A Háromszéki Magyarok Világtalálkozója alkalmából augusztus 17-én Felsőcsernátonban a Bod Péter Általános Iskola előtti téren ünnepélyes keretek között avatták fel a falu jeles szülötte, a magyarországi koncepciós perekben kétszer is börtönbüntetésre ítélt dr. Rákossy Árpád (1902–1972) jogászdoktor bronzba öntött portrészobrát, Vetró András alkotását. A szobrot talapzatát Rozin Sándor mikóújfalusi kőfaragó készítette. Az avatóünnepélyen megjelent dr. Lomnici Zoltán, a Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának elnöke, Mádi Jenő, a Politikai Foglyok Országos Szövetségének elnöke, Tárnok Gyöngyi konzul asszony, a csíkszeredai magyar főkonzulátus képviselője, Cselényi László, a Duna Televízió elnöke, Rákossy Árpád gyermekei és még sokan mások. Bölöni Dávid, a község polgármestere dr. Rákossy Árpád példaértékű életét méltatva kiemelte, a szülőfalu lakói méltán lehetnek büszkék arra, hogy itt ringatták bölcsőjét. Fetés András ikafalvi születésű budapesti tanár, dr. Rákossy Árpád életét, munkásságát, kálváriáját ismertette, és érdemeit méltatta. Őt követően Sylvester Lajos, a Háromszék napilap főmunkatársa, a szoborállítás egyik fő kezdeményezője és Tamás Sándor parlamenti képviselő. Fetés András és Sylvester Lajos leplezte le a mellszobrot. Felolvasták dr. Sólyom László köztársasági elnök erre az alkalomra küldött üzenetét. A szoboravatást követően a jelenlevők a Bod Péter Általános Iskola egyik osztálytermében berendezett dr. Rákossy Árpád-emlékkiállítást tekintették meg. /Iochom István: Csernáton főhajtása. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 18./

Augusztus derekán, a dr. Rákossy Árpád, a Rákosi és Kádár-korszakban is koncepciós perekben elítélt ‘56-os ügyvédáldozat portrészobrának avatásán az ünnepségre szóló meghívást elfogadta dr. Lomnici Zoltán, a Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának elnöke, és Felsőcsernátonba érkezett Fónay Jenő, a halálra ítélt, majd közkegyelemmel szabadult szabadságharcos, a Politikai Foglyok Országos Szövetségének alapító elnöke, valamint Mádi Jenő, a POFOSZ jelenlegi elnöke, az ugyancsak koncepciós perben elítélt repülőgép- majd, szabadulása után autóbusz-tervező mérnök. A szoboravatáson természetesen részt vettek a Volt Politikai Foglyok Szövetségének háromszéki tagjai is. /Sylvester Lajos: Volt politikai foglyok háromszéki találkozója (‘56 emlékezete). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 18./

Mindig vannak, akiknek a haza és az igazság a mindenük ― emelte ki az ‘56-os magyar forradalmat méltató prédikációjában Pap Sándor lelkész azok érdemeit, akik 51 évvel ezelőtt szembeszálltak az elnyomó hatalommal. Sepsiszentgyörgyön a belvárosi református templomban tartott istentisztelet október 21-én az évforduló jegyében zajlott. Világi, politikai szónoklatok, beszédek sem hangzottak el: dr. Kiss Tamás, a magyarországi Politikai Foglyok Országos Szövetségének alelnöke teljes csendben osztotta ki tíz székely bajtársának az ‘56-os érdemkeresztet és oklevelet jelképes elismerésként. Erdély egész magyarsága kapja a kitüntetést ― mondotta a vendég. /Demeter J. Ildikó: Csendes tiszteletadás. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 22./

A tapsviharral fogadott Sólyom László köztársasági elnök Baróton előbb a középiskola számítógéptermét, majd a névadó Baróti Szabó Dávid emlékszobáját tekintette meg. Sólyom László erdélyi látogatásáról szólva kijelentette: azért fontos, hogy bejárja a magyar megyéket, mert az újságokból, a tévé híradójából nem derül ki, miként gondolkodnak az anyaországtól elszakítottak.,,Látni kell az emberek arcát, kezet kell fogni velük, így érezni a magyar nemzet egységét” – fogalmazott. A kommunista diktatúra ellen magányosan tiltakozó cseh, magyar és székelymagyarnak közös emléket állító alkotást Moyses Márton testvére, Moyses Éva leplezte le, majd Sólyom László koszorút helyezett el. Az avatásra előkészített 1956-os emlékműnél az ötvenkét esztendővel ezelőtt történteket Józsa Árpád Csaba elevenítette fel. Sólyom László elmondta, kérte a román államfőtől, hogy rehabilitálják az 1956-os romániai elítélteket. Az új emlékművet Puskás Attila volt politikai fogoly és az alkotó, Éltes Barna képzőművész leplezte le. Sólyom László néma főhajtással adózott a forradalom hősei és a kommunista hatalom által bitófára küldöttek emléke előtt. Benkő Levente újságíró, történész 1956 erdélyi vetületeinek néhány mozzanatát ismertette, majd részletesebben szólt az erdővidéki bebörtönzöttekről. Kutatásai szerint a régióból származó 58 politikai elítéltre összesen 383 év börtönt róttak. A magyarországi Politikai Foglyok Szövetségét képviselő Mádi Jenő kijelentette: azért lázadt fel a fiatalság, mert világossá vált számára, hogy lelket, hitet és hagyományt felemésztő kommunista rezsim került hatalomra, s ebbe nem akart belenyugodni. A Kovászna megyei Volt Politikai Foglyok Szövetségének elnöke, Török József az emlékmű elkészítéséhez nyújtott segítséget köszönte meg a kereskedelmi társaságoknak, egyházaknak és alapítványoknak. /Hecser László: Sólyom László és a barótiak 1956 hőseire emlékeztek. = Nyugati Jelen (Arad), okt. 25./

Különös sorsok, igaz történetek
Nagyvárad – Gondolat- és érzelemébresztő irodalmi est keretében mutatták be kedden a nagyváradi Kiss Stúdió Színház termében a magyarországi H. Bodó József A hársfa virága című családregényét.
„Az olvasó e könyvet olvasva megtudhatja, milyen volt maga az emberi jelenség 1956-ban. Aki meg akarja ismerni 1956-ot, s ’56 emberét, annak számára nélkülözhetetlen olvasmány H. Bodó József e munkája (…)” – fogalmazza meg ajánlásában Kiszely Gábor történész, szavainak igazáról pedig azok is meggyőződhettek, akik részt vettek a szépirodalmi dokumentumregény nagyváradi bemutatóján. A megjelenteket házigazgadaként Kiss Törék Ildikó köszöntötte, H. Bodó József 20. századi magyar családregényéről elmondva: a személyes hangvétel kőkemény történelmi tényeket tár az olvasók elé, a magyar újkori történelem olyan fájó történései vannak megörökítve benne, amelyeket (és ahogyan) az egyén átélt.
Hitelesen tájékoztatni
Az ’56-os elítélt H. Bodó József, a Magyar Politikai Foglyok Szövetségének tagja a kiadvány születésének körülményeit ismertetve elmondta: amikor elkezdte papírra vetni emlékeit nem gondolt még arra, hogy ebből valaha is könyv lesz, csak az vezérelte, hogy „hitelesen tájékoztasson arról a korról, amelyben élt”. „Írói ambícióim sosem voltak, «egykönyves író» vagyok. Azonban az a mérhetetlenül sok ostobaság, hazugság és hamisság, ami 1956-ot beszennyezi, tollat kényszerített a kezembe. Az 1989-es «rendszerváltást» ezért nagy szomorúsággal és cinikus iróniával csak módszerváltásnak tekintem. (…) Már csak arra várnak, hogy a hiteles tanúk kihaljanak, és akkor olyan történelmet írnak, amilyet akarnak. Akkor majd gyermekeink és unokáink egészen kis koruktól kezdve azt a «történelmet» fogják tanulni…” – fogalmazza meg H. Bodó József a könyv honlapján (www.aharsfaviraga.hu).
Forradalom és megtorlás
A családregény közel 80 esztendőt ölel fel, az egyes történeteket Kiss Törék Ildikó, Meleg Vilmos és Varga Vilmos színművészek, valamint a szerző tolmácsolásában hallhatta a közönség az irodalmi esten. Az első történet 1920-ból datálódik: a szerző édesanyja háborús árvaként megérkezik Hollandiába, ahol egy család magához veszi a tüdőbajos gyermeket. A soron következő történetekben felidéződtek az ’50-es évek, a „nagy nélkülözés időszaka”, az 1956-os forradalom, és az azt követő szörnyű megtorlás. A szerző kortárs „szem- és fültanúként” tárja az olvasóközönség elé a szörnyű valóságot, a könyvbemutató végén mintegy összegzésképp fogalmazva meg: nyílt seb az 1956-os forradalom Magyarország testén, amelyen még a gyógyulás után is ottmarad a durva forradás…
Az esemény hangulatához illő zenei művek tolmácsolásával az irodalmi esten többször is fellépett Vörösváry Márton hegedűművész, a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem kivételes tehetségek osztályának a tanulója, illetve Vörösváry Ibolya, a budapesti Bartók Béla Zeneművészeti Középiskola diákja. Bővebb információk a könyvről a www.aharsfaviraga.hu honlapon találhatóak.
Tököli Magdolna. Forrás: erdon.ma

Előadás az 56-os forradalomról
Sulyok László, magyarországi tanár, újságíró tartott előadást kedden az 1956-os magyarországi forradalomról.
A meghívott a Magyar Politikai Foglyok Szövetsége Nógrád Megyei Szervezetének alelnöke, ’56 fényes napjai, avagy a kommunizmus igazi arca címmel tartott vetített képes előadást a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ múzeumtermében. Sulyok László elöljáróban elmondta, hogy a magyar népnek soha nem anyagi érdekű, hanem eszmei forradalmaik és szabadságharcaik voltak. Akár a Rákóczi -féle szabadságharcra, akár 1848-ra, vagy 1956-ra gondolunk, mindegyik célkitűzése a nemzet szabadságának kivívása volt, hangsúlyozta. Ezt követően rátért az 1956-os forradalom eseményeinek ismertetésére, elárulva, hogy anyagát személyes tapasztalatai, levéltári kutatások és a forradalomban résztvevőkkel való beszélgetései alapján gyűjtötte össze. Nagyon érdekes meglátás volt az, amikor kijelentette, hogy a szovjet csapatoknak 1955-ben ki kellett vonulniuk Ausztriából; mint mondta, ha ez nem történt volna meg, akkor lehet, hogy a magyarországi forradalomra se robbant volna ki. Az előadás során Sulyok László a levetített képek segítségével elevenítette fel az 1956-os forradalom budapesti és vidéki eseményeit. Hangsúlyozta, hogy a magyar nép talán soha sem volt annyira egységes mint azokban a napokban, és azt is aláhúzta, hogy a nép mindvégig békés szándékú volt, a népi megmozdulás az elnyomó erők agresszív reakciója miatt vált erőszakossá. Sulyok László előadása végén a forradalom leveréséről és a kommunista hatalom megtorló akcióiról beszélt a megjelenteknek, majd válaszolt a feltett kérdésekre. Az eseményt a Bihar megyei Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács szervezte.
Pap István. Erdon.ro

Sepsiszentgyörgyön Emlékpark után emlékmúzeum (’56-os megemlékezés)
Rendhagyó módon idén október 20-án, szombaton tartják Sepsiszentgyörgyön az 1956-os forradalom és szabadságharc megemlékezését – ennek oka, hogy a magyarországi meghívottaknak az ünnepség napjára haza kell érniük. A sepsiszentgyörgyi ünnepség immár hat esztendeje az ’56-os események félszázados évfordulóján felavatott emlékmű körül kezdődik, s bár a köréje tervezett emlékpark addig nem készül el, egyúttal annak avatását is beiktatták a programba a szervezők. Közben készül a kommunista diktatúra áldozatainak emlékháza is, ennek avatójára jövőben kerül sor.
Az október 20-ra előrehozott emlékünnepség magyarországi meghívottjai többek között a Magyar Politikai Foglyok Szövetsége (POFOSZ) részéről a külügyi kapcsolatokért felelős dr. Kiss Tamás, a POFOSZ-ban az ’56-os hagyományőrzők szövetségének elnöke, Szécsi István és a rendezvény fővédnöke, Semjén Zsolt, Magyarország nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettese – utóbbi, valamint Kiss Tamás beszédet is mond a szombaton 18 órakor kezdődő ünnepségen, mely az ’56-os emlékműnél lezajlott beszédek, szavalatok után fáklyás felvonulással folytatódik a kommunista diktatúra áldozatainak emlékére állított Erzsébet parkbeli kopjafához, az ottani főhajtás után pedig szintén fáklyás menettel vonulnak az emlékünnepségen résztvevők a Székely Nemzeti Múzeumhoz, ahol könyvbemutató (Veress Sándor: Hét esztendő kálváriája), a Volt Politikai Foglyok Kovászna Megyei Szervezete által meghirdetett esszépályázat díjazása és 1956-os emlékérmek, emléklapok átadása zárja az ünnepséget. 23-án, kedden csendes felvonulással folytatódik a megemlékezés, ezúttal a helybeli volt politikai foglyok a polgármesteri hivatal falán elhelyezett emléktáblánál, illetve a Csíki utcai Szalay-emléktáblánál koszorúznak. A Kónya Ádám Művelődési Ház és a Plugor Sándor Művészeti Líceum udvara most még sártenger, s bár munkások dolgoznak több helyszínen is, nyilvánvaló: szombatra leendő arcát még nem mutatja meg az ’56-os emlékpark. Török József, a VPFSZ megyei elnöke értetlenül áll a jelenség előtt, hiszen a tervek, a munkálat kiírása idejében megtörtént, eltelt a hosszú, építkezésre ugyancsak alkalmas nyár, de hát a kivitelező az anyagokat nem rendelte meg idejében, innen a csúszás – magyarázza bosszúsan.
Felderül azonban, amikor az emlékmúzeumról kérdezem. Egy alkalommal lement a Beőr-palota pincéjébe: sár, szeméttenger, ott meghúzódó hajléktalanok mindenféle maradéka, az egykori tévéstúdiótól megmaradt dobozok fogadták – ugyanakkor a nagyenyedi börtön valamelyik pincéjére emlékeztette, ehhez hasonlóban dolgoztatták elítéltetése idején. Adta hát magát az ötlet: a kommunista diktatúra áldozatainak emlékházát kellene ott berendezni. Mert az idő telik, az ember hamar felejt, és egyre gyakoribbak az „akkor bezzeg jobb volt” kezdetű beszélgetések. De az emberek elfelejtik, mi volt szabad, és mi nem, a börtönök tele voltak politikai foglyokkal, hogy nem fértek a cellákban, s a körülmények: a porciózott élelmiszer, másodnaponként meleg víz, fűtés csak takaréklángon, egyetlen tévéadás napi két órában, megszüntetett magyar adás, áramkikapcsolás és a legfontosabb, a politikai terror, amiről csak az nem vett tudomást, aki belesimult a rendszerbe, bólogatójánosként próbált túlélni – nos, emiatt kell a kommunista diktatúra áldozatainak emlékházát megvalósítani. Az ötletet azonmód támogatta a városvezetés, a Beőr-palota hatalmas pincéjét már átalakították, kiképezték a leendő helyiségeket: börtöncellát, szigorított cellát, vallatószobát, fekete szobát (a szigorított durvább változata: tenyérnyi hely szellőzés, fényforrás nélkül, amelybe alul még egy vödör vizet is beöntöttek, hogy bokáig vízben álljon a fogoly) és természetesen a kiállítófelületeket. Hatalmas kiterjedésű a Beőr-palota pincéje, de amikor Török József sorolni kezdi, mi mindent szeretnének ott elhelyezni, kiderül: kevés a százegynéhány négyzetméter. Az évek során felgyűlt dokumentumok a megfigyelési beszámolóktól a besúgók jelentésén át a periratokig, fényképekkel illusztrálva a kommunista hatalomátvételtől a rendszer bukásáig adna keresztmetszetet a korról, elsősorban az erdélyi magyarság többszörös meghurcoltatásaira (államosítás, kollektivizálás, ’56 stb.) fektetve a hangsúlyt. Mert a máramarosszigeti volt börtönből kialakított múzeumban gyakorlatilag ugyanez fellelhető, de ott az erdélyi magyarság szenvedéseit alig-alig láttatják. Az emlékház avatását jövő nyárra tervezik, bár a neheze még hátravan: a cellákhoz például eredeti börtönajtót, priccseket kellene keríteni (a Csíki utcai rendőrfogdát hamarosan felszámolják, talán a rendőrség megérti az emlékház fontosságát), a látványterv elkészítése is várat még magára, s minden bizonnyal akadnának még dokumentumok, melyeknek ott lenne a helyük.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hit a büszkeségért és a megmaradásért (’56-os megemlékezés Sepsiszentgyörgyön)
Új helyszínen új hagyomány született: szombat délután, estébe hajlóan különleges, felemelő esemény részesei lehettek mindazok, akik az (előrehozott) ’56-os emlékünnepségen részt vettek. A felavatott emlékpark csak félig készült el ugyan, de már így is mutatja, több, mint építészeti kiválóság – igazi műalkotás. Az elhangzott beszédek pedig, különösképp a rendezvény fővédnökéé, nemcsak a múltat elevenítették fel, de hitet adtak a holnap, a holnapután megéléséhez – büszkén, emelt fővel.
Élni csak szabadon érdemes
A délután hat órai kezdettel meghirdetett emlékünnepségre számosan sereglettek össze, a frissen letett, még süppedő gyepszőnyeget kímélve, no meg az új helyszín be nem lakottsága miatt is a „régi” ’56-os emlékmű köré csoportosulva – holott a szónokok az új emlékmű, a pavilon túloldalán mondták majd el beszédeiket. Kissé zavaróan hatott (a tömegben néhány rosszalló megjegyzés is elhangzott emiatt), hogy a munkások hat előtt néhány perccel még nagy sebbel az utcát, járdát takarították, de az ünnepséget már nem zavarták.
A Kónya Ádám Művelődési Ház Cantus Firmus Vegyes Kara és Magyar Férfidalárdája a Szózat eléneklésével nyitotta meg az ünnepséget, „a lélekben felfakadó szabadságvágy tüzénél megtisztulni” összegyűlt közönséget László Károly színművész köszöntötte. Elsőként Dávid Gyula professzor, volt politikai fogoly szólalt fel, beszédében az emlékezés szilánkjait villantotta fel, kezdve: „amikor a szétdarabolt, megalázott nemzet kimondta: élni csak szabadon érdemes”, aztán a külföldi rádióadókra tapasztott füllel (mert „amit a mi újságjaink megírtak, a mi rádióink bemondtak, az színtiszta hazugság volt”) tájékozódni próbáló erdélyi magyarság, mely nemcsak együtt érzett, de segíteni is próbált – majd emiatt szenvedett, mert jöttek a letartóztatások, a kirakatperek, a kivégzések vagy a börtön, az éhezés, verés, kényszermunka szadista rabőrök hajszolásával, aztán „a szabadulás a szebbnek tűnő rabság külső világa”, majd lassan, sokak számára soha, a ’89-es változás a maga gyors kiábrándulásával, az új kiszolgáltatottság, a kor, melyben „az áldozat csak annyiban érték, amennyiben politikailag felhasználható”. Ilyen körülmények között „nem tehetünk mást, mint reméljük, unokáink, dédunokáink megérik mindannak a megvalósulását, amiért közülünk sokan életüket, még többen fiatalságukat áldozták” – zárta beszédét Dávid Gyula.
Küzdelmeink még nem értek véget
„Csak azért érdemes élni, amiért érdemes meghalni, ezt mi, székelyek úgy hívjuk: szabadság” – kezdte beszédét a budapesti Szent István Zeneiskola előadása után Antal Árpád. Sepsiszentgyörgy polgármestere párhuzamot vont ’56 és napjaink között, kiemelve, bár most békésebb időket élünk, de a rendszer ma is elroppantja azokat, akik szavukat emelik az igazságtalanság ellen, akik a közért cselekszenek. „Ma is megfigyelnek bennünket, ma is lehallgatnak bennünket, mert Ceauşescu szelleme továbbra is kísért, ott van a tévékben, a parlament padjaiban. A Székely Mikó Kollégium példája bizonyítja, a régi beidegződések ma is működnek, csak az eszközök változtak” – figyelmeztetett a polgármester. „Holott mi mindig a történelem folyamán nem mások ellen, hanem magunkért küzdöttünk, és küzdelmeink még mindig nem értek véget, még nincs autonómiánk, közösségünk tagjait még mindig védenünk kell, épp ezért az ’56-os emlékpark mindig arra emlékeztessen: semmi sem elég drága, ha jogainkról van szó. Ne alkudjunk meg, és ne féljünk cselekedni” – kérte az elöljáró.
Évszázadok múlva is meséljen
Ady Endre kortársa, a Holnaposok egyik alapítója, Dutka Ákos Ember és magyar című versét Darvas László színművész adta elő, majd Kiss Tamás, a Magyar Politikai Foglyok Szövetsége (Pofosz) képviseletében szólalt fel. Kiemelte, az erdélyi bajtársak kegyetlenebb elbánásban részesültek a magyarországiaknál, holott „bűnük” annyi volt csupán: elénekelték a Himnuszt, vagy az éjszaka leple alatt gyertyát gyújtottak. Felidézve ’56 történéseit, a mérhetelen lelkesedést, szabadságvágyat emelte ki legfőbb értékként – de ugyanezt érezte az erdélyiek cselekedeteiben is, tette hozzá. „Köszönet a hősöknek, akik később áldozatokká váltak” – zárta beszédét, miután elmondta azt is, a Volt Politikai Foglyok Kovászna Megyei Szervezetének lyukas zászlót hozott ajándékba. Octav Bjoza, a Romániai Politikai Foglyok Egyesületének elnöke beszédében kiemelte, a magyarországi ’56-os forradalom és szabadságharc mély nyomot hagyott Európa történelmében. És hogy miért kellett bekövetkeznie? „Leigázva élni hazádban, miközben azt mondják neked, szabad vagy – hát ezt a fiataloknak igen nehéz elmagyarázni” – jelentette ki. Kifejtette, a kommunista rendszer politikai foglyainak pontos száma ma sem ismert, az 1944–1964 közötti időszakban mintegy tízezerre tehető számuk, a börtönökben pedig nem számított a nemzetiség, ott mindenki a kommunistaellenes harcosok nemzetiségéhez tartozott. „Büszke vagyok mindarra, amit nem tudtunk megvalósítani” – mondta, majd a felavatandó emlékparkra utalva reményét fejezte ki, évszázadok múlva is állni fog, mesélve a kommunista börtönök áldozatairól.
A magyarságnak köszönheti a Nyugat
A Szabad Európa Rádióhoz eljuttatott, ismeretlen politikai foglyok román nyelven írt versét Sergiu Aliuş színművész szavalta el, Ady Endre Fölszállott a páva című versét Gazda Zoltán színművész adta elő, majd a rendezvény fővédnöke, Semjén Zsolt, Magyarország nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettese lépett a mikrofon elé. Az emlékezésnek, az ’56-os megemlékezésnek az egyes ember és a közösség életében kettős az értelme: hitet, erőt, büszkeséget adni és a tanulságokat levonni – kezdte beszédét. Van-e nagyobb büszkeség, mint ’56 örökösének lenni? A szónoki kérdésre válaszként kifejtette, ’56 halálos döfést vitt be a kommunizmusba, melyet nem tudott kiheverni. Hogy itt lehetünk, hogy a bolsevizmus eltűnt a történelem süllyesztőjében, azért történhetett meg, mert volt ’56-ban a magyar szabadságharc, emiatt következhetett a Prágai Tavasz, a lengyel Solidarnosc, a temesvári forradalom. És hálás lehet a Nyugat is a magyarságnak, mert az ’56-os menekültek nyitották fel azoknak a nemzeteknek a szemét, melyek már-már hajlandóak lettek volna beleszédülni a kommunizmusba, micsoda embertelen és ezért istentelen, avagy istentelen és ezért embertelen rendszertől menekültek meg. Ami a tanulságokat illeti: ’56 szerencsésen illeszkedik a magyar történelem sodrába, miként Szent Istvántól napjainkig, a magyarság nem egyebet akar: függetlensége megmaradását, jogai biztosítását. Amit más népeknek lehet, nekünk is lehessen, az autonómia bennünket éppúgy megillet, mint Európa más népeit (szavait taps szakította félbe), soha semmit nem követeltünk, ami más népeknél már meg ne lenne – mondta. A magyar nemzet megmaradását a közjogi egyesítés teszi lehetővé, jelentette ki, e felismerés követeli meg a teljes állampolgárság megadását minden magyar számára. Végezetül arra szólította fel a jelenlevőket: tegyenek hitet, mindannyian ’56 örökösei akarunk lenni, mert ez a hit a büszkeségünket és a megmaradásunkat jelenti.
Intő példa az utókornak
A Kovács Kázmér tervei alapján készült új emlékművet, a pavilonszerűen kialakított építményt – melynek tartógerendáira magyar, román, német és angol nyelven Az 1956-os magyar forradalom romániai mártírjai és bebörtönzöttjei emlékére felirat, négy tartóoszlopán pedig 774 (és a névsor még nem teljes, talán soha nem is lesz az) név olvasható – Semjén Zsolt, Antal Árpád, Octav Bjoza és Török József leplezte le, Hajdú János római katolikus esperes szentelte fel és Bustya Dezső nyugalmazott református lelkész áldotta meg. A koszorúzás alatt a Cantus Firmus és a Magyar Férfidalárda énekelt, majd Török József, a Volt Politikai Foglyok Kovászna Megyei Szervezetének elnöke mondott köszönetet mindazoknak, akik az általa megálmodott emlékpark létrehozásában részt vettek, és reményét fejezte ki, a park intő példa lesz az utókornak arra, mit jelentett ’56. Egypercnyi néma tisztelgést kért még a kivégzettek emlékére, majd a magyar és a székely himnusz közös eléneklésével zárult az emlékünnepség első fele.
Hagyomány születik
Fáklyákkal kezükben vonultak át az ünnepség folytatásában részt venni szándékozók az Erzsébet parkbeli, a kommunista diktatúra áldozatainak emlékére állított kopjafához, ahol Márton Simon Anna mikós diák Faludy György: 1956, te csillag című versét szavalta el. Koszorúzás, gyertyagyújtás – és néhány fáklya földbe szúrása, ez a gesztus, önkéntelen cselekedet, mi új lehetőséget adhat az elkövetkező ’56-os megemlékezésekhez. És innen tovább, a Székely Nemzeti Múzeumig, szintén fáklyákkal a kézben. A Bartók Teremben Vargha Mihály köszöntőbeszédében kijelentette, az ’56-os emlékpark megvalósulásával a város és lakói kimondták: polgárok vagyunk. ’56 történései megismerésében, szellemének ébren tartásában nagy felelősség hárul az iskolákra, az egyházakra, de a múzeumra is – hívta fel a figyelmet. A Pofosz által meghirdetett esszépályázat nyerteseinek díjazása, Veress Sándor Hét esztendő kálváriája című könyvének Puskás Attila általi ismertetése után Antal Árpád polgármester és Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes a város nevében emléklapot és emlékérmet adott át az ’56-os Bajtársi Társaság sepsiszentgyörgyi tagjainak, azoknak, „akik megmutatták az irányt, melyet ígérem, követni fogunk” – indokolta a polgármester a kitüntetést.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Pokoljárás ártatlan verssorok miatt
„Olyan is volt, hogy a hosszú munkanap után másnap hajnalig álltunk sorba a verésért! Le se kellett feküdnünk, mehettünk ismét dolgozni. Katonák, őrök, a teljes elnyomó gépezet azon „dolgozott”, hogy naponta ezer foglyot agyba-főbe verjen” – beszélgetés vitéz Gráma Jánossal, a Maros Megyei Volt Politikai Foglyok Szövetségének titkárával.
– Amint 1401 nap a pokolban című könyvében is leírja, egy ön által tizenhét esztendősen írt, de nem közölt vers miatt tartoztatták le tizenkilenc éves korában, 1959 őszén, és ítélték nyolc év kemény börtönbüntetésre. Egy mai tizenkilenc esztendősnek mindez felfoghatatlannak tűnhet.
– Nemcsak egy mainak, nekem is annak tűnt. Alig kezdtem el a teológiai tanulmányaimat, amikor a visszeres lábamat műteni kellett, így bekerültem a kolozsvári Herbák-kórházba. Ott ismerkedtem meg egy középiskolás, helyes és szintén irodalomkedvelő kislánnyal, akiről kiderült, hogy verseket ír. Miután mindketten meggyógyultunk, arra kért, mutassam meg a költeményeit az irodalmi körünk tagjainak. Úgy ítélvén, hogy alkotásai se nem értékesek, se nem érdekesek, nem foglalkoztam velük. Én sem tartottam magam költőnek, de azért olyasmiket, hogy „bezzeg a Szovjetunióba viszik a búzát” vagy „kopott sarkú cipőben indul reggel korán a munkás dolgozni, hogy megkereshesse a mindennapi kenyerét”, mégsem írtam.
Gráma János
1939. augusztus 19-én született a ma már Szászrégenhez tartozó Radnótfáján. Iskolai tanulmányait Régenben, Nagyváradon és Marosvásárhelyen végezte. 1958-ban bejutott a kolozsvári református teológiára, ahol elsőéves diákként, 1959. március 15-én letartoztatták. Az év augusztus 19-én nyolc év szabadságvesztésre ítélték, majd négy év után kegyelemben részesült.
Fogságáról két könyvet írt, a Játék a szívvel és az 1401 nap a pokolban címűt, ugyanakkor Hangulatok címmel verseskötetet jelentetett meg. 2005-től a Maros Megyei Volt Politikai Foglyok Szövetségének titkára, 2003-ban az 1956-os Vitézi Lovagrend vitézzé avatta. A börtönben tanúsított kiállásáért megkapta a Magyar Köztársaság 1956-os Emlékérmét, a Magyarországi Politikai Foglyok Szövetsége A Hazáért érdemkeresztet adományozta neki.
A lány viszont mindegyre győzködött, sőt nálam nagyobb diákokat is próbált rávenni, hogy verseit juttassák el azoknak, akik véleményezni tudnák. Én szégyelltem megmondani, hogy még olyan kicsi vagyok azon az egyetemen, hogy gólyaként szinte észre se vesznek. Hogy a versei gyengék, végképp nem akartam a szemébe mondani. Egyik idősebb diáktársam a tudtom nélkül kivette a fiókomból, de – amint utólag kiderült – nem az irodalmi körben, hanem az állambiztonsági szerveknél mutatta be.
Ezek után a Szekuritáté házkutatást tartott nálam, és megtalálta az én tizenhétévesen, az ’56-os forradalom hevében írt versemet, ami így kezdődött: Magyar népem, oh, én szép nemzetem… Ezekben a sorokban gyökerezik a letartoztatásom, elítélésem, meghurcoltatásom, megbélyegzésem. Érdekes, hogy egyetlen embernek mutattam meg, ő lemásolta és továbbadta. Ezt az embert tanúként hallgatták ki, a többit velem együtt, börtönbe vetették. Tizenhármunkat a teológiáról és a középiskolás lányt.
– Említette, hogy nem számított a nyolcéves szabadságvesztésről szóló ítéletre. Akkoriban viszont már mindenre lehetett számítani a kommunista államapparátus hatóságok részéről.
– Azért búslakodtam, hogy mire szabadulok, 27 esztendős leszek. Pap már nem lehetek, mihez kezdek, hova megyek? – ilyen és ehhez hasonló kérdések foglalkoztattak. Én akkor is, később is ártatlannak vallottam magam. Mi a bűn néhány, más által írt, roppant gyenge vers megőrzésében? Mi a bűn egy, a saját nemzetedről szóló vers megírásában? De sajnos a rezsim hóhérai nem e logikát követték. Azt kérdezték a vallatóim, miért nem jelentettem. Engem a családban is, a teológián is arra tanítottak, hogy szeressem a felebarátomat, nem azt, hogy besúgjam. Ügyvédnőm hiába kérte a legkisebb büntetést, Macskási Pál, a híres-hírhedt bíró nem volt tekintettel arra, hogy a versemet még kiskorúként írtam; tiltott iratok írása és terjesztése miatt – huszadik születésnapomon, 1959. augusztus 19-én – nyolcéves börtönbüntetésre ítélt.
Ebből végül négyet kellett leülnöm. A Szekuritáté zárkájából a kolozsvári börtönbe vittek át, majd az ítélethirdetés után nyomban Szamosújvárra zártak be. Egy ötször ötös cellában mintegy százan voltunk bezsúfolva, fej-láb pózban ketten egy ágyban, három-három szinten. De még így sem jutott mindenkinek hely, volt, aki a hideg cementen aludt. A zárka egyik sarkában két cseber állt, az egyikben víz volt, a másikba a szükségleteinket végeztük. Még vécépapírt sem adtak. Közben a bedeszkázott ablakokon sem kilátni, sem friss levegőhöz jutni nem lehetett. Hogy bizonygassák hatalmukat, a csebrek kivitelekor az őrök meglökdöstek vagy elakasztottak. Aztán addig ütöttek, amíg a ruhánkkal fel nem töröltük a kifolyt szarlét. Ezt megismételték szintén minden ok nélkül akkor is, amikor napközben berontottak a zárkába.
Egy idő után megengedték, hogy dolgozzak, aminek örültem, hisz amíg a helyi bútorgyárban voltam, mégiscsak szabad levegőn voltam. Éjszakánként egy kezdetleges szalagfűrészen bontásból származó gerendákból kellett fosznideszkát vágnunk. Bizony a fában maradt szegek miatt a szalag gyakran elszakadt, engem meg a munka szabotálásáért időnként jól megvertek. „Sabotezi, banditule, hai cu mine!” (Szabotálsz, bandita, gyere velem!) – üvöltötte az őr, majd lehasaltatva úgy megbotozott, hogy odacsináltam. Egy éjjel azonban már nem a gyárba, hanem az állomásra vittek, és marhavagonokba tuszkoltak.
Amikor a vonat Dédára ért, mintegy 35 kilométerre az én drága szülőfalumtól, Radnótfájától, gondolatban hazarepültem a szüleimhez, drága testvéreimhez és az aranyos nagymamámhoz, aki mielőtt az egyetemre kerültem, azt mondta: „Janika, most látlak utoljára!” Igen, úgy éreztem, meghalni visznek. Nem mondták, hova, de tudtuk: jobb sorsunk nem lesz. Nem is lehetett, hisz a Duna-deltában Stoineşti-en egy olyan, nádból és fűzfaágakból készült, munkatábori akolban laktunk, amelynek se ajtaja, se ablaka nem volt, csak úgy fújt keresztül rajta a szél, és ömlött be az eső. A nyári ruháinkat csak január 19-én válthattuk télire. Egy-egy ásóval, lapáttal és talicskával mindannyiunkat odavezényeltek egy 24 méter széles és 8 méter magas töltést építeni.
Az első nap nem volt gond, de másnaptól kegyetlen normát szabtak ki, és aki nem teljesítette, megverték. Olyan is volt, hogy a hosszú munkanap után másnap hajnalig álltunk sorba a verésért! Le se kellett feküdnünk, mehettünk ismét dolgozni. Katonák, őrök, a teljes elnyomógépezet azon „dolgozott”, hogy naponta ezer foglyot agyba-főbe verjen. A gát öt kilométerre volt a szálláshelyünktől, nekünk pedig naponta kétszer, futólépésben kellett megtennünk ezt a távot. Még a nyolcvanesztendős Balássy Károly bácsit, a zilahi földbirtokost is erre kényszerítették. Aki nem tudott szaladni és lemaradt, botokkal ütötték, és ráuszították a kutyákat. Leírhatatlan élvezettel botoztak, főleg a kiskatonák.
Ez ment egy ideig, aztán kitanultuk, miként lehet csalni és átejteni a brigádost meg a szekus őrmestert. Volt, amikor sikerült, volt, amikor nem. Amikor befejeztük, azt hittük, kész, mehetünk haza. Errefel átvittek a szomszéd lágerbe, a salciai munkatáborba, ahol ugyanaz a bánásmód, ugyanaz a feladat várt ránk. A következő stációm Periprava volt, ahol mezőgazdasági munkára fogtak. Meg voltam győződve, hogy télen majd nádat vágatnak velünk, ami egy nagyon kegyetlen munka, de hál’ Istennek 1963 januárjában szabadultam.
– Addig sosem fordult meg a fejében, hogy szökéssel próbálkozzék?
– A szamosújvári börtönből?! Vagy a Deltából?! Hova? A Szovjetunióba, mint a Scurtu nevű, oroszul kitűnően beszélő, kisportolt fiú, akit elkaptak, és mindannyiunk szeme láttára félholtra vertek? Ennek dacára egyszer mégis rám fogták, hogy meg akartam szökni, és engem is jól elvertek. Az egyik katona odaszólított magához, hogy az ételes edényeit vigyem a teherautójukhoz. Megörültem, tudván, ilyenkor a maradékot ki lehet nyalni. De amint belekezdtem volna, a levegőbe lőtt és kiabálni kezdte, hogy el akartam szökni.
Parancsnoka, a Szováta mellőli Bíró Mihály szidta, mint a bokrot a szégyenteljes gesztusa miatt. De hiába, az őrök engem már megint vertek, a kiskatona meg hazamehetett egy pár napra. A legkegyetlenebb őr Grecu volt, aki sorakozó után azzal szórakozott, hogy előreszólította a betegeket. Aki kilépett a sorból, hasra fektette, és jól megtaposta. Ezután diadalittasan elkiáltotta magát: „Látjátok, nem végeztem orvosi egyetemet, mégis meg tudom gyógyítani az egész társaságot!”
– Ilyen körülmények között hihető volt, hogy négy év után azt mondják: Gráma, mehet haza?
– A verések gyakoriságából ki lehetett hámozni, hogy 1962-re valamelyest enyhültek a körülmények, de a szabadság szele még nem csapott meg. 1963. január 29-én szabadultam. Azelőtt egy nappal, amikor kijöttem a vécéről se szó, se beszéd, megbilincseltek és bezártak. Csak másnap hajnalban mondták meg, hogy kész, mehetünk be Peripravára. Egyesek közülünk már tudták, hogy ez a szabadulást jelenti; nekem valahogy nem jött, hogy higgyem. De mind a húszan elhűlve bámultunk, és nem tudtuk, mit kell tennünk. Az őr kinyitotta a kaput és kitessékelt. Semmi őrség, semmi sorakoztatás.
Derékig érő hóban, szélfújásban a folyam mentén gyalogoltunk be a peripravai börtönbe. Beesteledett, mire odaértünk. Másnap Sulinára, a milíciára küldtek, onnan meg Tulceára. A méteres hóban egy teljes napot gyalogoltunk Sulináig. Ráadásul a szovátai Kelemen Imrét a hátamra kellett vennem, mert egy adott pillanatban összerogyott, és azt mondta, folytassuk az utunkat nélküle, mert neki lebénult a lába. Hogy hagyhattam volna ott a mínusz 20 fokos hidegben? Volt, aki még az ételét is eldobta, hogy könnyebben haladhasson. Csak pár nap után, hajóval, majd vonattal érkeztem haza. Az első utam – kötelező módon – a Szekuritátéra vezetett, hisz így szólt a parancs. Ott azzal kezdték, hogy betessékeltek egy üres szobába, és bezárták az ajtót. De hát én szabad vagyok! – kiáltottam, mire az volt a replika: „Azt majd megmondja a parancsnok!”.
Amikor meghallottam anyámnak a folyosóról beszűrődő hangját, félretéve a félelmet meg a jóérzést, kirúgtam az ajtót. Életem legszebb pillanata volt, amikor drága édesanyám nyakába borulhattam, amikor szeretteimet magamhoz ölelhettem. Hálás vagyok azoknak, akik szívükbe fogadtak, és feledtették velem az átélt szörnyűségeket. Sikerült új életet kezdenem, és kitartásomnak köszönhetően ma már unokáimat is magamhoz ölelhetem. Isten akkor is velem volt, most is velem van; megáldott jókedvvel, bőséggel, és védő kart nyújtott, amikor a legnagyobb szükségem volt rá.
– Könyvében leírja, hogy pap már nem lehetett, örült, hogy utcaseprőnek alkalmazták.
– Szabadulásom után pár hónappal technikusként alkalmaztak Borszéken, az útépítésnél. Három hónap után azonban a káderes kiderítette, hogy a dossziémból hiányzik az önéletrajz. „Minden börtöntöltelék eltitkolja a múltját!” – háborgott az illető, aki egy rosszindulatú, abafáji kommunista volt. Nem rúgtak ki, de vasbeton-szerelői munkára küldtek. A hideg beálltával, amikor a betonozás leállt, kőművessegédet csináltak belőlem. Később odatettek sáncot ásni. Ezután lettem utcaseprő.
A dossziém miatt mindegyre lejjebb és lejjebb ívelt a pályafutásom. Egykori tanárom, Nagy János, akiből időközben rajoni tanfelügyelő lett, fel is tette a kérdést: hogy lehet egy valamikori első tanulót így megalázni? Ekkor tett meg Nagy László, aki a szemeteseknél volt a főnököm, csoportvezetőnek. „Janika, a múltja miatt én nem tudom magát egyéb munkára és nagyobb fizetéssel alkalmazni, de nem kell többé seperje az utcát” – mondta. Aztán még azt is megengedte, hogy ne járjak be dolgozni, üljek otthon és tanuljak. Neki köszönhetően felvételizhettem, és juthattam be az építészeti technikumba.
– Visszatekintve a lágerévekre, hogy érzi, mi tartotta életben?
– A hit. Gyerekkorom óta istenfélő voltam, és az is maradtam a mai napig. Még akkor is, ha nem teljesülhetett az álmom, és nem lehettem pap. Pedig egyszer prédikáltam is – mégpedig a salciai munkatáborban. Egyszer csak szóltak, hogy vasárnap rajtam a sor, nekem kell szolgálnom. Felkészületlennek éreztem magam, hisz alig egy fél esztendőt töltöttem a teológián. A papok és a teológusok mégis egyenlő félként kezeltek. Nagy izgalomban voltam, amit el is meséltem Leánder atyának, Hajdu Gézának, aki megsajnált, mosolygott, és csak annyit mondott, ne aggódjak, mert ő felkészít.
Esténként az ágyban, becsukott szemmel, magamban próbáltam mondani a prédikációt, de mindig megakadtam valamiért. Mondtam is Leánder atyának, hogy fel fogok sülni. Ő azonban csak mosolygott és mosolygott, nyugtatni próbált. Azt tanácsolta, hogy a prédikációt ne kötött beszédként fogjam fel, amit meg kell tanulnom, gondolataim kifejtésére nyugodtan használjam a saját szavaimat. Nem tudom, milyenre sikeredett a szolgálatom, de a nagyobbak gratuláltak. Leánder atyának igaza volt: miután belelendültem, úgy éreztem, mintha ott lebegnék az emberek fölött, és csak úgy ömlenek belőlem a gondolatok és a szépen megfogalmazott mondatok. Mintha nem is én beszéltem volna. Minden szem rajtam csüngött, és engem figyelt. Mégsem zavarodtam bele. Istennek köszönhetően.
– Miként sikerült megélni a hitéletet a vallásellenes kommunista haláltáborban, ráadásul egy olyan helyen, ahol hemzsegtek az idegengyűlölő vasgárdista foglyok?
– A magyarok közt nem volt semmiféle vallási ellentét, minden az ökuménia jegyében zajlott. A gondok valóban a vasgárdistákkal adódtak, annál is inkább, mivel szinte mindenütt ők voltak a cellafelelősök, brigádosok. Szívből utálták a magyarokat. Nem vertek, de nem is tolerálták a magyar nyelvet. „Vorbeşte româneşte!” (Beszélj románul!), már akkor ez volt a sláger.
De visszatérve a kérdésre, sosem felejtem, hogy az egyik karácsonyra Adorjáni Dezső református lelkipásztor énekeket tanított két szólamra. A frissen végzett Péter Miklóssal szopránt énekeltünk – tehetségünkhöz mérten. Csak halkan daloltunk, nehogy az őrség meghallja, mégis kiszűrődött. Kiparancsoltak az udvarra, hasra fektettek a hóba, és ott tartottak egy óra hosszat. Amint megmozdultunk, kaptunk egy nagyot a hátunkra. Már azt hittük, vége a karácsonyi ünneplésnek, de miután behajtottak a szálláshelyünkre, a románok, szintén halkan, kántálni kezdtek. Aztán mi is rázendítettünk. Gyönyörű est volt, amelyen valóban magunk között éreztük a Kisjézust.
– Egyetlen olyan pillanata sem volt, amikor feladta volna a harcot?
– Naponta meghalt valaki közülünk. Akkor vettük észre, amikor azon kaptuk magunkat, hogy valaki hiányzik közülünk. Egy este zárkába kerültem. Mielőtt rám zárta volna az ajtót, az őr figyelmeztetett, hogy nem vagyok egyedül, még van ott valaki. A sötétben megszólítottam, de nem válaszolt. Mellé feküdtem. Csak reggel vettem észre, hogy egy halottal aludtam. Én viszont éreztem, tudtam, hittem, hogy élve fogok hazatérni. Megtanultam, hogy minden eső után szivárvány ragyog fel az égen, és egyszer minden rossz véget ér. Sokan hitetlenül haltak meg közülünk, de aki hitt Istenben, és bízott benne, kiszabadult. Ezért is szoktam mondani, hogy én többet kaptam Istentől, mint amennyit adtam.
– Annyi évtized távlatából, a szekus dossziéja ismeretében csalódott, bánatos, netán gyűlöli a besúgóit és a kínzóit?
– Én akkor sem gyűlöltem senkit, és most sem. De egyvalamire rájöttem: az ember a legrondább állat tud lenni. Akár egy fél tányér ételért is képes a legaljasabb dolgokra.
– Ezek szerint az egykori börtön- és lágerparancsnokok, verőlegények előállítását és elítélését is értelmetlennek tartja?
– Annak. Ezek a ma már kilencven esztendő körüli emberek akkor sem éreztek semmit, most sem éreznek semmit. Láthattuk, hogy nincs egy csöppnyi bűntudatuk, egyáltalán nem tekintik magukat vétkesnek. A legtöbbjük ma is ugyanolyan jó feltételek között, kiváltságos nyugdíjból él, mint hajdanán. De most bezárni őket nem csak fölösleges, hanem kegyetlenség is lenne. Én még akkor megbocsátottam nekik. Aztán hogy az Isten miként viszonyul majd hozzájuk, nem tudhatjuk.
Szucher Ervin |
Krónika (Kolozsvár)
Krónika (Kolozsvár)

1956 emlékezete
A pusztulásról sem feledkezhetünk meg
Magyar sors 60 évvel a magyar forradalom után címmel szervezett bajtársi találkozóval összekötött tudományos értekezletet a Volt Politikai Foglyok Háromszéki Szervezete (VPFHSZ) pénteken és szombaton Sepsiszentgyörgyön, a Bod Péter megyei Könyvtár Gábor Áron Termében.
A két nap alatt a téma jeles magyarországi és erdélyi kutatói tartottak nemcsak érdekfeszítő, hanem különböző töltetű érzelmeket is felkorbácsoló előadásokat 1956 történéseiről és azok következményeiről. Elsőként Török József VPFHSZ-elnök, a rendezvény ötletgazdája és levezénylője köszöntötte az előadókat és a magyarországi, valamint erdélyi sorstársakat, majd Tófalvi Zoltán osztotta meg gondolatait, hangsúlyozván, hogy az ’56-os magyar forradalom és szabadságharc Kárpát-medencei eseményeit nem szabad egymástól különválasztani. Lukács Bence Ákos konzul Magyarország Csíkszeredai főkonzulátusa képviseletében üdvözölte az egybegyűlteket, arra figyelmeztetett, hogy a rossz megismétlődését csak úgy tudjuk elkerülni, ha nem feledkezünk meg a nehéz időkről és a pusztulásról.
Az előadók sorát Horváth Miklós magyarországi hadtörténész, egyetemi tanár nyitotta meg, aki az 1956-os forradalom és szabadságharc nemzetközi vonatkozásairól beszélt. Nem rejtette véka alá, hogy a rádióban elhangzott biztatások és ígéretek ellenére Amerika és nyugati szövetségesei a magyar forradalmat és szabadságharcot szovjet belügynek tekintették, vagyis tulajdonképpen szabad kezet adtak Moszkvának, hogy a magyarokkal szemben cselekedjen a belátása szerint. Markó György magyarországi történész, a Kommunizmust Kutató Intézet igazgatója a szovjet tankokkal, kézifegyverekkel szembeszállók kilétére mutatott rá. A hallgatóság döbbenettel vette tudomásul, hogy ezek a hősök zömében tizen- és huszonéves, katonai ismeretek birtokában sem lévő, azonban elszánt és bátor fiatalok voltak.
Pál-Antal Sándor Marosvásárhelyi történész, akadémikus a székely főváros ’56-os eseményeiről, Kozma Csaba Kolozsvári történész a Gyergyószárhegyi és Marosvásárhelyi szervezkedésekről tartott előadást. Tófalvi Zoltán kutató Moyses Márton, a diktatúra és nemzeti elnyomás ellen már 1956-ban tiltakozó, majd önmagát a Brassói pártbizottság épülete előtt 1970-ben felgyújtó baróti fiatalember tragikus sorsát ismertette. Végül Benkő Levente Kolozsvári történész az erdélyi magyar szellemi elit ’56-ban tanúsított magatartását ecsetelte, és a forradalmat – néhány kivételtől eltekintve – zömében elítélő állásfoglalását ismertette. A jelen lévő magyarországi forradalmárok, így D. Szűcs Lászlóné, a POFOSZ országos elnökének helyettese, Szalay Zoltán, a POFOSZ Budapesti elnöke és Dózsa László visszaemlékezései megdöbbentő és megható színfoltját képezték a kétnapos értekezletnek, melynek során a Sepsiszentgyörgyi ’56-os emlékparkot és emlékházat is meglátogatták.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Az emlékezés keskenyedő ösvényén (hatvan éve lázadt fel Magyarország)
Kétnapos, igényes tudományos előadásokkal tarkított eseménysorozattal idézte meg az 1956-os forradalmat a Volt Politikai Foglyok Szövetségének Háromszéki szervezete Sepsiszentgyörgyön. A rendezvény, amelynek célja az egykori bajtársak találkozóján túl az események, valamint a tragikus kimenetelű következmények felidézése, az emlékek ápolása volt, baráti találkozó formáját öltötte magára, annak ellenére, hogy a szervezők a fiatalabb nemzedéket is igyekeztek megszólítani. Török József, a Volt Politikai Foglyok Szövetsége Háromszéki szervezetének vezetője házigazdaként köszöntötte az előadókat, valamint a jórészt az idősebb korosztály (az egykori eseményeket kortársként meg- és túlélők, az egykori szerveződések képviselői) tagjaiból összetevődő hallgatóságot. „Emlékezni és emlékeztetni gyűltünk össze, jelezni, hogy idén hatvan évet jegyzünk az 1956-os forradalom kitörésétől, illetve a szovjet önkény általi leverésétől. Az események okozta sebek akkor gyógyulhatnak, ha felidézzük, emlékezünk a történtekre, nem felejtjük és nem engedjük elfelejteni. Kerek évfordulóhoz érkeztünk, hatvan éve emelkedett fel a magyarság a zsarnokság ellen, és a Magyarországon zajló események nyomán az egész Kárpát-medence megmozdult, győzelemben bízva, majd együtt siratva a vereséget és megtorlást” – fogalmazott Török József. Az elnök rámutatott: a kétnapos rendezvényen elhangzó előadások elsősorban a Budapesti eseményeket követő megtorlásokat, a résztvevők sorsát taglalják. Török József szerint az ünnepi esemény egyben bajtársi találkozó is, hiszen a közönség soraiban nem egy olyan személy ül, aki saját bőrén tapasztalta meg a megtorlásokat – mint Józsa Csaba, aki egyike azon három egykori baróti diáknak, akik Moyses Mártonnal együtt vágtak neki ötvenhat őszén, hogy csatlakozzanak a Budapesti forradalomhoz. Az elnök ezt követően felsorolta az előadókat: Benkő Levente Háromszéki származású, jelenleg Kolozsváron tevékenykedő történész az erdélyi értelmiségi elit ’56-os eseményekhez való viszonyulásába nyújtott betekintést, Horváth Miklós magyarországi történész, egyetemi tanár a forradalom nemzetközi vonatkozásairól értekezett, Kozma Csaba történész a Gyergyószéki Fekete Kéz szervezetről tartott előadást, Markó György, a Kommunizmust Kutató Intézet igazgatója a szovjet megszállókkal folytatott harc részleteit taglalta, Pál-Antal Sándor történész előadásában a Marosvásárhelyi forradalmi eseményeket mutatta be, és végül Tófalvi Zoltán erdővidéki történész, Moyses Márton esetének kutatója osztotta meg az általa feltártakat. Balogh Béla történész, levéltáros egészségi okok miatt lemondta részvételét, valamint Dávid Gyula irodalomtörténész, illetve Lengyel János, az anyaországi Magyar Politikai Foglyok Szövetsége (Pofosz) elnöke is objektív okok miatt mAradt távol. Utóbbi kettő előadását egyrészt Benkő Levente történész (Dávid Gyulának a forradalom leverését követően a belügyminisztérium által az egyetemi körökben véghezvittekről szóló értekezése), másrészt Szűcs Lászlóné, valamint Szalay Zoltán (a Pofosz képviseletében) ismertette. „Csak egységes Kárpát-medencei ötvenhat létezik, egységesen kell beszélni az eseményekről, függetlenül attól, hogy Magyarországon vagy az utódállamok valamelyikében történtek. A magyarság órák alatt reagált a Budapesten történtekre, ráadásul az események sodrában többen erdélyiek voltak, illetve a határokon túl is több helyszínen fegyveres megmozdulásokra készültek” – emlékeztetett Tófalvi Zoltán. A történész emellett egy súlyos tényre is felhívta a figyelmet – amely később az előadások, valamint a beszélgetések kapcsán több rendben is előkerült –, éspedig, hogy sok egykori áldozat hozzátartozói ma sem ismerik a részleteket, sőt, még azt sem tudni, hogy egyeseket hol temettek el – Erdélyben ez kifejezetten igaz.
Sztakics Éva Sepsiszentgyörgyi alpolgármester köszöntőjében a rendszerváltást követő alapos feltáró, emlékápoló munkát méltatta, majd a délelőtti előadások után a résztvevők megtekintették a kommunizmus áldozatainak emlékházát és az ’56-os emlékparkot.
Szombaton délelőtt újból a kutatóké volt a főszerep. Benkő Levente, Pál-Antal Sándor, valamint Tófalvi Zoltán közeli árulásról, feltétel nélküli áldozatvállalásról, a még gyermekfejjel megtapasztalt, majd évtizedig tartó szenvedésről, tűzhalálról, a kulturális elit meghasonlásáról is szólt. Mellbevágó tény, hogy a kommunizmus ellen fellépő erdélyi magyarok, mártírok máig nem kaphatják meg a megérdemelt tiszteletet még a hasonló sorsot megélt román bajtársaiktól sem. A rendezvényt a Székely Nemzeti Múzeumban tett látogatás, majd ünnepi vacsora zárta. Török József értékelésként lapunknak kifejtette: sajnálatos, hogy a fiatalság távol mAradt, pedig pedagógusokat is felkértek, lehetőleg vigyenek magukkal diákokat, viszont maguk az oktatók sem mutattak nagy hajlandóságot a részvételre. Fontos az emlékezés, az akkor történtek ismerete, hiszen egyre fogy azok köre, akik megélték a forradalmi eseményeket, akik valóban tudják, mit jelentett az önkényuralom, hiszen a mai ötven-hatvan évesek jelentős része is jórészt akkor született, így csak részleges ismeretekkel rendelkezik. A fiatalok számára pedig egyre távolibb mindez. Török József hozzátette: ők mindent megtettek, hogy az emlékezést élve tartsák, a kutatások folytatódjanak. Ezt a célt szolgálja az is, hogy a most elhangzott előadásokat várhatóan október 23-ig kötetbe szerkesztik.
Nagy D. István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Nem volt forradalom!... de leverték”
1956 hatása Romániában, Erdélyben
A Magyar PEN Club nemzetközi tudományos ülésszakot szervez a forradalom 60-dik évfordulója tiszteletére 2016. október 24-én, a Magyar Írószövetség székházában, Budapesten.
Szőcs Géza Kossuth-díjas író, a Magyar PEN Club elnöke köszönti a tudományos konferencia előadóit, résztvevőit, meghívottait, beszél a konferencia jelentőségéről, majd Tófalvi Zoltán marosvásárhelyi történész (a forradalom romániai vonatkozásairól szóló több kötetes, kiváló munka szerzője) tart bevezető előadást A romániai, erdélyi ’56 az egyetemes magyar 56 szerves része. A magyar forradalom hatására alakult romániai, erdélyi szervezkedések, szervezkedési kísérletek. A magyar forradalom leverését követő romániai retorziótémával.
A rendezvényen nagyon sok, a romániai ’56-ban szerepet vállalt és elítélt, még élő szereplő szólal fel, köztük Ferencz Béla-Ervin Ferenc-rendi szerzetes, akit a Szoboszlai-csoport perében életfogytiglani kényszermunkára ítéltek, Orbán Etelka nyugdíjas (Szoboszlai-per), Varga László református lelkész (a Dobai-csoportban életfogytiglani kényszermunka), Dávid Gyula irodalomtörténész (a kolozsvári „Bolyai” Tudományegyetem pere második csoportjában hét év börtön), Páskándiné Sebők Anna író, tévészerkesztő (Páskándi Gézát, a későbbi Kossuth-díjas írót a „Bolyai” Egyetem második csoportja perében hat év börtönbüntetésre ítélték), Józsa Csaba (három év börtön), Takács Ferencz László (a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szövetsége perében tizenöt év börtön), Kerekes Attila, a SZVISZ-perben 10, Sárközy Endre, 10 év börtön, Tassy Gyula (15 év kényszermunka), Szilágyi Árpád, akit a „Bolyai” Egyetem hallgatójaként két perben 47 évre ítéltek, és sokan mások, köztük Octavian Bjoza: a romániai Pofosz országos elnöke, Teodor Stanca, volt temesvári műegyetemi hallgató (nyolc év börtön), Ioana Boca, a bukaresti Demokrácia Akadémiája Alapítvány kutatója, főmunkatársa, Csendes László, a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács alelnöke. Nyugati Jelen (Arad)