A terhek Moldvában súlyosabbak
Iancu Laura. Költő, író, teológus, óvodapedagógus, politológus, néprajzkutató. Szerkeszti a Moldvai Magyarság című folyóiratot, tagja az Erdélyi Magyar Írók Ligájának és a Magyar Írószövetségnek. Egy alig több mint ezer fős kis moldvai településen, Magyarfaluban született, Csíkszeredában végezte a középiskolát, majd egyetemi diplomáit Budapesten szerezte. Jelenleg a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának munkatársa. József Attila-díjas. Csángó. Nő.
– Milyen volt a gyerekkorod? Hogyan telt?
– Nagyon kevés emlékem van gyermekkoromból, és azt hiszem, nem túlzok, ha azt válaszolom: munkával telt. Még a vasárnap is. Az állatok legeltetésével, a kisebb testvérek gondozásával. Édesapám több száz kilométerre dolgozott, ritkán volt otthon, édesanyám a téeszben dolgozott, mikor reggel felébredtünk, már nem volt otthon, mikor estére hazaérkezett, mi már aludtunk. Volt, hogy napokig nem láttuk egymást, pedig egy szobában aludtunk. Ilyenkor mi, a gyerekek gondoztuk az állatokat, láttuk el magunkat, végeztük a ház körüli munkát. A gyermekkornak egyetlen ismérve volt: a gyereknyelv. A felnőttek minden szót kicsinyítő képzővel láttak el, „igyál vizecskét”, „nyújtsd ki a lábacskádat”, ebből tudtuk, hogy szeretve vagyunk, gondoskodnak rólunk. Játékidő, sőt, tanulásra fenntartott idő sem igazán volt. A ruhát a nagyobb testvértől örököltük, a játékszerek a leselejtezett munkaeszközök, konyhaedények voltak. Írással is nagyon későn, egyetemista koromban kezdtem el foglalkozni. – Számos végzettséged, hivatásod van. Te minek tartod magad?
– Középiskolás korom óta a néprajzos pálya vonz és a vallás, az emberi létezés okával és céljával kapcsolatos kérdések foglalkoztatnak a leginkább. A kanyarokat, a mellékutcákat az élet tette hozzá ehhez a „tervhez”. Néprajzkutatónak szeretem hinni magam, hiszen tanulni sok mindent lehet, sok diplomát lehet szerezni, de ez az a terület, amiben elmélyedtem, ez az a szakma, aminek a művelése kitölti az életemet, és mérhetetlen örömöt okoz. Teológiával, politológiával nem foglalkoztam, csak tanultam. Mindegyik szakot azért végeztem el, mert ismereteket akartam szerezni az előbb említett kérdésekről. A költészet ebből a sorból kilóg, de itt is a megértés és a megismerés a cél.
– Bár Budapesten van a főhadiszállásod, néprajzosként a moldvai magyarságot kutatod. Tudsz kétlaki lenni? Hiányzik Moldva?
– Ez nem egyszerű kérdés... Annak idején, 11 és fél éves koromban valósággal elmenekültem otthonról, tehát akkor is másra vágytam, mint amire születésemnél fogva predesztinálva voltam. De elszakadni soha nem akartam a világtól, ahová születésemnél fogva tartozom. Ezért választottam „kutatási területté” Moldvát, Magyarfalut, azaz a szülőföldemet. Fizikailag nem tudok egyszerre két helyen lenni, de – tudom, sokak szerint álságos gondolat – az igazság mégiscsak az, hogy Moldva „itt van” velem, egész életem, a mindennapjaim Moldváról szólnak.
– Mi fontos neked Moldvában, és mi Budapesten?
– Moldva az a világ, amit meg akarok ismerni, meg akarom érteni, hogy mi történt a múltban, és miért úgy történt, ahogyan, mi zajlik a jelenben. Ehhez felkészültségre és szakmai környezetre volt szükség, amit Budapesten megkaptam. És Magyarországon megkaptam azt is, amit Moldvában megtagadtak tőlünk. Identitást, anyanyelvet, nemzeti közösséget. Ezt az ezer kilométert, a kettészakadást nem vállaltam volna akkor, ha ezek a dolgok nem volnának számomra létfontosságúak. Azok.
– Könnyű vagy nehéz nőnek lenni Moldvában?
– Nehéz ezt a kérdést erre a két jellemzőre szűkíteni, mert ilyen is, meg olyan is... A megérzéseimet, tapasztalataimat tudom megosztani, ami szubjektív. Leginkább a kötelezettség, a kiszolgáltatottság, a szigorú erkölcs a nő osztályrésze. Alapjában véve a gyermeknek illik tisztelnie szülőanyját, de ezt az illem kívánta tiszteletet idővel felváltja az érdem szerinti tisztelet. A férj is inkább akkor tiszteli feleségét, ha az megérdemli. Magyarfaluban hierarchia van, a kereső férj szava dominál, de a család szíve az anya. Ez kelti az emberben azt az érzést, hogy talán van valamiféle egyensúly a hierarchiában.... – A versírásban ki kell tárulkozni, lelkileg lemeztelenedni. Hogyan viseled, amikor ezt elemzik, esetenként kritizálják?
– A versben általában egyes szám első személyben fogalmazok, de nem feltétlenül én vagyok a vers alanya, tárgya. Általános emberi kérdéseket, érzéseket, fájdalmakat próbálok a költészet eszközeivel megfogalmazni. A kritikai szempontok nagyon sokfélék. Irodalmi körönként, ízléskörönként változó, hogy melyek a jó vers kritériumai. Megtisztelő, ha egy szakember időt szentel az irományaim értékelésére, ilyen nagyon ritkán fordul elő. Az alkotó és a kritikus szempontjai, ízlése és célja gyakran egymással ellentétes. Az ember, ha akarna, sem tudna másnak megfelelni. Költészetet, verset kell olvasni, abból az ember megtudja, hogy minek kell megfelelni, milyen a jó vers.
– Min dolgozol most?
– A kutatói és az írói munka is olyan számomra, mint a földműves munka. Az ember egyrészt állandóan dolgozik, másrészt éppen azzal foglalkozik, amit az élet hoz. Olvasok egy cikkhez, írok egy másik cikket, két, műfaj és tartalom tekintetében egymástól teljesen különböző kötetet szerkesztek, népköltészettel kapcsolatos szócikkeket írok. És belebújtam egy 12 éves fiú bőrébe, akit a szülei az 1920-as években beírattak egy papi szemináriumba, és akinek hat év alatt az utolsó sejtjét is kicserélték. – Azzal, hogy tanultál, köteteid jelentek meg, számos díjat kiérdemeltél, tudsz segíteni a moldvai nőknek? Tudsz példakép lenni?
– Közvetlen, személyes kapcsolatom nincsen a moldvai nőkkel, még a magyarfalusiak sem tudnak arról, hogy írok, nem olvastak tőlem semmit. Kétlem, hogy bármiben is tudnék számukra minta lenni. Én viszont nagyon sokat tanulok tőlük, és irigykedve szemlélem kitartásukat, csodálom munkabírásukat. Sok helyen megfordultam, mindenütt láttam dolgozó nőket, de a terhek Moldvában súlyosabbak. – Bántottak valaha a származásod miatt?
– Történtek kellemetlen esetek. Ezeket baleseteknek éltem és élem meg. Tudomásul kell vennem, hogy miután „elhagytam” szülőföldemet, amíg élek, erre emlékeztetni fognak. Tegnap is felszólítottak: menjek haza. Angliában élő testvéreimet nem küldik haza. A Zala megyeieket nem küldik haza a fővárosból. A Zala megyei nem veszi el a lehetőséget a Heves megyei elől, én igen, mindkettejük elől. Ezek balesetek. Levegőt veszek, elfordítom a fejem, és azokra tekintek, akik nem az ellenséget, hanem az embertársat látják bennem. Ők többen vannak, ők a többség, róluk szívesebben beszélnék. Egyébként is kötelességünk a jóról beszélni, a csodákról, a csodálatos emberekről. Mert nekik köszönhetően „áll” még a világ, forog a föld, és ember az ember.
Sipos Betti, Nőileg
Erdély.ma

Európa-nap
Átadták az ALAE- kitüntetéseket
A Maros Megyei Tanács legrangosabb kitüntetését adták át tegnap a marosvásárhelyi Kultúrpalota Tükörtermében. Az ALAE- kitüntetéssel azon személyiségek iránti tiszteletet és megbecsülést fejezik ki, akik kiemelkedő teljesítményt nyújtottak szakmai téren, és személyiségük meghatározó közösségünkben. A megyei tanács nemrég létrehozott kitüntetését első ízben két jeles személyiség kapta meg: dr. Kolozsváry Zoltán mérnök és dr. Horatiu Suciu szívsebész professzor. Az ALAE latin kifejezés, magyarul szárnyakat jelent.
Dr. Kolozsváry Zoltán – a szakma és közösség szolgálatában
Elsőként dr. Kolozsváry Zoltán laudációja hangzott el, amelyet Szabó Árpád, a Maros Megyei Tanács alelnöke ismertetett. A kitüntetést is ő vette át, lévén, hogy dr. Kolozsváry Zoltánt szakmai kötelezettsége és egy új projekt kivitelezése Svédországba szólította.
– Dr. Kolozsváry Zoltán rendkívüli tudományos szaktekintély a kohászat, a fémek felületi hőkezelése terén. Annak ellenére, hogy közel jár a nyolcvanadik életévéhez, tudományos munkája mellett a Plasmaterm Részvénytársaságot is vezeti.
1937-ben, Marosvásárhelyen született, általános és középiskolai tanulmányait a Bolyai Farkas Líceumban végezte. Ezt követően a bukaresti Politechnikai Főiskolán szerzett gépészmérnöki oklevelet. 1959–1993 között a marosvásárhelyi Metalotechnika könnyűipari gépgyártó vállalat keretében működő kutatórészleget vezette, amely az átszervezést követően a bukaresti Központi Kutatóintézethez tartozott, amelynek tudományos igazgatója volt.
1994-ben kollégáival együtt létrehozta a Plasmaterm Rt.-t, melynek ma is vezérigazgatója. A marosvásárhelyi Műszaki Egyetem, majd a Petru Maior Egyetem, 2005-től a Sapientia tanára.
Kolozsváry Zoltán aktív részese volt a marosvásárhelyi közéletnek, 1992-2012 között helyi tanácsosként tevékenykedett. Számos tudományos és akadémiai testületnek tagja, így a Román Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagja, a Magyar Tudományos Akadémia különböző testületeinek tagja és tiszteletbeli tagja, a Nemzetközi Hőkezelő- és Felületkezelő Szövetség elnöke, 2004 óta az Európai Bizottság anyagismereti és felületi kezelések szakértője, 2008-ban már 14 szabadalommal és mintegy 200 szakmai közleménnyel rendelkezett.
Számos kitüntetés birtokosa, 1973-ban tudományos érdemrenddel, 2000-ben tudományos lovagrenddel tüntették ki, 2014-ben Bernády György- emlékplakettet, 2015-ben a Román Műszaki Tudományos Akadémia kiválósági díját vehette át. Dr. Kolozsváry Zoltán mérnök szabadidejében hobbijának él, szabédi botanikus kertjében öt kontinensről összegyűjtött 800 növényfajt ápol.
Tekintettel arra, hogy dr. Kolozsváry Zoltán rendkívüli munkássága hozzájárult Maros megye országos és nemzetközi népszerűsítéséhez, méltó a Maros Megyei Tanács kitüntetésére – fogalmazott laudációjában Szabó Árpád alelnök, aki pár mondatban magyar nyelven is méltatta a kitüntetettet.
Új esélyt és életet adó szívsebész: dr. Horatiu Suciu
A másik kitüntetett dr. Horatiu Suciu szívsebész, egyetemi tanár, akinek laudációját mentora, dr. Deac Radu fogalmazta meg, azonban objektív okok miatt dr. Serban Banu ismertette.
– A kitüntetett 1993-ban szerzett orvosi diplomát a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen. Tanárai ambíciós diákként tartották számon. Szorgalma, tehetsége és odaadása orvosi pályájának felfele ívelését vetítette elő. Tanárai nem csalatkoztak benne, 2014-ben egyetemi tanár lett. A szívsebészet terén elődei nyomdokaiba lépett, szakmailag az ország leismertebb klinikáján, a marosvásárhelyi Szív- és Érsebészeti Intézetben teljesedett ki. 2000 óta ő vezeti az intézetet. Nevéhez számtalan sikeres szívműtét és szívátültetés fűződik, amivel életet ajándékozott pácienseinek. Munkájában tökéletességre törekedett, ami elengedhetetlen az orvoslásnak e rendkívül nagy tudást igénylő területén. A szakmai elismerésen túl, az igazi elismerés azoktól származik, akik neki és csapatának köszönhetik, hogy újjászülettek, hogy életben maradtak és hosszabb földi életnek örvendhetnek. A klinikavezető professzor szakmai kiválósága egész csapatára kihat, hiszen olyan szellemben dolgoznak körülötte, amivel nemzetközi viszonylatban is a legrangosabb klinikák közé sorolják az intézetet. Szakmai elismerésének folytán a Román Orvostudományi Akadémia levelező tagjává választotta. E kitüntetés dr. Horatiu Suciu eddigi munkásságának szakmai elismerése – hangzott el a laudációban.
Dr. Horatiu Suciu köszönetet mondott a kitüntetésért mindazoknak, akik rá gondoltak és erre érdemesítették. Az elismerést nem sajátjának, hanem egész szívsebészeti csapatának tulajdonítja.
Ciprian Dobre tanácselnök egy latin közmondással Omnia mea mecum porto! (Mindenemet magammal viszem!) arra kívánt reflektálni, hogy minden ember annyit ér, amit magában hordoz. Suciu doktor akkor is kitűnő és nagy tudású szívsebész lenne, ha elvennék tőle a címeit, kitüntetéseit. A közösségnek meg kell becsülnie az értéket, az itt dolgozó értékes embereket, ezért létesítették az ALAE-kitüntetést.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)

A Teleki Téka új kiállítása
Egy ifjú tudós útján
Milyennek látta a XVIII. századi Magyarországot, Erdélyt, mit gondolt Marosvásárhelyről, mit gyűjtött és mit viselt a kor egy sokat utazó huszonéves tudósa? – erre kaphatnak egyebek mellett választ a Teleki Téka új időszakos kiállításának látogatói. A könyvtáralapító Teleki Sámuel legidősebb – felnőttkort megért, de fiatalon elhunyt – fiának szellemi hagyatékát bemutató, Teleki Domokos, egy ifjú nemes utazásai című tárlatot péntek délután nyitották meg szépszámú közönség előtt. A nagybetűs út töredékeit felvillantó kiállítás anyagát Petelei Klára, a tárlat kurátora ismertette.
Teleki Sámuel életrajzát Deé Nagy Anikó kutatásaiból ismerhetik meg az érdeklődők. 1773-ban Sáromberkén született, neves oktatók irányítása mellett, többek között a bécsi egyetemen tanult. Egészségi okokból kezdett utazni, 1793–95 között Magyarországot, 1795-ben Németország számos városát járta be. Három évvel később a Jénai Ásványtani Társaság elnökévé választották. Utazásai során feljegyzéseket készített, a magyarországi utat rögzítők Egynéhány hazai utazások le-irása. Tót és Horváth országoknak rövidesmertetésével egygyütt címmel nyomtatásban is megjelentek, éppen 120 évvel ezelőtt – hangzott el a megnyitón. Az egyik tárlóban egyéb dokumentumok mellett a magyar tájak első magyar nyelvű útleírásaként számon tartott kiadvány is megtekinthető. A kiállítás kurátora kiemelte, hogy a három évszázaddal korábbi, soknemzetiségű, sokvallású Magyarországot gazdagon megrajzoló művelődéstörténeti munka ma is érdekes olvasmány. Szintén széles érdeklődésre tarthat számot Teleki Domokos kéziratban fennmaradt színdarabja, illetve kiadatlan közigazgatási munkája, akárcsak az első alkalommal közszemlére tett ásványgyűjtemény. Egy másik tárlóban a látogató Teleki Sámuel családi bibliáját tekintheti meg, amelyben a könyvtáralapító gyermekei születését is feljegyzi, a kiállítás anyagához tartozik továbbá apa és fia, Domokos köntöseinek 1818-ban kelt listája is.
Teleki Sámuel a fiatal tudós elhunyta után gyűjtötte össze a gazdag szellemi örökséget, amelynek jelentős része található meg a Teleki Tékában, de a magyarországi Széchényi Könyvtárban, illetve a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárában is őriznek belőle dokumentumokat. Teleki Domokos utazásainak és életútjának bemutatását az esztétikailag is élményt nyújtó, idézeteket és térképeket is tartalmazó négy óriáspannó, Márton Krisztina, a Teleki Téka restaurátorának munkája teszi érzékletesebbé. A homoródi borvízről, a veresvágási opállelőhelyekről is mesél nekünk ezeken a pannókon az egykori utazó, aki Marosvásárhelyről így vall: "Nem lehet szép városnak mondani, azonban sok nagy és derék épületekkel bír. A vásárhelyi r. Kollégium esméretes, jó karban helyheztétett, és érdemes tudós tanítókkal dicsekedhetik; válogatott és számos könyvekből álló bibliotékáját is méltán említhetem..."
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

A Tündérkert légköre fullasztó
Történelmi korok sosem ütköznek, csak emberek, embercsoportok. Bethlen Gábor tizenhat esztendeig volt Erdély fejedelme (1613–1629). Azt a századot meg az előzőt sem nevezhetjük békésnek; elszánt gondja volt erre mind a Török Birodalomnak, mind a Habsburgnak. Reformáció és ellenreformáció ütközött a magyar királyságban. Miközben vergődött a már akkor Tündérkertnek nevezett Erdély mellett Moldva és Havaselve.
Bethlen mindenképpen segítette a hozzá alázatos hitlevelekkel forduló vallah vajdákat. Nem szándékom korrajzot adni rövid írásomhoz, ám mindenképpen jelezni akarom, hogy Erdélyben a 17. század elején, Bethlen korában a kérelem és a kérés nélküli adomány ideje jellemezte a vallahok erdélyi éldegélését. Ezzel igen-igen ellentétes a mai korunk légköre, melyben tiltva a magyar szó Erdélyben…
Lássuk csak a mostani Marosvásárhelyt, ahol 400. évfordulót ünnepeltek – a román vezetők, abból az alkalomból, hogy 1616. április 29-én Bethlen Gábor fejedelem Marosvásárhelynek szabad királyi város címet, kiváltságot és fejedelmi adománylevelet adott. A mostani város Kultúrpalotája és annak Tükörterme Erdély egyik híres műemléke, a magyar szecesszió egyik gyöngye. Ott gyűltek össze az évfordulóra a román vezetők, magyar meghívottak. A belépő, üdvözlő szavakon kívül ott magyar szó el nem hangzott, csak román. Nem került senki magyar, aki azt mondotta volna: eb ura fakó, magyarul szólok én!
Elhangzott a mindenütt mindent elfedőnek szánt „multikulturális együttélés a kölcsönös tisztelet és tolerancia” jegyében stb. Az ünnepi ülés szervezője Chiorean Ioan volt, aki kihúzván magát, emlegette, hogy a város felújított magyar várának szerepe ma a kölcsönös tisztelet és harmónia védelme. Innen ugrott át 200 évet, és máris a román kultúra, a Școala Particulară Ardeleană dicséretében pancsolt. Fölemlegette, hogy bizony átutazott Marosvásárhelyen Bartók Béla, Enescu, itt volt a második szívátültetés Romániában stb. stb.
Arról egy szót sem szólt ő sem, nemzettársai sem, hogy az 1960-as, 70-es években csak a híres Marosvásárhelyi (magyar nyelvű) Orvostudományi és Gyógyszerészeti Egyetem okleveleit fogadták el Nyugaton, mást nem. Pedig a város jó hírét az is keltette.
Pál-Antal Sándor történész, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja a város rangját méltatta Erdély aranykorában. Jellemző az ellentétek mai korára, szerintem. Cornel Sigmirean egyetemi tanár Bethlen Gábor koráról beszélt. A polgármester Dorin Florea, a román jövőbe mutatván, beszélt Marosvásárhely fejlődési lehetőségeiről, de ahhoz „el kell hagyni a középszerű cirkuszokat, ellenségeskedést”. Nemes román egyszerűséggel erre a rangra degradálta a magyarság igényeit. És a Vár ma védi a harmóniát.
Gondolom, a „modern város” kategóriába tartozik az is, hogy 1989-ig „zárt város” volt Marosvásárhely is, mint Kolozsvár, Nagyvárad… Beköltöző csak román lehetett. Dorin Florea méltó utóda lett a Kolozsvárt százszor meggyalázó Gheorghe Funarnak. A városnak szobrot ígért a polgármester az ünnepi alkalomból: szoborcsoportot a Școala Ardeleană nagyjainak (Marosvásárhelyre!), illetve Bethlen Gábor fejedelemnek.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

125 éves az Erdélyi Kárpát Egyesület
125 évvel ezelőtt, 1891. május 11-én alakult meg az Erdélyi Kárpát Egyesület, melynek taglétszáma már az alakuló közgyűléskor 300 körül volt. Az egyesület az EMKE keretéből nőtt ki, mint a természetjárás közművelődési vonatkozásait ápoló szakosztály. 1892-ben indul az egyesület folyóirata Erdély címen. Az EKE és a folyóirat célkitűzései megegyeztek: „Ismertetni akarjuk Erdély vadregényes, kies és bájos vidékeit, természetadta drága kincseivel… emberi kéz alkotta művelődéstörténeti és történelmi emlékeivel…”
Az egyesület már az első perctől megmutatta, sőt bebizonyította, hogy tevékenysége nem merül ki egy szűk körű turistaklub működésében, hanem egy olyan mozgalomról van szó, amely egész Erdély, de főleg a Székelyföld gazdasági fellendülését célozta meg, s a mai értelemben vett honismeretet szolgálta. E nemes célkitűzését fennállásának egész ideje alatt követte, még akkor is, ha bizonyos időszakokban egyesek csak egyszerű turizmust láttak, vagy szerettek volna látni tevékenységében. Merza Gyula, az egyesület egykori múzeumigazgatója, majd tiszteletbeli elnöke, ezt így jellemezte: „Címére és fő feladatára nézve az EKE turista egyesület volt kezdettől fogva, de fenntarthatása és végcéljai tekintetében egyúttal elsőrangú kulturális és közgazdasági érdekeket szolgált.” Mozgó kultúregyesületnek is nevezték az EKÉ-t.
1897-ben múzeumi tárgygyűjtés céljából megszervezik a néprajzi szakosztályt, sőt kezdeményezik egy néprajzi tanszék felállítását a kolozsvári egyetemen. E tevékenység a Mátyás király szülőházában berendezett táj- és néprajzi múzeum megalapításában csúcsosodott ki, amelyet 1902. október 2-án avattak fel, egyidőben a Mátyás király lovas szobrának leleplezésével.
Ugyanakkor meg kell említenünk, hogy az Erdély hasábjain nagyon sok tudományos munka, útleírás jelent meg, olyan nagy tekintélyű kutatók tollából, mint Szádeczki-Kardos Lajos, dr. Hankó Vilmos, Czárán Gyula, dr. Hermann Antal, Merza Gyula, dr. Ruzitska Béla, Téglás Gábor, dr. Czirbusz Géza, dr. Szádeczki-Kardos Gyula, dr. Roska Márton. Megalakulásától az első világháborúig az EKE folyóiratán kívül mintegy 70 kiadványt jelentetett meg, többségükben térképes útikalauzokat, barlang útmutatókat, fürdőismertetőket magyar, német, angol és román nyelven, turista naptárakat kirándulási tervekkel és térképvázlatokkal.
Az első világháború alatt az EKE tevékenysége megszűnt, de 1930-ban újraalakult, több mint 1200 taggal, turista, kerékpár, sí, fürdőügy és propaganda szakosztályokkal. 1935-ben épületéből kilakoltatták, vagyonának nagy, része elveszett. A néprajzi tárgyak az állam tulajdonába mentek át, és a mai Erdélyi Néprajzi Múzeum alapanyagát képezi.
A két világháború között az EKE az erdélyi magyarság összetartását szolgálta és nagy személyiségein keresztül ezt sikeresen el is végezte. De ugyanakkor, a hatalommal ellentétesen, a szeretetre, az egymás iránti megbecsülésre nevelt. A második világháború után 1945-ig működött, majd beolvasztották az Országos Turisztikai Hivatalba. Ezután a kommunista hatalom több mint negyven esztendőre süllyesztette el még az emlékét is.
1991. május 11-12-én Gyergyószárhegyen tartottuk meg a nagy múltú Erdélyi Kárpát Egyesület centenáriumát és egyben újjáalakulási ünnepségét. Az újraalakulás ünnepét a gyergyószárhegyi Lázár-kastélyban szervezték meg, több mint háromszáz résztvevővel. Ma azonban Erdély-szerte, az újjászületett EKE 15 tagszervezete – osztálya – több mint 1500 taggal tevékenykedik és méltó folytatója annak a munkának, amelyet az elődök 125 évvel ezelőtt elkezdtek.
25 év alatt több kimagasló eredmény született. Ezek közül kiemelnék néhányat: Az 1990-es évek második felétől EKE-házat működtetett Szinden. 2011-ben méltóan ünnepelték meg Sztánán az egyesület 120 éves évfordulóját, több mint kétszáz résztvevővel és kiadtak egy díszes évkönyvet. 2013-ban házat és a hozzátartozó területet vásároltak meg a Várfalvához tartozó Aranyosrákoson, ahol önkéntes munkával egy EKE-központot, az EKE-Várat alakították ki, fogadóközponttal, szállással, tetőbeépítéssel. Ennek bővítése ma is folyik tovább.
2013. szeptember 21-én, nagy büszkeséggel vettük át, a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében, a Magyar Örökség-díjat.
2015-ben megalakult az Erdélyi Magyar Értéktár Bizottság, amelynek tagja Veres Ágnes, az EKE országos titkárnője, amely bizonyítja az EKE társadalmi jelentőségét.
2016. május 6–8 között ünnepeltük az EKE 125 éves évfordulóját a várfalvi EKE-Várban. Szombaton, Lukács József vezetésével egy egész napos emléktúrát szerveztek a Szolcsvai-búvópatak és a Remetei-szoros között, amelyen több mint 150-en vettek részt. Vasárnap 9–12 között Családos nap, gyermekprogramok. 12-kor kezdődött a jubileumi ünnepség a várfalvi Pataki András Kultúrotthonban. Részt vett 350 személy. Köszöntők hangzottak el. Beszédet tartott Kovács Lehel István, az országos EKE elnöke, Dezső László, az EKE tiszteletbeli elnöke, Mărginean János, Várfalva polgármestere, Horváth Anna, Kolozsvár alpolgármestere, Zákár István, a Kolozs Megyei Tanácsának alelnöke, Telegdi Andrea, Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának külgazdasági diplomatája, Csoma Botond, az RMDSZ Kolozs Megyei elnöke. Ezután következett a díszoklevelek kiosztása. Először az alapító tagok kapták meg, közöttük Dukrét Géza alapító tag részére: „125 esztendeje elődeink akarata hozta létre az Erdélyi Kárpát Egyesületet. Az a tény, hogy ma nem mint letűnt történelmi eseményről, hanem élő szervezetről beszélhetünk, Önnek is köszönhető. Köszönjük, hogy jó szívvel hozzájárult az EKE 25 évvel ezelőtti újraalakulásához, hogy a jövőben is számíthat Önre az erdélyi magyar turistaság”. Ezt követően díszoklevelet kaptak ezen időszak országos elnökei, az elsőt Dukrét Géza – mivel az előzőek már elhunytak – „az országos EKE 1994–1998 közötti elnöke részére (…) Köszönjük, hogy tevékenységével folytatja elődeink munkáját, hogy ma is, a jövőben is számíthat Önre az erdélyi magyar turistaság”.
Következett a turistafogadalom megerősítése, amelyet mindenki egyszerre hangosan ismételt meg, az elnök felolvasása alapján. A fogadalomtevőket Dimény József szentmihályi unitárius esperes áldotta meg. Az EKE-közösségért vándorserleget az udvarhelyi osztály vette át. Ezután az EKE-bakancs füzeteket mutatták be, melynek keretében két színes füzet jelent meg: Barangolások a Remetei-sziklaszoros és a Bedellő környékén, a Torockói-hegység; Barangolások Brassó környékén, a Keresztény-havas. Közreműködött a Csíkszéki EKE- és a várfalvi Aranyosszék néptánccsoportja. Az ünnepség a Himnusz eléneklésével végződött
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Kettős könyvbemutató a Bolyai téri unitárius templom tanácstermében
Transzszilván szemmel, összmagyar szívvel
Kettős könyvbemutató helyszíne volt csütörtök este a Bolyai téri unitárius templom tanácsterme: Szász István Tas Transzszilván szemmel, összmagyar szívvel című tanulmánykötetéé, valamint a Jancsó Benedek 160 című könyvé, amely a híres székely polihisztornak állít emléket.
A könyvet Jancsó András, a Jancsó Alapítvány volt kuratóriumi tagja ismertette. A rendezvény moderátora Jancsó Antal, a Jancsó Alapítvány kuratóriumi elnöke volt.
A Transzszilván szemmel, összmagyar szívvel című tanulmánykötet szerzője, Szász I. Tas Kolozsváron született, orvosi szakíró, közíró, szerkesztő, 1990-től közölt nemzet- és kisebbségpolitikai cikkeket, naplójegyzeteket. Családi emlékek és hiteles dokumentumok alapján megírta a szülei házában és anyagi támogatásával szerkesztett Hitel című folyóirat történetét.
A 320 oldalas kötet hat nagy fejezetre oszlik: 1. Románok és magyarok az ortodox törésvonal mentén, 2. Trianon csapdájában, 3. A felszámolt erdélyi autonómiáról, 4. Kolozsvári Hitel- szemle, 5. Vásárhelyi találkozó, 6. Magyarság, Európa. Önálló tanulmányok, de szervesen összekapcsolódnak, ezért is foglalta egy kötetbe őket a szerző.
Jancsó Benedek 160
Jancsó András dr. Jancsó Benedek gelencei születésű tudós tanár, irodalomtörténész, nyelvész tevékenységét méltatta röviden, akinek az életútját, a nemzet haladásáért és a székelységért végzett munkásságát több évtizedes elhallgatás után most kezdik újra megismerni és fölfedezni.
Jancsó Benedek a Székely Nemzeti Tanács egyik alapítója és elnöke volt, a nemzeti kultúra számos területén kiemelkedő alkotó; írt publicisztikát, tanulmányokat és történeti munkát, alapított és szerkesztett folyóiratot, ismerte az oktató-nevelő munka, valamint a népművelés elméletét és gyakorlatát, dolgozott az oktatásirányítás, a kultúrpolitika területén. A Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjai közé választotta, a kisebbségpolitika és nemzetiségi ügyek elismert szakértőjének számított egész Európában.
Születésének 160. évfordulója alkalmából a Gelencei Polgármesteri Hivatal, a Jancsó Alapítvány, a Székely Nemzeti Múzeum, a Székely Nemzeti Tanács és a Nemzetstratégiai Kutatóintézet közös szervezésében négynapos ünnepi megemlékezés-sorozatra került sor Sepsiszentgyörgyön, a Székely Nemzeti Múzeumban.
A bemutató végén Jancsó András Dsida Jenő Siratóének Jancsó Benedek halálára című versét mondta el, majd a dedikálásra került sor.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Így hurcolták el nagyapáinkat Erdélyből a szovjetek
Az etnikai tisztogatás egyértelmű szándéka Erdélyben is tetten érhető volt.
A történelmi Magyarország területén alig akad olyan szűkebb vagy tágabb értelemben vett család, amelyiknek legalább az egyik tagját ne hurcolták volna el kényszermunkára a Szovjetunióba. Így van ezzel nagyon sok más família a kelet-közép-európai régióban – ennek ellenére a szovjetek által fogságba ejtett civil lakosság tragédiájával a mai napig méltatlanul keveset foglalkoznak. Feldolgozatlan emlék,
gyógyulatlan seb marad Európa egészének kollektív történelmi emlékezetében.
Hatványozottan érvényes ez az Erdélyből, Partiumból és a Bánságból etnikai alapon elhurcolt magyarok és németek tragédiájára.
Ezt ellensúlyozza a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen indított előadássorozat, amelynek címe Magyarok szovjet fogságban 1944 és 1953 között. Legutóbbi előadója dr. Stark Tamás történész (a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontja, Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa) volt, aki a Gulag-táborok magyar áldozatairól szóló kutatásait akkor kezdte, amikor még beszélni is tilos volt minderről Magyarországon. Később, a rendszerváltás után feltárult a kutatás lehetősége a levéltárakban és a külügynél is
Az első munkatáborok létesülése egybeesik a Szovjetunió megalakulásával. Szolzsenyicin Nobel-díjas orosz író megfogalmazása szerint: az első koncentrációs táborok az Aurora ágyúlövésének pillanatában születtek. A kényszermunka fontos alappillére a Szovjetuniónak nemcsak gazdasági, hanem politikai értelemben is. A táborok lehetőséget biztosítottak a bolsevikoknak, hogy kiiktassák a vélt vagy valós ellenséget, az osztályidegeneket, és etnikai tisztogatást hajtsanak végre azokon az orosz területeken, ahol más nemzetiségűek is éltek.
A ’30-as évek végére egyre nehezebb megtölteni a munkatáborokat, és mivel szükség van új munkaerőre a kényszermunka-rendszer fenntartásához, még több civilt hurcolnak el immár Kelet-Közép-Európából is.
1943-ban létrejött a szovjet jóvátételi programot kidolgozó bizottság, ami ötmillió külföldi kényszermunkás tíz éven át tartó rabszolgamunkáját vette tervbe. 1944 végén Romániában is megkezdődik az internálás: a román belügyi alakulatok közreműködésével először Bukovinából és Besszarábiából több tízezer embert visznek el. Nem sokkal később Székelyföldön, majd Magyarországon, a Vörös Hadsereg által elfoglalt területekről is megkezdődik a hadifoglyok begyűjtése.
Stark Tamás szerint három hullámban történt a folyamat. Első körben az elfoglalt nagyobb településeken – a nyílt utcán és az áteresztő pontoknál – fogták el az életerős, munkaképes férfiakat.
Az etnikai tisztogatás szándéka egyértelmű az olyan településeken, mint Kézdivásárhely, Kolozsvár vagy Torda.
Minél nehezebben bevehető volt egy város, annál több civilt ejtettek fogságba. Mivel Budapest ostroma az ellenálló erők miatt elhúzódik, és ennek okát bizonyítani kellett a pártnak, nagyon sok civilt hurcoltak el. Az akkori külügyminisztériumot több tízezer kérvénnyel halmozták el a civilek, melyekben egy-egy családtag, hozzátartozó eltűnését jelentették. Az előadó ezeket az adatgazdag nyomtatványokat kutatta és dolgozta fel. Pár ilyen kérvényt a kolozsvári közönségnek is megmutatott.
A második hullám áldozatai elsősorban németek – nők és férfiak vegyesen. Sztálin külön kérésére a nőket sem kímélték meg a fogságtól. A fogolygyűjtők kvóta szerint dolgoztak, így ha egy adott időszakban nem sikerült teljesíteni a minimumot, a hadieseményektől függetlenül vitték a német nevű magyarokat is például a Partium vidékéről.
A harmadik hullám Kárpátalját érte, ahol az etnikai viszonyok megváltoztatásának szándékával, a 4. ukrán front mentén élő magyarokat fogták el.
Stark Tamás ezekhez hozzátette az elhurcolások negyedik hullámát, amely a politikai foglyok ellen irányult. A szovjet fogolygyűjtők külön listával rendelkeztek azokról a politikusokról, egyházi személyekről, diplomatákról, partizánoknak tekintett leventékről, akiket ellenségnek véltek. Bíróság elé állították, és egy orosz nyelven zajló per keretében kényszermunkára ítélték őket. Az elítéltek sokszor csak abból tudták, hány évig maradnak a Gulágon, hogy a bíró hányszor emelte fel a kezét.
Az előadó elmondta: kutatásai és az egykori foglyokkal való beszélgetései során rengeteg olyan történettel találkozott, mely az otthon maradt lakosság emberségéről tanúskodik. Az elhurcolt rabok ugyanis a különböző szovjet városokba tartó vonatokból kőre erősített cédulákat hajítottak ki, azt remélve, hogy eljut az üzenet a családjuknak. Az emberek a sokszor gyufásdoboznyi papírgalacsinokat összeszedték, és a postán feladták a címzetteknek.
Ezt onnan lehet tudni, hogy nagyon sok ilyen cetlit csatoltak a külügyminisztériumhoz benyújtott kérvényekhez. Kutatóként Stark Tamás sok ilyennel találkozott. Az is döbbenetes, hogy `45–46-ban még működött a magyar közigazgatás, hiszen minden eltűnt személyt regisztráltak, és érdeklődtek felőlük a szovjeteknél
z elhurcoltak munka- és életkörülményeinek felszínes ismerete ellenére nehéz elképzelni mindazt a szörnyűséget, amin keresztülmentek. A bányákban, ahol többnyire dolgoztak, nagyon sok volt a baleset, és a megfelelő élelmiszer hiánya miatt bármit megettek, hogy túléljenek. Gyakoriak voltak a járványok, a tömeges elhalálozásokat pedig nem regisztrálták.
Miközben a propaganda a szovjet embert a kommunizmus fennkölt eszméinek felsőbbrendű hirdetőjeként láttatta, a gyakorlatban ők is éheztek az elnyomás alatt, és ugyanúgy gyűlölték Sztálint, mint a nyugatiak. A gazdasági rendszerre jellemző módon mindenki mindenkitől lopott: a munkahelyeiken az oroszok vittek mindent, amit csak lehetett, hogy azt pénzzé tegyék, élelmiszerre cseréljék.
A magyar áldozatok pontos számáról megoszlanak a vélemények: a szovjet források 490–540 ezer, a magyar honvédelmi és statisztikai források 600 ezer, egyes kutatók pedig akár 700–800 ezer fogvatartottról számolnak be. Stark Tamás szerint ez utóbbi túlzó becslés, de érdemes azzal is számolni, hogy sokan szállítás közben vagy a tranzittáborokban haltak meg.
A magyar foglyok egynegyede soha nem tért haza, de az is áldozatnak tekinthető, aki 1950 után hazatért, hiszen sorsuk megpecsételődött. Sokáig figyelték őket a belügyi hatóságok. A fogságban elszenvedett kínokat tetőzte: hazatérve azt tapasztalták, hogy ugyanaz az elnyomó rendszer él Magyarországon is, mint a Szovjetunióban.
Az előadás végén beigazolódni látszott: valóban alig akad olyan család, amelyet ne érintett volna a szovjet terror. A közönség soraiban ülők közül többen elmeséltek egy-egy olyan családi történetet, amely az elhangzottakhoz kapcsolódik.
A múlt feltárása folyamatban van, melyhez a Sapientia is hozzájárul. Dr. Murádin János Kristóf egyetemi oktató, gulágkutató elmondta: az egyetem emléktárgyakat gyűjt egy múzeum létrehozására, és adatbázisban összegzi a kolozsvári áldozatok számát. A lista eddig 750 nevet tartalmaz, de számítanak a kolozsváriak segítségére annak érdekében, hogy minél teljesebb legyen.
Mészáros Tímea
foter.ro

Cselekvő közösségi ember
"Azt hiszem, Székely Ferencet közösségének az az ösztönzése késztette írásra, amelyet Sütő Andráshoz intézett édesanyja: – Írhatnál rólunk is valami könyvet!" (Keszeg Vilmos)
A Mezőség szülötteként felcseperedett szerzőt a Kis-Küküllő mentére vezérelte sorsa. Munkahelye Erdőszentgyörgyhöz kötötte, lakhelye a közeli Vadasd. Ez a település azzal büszkélkedhet, hogy ott született Jakab Ödön (Vadasd, 1854. július 26 – Budapest, 1931. március 5.) költő, író, drámaíró, irodalomtörténész, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja (1924), aki kora irodalmának egyik legnépszerűbb alakja volt, népi-nemzeti irányú verseinek, prózai és színpadi műveinek köszönhetően a 19–20. század fordulójának legkedveltebb szerzői közé tartozott. És ott szolgált valaha a kereken száz éve született Nagy Ödön (1914. május 31 – 1995. szeptember 1.) református lelkész, néprajzi író, Nagy Olga bátyja. Majd, valamivel később, ott született Molnár Dénes (1947. július 22 – 2000. február 19.) grafikus, festőművész.
Sütő András unokaöccse, az Anyám könnyű álmot ígér című könyv Székely, azaz Gyümölcsoltó Gergelyének hetedik gyermekeként világra jött Székely Ferenc ( Pusztakamarás, 1951. június 5.) a közösségi érdeklődést, az irodalom szeretetét a családi környezetből hozta magával, istenadta székelyföldi lakhelyén pedig csakhamar kedvet kapott a néprajzi kutatómunkához, és tanulmányokban, könyvekben gyümölcsöztette az így megszerzett tudást, tapasztalatot. A lapszerkesztés sem áll távol tőle, hiszen az Erdőszentgyörgyi Figyelő című kiadványnak is szorgos munkatársa, szerkesztője. A riporteri munka, a tájolás mellett mindenekelőtt közösségi érdeklődése hozta kapcsolatba megannyi jeles személyiséggel az évek során. Jószemű méltatója, Véghelyi Balázs költő, az Üveghegy Kiadó vezetője meg is jegyzi, hogy Székely Ferenc született közösségi ember, abból a fajtából, aki nemcsak aktív részese, hanem szervezője is tud lenni egy közösségnek, munkásságában ez a törekvés jellemzi.
"Az interjú a kedvenc műfajom – vallja A szülőföld ölében című kötet egyik kérdezettjeként a marosvásárhelyi rádiós és lapszerkesztő, Nagy Miklós Kund. – Nemcsak azért, mert szép és érdekes feladat őszinte megnyilatkozásra, olykor önmaga előtt is titkolt problémák kimondására késztetni a beszélgetőtársat, hanem azért is, mivel a világra, az emberi jellemekre, sorsokra, érzelmekre nyitott, valóban kíváncsi kérdező saját magáról is vall az olvasóknak." Ezt akár Székely Ferenc is elmondhatja magáról, hiszen az utóbbi években valóságos szenvedélyévé vált ez az izgalmas műfaj, 2012- től kezdődően megjelenő beszélgetőkönyveiben olyan személyiségeket, művészeket, tudósokat, alkotó embereket szólaltatott meg, mint Csávossy György, Fodor Sándor, Kusztos Endre, Lászlóffy Csaba, Páll Lajos – akik már nincsenek közöttünk… És olyanokat, akik változatlan szenvedéllyel dolgoznak, alkotnak, írnak: Ablonczy László, Ana Blandiana, Ambrus Lajos, Balla Zsófia, Beder Tibor, Czegő Zoltán, Cseke Péter, Király László, Kocsis István, Köntös-Szabó Zoltán, Jókai Anna, Józsa János, Lőrincz György, Molnos Lajos, Pál-Antal Sándor, Pomogáts Béla, Ráduly János, Szávai Géza, Szász István Tas, Tófalvi Zoltán, Vinczeffy László… A névsor korántsem teljes.
Székely Ferenc úgy szereti már választott faluját, Vadasdot, hogy sosem felejti Pusztakamarást. Az általa összeállított, Templomra szállt bánatmadár című 2011-es kötet kapcsán Pozsony Ferenc néprajzkutató ezt írta: "Pusztakamarás elsősorban Sütő Andrásnak, másodsorban pedig Kemény Zsigmondnak köszönhetően a Mezőség jelképévé vált. Hiszek abban, hogy a faluról és a nagyjairól nemrég megjelentetett könyv a helyben élők és az innen elszármazottak önbecsülését is emelni fogja. Sütő András halála óta szinte minden évben, szeptember- október fordulóján számos magyar értelmiségi találkozik az író szülőfalujának református templomában. Az őszi emlékünnepségek jelképes üzenetét és funkcióját elsősorban a sajtó közvetíti és forgalmazza a nagyvilág felé. Ugyanakkor a helyben élő maroknyi, 129 lelket számláló református magyarság a rövid ünnepségek után rendszerint önmagára marad hétköznapi problémáival, néma küzdelmeivel". Megrögzött hazajáróként Székely Ferenc egyik lelkes szervezője a találkozásoknak, hiszen ugyanazt vallja, mint a néprajztudós, jelesen hogy: "a faluban élő magyarság életét csak akkor tudnánk, a hajdani mecénásokhoz hasonlóan, jelentősebb mértékben befolyásolni, ha olyan befektetéseket tudnánk helyben elindítani, melyek Kemény Zsigmond és Sütő András kultuszához kapcsolható kulturális turizmust tudnának Pusztakamaráson kibontakoztatni."
Kevesen tudják róla, hogy mélyen érző, lírai alkata versben is megnyilvánul. Az öregekről például így ír: "Mennek,/ jaj, de keservesen mennek/ az öregek a hegynek/ ezen a napon,/ kutyasikálta/ kaptatón,/ szájuk szélén imával;/ találkoznak a halállal.// Kopjafán angyalok,/ kezükben fehér bot".
Alaptermészete mégsem barátkozik a szomorúsággal. Életvidám, energikus, cselekvő ember. Ez a hatvanöt esztendő csak annyi, mint egy mérkőzés első félideje (némi hosszabbítással).
A java még ezután jön.
Isten éltesse!
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)

Bemutatják a Székelyföld történetét
Székelyudvarhely Megyei Jogú Város Polgármesteri Hivatala és a Haáz Rezső Múzeum könyvbemutatóra invitálja a széles publikumot a városháza Szent István termébe, június 2-án, csütörtökön este 7 órára.
A Székelyföld története című háromkötetes monografikus jellegű tudományos munka megírása 2012-ben kezdődött el. Az Egyed Ákos akadémikus vezetésével lezajlott szerzői, szerkesztői tevékenység szakmai hitelességét számos magyarországi és erdélyi történész szentesítette. Megjelenését Székelyudvarhely önkormányzata finanszírozta, a kiadók: Magyar Tudományos Akadémia, Bölcsészettudományi Kutatóközpont ( Budapest), Erdélyi Múzeum-Egyesület ( Kolozsvár), Haáz Rezső Múzeum (Székelyudvarhely), a szerkesztőbizottság: Egyed Ákos (elnök), Bárdi Nándor, Hermann Gusztáv Mihály, Kolumbán Zsuzsánna (titkár), Oborni Teréz, Pál Judit, Reisz T. Csaba (olvasószerkesztő), a szerkesztők: I. kötet: Benkő Elek, Oborni Teréz, II. kötet: Egyed Ákos, Hermann Gusztáv Mihály, Oborni Teréz, III. kötet: Bárdi Nándor, Pál Judit.
Kizárólag a könyvbemutató időpontjáig van lehetőség a monográfia kedvezményes megrendelésére. A Haáz Rezső Múzeum honlapján (www.hrmuzeum.ro) regisztrálás esetén 150 lejért jegyezhető elő a monográfia, ezt követően pedig a háromkötetes munka eladási ára 250 lej lesz – adta hírül a múzeum.
itthon.ma

Civilek elhurcolása Magyarországról a Szovjetunióba
A Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékéve keretében, 2016 májusa és 2017 februárja között, havonta egy előadásra kerül sor a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Kolozsvári Karán. A Magyarok szovjet fogságban 1944. és 1953. között című előadássorozat témája a második világháborút követően a Szovjetunióba hurcolt magyar civil lakosság sorsának bemutatása. A meghívott rangos külföldi és erdélyi magyar előadók a kényszermunkára hurcolt magyarok foglyul ejtéséről, a táborokba való kiszállítás körülményeiről, a lágerbeli életről és a fogságból való szabadulásról értekeznek nemcsak erdélyi, hanem egész Kárpát-medencei kitekintésben. A vetített képes előadások nyitottak, és a történész szakma képviselői, az egyetemi oktatók és hallgatók mellett, az érdeklődő nagyközönség számára is lehetőséget teremtenek a téma részleteiben való megismerésére.
A szovjet fogság a kommunizmus évei alatt tabutémának számított: nemzedékek nőttek fel úgy, hogy szinte semmit sem tudtak a magyar polgári lakosság jogtalan kényszermunkára hurcolásáról. Az előadássorozat elsődleges célja éppen ezért az, hogy a széles közvélemény előtt tegye ismertté a magyarok 1944–1945-ös Szovjetunióba hurcolásának történéseit, elősegítve ezáltal a kollektív emlékezet megerősítését.
Május 26-án dr. Stark Tamás történész, a Magyar Tudományos Akadémia, Bölcsészettudományi Kutatóközpontja, Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa tartott előadást Civilek elhurcolása Magyarországról a Szovjetunióba címmel.
A Szovjetunióba szállított magyarok tragikus sorsa a magyar közelmúlt magyar történelmének alig ismert fejezetei közé tartozik. A tragédiát a szovjet vezetés és a magyar kormányzat úgy próbálta leplezni, hogy a polgári személyek elhurcolását és a szovjetunióbeli kényszermunkát egyszerűen „hadifogolyügyként” kezelték, így mutatták be a korabeli sajtóban, és így írt erről a témáról sokáig a második világháborúval foglalkozó szakirodalom is.
A szovjet vezetés a háború kezdetétől fogva törekedett arra, hogy a fogságba esett katonákból és az elfoglalt területek civil lakosságából nagyszámú kényszermunkás-seregre tegyen szert. Lavrentyij Berija belügyi népbiztos 1939. szeptember 19-én, tehát néhány nappal a Szovjetunió Lengyelország elleni inváziója után rendeletet adott ki a hadifoglyokat és a külföldről internált civileket dolgoztató új táborrendszer felállításáról. A hadifoglyok és elhurcoltak egyaránt a Belügyi Népbiztosság Hadifogoly- és Internáltügyek Igazgatósága (Upravlenyija Voennoplennih i Internirovannih–UPVI) által irányított új lágerekbe kerültek. A Hadifogoly- és Internáltügyek Igazgatósága a Táborok Főigazgatósága, azaz a Gulag (Glavnoje Upravlenyije Lagerej) mellett működött. A két táborrendszer kiegészítette egymást, az UPVI a külföldiek Gulagjának tekinthető; 1945 februárjában a táborrendszert kiegészítették és átszervezték. A Hadifogoly – és Internáltügyek Igazgatóságából 350 főtábort és mintegy négyezer melléktábort irányító Főigazgatóság lett. A fő- és melléktáborokon kívül speciális munkabrigádok, kórháztáborok, elkülönített munkabrigádok, büntető munkatáborok, politikai elkülönítő táborok és börtönök is működtek. Szovjet adatok szerint több mint 4 millió külföldi rab fordult meg a táborokban.
A külföldi foglyok elhelyezésére szolgáló táborrendszer korai felállítása arra utal, hogy a szovjet vezetés eleve nem tett különbséget civilek és katonák között, és hogy a háborús célok között fontos szempont volt a munkaerő-szükséglet kielégítése. Ez a cél a szovjet jóvátételi tervekben is szerepelt.
Az 1944 őszén a Kárpát-medencébe nyomuló szovjet haderő megnyitotta az utat az ország anyagi és emberi erőforrásainak kihasználása előtt. A szovjet fogolygyűjtő kampányoknak három hulláma volt.
A tömeges lefogások első hullámára közvetlenül a hadműveletek után került sor. Egy-egy nagyobb település elfoglalása után két-három nappal a szovjetek rendszerint romeltakarítás ürügyén gyűjtötték össze és vitték el az embereket. Az elhurcoltak számáról csak szórványos adatok állnak rendelkezésre. Hajdúböszörményből például 1944. október 28-án 300 polgári személyt vittek el. November 2-án mintegy 2 ezer férfit és nőt tereltek fogolytáborokba Nyíregyházáról. Hajdúnánásról 300 polgári személy került szovjet fogságba.
A legnagyobb arányú elhurcolásokra Budapesten került sor. Az elhurcolás helyére és időpontjára vonatkozó korabeli feljegyzések arra utalnak, hogy az első vonalban küzdő szovjet katonákat árnyékként követték a fogolygyűjtők. A harcok elültével az elhurcolások nem szűntek meg, hanem új lendületet vettek. Az ostrom alatt rendszertelenül végzett fogolygyűjtéseket átgondolt, szisztematikus akciók váltották fel. A főútvonalak és a fontosabb csomópontoknál végrehajtott fogolygyűjtések mellett még márciusban is javában vittek el civileket az utcákról és a házakból.
Az elhurcolások történetével kapcsolatos kutatások során a legnagyobb kihívást a civil foglyok létszámának megállapítása jelenti, annak ellenére, hogy az ostrom alatt fogságba esettek számáról nyilvános és hivatalos szovjet adat áll rendelkezésre. A Szovjet Tudósító Iroda 1945 februárjában kiadott jelentéseiben az áll, hogy a budapesti harcokban összesen mintegy 123 000 német és magyar katona vált hadifogollyá. A hadifoglyok hatalmas számáról kiadott közlemények a győzelem nagyságát szimbolizálták, de egyben le is leplezték a szovjet fogolygyűjtő csapatok tevékenységét.
A szakirodalom általában 50-100 ezerre teszi a fővárosban összegyűjtött és elvitt civilek számát. Az elhurcoltak hozzátartozói által a háború után a Külügyminisztérium Hadifogoly Osztályára küldött keresések alapján a deportáltak száma valóban több tízezerre tehető.
Szabadság (Kolozsvár)

Trianon: a vadszőlő palást
Problémák, kultuszok és dühök a békeszerződés évfordulóján
Kilencvenhat évvel ezelőtt írták alá a trianoni békediktátumot. Ha azt hisszük, már mindent tudunk a témáról, nagyot tévedünk, állítja történész szerzőnk. Helyén kezeljük-e nemzeti tragédiánkat, és – ha a történészszakmán múlik – mit fogunk tudni, gondolni róla 2021-ben?
Trianon valami másnak a neve.
„Strada Samuil Micu numárul sase / s pirosló vadszőlő palástja / földig a hosszú falon / de más ugye más volt a neve / mikor elengedte vézna gyermekkezem a halál / s az udvaron őszi virágkapu várt rám / a piruló feltámadóra?” – írta Cs. Szabó László keveset idézett, Álmatlan éj című versében, amelynek kántálásszerű felsorolásai egyszerre reflektálnak az elveszített Erdélyre, a gyerekkor elsüllyedt Kolozsvárjára, a hetvenes évek román nemzeti kommunista diktatúrájának mindennapjaira.
Nem biztos, hogy lehet mindezen szempontoknak közös nevet adni: a veszteség, az emlékezés, a történeti feldolgozás szempontjait beszuszakolni „Trianon” fogalma alá. Bár jelenleg a Kárpát-medencében csaknem tízszer annyi első világháborús emlékmű van, mint trianoni (Somfay Örs 2012-es doktori dolgozata szerint csaknem 3500 első világháborús emlékmű áll szemben nagyjából 430 trianonival), mégis a centenáriumi ünnepségek ellenére az az érzésünk, hogy Trianon emléke elfödi az első világháborúét.
Dühítő bonmot-k
Mert a békeszerződés az évtizedek során nevet adott minden rossznak. Hiszen a közvélekedés is egyszerre ért sok mindent, amikor Trianonról szól. A Monarchia és benne a történelmi Magyarország összeomlását. A nemzeti identitás válságát. Ahogy a XVIII. század vége óta csaknem egyeduralkodó nyugati típusú modernizációs projekt megfenekleni látszik. A csalárd Nyugattól a Kelet felé való fordulást. A rokontalanság és a nyelvi elszigeteltség frusztrációját és az idegenség miatt Magyarországra mért büntetést, a herderi jóslat beteljesedését. A nemzeti katasztrófa XVI. század óta kísértő rémét. A magyar politikai elit által a térségben elsők között beindított nemzeti szuverenitásra törekvés ellenünk fordulását. A legalább Wesselényi óta szintén fenyegető szláv harapófogóba szorulást. A XIX. századi liberális, sőt a korai demokrata paradigma végét a magyar politikai gondolkodásban. A forradalmakat. A terrort. A veszteséget. A XX. századi ősbűnt, amely az első volt a kirablások, elűzések, állami diszkriminációk hosszú láncában.
És csak valahol sokadik szempontként a békeszerződést magát, a történeti eseményt.
A történészek, társadalomkutatók általában kétségbeesetten konstatálják a fogalmi tisztázatlanságok, a szintek, fontos és érdektelen szempontok keveredését, a politikusok köztörténeti beavatkozásait; újabb és újabb lánglelkű szózatokat intéznek a nemzethez/társadalomhoz vagy az adófizetők közösségéhez: differenciált történelemszemléletre szólítanak fel.
Sajnos ez nem fog menni. Mert nem mehet.
Persze dühítőek azok a jónak tűnő – ám épp a lényeget elfedő – bonmot-k, amelyek szerint „Magyarország csak magával határos”, vagy finomítva: „a magyar állam és a magyar nemzet határai nem esnek egybe” – hiszen ez így volt már az idők kezdete óta. A magyar nemzeti tömb nem töltötte ki a rendelkezésére álló állami kereteket. De a közvélekedés mindig is előnyben részesítette az egytényezős magyarázatokat, ezen kár sopánkodni. És a „politikusok ne szóljanak bele” kezdetű mondatoknak is akkor lesz majd csak értelmük, ha már a választókban nem pendít meg semmit Trianon. Amíg nem így lesz, a politikusok beszélni fognak róla. Javulás akkor várható, ha abbahagyjuk az öngyilkos méricskélést: nem Trianon, vagy… Hanem: Trianon, és… Ha értjük és elismerjük más szenvedését, és nem játszmaként kezeljük történelmünket.
Forradalmak
Fontos meglátnunk, hogy 1918 és 1920 között Magyarországon forradalmak és Trianonok (impériumváltások) zajlottak – egymással nem is feltétlenül szoros kapcsolatban. A politikai összeomlás mellett lezajlott egy katonai is: először kint a frontokon, majd a hadügyi igazgatásban. Nem volt, aki vezesse, majd aki leszerelje a katonákat, akiknek esetében a „nem akarok katonát látni” nem(csak) pacifizmus volt, hanem a közrend fenntartásának eminens vágya is. A frontokról hazaözönlő katonák sok helyütt törtek fel boltokat, vertek meg jegyzőket, vagy a helyi lakosokkal karöltve gyújtogattak és fosztogattak. A különböző városi nemzet- és népőrségek felállításának a közrend fenntartása legalább annyira oka volt, mint a felkészülés egy invázióra. Sőt ahogy Kiss Balázs 2008-as kitűnő tanulmányából kiderült: a felföldi Nyitrán 1918 decemberében a helyi magyar elit azért fogadta el ellenállás nélkül a bevonuló csehszlovák katonaságot, mert még őket is jobbnak tartották a fosztogató katonáknál. Egy fiatal helyi szlovák lelkész meg lapjában a helyi zsidó polgárság ellen uszított, mert róluk valószínűsítette, hogy megszerveznék a magyarpárti ellenállást. A fiatal, magyarul egyébként jól beszélő katolikus papot Jozef Tisónak hívták, és alig két évtized múlva a független Szlovákia államfője lett.
Az őszirózsás forradalom időszaka nagyságrendileg ugyanannyi erőszakos halálesettel járt, mint a vörösterroré. Bár nem feltétlenül központilag szervezett, tudatos represszióról volt szó, mint 1919-ben, de Tisza István halálától kezdve a Schönborn-birtokok védelmében vezényelt sortűzön át a magyar repülőgépek által Facsádon lebombázott román parasztokig és a politikai leszámolásokig minden azt jelezte: a háborús erőszak eljutott a hátországba, és a lövészárkok brutalitása megjelent a köztereken is. Ez azért sem volt nehéz, mert – bár ezt a magyar történetírás eddig nem nagyon hozta szóba – az osztrák–magyar haderő is keményen bánt a civil lakossággal a Balkánon, és a háború utolsó évében a hátországban begyűjtési feladatokkal több katona volt megbízva, mint frontszolgálattal: erőszakos ellátmánykiegészítéssel kapcsolatban volt tehát tapasztalat bőven.
A katonai összeomlás mellett azonban legalább ugyanilyen fontos a gazdaságé: a korona mélyrepülésével, a felülbélyegzésekkel, az ipari termelés zuhanásával.
A világháború ideje alatt az osztráknál és a németnél jobban teljesítő magyar közellátás összeomlása pedig olyan tény, amely a külföldi diplomáciai jelentésekben vagy a közigazgatás Budapestre küldött, kétségbeesett üzeneteiben legalább olyan súllyal bírt, mint egyes területek hovatartozása. Az, hogy Budapestnek vagy a nagyvárosoknak jusson-e szén vagy krumpli, adott esetben sokkal többet nyomott a latban, mint az országot uraló politikai rezsim természete.
Okok
Ha vannak okai a magyar határok végleges kialakulásának, abban talán része van a magyar nemzetiségi politika 1867 és 1918 közötti évtizedeinek, de döntő érvényűnek csak bajosan lehet tekinteni a múlt hibáit. A magyar határok nagyhatalmi szándékok eredményei voltak. A Monarchia egykori területeiből remélték kistafírozni a nemzeti kisállamok szövetségi rendszerét a háború után, hogy azok ellenállhassanak a német és az orosz nyomásnak is. A határok helyszíni kialakításában (miért ott, és nem harminc-ötven kilométerrel keletebbre, délebbre, északabbra) a vasútvonalaknak volt döntő szerepük: ez a „geostratégiai illúzió” és a vasutak túlzott fontosságához kapcsolódó elképzelések formálták Magyarország határait. A békekonferencián való magyar szereplésben pedig a hiányé volt a kulcsszerep: az 1919 januárjában megnyílt békekonferencián csaknem egy évig nem volt hivatalos magyar képviselet. Bár az amerikai és angol unitáriusok némelyik személyisége jelezte a kialakuló magyar határokkal kapcsolatos fenntartásokat és problémákat, de akciójuk hatóköre minden tekintetben korlátozott maradt.
Ebben az egy évben döntöttek a magyar határokról (már 1919 márciusára), aláírták a Németországgal, az Ausztriával és a Bulgáriával kötött békét, és az Egyesült Államok elhagyta a békekonferenciát. Egyszerűen túl sok mindennek kellett volna megváltoznia ahhoz, hogy a magyar gondokat újra napirendre vegyék, és erre kevesen voltak hajlandóak egy, a békekonferencia problémakatalógusában jóakarattal is csak ötöd- vagy hatodrendű problémát jelentő ország kedvéért. Ez számunkra nyilván fájó megközelítés volt, de az adott helyzetben tanácsosabbnak látszott elfogadni a magyar politikai elit tagjainak. A dilemma világos volt például Teleki Pál, a békeküldöttség fődelegátusa számára is: „És talán mégis alá fog kelleni a kormánynak ezt [a békeszerződést] írni, mert éhen vész Pest, és az oláhok bejönnek újra. Én ugyan ezen áldozatokat meghoznám, de a legtöbben nem” – írta mesterének, Lóczy Lajosnak 1920 márciusában.
Trianon – 100
Mi újat lehet még elmondani a békeszerződésről? Nagyon-nagyon sokat. Egyrészt a békeszerződésről hosszú évtizedeken át csak egyféleképpen lehetett beszélni Magyarországon. A két háború között így, 1945, de főleg 1947–1948 után meg csak úgy. Ez nem azt jelenti, hogy a kommunista rendszer ne tudott volna a határon túli magyarokról, vagy a korszak történészeinek ne lettek volna ismereteik arról, mi történt. A hatvanas-hetvenes évektől aztán a magyar történettudományban megjelentek olyan művek, amelyek immár nyíltan beszéltek a történettudomány Trianonjáról: L. Nagy Zsuzsa 1965-ös könyvétől (A párizsi békekonferencia és Magyarország, 1918–1919) kezdve Ormos Mária (Padovától Trianonig), Raffay Ernő (Erdély 1918–1919-ben, 1987), Jeszenszky Géza, Ádám Magda, Zeidler Miklós, Litván György, Romsics Ignác és mások műveiig, forráskiadásaiig hosszú a sor. Mára tekintélyes korpusz gyűlt össze a témakörben, ennek ellenére bizonyosan lehet még újat mondani.
A Magyar Tudományos Akadémia 2009 óta jelentős összegekkel támogatja a nemzetközileg is számottevő tudományos projektek elindítását az MTA Lendület programja keretében. Jelen sorok szerzője 2016-tól kapott lehetőséget arra, hogy a Trianon: kontextus, lokalitás, régió munkacímű projekt keretében felállíthassa saját, Trianon – 100 elnevezésű kutatócsoportját másfél tucat munkatárssal, és öt éven keresztül 150 millió forint támogatással a békeszerződés történetének új, eddig nem (kellőképpen) feltárt oldalait minél szélesebb közönségnek mutassa be.
A program négy pillérre épül: a történelem iránt érdeklődők számára minden bizonnyal a legunalmasabb a diplomáciai okmányok kiadásának ügye. Számos olyan dokumentum magyarra fordítására és közzétételére készülünk, amelyek új megvilágításba helyezhetik a nagyhatalmak (Olaszország, az Egyesült Államok és Japán) és az utódállamok béke-előkészületeit, a békekonferencián folytatott tevékenységét. A magyar társadalom és a háborús összeomlás elnevezésű projektben a közellátás kérdései, a háború utáni erőszak és a lokális impériumváltások állnak majd a kutatás középpontjában. Időben elhúzódó folyamatról van szó: míg az utcanévtáblák cseréje néhány nap alatt megtörténhet, új hivatalnokokat is lehet hetek-hónapok alatt találni, a gazdasági hegemónia átvétele, a társadalom szövetének megváltoztatása évekbe-évtizedekbe is telhet.
Trianon árvái
E fejezetnek kulcsfontosságú része a menekültek kérdése. 1918 és 1924 között a hivatalos statisztikák szerint csaknem 350 ezer, ám valójában több mint 400 ezer menekült kerekedhetett fel, és hagyta el az utódállamokat. Integrálásuk története, politikai opcióik, egyesületeik, emlékezéskultúrájuk a magyar történelem mindeddig elmondatlan fejezete. Az egyetlen róluk készült feldolgozás amerikai magyar történész munkája, amely több mint harminc éve jelent meg. A menekülteket sokan a vagonlakókkal azonosítják, holott többségük nem vasúti teherkocsiban lakott; középosztályi tömegnek láttatják őket, holott nem csak azok voltak közöttük. És még kevesebbet tudunk etnikai vagy felekezeti hátterükről – mintha a magyar zsidóság lapjai is tartózkodóak lettek volna menekült hitsorsosaik történetének bemutatásában. Vajon miért?
A kutatás harmadik fejezete a megszilárduló határok vizsgálata: hogyan alakította át az új határ az ott élők mentális térképét, gazdasági viszonyait; mikor állt fel a fejekben is a határ; hogyan szankcionálta az állam a határátlépést, a csempészetet; hogy regenerálódott a házassági piac. Ezek mind olyan kérdések, amelyek közelebb hozhatják a határváltások hétköznapi tapasztalatait. Bizonyos értelemben ide tartozik a határváltások közép-európai kontextusának vizsgálata: hogyan jöttek létre, maradtak fent, majd tűntek el azok az átmeneti államok a régióban, Fiumétól a Lajtabánságon át Vilniusig, amelyek talán többet jelentenek múló egzotikumnál? Hogyan reagáltak rájuk a helyi elitek, a nagyhatalmak? Milyen elképzeléseik voltak saját szerepükről, az önrendelkezésről; miért maradt fent hosszú időn át az egyik, és miért tűnt el a másik? Végezetül a Trianon a magyar társadalom emlékezetében című fejezetben azt szeretnénk megvizsgálni, hogy a történetírásban, a politikai gondolkodásban, az irodalomban (nem csak a magas irodalomban; legalább ennyire érdekes a ponyva világa is), a művészettörténetben (a most létrejövő emlékművek vajon modelleket követnek-e, illetve mi a helyük egy-egy település szövetében, kik az aktorai a felállításnak?) és a magyar társadalomban hogyan jelenik meg a békeszerződés – ez utóbbit főleg a szociológia módszereivel fogjuk vizsgálni.
Amikor a kutatás 2021-ben véget ér, minden reményünk meglehet arra, hogy olyan, legalább nyolc-tíz kötetből – forrásközlésből és monográfiából – álló korpusz jöhet létre, amely hosszú időre meghatározhatja a korszak kutatását, és eltörli a történettel kapcsolatos hiányokat. És ezzel a magyar történettudománnyal szemben gyakorta megfogalmazott szemrehányás – „Trianonnal nem foglalkoznak a történészek” – minden bizonnyal érvényét veszti.
Ablonczy Balázs
Magyar Nemzet

Bemutatták Kántor Lajos és Poszler György Erdély elmúlt 100 évéről szóló köteteit
Bemutatták Kántor Lajos erdélyi irodalomtörténész, a 90 éve indult kolozsvári Korunk című folyóirat szerkesztőbizottságának elnöke és a tavaly elhunyt Poszler György akadémikus, irodalomtörténész Erdély elmúlt 100 évéről szóló könyveit Budapesten az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában pénteken.
Csapody Miklós irodalomtörténész - aki 1990 és 2010 között az MDF országgyűlési képviselője volt - a bemutatón nyugalmas könyvként jellemezte Poszler György: Az erdélyi magyarság száz évéről - Bizonytalan remények és tétova kételyek című kötetét és Kántor Lajos: Fehér kakas, vörösbor - avagy a nagy Házsongárd című könyvét.
Kántor Lajos könyve az életrajz keretei között művészettörténeti, irodalomtörténeti intermezzókkal idézi meg a kort - mondta Csapody Miklós.
Poszler György kötete Bibó István írásainak és Szűcs Jenő Vázlat Európa három történeti régiójáról című esszéjének hagyományait követve vázolja fel Erdély történetét az ottani közösségek, intézmények és nagy egyéniségek sorsát Trianontól 2010-ig - mondta Csapody Miklós.
"Ami Nyugaton abszurditás, az Közép-Európában normalitás" - fogalmazott a régió sajátosságairól szólva a szakember.
Hozzátette: Poszler György egyik fontos megállapítása, hogy Erdélyben ideig-óráig még az olyan, második világháborút követő hamis ígéretek nyomán létrejött nemzeti intézmények is szolgálhatták a magyarság ügyét, mint például a Bolyai egyetem, a marosvásárhelyi székely színház vagy az autonóm magyar tartomány.
Bár, felvetődik az is: talán jobb lett volna nem hinni hazugságokban!? - jegyezte meg Csapody Milós, aki szerint azonban mégis "van hagyomány, lesz folytatás. (...) Gyűlölködés helyett írni kell!"
Fábián Péter újságíró a könyvbemutatón felidézte Poszler György néhány, szerinte ma is aktuális gondolatát, így többek között azt, hogy a nemzeti hagyományok féltése nem sajátítható ki, nem válhat politikai tömörülések privilégiumává. A nyugati demokráciák viszont a XX. században két megnyert világháború után is "elrontották a világot", mikor pedig a megnyert hidegháború után az egész világ az ölükbe hullott, kiderült, hogy nem tudnak mit kezdeni vele.
Markó Béla költő, a Romániai Magyarok Demokrata Szövetség (RMDSZ) korábbi elnöke felszólásában azt hangsúlyozta: az "Erdély-projekt" csak a régió nemzeteinek együttéléséről szólhat, beleértve a jogi és közigazgatási autonómiát és szemben állva mindenféle asszimilációs törekvéssel.
Markó Béla szerint azonban ma sem kerülhető meg a kérdés, hogy "valahol utat tévesztettünk-e". Például az 1867-es osztrák-magyar kiegyezésnél, melynek megkötésekor figyelmen kívül hagyták hogy Erdély egy "másik ország", vagy ahogy azt már XIX. században többen is megfogalmazták: egy nemzet él két hazában.
Szász Zoltán történész hozzászólásában arra hívta fel a figyelmet: vajon egy külső hatalmak által annyira befolyásolt régióban mint Közép-Európa, van-e egyáltalán értelme annak a felvetésnek, hogy mi utat tévesztettünk, illetve van-e értelme az önmarcangolásnak, egy olyan közegben, ahol mások nem elsősorban a saját felelősségükkel vannak elfoglalva.
Ugyanakkor kibeszélésre szükség van, a XX. század történelme pedig annyiban jelentősen különbözik a megelőző koroktól, hogy még a szélsőségeket is nehéz egyértelműen megítélni - jegyezte meg a szakember.
Kántor Lajos 1937-ben született Kolozsváron, 1959-től a Korunk szerkesztője, majd főszerkesztője, 2013 óta a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja. Most bemutatott 300 oldalas könyvét Tettamanti Béla rajzai díszítik. A szintén Kolozsváron született, 1945-ben Magyarországra települő Poszler György mintegy 100 oldalas most megjelent esszéjét a kötet utószava szerint a szerző néhány héttel halála előtt, 2015 nyarán küldte el a kiadónak. Mindkét kötet a Korunk - Komp-Press Kiadó gondozásában jelent meg.
MTI

Erdély elmúlt 100 éve – Bemutatták Kántor Lajos és Poszler György köteteit
Bemutatták Kántor Lajos irodalomtörténész, a 90 éve indult kolozsvári Korunk című folyóirat szerkesztőbizottságának elnöke és a tavaly elhunyt Poszler György akadémikus, irodalomtörténész Erdély elmúlt 100 évéről szóló könyveit Budapesten, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában pénteken.
Csapody Miklós irodalomtörténész a bemutatón nyugalmas könyvként jellemezte Poszler György Az erdélyi magyarság száz évéről – Bizonytalan remények és tétova kételyek című kötetét és Kántor Lajos Fehér kakas, vörösbor – avagy a nagy Házsongárd című könyvét.
Kántor Lajos könyve az életrajz keretei között művészettörténeti, irodalomtörténeti intermezzókkal idézi meg a kort – mondta Csapody Miklós. Poszler György kötete Bibó István írásainak és Szűcs Jenő Vázlat Európa három történeti régiójáról című esszéjének hagyományait követve vázolja fel Erdély történetét, az ottani közösségek, intézmények és nagy egyéniségek sorsát Trianontól 2010-ig. „Ami Nyugaton abszurditás, az Közép-Európában normalitás" – fogalmazott a régió sajátosságairól szólva Csapody Miklós.
Hozzátette: Poszler György egyik fontos megállapítása, hogy Erdélyben ideig-óráig még az olyan, második világháborút követő hamis ígéretek nyomán létrejött nemzeti intézmények is szolgálhatták a magyarság ügyét, mint például a Bolyai-egyetem, a marosvásárhelyi székely színház vagy az autonóm magyar tartomány. „Bár felvetődik az is: talán jobb lett volna nem hinni hazugságokban!?" – jegyezte meg Csapody Miklós, aki szerint azonban mégis „van hagyomány és lesz folytatás. Gyűlölködés helyett írni kell!"
Markó Béla költő, az RMDSZ korábbi elnöke felszólalásában azt hangsúlyozta: az „Erdély-projekt" csak a régió nemzeteinek együttéléséről szólhat, beleértve a jogi és közigazgatási autonómiát, szemben állva mindenféle asszimilációs törekvéssel. Markó szerint azonban ma sem kerülhető meg a kérdés, hogy „valahol utat tévesztettünk-e".
Például az 1867-es osztrák–magyar kiegyezésnél, amelynek megkötésekor figyelmen kívül hagyták, hogy Erdély egy „másik ország", vagy ahogy azt már a 19. században többen is megfogalmazták: egy nemzet él két hazában. Szász Zoltán történész arra hívta fel a figyelmet: vajon egy, a külső hatalmak által annyira befolyásolt régióban mint Közép-Európa, van-e egyáltalán értelme annak a felvetésnek, hogy mi utat tévesztettünk, illetve van-e értelme az önmarcangolásnak egy olyan közegben, ahol mások nem elsősorban a saját felelősségükkel vannak elfoglalva.
Kántor Lajos 2013 óta a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, most bemutatott 300 oldalas könyvét Tettamanti Béla rajzai díszítik. A szintén Kolozsváron született, 1945-ben Magyarországra települő Poszler György mintegy 100 oldalas, most megjelent esszéjét a kötet utószava szerint a szerző néhány héttel halála előtt, 2015 nyarán küldte el a kiadónak. Mindkét kötet a Korunk – Komp-Press Kiadó gondozásában jelent meg.
Krónika (Kolozsvár)

Magyarországi támogatás a kutyfalvi egyházközségnek
Műemlékmentő léleképítők
Csütörtökön Maros megyébe látogatott a Magyar Miniszterelnökség Kulturális Örökségvédelemért és Kiemelt Kulturális Beruházásokért Felelős Államtitkárságának küldöttsége. A látogatás kiemelt célja anyagi támogatást nyújtani a megyén vasárnap este végigsöprő tornádószerű vihar nyomán a toronyrész nélkül maradt kutyfalvi református templom tornyának újjáépítéséhez.
A 15. században épült gótikus templom kiemelt jelentőségű műemlék, amelynek középkori jegyei mindmáig fennmaradtak. A 2008-ban felújított templomot a június harmadik vasárnapján a megyén végigsöprő vihar súlyosan megrongálta, a toronysisak lezuhant, az épület beázott.
A magyarországi kulturális örökségvédelemért felelős helyettes államtitkár a Rómer Flóris Terv vis maior keretéből azonnali segítséget javasolt a kutyfalvi református templom számára. Amint Puskás Imre, a miniszterelnökség kulturális örökségvédelemért felelős helyettes államtitkára elmondta, a külhoni magyar vonatkozású épített örökség feltárására, megóvására és megismertetésére elindított program 200 millió forintos éves keretének felosztása részben egyedi döntés, részben nyílt felhívás alapján történik, de rendelkezésre áll egy kisebb keret is, amely a műemlék épületeket ért hasonló jellegű természeti katasztrófák esetén teszi lehetővé az azonnali beavatkozást. A Rómer Flóris Terv a Kárpát-medence épített örökségének megóvását szolgálja, a magyar kormány tavaly indította el, gazdája a Miniszterelnökség Kulturális Örökségvédelemért és Kiemelt Kulturális Beruházásokért Felelős Államtitkársága. A program – melynek lebonyolítását a Teleki László Alapítvány segíti – célja a magyar épített örökség feltárására, megóvására és megismertetésére irányul. "A legnagyobb közösség, amelyhez tartozunk, és amely identitásunk talapzata, a magyar nemzet. Ez a nemzet azonban nemcsak magyarországi, hanem Kárpát- medencei. Nem dönthetünk úgy, hogy gondoskodjon ezekről a műemlékekről az illető állam, amelynek a területén ma találhatóak. Hiszen ami nekünk a lelkünk egy mozaikja, az másnak legfeljebb csak művészettörténeti érdekesség. Azzal sem áltathatjuk magunkat, hogy a helyi közösségek kötelessége óvni értékeiket, mert ehhez gyakran már nem csak az anyagi erő, de a közösség is hiányzik. A magyar kormány elhatározása, hogy egy- egy helyszínen néhány millió forintos támogatásból megőrizzük a jövőnek évszázados értékeinket. Meggyőződésünk, hogy aki követ ment, az lelket épít" – hangsúlyozta a kulturális örökségvédelemért felelős helyettes államtitkár.
(Rómer Flóris Ferenc, a program névadója 1815–1889 között élt. Régész, művészettörténész, festőművész, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, nagyváradi nagyprépost-kanonok, a magyar régészettudomány, művészettörténet és műemlékvédelem egyik megteremtője, a magyar régészet atyja.)
Ideiglenes védőtető a toronyra
Puskás Imre helyettes államtitkár, illetve a helyszíni terepszemle és a kárfelmérést végző budapesti és a kolozsvári püspökségről érkezett szakemberek egybehangzó véleménye az volt, hogy egyelőre gyors beavatkozásra van szükség a toronysisak nélkül maradt épület állagmegóvása érdekében. Fontos, hogy az elkövetkező hetekben ideiglenes védőtető kerüljön a torony fölé – amelynek elkészítési költségeit egymillió forintra becsülik – , a tervezést követően pedig a végleges toronysisaknak az elkészítésére, illetve a teljes épület felújítására is sor kerülhet, hangzott el a helyszínen. Ugyanakkor a magyar kulturális örökségvédelemért felelős helyettes államtitkár elképzelhetőnek tartja a templom művészettörténeti felmérését is, amely révén új értékeket tárhatnak fel. Amint kérdésünkre kifejtette, a Rómer Flóris Terv célja kis közösségeket kiszolgáló műemlék épületek, templomok felújítási költségeinek a felvállalása, ezért a magántulajdonban lévő kastélyok, udvarházak felújítását nem tudják felvállalni. A döntések előkészítését a program bírálóbizottsága támogatja, amelynek elnöke dr. Puskás Imre, akitől azt is megtudtuk, hogy az idén Erdélyben harmincnál több műemlék templom állagmegóvásához nyújt anyagi támogatást a magyar kormány. A programról bővebben a www.romerterv.hu honlapon lehet tájékozódni.
Célszerű a teljes felújítás
Maksay Ádám, az Erdélyi Református Egyházkerület műszaki tanácsosa kifejtette, elsősorban egy védőtető felállítása a fontos – az esőzések okozta beázások megakadályozására – mindaddig, amíg elkészül a terv, a teljes dokumentációt és a felújítási engedélyeket megkapják. A szakember szerint a templomhajó belső cementpadlózatának felbontása és szakszerű felújítása is időszerű volna. Több tízezer euró lehet a kár, amelynek egy részét a biztosítónak fedeznie kell. Az Erdélyi Református Egyházkerület összes temploma ugyanis egységes csomagként biztosítással rendelkezik hasonló természeti csapásokra is – mondta el felvetésünkre a szakember.
Lukács Vilmos István református lelkész megköszönte a magyar kormány segítségét, amelyet a Facebook közösségi oldalon közzétett felhívásra való gyors reagálás eredményének tulajdonított, és hangsúlyozta, hogy az anyagi segítségen túl a kutyfalvi református közösség számára rendkívül fontos, hogy a bajban sokan együtt éreznek velük.
Közösségi összefogás
A község polgármestere is megköszönte Puskás Imre helyettes államtitkárnak a magyar kormány által nyújtott támogatást, amely révén a református templom tornyának a helyreállítása megvalósulhat, ugyanakkor a magyar küldöttséget az engedélyeztetések felgyorsításáról biztosította. Kérdésünkre Suta Ilie polgármester elmondta, hogy a két legérintettebb településen, Marosdátoson hét, Kutyfalván pedig öt családi házat kell teljesen vagy részlegesen újjáépíteni. Lakóikat rokonok, ismerősök fogadták be, remélhetőleg sikerül sorsukról is gondoskodni. Egyelőre a Rotary Club Maris ajánlotta fel négy családi ház újjáépítésének a teljes finanszírozását. A magasfeszültségű villanyoszlopok kidöntése nyomán a környékbeli települések lakossága vasárnap estétől áramszolgáltatás nélkül maradt, ezt hétfőn éjjel a három nagy teljesítményű generátorral 70%-ban sikerült orvosolni. Amint kérdésünkre kifejtette, a kárfelmérést Marosdátoson kezdték, ahol a kutyfalvinál is súlyosabb károk keletkeztek, négy napon belül összesíteniük kell és e hónap 29-éig a kormányhivatalba továbbítani, ahol a katasztrófa sújtotta övezet gyorssegélyezésének mértékéről döntenek. A termőföldeken keletkezett károkat a Megyei Mezőgazdasági Igazgatóság szakemberei mérik fel, a területalapú támogatások károsult igénylői számára elengedhetetlen az önkormányzat által kiállított igazolás, illetve a Megyei Vészhelyzeti Felügyelőség által láttamozott helyszínelési jegyzőkönyv.
Csütörtöki terepszemlénk során meggyőződhettünk arról, hogy az elmúlt három nap alatt a tulajdonosok ingatlanaik nagy részét újrafedték, mint elmondták, saját költségen vásároltak tetőcserepet vagy melléképületeikről helyeztek át ideiglenesen ép darabokat a lakóházaik tetőzetére. Azonban még akadt olyan családi ház, amelyen nyoma sincs a kárelhárításnak, nem tudni, tulajdonosai hol tartózkodnak.
Szer Pálosy Piroska
Népújság (Marosvásárhely)

Nagyjaink sírjainál
A Szent László Napok keretében pénteken a nagyváradi Rulikowski temetőben látogathatták meg a megyeszékhely nyagyjainak sírját Farkas László vezetésével.
A sajtó képviselőin kívül egy tucatnyian érkeztek, és elsősorban az időssebb korosztály volt jelen, akik a közel kétórás sírkerti sétán pontos képet kaphattak arról, hol nyugszanak Nagyvárad neves szülöttei. Az első állomás természetesen a temető névadójának, a lengyel származású Rulikowski Kázmérnak a sírja volt. A szabadságától megfosztott nemzet hős fiát, aki mint orosz dzsidáskapitány átállt a magyar forradalom mellé, ezért 1849. augusztus 28-án a Bóné kút mellett kivégezték. Ott is temették el, de később a váradiak díszsírhelyre temették az újonnan megnyitott köztemetőbe, ami a nevét is viseli. Alig valamivel fennebb, a Steinberger kápolnával átellenben nyugszik Rimler Károly, Várad leghosszabb ideig tisztségben lévő polgármestere, aki olyan fejlettségre emelte Nagyváradot, ami az akkori időkben a monarchia nagy városaival versenyzett. Rimler Károly 1902. március 20-ától 1919 május 31-áig Nagyvárad polgármestere.
Sulyok István református lelkész sírjánál is megálltak. Az egyházi írót háromszor választották meg a Trianon után alakult Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspökének (1921-ben, 1926-ban, 1939-ben), a román hatóságok azonban egyszer sem járultak hozzá beiktatásához. A Rulikowski temetőben nyugszik Ritoók Zsigmond Széchenyi-díjas magyar klasszika-filológus, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja is. A temetőlátogatók megtudhatták ugyanakkor azt is, hol nyerte el végső nyugalmát Soós István, Rimler Károly méltó utóda, aki a gettósítást nem volt hajlandó megvalósítani, így inkább lemondott. Felkeresték még Tabéry Géza sírját, és eglátogattak még a két katonasírt, a magyar és a német katona, valamint Árvay Árpád sírját is, akiről sokan tudják, hogy író, újságíró, országgyűlési képviselő volt, Fény gyúlt a toronyban címmel pedig riportkötetet írt a magyar hatalomátvétel első napjairól Nagyváradon. Ötvös Béla szintén író, hírlapíró, szerkesztő, lapkiadó minőségében vonult be a várostörténetbe. Mindezek mellett még a jó kétórás temetői sétán felkeresték Bölöni Sándor, Madas István színész és Busth Dávid sírját is.
Sükösd T. Krisztina
Reggeli Újság (Nagyvárad)

MIT TUDTUNK HAJDANÁN
KRIZA JÁNOSÉ TIPIKUSAN TIZENKILENCEDIK SZÁZADI MAGYAR ÉRTELMISÉGI SORS
A 205 éve született Kriza János néprajzkutató, költő, műfordító és unitárius püspök volt, valamint tagja a Magyar Tudományos Akadémiának. Gyönge egészségű ember lévén szinte hihetetlen, hogy bírt ennyi elvárásnak megfelelni. Faragó József kissé fennkölt szavait idézném a Vadrózsák című, immár hivatkozási és viszonyítási pontként szolgáló kötet előszavából: „Kriza népies-demokratikus költészete, amellyel Petőfi útját egyengette, sokfelé ágazó műfordítói, közírói és szerkesztői-kiadói tevékenysége, a régi erdélyi irodalmi emlékek felkutatására és megmentésére irányuló fáradozásai, népnevelő munkája s nem utolsósorban tükörtiszta emberi jelleme egyaránt megérdemli, hogy emlékezetünkben megőrizzük…”
A „számtalan foglalatosság” fárasztó lehetett Kriza János számára, erről maga a szerző is beszámol önéletírásában: „Hivatalom csoportos és folytonos foglalkozásai miatt legfeljebb esti s éjjeli órákat szentelhetek olykor irodalmi dolgokra. Hogy valamit produkáljak, egyházi, sőt házi zajos nyughatatlan életem miatt sem volt arra módom s érkezésem. Egyedül a népköltészeti gyűjtések tették pihenő óráimnak soha félbe nem szakadó foglalkozását s szerezték legédesebb élveimet is. Ez érdekből, e célból levelezni sok meghitt barátimmal már életem kedves megszokásává, nélkülözhetetlen gyönyörévé lett – ezzel pepecselni, a gyűjtelékeket rendezni, szerkeszteni nekem mindennapi üdülés, amikor csak ezzel is lehet élnem.”
Márpedig a „gyűjtelékeket” húsz éven keresztül rendezgette: Kriza sorsa tipikusan tizenkilencedik századi magyar értelmiségi sors – 1842-ben előfizetési felhívást tesz közzé „Vadrózsa című népköltési gyűjteményre” („mely mintegy nyolc ívre volt számítva”), de a pénz ugyancsak vékonyan csordogál, arról nem is beszélve, hogy a korszak sem túl szerencsés a népköltészeti gyűjtőmunka szempontjából: először a szabadságharc, majd a megtorlás éveit kellett túlélni, és csupán a konszolidáció időszakában, húsz évvel a felhívás megjelenése után tudott megjelenni az anyag.
Márpedig a „gyűjtelékeket” húsz éven keresztül rendezgette: Kriza sorsa tipikusan tizenkilencedik századi magyar értelmiségi sors – 1842-ben előfizetési felhívást tesz közzé „Vadrózsa című népköltési gyűjteményre” („mely mintegy nyolc ívre volt számítva”), de a pénz ugyancsak vékonyan csordogál, arról nem is beszélve, hogy a korszak sem túl szerencsés a népköltészeti gyűjtőmunka szempontjából: először a szabadságharc, majd a megtorlás éveit kellett túlélni, és csupán a konszolidáció időszakában, húsz évvel a felhívás megjelenése után tudott megjelenni az anyag.
Ez a kényszerű érés viszont jót tett a gyűjteménynek. Krizának ugyanis elegendő ideje volt kikristályosítani a gyűjtés szempontjait: arra kérte például kollégáit és barátait, akik segítették a gyűjtést, és akikkel kiterjedt levelezést folytatott – név szerint: Gálfi Sándor, Kiss Mihály, Marosi Gergely, Nagy Lajos, Péterfi Sándor, Tiboldi István és Ürmösi Sándor –, hogy ragaszkodjanak a szövegi és hangtani hűséghez, jóllehet akkoriban az volt a divat, hogy az elhangzottakat egy „profi” írónak át kell írnia, irodalmi köntösbe kell öltöztetnie – tulajdonképpen sikeresen megvalósította tehát az első igazán szakmai népköltészeti gyűjtést.
És arra is volt ideje, hogy rendezgesse, jegyzetekkel, szómagyarázatokkal és tanulmányokkal lássa el az anyagot (még úgy is, hogy azért marad benne némi esetlegesség, némi „hát ennyin múlott?”-érzet: ugyanis például Kriza János, unitárius vallású lévén, a székelykeresztúri unitárius kollégiumban folytatta tanulmányait, ahova – Versényi György szavaival – „a székelység egész területéről jártak az unitárius tanulók… Csak Gyergyóból, Csíkból voltak kevesen Keresztúron is, Kolozsváron is, mivel ezekben a székekben kevés, szórványosan lakó unitárius élt. Innen van az, hogy Krizának a fülében voltak az összes székely dialektusok, csak a gyergyói és csíki kevésbé. És az is innen van – tegyük hozzá –, hogy a Vadrózsákból a gyergyói, csíki népköltészet majd teljességgel hiányozni fog”).
A már említett, tipikusan és tragikusan tizenkilencedik századi értelmiségi sors továbbra is megmutatja magát: Kriza János felhívása nem bizonyult elegendőnek, Gyulai Pálnak és gróf Mikó Imrének a segítségére is szükség van a Vadrózsák első kötetének megjelentetéséhez, de még így is valóságos anyagi csőd a vállalkozás: rengeteg adósság marad hátra a halálát követően, mely két hónappal a második kötetről szóló akadémiai döntés (mely szerint az újabb kötet költségeit a szervezet magára vállalja) után következett be. Kriza egészsége végleg megtört, rengeteg mellékfoglalkozása közepette felőrlődött, de mégis ott munkált benne az a zsenimegszállottság, amelynek minden nagy mű köszönheti a létrejöttét.
A Vadrózsák is lassan elveszítette regionális jellegzetességeit, és a magyar népi kultúra későbbi irodalmi műveket és magát a kultúrát is megtermékenyítő, a korabeli nyelvről, állapotokról és egyáltalán: életről hírt adó, felbecsülhetetlen értékű dokumentumává változott. Szívesen idéznék belőle, hiszen a gyermekjátékok leírásától a csúfolódókon keresztül a míves balladákig, a szólásoktól a népmesékig, a család- és állatnevekig minden megtalálható benne – de inkább arra biztatnám az olvasót, lapozza fel a gyűjteményt, és ámuljon el maga is, mit tudtunk hajdanán, és örüljön velünk együtt, amiért a népnyelvnek ez a gazdag tárháza még viszonylag teljes szépségében fennmaradhatott, hiszen mára már csak töredékeiben gyűjthető – ha még egyáltalán.
Nagy Koppány Zsolt
Magyar Idők (Budapest)

Régizene szól egész hétvégén Csíkszeredában
Románia legrégebbi és legnagyobb régizene fesztiváljának idei kiadását nyitották meg csütörtök délután a Csíkszeredai Mikó-várban. A 33. régizene fesztiválon 132 zenész muzsikál a közönségnek.
Tudjunk merengeni a harmóniákon, tudjunk egymásra figyelni, egymásnak örülni, halljuk meg a lantmuzsika mögötti csendet is. Ezt próbálja újraéleszteni ez a rendezvény – hangzott el csütörtök délután a Csíkszeredai Régizene Fesztivál ünnepélyes megnyitóján. Ezt követően a Mikó-vár udvarán Kobzos Kiss Tamásra koncerttel emlékeztek barátai.
A Régizene Fesztivál nulladik napján, csütörtök délután szakmai kerekasztal-beszélgetést tartottak In memoriam Kobzos Kiss Tamás címmel. Kobzos Kiss Tamás, a magyar régizenei mozgalom emblematikus alakja, Liszt- és Kossuth-díjas énekmondó, a 36 éves múltra visszatekintő fesztivál meghatározó egyénisége volt, mintegy 23 alkalommal vett részt a rendezvényen.
„Kitágul ez a hét a Régizene Nyári Egyetem mesterkurzusainak nyílt előadásaival és koncertjeivel, ugyanakkor kitágul újabb és újabb jelentésekkel és üzenetekkel. Ebben az esztendőben az egyik legerősebb üzenetünk, hogy szeretnénk méltóképpen megemlékezni Kobzos Kiss Tamásról, aki nagyon meghatározta munkásságával, személyiségével a régizene fesztivál fejlődését. Mi, akik fiatalok vagyunk, érezzük ezt a hatást, ezt a szellemi kisugárzást” – fogalmazott Ferencz Angéla, a szervező Hargita Megyei Kulturális Központ igazgatója. Filip Ignác Csaba, a fesztivál művészeti igazgatója a rendezvény emblematikus alakjának nevezte a tavaly elhunyt zenészt, legalább annyira, mint a volt Kájoni vagy Barozda együttest, akik elindították ezt a fesztivált.
„Sokan ismertük és szerettük őt” – mutatott rá Boér Károly, a Marosvásárhelyi Rádió munkatársa, a beszélgetés moderátora. A beszélgetésen részt vett Pécsi L. Dániel Budapesti jelképművész, Kobzos Kiss Tamás ifjúkori barátja, Csörsz Rumen István, a Magyar Tudományos Akadémia irodalomtudományi intézetének főmunkatársa, Kobzos tanítványa, Sudár Balázs turkológus, az MTA főmunkatársa, a Canlar együttes vezetője, valamint Erdal Salikoglu, akivel majd negyedszázadon át adott elő közösen énekelt verseket. A meghitt hangulatban zajló beszélgetésen felidéződött Kobzos Kiss Tamás alakja, mágnesként ható személyisége, munkássága és számos személyes emléket is megosztottak a beszélgetőtársak a közönséggel. Az estet – az MTVA jóvoltából – hang- és videofelvételekkel színesítették.
Boér Károly kezdeményezésére a Mikó-vár egyik termében emlékhelyet hoznak létre a „fesztivál halottainak.” Öt évvel ezelőtt hunyt el Deák Endre, a fesztivál egyik meghatározó személyisége, tíz évvel ezelőtt Mérey András grafikus, aki 1979-ben megalkotta a fesztivál logóját – sorolta Boér Károly. „De helyet kap itt Váli József újságíró emlékplakettje is, ő volt a fesztivál legelső krónikása. És közöttük lesz természetesen Kobzos Kiss Tamás emléktáblája is. Ezt Nemes György hangszerkészítő készíti: stilizált hangszer fekete diófalapra.”
Világhírű együttesek
„Tanzen und springen, singen und klingen!” (Táncolva ugrani, dalolva zengeni!) a mottója az idei fesztiválnak, fő témaként ezúttal a német régizenét választották a szervezők.
Pénteken 11 órától a Mikó-várban a Régizene Nyári Egyetem egyik kurzuszáró hangversenyét tartják, majd 15 órától a Márton Áron Főgimnáziumban ismét a nyári egyetem diákjai lesznek hallhatók. 19.30-tól a Szent Ágoston-templomban a Barokk Fesztiválzenekar és Fesztiválkórus Aus der Kirche ind die Welt címmel különböző régiók német zenéjét játssza, énekli. 22 órától a Mikó-vár délkeleti bástyatermében Cipriana Smărăndescu és Hegyi Gábor ...nicht nur Bach...címmel a német barokk kevésbé ismert aspektusait mutatja be.
Szombaton 11 órától reneszánsz gyermeknap kezdődik a Mikó-várban. 13 órától a Csíki Játékszín előtti téren a Carmina Renascentia zenekar muzsikál. 17 órától a Kájoni Consort Zenei kalandozás a Habsburgok udvarától az erdélyi szászokig címmel, majd ezt követően a Lyceum Consort Musica Teutsch címmel koncertezik a Mikó-vár délkeleti bástyatermében. A várudvaron 18 órától a Carmina Renascentia népi ihletésű német dalokat és táncokat mutat be. 19 órától a Musica Historica egy tánctípus kétszáz éves útján vezeti végig a közönséget. 22 órától a Trió Barocco Bach és fiai című koncertjét lehet meghallgatni.
Vasárnap 11 órától a csíksomlyói kegytemplom előtti téren a Lyceum Consort zenél. Kihelyezett koncerteket is tartanak: 18 órától a Székelyudvarhelyi polgármesteri hivatal Szent István termében a Transylvania Barokk együttes mutatja be a német késő barokk gyöngyszemeit, a Gyergyószárhegyi kultúrotthonban pedig 19 órától az Il Festino együttes 17-18. századi zenei utazásra hívja a hallgatóságot. A Csíkszeredai Mikó-várban a Musica Profana Tanzen und springen címmel a 17. századi német világi zenével ismerteti meg a közönséget. 19 órától Elena Maria Şorban Fesztiválok, hullámok. Feljegyzések a romániai műzene ünnepeiről és zenei krónikáiról című román nyelvű könyvét mutatják be. 19.15-től a Madrigál Kamarakórus, a Codex együttes és Kónya István közös koncertjét lehet figyelemmel kísérni, amellyel Bakfark Bálintra emlékeznek. 20 órától reneszánsz táncházat tartanak Szabó Anikó vezetésével. Kedvezőtlen időjárás esetén a koncerteket a Szakszervezetek Művelődési Házában tartják, a belépés díjtalan.
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Az értékőrzés össznemzeti ügy
Az értékgyűjtő és -őrző mozgalom remek lehetőség ráébreszteni a közösségeket saját kincseikre, ehhez a hungarikumtörvény csak eszköz, amelynek segítségével összeállítható az értéklista, de legalább ilyen fontos az az értékorientált gondolkodás, amely mögötte kialakul – összegezhető Szakáli István Loránd agrárfejlesztésért és hungarikumokért felelős helyettes államtitkár, a Hungarikum Bizottság titkára előadásának üzenete, amely szerdán hangzott el Tusványoson az Erdély Café – Értéksátorban.
A szakember ismertette, hogy a Magyar Országgyűlés 2012 áprilisában egyöntetű szavazattal fogadta el a hungarikumtörvényt, ami jelzi, hogy értékeink rendszerezését, összegzését, őrzését, hasznosítását pártállástól függetlenül mindenki fontosnak tartja. A jogszabály előzményeiről elmondta, a kommunizmusban próbálták elfogadtatni, hogy az az értékes, ami másokhoz kapcsolódik, és nem az, ami a miénk, de a rendszerváltás után nem sokkal felmerült, hogy meg kellene vizsgálni értékeinket, rendszerezni, és elgondolkodni azon, hogyan lehetne megőrizni, továbbadni és lehetőségeket kovácsolni belőlük. A törvény ezekre a kezdeményezésekre reagált, ennek a mozgalomnak adta meg a keretet – mondotta. Szakáli kiemelte a hetvenes években Magyarországon indult, később Erdélyben is kiteljesedett táncházmozgalom szerepét a hagyományőrzésben, a népzene- és néptánckutatásban, a közösségformálásban, amely mint módszer szerepel az UNESCO szellemi örökséglistáján. Az előadó hangsúlyozta, a hungarikumok az egész nemzetet képviselik, ezt a 2015-ben módosított törvény is megerősíti azáltal, hogy lehetővé teszi határon túli helyi és tájegységi értéktárak létrehozását is. Ezeket csak olyan civil szervezetek vagy önkormányzatok létesíthetik, amelyek élvezik egy, a Magyar Állandó Értekezlet (Máért) munkájában részt vevő alakulat támogatását – ismertette. Szakáli István Loránd szerint az értékgyűjtő és -hasznosító mozgalom alkalmas a fiatalok itthon tartására is, mert ha egy közösség ismeri, hogy mire építheti a gazdaságfejlesztést, biztosabb a jövőképe. Példaként a Székelyföldi turizmusfejlesztést hozta fel, amely sok fiatalnak adhat munkát. A helyi értékre úgy kell tekinteni, mint erőforrásra, ezt Magyarországon már nagyon sok helyen felismerték, és a települések harmadában létre is jöttek a helyi értéktárak – tudatta a szakember. Az előadást moderáló Boda Szabolcs, az Élő Erdély Egyesület elnöke ismertette az értékpiramist, tájékoztatott a tavaly novemberben alakult Erdélyi Értéktár Bizottságról, és elmondta, hogy a tusványosi szabadegyetem utolsó előtti napján, vagyis ma bejelentik a Székelyföldi Értéktár elindítását. Elmondta, Erdélyben is alakultak már helyi, megyei értéktárbizottságok, és egyre többen vannak, akik azon gondolkodnak, hogyan hasznosíthatják az értékgyűjtést a közösség javára. A hungarikumokról való döntés a hungarikumbizottság felelőssége, hisz a cél, hogy a hungarikumok a magyar nemzet nagykövetei legyenek, ezért nem mindegy, hogy mi kerül be az értéktárakba – hangsúlyozta Szakáli. Elismerte, ez a munka inkább érzelmi, mint racionális alapon nyugszik, ezért vontak be neves szakembereket, köztük a Magyar Tudományos Akadémia munkatársait is a döntéshozatalba. Az előadó szólt a pályázatokról, amelyekkel a helyi közösségeket kívánják segíteni az értékgyűjtő és -őrző mozgalomban, amely támogatásokat éppúgy felajánlják a határon túliaknak, mint a magyarországiaknak. A hozzászólásokban Szaniszló József, az idén januárban alakult nagybányai értéktárbizottság elnöke szerint a szórványmagyarság nem ugyanolyan eséllyel fér hozzá a pályázati pénzforrásokhoz, mint a tömbmagyarság, s bár Nagybányán tizennégyezer magyar él, a többségi román önkormányzat sem segíti közösségi törekvéseiket. Elmondta, úgy érzik, az értékgyűjtő mozgalom pályázatai a magyar többségű vidékek százára vannak kiírva, és hiába vettek számba közel száz helyi, nagybányai értéket, nem pályázhattak. Szakáli István cáfolta, hogy pályázataiknak lenne ilyen irányultsága, és javasolta, a nagybányaiak társuljanak más települési törekvésekhez, de semmiképpen ne mondjanak le értékőrző tevékenységükről. Az előadás után jó példákat mutattak be az értékőrzés, -közvetítés és -hasznosítás területén már tapasztalatokat szerzett civil szervezetek, intézmények, ezt követően módszertani ismertetőt tartottak önkormányzatok és civil szervezetek képviselői számára a helyi értéktárak létrehozása és működtetése témakörben.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A tragikus tizennyolcastól Arany letört bajuszáig
Túl a kilencvenen, a mai napig Bihar megye egyik legtermékenyebb közírója, az Arany-irodalom búvárlója a Nagyszalontán élő tanár, irodalomtörténész, Dánielisz Endre, akit élő irodalmi múzeumra emlékeztető otthonában Szilágyi Aladár és Szűcs László keresett fel. A portré második részében sok egyéb mellett világháborús rémségekről s a Csonkatorony sorsáról esik szó.
Amikor másodízben csengetünk be a Kálvin János utcai portán, Dánielisz Endre még az udvaron átkeltünkben kijelenti: mielőtt folytatnók a beszélgetésünket, egy – riporterségemet személyesen érintő – dolgot óhajtana tisztázni, apám első, illetve utolsó szalontai éveit illetően. Hiába igyekszem kicselezni, elterelni a figyelmét, elújságolva, hogy „képzelje, Endre bátyám, mi ketten, együtt, »médiasztárok lettünk«, hiszen a beszélgetésünk első részét több mint négyszázan lájkolták a neten”. Házigazdánk csak néz, szemlátomást nem érti, miről beszélek, az ő régi, jó írógépes-nyomtatott sajtós, 20. századi világától igen távol áll a számítógépek, az Internet 21. századi világa… Nem, nem olvasta, (nem is olvashatta) az Erdélyi Riport online kiadásán sikert aratott portrénk első részét. Mondikálja, valaki említette, hogy mi, Szűcs kollégával feltettük a televízióra azt,hogy ittjártunkkor ő nem volt hajlandó ülve beszélgetni. Zavartsága múladozik, amikor átnyjútjuk őuraságának a szöveg jó nagy karakterekkel kiprintelt, „Gutenberg-féle” változatát. S leülünk.
Némi legendátlanítás
„Köszönöm, nagyon köszönöm, de engedelmével, Aladár, hadd említsek meg egy, magához, pontosabban: az édesapjához kötődő emlékemet, amit a múltkori beszélgetésünk alkalmával elfelejtettem felidézni. Amikor beírattak a szalontai román gimnáziumba, az első érdemjegyem, amit ott kaptam, egy tízes volt hittanból, s aki beírta: Szilágyi Sándor református segédlelkész – a maga édesapja volt… Nagyon megörültem neki, amikor megözvegyülése után, a 90-es években újraházasodva, ismét Nagyszalontára telepedett. A templomban – a párjával, Annával – előttünk volt a helyük, az első padban. Istentisztelet után, jókat beszélgettünk, volt miről! Felidéztük a 30-as évek Szalontáját, majd Aradi tanárkodásom 50-es éveit, amikor – még elítéltetése előtt – az ő segítségével toboroztam pankotai lányokat a tanítóképzőbe… Számunkra – régi nagyszalontai reformátusok számára – megkapó volt látni: lám, lám, Sándor bácsi és a »mi Patócs Nusink«, a hajdani »szerelmes pár«, hatvan esztendő után, immár galambőszen, ismét egymásra talált…”
Bármennyire megható számomra ez az Endre bátyám által felidézett „idill”, melyben jóapám révén érintett volnék, mítoszoszlató szándékkal, kíméletes udvariatlansággal megszakítom partnerem áradozását: „Elnézést, bátyámuram, ez csupán egy szalontai legenda!… Hiszen apám tizenvalahány évvel hamarabb látta meg a napvilágot, mint Anna néni. Itteni segédlelkészkedése idején 22-23 éves lehetett, a »szalontaiak kis Nusija« legfeljebb 8-9 éves lány. Erről ennyit. Inkább térjünk rá a mi mostani dolgunkra. Nagyon érdekelne: amikor Aradról hazatérve, 1955-ben az Arany János Emlékmúzeum igazgatója lett, milyen állapotokat talált a Csonkatoronyban?”
Nagyszalonta, frontváros
„Nem azonnal kerültem a múzeumba, előbb a városi pionírháznál lettem kultúrmindenes. Többek között az Arany János irodalmi kör vezetésével bíztak meg, amellett oroszt tanítottam óraadóként az iskolában.” „Az volt az állása, hogy az irodalmi kört vezesse?” – hitetlenkedem. „Lópikulát, nem volt abban pénz, csupán »kulturális aktivistaként« megbíztak a kör irányításával. Az Arany János kört két úgynevezett munkásíró: Bonczos István és Nagy Ilona alapította. Bonczos részt vett az illegális kommunista mozgalomban, politikai üldöztetés miatt a Szovjetunióba menekült. A második világháború alatt megfordult a Szovjetunió ázsiai területein is, megtanulta a karakalpak, az üzbég, a kazak és a türkmén nyelvet. Hazatérve a Magyar Népi Szövetség aktivistája, majd a Nagyváradi Új Élet újságírója, 1949-től 1951-ig az Utunk rovatvezetője volt. Felesége, Nagy Ilona – egykori cselédlány – első írását a Dolgozó Nő közölte 1949-ben. Rajtuk kívül, az általuk fölfedezett Gábor Ferenc parasztköltő – a Sinka István-i mélységből érkezett, hajdani kondás – volt alkotó tagja a körnek, a gyermekverseket író Sebesi Teréz, illetve a humoristaként jeleskedő Bagdi Sándor matematika tanár társaságában. Kezdetben kéthetente, majd havonta ülésezett a kör, kialakult egy húsz főnyi törzsgárda. Arra törekedtem, hogy minden alkalommal több műsorszám legyen. Azzal kezdtük, hogy valamelyik helybeli alkotó olvasott fel a legfrissebb írásaiból, a bírálatra mindig egy-egy helybeli tanár kollégát kértem fel, utána pedig egy-egy anyanyelvi, nyelvhelyességi, esztétikai kérdésről, avagy Nagyszalonta valamelyik jeles szülöttjéről hangzott el előadás.”
„Ne haragudjon, Tanár Úr, de ennél sokkal jobban érdekelnének bennünket az Arany múzeummal kapcsolatos dolgai” – lépek fel sürgetőleg. „Abba a valamibe beszélünk? – mutat a hangrögzítő ketyerére –, hát az nagyon messzire van tőlem!” „Az a suttogást is felveszi – oszlatom az aggályait –, a szekusoktól kaptuk…” Hosszas, felszabadult kacagás után folytatja: „Bár a front elvonulása után valamennyire rendet raktak, 1956-ben még mindig tragikus állapotokat találtam a Csonkatoronyban!”
*
Várnám a „csonkatoronybeli állapotok” felidézését, de Dánielisz Endre nem volna Dánielisz Endre, ha nem kapna az újabb időkacskaringó lehetőségén: „Az előzményekhez tartozik, hogy Nagyszalonta tíz napon át frontváros volt, a külváros háromszor cserélt gazdát, a belváros egyszer. Az oroszok bejöttek, lőtték a magyar katonák állásait, a magyarok újból és újból visszaszorították őket, majd megérkeztek a román katonák is. Szalontán körülbelül öt román esett el, ők inkább a tanyákat foglalták el. Az ellenséges hadak Tenke felől törtek be először a városba, de nem csak a harci cselekmények idején keletkeztek tetemes károk. Az oroszok, amikor tehették, raboltak, ittak, de a zűrzavart, pánikot kihasználva, bezúdultak a kültelki népek is – többnyire cigányok –, akik amit lehetett, kiraboltak, kifosztottak. Az üzleteknél leverték az ajtókról a lakatot, a kirakatok üvegeit bezúzták, feltörték a műhelyeket, a házakat, a pincéket. Az egyik túlélő mesélte, 14 éves volt akkoriban, és látta, amint egy hasonló korú kamasz vagy tíz doboz olajfestéket emelt el, mások vég vásznakat, drága szöveteket cipeltek. Akkor még egyszer, néhány napig a magyarok újra elfoglalták a várost, és 18 cigány fosztogatót helyben kivégeztek. Úgy tűnik, ez a tizennyolcas szám, vissza-visszatérő, mágikus számjeggyé kerekedett Nagyszalonta háborús históriájában: Amikor ismét visszajöttek az oroszok, még többet ittak, és a nemi erőszak terén is kitombolták magukat. Azokban a napokban 18 szalontai asszony és leány lett öngyilkos, a rajta esett gyalázat miatt. Egy bizonyos Borbély család három nőtagja, az anya és két lánya vetett véget emiatt a szörnyűség miatt az életének. Magam éppen akkoriban nem voltam idehaza, mert ifjú leventeként Budapestet védtem hősiesen a szovjet hadsereg ellen, de később sokat foglalkoztam az akkor történtekkel, számos szemtanút, túlélőt megszólaltattam. Így bukkantam rá a harmadik 18-as számra: napirenden voltak a vetkőztetések. Akinek a csizmája, ruhája, egyéb holmija megtetszett egy-egy ruszkinak, nyomban felszólította, hogy vegye le. Ha megtagadta, vagy habozni látszott, rögtön agyonlőtték. Jól ismertem a módos, büszke, szigorú Nagy Jóska bácsit, akit éppen a csizmájáért lőttek agyon. De ugyanígy járt a templom tornyában körbe járkáló tűzoltósági őr is, akinek a feladata volt a torony körerkélyét bejárva ügyelni, hogy nem tört-e ki tűzeset a város valamelyik pontján. Ő nem volt katona, de egyfajta egyenruhában járt, épphogy leereszkedett szolgálata lejártával a toronyból, agyonlőtték, és levetkőztették. Ezeknek az utcai vetkőztetéseknek is 18 halálos áldozata volt Szalontán.”
Mit érdemes innen elvinni?
„Hohó, végre beszéljünk a Csonkatoronyról is – elégeli meg a saját meséje vargabetűit Dánielisz tanár úr –. Amikor tombolt a szabad rablás, az Arany János gyűjteményt is többször kifosztották! Én magam két diáktársammal egymást váltogatva segéd-múzeumőrködtünk önkéntesen. Az intézménynek nem volt alkalmazottja, a Csonkatorony csak vasárnap, az istentisztelet után volt látogatható. A több száz gimnazista diákból csak hárman vállaltuk, hogy vigyázunk Arany János dolgaira. Én még dicsekszem is vele: szemtől szembe láthattam a költő fogait, megannyi személyes holmiját.”
„Végül is mit vittek el?” – fogom faggatóra Endre bátyámat. „Mondjuk, bejött Popescu Nicolae üres szekérrel a városba – él a képes beszéddel Dánielisz tanár úr –, eljut a Csonkatorony tövébe, és nézegeti: mit lehet, mit érdemes innen elvinni? Az a gyönyörű szőnyeg, amit Gyulai Pál ajándékozott Arany Jánosnak, megtetszett Popescunak, összetekerte, feltette a szekerére, és elhajtott vele. A költő fia, Arany László, az édesapja ruháit is a szalontai múzeumnak ajándékozta, amikor megnyílt, szinte a teljes ruhatárát elhozta. A várost felszabadító dél-erdélyi románok, no meg a külvárosiak mindet elvitték. A torony kifosztása nem ment egyszerűen, mert a bejárat masszív vaskapuját nem tudták se kinyitni, se feltörni. Létrán felmásztak az első emelet valamelyik ablakáig, betörték, ott hatoltak be az épületbe, majd bentről robbantották szét a vaskapu zárját, és aki kapta, hordta, minden mozdíthatót elvittek. De ez az »irodalomtörténet szerencséje«: hála istennek, Popescuékat nem érdekelték a kéziratok! Tehát megmAradt mindaz, amit özvegy Arany Lászlóné nekünk, szalontaiaknak átadott. A férje halála előtt intézkedett, hogy az édesapja kéziratai hová kerüljenek. Meghagyta, hogy az özvegye mit adjon Nagykőrösnek, mit Debrecennek és mit Nagyszalontának. A Murány ostroma például a mai napig megvan, szépen bekötve, eredeti Arany kézírással. Shakespeare-fordításai közül a Szentivánéji álom kézirata is megvan. És nem vitték el a leánya, a 24 évesen tüdőbajban elhunyt Juliska halálára írt versét sem, amit a vejére, Széll Kálmán református lekipásztorra hagyott. Nekem Debreczeni István tiszteletes, aki annak idején az Arany-vő utódja volt Nagyszalontán, mesélte el.”
„Tessék elárulni – veszem ismét faggatóra –, amikor átvette Endre bátyám a gyűjteményt, még akkor is ilyen feldúlt állapotban volt?” „Neeem” – mondja félszájjal, majd élénkülő mosollyal folytatja: „A háború végén nagyon sokan elmenekültek Szalontáról, sokan a Dunántúlig elvergődtek. Tordai Ferenc tanító bácsi elsőnek tért haza a menekülésből. Igyekezett rendbe tenni valahogy a Csonkatorony helyiségeit, hiszen a párnákat is felhasították a fosztogatók: nincsen-e bennük elrejtve valami. A terem padlója telis tele volt párnatollal, a kéziratok szanaszét voltak hajigálva. Tordainak köszönhetően rend lett és tisztaság, majd előkerült a kollégája, Mikó Pál is, aki annak idején vasárnapi templomozás után nyitva tartotta a múzeumot, diákként sok mindent tanultam tőle. Ők ketten beindították az iskolát is, tizenkét gyerekkel. A két tanítóbácsi összefogott néhány kisiparossal, igyekeztek eltüntetni a fosztogatók okozta rongálásokat. Rendbe tették az épület bejáratát, kicserélték a felrobbantott zárat. Egyébként a gyönyörű kaput és fölötte az Arany szobrot Kisfaludi Strobl Zsigmond tervezte, a kivitelezés más munkája. Ez a két pedagógus leltárt készített, megállapították, hogy 135 relikvia tűnt el a tárlókból. Mikó Pál őrködte-ápolgatta önkéntesen a gyűjteményt, amíg a kommunisták koholt vádak alapján börtönbe nem zárták. Hogy mégis legyen a múzeumnak „őre”, előbb a néptanács egyik alkamazottját, Bondor László kisbírót, majd a hithű kommunista kőművest, Cseke Ferencet nevezték ki az elvtársak a múzeum élére. Bondor igazgató elvtársnak négy elemije volt, lent üldögélt a földszinten, s engedte be a látogatókat. Tanító elődjének már nem volt ideje minden vitrint újraüvegeztetni, úgyhogy Bondor idejében is tüntek el dolgok. Egy év múlva leváltották, egy párttaggal, Cseke Ferenc volt vöröskatonával helyettesítették, aki világlátott ember volt, hiszen Szibériát is bejárta, neki a négy elemi mellett három év inasiskolája is volt. Ő lett az elődöm, neki több gondja volt a múzeumra, lakozott benne egy kis becsület és figyelmesség. Tőle vettem át a múzeumot 1956-ban.”
A hallottak után arról kezdek faggatózni, hogy Dánielisz Endrének, aki tíz évig vezette az Arany János Emlékmúzeumot, mennyire sikerült gyarapítania a gyűjteményt? „Nem, nem ott kezdem, előbb tovább idézem az Arany János irodalmi kör történetét. Gyanútlanul, kiváncsiságból beültem az első őszi ülésükre, ahol az elnöklő Bonczos István – az Utunktólvaló kirugása után is elvhű kommunista munkásíró – rám bökött, hogy Dánielisz tanár elvtársat javasolja az irodalmi kör titkárának. Mire én hazaérkeztem Aradról, már be voltak töltve a tanári állások, és a Pionírházba kerültem, ahol a könyvtárat és a bábszínházat bízták rám, s végül az irodalmi kört is. Cseke Ferenc múzeumőr, aki nem volt Arany-kutató, kapott a Magyar Tudományos Akadémiától egy levelet, miszerint már szerkesztik az Arany életmű kritikai kiadását, tudják, hogy a Murány ostroma című költemény eredeti kézirata itt van, azt ők le kell fényképezzék, mert a kritkai kiadásba minden, a költő által végzett kihúzást, általa bejegyzett javítást fel kell tüntetniük stb. stb. Cseke rohant hozzám a Pionírházba: »Tanár elvtárs, Budapestről kaptam ezt a levelet, erre én nem tudok, mit válaszolni…« Így szoktatott hozzá, hogy bejárjak a Csonkatoronyba, és a múzeum dolgaival is foglalkozzam. Még a Pionírház alkalamzottjaként elkészítettem egy vázlatot arról, hogy miként kellene átrendezni, rendszerezni a múzeumot. Hiszen abban az időben, ha beállított valaki azzal, hogy hozott valamit, elújságolta, hogy megtalálta Arany Jánosnak valamelyik harmadrendű tárgyát, vagy bármit, amihez akár egy ujjával is hozzáért – ahogy beérkezett, egymás mellé rakták, találomra, mindenféle rendszerezés nélkül. Mire kineveztek a múzeum élére, már kidolgoztam: a Csonkatorony négy szintjén, emeletről emeletre, melyik helyre, mi kerüljön. Elképzeléseimet megosztottam Antal Árpád barátommal – Arany és Petőfi levelezésének későbbi közreadójával –, aki hasznos észrevételekkel segítette a munkámat. Az első dolgom az volt, hogy a múzeum kifosztásakor felborogatott, széthajigált, megcsonkult szobrokat restauráltassam. Köztük a költő Izsó Miklós faragta mellszobrát, amelyen Arany János letört bajszát kellett kipótolni…”
(Folytatjuk)
erdelyiriport.ro,

„Magyarország nem tekinthet demográfiai tartalékként a határon túli magyarokra”
A bérkiegyenlítődések miatt mind a romániai magyar közösségekből, mind Magyarországról elsősorban Nyugatra emigrál az erdélyi diplomás munkaerő.
Bár több mint 3 millió román állampolgár él külföldön, elsősorban Nyugat-Európában, és a rendszerváltás óta mintegy félmillió személlyel csökkent az erdélyi magyar lakosság száma, jó eséllyel megelőzhető a kivándorlás mértékének növekedése Romániában, ha Bukarest képes tartani a gazdasági növekedést. Ehhez képest Magyarországon a kilátások borúsabbak. Itt az utóbbi 34 évben 850 ezerrel csökkent a lakosság száma annak ellenére is, hogy a Vasfüggöny leomlását követően Magyarország lett az első számú célpont a nyugati országok felé induló erdélyi magyarok számára – hangzott el a 27. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor egyik, Európán belüli és kívüli migrációról és ennek a folyamatnak a demográfiai hatásairól szóló Migráció és emigráció – demográfiai jóslat Közép-Kelet-Európáracímű kerekasztal-beszélgetésen.
A párhuzamos társadalmak helyzetéről, a magyarországi hatalmi klikkek alakulásáról, a magyarországi magyar és a több Kárpát-medencei magyar közösségek kapcsolatáról és a kvótareferendumról értekezett Kapitány Balázs, a KSH Népességtudományi Kutatóintézet igazgatóhelyettese, Bárdi Nándor, a Magyar Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézete Kisebbségtörténeti és Etnopolitikai Osztályának tudományos főmunkatársa, osztályvezetője, Veresné Novák Katalin, a magyarországi Emberi Erőforrások Minisztériumának család- és ifjúsági ügyekért felelős államtitkára, és Lajtai Mátyás, a Nézőpont Intézet vezető elemzője. A beszélgetést Csinta Samu újságíró moderálta.
Kapitány Balázs elmondta, Magyarország esetében az elvándorlást súlyosbítja, hogy Ausztriához képest négyszeres a bérszakadék, a szomszédos ország elszippantja a munkavállalókat, emiatt egy elképesztő munkaerőhiány alakult ki az országban. A kivándorlás jelenségének állandósulása pedig visszafogja a gazdasági növekedés. Ezen a bérnöveléssel lehetne változtatni, viszont ha nőnek a bérek, az a versenyképesség rovására mehet.
A kedvezőtlen gazdasági helyzet miatt Magyarország az erdélyi magyarok szempontjából elveszítette a vonzerejét, kiegyenlítődtek a két országban a bérek: vannak olyan román-magyar határ menti magyarországi régiók, ahol alacsonyabbak a fizetések, mint a szomszédos román megyében. Például Temes megyeben a nettó átlagbér eléri a 2400 lejt, míg a szomszédos Békés megyében az átlagbér 118 ezer forint (kb. 1700 lej) körül mozog. Ha a Székelyföldet is eléri a bérnövekedés, és az átlagbér 1500 lejről eljut 1700-1800 lejre, akkor még inkább elveszíti a vonzerejét Magyarország.
A bérkiegyenlítődések miatt mind Magyarországról, mind a romániai magyar közösségekből elsősorban Nyugatra emigrálnak, az erdélyi diplomás munkaerőt Magyarország nem tudja megfogni. Az erdélyiek ráadásul nagyobb eséllyel indulnak a nyugat-európai munkapiacon, hiszen sokkal jobban állnak a nyelvtudás szempontjából, mint a magyarországiak.
Veresné Novák Katalin elmondta, a magyar kormány az otthonteremtési programjával azt a kivándorló réteget próbálta megszólítani, akik azért mennek külföldre dolgozni, hogy 10-20 év alatt megalapozzák a létüket, és visszatérjenek Magyarországra. Így nekik már nem kell elmenni, ha 10 éven belül három gyereket vállalnak, akkor majdhogynem ingyen vásárolhatnak lakást. Emellett a családtámogatási rendszer is azért volt kitalálva, hogy a fiatal családosokat itthon tudja tartani.
Mi történik a nemzetpolitika terén?
Nemzetpolitikai vonatkozásban Bárdi Nándor elmondta, a harmadik Orbán-kormány alatt az tapasztalható, hogy bár egyre többet beszélnek róla, nem tudjuk pontosan, mi történik: önálló magyar politikai közösségként kell-e a határon túli magyar közösségekre tekinteni, vagy a Magyarországi politikai közösségnek a folytatásaként.
Szerinte ennek az lehet a magyarázata, hogy egy kormányzati túlfeszültség tapasztalható Magyarországon, legalább három erőközpont köré szerveződik a politika. Az egyik erőközpontot Kövér László képviseli, az ő koncepciója szerint egységes politikai közösség a magyar közösség. Szász Jenő által mondatta ki, hogy a külhoni politikai elitek már nem tudják artikulálni a közösség érdekeit, ezért Budapestről kell megmondani, hogy melyek ezek az érdekek.
Németh Zsolté a másik koncepció, aki egy szerződéses nemzetben gondolkodik. Ennek a lényege, hogy van hét határon túli közösség, akiknek a vezetőivel ki kell találni egy sajátos stratégiát. Van egy harmadik, nyíltan nem vállalt vonulat is, a Matolcsy-Varga-Lázárkoncepció, akik egy szakigazgatási integrációban gondolkodnak, pontosabban azon, hogy miként lehet a munkaerő-piaci problémákat regionálisan megoldani.
Szerinte a magyarországi politikai szétszakítottságnak és dezintegráltságnak egyfajta retorikai kompenzációjával állunk szemben akkor, amikor a határon túli magyar nemzeti egységről beszélnek, és ezt a magyarországi médián keresztül rendre közvetítik a magyarországi közönség felé.
Ilyen értelemben a kettős állampolgárságra vonatkozó törvény benyújtását egy kényszerhelyzet szülte. Az előzménye a 2000-ben létrehozott magyar igazolvány intézménye volt, hogy a migráció ne induljon meg Magyarország felé. Később bebizonyosodott, hogy az autonómiatörekvések, a kormánykoalíciós részvételek a szomszédos országokban nem hozzák meg a várt eredményeket, a párhuzamos társadalom kiépítése nem működik, és a kivándorlást sem tudták megállítani. Így, ha nem a FIDESZ nyújtotta volna be a kettős állampolgárságra vonatkozó törvényt, akkor a Jobbik tette volna ezt meg.
Veresné Novák Katalin szerint az erőviszonyoktól és koncepcióktól eltekintve a kormány feladata az, hogy a határon túli magyar közösségeket erősítse és segítse a helyben mAradását. Történelmi bűnnek nevezte azt, hogy fel tudott nőni egy olyan generáció Magyarországon, amelynek fogalma sem volt arról, hogy a határon túl is élnek magyar közösségek. Ezt próbálják korrigálni a Határtalanul program révén, amely magyarországi gyerekek utaztatását támogatja a határon túli közösségekhez. A kormány intenciója megteremteni annak premisszáit, hogy a mostani fiatal, iskoláskorú generációból majdan kikerülő vezetőkben leljenek partnerre a határon kívüli közösségek.
Hangsúlyozta, a magyarországi demográfiai helyzet javítására nem lehet megoldás a határon túli magyarok Magyarországra való vonzása. „Mindenkit igyekezünk abban az országban támogatni, ahol él és élni kíván. A nemzetpolitikánknak tulajdonképpen ez a mozgatórugója” - mondta.
Bárdi elmondta, az tapasztalta, hogy a Nemzetpolitikai Államtitkárság hozzáállásával is egybecseng az otthonmAradás támogatásának szándéka. Abszolút jó szándékkal úgy élik meg, hogy az otthon mAradást támogatják. Viszont a Budapesti egyetemista, Székelyföldi diákokkal beszélgetve számára az derült ki, hogy olcsóbb Budapesten a kollégiumi élet, mint Kolozsváron. Ehhez hozzáadódik a Székelyföldi diákok esetében a román nyelvtudás hiánya, és ebből kifolyólag könnyebb egy magyarországi életet biztosítani maguknak, mint vállalni a kétnyelvű környezetet Romániában. Ezeket a fiatalokat az ország, az erdélyi magyar közösség már nem tudja visszavonzani.
Migráció – emigráció
Lajtai Mátyás elmondta, a Nézőpont Intézet által készített felmérés szerint a határon túli magyarokat fogadnák be legszívesebben a magyarországiak. A magyar társadalom szegmentáltan látja a bevándorlás kérdését, és a határon túli magyarokra nem úgy tekintenek, mint a többi potenciális bevándorlóra.
Veresné Novák Katalin szerint meg kell különböztetni a legális, Európán belüli migrációt a szabályozatlanul, ellenőrizetlenül történő, Európán kívülről érkező személyek beáramlásától. Szerinte az első az jó, hiszen fontos az, hogy a fiatalok elmenjenek, tapasztalatot gyűjtsenek, világot lássanak tanuljanak, de ez a megélhetési kényszer nélkül történjen. Szerinte kormányzati szinten senki sem mossa össze a határon túli, Magyarországra érkező magyarokat azokkal, akik Európán kívülről érkeznek. A migrációs kommunikációnak a határon túli magyarok nem áldozatai.
Szerinte nem állja meg a helyét az, hogy bárki azzal vádolja a magyar kormányt, hogy migránshisztériát szít, hiszen több tízmillió potenciális bevándorlóról kell beszélni az Európán kívülről érkezők esetében. Másrészt, szerinte a magyar kormány már egy jó ideje „kongatja a vészharangot” a migrációval kapcsolatosan, hiszen azok, akik meghívólevelet intéztek az Európán kívülről érkezőkhöz, azok nem mérték fel, hogy hány embernek szól ez a meghívás. Másrészt szerinte a magyar kormány különbséget tesz azok között, akik egy jobb jövő reményében érkeznek Európába, azaz a gazdasági okokból migrálók és a valódi menekültek között, vagyis azok között, akik az életüket mentik.
Kapitány Balázs az Európán belüli migráció kérdéséhez kapcsolódva elmondta, egyrészt Magyarország nem tekinthet a határon túli magyarokra demográfiai tartalékként. Azonban a mutatók javítása érdekében felléphet, viszont nem úgy, hogy a Magyarországról elvándorlók megfékezésére kell törekednie, hiszen sem Magyarország, sem a többi állam, ahol jelentős a kivándorlás, ezt a folyamatot demokratikus módszerekkel nem tudja megakadályozni. Szerint az ellentétes irányú migráció érdekében léphetnek fel hatékonyan a Közép-Kelet-Európa államai, olyan ösztönző programokkal, olyan környezet megteremtésével, amely segíti a hazatérni kívánók számára a visszaintegrálódást. Nem kell feltalálni a spanyol viaszt, elegendő lenne megnézni a működő gyakorlatokat, ilyen szempontból Lengyelországtól lenne, amit átvenni, hiszen rengeteg módszert kipróbáltak, és már 6-7 éve próbálkoznak az állampolgáraik hazahívásával.
Kertész Melinda
Transindex.ro

Titkok Bethlen Gábor könyvtáráról
Bethlen Gábor könyvei és könyvkötői címmel foglalta össze Kovács András művészettörténész professzor a Bethlen-könyvtár feltárásáról készült kutatását a Korunk Akadémia Reneszánsz- Reneszánszok sorozat záró előadásaként.
Kovács András akkor kezdett el újra foglalkozni Bethlen Gábor könyveinek témájával, amikor három évvel ezelőtt ismét kezébe került a Jakó Zsigmond Pál 70. születésnapjára készült kéziratos emlékkönyv, amely ennek a témának az elsődleges adatait tartalmazta.
A professzor szerint „a könyvek történetét a világon elég sokan kutatják, léteznek katalógusok a könyveket díszítő mintákról”, ő viszont saját kutatásában a formai jegyeket tanulmányozva próbált kiindulópontot szerezni ahhoz, hogy újabb Bethlen könyveket fedezzen fel. Az első feljegyzett adatok szerint azt sem lehetett tudni biztosan, hogy volt-e könyvtár, vagy csak a humanista felfogás szülte a könyvtár létrehozásának gondolatát.
A Kolozsvári egyetemi könyvtár ritkaságok tára őrzi Ortelius Theatrum orbis terrarum atlaszát. Ez „a legrégebbi könyv, amely biztosan Bethlen Gábor tulajdonában volt.” A 17. század húszas éveire bebizonyosodott az, hogy a könyvtár ténylegesen létezett, Bethlen amolyan gyűjtögetőként nemcsak vásárolta, de nyomtatatta is a könyveket. Bibliotékáját Szenczi Molnár Albert a Mátyás király európai hírű Corvina-könyvtárához hasonlította. Ez utóbbinak egy töredékét később Bethlen meg is szerezte.
Hol lehetett a könyvtár?
„A könyvtárnak a helyét illetően eléggé nagy gondban vagyunk. Néha abban reménykedem, hogy egy éjszaka talán megálmodom azt, hol is lehetett a könyvtár”– viccelődött az akadémikus. A könyvtár tervezett helye nagy valószínűséggel a Gyulafehérvári várban, a Református Kollégium keresztszárnyában volt, viszont a biztos helyében a történészek sem jutottak dűlőre. A belső vár – vagyis a tulajdonképpeni fejedelmi palota – a könyvek legnagyobb részével együtt leégett. Isaacus Basirius Szalárdi Jánost erősítette meg azzal, hogy mindez valóban megtörtént, feljegyzései alapján sikerült kimenekítenie a legértékesebb példányokat és a nyomdai ólombetűket. „Ha ez sikerült, akkor sem volt foganatja, ugyanis ahogy Szalárdi írta, ott minden elpusztult” – jegyezte meg a művészettörténész. Az 1900-as évek elején Pósta Béla ásatásai során előkerült a régi sekrestye, azaz az egykori káptalani levéltár és a feltételezett fejedelmi könyvtár helye is.
1663-as adatok alapján már arról is tudomást szerezhetünk, hogy milyen értéke volt Bethlen Gábor könyvtárának. Szalárdi János feljegyzése szerint a rengeteg könyv „sok ezer tallérokba kerülhetett”. Ámbár még ma is kérdőjeles a példányszámok mennyisége. Kovács András Jakó Zsigmondot idézve említi, hogy 5000 példányra lehetne becsülni a könyvtárat, bár ez nagyon valószínűtlen, ugyanis Monoki István a Rákóczi-könyvtárat becsülte kétezresre, és szinte biztos, hogy az sokkal több könyvet tartalmazott, mint a Bethlen-könyvtár. A professzor elmondta, konkrétan voltaképp nem lehet tudni semmit arról, hogy hány könyvre becsülhető a Bethlen Gábor könyvtára.
A könyvgyűjtemény eredetét illetően is kizárólag találgatásokra vagyunk ítélve. A fejedelem által támogatott, és hazai szerzők ált írt és fordított könyvek közül mintegy 40 nyomtatványt ismernek. Az első olyan könyv, amit kézbe lehet venni, a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárában található Itinerarium Catholicum (1616, Debrecen) címmel. A bőrkötetes, zsinórral díszített könyvet a szerző, a lelkész Szegedi P. Dániel ajánlotta fel Bethlen Gábornak.
Bélyegzők, könyvkötők
A könyveken szereplő bélyegzők ismétlődése támpontot jelentett a kutató számára, elősegítette a könyvkötők életének felkutatását. A fejedelem tulajdonában levő könyvek között a professzor talált olyanokat, amelyek nagy valószínűséggel ugyanazon könyvkötő munkái közé tartoztak. Az Exequiae Caeremonialium Bethlen Gábor címerét viseli a borítón. Kovács András szerint ezt olyan bélyegzővel készítették, amelyet 1619-ben a bécsi pecsét mintájára hoztak létre. A bélyegző alapján ugyanannak a könyvkötőnek a munkáit azonosította a művészettörténész a Kolozsvári könyvtárakban is. A 1616-os kötésű, Kolozsváron bekötött Biblia, az 1619-es Marosvásárhelyi szabó céh jegyzőkönyve és Pákei János Enyedi-példánya is mind ugyanazon motívumokkal mAradtak fenn. A szerző kilétéről a Házsongárdi temető egyik sírfelirata árulkodik: IOACHIMI LOFFLERERS, Kolozsvár város könyvkötője, meghalt 1623-ban. A professzor elmondása szerint „akármit és annak ellenkezőjét is bele lehet olvasni ezekbe a feliratokba”, de szinte biztos, hogy 1624 nyarán Löfflerers Joachimi még élt; nagy valószínűséggel 1624 szeptemberében halt meg.
A következő könyvkötő a forrásokban Könyvkötő Jakabként szerepelt – munkájára ugyanazon bélyegzők utalnak: obeliszk, sárkány, oroszlán motívuma. Ő volt az úgynevezett „à la fanfare” kötések meghonosítója. Az elnevezés egy 17. századi könyv címe, egyébként 20. századi elnevezés, és semmi köze nincs a könyvkötő munkájához.
Gedő Dalma-Orsolya
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Mi a székely: megmentésre szoruló szegény nép vagy „szupermagyar”?

Növekszik a magyarságtudomány iránti érdeklődés?
A címbeli mondat állításként hangzott el a Pécsett ma kezdődött VIII. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus megnyitója előtt tartott sajtótájékoztatón.
Egyre népesebbek a kongresszusaink, az idei alkalom lényegesen tágítja a magyarságtudomány látókörét – jelentette ki Monok István, a tanácskozást szervező Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság magyar társelnöke.
A Pécsi Tudományegyetem (PTE) alapításának 650. évfordulójára rendezett ünnepségsorozatba illeszkedő, szombatig tartó kongresszusra 24 ország 128 intézményéből 493 előadó érkezik, a hat nap alatt több mint 500 tudományos előadást hallgathatnak meg a résztvevők. Valamennyi Magyarországgal szomszédos országból, illetve – többek között – az Egyesült Arab Emírségekből, Dél-Koreából, Kínából, Japánból és az Amerikai Egyesült Államokból is érkeznek tudósok. A konferencia fő témája a kultúra- és tudományköziség, a magyarságtudomány a 21. században.
Monok István az idei kongresszus különlegességéről azt mondta, hogy az egyetem teljes szellemi spektruma bekerül a magyarságtudomány látókörébe. Példaként említette a konferencia témáját adó jog-, gazdaság- valamint orvostörténetet. Fontosnak nevezte, hogy tudomány „mögéje kérdezzen” a médiumok által a magyarságról sugallt a képnek.
Tuomo Lahdelma, a Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság finn elnöke azt emelte ki, hogy a tanácskozáson negyven szimpóziumot tartanak. Az előadók magas számára utalva azt mondta: nagy szükség van ilyen kongresszusokra. Mekis D. János irodalomtudós, a szervezőbizottság főtitkára utalt arra, hogy komoly tudományos eredmények várhatóak a kongresszuson, amelynek közvetítő nyelve – a filmes szekciót kivéve – a magyar lesz. A nemzetközi konferencia anyagából 15-20 tudományos kötet megjelentetését tervezik. Berke Gyula, a PTE rektorhelyettese a sajtótájékoztatón megköszönte a pécsi önkormányzatnak és a Pécsi Egyházmegyének a kongresszus megszervezéséhez nyújtott támogatást, hozzátéve, hogy az egyetem szekszárdi székhelyű karán is tartanak konferenciaprogramokat.
A tanácskozáson lesz például a német-magyar tudományos és kulturális kapcsolatok két világháború közötti történetét vizsgáló szimpózium. Foglalkoznak még egyebek mellett a nyelvi sokszínűséggel, magyar színháztörténeti kérdésekkel, a migráció jogi aspektusaival és a Kárpát-medence vallási kultúrájával is.
A nemzetközi kongresszust ötévente rendezik meg, 2011-ben Kolozsvár, előtte a finnországi Jyväskylä, Róma és Nápoly, Szeged és Bécs adott otthont a tanácskozásnak. Első alkalommal, 1981-ben Budapesten rendezték meg a fórumot – mondta korábban Monok István.
A társaság létrejöttét 1977-ben kezdeményezte a Magyar Tudományos Akadémia, így alakult meg a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság. Olyan nemzetközi szervezetet sikerült létrehozni magyarországi központtal, amely azt tűzte ki célul, hogy kapcsolatot teremtsen a nem Magyarországon élő, ám a magyarsággal foglalkozó tudósok között. Ezzel elősegítette az egyes országok kutatói közötti rendszeres információcserét, az eredményekről való tájékoztatást, a magyar nyelv, irodalom, néprajz és kultúra nemzeti egyoldalúságtól mentes tudományos vizsgálatát. További részleteket a http://www.hungkong2016.hu honlapon találhatnak az érdeklődők.
itthon.ma

Bayer Zsolt nem adja vissza az érdemrendet
Nem hajlandó visszaadni frissen kapott állami kitüntetését Bayer Zsolt újságíró, akit nem lepett meg az ügyében tapasztalható felháborodási hullám.
A Magyar Hírlap publicistáját az augusztus 20-ai állami ünnep alkalmából tüntette ki a Magyar Érdemrend lovagkeresztjével Lázár János, a Miniszterelnökséget vezető miniszter. A Magyar Közlönyben megjelent határozat indoklása szerint Bayer „számos nemzeti ügy feltárása, illetve képviselete terén, különösen a Gulag rabtelepein fogvatartottak sorsának és az erdélyi magyarság életének hiteles és méltó bemutatása, példaértékű újságírói tevékenysége elismeréseként” kapta a lovagkeresztet.
Az újságíró által kapott kitüntetés miatt számos korábbi díjazott tiltakozásának adott hangot, és úgy döntött, visszaküldi Áder János államfőnek az elismerést. A háborgók sorát Kaltenbach Jenő volt ombudsman, Kenyeres István vegyészmérnök, Tóth Bálint matematikus és Rózsa Péter újságíró nyitotta meg, a korábban kapott elismerésüket postázó közéleti személyiségek száma pedig keddre meghaladta a hatvanat.
„Megdöbbenéssel értesültünk, hogy a kormány a Magyar Érdemrend lovagkeresztjével tüntette ki Bayer Zsoltot, nyíltan bátorítva ezzel az általa művelt fajvédő, uszító és minősíthetetlen hangvételű újságírást (»cigány gyerek elgázolása esetén tapossunk bele a gázba«, »sajnos nem sikerült beásni mindet nyakig az orgoványi erdőben«, »elmennek a törökök a büdös k**va anyjukba« és a többi)” – indokolta gesztusát a Magyar Tudományos Akadémia három közgazdászdoktora, Kertesi Gábor, Köllő János és Varga Júlia.
Bruszt László szociológusprofesszor „rasszista bértollnoknak” nevezte Bayert, akinek publicisztikája Fokasz Nikosz egyetemi tanár szerint gyűlölettel telítette és ezáltal lehetetlenné tette a racionális közbeszédet; a társadalomtudós közölte: nem akar egy klubba tartozni ezzel a típusú publicisztikával, ezért kollégáival együtt visszaadta állami kitüntetését. Az előző, baloldali magyar kormánytól 2010-ben kapott elismerésének visszaadását fontolgatja Gáspárik Attila, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatója, aki mérhetetlen cinizmusnak tartja, hogy Bayer kitüntetését „részben az erdélyi magyarok nyakába varrják”. Gáspárik a Hvg.hu-nak elmondta, Romániában élő magyarként nagyon zavarja, hogy van egy olyan kormány, amelyik Bayert „állami rangra emeli”.
Eközben az érintett úgy nyilatkozott, számított arra, hogy egyesek „kiakadnak” a kitüntetése miatt, leszögezte ugyanakkor: meg sem fordul a fejében, hogy önként visszaadja a lovagkeresztet. Bayer a Népszabadság kérdésére meggyőződésének adott hangot, miszerint nem fog olyan felkérés érkezni hozzá a kormányzat részéről, hogy mondjon le az elismerésről. A publicista az RTL Klubnak elmondta, sajnálja azokat, akik személye miatt mondtak le elismerésükről, továbbá nem érti, mi az összefüggés közte és a kitüntetésükről lemondók között.
Lázár János miniszter a kereskedelmi tévének úgy nyilatkozott, mindenkinek a pályafutását lehet kritikával illetni, de ő személyesen úgy gondolja, hogy Bayer munkásságában sokkal több az elismerésre méltó, mint a hiba. „Ezért a kitüntetést helyes dolognak tartom” – állapította meg a miniszter. Halász János, az országgyűlési FIDESZ-frakció szóvivője szintén úgy véli, hogy megérdemli a kitüntetést, szerinte ugyanis „a munkássága számtalan olyan értéket tartalmaz, amely típusú értékek alapján mások is kaptak kitüntetéseket”. Halász megjegyezte, vannak olyan gondolatok, kijelentések, amelyekkel nyilvánvalóan nem értenek egyet.
Bayer Zsoltot egyébként 2004-ben a Bukaresti hatóságok kilencven napra kitiltották Romániából, miután a baszk szeparatizmussal összefüggésben beszélt az erdélyi autonómiatörekvésekről. A publicista egy korábbi interjújában bevallotta: Erdélybe szokott „elmenekülni”, amikor már Budapestet „nagyon nem bírja”.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Hungarológiai Kongresszus – Végt ért a hatnapos tanácskozás, szombat- Véget ért szombaton a VIII. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus Pécsett, a következő konferenciát 2021-ben Varsóban tartják - közölte Mekis D. János irodalomtudós, a szervezőbizottság főtitkára az MTI érdeklődésére.
Tudományos és szervezési szempontból is sikeresnek minősítette Mekis D. János a hatnapos tanácskozást, amelynek fő témája volt a kultúra- és tudományköziség, a magyarságtudomány a 21. században. A kongresszus anyagából legalább 20 tudományos kötet, gyűjtemény megjelentetését tervezik - tette hozzá. Emlékeztetett arra, hogy a Pécsi Tudományegyetem (PTE) alapításának 650. évfordulójára rendezett ünnepségsorozatba illeszkedő kongresszuson a 24 ország 128 intézményéből érkezett mintegy ötszáz tudós adott elő, 40 szimpóziumon. A konferenciára valamennyi szomszédos országból, valamint például az Egyesült Arab Emírségekből, Dél-Koreából, Kínából, Japánból és az Egyesült Államokból is érkeztek tudósok.
Foglalkoztak egyebek mellett a nyelvi sokszínűséggel, magyar színháztörténeti kérdésekkel, a migráció jogi aspektusaival és a Kárpát-medence vallási kultúrájával is. Mekis D. János a hungarológiai doktori képzésben résztvevők számára tartott szimpóziumról szólva hangsúlyozta: különösen fontos, hogy a magyarságtudomány nemzetközi művelőinek legyen tudományos utánpótlása, nyilvánossága. Beszámolt arról is, hogy a kongresszuson megtartották a tanácskozást szervező Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság tisztújító közgyűlését is, amelyen a szervezet elnöki posztját tíz évig betöltő finn Tuomo Lahdelma leköszönt tisztségéről. Helyére a társaság Andrea Seidler osztrák-magyar finnugristát választotta meg. Mekis D. János az új elnök programbeszédét idézve kifejtette: a kongresszusi munkára továbbra is szükség van, fontos feladatként jelölte meg, hogy a hungarológia nyisson a magyar kultúrával nem anyanyelvi szinten foglalkozók felé. Andrea Seidler szerint fel kell lépni a nyugati világban tapasztalható, a hungarológiai programokat a gazdaságosság és racionalitás jegyében megszüntető tendenciák ellen - így a szervezőbizottság főtitkára.
A következő, IX. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszust Varsóban tartják. A nemzetközi kongresszust ötévente rendezik meg, 2011-ben Kolozsvár, előtte a finnországi Jyväskylä, Róma és Nápoly, Szeged és Bécs adott otthont a tanácskozásnak. Első alkalommal, 1981-ben Budapesten rendezték meg a fórumot. A Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság létrejöttét 1977-ben kezdeményezte a Magyar Tudományos Akadémia, így alakult meg a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság. Olyan nemzetközi szervezetet sikerült létrehozni magyarországi központtal, amely azt tűzte ki célul, hogy kapcsolatot teremtsen a nem Magyarországon élő, ám a magyarsággal foglalkozó tudósok között. Ezzel elősegítette az egyes országok kutatói közötti rendszeres információcserét, az eredményekről való tájékoztatást, a magyar nyelv, irodalom, néprajz és kultúra nemzeti egyoldalúságtól mentes tudományos vizsgálatát.
MTI
Pécs

Száz éve született Jakó Zsigmond
Jakó Zsigmond születésének mai centenáriumát szinte egyöntetű – megmagyarázhatatlan – hallgatás övezte az egész Kárpát-medencei magyar nyilvánosságban, ezt próbáljuk némiképp jóvátenni…
A neves, Széchenyi-díjas magyar történész, művelődés- és gazdaságtörténész, levéltáros, paleográfus, egyetemi oktató, a Magyar és a Román Tudományos Akadémia tiszteleti tagja, Jakó Zsigmond Pál 1916. szeptember 2-án született a Bihar vármegyei, Berettyó menti Biharfélegyházán. Az erdélyi magyar történettudomány egyik legmeghatározóbb alakja volt a 20. század második felében, levéltári kutatásain alapuló nagyszabású forrásgyűjteményei és közlései, valamint Erdély történetére, művelődéstörténetére vonatkozó munkái hiánypótló jelentőségűek.
Felsőfokú tanulmányait a Budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen végezte, történelem–latin nyelv és irodalom szakos tanári oklevelét 1939-ben szerezte meg. 1939–1941-ben a Budapesti egyetem Mályusz Elemér vezette Magyar Népiség- és Településtörténeti Intézetében dolgozott, majd 1940–1941-ben a Magyar Országos Levéltár gyakornoka volt. 1941-ben Kolozsvárra költözött, s az Erdélyi Nemzeti Múzeum levéltárának munkatársa lett, 1945–1950 között pedig igazgatóként irányította az archívum munkáját. Ezzel párhuzamosan 1942-től a Kolozsvári tudományegyetemen oktatott tanársegédként, 1945-től előadótanárként, 1947-től nyilvános rendes tanárként egészen 1981. évi nyugdíjazásáig. Mindeközben, 1949 és 1968 között a Román Akadémia Kolozsvári Történeti Intézetének munkatársaként is tevékenykedett. 1990 és 2002 között az újjáalakult Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöke volt.
Tudományos érdeklődése elsősorban Erdély középkori és újkori történetére és művelődéstörténetére irányult, ezen belül behatóan vizsgálta az erdélyi magyarság népesedés-, település-, művelődés- és gazdaságtörténetét. Munkássága a történeti segédtudományok terén is kimagasló volt, az ő nevéhez fűződik az Erdély történelmére vonatkozó levéltári iratanyag tudományos igényű feldolgozásának és regesztázásának (tájékoztatási célú, az egyes iratok szintjén készült segédlet elkészítésének) elindítása, az ezzel foglalkozó levéltári kutatók kinevelése is. Erdélyi és magyarországi levéltárak anyaga alapján páratlan részletességgel tárta fel, dolgozta fel és adta közre a régió történetére vonatkozó forrásokat, okleveleket és egyéb iratokat. Összeállította az 1542 előtti erdélyi okleveleknek, az erdélyi fejedelmek Liber Regiusainak, a kolozsmonostori káptalan és hiteleshely jegyzőkönyveinek, az erdélyi vármegyék és városok 17. századi protokollumainak (tanácsülési jegyzőkönyveinek) tudományos igényű regesztáját. Élete legnagyobb – egyben utolsó – vállalkozása az Erdély középkori történelmére vonatkozó iratanyag teljes körű közreadása, az Erdélyi okmánytár megjelentetése volt. Ugyancsak levéltári kutatásain alapuló művelődéstörténeti vizsgálódásain belül különösen fontos szerepet kaptak az íráskultúra történeti áttekintésére, a középkori latin írásbeliségre vonatkozó paleográfiai kutatásai.
A második világháború és a társadalmi-politikai átalakulás árnyékában hathatósan közreműködött az erdélyi magyar magánlevéltárak anyagának megmentéséért. A Századok című történelmi szakfolyóirat szerkesztőbizottsági tagja volt.
Jakó aktív szerepet vállalat a tudományos közéletben, amit számos romániai és magyarországi társasági tagsága tanúsít. Tudományos eredményei elismeréseként 1970-ben a Román Társadalomtudományi Akadémia rendes, 1988. május 9-én a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagjává választották, s 1996-tól ugyancsak tiszteletbeli tagja volt a Román Akadémiának. 1937-től részt vett az Erdélyi Múzeum-Egyesület munkájában, amelynek 1990 körüli újjászervezésében aktívan részt vett, s 1990–1994 között az egyesület elnöke volt, 1995-ben pedig tiszteletbeli tagja lett. Tagja volt a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaságnak, 1986-ban a Magyar Történelmi Társulat tiszteletbeli tagjai közé választották, 1990-től pedig a Magyar Történészek Világszövetségének társelnökeként tevékenykedett.
Számos díjjal és címmel ismerték el munkásságát Magyarországon és Romániában egyaránt: az MTA Kőrössy Flóra-jutalomdíja (1942), a Lotz János-emlékérem (1991), a Pro Cultura Hungarica díj (1991), a Kemény Zsigmond-díj (1995), a Kriterion-koszorú (1995), a Széchenyi-díj (1996, a romániai magyar történetírás terén végzett kiemelkedő tudományos munkásságáért, az erdélyi magyarság társadalom- és művelődéstörténetét feldolgozó tevékenységéért), az MTA Pro Scientia Hungarica (1996) és Arany János-érme (2003), valamint a Magyar Örökség díj (2005) birtokosa volt. 1990-ben a Budapesti Református Teológiai Akadémia, 1991-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetem tiszteletbeli doktorává avatták.
Főbb művei: Bihar megye a török pusztítás előtt, Budapest, 1940; A gyalui vártartomány urbáriumai, Kolozsvár, 1944; Istoricul manufacturilor de potasă din Valea Ungurului şi Călin, Cluj, 1953; A magyarpataki és a kalini hamuzsír-huta története: Adatok az erdélyi kapitalista erdőgazdálkodásnak és a nagybirtok ipari vállalkozásainak a kezdeteiről, Bukarest, 1956; Az otthon és művészete a XVI–XVII. századi Kolozsváron: Szempontok reneszánszkori művelődésünk kutatásához, Kolozsvár, 1958; Instrucțiuni arhivistice ale oficiilor din Transilvania 1575–1841: Problema reorganizării arhivelor vechi din Transilvania, Bucureşti, 1958; Az erdélyi papírmalmok feudalizmuskori történetének vázlata, Kolozsvár, 1964; Ismeretlen magyar drámai emlék a XVI. századból, Bukarest, 1965; Scrierea latină în evul mediu, Bucureşti, 1971 (Radu Manolescuval); Írás, könyv, értelmiség: Tanulmányok Erdély történelméhez, Bukarest, 1976; Philobiblon Transilvan, Bucureşti, 1977; Nagyenyedi diákok 1662–1848, Bukarest, 1979 (Juhász Istvánnal); A latin írás története, Budapest, 1987 (R. Manolescuval); A kolozsmonostori konvent jegyzőkönyvei 1289–1556, I–II. köt., Budapest, 1990; Erdélyi okmánytár: Oklevelek, levelek és más írásos emlékek Erdély történetéhez I.: 1023–1300, Budapest, 1997; Társadalom, egyház, művelődés: Tanulmányok Erdély történelméhez, Budapest, 1997.
Kolozsváron huny el 2008. október 26-án. 2009-ben emléktáblát helyeztek el szülőfaluja református templomának falán. Nem találtunk hírt arról, hogy ma, a Jakó-centenáriumon akár Félegyházán, akár másutt megemlékeznének róla…
Megjegyzés: Jakó Zsigmond életművéhez tartoznak:
Jakó Zsigmond: Az erdélyi fejedelmek királyi könyvei I. /Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2005. - Oklevelek, levelek és más írásos emlékek Erdély történetéhez/
Jakó Zsigmond, Erdélyi okmánytár I. 1023—1300. Bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel regesztákban közzéteszi Jakó Zsigmond. Magyar Országos Levéltár, Budapest, 1997/
Jakó Zsigmond - Erdélyi okmánytár II. (1301-1339) /Magyar Országos Levéltár, Budapest, 2004/
Jakó Zsigmond: Erdélyi okmánytár III. (1340-1359) /Magyar Országos Levéltár, Budapest, 2008/
[Jakó Zsigmond halála után is folytatódott a kiadás]
Erdélyi Okmánytár IV. 1360-1372 - Oklevelek, levelek és más írásos emlékek Erdély történetéhez
Hegyi Géza - Jakó Zsigmond - W. Kovács /MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Budapest, 2015/
itthon.ma

Arany János-emlékév 2017
2017. március 2-án kezdődik Nagyszalontán az Arany János-emlékév, amely a költő születésének 200. évfordulója előtt tiszteleg – közölte a Magyar Tudományos Akadémia.
A magyar Országgyűlés és a Magyar Tudományos Akadémia 2017-et Arany János-emlékévé nyilvánította, amelynek fővédnöke Lovász László az MTA elnöke lett. Az MTA létrehozta az Arany János Emlékbizottságot, amelynek feladata a tudományos rendezvények megszervezése, a különböző megemlékezések figyelemmel kísérése és információinak közvetítése.
Szabadság (Kolozsvár)

Sóvidék népzenéje könyvben és DVD-n
Pávai István a Sóvidék népzenéje című kiadványát mutatták be Székelyudvarhelyen, a Hargita megyei Hagyományőrzési Forrásközpont előadótermében.
A könyv átfogó képet ad Csíkszék, Háromszék, Marosszék és Udvarhelyszék népzenéjéről, a DVD-melléklet pedig több ezer hangfelvételt tartalmaz.
P. Buzogány Árpád, a hagyományőrzési forrásközpont munkatársa volt a csütörtöki rendezvény házigazdája, míg a kötetet Sófalvi Emese zenetanár méltatta, aztán maga a szerző mutatta be. A kiadvány Pávai által válogatott népzenei hangzóanyagokat tartalmaz, valamint magyarul és angol nyelven is betekintést nyújt a Sóvidék népzenéjébe, tájékoztatást ad zenés-táncos szokásairól. A könyv minden zenei előképzettség nélkül is teljesen érthető, a kották a lemezen vannak – magyarázta a szerző.
A Székelyföld népzenei szempontú táji tagolódása című fejezetben az olvasó betekintést nyerhet Csíkszék, Háromszék, Marosszék és Udvarhelyszék népzenei sajátosságaiba. A DVD-mellékleten 3460, Sóvidékhez kapcsolódó folklóradatot találhatunk, valamint 2500 hangfelvételt is, melyek egy részét még fonográffal rögzítették.
Találunk továbbá 1450 kottás és szöveges népdallejegyzést, ugyanakkor 124 videoklipet, melyek közül néhányat még a némafilmes korszakban rögzítettek. Ezek mellett 195 fotó, valamint 334 oldalnyi archív dokumentum is felkerült rá, például ritka népdalfüzetek.
A lemez által egy multimédiás adatbázishoz juthat az érdeklődő, melyben kétnyelvű menürendszer segíti a keresést, az adatok pedig többféleképpen csoportosíthatók, a népdalok akár ünnepkörök, táncok, zenei műfajok vagy közreadók szerint is. Ugyanakkor teljesen mindegy, hogy a keresőbe a népdalok táj- vagy köznyelvi megfelelőjét írjuk-e, mindenképp megtaláljuk. A kiadvány használója megismerhet olyan zenészeket, akik híresek voltak a környéken, mint például PAradica Mihály, becenevén Nyicu.
A lemezre nem csak eredeti népdalok kerültek fel, vannak műdalok is, a válogatásnál az volt a kritérium, hogy legyen olyan változata, ami kifejezetten a Sóvidékhez köthető – tudtuk meg Pávaitól. A szerző elmondta, a későbbiekben tervezik egy olyan tárhely létrehozását, ahova újabb adatokat is feltöltenének, így akinek már tulajdonában van a DVD, ehhez is hozzáférést nyerhetne.
A szerzőről
Pávai István zenész, népzenekutató Székelyudvarhelyen született, de Keresztúron nőtt fel. Jelenleg a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetének munkatársa, korábban több erdélyi zenei együttesnek is tagja volt, 1977-től vezető szerepet töltött be a táncházmozgalom beindításában, 1980-ban pedig a régizene-fesztiválok kezdeményezője, szervezője volt. Erdélyi népzenegyűjtéséből több lemez jelent meg – tudhattuk meg P. Buzogány Árpád ismertetőjéből.
Dávid Anna Júlia
Székelyhon.ro

Felkerült a Partium a regionális tudományi kutatók térképére
A Magyar Regionális Tudományi Társaság szeptember 15-16-án Nagyváradon tartotta a 14. köz- és vándorgyűlését. A helyszín a Partiumi Keresztény Egyetem, a társszervező pedig a Partiumi Területi Kutatások Intézete volt.
Mintegy 115 Kárpát-medencei kutató részvételével tartották meg a Magyar Regionális Tudományi Társaság 2016-os vándorgyűlését. Az MRTT a magyar regionális tudomány szakmai fóruma, egy független civil szervezet, amely a területi kutatással, fejlesztéssel, irányítással foglalkozó szakembereket fogja össze. A vándorgyűlés nagy jelentőséggel és bemutatkozási lehetőséggel bírt a megújuló PKE és az annak keretében működő partiumi kutatóintézet számára is, hiszen Soprontól Csíkszeredáig, a Délvidéktől a Felvidékig szinte valamennyi jelentős magyar felsőoktatási intézmény és kutatóközpont (köztük a Magyar Tudományos Akadémia) képviseltette magát az eseményen. Bár a rendezvény elsősorban a regionális tudományterület magyar képviselőinek a seregszemléje volt, a nemzetközi plenárison és szekcióban a szakma neves német, szlovén és román képviselői is megjelentek.
Az első napon az éves közgyűlés, könyvbemutatók (Dusek Tamás–Kotosz Balázs: Területi statisztika; Fábián Attila–Pogátsa Zoltán (szerk.): Az európai kohéziós politika gazdaságtana; Nárai Márta–Reisinger Adrienn: Társadalmi felelősségvállalás és részvétel – a lokális és területi közösségi folyamatokban; Rechnitzer János: A területi tőke a városfejlődésben – A Győr-kód), a díjátadók és a plenáris előadások kaptak teret (Manfred Kühn tudományos főmunkatárs, Leibniz Institute for Research on Society and Space; Nataša Pichler-Milanović tudományos főmunkatárs, Ljubljanai Egyetem; Pogátsa Zoltán egyetemi docens, Nyugat-magyarországi Egyetem; Lados Mihály tudományos főmunkatárs, MTA KRTK Regionális Kutatások Intézete; Rechnitzer János egyetemi tanár, az MRTT elnöke, Kincses Áron főosztályvezető-helyettes, Központi Statisztikai Hivatal, Illés Sándor elnök, Aktív Társadalom Alapítvány, Somlyódyné Pfeil Edit egyetemi docens, Széchenyi István Egyetem, ifj. Szilágyi Ferenc egyetemi docens, Partiumi Keresztény Egyetem).
A Regionális Tudományért Díjat Nemes-Nagy Józsefnek, az ELTE Természettudományi Kar Regionális Tudományi Tanszéke professzorának, az MRTT korábbi alelnökének ítélte oda a társaság közgyűlése, ezzel ismerve el a regionális tudomány területén végzett kiemelkedő kutatói, oktatói és iskolaépítő tevékenységét. Díszoklevelet vehetett át Baranyi Béla, a Debreceni Egyetem professor emeritusa, Korompai Attila, a Budapesti Corvinus Egyetem nyugalmazott egyetemi docense, illetve Kiváló Ifjú Regionalista Díjat kapott Tóth Balázs, a Nyugat-magyarországi Egyetem Közgazdaságtudományi Kara adjunktusa. A díjakat Rechnitzer János, az MRTT elnöke adta át.
Az első nap zárásaként a Partiumi Kutatóintézet az Érintő Egyesület támogatásával Partium-estet szervezett, melynek célja a régió sajátosságainak interaktív formában való bemutatása volt. Az est keretében Szakáli István Lóránd agrárfejlesztésért és hungarikumokért felelős helyettes államtitkár köszöntője után az „Érmelléki” márkanévnek, a Partium 2016-ban kiadott térképének, majd az érmelléki borok és dél-Bihari sajtok bemutatására került sor. Az estet Ady-műsor (Szabó János, Érmihályfalvi Móka Színjátszó Csoport) és fogadás zárta.
A konferencia második napján 12 szekcióban 90 előadás hangzott el, a városkutatás, városfejlesztés, városökológia, a város–vidék kapcsolata, a regionális innováció, a térszerkezet, határok stb. témaköreiben. Önálló szekcióban kapott teret a Partium regionális folyamatainak a bemutatása. A konferenciát városnézés és várlátogatás zárta.
itthon.ma

Dr. Pap Zoltán
gyermekgyógyász-professzor
1928–2016
Tanítványai, kollégái, barátai, akik tiszteltük és szerettük, mély megrendüléssel értesültünk, hogy dr. Pap Zoltán, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem Gyermekgyógyászati Tanszékének nyugalmazott egyetemi tanára, professzor emeritus, a 2. Számú Gyermekgyógyászati Klinika volt klinikavezetője, 2016. szeptember 20-án, életének 88. évében elhunyt.
1928. szeptember 28-án született a Kovászna megyei Gidófalván. Középiskolai tanulmányait Zilahon a Wesselényi Kollégiumban végezte, 1947–53 között a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet Gyermekgyógyászati Karán tanult. Fiatal gyermekorvosként Erdőszentgyörgyön, majd Marosvásárhelyen dolgozott. A gyermekgyógyászati szakvizsga letétele után, 1959-től nyugdíjazásáig a MOGYE Gyermekklinikáján dolgozott, kezdetben tanársegédként, majd 1972-től adjunktusi, 1982- től egyetemi előadótanári és 1990-től egyetemi tanári beosztásban. 1998-ban történt nyugdíjazásáig a 2-es Számú Gyermekklinika vezetője, ezután konzultáns professzora volt.
Tudományos ismereteit Prágában, Budapesten, Berlinben, Drezdában, Frankfurtban is tökéletesítette. Tudományos érdeklődése a gyermekkori gyomor- bél rendszeri bántalmak felé irányult. Az általa bevezetett újszerű diagnosztikai és terápiás módszerek, mint a vékonybél- biopszia és a verejték pilocarpinos iontoforézise révén 1972-től a Marosvásárhelyi 2-es Sz. Gyermekklinikán is lehetővé vált a lisztérzékenység és a mucoviscidosis diagnózisa és kezelése. Saját készítésű receptúrája szerint közel20 évig gyártották Gyergyóremetén a Gluvilact 0, 1 és 2 elnevezésű csecsemőtápszereket.
A krónikus májbetegségben szenvedő gyermekeknél bevezette a tűbiopsziás szövettani vizsgálatot. Kiváló szakmai tudása és tudományos érdeklődése eredményeképpen rendes és tiszteletbeli tagja volt számos hazai és nemzetközi tudományos társaságnak, mint a Romániai Gyermekorvosok Társasága, a Magyar Gyermekgyógyász Társaság, az Európai Mucoviscidosis Társaság, a Német Gasztroenterológiai és Táplálkozástudományi Társaság, a Nemzetközi Gyermeknefrológiai Társaság.
Negyvenéves oktatói tevékenysége alatt diákjaival lelkesen, alaposan, baráti szellemben foglalkozott. Gyermekgyógyászati poliklinika című önálló jegyzete 1981-ben, majd az általa szerkesztett kétkötetes Gyermekgyógyászat egyetemi jegyzet 1982-ben román, 1989-ben magyar nyelven jelent meg. Több mint 150 szakközleménye jelent meg elismert orvosi folyóiratokban. Nagy sikernek örvendtek az 1983-ban megjelent Kismamák tudnivalói, valamint az 1989-ben kiadott Csecsemő- és gyermekgondozás – hasznos tanácsok szülőknek című könyvei.
1994–98 között az Erdélyi Múzeum- Egyesület Orvostudományi Szakosztályának elnöki tisztségét töltötte be.
Pap Zoltán személyében nemcsak a kiváló gyermekgyógyászt és mentort, hanem a néptanítót és közéleti személyiséget is tisztelhettük. Munkásságának elismerése jeléül számos kitüntetésben részesült: 1998-ban Marosvásárhely díszpolgára címmel tüntették ki, 2000-ben a Magyar Tudományos Akadémia köztestületi tagjává választották, 2004-től a Magyar Gyermekgyógyászok Társaságának tiszteletbeli tagja, 2007-ben a MOGYE professzor emeritus címmel tüntette ki, 2008-ban az Egészségügyi Minisztérium és a Maros megyei Prefektúra kiválósági oklevéllel tüntette ki, 2009-ben Pápai Páriz Ferenc- emlékdíjat nyújtottak át neki.
Tevékenységét a gyermekek iránt érzett meleg, őszinte, szívből jövő szeretet jellemezte.
Emlékét örökké megőrizzük. Nyugodjon békében!
A MOGYE magyar tagozatának vezetősége nevében dr. Nagy Előd rektorhelyettes
A 2. Számú Gyermekklinika nevében dr. Horváth Adrienne egyetemi előadótanár, gyermekgyógyász főorvos
Marosvásárhely, 2016. szeptember 21.
Népújság (Marosvásárhely)