilkosságba kergetett több tízezer áldozatát, s az osztályellenségnek kikiáltott, ezáltal fizikai megsemmisítésre ítélt arisztokratákat, földbirtokosokat szintén joggal tekintjük a kommunizmus áldozatainak.
Fájdalmas számok
Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc eszméivel való azonosulás, majd a forradalom leverése kiváló ürügyet jelentett a desztálinizációt csak mímelő román kommunista diktatúra számára a példátlan retorzióra. 1950 és 1968. március 31-e között 91 333 személyt tartóztattak le, közülük 73 636 gyanúsítottat állítottak hadbíróság elé. Rajtuk kívül adminisztratív büntetéssel további 25 740 személyt internáltak különböző munkatáborokba, megsemmisítő munkatelepekre. 1949. március 2-áról 3-ára virradó éjszakával kezdődően 60 000 állampolgár számára jelöltek ki kényszerlakhelyet. A magyar forradalom hatását a letartóztatási hullám fokozására a következő adatok bizonyítják: 1956 és 1962 között összesen 24 629 személyt tartóztattak le, a csúcsot 1959 jelentette, amikorra felgöngyölítették a szervezkedések és szervezkedési kísérletek döntő többségét, 8910 embert. 1950 és 1968. március 31-e között 129 személyt ítéltek halálra, közülük 34 legionárius, 10 egykori történelmi pártok tagja, 84 más kategóriájú és büntetlen előéletű. A kivégzésekről nincsenek pontos adataink. 1958-ban például az adatok szerint 34 halálos ítéletet hajtottak végre, ám a tényleges szám ennél jóval magasabb, hiszen a Szoboszlai Aladár római katolikus pap nevével fémjelzett per tíz kivégzett áldozata közül a kimutatás csak három nevet említ, az érmihályfalvi csoportból kivégzett Sass Kálmán református lelkészt és dr. Hollós István hadbíró századost meg sem említik. 1957 és 1959 között 9959 elmarasztaló, azaz börtönbüntetéssel végződő ítéletet hirdettek ki, 45 személyt végeztek ki, 139 személy hunyt el a vallatások, illetve a börtönbeli kínzások, szenvedések nyomán. A túlélők visszaemlékezése szerint a romániai politikai börtönökben az életkörülmények a szovjet gulágokon megtapasztalt állapotoknál is rosszabbak voltak. A hírhedt szovjet hadifogságból – ki tudja, hány tetvetlenítés, költöztetés, testi motozás ellenére is – Zsigmond Ferenc, a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet főtitkára hazahozhatta az azóta könyv alakban is megjelent, szivarpapírra írt naplóját, a romániai börtönökből egyetlen feljegyzés, naplótöredék sem kerülhetett ki! Szerzőjét azonnal könyörtelenül agyonverték volna! Így csak a véges emberi memória, visszaemlékezések segítségével idézhetjük meg a romániai börtönök szadista, embertelen, minden abszurd drámán túlmutató világát.
Betartott ígéret
Tavaly a Sepsiszentgyörgyön felavatott emlékparkban a beszédek során ugyanolyan lelkesedéssel fogalmazódott meg az ígéret – mint 1848. november 16-án (más források szerint 23-án) Gábor Áron bejelentése, „Lészen ágyú!” –: egy év múlva olyan emlékházat avatunk, ahol a földbirtokosok, arisztokraták kényszerlakhelyre hurcolásától, az erőszakos kollektivizálástól, Márton Áron erdélyi római katolikus püspök golgotajárásától kezdve a mérhetetlen emberi szenvedés dokumentumai, tárgyi emlékei egy helyen láthatók, tanulmányozhatók, ahová összegyűjtjük az eltelt huszonhárom esztendő levéltári kutatásainak, dokumentumfilm-termésének eredményeit. Így kap történelmi hátszelet a Háromszék 1848–49-es önvédelmi harcára való hivatkozás: ahogyan a háromszéki székely-magyarok több évtizedes kitartó küzdelem után hazahozták Gábor Áron egyetlen megmaradt ágyúját – a Székely Nemzeti Múzeum egyik páratlan értékű darabját –, ugyanúgy a sepsiszentgyörgyi Terror Házába gyűjtjük össze mindazt, amit Márai Sándor a világ bármely táján, bármely országában élő egyetemes magyarság nevében örök érvényűen így fogalmazott:
„Angyal, vidd meg a hírt az égből,
Mindig új élet lesz a vérből.”
Ebben az emlékházban fogunk – a másik magyar költőóriást, Ady Endrét idézve – „összebújni, akik egymás ellen annyit vétkeztünk”! Áll az emlékpark, és ma megnyitjuk – talán nem is annyira nagy túlzással és sarkítva – „az emberi szenvedés és szabadság emlékházát”. Minderre azért kerülhetett sor, mert az egykori politikai elítélt, Török József, a Volt Politikai Foglyok Szövetsége háromszéki szervezetének elnöke mert merészet és nagyot álmodni, s városának vezetése azt támogatta. Budapesten a Terror Házánál, Máramarosszigeten a Börtön-Emlékmúzeumban, Bukarestben a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács levéltárában látványtervezők, muzeológusok, történészek sokasága szorgoskodott, hogy a 21. század követelményeihez igazodó modern és ugyanakkor sokkoló kiállítást varázsoljon a szétszórt dokumentumokból, tárgyi emlékekből. Török József – merjük kimondani! – sepsiszentgyörgyi hályogkovácsként érzett rá a hihetetlenül nagy feladat kihívásaira, hadakozott, kért, kilincselt, udvarolt – ahogy a pillanatnyi helyzet megkívánta –, hogy elkészüljön élete legfontosabb műve: előbb az emlékpark, most pedig az emlékház.
E sorok írója talán a legközelebbi szemtanúja, követője volt ennek a nem mindennapi közelharcnak, és már az ötlet megfogalmazásakor felajánlotta: az 1990 elején megkezdett, a romániai, erdélyi ötvenhattal kapcsolatos kutatásai során megtalált legfontosabb levéltári dokumentumok, periratok, a letartóztatáskor készült, az emberi megpróbáltatásokat mindennél hívebben tükröző fényképek, az ítéletek, a kivégzési jegyzőkönyvek itt kapjanak őrzési helyet. Ugyanezt tette a Bolyai Tudományegyetem második csoportjának perében kutakodó Benkő Levente publicista, Ioana Boca, a romániai egyetemi hallgatók 1956-os szervezkedéseit tanulmányozó bukaresti kutató és azok a még életben lévő egykori politikai foglyok, akik legféltettebb tárgyi emlékeiket küldték el a készülő emlékháznak. Furcsa paradoxona a múzeumszervezéseknek: a sajátos, „velünk ez is, az is megesett” erdélyi sors velejárójaként a budapesti Terror Háza valóban döbbenetes fotómontázsáról, a máramarosszigeti börtön-múzeum márvány emléktáblájáról fájdalmasan hiányzik a Romániában kivégzettek, a börtönökben agyonvertek, agyonkínzottak, a halálba kergetett erdélyi magyar politikai foglyok neve, adatai. Ezért döntöttünk Török Józseffel úgy: a magyar forradalom és szabadságharc eszméivel való azonosulásért, azok teljes mértékű felvállalásáért Romániában kivégzett tizenkét erdélyi, partiumi, bánsági magyar és két román neve mellett a sepsiszentgyörgyi emlékházban feltüntetjük a Budapesten kivégzett nyolc erdélyi származású magyar nevét és adatait is!
Beszélő tárgyak
Az emlékház pannói, bemutatott tárgyai, dokumentumai – mint cseppben a tengert – az egész véres, egyéni és közösségi drámákkal teli 20. század közepével kezdődő történelmet megidézik, kezdve a kötelező beszolgáltatásokkal, padlások lesöprésével, a hírhedt kuláklistákkal, folytatva a földbirtokosságnak mint rétegnek a fizikai megsemmisítését előirányzó, 1949. március 2-áról 3-ára virradó éjszakára időzített deportálásával. Háromszék arisztokratáinak, földbirtokosainak is az embert próbáló szenvedés jutott osztályrészül: a kommunista diktatúra rájuk fogta, hogy az erőszakos kollektivizálás ellen ők lázították fel például a gidófalvi gazdaembereket, a karhatalomnak miattuk kellett erőszakot alkalmaznia. Büntetésképpen a sepsiszentgyörgyi kényszerlakhelyre hurcoltakat Dobrudzsa terméketlen, mocsaras területeire deportálták, ahol a földbe ásott kunyhókban, vályogházakban olyan méltósággal viselték a rájuk mért sorscsapásokat – többen közülük ott alusszák örök álmukat –, hogy a románság csodálatát is kivívták. Az elhurcolt háromszéki agrárszakemberek – köztük a drága emlékű dálnoki Beczásy Pista bácsi – honosították meg Dobrudzsában az addig ismeretlen krumplitermesztést.
Nem véletlen, hogy a sepsiszentgyörgyi emlékházban is méltó helyet és teret kapott a kisebbségi jogokért, minden kisebbség jogaiért, így az erdélyi magyar zsidóság deportálása ellen legkövetkezetesebben kiálló Márton Áron erdélyi római katolikus püspök golgotajárása. Nemcsak remélem, hanem biztosan tudom: a sepsiszentgyörgyi emlékház konferenciatermében is meghallgathatjuk a Kézdivásárhelyen 1968-ban született Msgr. dr. Kovács Gergely prelátus, a Kultúra Pápai Tanácsa irodavezetőjének, egyházjogásznak, Márton Áron boldoggá avatási ügye posztulátorának előadását, és megtekinthetjük Maksay Ágnesnek az 1980. szeptember 29-én, 84 éves korában elhunyt nagy püspök életútjáról készült dokumentumfilmjét. Különös ajándéka a kisebbségi sorsnak, hogy a 20. század magyar történelmében mindössze hárman tudták, meddig lehet elmenni a kompromisszumok megkötésében. Első helyen áll Márton Áron erdélyi római katolikus püspök, utána következik a mártírhalált halt felvidéki gróf Eszterházy János, aki a szlovák parlamentben egyedül szavazott a zsidó törvények és deportálások ellen, őket követi az ugyancsak erdélyi származású, Duna melléki református püspök, Ravasz László, a 20. század legnagyobb magyar gondolkodójának, Bibó Istvánnak az apósa. A mai nemzetiségi politikusok igazán tanulhatnának tőlük: a kompromisszumok kérdésében meddig lehet és kell elmenni! Belépve a sepsiszentgyörgyi emlékház belső termeibe, kibomlik előttünk az 1950-es évek második felének, végének, a hatvanas évek elejének, közepének teljes megtorló gépezete. Melyik politikai pert emeljem ki a hatvanegy szervezkedés és szervezkedési kísérlet közül? Hiszen a magyar forradalom és szabadságharc eszméivel való azonosulásért – az egyetemes jogtörténet furcsa fintoraként! – még 1965-ben is ítéltek el erdélyi magyarokat. Köztük éppen a Török József nevével fémjelzett tizenkét tagú csoportot, amelynek tagjait 1965. november 13-a és december 28-a között tartóztatták le. Mindez azért is az egyetemes jogtörténet egyik legfurcsább paradoxona, mert miközben Nicolae Ceauşescu arról papolt, hogy Romániában nincsenek politikai foglyok, elítéltek – a leghírhedtebb romániai börtönök tele voltak politikai foglyokkal.
(folytatjuk)
Tófalvi Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szenvedéllyel a színházért – Interjú Nemes Levente szentgyörgyi színművésszel
„Bármilyen szerepem volt, bármilyen verset mondtam, arra kényszerített a sorsom, hogy mindent az erdélyi magyarság sorsára mintázzak. Ez el is szegényítette, de gazdagította is az előadásmódomat, mert mélységet adott neki.”
– Legutóbb azzal lepett meg, hogy a sepsiszentgyörgyi színészek Tesztoszteron zenekarában a Tankcsapda Egyszerű dalát énekelte. Kinek volt az ötlete?
– Egy kollégám kért fel, nekem is meglepetés volt, nem azért, mert olyan nagy drámai színésznek tartom magam, hanem, mert soha nem tudtam idejében belépni, miközben szerettem énekelni. Nagy Alfréd kollégám valamit meglátott bennem, megígérte, hogy segít, eljött hozzám egy gitárral, és próbáltunk keményen, aztán én is egyedül, mert ez olyan kihívás volt, ami elől nem akartam kitérni. Szeretem a kihívásokat, az ütközéseket.
Nemes Levente
Színművész, előadóművész, színházigazgató, 1939-ben született Medgyesen. Marosvásárhelyen érettségizett, a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán szerzett diplomát. Színészi pályafutását 1962-ben kezdte. Tíz évig a marosvásárhelyi Székely Színház, majd 1973 óta a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulatának tagja, utóbbit 1992 és 2005 között igazgatta is. Több filmben és tévéjátékban szerepelt. Önálló előadóestjei a hetvenes–nyolcvanas évek emlékezetes művészi eseményeinek számítottak. Gyakran lép fel a bukaresti rádió magyar nyelvű adásaiban, de nemegyszer vállalja pódiumműsorok rendezési feladatát is. 1998-ban Kádár Imre-díjat, 2007-ben Jászai Mari-díjat, 2009-ben Kaszás Attila-díjat kapott. 2001-ben a Határon Túli Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján életműdíjban részesült.
Aztán nagyon kellemes élmény volt, a közönség megajándékozott a szeretetével, azért is, mert ilyen szerepben még nem nagyon láttak, de együtt is énekeltek velem. Aztán a szomszédban egyszer feltették az Egyszerű dalt, egy fiúcska elkezdte énekelni, én is bekapcsolódtam, és az unokám felkapta a fejét, hogy én ezt tudom.
Különben a humor nem idegen számomra, sokat foglalkoztam Bajor Andorral, 1985-ben összeállítottam egy önálló Bajor-estet, dal, vers és próza is volt benne, a bemutatóra a szerző is leutazott, de utolsó pillanatban letiltották, évek múltán még a műsorfüzetet is bezúzták. 1992-ben a harmadik Színházi kollokviumra felújítottam, de csak egyetlen előadást ért meg, mert éreztem, hogy sokkal több munka lenne vele, de én közben igazgató lettem. Karinthytól tanultam, hogy a humor nem ismer tréfát.
– Sokunknak Nemes Levente hangján szólal meg Székely János Dózsa című poémája, amit az Ön előadásában lemezen is rögzítettek. Mit jelentett Önnek ez a monodráma?
– Készültem arra, hogy most, az 500 éves Dózsa-évfordulón valakinek eszébe jut, hogy én ezt legalább 250 alkalommal játszottam, ezért újra elkezdtem önszorgalomból foglalkozni a szöveggel. A Dózsának országos turnét szervezett a marosvásárhelyi, majd később a sepsiszentgyörgyi színház is, Bukarestben, Temesváron, Zsombolyán és Dálnokon is bemutattam, 1970-ben az első tévéjáték a magyar adásban a Dózsa volt.
Most ötszáz éves Dózsa-évforduló van, és senkinek nem jutott eszébe ez a 250 előadás. Nekem iszonyatos munkába került volna felújítani, de arra gondolok, hogy valami hibádzik a kulturális életünkben: senki nem tartja számon, nem hangolja össze az ügyeket, a személyeket, a teljesítményeket. Senkinek nem jutott eszébe, hogy megszólaltassa Székely Jánost, aki egy remekművet írt.
A Dózsa akkor, ’64-ben robbant, az erdélyi magyarságról szólt, benne volt az is, hogy az uraink elherdálták az országot, nem gondolkodtak okosan és felelősségérzettel. Amikor először olvastam az Igaz Szóban, az erőszakos marosvásárhelyi elrománosítás miatt is sírva ömlött ki belőlem, szinte jobb volt ez az első olvasat, mint a bemutató. Akkor több színésztársammal írtunk Székely Jánosnak, hogy szeretjük a Dózsát, tiszteljük és becsüljük az íróját. Az átértékelés után félő, hogy már nem annyira húsbavágó.
– Most nincs akkora áthallás?
– Most is van egyfajta szolidaritás a közönséggel, azóta is erőteljesen figyelek saját problémáinkra. Nagy élmény volt például számomra a székelyek nagy menetelése. Nagyon drukkoltam, nagyon féltem, mert az aggodalmaskodók, a kritikák, a lenézések megpróbálják hitelteleníteni az autonómiamozgalmat. De számomra egyértelmű, ha nem lesz autonómia, a nyilvánvaló beolvadás a sorsunk.
– A rendszerváltás előtt fontosabb volt a sorok mögötti üzenet?
– Bármilyen szerepem volt, bármilyen verset mondtam, arra kényszerített a sorsom, hogy mindent az erdélyi magyarság sorsára mintázzak. Ez el is szegényítette, de gazdagította is az előadásmódomat, mert mélységet adott neki. Ezzel nagyon sok mindent lehetett hitelesíteni, mint ahogy a zsidóságnak a holokauszt borzalmas élménye minden műalkotásban ott van. Nem tudnak szabadulni tőle, de ez ad erőt.
– Sok egyéni előadása volt, például a Visky Árpáddal közös József Attila-est. Milyen a viszonyulása a versekhez?
– Visky minden ellenkező híresztelés ellenére jó barátom volt, fél mondatokból is értettük egymást, hasonlóképpen gondolkodtunk. Egyben különbözött a véleményünk: ő azt mondta rólam, hogy megalkuvó vagyok, én meg róla, hogy önpusztító. Én az ellenállás legjobb formájának azt tartottam, hogy mindenki elvégzi a feladatát. Abban viszont mélységesen egyetértettünk, hogy a költők a mi tanítómestereink. A költőknek sokkal tartozom az életben.
Ez olyan módon működik, mint a Biblia, úgy tűnik, hogy véletlenül teszem rá a kezem József Attilára, Petőfire, Székely Jánosra, de mégsem véletlen, hogy éppen az a vers kerül a kezem ügyébe, mert eligazítást kapok belőle az életre. A költőknek éppen ez a feladatuk, hogy olyan összefüggéseket és mélységeket találjanak meg, amelyekre a mi lelkünk nem kellőképpen nyitott.
– A versek révén jutott el a színészmesterséghez. Érezte valaha úgy, hogy beskatulyázták versmondónak, drámai színésznek?
– Nem. Mert ez igaz. Én nem vagyok igazi színészalkat. Nem rosszindulatúan, de azt mondták nekem, hogy olyan vagyok inkább, mint egy református pap. Azért voltam én paposabb, mert én úgy gondoltam magamra mint színészre, mint a régi görögök, Thália papjaként. Én 1948-ban a Csorgónál a székely vértanúk emlékművénél a magyar népszövetség felkérésére elszavaltam Petőfi 1848 című versét.
Éreztem a felém irányuló figyelmet, szeretetet, ez meghatározó volt egy kilencéves fiúcska számára. Nem bánt, hogy sokan versmondónak tartanak, bár sok szerepet játszottam, és egyik másikra szívesen is emlékszem. Nem, mert nagyszerű voltam, hanem mert úgy érzem, eljutottam a képességeim határára. Ez a legfontosabb, amit tehetünk az életben, hogy eljussunk a képességeink határára.
– Miért vállalta a színházigazgatást?
– Ennek előzménye volt. Néha arra gondolok, hogy tudat alatt mindig arra készültem, hogy színházigazgató leszek. Pedig ’89 előtt ez fel sem merült, hiszen akkor le kellett volna feküdjek a rendszernek, nekem pedig sokkal drágább volt a függetlenségem, eszembe sem jutott, hogy eladjam magam, és a véleményem szabadságát korlátozzam. Azt mondtam, cédulás vagyok, egy kicsit bolond, bármit mondhatok. 1962-ben megalakult a román társulat Marosvásárhelyen, és ezzel odakerült a bukaresti színházi szellemiség.
A bukaresti rendezők a Szovjetunióban tanultak Meierhold, Vahtangov égisze alatt, és hazatérve a rosszul értelmezett Sztaniszlavszkijhoz képest egy modernebb, korszerű színházat csináltak. A magyar színjátszás ötven évvel volt lemaradva tőlük. A román tagozat hozta az új szellemet, a színészek szervezkedni kezdtek, hogy Tompa Miklós már megcsontosodott, le kell váltani. Én akkor azt mondtam, ez igaz, de ki lesz az utódja. És hét évig hét igazgató állt a színház élén, miközben csúszott lefelé, míg a Csorba–Harag-páros helyrehozta.
Nekem Tompa Miklós – nem szeretem a szót, hogy példakép, inkább a lelki társam volt. Sokat tanultam tőle színházról, társadalomról, emberségről, nőkről. Kicsit én voltam a lelki szemetesládája, miután leváltották, én is kerestem a vele való találkozást, ő meg a fájdalmait mondta el nekem, általában rossz véleménye volt arról, ami a színházban történt.
De mégis meghatározó volt számomra a váltás: a későbbiekben sokat olvastam és jegyzeteltem a színházcsinálók, Meierhold, Vahtangov, Strehler könyveit, mintha valóban a színházigazgatásra készültem volna. 1989 után két hónapig a Színházi Megmentési Front elnökeként igazgattam az intézményt, de hamar visszaállt a régi status quo, akiket a közgyűlés elhajtott decemberben, februárban visszatértek. De épült le a színház, sokan elmentek, én is sikeresen versenyvizsgáztam Marosvásárhelyre, aztán újra megválasztottak igazgatónak és maradtam.
– Most miként értékeli azt a döntést, hogy 1995-ben a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház nyolc színészét és Bocsárdi László rendezőt Sepsiszentgyörgyre hívta?
– Máig csak az bizonyosodott be, érdemes arra törekedni, hogy értéket hozzunk létre. A színházi új törekvés egy kicsit mindenkit megmozgatott, az emberek vitatkozni kezdtek, kinyílt a szemük, kezdték kinőni a provinciális szemléletet. Kezdetektől provinciaellenes színház volt, ez volt a titka. Bocsárdival erre törekedtünk, és ebből nem engedtünk egy jottányit sem. Az elismerés azonban nem az lett, hogy idővel megnövekedett a nézők száma, mint ahogy én azt elvártam. Hogy meglátják, ez a színház érvényes, érdemes odafigyelni rá, megtanulják élvezni. Mert a művészetet meg kell tanulni, ha nem szereztem meg bizonyos alapokat, a szimfonikus zenét sem tudom értékelni.
Én a rendszerváltás előtt azt hirdettem, hogy falura kell menni, évente ötszáz előadás volt, gyakran napi három. Tehát nem a munkától féltem, hanem mivel lehetőség nyílt rá, szerettem volna igazi színházat csinálni. A nézők nem jöttek vissza csőstül, de a művelődési minisztérium három évvel ezelőtti felmérése szerint Sepsiszentgyörgyön pezseg a művelődési élet, a város fordít a legtöbbet kultúrára. Úgy érzem, ennek a folyamatnak az elindításában a színháznak nagy szerepe volt, és számomra ez jelent elégtételt.
– Akkor sok támadás érte. Megérte vállalni a kockázatot?
– A kollégáim sem értettek egyet, a közönség felháborodott leveleket írt, ez engem rettenetesen megkínzott, és közben meg kellett őriznem a hitemet. Az akkori városvezetésnek is mondtam, nem az a célunk, hogy ellenetekre rossz színházat csináljunk, hanem hogy meggyőzzünk az igazunkról. Volt olyan is, hogy az önkormányzat azzal akart közönségbarát előadásokra kényszeríteni, hogy nem adtak pénzt. Megvádoltak, hogy sikkasztottam az alapítványtól, de nem találtak semmit, így az ügyészség szinte bocsánatot kért. Életemben nem akartam egyebet, mint a színház ügyeit jól intézni, és jó színházat csinálni.
– És közben újra megtalálták a szerepek. Hogyan formálódtak meg Önben ezek a figurák?
– Korábban hagyományos színházi modorban játszottam. Lehettem volna korszerűbb, de ezt tanultam. Bocsárdi megpróbált rávenni, hogy az ő víziója, művészi elképzelése szerint játsszak. Nekem borzasztóan nehezen ment, hogy a korszerű színjátszást megtanuljam. Néztem a Pálffy Tibor és Bocsárdi Gabi gyönyörű kettősét a Kasimir és Karoline-ban, semmi köze nem volt a hagyományos színjátszáshoz, de láttam, hogy ez nagyszerű.
A velem egykorú kollégáim azt mondták, én vagyok a legjobb az előadásban, de én a lelkem mélyén éreztem, hogy az a jó, amit ők csinálnak, hogy érdemes lenne megpróbálni. De nem ment, megbuktam a Szeget szeggel főszerepében, az Agamemnonban, A nép ellenségében. A Szeget szeggel előadásban valójában sikerem volt, de én ereztem, hogy nem vagyok jó, ez tulajdonképpen bukás. És ennek az lett a következménye, hogy szövegzavaraim lettek, bizonytalan voltam, nem okozott örömet a játék, vagy ha mégis, elmentem valami deklamálás felé.
Míg a Romeó és Júliában, egy nyúlfarknyi szerepben megéreztem valamit, bátorságot kaptam, aztán jött az Othello, az Ilja próféta, A nyugati világ bajnoka, A csoda és mások, szép lassan araszolgatva. Nem azt mondom, hogy ugyanolyan jól játszom, mint Hobóék (Pálffy Tibor), de sikerült levetkőznöm bizonyos sallangokat. Persze vannak nézők, akik ugyanúgy, mint én, másfajta színjátszáson nevelkedtek, azt várnák el most is tőlem, de a posztmodernnel megváltozott a világunk, és én ezt megpróbáltam. Nem azért, hogy valahova besoroljam magam, hanem a megismerés vágya űzött, a kihívás: ez egy másfajta színjátszás, hadd lám, én tudom-e.
– Most hogy látja a színház szerepét és benne önmagát?
– Próbáltam utánajárni, tanulmányokat olvastam: úgy látom, most sok benne a divat, a kóklerkedés, lévén, hogy bármit szabad, teret ad olyan embereknek is, akiknek nincs igazi mondanivalójuk. De aztán ők lelepleződnek, és nézem például Radu Afrim előadásait, sok mindent megenged magának, dobál össze-vissza mindent bele a zsákba, de ez valahogy a keze alatt mégis értelmet nyer. Ő nem sajnálja a színháztól az idejét, az idegrendszerét.
Én szenvedélyesen csináltam a színházat, erre szerződtem az életben, ez volt számomra az átok és öröm, szerelem és gyalázat, és sorolhatnám az ellentétpárokat. Giorgio Strehlertől tanultam, hogy minden színházi ember munkája csak annyit ér, amennyit a mindenkori előadás érdekében tesz. Ez nem azt jelenti, hogy arrébb teszek egy széket, hanem önfeláldozást. Hogy szívemmel, lelkemmel, ösztöneimmel, idegrendszeremmel támogatom az előadást, ha kell, bármit megteszek, estétől reggelig, reggeltől estig, otthon kézállásban, szenvedélyesen dolgozom a színházért.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

Elhunyt Halasi Erzsébet színművész
Augusztus 12-én elhunyt Halasi Erzsébet színművész, a nagyváradi Szigligeti Színház társulatának nyugalmazott tagja. 1940. október 5-én született Szegeden, édesapja Halasi Gyula színművész a nagyváradi magyar színjátszás emblematikus alakja volt.
Halasi Erzsébet a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben végzett 1961-ben, majd nagyváradi színház szerződtette. Lírai és karakterszerepek hosszú sorát játszotta el. „Azt mondják, hogy a színészmesterséghez szerencse is kell. Bizonyára így van, de csak a tehetséges színész válhat művésszé.
Szabadság (Kolozsvár)

Elhunyt Dehel Gábor
A kolozsvári színész-rendezőt íróként is ismerhettük, Székelyudvarhelyen is sokat rendezett, illetve játszott.
Az ismert színész-rendezőt 74 éves korában érte a halál hétfőn. Dehel Gábor 1940. április 29-én született Szatmárnémetiben, 1962-ben végzett a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben. A Kolozsvári Állami Magyar Színház színész volt, de a nyolcvanas években rendezői szakot is végzett Bukarestben.
A kilencvenes években kezdett rendezni a Kolozsvári Magyar Operában, többek között Huszka Jenő Mária főhadnagyát, illetve Kacsóh Pongrác János vitézét vitte színre, ugyanakkor Erkel Ferenc összes operáját színpadra állította.
A színészet és a rendezés mellett Dehel író is volt, hiszen több novelláskötete is megjelent, de készített színészportrékat is (például Bisztrai Máriával, Petru Groza színész-lányával is készített egy interjúkötetet, és Márton Melindával is), illetve riportokat, színházi cikkeket és drámákat is írt.
Két regénye, a Kulisszatitok (1974) és az Öngól (1980) is megjelent. Munkásságáról, pályafutásáról ebből a Szabadság napilapnak adott, néhány évvel ezelőtt interjújából is sokat meg lehet tudni.
Dehel Gábor a kétezres évek elején több évig játszott és rendezett a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Szanházban is. Színészként a Komámasszony, hol a stukker? című előadásban a Méltóságos urat, a Don Juanban a címszereplő apját, a Sorin Militaru által rendezett Sirályban pedig az öreg Szorin Pjotr Nyikolajfevicset alakította.
Ő rendezte a Viktória (2001), a Mágnás Miska (2002), a Csárdás (2003) operetteket, illetve A szabin nők elrablása (2004) című zenés bohózatot is.
KATONA ZOLTÁN
Dehel Gábor /Szatmárnémeti, 1940. ápr. 29. – Kolozsvár
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

A Bolyai Tudományegyetem pere (A forradalom visszhangja Erdélyben) 2.
A kolozsvári képzőművész-hallgatók, majd a szovátai szervezkedők első csoportjának 1956. október 28–29-ei letartóztatása – Kelemen Imre elsőrendű vádlottat és hét társát fegyveres szervezkedés vádjával 1956. december 16-án ítélte el négy és tíz év közötti börtönbüntetésre a Kolozsvári Katonai Törvényszék – részben cáfolja azt az állítást, miszerint a legfelsőbb román párt- és államvezetésben a magyar forradalom kitörésének hírére óriási pánik uralkodott volna.
Való igaz, a Magyarországon és Budapesten történtekről a romániai sajtó először 1956. október 25-én tájékoztatott, a jól ismert „fasiszta-horthysta terror”, a „fasiszta huligánok”, az „imperialista ügynökök”, a „csőcselék ellenforradalmi kalandja”, „ellenforradalmár bandák fegyveres támadása a magyarországi népi hatalom ellen”  mantrázó fordulatok kíséretében. A román sajtó mindvégig ellenforradalomnak minősítette mindazt, ami Magyarországon, Budapesten történt. A sajtó „kivárását” Moszkva, a szovjet pártvezetés sugallta. A Gheorghe Gheorghiu-Dej főtitkár vezette Román Munkáspárt központi vezetősége az első sokk után 1956. október 24-én déli egy órára összehívta a szűk pártvezetést, a Politikai Bürót, és döntöttek arról, hogy a magyarok által nagyobb számban lakott tartományokba teljhatalmú megbízottakat küldenek, vezetésük alá rendelik a hadsereget, a tartományi Securitatét, a milíciát, a vállalatok igazgatóit. Ugyanakkor döntöttek arról, hogy a román–magyar határt lezárják, a hadsereget mozgósítják, a Magyarországról érkező sajtótermékeket, leveleket a legszigorúbban ellenőrzik. A magyar nyelven is jól beszélő Miron Contantinescut Kolozsvárra, Fazekas Jánost a Magyar Autonóm Tartományba, Szenkovics Sándort Nagyváradra, Muzsik Mihályt Nagybányára vezényelték, az 1955-ben a börtönből kiszabadult Márton Áron erdélyi római katolikus püspök „mozgását” – e sorok írójának véleménye szerint a 20. század legnagyobb magyarja, aki hajszálpontosan tudta, hogy a kompromisszum keresésében meddig lehet elmenni! – a püspöki székhelyre korlátozták, magyarán: hivatalosan „felkérték”, nehogy elutazzék Gyulafehérvárról! Fazekas János – akinek a szerepét  a Trabant-kiutalásoknak köszönhetően számos történész, író, publicista még ma is egyértelműen pozitívan értékeli (!?) – politikai tőkét akart kovácsolni, és már Bukarestből összehívta a legnagyobb tekintélyű marosvásárhelyi  értelmiségiek gyűlését, pontosan körvonalazta: minél keményebb és zaftosabb kifejezések kíséretében – „a fasiszta huligánok a csecsemők, az ártatlanul meglincselt kommunisták vérében gázolnak”! – ítéljék el a „magyar ellenforradalmat”, kötelezően nyilvánítsák ki a hűségüket, elkötelezettségüket, odaadásukat a Román Munkáspárt, személyesen Gheorghe Gheorghiu-Dej főtitkár, a szocializmus vívmányai iránt! A Magyar Autonóm Tartomány pártbizottságának levéltárában az 1956. október 24-ei, az 1956. november 2-ai, a hírhedt Lelkiismeretünk parancsszava elítélő nyilatkozatot „kigyöngyöző” gyűlések teljes és gyorsírásos jegyzőkönyve megtalálható az Országos Levéltár Maros megyei fiókjában, lefénymásoltattam, és a dokumentumok birtokában hiteles képet próbálok nyújtani a Magyar Autonóm Tartomány, a Székelyföld akkori politikai és szellemi elitjének megalkuvásáról. Fazekas Jánossal néhány évvel a halála előtt  nagyinterjút készítettem. Beismerte: a korabeli román, magyar sajtóban futószalagon gyártott hűségnyilatkozatok – Simó Géza Bútorgyár, Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet, Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet – „vérgőzös” kifejezéseit az ő javaslatára illesztették a szövegekbe. Azt is kijelentette: a román hivatalos párt- és állami küldöttség élén Belgrádban tartózkodó Gheorghe Gheorghiu-Dej főtitkárral – forródróton – közvetlen telefonkapcsolatban állt, és az ő – Fazekas János – érdeme, hogy sikerült megakadályoznia mintegy 2500 székelyföldi jeles és nagy tekintélyű magyar értelmiségi letartóztatását. Ezzel a „bravúros hőstettével” szédített számos írót – köztük Sütő Andrást –, egyetemi tanárt, orvost. Fazekas állítása szerint: a Gheorghe Gheorghiu-Dej-zsel folytatott telefonbeszélgetés után Kolozsvárra, Miron Constaninescuhoz utazott, s a Securitate javasolta letartóztatandók névsorát összetépték és megsemmisítették. Ekkor jegyeztem meg: a román kommunista hatalom a későbbiek során nem 2500 személyt, hanem tízezreket tartóztatott le, tartott vizsgálati fogságban, akkor miért nem lépett közbe? Mivel Romániában mindig „kettős könyvelés” volt és van, ha valóban létezett az ominózus névsor, hátha sikerül a nyomára bukkannom. Fazekas János a Bolyai Egyetem perében – mint a hiteles levéltári dokumentumok ismeretében látni fogjuk – áldatlan szerepre vállalkozott!        A legfelsőbb román pártvezetés aggodalommal és felfokozott érdeklődéssel követte a budapesti Petőfi Kör vitáit, a magyarországi erjedési folyamatot. A budapesti román nagykövetségről küldött sifrírozott táviratok, a központi vezetőség üléseinek jegyzőkönyvei azt bizonyítják: a román pártvezetés szerint a Magyar Dolgozók Pártja túlságosan sok engedményt tett a belső ellenzéknek, kiengedte a kezéből a gyeplőt, a marxista-leninista világnézet eszmerendszerének mellőzésével ideológiai káoszt teremtett. A kommunista hatalommal teljes mértékben azonosuló erdélyi magyar párttitkárok, aktivisták, néptanácselnökök, instruktorok egymást túllihegve bizonygatták a párt, a hatalom iránti hűségüket. Az íróként is számon tartott Tompa István Kolozsvár tartományi párttitkár a forradalom kitörése utáni napokban az egyetemeket, a főiskolákat járta, a Bukarestből kapott ukáz szellemében – „Magyarországon ellenforradalmi mozgalom tört ki horthysta tisztek, volt fasiszták, az amerikai imperialisták aktív segítségével…” – a Bolyai Tudományegyetem tanárait, diákjait, írókat, művészeket, elsősorban a kolozsvári magyar értelmiséget kellett meggyőznie a párt álláspontjának helyességéről. Szabédi László (eredetileg Székely László, Sáromberke, 1907. május 7.–Ko­lozsvár, 1959. április 18.) öngyilkossághoz vezető tragédiájának fontos stációja 1956. Bár 1945-ben belépett a Román Kommunista Pártba, 1947-től esztétikát tanított a Bolyai Tudományegyetemen, 1952 és 1956 között a magyar irodalomtörténeti tanszék vezetője volt, pártos elkötelezettségű versei ellenére a román hatalom kellemetlen értelmiségiként tartotta számon. A magyar forradalom és szabadságharc első napjait a Szovjetunióban töltötte. Naplóját a kolozsvári Szabédi Emlékház munkatársainak segítségével a Szabédi-hagyatékból sikerült megszereznem. Szabédi 1956. november 2-án szállt le a repülőgépről a Băneasa repülőtéren. A magyarországi „eseményekről” csak a Szovjetunióban begyűjtött információi voltak. A repülőtéren a bukaresti magyar rádióadás egyik szerkesztője – évek óta nem sikerült kiderítenem: ki volt a kérdező? – az orra alá dugta a mikrofont, és megkérdezte: mi a véleménye mindarról, ami Magyarországon zajlik? Szabédi – annak rendje és módja szerint – elítélte a „magyar ellenforradalmat”, sőt, Kolozsváron is ezt tette a visszatérése utáni első napon. Időközben hiteles információk birtokába jutott, felrohant a Kolozs tartományi pártbizottság első titkárához, Vasile Vaida elvtárshoz, és kérte a bukaresti nyilatkozata visszavonását. Enyhén szólva kinevették. Az 1956 erdélyi mártírjai sorozatom harmadik, az „ENSZ-memorandum”-ról szóló kötetében közöltem utolsó leveleinek egyikét, amelyet közvetlenül az 1959. április 18-ai öngyilkossága előtt – Szamosfalva határában a vonat elé vetette magát – Vasile Vaidának, a Kolozs tartományi pártbizottság első titkárának címzett, és amelyben „megmagyarázza” azt a katonai ügyészségtől és a tartományi pártbizottságtól származó vádat, miszerint ismerte a dr. Dobai István kolozsvári nemzetközi jogász által összeállított „ENSZ-memorandum”-ot, azaz: a román–magyar lakosságcseretervet. Elhatárolódott a szerzőtől, a tervtől egyaránt, holott dr. Dobai István és Varga László református lelkész visszaemlékezése szerint nemcsak ismerte a tervet és egyetértett vele, hanem széljegyzeteket is készített hozzá.
Kései egyetemtörténet
Abban mindenki egyetért: csak az egyetemi oktatás képes biztosítani egy nép, népcsoport legmagasabb fokon képzett értelmiségi elitjét, a tanítványok később tanítómesterekként folytatják az elődök munkáját. Báthori István 1580–1588 közötti kolozsvári egyetemétől 1945-ig, a Bolyai Tudományegyetem megalakulásáig közel négyszáz év telt el. 1872. november 10-én Eötvös József vallás- és közoktatási miniszter, majd utódai, Pauler Tivadar és Trefort Ágoston előkészítő munkája után megnyílt a Kolozsvári Magyar Királyi Tudományegyetem, amely 1881. január 4-én kelt királyi alapítólevél alapján felvette a Kolozsvári Magyar Királyi Ferencz József Tudományegyetem nevet. Budapest után ez volt az akkori Magyarország második egyeteme. Ebben nagy szerepe volt az Erdélyi Múzeum Egyesületnek. Az 1918. december 1-jei gyulafehérvári nagygyűlés után a Nagyszebenben székelő román kormányzótanács közoktatásügyi államtitkára, Onisifor Ghibu – haláláig a magyar nép egyik legádázabb ellensége, kifosztója – jól megérdemelt büntetését a román nacionalistáktól a börtönben nyerte el! – „1919. május 12-én a román állam számára jelképes erőszakkal lefoglalta az egész egyetemet, és hűségesküre szólította fel alkalmazottjait. A hűségeskü megtagadása után az egyetem Szegedre távozott, ezért egyik napról a másikra román egyetemmé nyilvánították, s megkezdődött magyar jellegének és emlékének máig tartó eltüntetése” – összegzi a megcáfolhatatlan tényeket Faragó József kiváló néprajz-, népballada-kutató, a néprajztudomány doktora. I. Mihály, Románia királya és Ştefan Voitec nemzet-nevelésügyi miniszter aláírásával az 1945/407-es számú királyi törvényrendelettel „Kolozsvárt 1945. június 1-jei hatállyal magyar előadási nyelvű állami Tudományegyetem létesül”.
A történelem keserű fintora, hogy a királyi rendelet meg sem említette a Ferenc József Tudományegyetem 63 épületét, hanem kizárólag a román Regina Maria (1919 előtt és 1940–1944 között a magyar De Gerando) Leánygimnázium Arany János utcai épületét adományozta az új magyar egyetemnek. Ez a Farkas utcai központi épületnek csupán negyven százalékát jelentette.  A Bolyai Tudományegyetemen az 1950-es évek elejére kialakult az a szervezeti struktúra, amely kisebb változtatásokkal 1959-ig, felszámolásáig fennmaradt.
 (folytatjuk)
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Emlékezés Illyés Kingára
Aznap halt meg édesapám, amikor Illyés Kingát temettük, 2004-ben. Haláluk egybeesésének furcsa véletlene folytán az emlékezésben is együtt jelennek meg. Egyik erősíti a másik hiányát. Hiányzik Illyés Kinga, hiányzik a művészete, tanácsai, segítsége. Színpadi szerepeinek különlegessége, ahogyan hallgatni és szólni, átélni és jellemet formálni tudott. Sokan emlékezünk még nagyszerű alakításaira, azokra, amelyeket a kritika kiemelt és azokra is, amelyekről keveset és méltatlanul írtak. Sokan emlegetik alakítását a Mamlock professzor című előadásban Kovács György partnereként, sokan emlékeznek rá Albee Mindent a kertbe című darabjának női főszereplőjeként, ahol Ferenczy Csongorral és Kőszegi Margittal felejthetetlen élményt nyújtottak. És micsoda Egérke volt abban a parádés szereposztású Macskajátékban, ahol Tanai Bella és Szamossy Kornélia voltak közvetlen partnerei! De ki ne emlékezne a méltán nagy hírű Özönvíz előtt című előadás Sárijára? Kallós Zoltán válogatta azokat a gyönyörű erdélyi népdalokat, amelyeket ott énekelt.
Tanárom volt a színművészetin, és kollégám, segítőtársam, amikor rövid ideig én is tanítottam, az akkor Szentgyörgyi István nevét viselő, ma Művészeti Egyetemen.
Illyés Kinga monumentális alkotása a versmondás volt, mely a maga szerkesztette egyéni estjeiben csúcsosodott ki. Művelt, okos asszony volt. Filigrán termete erős, bátor szívet takart. Előadóestjeinek témaválasztása nem véletlenszerű, hanem átgondolt, megfontolt volt. Mondanivalója volt a világról, lázadt és lázított, mint kortársa, Visky Árpád, aki szintén 1940-ben született, mint Illyés Kinga. Fagyöngy című műsorával nemcsak a jelenkor gazdag költészetét akarta bemutatni, hanem a rendszerről is szólott. A kis herceg előadása fölülmúlhatatlan. A Lírai oratórium című előadása Szilágyi Domokos költészetének gondolati és érzésgazdagságát úgy mutatta be, hogy közben a vívódó, a társadalommal és önmagával is perben álló zseniális költővel azonosulva minket is együtt- és továbbgondolkodóvá tett. Mennyi feljelentés, gáncsoskodás érte! Hogy történtek ennél nagyobb tragédiák is? Lásd Viskyt. Valóban döbbenetes, hihetetlen, hogy egy művésszel, egy színésszel úgy elbántak, mint Viskyvel. Visky Árpádot 1983-ban zárták be. 1986-ban temettük. Kinga nem ijedt meg, nem hallgatott el, az 1990-es változásig még két előadást mutatott be. Miután előadta az Oriana Fallaci műveiből szerkesztett A nő, aki virágot akart szakítani című estjét, valaki egyenesen Fallaci-nak írt, jelezve, hogy a színház nem fizetett szerzői jogdíjat ezért az előadásért. Románia akkor éppen a sokoldalúan fejlett kommunista társadalom megvalósításán dolgozott, és nem fizetett szerzői jogdíjakat, főleg ha azok a valutaigényesek közé tartoztak, mint Fallaci esetében is. Hiába írt Fallaci-nak Illyés Kinga és magyarázta el az előadás fontosságát a megmaradásunkért vívott harcban, Fallaci hajthatatlan volt, és az előadást letiltatta. De Kingának volt ereje egy újabb rendkívül érdekes, izgalmas előadással közönség elé lépni. Bajor Andor humoreszkjeiből Hantafű címen szerkesztett és Kovács Levente rendezte műsorának is mostoha volt a sorsa. Az előadást a Consiliul culturii si al educatiei socialiste elvtársai a vizionáláson (mennyi rémületet terjesztő intézmény megnevezése hullott ki szótárunkból, remélhetőleg mindörökre) megfelelőnek találták. Ők nem értették, nem hallották, amit mi értettünk, amit Kinga a szavak mögött mondott nekünk. Azt a virágnyelvet csak mi beszéltük. De akadt közülünk valaki, akinek fájt ez az égő élet, a Kinga emberi és művészi nagysága, és szakmai féltékenységből feljelentette a műsort mint irredenta, a román nemzeti államot és a kommunista eszméket sértő előadást. Újravizionálták. Nem hallottak semmi gyanúsat. Újból előadhatta Kinga. De a feljelentő nem nyugodott, erélyesebben, részletesebben, szájba- rágósabban jelentette fel, politikai státusának teljes tudatában. És a rossz, mint annyiszor, most is győzött. A Hantafű című nagyszerű előadást végleg letiltották. Ahogyan az előadáslapra Székely Ferenc, a színház akkori irodalomtitkára írta: "ezt az előadást megtépázta a történelem". Nincs nagyobb tragédia annál, mint amikor a szót fojtják beléd, mert akkor nem vagy szabad.
1990 után beszélt nekünk Kinga a törékeny szabadságról és demokráciáról, amely nálunk karácsonytól húsvétig tartott. Beszélt az emigráció rettenetéről Márai San Gennaro vére segítségével, hiszen 1990 fekete márciusa után tömegesen hagyták itt szülőföldjüket marosvásárhelyi magyarok. És beszélt a Szent Erzsébetről szóló előadásával a hit, az Isten által kijelölt út követéséről, arról, hogy csak a szeretetből jövő áldozat hozhat megváltást, arról, hogy büszkék lehetünk történelmünkre, azok hőseire, életük példamutató, még ha a régmúltban zajlott is le. Kemény küzdelmet vívott a betegségével, de volt ereje megszépíteni, tartalmassá tenni a közönség mindennapjait. És arról nem is beszéltünk, hogy közben két nagyszerű gyermeket nevelt fel.
Hálával gondolok Illyés Kingára. Első előadóestemnek ő adta a címét – Ágról szakadt madár – ballada a csángó sorsról –, és ő indította el, úgy hogy több száz előadást érhetett meg. Illyés Kinga most is tanít. Arra int, hogy teljes erőnkből, teljes elménkből népünknek, anyanyelvünknek szolgáljunk, félelmet nem ismerve, mindig jobbra, mindig többre, mindig tökéletesebbre törekedve, úgy, ahogy ő is tette, ahogy örökségként meghagyta utolsó videó- és hanganyagában, az Útravalóban.
Kilyén Ilka
Népújság (Marosvásárhely

Miért költözött Marosvásárhelyre a színművészeti egyetem?
Erre a kérdésre keresi a választ Gáspárik Attila a Megszületett Kolozsváron/Interjúk az erdélyi magyar színművészeti felsőoktatás intézményeiről című kötetében, amelyet pénteken mutatott be a szerző Kolozsváron, a Minerva-házban.
A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezérigazgatója a levéltári adatokkal és színes anekdotákkal fűszerezett könyvbemutatója legelején leszögezte, hogy a kérdésre nem tud egyértelmű választ adni, a történet ennél bonyolultabb.
„Nem tudom azt mondani, pontosan tudom, mi történt, botorság, ha valaki azt állítja, pontosan tudja, mi történt. Hosszú munkám során rá kellett jönnöm, olyan szó, hogy történelem, nem létezik. Történetek vannak, ezek összeállnak egy nagyobb folyammá, ezeket görgetjük magunk előtt, és értelmezzük, abba a korba helyezzük, melyben éppen vagyunk”, magyarázta.
Erdélyben intézményes színész- és rendezőképzésre csak 1946-ban kerül sor I. Mihály király jóvoltából Kolozsváron a Zene-és Színművészeti Konzervatórium keretében. Az önálló felsőfokú színészképzés 1950-ben jön létre román és magyar nyelvű tagozattal. 1954-ben a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetet kétfele szakítják: a román színművészeti és a magyar rendező szakokat Bukarestbe költöztetik, a magyar színész szak pedig önálló intézményként Marosvásárhelyen működhet tovább.
Ahhoz hogy megértsük, ez miért így történt, Gáspárik Attila szerint a személyes ambíciókat, a Maros-Megyei Autonóm Tartomány szerepét is figyelembe kell venni.
„Egyértelmű volt, hogy a Maros-Magyar Autonóm Tartomány intézményéhes volt, szerette volna intézményekkel bizonyítani létét. Ugyanakkor kiérződik, Kolozsváron a "magyartalanítási" politika része, hogy a városból eltűnjön egy ilyen intézmény. Kicsi volt, de minőségi intézményként tudott működni. Ugyanakkor nem volt mivel összeolvasztani. A Babeșt és a Bolyait össze tudták boronálni.
De személyes ambíciók is közrejátszottak, azoké, akik nem nézték jó szemmel, hogy Kolozsvárra kell ingázniuk. A tanári kar legmenőbb része a Marosvásárhelyi Székely Színház színészeiből került ki: például Szabó Ernő, Kovács György, Delly Ferenc, Tompa Miklós. Ők hetente jártak Kolozsvárra tanítani, és akkoriban nem volt az a picike autópálya sem, ami most van”, magyarázta Gáspárik.
A képet az is árnyalja, hogy Erdélyben éppen a román hatalom hozza létre az intézményesített magyar nyelvű színészképzést, amit a magyar elit nem kis ajándéknak gondolt. „Ezzel a ténnyel megy a román tárgyalóbizottság a párizsi béketárgyalásra, ahol azt mondhatta, az erdélyi magyarok sorsát megoldották, boldogok, egyetemre járnak. Mi az igazság? Csali voltunk egy nagyobb történelmi projektben, vagy valóban sikerült meggyőznünk a hatalmat, hogy nekünk szükségünk van erre az iskolára?”, tette fel a kérdést a szerző.
Gáspárik Attila legújabb könyvében abból a Kolozsvárból is ízelítőt ad, ahol olyan rangos színészek élték fiatalkorúkat, mint Orosz Lujza vagy Csíki András. A kötet az Ábel Kiadó gondozásában jelent meg.
Oborocea Mónika
maszol.ro

Az erdélyi felsőfokú színészképzés alakulása
Mai rohanó világunkban Gáspárik Attila egyike azon egyéniségeknek, akik szinte nem ismernek lehetetlent. Bizonyította ezt számtalan helyzetben.
Talán ennek is köszönhető az a rendkívül színes paletta, amely eddigi szorgos munkásságából összeáll, fényesen bizonyítván, egy jó adottságú színészből minden kitelik. Nem csak színinövendékek oktatója, hanem, az Országos Audiovizuális Tanács alelnöke is volt, az RMDSZ javaslatára. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezérigazgatója.
2014 karácsonyának közéledtével sikerült megjelentetnie az Ábel Kiadó gondozásában a „Megszületett Kolozsváron- Interjúk az erdélyi magyar színművészeti felsőoktatás intézményeiről” című, 242 oldalas könyvét. A borítóterv Szikszai Ildikó munkája. A borítón a Janovics Jenő színházigazgató által 1909-1910-ben építetett sétatéri színházépület látható. Régóta nem olvastam számomra ilyen izgalmasan érdekes és tartalmas könyvet. Kolozsváron a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva termében mutatták be, igen szépszámú közönségnek, mely bizonyítja, a magyar nyelvű színjátszásnak nagyon fontos szerepe van az identitástudat alakításában, fejlesztésében. Ezért nem mindegy, melyek azok az áramlatok, amik a színházba járó közönséget érik, formálva gondolatvilágát és gazdagítva, gyarapítva belső emberi tartását.
Az erdélyi színészképzés kezdetei
A szerző a könyv Bevezető fejezetében az erdélyi színészképzés kezdeteiről, alakulásáról ír. Mint megfogalmazta: „A XIX. század végén Erdélyben is felvetődött a színészképzés intézményesítésének kérdése... 1918-ban Aradon nyílt színésziskola a híres énekes rendező Róna Dezső vezetésével, ám az iskolát a hatóságok rövid idő múlva betiltották. Nagyváradon az első iskola megnyitására Hetényi Döme Elemér kapott engedélyt 1923-ban, majd 1926-ban Kolozsváron Izsó Miklós kezdett tehetségnevelésbe.” 1940 után a Kolozsvári Zenekonzervatóriumban működött Színész Iskola. 1946 áprilisában megnyílt a Kemény János, Tompa Miklós és Pittner Olivér vezette marosvásárhelyi Székely Színház. A felsőfokú oktatás egyik fontos mozzanatát jelentette, hogy Mihály román király 1946. április 9.-én kelt 276. rendelete alapján Kolozsváron megnyílt az Állami Magyar Zene-és Színművészeti Főiskola. A színi tagozat dékánja Szabó Lajos író, rendező volt. A szerző érzékelteti az oktatási folyamat hangulatát, a tanrendet. Hogyan történt a felvételi vizsga? Gáspárik Attilát érdekelte az, hogy 1953-ban miért kellett a Színművészeti Főiskolának Kolozsvárról Marosvásárhelyre költöznie. „Az intézet fennállásának ötvenedik évfordulója alkalmából, 1996-ban a történetek hajdani szereplőivel folytatott beszélgetésekből összerakható kép egyfajta lenyomata a szóban forgó eseménynek is. Nem kívántam állást foglalni, ezért- az oral history szabályaihoz igazodva - mindent úgy rögzítettem, ahogyan hallottam. Riporterként a „messziről jött ember” szerepét játszottam, mert úgy akartam megismerni az eseményeket, ahogyan azok a kor tanúinak, az egykori szereplőknek az emlékezetében élnek fél évszázad elteltével.” Kinek vagy kiknek volt az érdeke ez a változtatás- teszi fel a kérdést a szerző. Máig is sok legenda kering ezzel kapcsolatban, jegyzi meg.
Interjúk
Gáspárik Attila interjúi Csíki András, Földes László, László Gerő, Lohinszky Lóránd, Marosi Ildikó, Moldován István, Orosz Lujza, Senkálszky Endre, Tanai Bella, Taub János és Zsigmond Ferenc színművészekkel, rendezővel színházigazgatóval, szerkesztővel készültek, 1996-2003 közti időszakban. Számomra azért rendkívül izgalmasak, mert a könyvben megszólaltatott egyéniségek, néhány kivételével, mind személyes ismerőseim voltak, vannak. Én magam a Szentgyörgyi István Színművészeti Akadémia növendéke voltam két évig. A tanulmányaimat a Bolyai Egyetemen illetve a Babeş- Bolyai Tudományegyetemen folytattam és fejeztem be. A teljesség igénye nélkül tallóznék a könyvből.
Csíky András színész, tanár. 1953-ban a kolozsvári Magyar Művészeti Intézetben szerezte meg diplomáját. A Nagybányai Állami Színház alapító tagja. Őket még Tessitori Nóra „hatvan táskával és ötven verseskötettel tanította” beszédtechnikára. De már ott volt Harag György, a nagy kohéziós erő. 1977-ben a Kolozsvári Állami Magyar Színházhoz szerződik. Román és magyar filmekben jelentősek az alakításai. Az önégetés nem megoldás. Csak hévvel nem lehet mindent megoldani. De rátaláltak a járható útra.
Földes László a hajdani statisztadíjazás előnyeit taglalta meggyőző erővel. Kiemelve a tanári kar felkészültségét. „A főiskolán senki se lesz színész. A pálya dönti el, és főleg a szerencse, tud bizonyítani vagy nem.
László Gerő: Ha még egyszer kellene kezdenem, akkor is itt kezdeném. A nagy példakép Delly Ferenc volt. Tanítványai voltak Sinka Károly, Fábián Ferenc, Szabó Lajos, Adleff Ingebor, akik Temesváron beindították műkedvelők segítségével a Temesvári színházat. Kolozsváron lett színész és rendező. „A nyelv védelme , aminek jegyében a magyar színjátszás megszületett több mint kétszáz évvel ezelőtt, ennek a csodálatos nyelvnek a védelme és ápolása sokkal aktuálisabb, mint valaha.” Lohinszky Lóránd színész, tanár, filmszínész. Szeretett tanítani, mert úgy érezte ennek az intézetnek a fennmaradása, több mint az, hogy tanításért fizetést kapjon. Egyébként az egyik legműveltebb, leghűségesebb színésze volt a maga idejében, amikor több mint 100 színész hagyta itt az országot. Több, mint ötven éven át a marosvásárhelyi társulat meghatározó egyénisége. 1954- 2010 közötti időszakban a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet tanára volt. Marosi Ildikó, mint a Művészet, az Új élet szerkesztője rendkívül értékes anyagot adott át a Színháztörténeti Intézetnek.
Moldován István első generáció végzett diplomása a színész szakon. Több, mint ötven éven keresztül volt a Kolozsvári Magyar Színház főügyelője. Nem csak ügyelt, de magatartása, viselkedése meghatározó volt az egyetemi ifjúsággal szemben, akik statisztáltak. Pontos, figyelmes, színházszeretete legendás volt.
Orosz Lujza az akkori idők egyik legmeghatározóbb művésze volt, aki zengő orgánumának, belső adottságainak köszönhetően a színpad királynője volt. Holott belsőleg mindig harcolnia kellett önmagával. Alázattal kell közeledni az élethez, a színpadhoz, a hivatáshoz, a gyerekekhez, az unokákhoz, és a kollégákhoz. Szeretni kell az embereket.
Senkálszky Endre szerint a legfontosabb megteremteni a kölcsönös bizalmat. A színész szárnyakat kap, ha bíznak benne. A rendező a színész tükre. Korának meghatározó színész egyénisége, aki tudta, a nézőknek maximumot kell nyújtani.
Tanai Bella Marosvásárhelyen érezte magát a legjobban. Magyarországra való menetelük csak a férjnek volt jó. A miskolci Nemzeti Színház, a győri Kisfaludy Színház és a budapesti Vígszínház művésznője. Taub János Halmiban született Temesváron igazgató- rendező, majd Bukarest egyik legelitebb színházában rendez. „A színház-, színész-, rendezőpedagógia nagyon komplikált dolog, amihez véleményem szerint nagyon kevesen értenek...Nem is szabad színházban tudományt keresni... A konkrétság azt jelenti, hogy nekem a színpadon valami dolgom van. Nagyon fontos, hogy amikor a színész megkapja szerepét, tudja, milyen módszerrel, kell szakmailag felkészülnie rá. Ezt nagyon kevesen tudják.”
Zsigmond Ferenc diplomával a zsebében főtitkároskodott. 1950-ben a kolozsvári Magyar Művészeti Intézet főtitkára. „Ő vezényli le a már Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet névre hallgató intézmény Kolozsvárról Marosvásárhelyre való költöztetését.”
A Függelékben olvashatjuk a színi Marosvásárhelyre való költözéséről szóló első nyilvános hírt. A színészpedagógiai elvekről szerezhetünk információkat. Megtudhatjuk, melyek voltak a kolozsvári Magyar Művészeti Intézetben a felvételi feltételek 1950-1951-es iskolai évre. Mindenki valamilyen formában igyekezett tudásához és adottságaihoz képest valamit tenni egy rendkívül fontos ügyben. A hazai színjátszás érdekében saját magukat nem kímélve, adottságaikat egyesítve tették azt, amit egy rendkívül rideg közegben tenni lehetett. Nagyon sok ismert és kevésbé ismert hőse van az erdélyi magyarnyelvű színjátszásnak.
Gáspárik Attila az ismert hősök egyike.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro

Elhunyt Jánosházy György
Életének 93. évében elhunyt Jánosházy György költő, műfordító, kritikus és szerkesztő. 1922. június 20-án született Kolozsváron, az unitárius kollégium elvégzése (1942) után a Bolyai Tudományegyetemen jogtudományi, majd a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán rendezői oklevelet szerzett.
Szerkesztője volt egyebek mellett az Erdély, az Igazság, a Művészet és a Korunk erdélyi lapoknak, a kolozsvári Állami Magyar Opera dramaturgjaként és rendezőjeként is dolgozott 1949 és 1958 között. 1969-től 1990-ig a marosvásárhelyi Igaz Szó folyóirat főszerkesztő-helyettese volt, majd 1991-ig ugyanezt a funkciót töltötte be az Igaz Szó utódjánál, a Látónál. Nekrológjában Markó Béla kifejtette: Jánosházy György halálával olyan értelmiségit veszített Erdély magyar kultúrája, aki a legnehezebb időkben is mércének számított a közéletben. Sok műfajú alkotó volt, és költőként, román, angol, francia, olasz, spanyol, katalán, német szerzők fordítójaként, irodalmi tanulmányok vagy operaszövegek szerzőjeként ugyanaz az értékközpontúság és pontosság, biztos értékítélet jellemezte. 1989 után ismét teljes energiával tért vissza a költészethez, szonettkönyvek sorával gazdagította a magyar irodalmat, közben több Shakespeare-drámát újrafordított, és a világirodalom klasszikusait is értő, míves fordításban adta a magyar olvasók kezébe.
Jánosházy György /Kolozsvár, 1922. jún. 20. – Marosvásárhely, 2015. febr. 19./
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Jánosházy György halálára
Jánosházy György halálával olyan értelmiségit veszített Erdély magyar kultúrája, aki a legnehezebb időkben is mércének számított közéletünkben. Költői, színház- és művészetkritikusi, szerkesztői munkásságával nap mint nap bizonyította, hogy alkotni csakis a legnagyobb igényességgel érdemes.
1922. június 20-án született Kolozsváron, jogtudományi, majd rendezői oklevelet szerzett, és már 1943-tól rendszeresen közölt verset, műfordítást. Sokműfajú alkotó volt, de akár költőként, akár román, angol, francia, olasz, spanyol, katalán, német szerzők fordítójaként, akár irodalmi tanulmányok vagy operaszövegek szerzőjeként ugyanaz az értékközpontúság és pontosság, ugyanaz a biztos értékítélet jellemezte. A Kolozsvári Állami Magyar Opera dramaturgjaként és rendezőjeként, a kolozsvári Erdély, Igazság, Korunk, a marosvásárhelyi Művészet szerkesztőjeként, az Igaz Szó, majd a Látó főszerkesztő-helyetteseként jelentős irodalom- és színházszervezői szerepet töltött be.
Hallgatásának is fontos üzenete volt, hiszen 1947-es, Az őrült nagyúr jármában című első kötete után sokáig nem jelentetett meg egy újabb önálló verseskönyvet, viszont számos magas színvonalú fordításkötetet, művészeti monográfiát jegyzett, esszéi, tanulmányai ugyancsak folyamatos alkotókedvét bizonyították, és módot adtak neki arra is, hogy egy zárt társadalomban ablakot nyisson olvasóinak a világkultúrára.
Az 1989-es rendszerváltás után ismét teljes energiával tért vissza a költészethez, szonettkönyvek sorával gazdagította a magyar irodalmat. Közben pedig több Shakespeare-drámát újrafordított, és a világirodalom klasszikusait is értő, míves fordításban adta a magyar olvasók kezébe.
Hosszú időn át cselekvően részt vett a Romániai Írószövetség munkájában, jelentős kollégánktól, barátunktól búcsúzunk el most, de életműve velünk marad, alkotói igényessége továbbra is példa lesz számunkra.
A Romániai Írószövetség
Marosvásárhelyi Fiókja nevében
Markó Béla elnök
A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház közössége megrendüléssel értesült
JÁNOSHÁZY GYÖRGY
költő, író, szerkesztő, színházi szakember haláláról.
Jánosházy György 1922-ben született Kolozsváron. Előbb jogi, majd színházi rendezői oklevelet szerzett a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben, és későbbi pályafutásában mindvégig jelentős helyet foglalt el a színházhoz, a színművészethez kötődő tevékenység.
Az 1960-as években két szakaszban is volt a Marosvásárhelyi Állami Színház irodalmi titkára, mely periódusban jelentős előadások színreviteléhez járult hozzá. Szerkesztőként, a művelődési lapok kulturális rovatának munkatársaként vagy vezetőjeként értő és lényegretörő kritikákkal véleményezte a társulatok tevékenységét. A Marosvásárhelyen zajló színházi életet mindig kiemelt figyelemben részesítette. Erről tanúskodnak olyan írásai, mint A költő igaza, avagy a rendező bátorsága (Az ember tragédiája) – Igaz Szó, 1975, Állítsátok meg Arturo Uit! – Utunk, 1976, A játék komolysága – Sütő András vígjátéka (Vidám sirató egy bolyongó porszemért) – Utunk, 1977, Trójában hull a hó – Utunk, 1982, Hol a sirály (Sirály) – Erdélyi Napló, 1996, de emlékezetesek a Marosvásárhelyi Rádióban Jászberényi Emesével folytatott színházértékelő társalgásai is.
Műfordítóként az angol, francia, olasz, spanyol, katalán és német irodalom remekeit osztotta meg a magyar olvasó- és színházi közönséggel. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház 2001-ben mutatta be a katalán Josep Maria Benet i Jornet drámaíró Színésznők című darabját az ő fordításában. Műfordításai (pl. Shakespeare összes drámája), kultúrtörténeti jelentőségű esszéi, képzőművészekről készült kismonográfiái, szonettjei mindenki számára emlékezetes olvasmányélményt jelentenek.
2014-ben a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház és a Látó folyóirat a közölt színházi szövegek alapján Gáspárik Attila javaslatára, a színház kategóriában Christopher Marlowe: Nagy Tamerlán című művének fordításáért különdíjban részesítette Jánosházy Györgyöt.
Távozása nagy veszteséget jelent az erdélyi és az összmagyar kultúrának egyaránt.
Jánosházy György emléke előtt kegyelettel hajt fejet
a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház.
Népújság (Marosvásárhely)

Meghalt Dukász Péter színművész, a temesvári társulat tagja
Életének 61. évében tragikus körülmények között szombaton elhunyt Dukász Péter színművész, a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház szeretett tagja – tudatta a társulat. Dukász Péter, édesanyja nyomdokaiba lépve 1978-ban végzett a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola színész szakán, majd rendezőként és színészként is tevékenykedett Románia és a régió több magyar színtársulatánál. Pályája jelentős részét, csaknem négy évtizedet töltött a temesvári magyar színházban, színészként, rendezőként, társigazgatóként.
Népújság (Marosvásárhely)

Harag György kolozsvári rendezései
Elmaradt bevezető a színház büféjében látható kiállításhoz
Harag György idén, június 4-én lett volna 90 éves. Margittán született 1925-ben. 19 éves korában, 1944-ben, családjával együtt deportálták.
Szilágysomlyóra, Auschwitzba, Mauthausenbe, majd Ébensee-be kerültek, itt látta utoljára a szüleit és két fiútestvérét. Ő csodával határos módon megmenekült a haláltól, és 1945-ben hazatért.1 Miután felépült, jelentkezett a kolozsvári Zene- és Színművészeti Akadémiára, színészhallgatónak. Két év múltán a rendezői szakra is felvételt nyert, így 1950-ben diplomás színész, majd 1952-ben rendező lett. A Kolozsvári Állami Magyar Színházban 1953-ban rendezte első darabját, a C. Constantin–A. Rogoz: Martin Rogers felfedezi Amerikát című színművet, Jánosházy György fordításában. Ez a kezdete annak az együttműködésnek, amely a kolozsvári színház és Harag György közt kisebb nagyobb megszakításokkal a rendező haláláig tart majd.
Harag György összesen 29 darabot rendezett Kolozsváron, de akár harmincra is kerekíthetnénk, hiszen ő fejezte be Szigligeti Ede Fenn az ernyő, nincsen kas című darabjának a színrevitelét is, 1981-ben, Horváth Béla elkezdett munkáját, ennek váratlan halála miatt, bár ez nem jelenik meg az előadás dokumentumaiban. Ezenkívül további két darabot állított színre közös rendezésben, egyiket Taub Jánossal, a másikat Márton Jánossal. A Kolozsváron rendezett darabok közül 13-at 1975 előtt, meghívott rendezőként, 16-ot pedig azután vitt színre, hogy 1975-ben a színházunkhoz szerződött. Ezek időrendi sorrendben a következők: C. Constantin–A. Rogoz: Martin Rogers felfedezi Amerikát (1953), Al. Kornejcsuk: Ukrajna mezőin (1953), Marcel Pagnol: Topaze tanár úr (1958), Konsztantin Szimonov: Egy szerelem története (1959), Molière: Tartuffe (1963), Földes Mária: Baleset az Új utcában (1963), Pavel Kohout: Ilyen nagy szerelem (Taub Jánossal közösen) (1963), Pagogyin: A Kreml toronyórája (1963), Paul Everac: Láthatatlan staféta (1964), Camil Petrescu: Erős lelkek (1965), Deák Tamás: Demetrius (1965), Victor Hugo: Királyasszony lovagja (1968), Páskándi Géza: Tornyot választok (1973), Sütő András: Egy lócsiszár virágvasárnapja (1975), Asztalos István: A fekete macska (Márton Jánossal közösen) (1975), Sütő András: Csillag a máglyán (1976), Eugene Gladstone O’Neill: Vágy a szilfák alatt (1977), Csiki László: Öreg ház (1978), Sütő András: Káin és Ábel (1978), Mihnea Gheorghiu: Pathetica 77 (1978), Gorkij: Éjjeli menedékhely (1979), Bajor Andor: Egy szürke délután (1980), Móricz Zsigmond: Nem élhetek muzsikaszó nélkül (1980), Huszár Sándor: A mennybemenetel elmarad (1981), Sütő András: Szúzai menyegző (1981), Labiche–Michel: Olasz szalmakalap (1982), Lőrinczi László: A szerető (1982), Tomcsa Sándor: Műtét (1983), Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde (1984).
Salat-Zakariás Erzsébet, a kiállítás kurátora
Szabadság (Kolozsvár)

Erdély TV-ajánló
Neve és hivatása – Meleg Vilmos
Meleg Vilmos színművészről szól a Sarkadi Zoltán rendezte Neve és hivatása sorozat következő része, amelyet június 12-én, pénteken 20.30 órától sugároz az Erdély televízió.
Meleg Vilmos a Szilágy megyei Kémeren született. Egyetemi tanulmányait Marosvásárhelyen végezte, a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben, 1975 és 1980 között. 1980-tól a Nagyváradi Állami Színház tagja.
1981 és 1991 között a Csapat elnevezésű amatőr színjátszó csoportot vezette, ahol dramatizálással, rendezéssel kísérleteztek.
Szinkronszínészi szerepeket is vállalt. Több filmben hallható a hangja.
2001 és 2009 között a nagyváradi Szigligeti Társulatnak volt a művészeti igazgatója.
Népújság (Marosvásárhely)

Széles Annát köszönti születésnapján a TVR
A Harag György rendezte Csehov-drámát, a Medvét sugározza a Román Közszolgálati Televízió 2-es csatornája augusztus 24-én, Széles Anna születésnapján. A 40 évvel ezelőtt készült fekete-fehér tévészínházzal ünneplik az egyik legismertebb romániai magyar színésznőt, aki 1989 óta Magyarországon él és dolgozik.
A Román Közszolgálati Televízió 2-es csatornáján 2013 szeptembere óta, minden hétfő este színházi produkcióra kapcsolhatnak a nézők. A színész Demeter András vezette „Produkciós Ház” legfrissebb alkotásai, valamint az archívumban megőrzött régi felvételek egyes darabjai, újabb és régi bemutatók, tv-játékok és színházi előadások láthatók a Nemzeti Televízió Színház műsorán. A tv-színházigazgató felel a repertoár összeállításáért is, amely kezdettől fogva tudatosan szerkesztett programot ajánl. Az évadok nagyobb témaköröket járnak körül, ily módon a színházszerető tévénézők behatóbban megismerkedhetnek a jubileumokhoz kapcsolódó kultúrtörténeti eseményekkel, korszakos színpadi alkotásokkal, személyiségekkel, intézményekkel, történelmi összefüggésekkel is. Például ebben az évben 155 esztendeje annak, hogy 1860. január 29-én Anton Pavlovics Csehov megszületett, ezért idén mintegy havi rendszerességgel különleges tv-színházi feldolgozásban láthatók a klasszikus orosz író művei.
Augusztus 24-ére kiváltképp érdekes csemegét kínál a közszolgálati csatorna. Azon a hétfő estén a hetvenes évek első felében, fekete-fehérben rögzített két Csehov-egyfelvonásos közül az egyik ráadásul magyar nyelvű adaptáció, melynek román fordítása a képernyőn feliratozva követhető. Rendezőjének kettős jubileuma van 2015-ben: Harag György (1925-1985) 90 éves lenne és 30 éve hunyt el. Júniusban, a születésnapja tiszteletére szintén Csehov, mégpedig „Gheorghe Harag” legutolsó rendezése, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Román Tagozatának Cseresznyéskert előadása emlékeztetett az egyik legnagyszerűbb romániai rendező örökségére.
A „Medve” televíziós rendezése éppen tíz évvel korábbi. Mi több, a produkció közkedvelt női főszereplője pont az adásnapon ünnepli a születésnapját. Ekképp a Televízió és a nézők a 40 évvel ezelőtt készült tv-játékkal köszönthetik Széles Annát: Isten éltesse sokáig!
„Ana Szeles”, ahogy akkoriban írták a nevét, máig talán a legnépszerűbb magyar színésznő Románia szerte, noha 1989 óta Magyarországon él és játszik. 50 éve végzett a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben, de már elsőéves korában felfedezte magának a román filmművészet. Akkor is államvizsga előtt állt még, amikor Liviu Ciulei a Cannes-i Filmfesztivál rendezői díját elnyert Akasztottak erdeje című, a tíz legjobb román film közé beválasztott, nemzetközi sikerű alkotásának „legjobb női alakításért” járó elismerését megkapta a mamaiai filmfesztiválon. A természetes aranyszőke, hosszú hajú, ártatlan arcú, vonzó ifjú sztár ugyanis nem csupán nagyon szép, de legalább annyira tehetséges. Széles Anna 1965-ben friss diplomásként a Kolozsvári Állami Magyar Színház tagja lett és maradt egészen addig, míg kisfiával együtt át nem települt Budapestre. Közben – remek színházi feladatok mellett – rengeteg román és magyar film fontos szerepeit játszhatja el. A közönség pedig nemzetiségtől függetlenül, egyformán imádja Székelyföldtől a Regátig és tovább. Népszerűsége tovább növekedik, amikor épp a „Medve” elkészültének évében, 1975-ben feleségül megy hasonlóan körülrajongott román kollégájához, Florin Piersichez. A televízióban gyakran szerepelnek együtt is, hisz a közönség duplán lelkesedik az álompárért. Házasságuk tíz év után felbomlik ugyan, de a barátságuk máig töretlen. Közös gyermekük, Piersic Dániel nem követte szülei mesterségét.
Az 55 perces „Medve” című tv-játékban, a csalfa férjét halálig gyászolni akaró fiatal özvegyasszony partnerei a tévés felvételek idején civilben 48 évesek, a marosvásárhelyi Székely Színház tagjai, és mindketten tanítanak a Színművészeti Intézetben. Az aggodalmas és hűséges Lukát bölcs riadtan alakító, rendkívül sokszínű színészegyéniség, aki mindenféle műfajban mindig emlékezetes karaktereket nyújtott, vagyis a kollégájánál majd egy hónappal idősebb, július 28-án született Tarr László (1927-2010) ráadásul Széles Anna kedvenc tanára is volt a főiskolán. Az akkori felsőbb évfolyam vezetőjét viszont inkább markáns hős-típusnak mondották. Az aranyember c. film Tímár Mihályaként közismertté vált Csorba András (1927-1987) augusztus 24-én hunyt el, egy nappal 60. életévének betöltése előtt, ekképp 88. születésnapjának előestéjén láthatjuk a Csehov-vígjáték címszerepében. Itt nem annyira Jókai-hős, mint amennyire orosz földbirtokos jelmezbe bújtatott, mulatságosan dühöngő, önhergelt magyart játszik. A címben szereplő idézőjel ugyanis a teljes Csehov-adaptációra vonatkozik: a szereplők viselkedésétől, a felvállaltan színházi díszleten át, a „nemzetkarakteri” vonások allúziójáig, no meg az ironikus-játékos értelmezésig.
A Medve a TVR 2-es csatornáján, augusztus 24-én, hétfőn este 20.10 órától tekinthető meg.
maszol.ro

Elhunyt Kisfalussy Bálint színművész
November 23-án életének 76. évében elhunyt Kisfalussy Bálint színművész, dalszerző, a Harag György Társulat örökös tagja. A művésztől december 11-én, 11 órakor a budafoki temetőben vesznek végső búcsút.
Kisfalussy Bálint 1939-ben született a szilágysági Ipp községben. 1962-ben végezte el Marosvásárhelyen a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolát, majd a szatmárnémeti Északi Színházhoz szerződött.
Kisfalussy Bálint /Ipp, 1939. okt. 16. – 2015. nov. 23./ színész, zeneszerző, dalszerző, slágerénekes 1987-ben Magyarországra telepedett át. Budapesten az Új Színház társulatának tagja lett. Kapofáncs /Timp Kiadó, 2004/ címmel könyvet írt szilágysági gyermekkoráról.
Szabadság (Kolozsvár)

Elhunyt Soós Angéla színésznő
Életének 86. évében elhunyt Soós Angéla, a Harag György Színtársulat egyik alapítója és örökös tagja. Soós Angéla 1929. szeptember 20-án született Marosvásárhelyen, neves vásárhelyi családban. Édesapja, Soós József hét éven át (1945-1952) a „székely főváros" polgármestere volt. Szakmai tanulmányait Kolozsváron, a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben végezte, 1953-ban szerzett színész diplomát. Az 1953-ban Nagybányán indult, majd Szatmárnémetiben állandó színtársulatot létrehozó együttes alapító tagja. Nyugdíjazásáig Szatmárnémetiben szolgálta a magyar színjátszás ügyét. Lírai és karakterszerepeket egyaránt játszott, legsikeresebbek a népi figurái voltak. Több irodalmi est összeállítása és rendezése fűződik a nevéhez. Szerepeiből: Nadja (Apák ifjúsága,1953.), Tánya (Tánya, 1954.), Kláva (Hurrá lányok, 1954.), Erzsi (Liliomfi, 1954.), Louise (Bűnbeesés után, 1975.), Dorine (Tartuffe, 1976.), Gazdasszony (Légy jó mindhalálig,1976.), Colette (Szarkafészek, 1978.), Odobica (Vesekő, 1978.), Concetta (Rongy és címer, 1979.), A bíróné (Sári Bíró,1979.), Anna (Lakon háza, 1981.), Polja (Gőzfürdő, 1981.), Édes (Jó estét nyár, jó estét szerelem, 1984.), Paula (Macskajáték, 1985.).
Pályája során több mint száztíz szerepet játszott el, főként Nagybánya és Szatmárnémeti színpadain. A rendszerváltást követően, az alapító nemzedék legtöbb tagjával együtt őt is nyugdíjba küldi a színházvezetés, ezt követően szerepeket sem kap. 1990 és 2010 között mindössze egyszer lépett színpadra, Tennessee Williams Beszélj mint az eső, hadd hallgassalak című kétszemélyes drámájában, az alapító-társ, Vándor András partnereként (rendező: Bessenyei István).
Színészi pályája mellett jelentős előadóművészi tevékenysége is. Pályakezdése óta a társulat legjobb versmondói közé tartozott, nevét, a társulatnak írott leveleiben Tessitori Nóra (korábbi beszédtechnika-tanáruk) is kiemeli. Számos jelentős irodalmi összeállítás és pódiumműsor fűződik a nevéhez, nyugdíjazása óta szinte állandó zsűritagja Erdély, és a Partium különböző szavalóversenyeinek. 2000-ben Szatmárnémetiben ő volt az év embere, 2007-ben a városi és megyei tanács kulturális díját vehette át. A Magyar Játékszíni Társaság Hűség-díjjal, a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata pedig örökös tagsággal ismerte el több évtizedes munkáját. szatmar.ro
Erdély.ma