A Babes-Bolyai Tudományegyetem magyar szakos hallgatóit 1984-től kényszerítették arra, hogy Erdélyen túli, színromán vidékeken tanítsanak. 1984-ben a 29 végzősből 20-at, a következő három évben /1985-1987/ valamennyi végzőst román vidékre nevezték ki. Két évfolyam /1985, 1986/ hallgatói írásban tiltakoztak a minisztériumnál, a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Országos Tanácsánál és a pártközpontnál, de tiltakozásukat válaszra sem méltatták. E két évfolyam hallgatói közül többen megtagadták azt, hogy távoli vidékeken tanítsanak, román iskolákban. Akik megtagadták a kihelyezés elfogadását, azokat nem lehetett állami intézményhez felvenni. Többen munkások lettek, alkalmi munkából éltek, illetve külföldre távoztak. Néhány példa, mi lett a sorsuk: Szilágyi Gizella virágot árul a kolozsvári piacon, Rózsa Hajnal szövetkezeti bedolgozó Kolozsváron, Vargha Zsolt 1986 óta kosárfonó Nagyszalontán. Hasonló sors várt a tanárképző magyar hallgatóira. A magyar iskolákba pedig román tanárokat neveztek ki. /Dobra Judit tanár: Helyzetkép - rétegfelvételben. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jan. 11./

"1968. nov. 9-én megalakult Kolozsvárt a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa nevű bábszerv megyei szervezete. - 1968 végén a kolozsvári egyetemisták háromnyelvű (román, magyar, német) diákművelődési folyóiratot indítottak Echinox címmel /Gaal György: Kolozsvári kronológia. Kolozsvár kétezer esztendeje dátumokban. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 20./"

A Földes-ügyről eddig is sokan tudtak, legfeljebb hallgattak róla. Jött azonban egy Stefano Bottoni nevű polgár, és föllebbentette a fátylat az erdélyi közelmúltról. Lett erre nagy fejvakargatás. Pedig az ötvenes években csak annyi történt, hogy az egyik kommunista csoport leszámolt a másikkal. A román hatalom meg akarta szüntetni Kolozsvárnak az erdélyi magyar közművelődésben, irodalmi életben és tanügyben játszott központi szerepét. Erre jó volt első lépésként a marosvásárhelyi kártya. Marosvásárhelyre került a Bolyai Egyetem orvosi és gyógyszerészeti kara, a színművészeti egyetem, megalakult a Filharmónia, a Székely Színház, a Székely Népi Együttes, Bukarestbe vitték a Magyar Népi Szövetséget, a Falvak Népét, létrehozták a Művelődést, a rádió magyar szerkesztőségét, a Romániai Magyar Szót, majd az Előrét. Sütő András pályája ekkor kezdett felívelni, és kinevezték (1950-ben) a Falvak Népe főszerkesztőjének. Ugyanakkor, amikor szülei kuláklistára kerülnek, a lapban megjelennek a kulákellenes írások. Amíg Sütőt menti tehetsége és későbbi tettei, addig a Földest feljelentő másik kettő – Hajdu Győző és Gálfalvi Zsolt – ezt nem hozhatja fel mentségéül. Hajdu Győző három évtizedre lett az Igaz Szó főszerkesztője, hosszú évekig a kommunista párt központi bizottságának tagja, majd a diktátor főmagasztalója. Gálfalvi pedig az Igaz Szó főszerkesztő-helyettese, a marosvásárhelyi Állami Magyar Színház igazgatója, az Előre főszerkesztő-helyettese, a Szocialista Művelődési Tanács nemzeti igazgatóságának vezetője, a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa bürójának tagja, a Hét főszerkesztője, az Írószövetség, majd a Román Televízió vezetőtanácsának tagja. Az 1989-es változás után Gálfalvi Zsolt továbbra is a magas hatalmi szférákban maradhatott. Közben Kolozsvárnak mint az erdélyi magyarság központjának a leépítése folytatódott a fordulat után is. A román hatalom továbbra sem engedélyezte a Bolyai Tudományegyetem újraindítását. Az RMDSZ vezetését pedig kezdetben a bukarestiek ragadták magukhoz. Ma már a döntéshozó kétségen kívül a bukaresti elnökség és a szövetség vezetőségében túlnyomó többségben lévő marosvásárhelyi csoport – Markó Béla, Frunda György, Borbély László, Kelemen Atilla. Kolozsvári nincs benne. /Román Győző: Az ellopott Kolozsvár. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), ápr. 5./

Június 5-én volt huszonhárom éve, hogy az akkori hatalom össztüzet indított Háromszék zömében magyar vezetői ellen. 1982 augusztusában a bukaresti Sport-Turisztikai Könyvkiadó megjelentette Ion Lancranjan Cuvant despre Transilvania /Beszéd Erdélyről/ című könyvét, melyben a szerző nyílt támadást intézett az erdélyi magyarság kultúrája, múltja, intézményei és személyiségei ellen. Pár hónappal később a Románia Szocialista Köztársaságban ,,működő” Magyar és Német Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa 1983. március 30–31-i együttes ülésén mondta Ceausescu főtitkár: ,,Nemzetiségre való tekintet nélkül a dolgozók egysége jelentette mindig – s jelenti most is – az elnyomás elleni, a társadalmi és nemzeti felszabadításért, egy új, elnyomók nélküli, a hazájuk kincseit birtokló, saját sorsukat irányító, szabad embereket tömörítő rendszerért folyó forradalmi harc győzelmét. ” Király Károly lemondása (1972) nagyarányú fejlesztési terv kezdetét jelentette Székelyföldön. Az újonnan épülő üzemekbe jelentős arányban megyén kívüli román munkaerőt toboroztak. Az egyetemek, főiskolák csak úgy ontották ide zömmel román ajkú növendékeiket. Sepsiszentgyörgyön a Gábor Áron téren rövidesen felavatták a hős román katona szobrát, amelyet a helybeliek máig ,,Bronz Béla” néven emlegetnek. A városban hatalmas tömbházépítkezés kezdődött a betelepülők számára: így épült fel az állomás szomszédságában egy új lakónegyed, ezt követte az Olt völgyében a Lenin negyed. A lebontott Gábor Áron-szobor helyére Vitéz Mihály vajda öt alakkal körülvett szoborcsoportja került a mesterségesen kiképzett márvány- és betontér közepére. 1982. szeptemberi látogatása alkalmával avatta fel a ,,Kondukátor” a nemsokára távozó Nagy Ferdinánd akkori első titkár asszisztálásával a szobrot. 1984. június 5-én óriási robbanás történt. Minderről huszonhárom év elteltével is mélyen hallgatnak az illetékesek, mert tudják, az egész térség ellen tudatosan előkészített cselekedet történt. A merénylet látszólag a Mihai Viteazul-szoborcsoport ellen irányult, de célt tévesztett, és csak jelentéktelen kárt okozott az objektumban. Kioltotta viszont egy ott tartózkodó tizenegy éves kisfiú, Vaszi Jánoska életét. Mindez alapot szolgáltatott a helyi etnikai tisztogatásra, a rendszerhez hű román személyek kinevezésére. Rövidesen nem marad egyetlen magyar vezető rendőri, katonai, titkosszolgálati vagy stratégiai szempontból fontos tisztségben. Röviddel a robbantás után maga Tudor Postelnicu belügyminiszter érkezett helikopterrel Mihaela Velicu tábornok, a milícia főfelügyelőségi vezetőjének helyettese, valamint Gheorghe Anghelescu tábornok kíséretében. A térségben soha nem tapasztalt kihallgatások sorozata kezdődött: felnőtteket, gyermekeket vallattak heteken át, de a robbantó(k) személye azóta is ismeretlen. Most, évek teltével tudatosodik, hogy éppen e kivizsgálásokra hivatkozva hány tucat embert sikerült megfélemlíteni és ,,beszervezni”. Leváltották Ioan Hanches megyei belügyi felügyelőt, Harmati Béla megyei milíciavezetőt, valamint Aulich Sándor megyei Szekuritate parancsnokot. /Orbán Barra Gábor: Huszonhárom év után a Vitéz Mihály térről... = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jún. 22./

Az erdélyi magyarság (1918–2011)
1948 és 1968 között
Miután a kommunisták átvették az ország irányítását – 1948 és 1952 között –, börtönbe vetették a Magyar Népi Szövetség vezetőit és a magyar kultúra jeles személyiségeit. Az MNSZ 1953-ban feloszlatta önmagát, javait a Román Munkáspárt vette át.
Az államosításkor (1948) felszámolták az önálló magyar intézményrendszert, az egyházi iskolákat állami tulajdonba vették. Megszűntnek nyilvánították az Erdélyi Múzeum Egyesületet és az Erdélyi Magyar Kulturális Egyesületet is. A színházak, a múzeumok, a könyvkiadás, a folyóiratok a román állam hatáskörébe kerültek. Állami magyar színházi társulatok működtek Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Nagyváradon, Szatmárnémetiben és Sepsiszentgyörgyön. Kolozsváron opera és bábszínház is volt. 1948-ban a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben beindult a magyar színészképzés. Néhány évtizeddel később a magyar színházak keretében – azok korlátozására és ellenőrzésére –, román tagozatok alakultak.
Az ’56-os magyar forradalommal való szimpátiáért, illetve a helyi szervezkedések miatt három-négyezer magyar nemzetiségűt tartóztattak le. Elég volt Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versének lemásolása, szavalása, hogy bárkit tíz évi börtönre lehessen ítélni. 1959-ben felszámolták a Bolyai Egyetemet, beolvasztották a Babeş Egyetembe. Hozzáfogtak a magyar tannyelvű középiskolák román iskolákkal való összevonásához. Fokozatosan háttérbe szorult a magyar nyelvű szakképzés. A magyarokat, az értelmiséget a Securitate ellenőrzése alá helyezték. A román államnacionalizmus előretörését mutatja az, hogy 1959-ben a "nemzeti kisebbség" fogalma helyett bevezették a "román nép és az együttélő nemzetiség" megnevezést. Az egyház és az állam kapcsolatát az 1948-as kultusztörvény szabályozta. Mivel a katolikus egyház nem mondott le a Vatikánnal való kapcsolatairól, és nem vállalta a román állammal szembeni alárendeltséget, püspökei és papjai fokozott üldöztetésben részesültek. Márton Áron püspököt börtönbe zárták. Börtön, száműzetés lett a sorsa az 1948 és 1964 között letartóztatott 130 római katolikus papnak is. Felszámolták a görög katolikus egyházat és a szerzetesrendeket. A protestáns egyházakat a román államnak rendelték alá, ezért papjaik letartóztatási aránya kisebb. Az 1921-es, az 1945-ös földreform, a Casbi-törvény kisajátításai után, a magyarság gazdasági erejét az 1948-as államosítással igyekeztek megtörni. Felszámolták az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesületet. A magyar tulajdonban lévő nagyipart, bányákat, szállítóvállalatokat, a Csíki Magánjavakat államosították. 1949 és 1953 között megkezdődött az erőszakos kollektivizálás, amelyet 1962 áprilisára fejeztek be. Már a kezdeti években 170 ezer gazdálkodót deportáltak, közülük sokan a Duna-csatornához kerültek. A terményekre hatalmas beszolgáltatási kvótát róttak ki, hogy arra kényszerítsék a gazdálkodókat, földjeiket, felszerelésüket, állatállományukat átadják az államnak, vagy belépjenek a téeszbe.
Diktatúrában (1968–1989)
1968-ban, a megyék újjászervezése idején, kulturális intézmények alakultak. Magyar szempontból nagy jelentőségű a Domokos Géza irányításával létesült nemzetiségi könyvkiadó, a Kriterion. Beindult a pár órás magyar nyelvű televízióadás. Kiadták A Hét című kulturális folyóiratot, országos és megyei napilapok indultak. Nicolae Ceauşescu pártfőtitkár a nemzetiségi kérdést már 1968-ban véglegesen megoldottnak nyilvánította. Erre hivatkozva tartotta fölöslegesnek az új "magyar statútum" kiadását, helyette létrehozta a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsát, amelynek formális szerepet szánt.
A liberalizmust 1971 után a nyílt diszkrimináció váltotta fel. Ennek egyik ékes példája a beiskolázás, a gyermeklétszám meghatározása volt. Az 1973. május 13-i 273-as számú törvényrendelet előírta azt, hogy a nemzetiségi iskolákban az ötödik osztályt 25, a kilencediket 36 fős létszámmal lehet indítani, miközben a román tagozatokon ezt nem kötötték létszámhoz. A nemzetiségek által lakott községekben, ahol oktatás folyt, kötelezővé tették a román tagozatok szervezését, akár egy tanulóval is. A frissen végzett magyar szakemberek többségét a Kárpátokon túlra helyezték. A nemzetikommunizmus az "együttélő nemzetiség" fogalmát "magyar származású román dolgozók"-ra változtatta. A beolvasztási politika 1984-től kezdve teljesen nyílttá vált. 1988-tól a helyneveket, a településneveket, akárcsak 1937 után, nem lehetett magyarul leírni. Magyarellenes, szélsőséges uszító könyvek megjelenését engedélyezték. Mivel szólás- és sajtószabadság nem létezett, az erdélyi magyarság elnyomásáról a nemzetközi közvéleményt csak szamizdat (Ellenpontok) formában lehetett tájékoztatni. Az 1968-as megyésítéssel felszámolták a Maros Magyar Autonóm Tartományt. Székelyföld területét három megyébe – Kovászna, Hargita és Maros – tagolták. A "hivatalos" román népszámlás adatai szerint 1977-ben Hargita megye lakosságának 85 százaléka volt magyar, míg Kovászna megyében 78,4 százalék. Maros megye székely székeit, a történeti Marosszéket és Nyárád mentét több román többségű régióval bővítették ki, így a székelység számaránya 44,3 százalékra esett vissza. Az erdélyi magyarok száma az 1980-as évekig emelkedett, a szaporodási mérleg pozitív volt, a székely régióé 2000-ig, bár 1977 és 1992 között az erdélyi magyarság lélekszáma százezer fővel csökkent. Hivatalosan 63 ezren hagyták el az országot, de az illegális kivándorlók lélekszáma elérte a 30 ezer főt. A legújabb felmérések szerint, 1989 után 21 év alatt újabb 300 ezer erdélyi magyar hagyta el az országot. A hivatalos román népszámlálás szerint Erdélyben 1956-ban 1,61, 1966-ban 1,71, 1977-ben pedig 1,87 millió magyarul beszélő élt. 2002-re már csupán 1,41 millió, bár romániai szinten a magyarság száma 1,5 millióra tehető.
A szocialista iparosítás és a termelőerők ésszerű elosztása ürügyén megváltoztatták az erdélyi városok etnikai arányait. Moldvából 800 ezer románt telepítettek Erdélybe, de Havaselvéről is sokan érkeztek. Az egykori magyar és német nagyvárosokban – Nagybányán, Nagyváradon, Kolozsvárt, Szatmárnémetiben – a románság került többségbe. Megnőtt a vegyes házasságok száma, és nőtt az asszimiláció aránya is. A tervszerű betelepítés Székelyföld városait sem kímélte. Ennek első áldozata Marosvásárhely. Az erdélyi városokban az 1910-es népszámlás adatai szerint a románok számaránya csak 19 százalék volt, ez néhány évtized alatt megváltozott. Magyar többségüket csak Székelyföld városai és néhány kisebb partiumi város őrizte meg.
Székelyföld románosítása a megyeközpontok betelepítésével kezdődött, de a tömbmagyar térség etnikai fellazítására már nem került sor. A fejetlen gazdaságpolitika miatt eladósodott ország az 1980-as években rákényszerült a külföldi kölcsönök megadására. Ceauşescu és klikkje a lakosság kiéheztetése árán fogott az adósságtörlesztéshez. A lelassult iparosítással párhuzamosan csökkent Székelyföld betelepítésének üteme is, ezért az iskolák elrománosítása újabb lendületet nyert. A székely megyeközpontokat a nyolcvanas években zárt városokká nyilvánították, ahová csak államalkotó telepedhetett.
1988-ban dolgozták ki a falurombolási tervet. Ennek esett áldozatul a 180 házból álló székely település, Bözödújfalu, amelyet 1988-ban vízzel árasztottak el. E Maros megyei település a falurombolás szimbólumává vált. A diktatúra az egész ország népét panellakóvá, ellenőrizhetőbbé, kiszolgáltatottabbá akarta tenni, és egy kalap alatt örökre szerette volna megoldani a nemzetiségi kérdést is. E borzalmas terv megbukott, mert a kommunista termelőmód, amelyet a diktatúra kíméletlensége tartott fenn, már nem volt működőképes. Az 1989-es fordulat Tőkés László református lelkész nevéhez kapcsolódik. A Temesváron 1989 decemberében kirobbant "forradalom" után, Romániában az ország irányítását jórészt a "másodvonalbeli" kommunisták vették át.
Hatalomváltás után
A Nemzeti Megmentési Front 1989. december 24-én hirdette meg a teljes nemzeti egyenlőséget. Természetesen, a román nacionalizmus nem hagyta magát. Ennek ellenére a magyarság hozzálátott saját intézményeinek újjászervezéséhez, amely a magyar többségű régiókban sikerrel járt. Amikor a magyar iskolák és állami egyetem visszaállítását követelő 1990. február 10-i könyves-gyertyás tüntetésekben több százezer magyar vett részt, ennek mérete megrémítette a szélsőséges nacionalistákat, akik március 19-én nemzetiségi konfliktust robbantottak ki. Tették egy olyan városban, mint Marosvásárhely, ahol 1941-ben a románok aránya alig 3,9 százalék volt. Egy ilyen etnikai múltú, akkor még magyar többségű településen egy gyógyszertár magyar nyelvű felirata már elég volt ahhoz, hogy a román falvakból fejszékkel felfegyverzett parasztok ezreit csődítsék a városba, és ostrom alá vegyék az RMDSZ Maros megyei székházát. A szélsőségesen magyarellenes pogrom eredménye azonban nemcsak hat magyar ember halála volt, hanem több ezer magyar kivándorlása és az ezt követő diszkriminatív törvényszéki ítéletek. A véres etnikai konfliktus másik eredménye a Román Hírszerző Szolgálat (SRI), az 1989. december 30-án feloszlatott Securitate jogutódjának a megszervezése lett.
Tény, hogy amit a magyarság a fordulat hónapjaiban megteremtett, nagyjából azzal is maradt. Még a 2010/2011-es tanévben is román nyelven oktatják a Románok történelmét, Románia földrajzát. A szakoktatás szintén román nyelvű. Állami magyar egyetem Romániában még ma sem működhet. E sorok írása idején a marosvásárhelyi orvosi egyetemen épp a magyar oktatás diszkriminálása folyik. A "forradalom" utáni napokban alakult meg az RMDSZ, amely az első választásoktól kezdve részt vesz a parlamenti munkában. Állandóan védekező pozícióba kényszerül, az úgynevezett kis lépések politikáját kénytelen követni. A választásokon rendszerint azzal a román párttal lép koalícióra, amely ígéretet tesz a magyarság jogainak bővítésére. Általában felemás megoldások, részleges eredmények születnek. Hiába hoznak törvényt, mert ha kisebbségi jogérvényesítésről van szó, akkor az a gyakorlatban hosszú évek elmúltával és részben valósul meg. Ilyen volt például a 2002-ben kiadott törvény az elkobzott ingatlanok, az egyházak ingatlanjainak visszaadásról. Bár az RMDSZ részt vállal a kormányzásban is, befolyása kevés, mert még a kisebbségi törvény elismerését sem tudja kiharcolni. A helyi önkormányzatok munkáját a kormányt képviselő prefektusok akadályozzák. Az 1991-ben elfogadott új alkotmány Romániát nemzetállammá nyilvánítja. A magyarságot erre hivatkozva fosztják meg a legelemibb kollektív jogoktól. Romániában csupán egyéni jogok érvényesülhetnek, így biztosított az identitáshoz és az anyanyelvű oktatáshoz való jog. Az anyanyelv használata a közigazgatásban a 20 százaléknál magasabb arányban lakott magyar településeken lehetőség, de még mindig nem működik.
* A politika és a történelem határvonalán, a publicisztika eszközeivel készült sorozatunk nem szakdolgozat. Vázolni szerettük volna a román fennhatóság alá került magyarság jogfosztottságát, diszkriminálását. Tudatosítani akartam, hogy nemcsak Erdélynek, de Székelyföldnek sincs jövője, mert a román nacionalizmus nem akar lemondani a homogén nemzetállam megteremtéséről. Ebből következik, hogy az erdélyi magyar politikában nincs helye a széthúzásnak. Az autonómiáért folytatott harcban egységes fellépésre van szükség és az 1990-es tüntetésekhez hasonló méretű tiltakozásokra is.
Hisszük, hogy a belső önkormányzat Románián belül is megteremthető! Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gyászhír
dr. DANCSULY ANDRÁS
ny. egyetemi tanár életének 91. évében, otthonában csendesen elhunyt. Szeretett halottunktól május 19-én, szombaton 12 órakor veszünk végső búcsút a Házsongárdi temető kápolnájában. Sosem felejtjük el. A GYÁSZOLÓ CSALÁD.
Dancsuly András /Lisznyó, 1921. dec. 3. – Kolozsvár, 2015. május15./
1957-től a kolozsvári tudományegyetem pedagógiai tanszékének vezető professzora volt
(Dancsuly Andrásról:)
Összehívják Bukarestben a magyar és német "nemzetiségi dolgozói tanácsok" országos plenárisait. Az első nap a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsának ülésén - a kiadott utasításnak megfelelően - a felszólalásra kijelölt személyek (Rab István, Rácz Győző, Hajdú Győző és mások) elítélik el a Magyar Népköztársaságot és a Magyar Tudományos Akadémiát az Erdély története megjelentetése miatt, majd a második nap Nicolae Ceaușescu vádolja meg a szomszédot: "Nehéz megérteni horthysta, fasiszta, soviniszta, közöttük rasszista tételek felelevenítését. Hogyan képzelhető el, hogy egy tudományos akadémia hozzájáruljon más népeket sértő írások és munkák megjelentetéséhez? Milyen tudomány ez? Kinek szolgál egy ilyen úgynevezett tudomány, ha nem a legreakciósabb imperialista köröknek? Az ilyen tételek nem szolgálják a barátság és az együttműködés ügyét, a szocializmus ügyét!". Az első nap felszólalók a szövegüket az előző este kapják kézhez, ezt követően pedig nem hagyhatják el a szállásukat. Demény Lajos történész, valamint Dancsuly András, az MNDT Kolozs megyei elnöke, a kolozsvári egyetem prorektora megtagadják a felszólalást. Bálint Ferenc, a szászrégeni sörgyár volt párttitkára, az MNDT tagja - aki nem akarja másnap fölolvasni az Erdély története elítélését tartalmazó magyarellenes beszédet - 24-ről 25-ére virradó éjszaka kizuhan (?) a szállodája szobájának ablakán. (A Securitate minden bizonnyal "megöngyilkolta".) Temetése után a Szabad Európa Rádió bemondja, hogy gyanús körülmények közt hunyt el. /Vincze Gábor: A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989/ Szabadság (Kolozsvár)

Novák Csaba Zoltán: SZÉKELY ÉS KOMMUNISTA. Egy romániai magyar kommunista káder, Fazekas János életútja

Két részre tagolódott a Ceauşescu-korszak
Nagyvárad- Szerda este az Ady Endre Középiskola dísztermében Novák Csaba Zoltán történésznek, a marosvásárhelyi Gheorghe Şincai Társadalomkutató Intézet munkatársának az előadásával zárult az RMDSZ Bihar megyei szervezete által életre hívott Szacsvay Akadémia idei történelmi modulja.
Az egybegyűlteket Szabó Ödön parlamenti képviselő, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte. A Ceauşescu-korszakról, ennek magyarságpolitikai vonulatáról tartott előadásának kezdetén Novák Csaba Zoltántörténész arra hívta fel a figyelmet: noha sokan erre úgy emlékeznek vissza, mint a sötét nyolcvanas évekre, azért ha alaposabban megpiszkáljuk a korabeli dokumentumokat, azt tapasztalhatjuk, hogy a hatvanas években más, a magyarság szempontjából előnyös dolgok is történtek. Amúgy a korszak két részre tagolható: az 1965-1974 közötti éveket a liberalizálódás, a viszonylagos szabadság jellemezte, 1975-1989 között pedig kiteljesedett a nemzeti kommunizmus. Ceauşescu uralkodásának csúcspontját 1968-ban érte el, amikor Nyugaton is sikereket könyvelt el, és az erdélyi magyarság döntő többsége is felsorakozott mögötte. Ekkor már működött a diktatúra és a személyi kultusz, és a kondukátor nagyszerű érzékkel használta ezt ki. Gheorghiu-Dej halálakor Románia már különutas politikát folytatott a szocialista táboron belül, melyet a nemzeti érzés mobilizálásra használtak fel. Ugyanakkor ekkor már minden ötvenes évekbeli áldás felszámolódott magyar szempontból, a magyar káderek elveszítették politikai súlyukat.
Az 1965-ben hatalomhoz jutó Ceauşescu részben új politikába kezdett, részben felvállalta Gheorghiu-Dej örökségét. Taktikai okokból békejobbot nyújtott az erdélyi magyaroknak, vagyis a kisebbségi kérdés ismét a politikai közbeszéd részévé vált-, és az hirdette: győzött a szocializmus, megszűnt a kizsákmányolás, új történelmi perspektíva tűnt fel, ami miatt át kell szervezni az országot. Hatalmi konszolidációjának jeleként bevezette a szocialista nemzet fogalmát- ami tulajdonképpen a fokozatos asszimilációt jelentette-, illetve folytatódott a szocialista típusú átnevelés és az egyházellenesség.
Három esemény
1968-ban három fontos esemény történt. Ekkor került sor a megyésítésre, ami magyar szempontból tulajdonképpen leredukálódott a Székelyföldre, és végül kompromisszumos megoldás született a liberálisabb hangulatnak köszönhetően. Ennek az évnek a másik fontos történése az volt, hogy a román pártvezetés úgy gondolta, találkoznia kell a magyar értelmiségi elittel. Erre június 23-án került sor, és a felvetett problémák megvitatása részleges sikereket eredményezett, például ekkor döntöttek a Kriterion Könyvkiadó megalapításáról, a TVR magyar adásának és A hét című kulturális folyóiratnak az elindításáról. A harmadik jelentős mozzanat a Szocialista Egységfront életre hívása volt, mint új mobilizációs eszköz, és ennek részét képezte a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa, melynek ára a magyar értelmiség lojalitása volt. Közben zajlott a szocialista modernizáció és az iparosítás, ennek minden pozitív és negatív hozadékával együtt.
Fordulat 1971-ben következett be, amikor elkezdődött az „aranykor”, vagyis grandiózus társadalom- és gazdaságalakítási program indult be, kulturális miniforradalom és úgynevezett szisztematizálás zajlott, mely a nyolcvanas évek második felében a falurombolásban és a városkép-átalakításokban csúcsosodott ki. Az általános gazdasági helyzet romlott, közellátási zavarok jelentkeztek, és Ceauşescu nemzetközileg elszigetelődött. Erősödött a nacionalista diskurzus, a nemzetiségi intézmények beszűkülése, illetve megszűnése következett be.
A történész a magyar értelmiségiek szerepére is kitért. Kiemelte, hogy az általa hatvannyolcasoknak nevezett intellektuelek kihasználva az eleinte kínálkozó lehetőségeket, különböző pozíciókat töltöttek be a politikai vagy a kulturális életben. A nyolcvanas évek második felében azonban a legtöbben elveszítették a tisztségeiket, de olyanok is akadtak, akik éppen ellenkezőleg, ekkor futottak be sikeres karriert, minden egyéni sorsok, személyes ambíciók függvénye volt.
Eközben Kádár
Eközben Magyarországon Kádár az 1956-ot követő megtorlásoktól eljutott a reformokig, kiépült a klasszikus magyar modell, a gulyáskommunizmus. Kádár Ceauşescuval ellentétben az antinacionalista legitimációs diskurzus híve volt, a szomszédságpolitikában eleinte kerülte a konfrontációt. Ahogyan teltek az évek, a magyar-román külpolitikai viszony három szintet ütött meg: terepfelmérő barátkozás, mérsékelt számonkérés és a jószomszédi stratégia bukása.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Búcsú a Babeş–Bolyaitól (2-3.)
Lapunk Szempont mellékletében sorozatban közöljük Kása Zoltánnak, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem egykori rek­torhe­lyettesének, a Sapientia EMTE szenátusa elnökének visszaemlékezéseit. Az írás részlet a szerző készülő könyvéből.
Politikai szerepvállalás
1989 után nehezebb volt kimaradni a politizálásból, mint bekapcsolódni. Akkor még bárkiből lehetett politikus, aztán sokan megmaradtak, sokan lemorzsolódtak (nem mindig érdem szerint). Szerencsémre kimaradtam, így megmenekültem egy csalódástól, mert politikusként biztos megbuktam volna, annyira idegen volt számomra az a közeg. Azt szoktam mondani kicsit provokatívan: a politikus olyan ember, aki úgy hazudik a szemembe, hogy tudja, én is tudom, hogy hazudik, és mégis megteszi. 1989 előtt más volt a helyzet, akkor az ember sokszor belekényszerült, persze akkor is el lehetett kerülni a magasabb szintű politizálást, de helyi szinten nem mindig vagy csak nagyon nehezen. Ez a kijelentés magyarázatra szorul, gondolom, az én esetem megteszi. Az egyetemeken könnyen felvették a kommunista pártba a diákokat, nem kellett hozzá csak jól tanulni, és hogy ne legyen rossz a származása. Nekem 1968-ban már megbocsátották azt, hogy édesapámat annak idején kuláknak nyilvánították, mert akkor már tisztviselő volt. Gondolom, a statisztikába az is kellett, magyar is kellett, mert akkor minden aszerint működött. Amikor szóltak, nem mertem ellent mondani, pedig éppenséggel lehetett volna. De akkor egy ellenkezés meg is pecsételhette az ember sorsát. Később láttam, hogy nálunk, a matematika karon akkor már nem voltak elvhű, vad kommunisták, de gyárakban még előfordultak, ahogy az egyetemen is voltak azelőtt. Emlékszem, hogy egyszer, valamikor az 1980-as évek elején, már tanársegéd koromban, felvételiztetni küldtek Jászvásárba. Hárman mentünk: Bodor András történészprofesszor, Korodi Gál János ornitológus és én. Vizsgatételeket kellett magyarra fordítani és dolgozatokat javítani, mert abban az időben sok székelyföldi diák jelentkezett a moldvai egyetemre. Nem is volt nagyon távol, és kevesebb megkülönböztetésben volt részük, mint máshol. A vonaton sokat meséltek mindenről, én, aki akkor még nem sokat tudtam a Bolyai Eegyetemről, az 1950-es évekről, nagyon figyeltem minden szavukat. Nagyon jól emlékszem Korodi Gál János egy megjegyzésére, hogy diákkorában és majd fiatal tanársegédként is, ha az utcán ment, és meglátta az egyetemi párttitkárt vagy akár a KISZ-titkárt közeledni a járdán, jobbnak látta (ha még volt ideje) átmenni a másik oldalra, hogy ne találkozzék vele. Azt hiszem, ez sok mindent elmond azokról az időkről.
Abban az időben, amikor az egyetemre kerültem, nagyon sokat adtak a látszatra. A párt vezetésében magyarnak is kellett lennie, ha lehetett, nőnek is. Ha volt a karon egy magyar nő, akit megfelelőnek tartottak vezetői funkcióba, akkor azzal egy csapásra két legyet lehetett ütni. De a tanárok között akkoriban még kevés volt a nő. (Zárójelben jegyzem meg Bustya Endre Ady-kutatónak azt a mondását, hogy Marosvásárhelyen az ötvenes években a börtönben olyan demokrácia volt, hogy román rabot csak román őr vert, magyar rabot pedig csak magyar őr. Ilyen finomságokra is figyeltek, ő tapasztalatból tudta, mert volt benne része többször is.) A matematika karon kevesen voltunk magyar tanárok, és mindenhova kellettünk, ezért felváltva voltunk titkárhelyettesi funkcióban, mert a kari párttitkár helyettese hivatalból mindig magyar volt. Akkor már ez a funkció, de akár a párttitkári is inkább arra volt jó, hogy aki elvállalta, az tartotta a hátát a felettesek felé, és védte a kollégáit a sok fölösleges bornírtságtól, minimálisra csökkentve a karon a politikai tevékenységet. A párttitká­rok és az egész vezetőség kétévente váltották egymást, így többen sorra kerültek, és senkinek sem kellett túl sok időt vesztegelni ezekkel a dolgokkal. Mivel mi, magyarok kevesebben voltunk, gyakrabban sorra kerültünk, én mintegy 20 év alatt kétszer.
Majdnem botrány lett abból, hogy az 1980-as évek elején, egy ellenőrzéskor rájöttek, hogy nálunk, a karon a pártgyűléseken felolvasott anyagokban, beszámolókban nincs Ceauşescu-idézet. Az akkori párttitkár gyors reagálásán múlott, hogy nem lettünk nyilvánosan kipellengérezve emiatt. Biztosította az ellenőröket, hogy ez a továbbiakban nem fog előfordulni, és vállalta, hogy az archívumban lévő anyagokat két héten belül „retusáltatja”. Egy fiatal kollégát odatett, hogy keressen megfelelő idézeteket, és az anyagok első oldalát gépeltesse újra, beillesztve az idézetet, kihagyva annyi részt, hogy az oldal utolsó mondata megmaradjon úgy, hogy az megfelelő módon illeszkedjék a szöveg többi részéhez.
Üdítő történet a következő. Az 1980-as évek közepén Nicolae Both, az algebra professzora (akkor még docens) volt a kari párttitkár. Szimpatikus ember, bármiről beszélt, előadást tartott, az mindig érdekes volt. Hobbiból órákat javított, minden kolléga zseb-, kar- és vekkeróráját ő javította nagy hozzáértéssel és természetesen teljesen ingyen. Egyszer két napra elutazott, és azt mondta nekem, a helyettesének, hogy ha adódik valamilyen probléma, akkor oldjuk meg legjobb tudásunk szerint, de ha ég a ház, hagyjuk, hogy égjen. Nagyon meglepődtünk, amikor 1990-ben kiderült, hogy Both párttitkársága idején titokban végezte a görög katolikus teológiát. Ma sem tudom, hogy a Szekuritáté tudta-e ezt, és elnézte neki, vagy nem tudott róla. Lehet, hogy ez a szerv mégsem volt olyan hatékony, mint ahogy akkor gondoltuk? Hatalma a félelemkeltésben rejlett. Bothot hamarosan fel is szentelték, Szilágy megyei szülőfalujában prédikált minden vasárnap. Nem hallottam prédikálni, de egyszer alkalmam volt olyan temetésen részt venni, ahol ő celebrált, egyik kollégánkat temette. Az a temetés nem volt lehangoló, nem volt szomorú, hanem inkább felemelő.
Volt idő, amikor nem jelentett problémát a diákok felvétele a pártba, elegendően jelentkeztek, de lehet, hogy biztatták is őket (ez azonban nem volt közismert). De az 1980-as években a helyzet megváltozott, ekkor már kevesebben akartak párttagok lenni, és magyarok egyáltalán nem jelentkeztek. A hallgatók jó része magyar volt, hisz a felvételin nem volt korlátozás, volt olyan évfolyam, amelyen a hallgatók 40 százaléka magyar volt. Ezért egy idő után szóltak fentről, hogy magyar diákokat is fel kell venni. A magyar tanárok kötelessége lett volna meggyőzni őket. Én soha senkit sem próbáltam meggyőzni, még célzásokat se tettem senkinek. A kollégák többsége így tett. Egyszer volt egy eset, amikor egyik kollégámnak sikerült meggyőznie egy magyar lányt, és ezzel egy időre letudtuk a dolgot. Az illető lány, amikor elvégezte az egyetemet, feleségül ment egyik román évfolyamtársához, akinek románosan írt magyar neve volt. Még 1989 előtt áttelepültek Magyarországra.
Mivel 1989 előtt kevés egyetem volt, kevés helyekkel, a felvételi vizsga igen kemény volt. Az én időmben az írásbeli mellett szóbeli vizsgát is rendeztek. Az 1970-es évektől már csak írásbeli vizsga volt mindenhol. A Babeş–Bolyain ezekben az években mindig lehetett magyarul és németül is vizsgázni (1966-ban mi csak románul felvételizhettünk.) A felvételi módszerek gyakran változtak. Volt, amikor előre elkészített tételekből húzták ki az aktuális vizsgatételt a vizsga előtt kevés idővel. Aztán, amikor itt-ott visszaélések történtek, úgy módosították, hogy a tételkészítő bizottság a vizsga előtt 4-5 órával összeült a rektori irodában, ott helyben készítették el a tételeket román, magyar és német nyelven. Ezeket legépelték, bevitték a termekbe a felvételizőknek, a bizottságot pedig ott tartották „bezárva” az írásbeli vizsga alatt. Később ezt sem tartották elegendőnek, és a tételeket a minisztériumban készítették, fordították, majd bőröndben vitték elegendő mennyiségben, leragasztott borítékokban vonaton (de csak nappali vonaton volt szabad utazni) az ország egyetemeire. A fordításhoz sokszor kértek embereket Kolozsvárról, Temesvárról. Minden terembe egy példány került, a tételeket felírtuk a táblára román és magyar (illetve román és német) nyelven. Úgy osztották el a felvételizőket, hogy egyik terembe se kelljen három nyelven felírni, mert az már nem fért volna el a táblán, még a nálunk szokásos nagyméretű táblákon sem.
Volt idő, amikor a fordítást a minisztériumban megoldották belső emberekkel, olyanokkal, akik tudtak magyarul valamilyen szinten, de a szakkifejezéseket nem mindig ismerték. Így furcsa fordítások jelentek meg. Emlékszem, amikor egyszer Pál Árpád volt a dékán, a felvételi előtt azt mondta, hogy a táblára pontosan azt kell felírni, ami a papíron van, ha hiba van a szövegben (néha a románban is előfordult), azt majd utólag javítjuk szóban. Ekkor én is felügyelő voltam az egyik teremben, és nekem kellett felírnom a magyar tételeket a táblára. Amikor azt láttam, hogy a szorzat helyett származék szerepel (az illető szótárban keresett rá a román produs szóra, és nem jutott el a matematikai jelentéséig, az elsőt, a terméket valami miatt nem preferálta, és leragadt a kőolajipari jelentésnél), pillanatok alatt eldöntöttem magamban, hogy én ilyen hülyeséget semmilyen körülmények között sem vagyok hajlandó leírni, és helyesen írtam a táblára. Amikor a kari felvételi bizottság tagjai megjelentek, és a dékán ránézett a táblára, látta, hogy itt nem kell javítani. Érdekes módon egy szót sem szólt, a bizottság szó nélkül kiment a teremből. Nem emlékszem arra, hogy a többi teremben betartották-e a dékán utasításait vagy sem.
1984-ben a minisztérium úgy döntött, hogy többé nem fordítják le a tételeket. Ettől az évtől az egyetem neve is megváltozott, kihagyták Babeşt is, Bolyait is, csak Kolozsvári Egyetem néven szerepelt. Igaz, ez nem volt törvényes (de ki törődött akkor ezzel?), a külföldre is kijutó szakfolyóirat neve továbbra is Studia Universitatis Babeş–Bolyai volt. Minden hivatalos papíron, diplomán is csak a rövid név szerepelt. Ez is olyan törvénytelenség volt, mint a román tagozat bevezetése a marosvásárhelyi orvosi egyetemen az 1960-as években, amely csak szóbeli rendelkezés alapján történt. A Victor Babeş és Bolyai egyetemek egyesítési rendelete sem jelent meg az akkori hivatalos közlönyben, pedig ez kötelező lett volna. 1990-ben az egyetem neve rögtön újra Babeş–Bolyai lett. Balázs Márton kollégám, aki 1984-ben az egyetem tudományos titkára volt, mondta később, hogy akkor senki sem tudta – vagy csak nem mondta –, hogy milyen rendelkezés alapján történt a név csonkítása, csak annyit tudtak, hogy így kell használni.
Én elhatároztam magamban, hogy a felvételi ügyében levelet írok a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsához. Tudtam, hogy gittegylet, de mégiscsak kötelességük lenne tenni valamit. Most elolvasva az akkori levelem másolatát, megmosolygom az akkori naivitásomat. A levél utolsó bekezdése így szólt: „Félő, hogy az 1984 szeptemberében alkalmazott módszert állandósítják. Kötelességemnek tartom, hogy felkérjem a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsát mint a legilletékesebbet ebben az ügyben, intézkedjék a megfelelő szerveknél, hogy az eddig biztosított alkotmányos jog ne szenvedjen csorbát. Kérem Önöket, értesítsenek mielőbb, milyen intézkedéseket tettek, és milyen eredménnyel.” Az aláírás mellett a dátum: 1985. március 16. Választ tőlük nem kaptam, de küldtek április 18-án egy levelet a tanügyminisztériumból. Ebben közlik, hogy a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsától kapták meg az észrevételemet, és értesítenek arról, hogy a felvételi tájékoztatóban megjelent információk alapján biztosítva van a magyar nemzetiségűek számára, hogy anyanyelvükön vizsgázzanak. Ami pedig a tételek készítését és kiküldését illeti, az 1984 szeptemberében alkalmazott módszer lesz érvényben. Nesze semmi, fogd meg jól! Úgy válaszoltak, hogy nem válaszoltak. Pont arra nem válaszoltak, amit kérdeztem. De az egyetemet valamilyen úton értesítették, hogy van itt egy ugráló ember. Mert nemsokára Nicolae Both párttitkár közölte velem, hogy az egyetemi pártbizottságban kifogásolták, hogy én memorandumokat küldök a minisztériumba. Ő erre azt válaszolta, hogy nem tudja miről van szó, de én jó munkatársa vagyok, és megbízik bennem. Ezzel a dolog látszólag elsimult, háttérmozgások még lehettek, de azokról nem tudok.
Tantervek, álláskeretek
1989 előtt a tanügy nagyon centralizált volt. Az egyetemi tanterveket (amelyek a tanított tárgyak listáját tartalmazta félévekre lebontva) a minisztériumból kaptuk, de a tantárgyleírásokat (hogy egy adott tárgy mit tartalmaz) a tantárgyfelelős készítette. Mivel nálunk csak nagyon ritkán fordult elő, hogy ugyanazt a tárgyat többen is tartották, ezért a tantárgyfelelősnek nem kellett egyezkednie mással. Időközönként előfordult, hogy összehangoltuk a tárgyak tartalmát, hogy ne ismétlődjenek anyagrészek. Ennek ellenére ilyesmi előfordult. Emlékszem, én diákkoromban legalább három tárgy keretében is tanultam a vektortér fogalmát és tulajdonságait. Arra nem emlékszem, hogy a minisztérium ellenőrizte volna valaha is a tantárgyleírásokat. Ebben nagy volt a szabadságfokunk. A matematika és informatika karon 1989 után sem kötelezett senki arra, hogy a magyar nyelvű előadások másolják a románt, még akkor sem, amikor közös akkreditáció volt. Az álláskeretek (ezekben szerepelt az, hogy ki mit és milyen mennyiségben tanít) elkészítése mindig a tanszékvezető feladata volt, de nálunk ezt a tanszékvezető mindig a tanársegédekre bízta, ő csak utasításokat adott és ellenőrzött. Ennek nagy előnye volt, hogy amikor tanszékvezető tanárokká nőtték ki magukat, a tanársegédek tudták, mi fán terem az álláskeret. Más karon ez nem mindig volt így, ezért sokszor meggyűlt a bajuk az álláskeretek megfelelő elkészítésével. Akkoriban ezeket az álláskereteket a rektor személyesen vitte fel a minisztériumba, ahol ellenőrizték, és ha megfelelők voltak, jóváhagyták. A tantervek alapján már júniusban elkezdtük az álláskeretek készítését, de ezek csak szeptemberben váltak véglegessé. Emlékszem egy évre az 1980-as években, amikor tanévkezdéskor még nem volt sem jóváhagyott tanterv, sem álláskeret. Ez utóbbit az előző év tanterve alapján készítettük el, és úgy kezdtük el az évet. Néhány hét után kaptuk meg a tantervet, amely nem volt azonos az előző évével. Mindent át kellett dolgozni, bizonyos tárgyakat menet közben másokra cseréltünk. Ez egyetlen egyszer történt meg. Különben a tantervek nem módosultak túl gyakran, sokszor évekig változatlanok maradtak.
Ma már teljesen más a helyzet. A tantervet és az álláskeretet nem kell láttamoztatni a minisztériummal, ezeket úgy kell elkészíteni, hogy teljesítsék az akkreditációs követelményeket. Ezért a különböző egyetemeken az azonos nevű szakok tantárgyainak listája lényegesen különbözhet. Az akkreditációs hatóság megadja, hogy milyen tárgyaknak kell feltétlenül szerepelniük a tantervben, a többi választható egy megadott listából, de néha szabadon is. A szakokat és az intézményt is ötévenként újra kell akkreditáltatni. Ez nagy teher az egyetemeknek, hisz mivel a szakokat nem egyszerre akkreditálják, állandó akkreditációs folyamatban vannak, ami kemény adminisztrációs munkát jelent, és anyagilag is megterheli az intézményeket.
Milyen számítógépeken dolgoztunk
A következőket elborzadás végett írom, hogy ha valaki túl fiatal (és véletlenül idetéved, aminek igen csekély a valószínűsége, de nem nulla), lássa, milyen elképesztően sokat fejlődött az informatika az elmúlt ötven évben.
Számítógépet először 1970-ben láttam, amikor negyedévesen nyári gyakorlaton három hetet a kolozsvári Számítási Intézetben töltöttünk. A DACICC-1 (a rövidítés feloldása: Dispozitivul Automat de Calcul al Institutului de Calcul din Cluj – A Kolozsvári Számítási Intézet automatikus számoló eszköze) teljesen eredeti tervezésű és megvalósítású számítógép volt. Szerény képességű gép, de működött. Arra emlékszem, hogy a nim játékban majdnem mindig megvert bennünket. Első nap mindig a gép nyert, de aztán próbáltuk elemezni a játékot, és néha (ha mi kezdtünk) sikerült megverni. Később ismertem meg a játék elemzését: aki ismeri a játékot, és kezd, az mindig nyerhet. Tanultuk ennek a számítógépnek a programozását is gépi kód szintjén, mert csak ez volt lehetséges. Nyolcas számrendszerben kellett írni mindent. Odáig nem jutottunk el, hogy programjainkat futtassuk is a gépen. Gondolom, ez azért is történt, mert a gép sokszor szorult karbantartásra, és a használt leporelló (amely az eredmény kiírásához kellett) nem volt olcsó és könnyen beszerezhető, ezért spóroltak vele.
Egy év múlva már volt szerencsém IRIS 50-es gépen programozni FORTRAN, COBOL és ASSIRIS nyelven. Románia akkor vásárolta meg a francia IRIS 50 számítógép szabadalmát, és 1989-ig FELIX C-256 néven gyártották és forgalmazták. Az IRIS 50 hasonló volt az IBM 360-hoz, valamivel egyszerűbb, és talán kevésbé hatékony. A 256 arra utal, hogy központi memóriája maximálisan 256 KB volt. De a legtöbb gépet csak egy blokkal szállították, azaz 64 KB volt a kapacitása. Ilyen gépet kapott az egyetem is 1975-ben, amikor megalakult az egyetemi számítóközpont. Nemrég egy előadáson elmondtam ezt, és az egyik diák azt hitte, hogy rosszul mondtam, és kijavította, hogy 64 megabájt. Alig akarta elhinni, hogy nem tévedtem. Ezt a számítógépet a hozzátartozó perifériákkal együtt egy klimatizált teremben helyezték el, amely a Tanítók Háza földszintjének negyedét foglalta el. A programot és az adatokat lyukkártyán vittük be a gépbe (de lehetett papírból készült lyukszalagot is használni erre a célra), az eredményt nagy méretű leporellószerű papírra nyomtatta, csak ékezet nélküli nagy betűket használva. Az 1980-as évek elején kaptunk PDP 11-szerű, de szintén román gyártmányú miniszámítógépeket, amelyek használata már kényelmesebb volt (Coral, Indepent). IBM PC személyi számítógépet
csak 1990 januárjában láttunk. Egyik kollégánk, aki Humboldt-ösztöndíjjal két évet töltött Németországban, kapott ajándékba a karunk részére egy IBM PC számítógépet, de azt 1989 nyarán a borsi határállomáson elvették tőle, és minden közbenjárás ellenére – bár nagyon jó kapcsolatai voltak minden szinten – csak már a változások után, 1990 januárjában kaphattuk meg. Amikor egyetemre jelentkeztem, két dolog érdekelt: az atomfizika és a számítógépek. Mivel atomfizika szak csak Bukarestben volt, lemondtam róla. Nem döntöttem rosszul. Az informatika (Romániában már 1971-től így nevezték francia mintára az akkor Magyarországon még számítástechnikaként emlegetett új tudományt) hihetetlen fejlődésen ment át, állandóan kellett tanulni, és kell ma is. Az 1970-es években még senki sem jósolta meg annak a 10 százalékát sem, ami ma van ebben a tudományban. Talán csak a költő sejtette meg ezt:
Világkönyvtár! most már ő dönt a tegnap és holnap nagy vitáján mindent tud mindent helyettesít és tizenhét teremben betűrendben megszerkeszti Anavi Ádám ígért és elképzelt verseit mindent amit a világon máig írtak és írni fognak legyen az vers regény kiejtés-gyűjtemény vagy interplanetáris űrhajóknak közlekedési tervezet. Anavi Ádám (1909–2009) verse Folytatás a következő Szempontban Jegyzetek: 6 Pál Árpád (1929–2006) matematikus, csillagász, egyetemi tanár, 1985–1989 között rektorhelyettes, parlamenti képviselő, az Államtanács alelnöke. 7 Mi akkor a következő formában játszottuk. Volt három, 3, 5 és 7 gyufából álló csomó, egy lépésben a két játékos felváltva bármelyik csomóból akárhány gyufaszálat elvehetett. Az vesztett akinek az utolsó szál gyufa maradt. 8 1 KB (kilobájt) = 1024 bájt = 8192 bit 9 1 MB (megabájt) = 1024 KB
Kása Zoltán
Krónika (Kolozsvár)

A hetvenes évek politikai enyhülete: színén és fonákján (Átgondolt, célratörő asszimiláció Ceauşescu Romániájában 1.
Az időszak politikai kétarcúságának sajátságos tüneteként – a képlet, utólag nézve, valójában drámaian egyszerű – a rendre születő, s határozottan a nemzeti kisebbségek védelmét, támogatását célzó, deklaráltan többnyire diszkriminációellenes törvények és rendeletek a valóságban részben vagy egészében másképp valósultak meg, mint ahogy a papír szerint kellett (vagy épp nem is kellett) volna.
Esetleg megszületett a törvény, de nemhogy másképp, sehogy nem ültetik át gyakorlattá. Kihirdetik, de nem tartják (tartatják) be. Vagy nem hirdetik ki a törvényt, de betartatják. Aligha kell plagizálásnak tekinteni a főtitkár ország-irányítási metódusát, az a kommunizmus felé vivő út módszertanának, a taktikának és stratégiának mindenképp önálló, a hely sajátosságaihoz, politikai-társadalmi, de főként etnikai körülményeihez igazított, mondhatnánk, jogdíjas szellemi terméke, sok elemében mégis kísérteties hasonlóságot mutat a Rákosi-féle módszertannal. 
A pártállam egy kézben koncentrált hatalma; a félelemre épülő személyi kultusz; az irodalmi-művészeti élet, a sajtó fölötti párturalom; az embereket rettegésben tartó hatalmi gépezet, ott az ÁVÓ, emitt a Securitate; a folytonossá tett kiszámíthatatlanság és bizonytalanság a törvények önkényes alkalmazása miatt számos törvénykezési szokás szoros hasonlóságot mutat. S a háttérben mindkét országban Sztálin, a generalisszimusz ’53-as haláláig valós, Romániában ekkor már csak – bár igen virulens – szellemalakja sejlik. Néhány példával illusztrálhatjuk ezt a húzd meg, ereszd meg, egyet a nemzetállamért, egyet a kisebbségekért pártpolitikát. (A dokumentumokat, adatokat Vincze Gábor kisebbségtörténeti kronológiájából válogattuk: htp.//vicze.adatbank.transindex.ro).
1969 márciusában megjelenik a tanszemélyzet szabályozásáról szóló törvény, amely előírja, hogy azokban az iskolákban, ahol a tanítás az „együtt élő nemzetiségek” nyelvén történik, „az előadó személyzetnek és a kisegítő tanszemélyzetnek ismernie kell a tanítási nyelvet”. A július 3-ai minisztertanácsi rendelet megerősíti a nemzeti kisebbségeknek azt a jogát, hogy azokból a tantárgyakból, melyeket nem román nyelven tanultak, az anyanyelvükön vizsgázzanak. A jogszabálynak van egy kitétele is: szankciókat helyez kilátásba azok ellen, akik a rendeletet nem tartják tiszteletben, ez meglepőnek, reményre okot adónak tűnt egészen addig, amíg 1972-től el nem kezdődik a magyar iskolák általános romanizálása. 
1970. január 1-jén megalakul Bukarestben a Kriterion Könyvkiadó. Főszerkesztője Domokos Géza. A kiadó 1970 és 1989 között magyarul összesen 1974 művet jelentetett meg több mint 21 millió példányban, és hatalmas irodalmi föllendülést is hozott. A legtermékenyebb időszak 1972–1980 közé tehető, ám az 1985 utáni években már csak évi 68–86 művet adtak ki, a rendszerváltozás utáni nehéz gazdasági helyzetben pedig azzal próbálta fönntartani magát a kiadó, hogy a korábban a cenzúra által betiltott, azaz a kiadástól a nyolcvanas években eltiltott műveket rendezte sajtó alá (Tiltott könyvek – szabadon), azok pedig az évek során egyre szaporodtak: több mint ötven „index-kiadvány” bizonyítja ezt.  1970. október 23-án Bukarestben megjelenik a Szocialista Művelődési és Nevelési Tanács társadalmi-politikai-művelődési hetilapja, A Hét első száma. Főszerkesztője Huszár Sándor, helyettese Gálfalvi Zsolt. De már 1971. május 28-án a cenzúra kiveszi a lapból az egyik cikket, amely a magyar nyelvű feliratokról szól. Ilyen feliratok lényegében nincsenek is, csupán két megyében találhatóak – a Magyar Autonóm Tartomány véletlen hagyatékaként –, Hargita és Kovászna megyében, a témáról meg írni nem lehet, az tabu. Korábban, 1971 márciusában az MNDT (Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa) gyűlésén egy felszólaló tiltakozik a magyar helységnevek román írásmódja ellen. Fölöslegesen, mert 1971 októberében az RKP KB Sajtóosztályán (bizalmasan) közlik a magyar (és német) lapok főszerkesztőivel, hogy akkortól a nemzetiségek nyelvén csak abban az esetben lehet használni a települések nevét, ha az elnevezés románul és a nemzetiségek nyelvén azonosan hangzik (pl. Arad, Déva); ha a nemzetiségi elnevezés erősen hasonlít a románhoz (pl. Sighişoara – Segesvár – Schassburg); ha a nemzetiségi elnevezés a román elnevezés pontos, szöveghű fordítása (pl. Odorheiu Secuiesc – Székelyudvarhely). A tiltakozás hatására nem hirdetik ki a rendelkezést, de ettől még mintha megtették volna, általánossá kezd válni a román elnevezés használata. 1971 januárjában a magyar külügyminisztérium román referense az év végi erdélyi útjáról készült „hangulatjelentésében” leírja, hogy az erőszakos asszimiláció jelenleg is folyik, átgondolt, célratörő és állandó lett. Továbbá: a közhivatalokban az anyanyelv használatáról szó sem lehet, holott a román alkotmány biztosítja ezt a jogot. Biztosítaná, mert már a Nagy Nemzetgyűlés 1968. november 29-ei ünnepi ülésén (Erdély és Románia szabad és önkéntes „egyesülésének” 50. évfordulója alkalmából) Ceauşescu közel háromórás beszédben fejtegeti – többek közt –, hogy az országban „a nemzetiségi kérdés örökre megoldódott az állampolgárok teljes jogegyenlősége alapján”, de talán épp ez lehetett az asszimiláció hivatalos megnevezése. S ott van a kisebbségek képviselete is: két héttel korábban, 1968. november 15-én Bukarestben megtartja alakuló ülését a Magyar (és Német) Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa. E tanácsok feladata a törvény szerint „mind a központban, mind a megyék szintjén támogatni a párt-, az állami és a társadalmi szerveket a magyar lakosság sajátos kérdéseinek tanulmányozásában, hogy szocialista társadalmunk általános érdekeivel összhangban megtaláljuk a legjobb megoldásokat”. De a tanácsoknak nincs önállóságuk, infrastruktúrájuk, függetlenített apparátusuk, saját költségvetésük, városi, falusi alapszervezeteik sincsenek, csak megyei. Ezek tagságát viszont a helyi, megyei pártbizottságon állítják sorba, ülést csak akkor hívhatnak össze, ha azt előzetesen engedélyezik: a kisebbségek helyzetének tanulmányozása elé rögtön a gátakat is megépíti a párt. 1971. március 12-én Bukarestben a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa országos plénumán, melyen jelen van Nicolae Ceauşescu, közlik: a főtitkár utasította az Oktatásügyi Minisztériumot, hogy az 1971/72-es oktatási évtől kezdődően biztosítsa a magyar tannyelvű tagozatok vagy osztályok létrehozását egyes szakiskolákban és szaklíceumokban, s hogy a felvételiző magyar tanulók az összes tantárgyból magyarul vizsgázhatnak. (Korábban csak azokból, amelyeket magyarul tanultak.) Ez felemelően hangzott. Új, kizárólag magyar tannyelvű líceumok létrehozását tervezi a pártvezetés, már a következő tanévtől, ígérik. 1971 őszén valóban összesen hat önálló, csak magyar tanítási nyelvű líceum kezdi meg működését. Az is elhangzik: a tanács bürójának felterjesztése nyomán Ceauşescu februárban „konkrét utasításokat adott” az Oktatásügyi Minisztériumnak a magyar nyelvű oktatás kibővítésére a Babeş–Bolyai Egyetemen és a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetben. De az 1972. március 31-ei bukaresti MNDT-gyűlésen kiderül: a nyolcadik osztály után továbbtanuló magyar diákok 53 százaléka nem az anyanyelvén tanul, mert nincs hol.
(Történeti-társadalmi háttérrajz a Farkas Árpád-monográfiában)
CS. NAGY IBOLYA
(folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Játszadozás a kisebbségekkel: húzd meg-ereszd meg (Átgondolt, célratörő asszimiláció Ceauşescu Romániájában (2.)
Új elemként 1971 decemberében a minisztertanács – nyilvánosságra nem hozott – határozatával megszigorítja a külföldiekkel való kapcsolattartást: széles körű jelentési kötelezettséget ír elő a külföldi állampolgárokkal folytatott beszélgetésekről.
1972 nyarán az MNDT bürójának egyik tagja levelet ír Nicolae Ceauşescunak, melyben a hivatalos statisztikai adatokra támaszkodva ismerteti a nemzetiségi szakoktatás gondjait. A levél adatai szerint a magyar nyelven oktató technikumok és szakmunkásképzők száma elenyésző (a 16 erdélyi megyében 269 technikum van, a magyar nyelvű tagozatok száma pedig csupán 11; a 180 szakiskolából 4-ben lesznek magyar tagozatok), gyakorlatilag szinte a nullára csökkent ez az oktatási forma magyar nyelven. A felvetett problémákra nem kap választ, de a KB propagandatitkára válaszol, megjegyezvén, hogy „Ceauşescu elvtárs csodálkozik a beadvány tartalma miatt”. Azért ősszel hat magyar tannyelvű szaklíceum indul.
Szeptemberben aztán elkezdődik a nemzetiségi tanügyi reform finomhangolása. Egy miniszteri (belső) rendelkezés szerint, amely nem semmisíti meg az 1969-es tanszemélyzeti törvényt, a nemzetiségi tannyelvű iskolákban a készségtárgyakat (ének, torna, rajz, s közéjük valamiképpen becsúszik a számtan is) román tanerő is oktathatja, sőt, a román történelem is tanítható románul. Ehhez román tanárok kellenek a magyar iskolákba, ők az osztályfőnöki órákat is románul vezethetik. Fokozatosan az egész tanórán kívüli tevékenység románul folyik. A tanévkezdés előtt a szakminisztérium nem engedélyezi, hogy az „értékesebb” szakmák (optikus, műszerész, finommechanikus stb.) esetében nemzetiségi osztályokat is indítsanak. Hol van már az 1969/311-es minisztertanácsi rendelet, amely büntette volna, aki nemzetiségi iskolában nem a nemzetiség nyelvén tanít?  Másik színtér: 1972. november 27-én elmarad a magyar–román kulturális munkaterv keretében rendezendő bukaresti magyar könyvkiállítás megnyitója. A megnyitó előtt néhány nappal a román fél közli, hogy a kiállításra küldött könyvek közül 30-at nem engednek kiállítani, tehát csak ezek nélkül lehet megnyitó, vagy sehogy! A kiemelendő könyvek: például Ady Endre: Versek; Móricz Zsigmond: Légy jó mindhalálig; Kádár János (az MSZMP első titkára): Hazafiság és internacionalizmus; Kállai Gyula (az MSZMP PB tagja): Szocializmus, népfront, demokrácia. A magyar fél ezért lemondja a kiállítást. A történet nem előzmény nélküli: már az 1970-es kiállításon is kivették a kiállított anyagból többek közt a Hatvany Lajos: Így élt Petőfi, Ortutay Gyula: Kis magyar néprajz, Juhász Gyula összes versei, Magyar Mártír Írók Antológiája, Kis Világatlasz című könyveket, de akkor a magyar fél – hiszen politikus nem szerepelt a listán – engedékenyebbnek bizonyult. Az ok: semmi olyan művet nem engedélyeznek Romániába hozni, mely a magyar nacionalizmust erősíti, ezáltal a román–magyar barátságot gyengíti. 
Az 1973. májusi államtanácsi törvényrendelet értelmében az általános iskolákban a nemzeti kisebbségek nyelvén történő oktatásban az ötödik osztály indításához minimum 25, a középfokú oktatásban pedig 36 jelentkezőre van szükség. Eddig 20 tanuló volt a minimum, de minisztériumi engedéllyel már 8–10 fővel is indíthattak nemzetiségi osztályt. Ugyanakkor ott, ahol az „együtt élő nemzetiségek” nyelvén működő iskolák léteznek, függetlenül a tanulók létszámától, román nyelvű tagozatokat vagy osztályokat kötelező létesíteni: ezzel a magyar tannyelvű iskola elnevezés okafogyottá is válik. 
A módszer a továbbiakban is ugyanez, egy megengedő gesztus mellé egy megszorító: például megnyílik (1973. július 28-án) a zsögödi Nagy Imre csíkszeredai állandó kiállítóterme (Sütő András mondja az avatóbeszédet), de 1974. április 1-jén új sajtótörvény születik, benne a cenzúra pontos feladatköre.  Az MNDT 1974. április 4–5-én megtartott országos gyűlésén többek között elhangzik, hogy a főtitkár 1971-es oktatási utasításait nem hajtják végre; hogy az államigazgatási apparátus esetében a végrehajtó szervek (ügyészség, bíróság, rendőrség stb.) között a magyar kisebbség aránya szinte elenyésző; a magyar feliratok pedig végleg eltűntek, s hogy a hatóságok sok helyen tiltják a helységnevek anyanyelven történő bármilyen használatát. 
A pártfőtitkár reakciója: a nemzetiségi tanácsoknak nem a kisebbségi lakosság sajátos problémáin kellene lovagolniuk, hanem „az általános országépítő feladatokkal” kellene törődniük. Az anyanyelven való oktatás egyébként sem olyan fontos, mondja, hiszen mindenkinek egy nyelvet kell majd beszélnie, a „szocializmus nyelvét”, ezért tehát az államnyelv elsajátítására kell a hangsúlyt helyezni. 1974. május első hetében papírtakarékosságra hivatkozva csökkentik a napilapok és folyóiratok terjedelmét és példányszámait. 1974. június 16-án Kolozsváron letartóztatják Kallós Zoltánt, a moldvai csángó magyarság folklórjának egyik legismertebb kutatóját. (A tiltakozások hatására 1975 tavaszán csendben hazaengedik.) 1974 novemberében megjelenik a „Románia Szocialista Köztársaság nemzeti kulturális vagyonának oltalmazásáról” intézkedő törvény. A törvény államosít minden egyházi és magántulajdonban lévő műkincset, kulturális hagyatékot. 
1974. december 9-én megjelenik az államtanács törvényerejű rendelete, melynek értelmében – az első fokú rokonok kivételével – tilos magánszemélynek külföldit elszállásolnia. A rendelet megszegőit 5000–15 000 lejre büntethetik. 1976. november 9-én az államtanács ezt rendeletileg úgy módosítja, hogy a külföldi személyek elszállásolásának tilalma nem vonatkozik a román származású külföldi állampolgárokra. Az 1975. májusi törvényrendelet szabályozza a végzős egyetemi hallgatók munkába állását. A „kihelyezés” központilag szabályozott és kötelező. A diplomások legtöbbször három évet kötelesek letölteni a kijelölt munkahelyen. Ettől kezdve szisztematikusan román vidékekre helyezik a végzős magyar egyetemisták többségét. Akik nem hajlandóak elfoglalni a kijelölt munkahelyet, kötelesek megtéríteni az oktatás költségeit, továbbá a tanügyben sem kaphatnak többé állást.   Ceauşescu 1976. október 5-ei munkalátogatásán (Hargita megyében), a Csíkszeredában tartott beszédében bejelenti, hogy az ötéves tervben hatezer lakást építenek, a város az egyik traktorgyártó központ lesz. Az ezt követő években a település belső városmagját ledózerolják, és új, beton városközpontot építenek. A város iparosítása pedig együtt jár a románosítással. Míg az 1966-os népszámlálás idején 807 román nemzetiségű lakos élt a székely városban, addig 1977-ben már 4818. Nem szeg nemzetközi törvényt a főtitkár: nincs erőszakos etnikai átrendezés, csupán olyan megoldásokat talál ki, amelyek etnikai átrendeződést jelentenek.
(Történeti-társadalmi háttérrajz
a Farkas Árpád-monográfiában)
CS. NAGY IBOLYA
(folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Újraéledő remények és növekvő szorongások kora (Átgondolt, célratörő asszimiláció Ceaușescu Romániájában (3.) )
Kezdődik a kivándorlás: 1976 folyamán 226 magyar nemzetiségű személynek adnak ki a magyar hatóságok a végleges áttelepítést lehetővé tevő vízumot. Ahogy Sütő András írta, idéztük: sokuk s majd az őket követő ezrek számára válik, válhat előbb vagy utóbb majd emlékké a pentaton dallam. Az erdélyi szászokat és a bánsági svábokat Ceauşescu lényegében eladja az NSZK-nak.
Az emberkereskedelem adatai megdöbbentőek: „Az NSZK eleinte 1800 márkát fizetett minden háziasszonyért, kiskorúért, képesítés nélküli személyért, 5500-at minden egyetemistáért és csaknem 11 ezer márkát minden felsőfokú végzettségű kivándorlóért. 1970 után képesítéstől függetlenül mindenkiért 8000 márkát fizetettek. Ehhez még hozzáadódtak a Ceauşescunak küldött ajándékok”. Az 1968-tól kezdődő, a rendszerváltásig tartó adás-vétel 225 ezer németet jelentett. A diktátor bukása idején még körülbelül 125 ezer szász-sváb élt Romániában, a 2011-es népszámláláskor már csupán 25 ezren voltak. Az 1977. január 5-ei népszámláláson hét „új” nemzetiséget tüntetnek fel a kérdőíveken, köztük a székelyt (valamint szászt, svábot, macedorománt stb.), de székelynek csupán 1064-en vallották magukat. Az előzetesen közzétett eredmények szerint az országban 1 706 874, a végleges adatok szerint 1 670 568 magyar nemzetiségű lakos élt az adatfelvétel időpontjában. Példa a népszámlálás manipulatív jellegére: Moldvában a népszámlálás szerint 3813 magyar nemzetiségű lakos élt. De ha ebből a számból levonják az Erdélytől 1950-ben közigazgatásilag Moldvához csatolt Gyimesbükk kb. 2800 fős magyar nemzetiségű lakosságát, továbbá az ezer főre tehető református vallású magyar diaszpórát, kiderül, hogy a statisztikusok, nyilván nem önszántukból, a csángó magyarokat így szinte teljesen eltüntették.
1977. június 15–16-án előbb Debrecenben, majd másnap Nagyváradon találkozik az MSZMP KB első titkára, Kádár János és az RKP főtitkára, államelnök, Nicolae Ceauşescu. Magyar részről előzetesen kinyilvánítják, hogy az egyik legfontosabb célja a találkozónak „a nemzetiségek összekötő szerepének” kiemelése. A „kötetlen határ menti találkozó” után, melyen a kishatárforgalom bővítéséről, kulturális házak felállításáról, a főkonzulátusok dolgáról esett szó, Kovászna megyében a Securitate több ismert magyar értelmiségit zaklatott és házkutatásokat is tartottak. 1977. július 1-jén hivatalosan „megszűnik” Romániában a cenzúra – valójában ügyesebb, rafináltabb lesz, mint addig volt. A korábbi Sajtóigazgatóság megszűnik, de az utólagos cenzúrát ezentúl az újonnan szervezett „kiadói tanácsok” végzik. Az ellenőrzés menete: 1. a Szocialista Művelődés és Nevelés Tanácsa megyei bizottsága, 2. a megyei pártbizottság propagandaosztálya, 3. a Szocialista Művelődés és Nevelés Tanácsa Bukarestben, 4. az RKP KB Sajtóosztálya. A folyamat értelemszerűen mindenütt ugyanaz.  1978-ra teljesen eltűnik a magyar nyelv használata a közhivatalokban, a nyilvános fórumokon, még a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa ülésein is románul kell, javallt beszélni. Hatályba lép az új kishatárforgalmi megállapodás. Eszerint a kishatárforgalmi sáv 20–20 km széles. Évente 12 alkalommal utazhatnak a sávban lakók, egy-egy alkalommal hat napig maradhatnak. Arad, Nagyvárad és Szatmárnémeti nem kerül be a sávba: a kötetlen határ menti találkozó egyik fontos román sikereként. 1978. március 13–14-én az MNDT országos ülésén fölvetődik a magyar egyetemisták kihelyezésének sérelmes gyakorlata, Ceauşescu a záróbeszédében kitér erre a problémára is: „Általában szorgalmazni kell, hogy az abszolvenseket – különösen a tanerőket, de az egészségügyi hálózatban és a mezőgazdaságba kerülőket is – szülőhelyükre irányítsák, és ne küldjék őket az ország vagy a megye egyik végéből a másikba.” Ennek ellenére, a román vidékekre kihelyezettek aránya tovább nő: vagyis a főtitkári „szorgalmazást” senki nem tartja be, nem is a betartatás volt a cél. December 21-én, a már rendeletekkel kitaposott út célegyenesében új oktatási törvény születik, a nemzetiségi nyelven történő oktatás a továbbiakban opcionálissá válik. Merthogy „lebonyolíthatók a didaktikai tevékenységek”, egyszerűbben a tanítás, a nemzetiség nyelvén, de „a nemzeti kisebbségek nyelvén oktató elemi és középfokú iskolákban az oktatási tervben előírt egyes tantárgyak előadhatók román nyelven” is. Vagyis zöld jelzést kap a magyar nyelvű iskolák romanizálása. 1979. április 28–29-én Sepsiszentgyörgyön nagy sikerű országos nemzetiségi színházi kollokviumot tartanak a romániai magyar, német és jiddis színházak részvételével, majd 1980 tavaszán még egyet, a többit az „illetékesek” nem engedélyezik. Kidolgozzák a Központi Bizottság apparátusában a kisebbségi nyelvek használatának visszaszorítását jelentő intézkedéseket. Eszerint az oktatási intézményekben, a tömegtájékoztatásban és a hivatalos érintkezésben a romániai földrajzi neveket, a helységneveket, sőt, a magyar (német stb.) történelmi személyiségek neveit kötelezően román megfelelővel vagy helyesírással kell írni. A magyar földrajz- és történelemkönyveket ennek megfelelően már a következő tanév kezdetére át kell írni. (A tervet – egy időre – ejtik.) Még 1977 júliusában a Minisztertanács módosítja az oktatási törvényt. Az említett erőltetett iparosítással összefüggésben „átprofilírozza” a líceumokat: az elméleti líceumok nagy része megszűnik, helyettük különböző szakmai líceumok jönnek létre. Ez újabb alkalmat teremt arra, hogy a magyar diákság hátrányosabb helyzetbe kerüljön románul tanuló társaihoz lépest, ugyanis a népszerű szakokon, például a matematika–elektronika, matematika–informatika vagy államigazgatási jog, nem indítanak magyar osztályokat. 
A romániai magyar irodalom ebben az egyre durvuló, egyre homogenizáltabb politikai közéletben, a kisebbségek nyelvi, kulturális, oktatási jogainak, az elemi emberi jogoknak folyamatos csonkítása közepette, de a reménytelinek feltűnő politikai döntéseket még bizalommal is fogadva próbál számot vetni önmagával, a kisebbség etnikai önképével, identitásőrzésük nyelvi, kulturális, közösségi lehetőségeivel.  Kölcsönvehetjük Tamás Attila Illyés kismonográfiájának egyik fejezetcímét: a korszak az „újjáéledő remények és növekvő szorongások” kora. Mert az irodalmi beszéd, a szólás lehetőségei, minden, ezt gátló rendelkezés, törvény ellenére is, az évtized kezdetén valóban megsokszorozódtak a lapok, kiadók, a televízió, a rádió magyar adásai révén is. Említettük: a Kriterion legtermékenyebb időszaka a hetvenes évtized (más kiadók is jelentetnek meg magyar műveket, a Dácia például, Farkas Árpád Jegenyekör című kötetét is többek között). Az írók, költők, több generáció együtt, maradandó művekkel jelentkeznek, hatalmas „szellemi energiák” (Bertha) szabadulnak fel, a „veszélyeztetettség tudata koncentrálta az erőket”. Az irodalom a nemzetiség ön-megfogalmazásában segít, helyzetének sajátosságát tudatosítja. 
Ebben a bő évtizedben, a hatvanas évek legvégétől, ’70-től kezdődően jelennek meg például Sütő András: Anyám könnyű álmot ígér, Rigó és apostol, Bálint Tibor: Zokogó majom; Páskándi Géza: Vendégség, Tornyot választok (ez már a pesti Magvetőnél); Kányádi Sándor: Fától fáig; Farkas Árpád: Jegenyekör; Magyari Lajos: Csoma Sándor naplója; Király László: Kék farkasok; Szilágyi Domokos: Sajtóértekezlet című könyvei, Sütő drámatrilógiája (Egy lócsiszár virágvasárnapja, Csillag a máglyán, Káin és Ábel), Székely János: Caligula helytartója, Szilágyi István: Kő hull apadó kútba, Kányádi Sándor: Szürkület, Király László: Az elfelejtett hadsereg, Farkas Árpád: Alagutak a hóban. A sajátosság szorításában élő irodalom megsokszorozza önön képességeit. Sütő drámáiban például olyan magatartásformák jelennek meg, a kisebbségi lét elviselhetőségének olyan duális változatai, amelyek az alázat és a „felemelt fő”, az értelmes és az önpusztító, önsorsrontó ellenállás, a hit vállalhatóságának vagy megtagadásának egymással konfrontáló, választható mintáit mutatják meg (hasonlóképp  Székely János  Caligulája is). Vagy a Szürkületben, a Kányádi-monográfia írója (Pécsi Györgyi) szerint, a lengyel Zbigniew Herbert „meghökkentőnek és provokatívnak tetsző” kifejezésével az „önként vállalt provincializmus”, a „szülőföld szeretetének parancsa” fogalmazódik meg. A szülőföld pedig „nem elvont eszme, hanem a mindennapok valóságából, az emlékekből, az átöröklött hagyományokból formálódott, földrajzilag is behatárolható területen megvalósuló táj–kultúra–ember egysége”: a sajátosság tudomásul vétele és vállalása. 
(Történeti-társadalmi háttérrajzok a Farkas Árpád-monográfiában)
CS. NAGY IBOLYA. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 28. (részletek)
A hatalmi harcok és a számtalan túlkapás, visszaélés ellenére – legalábbis közvetlenül a kommunizmus berendezkedése után – anyanyelvű iskolahálózattal, kiadók létesítésével, sajtótermékek indításával támogatták a magyarság etnikai-kulturális identitásának megőrzését, és a magyarok képviseletet nyertek a párt és állam felső vezetésében, a különböző területi intézményeknél is.
Lekerült napirendről a szórvány korábbi nemzedékeinek két fő problémája, az iskola és a templom, az érdeklődés a munkásosztály hatalmát fenntartó propagandaakciók irányába tolódott el. Mivel a kommunista hatalom ferde szemmel nézett a templomba járókra, és a legtöbb magyar immár „pártvonalon” került a fővárosba, ők messze elkerülték az egyházakat.
Sokszor állították, hogy Romániára a kommunizmust a kisebbségek erőszakolták rá, de a Kommunista Párt 1947-es nyilvántartása szerint a tagság 79,59 százaléka román, 12,35 százalék magyar és 4,16 százalék zsidó volt. Nagyjából ugyanezek az arányok 1949-ben a Securitaténál is: 83 százalék román, 6 százalék magyar és 10 százalék zsidó. Lucian Nastasă szerint ezek a statisztikák is bizonyítják, hogy a magyarok és zsidók „szövetségesek voltak, de semmiképp sem a kommunizmus hatalomra kerülésének fő mozgatói”.
Igaz, hogy a magyarok jó része a két világháború között balos beállítottságú volt, ennek egyik oka azonban az akkori román politikai pártok velük szembeni ellenséges magatartásában keresendő. Sok, a különféle román kormányok nacionalista politikájával elégedetlen magyar szimpatizált a kommunistákkal, többeket be is zártak, ezért járt az a szóbeszéd, hogy a doftanai börtönben több magyar szót hallani, mint románt. Fontos szerepe volt a magyarság baloldaliságában a Szocialista Internacionálénak is, amely a nemzeti kisebbségek jogegyenlősége mellett állt ki. Voltak harcostársak, románok és magyarok, akik a börtönben ismerkedtek meg, például Gere Mihály és Nicolae Ceauşescu. Gere Mihály (1919−1997) szegény, hétgyerekes családból származó kőműves volt, kommunizmus iránti szimpátiája szegénységéből és antifasiszta beállítottságából eredt. Az illegalitásban nyolc év börtönre ítélték. Nem volt buta ember, némettudása mellett a börtönben franciául is megtanult. Egy másik munkásszármazású illegális mozgalmi, Mogyorós Sándor (Alexandru Moghioroş) tíz évet ült börtönben. Régi, még 1945-béli párttag volt Fazekas János (1926−2004) is; a székelykeresztúri tanítóképzőt járta ki, magas párt- és államfunkciókat töltött be, 1965 és 1982 között miniszterelnök-helyettes volt.
Kostyál István (1920−2013) már tizenéves korában megjárta a börtönt kommunista meggyőződéséért. 1954-ben a román hadsereg tábornoka lett, és a Szovjetunióban végzett szakirányú tanulmányokat; egész életében oroszbarát mAradt, annak ellenére, hogy 1941−1948 között Szibériába deportálták. Nicolae Ceauşescu helyettese volt a hadsereg felső politikai igazgatóságánál, de szervezkedni kezdett ellene, ezért 1970-ben megfosztották rangjától, és 1984-ben börtönbe zárták. Kulcsszerepet játszott a Ceauşescut megbuktató összeesküvésben, amiért 1989 végén visszakapta tábornoki rangját, az új hatalomban azonban már nem jutott szerephez.
A zsidó is elnyomott kisebbség volt a két világháború között, ráadásul a romániai fasiszta mozgalmak is a kommunista doktrína felé sodorták őket; sokan váltak közülük a Kommunista Párt tagjává. A magyarok mellett zsidókkal teltek meg a börtönök és lágerek; itt kerültek kapcsolatba a román kommunistákkal. Gh. Gheorghiu-Dej még héberül is megtanult hosszú ideig tartó zsidó kapcsolatai során. Az egyik legismertebb zsidó kommunista Valter Roman, azaz Neuländer Ernő, a Nagyváradi rabbi fia volt. A spanyol polgárháború veteránjaként 1944 után tábornok lett és az RKP KB-tagja, 1954-től pedig a Politikai Kiadó igazgatója; az ő fia Petre Roman, az első december utáni miniszterelnök. Voltak meggyőződéses kommunista zsidók, akik mégsem mélyedtek el a politikában, például Gáll Mátyás (1920–?), egykori politikai fogoly, egy ukrajnai megsemmisítő tábor túlélője. A külügyminisztériumban és az Agerpresnél dolgozott szerény beosztásban, majd a hetvenes években emigrált; 1989 után kiadta román nyelvű emlékiratait. A zsidók sorsáról az Antonescu-rendszer alatt Andrei Voinea ortopéd orvos is írt, akinek ugyancsak voltak magyar felmenői. Nem volt ritka a vegyes házasság sem az olyan magyarok, románok és zsidók között, akik közül egyik vagy mindkettő börtönviselt pártaktivista volt. A rettegett magas rangú pártaktivista, Vass Gizella, eredeti mestersége szabólány, Ana Pauker barátnője (mindketten besszarábiai zsidók) Vass László magyar illegalista felesége lett; ők voltak a nagyszülei annak a Bogdan Olteanunak, aki a liberális kormányzás idején (2004−2008) a képviselőház elnöki tisztségét töltötte be. Luka László, aki vasutasként az RKP Brassói (1924−1929), majd jászvásári (1932) szervezetének titkára volt, később a moszkvai legfelsőbb Szovjet tagja és Csernovic alpolgármestere (1940−1944) lett, Elisabeta Birnbaumnak, Ana Pauker titkárnőjének volt a férje; 1933−1938 között börtönben ült.
Egy másik illegális mozgalmi harcos, aki többször is ült börtönben, Grigore Preoteasa volt; felesége a kommunista-szimpatizáns Fehér Katalin, Fóris István rokona. Fehér Katalin édesanyja nyújtott menedéket 1944-ben Tatrangon Ceauşescunak két hétig, miután az a zsilvásári lágerből szabadult. 1944 után Preoteasa különböző vezető állásokat töltött be, még külügyminiszer is volt (1956−1957), felesége pedig a Párt Központi Bizottságának aktivistája lett. Leányuk, Ilinca Bartolomeu Adrian Năstasehoz ment férjhez, aki később, 2000−2004 között Románia miniszterelnöke volt; válásuk után újra férjhez ment, és negyed évszázada az Egyesült Államokban él.
Egy másik pártaktivista, a hírhedt kegyetlen belügyminiszter, Alexandru Drăghici felesége Czikó Mária volt, Elena Ceauşescu jó barátnője, illetve a Czikó testvérek, Nándor és Lőrinc nővére (ők a Magyar Népi Szövetség vezető káderei voltak, utóbbit 1948-ban a tanügyminiszter főtitkárává nevezik ki). Az 1989-es események után az óvatos Drăghici Magyarországra menekült, ott is halt meg 1993-ban. Magyarként különféle felelős beosztásban (követ, miniszter, miniszterhelyettes, a Securitate egységeinek vezénylő tábornagya, az RTV Nemzeti Tanácsának tagja stb.) volt Vincze János (Ion Vinţe) is (1910−1996), akinek felesége Constanţa Crăciun kulturális miniszter volt. Könyvelői végzettséggel, 21 éves korában lett párttag.
A magyar források nem említik Fejes Iuliu (1940−), egyetemi tanárt, az RKP KB tagját (1969−1989), aki különféle vezető beosztásban volt az RTV-nél és a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Országos Tanácsánál. Néhány magyart likvidáltak a hatalmi harcok során, köztük Fóris Istvánt, az RKP 1940–1944 közötti főtitkárát, akit Gheorghiu-Dej veszélyes ellenfélnek tartott. Rövid idővel meggyilkolása után, 1946-ban édesanyját is megölték, élettársa, a besszarábiai illegalista, Victoria Sârbu 11 évig ült börtönben. A magyarság renegátnak tartott több vezető állású kommunista magyart: Bank József erdőmunkást, Ceauşescu sakkpartnerét, és a Kolozsvári Péterfi István akadémikust, az Államtanács tagját. Ceauşescu környezetében akadtak magyarok is, elit szakemberek, például két pilóta: Imre Sándor és Suba Gyula. Egy olyan, az állam- és pártvezetés rendelkezésére álló különleges egység tagjai voltak, amelynek feladata a repülőgépes vagy helikopteres szállítás volt. Suba Gyula fia, Árpád repülőgépekre szakosodott mérnök lett, Brassóban él.
Az ötvenes évek során nemzettársai védőjeként lépett fel két magyar nómenklatúra-tag pártaktivista: Fazekas János és Gere Mihály. Fontos szerepet töltöttek be a párt nemzetiségpolitikájának irányításában, legalábbis a Ceauşescu-féle nemzeti kommunizmus brutális megnyilvánulásáig. Akit irredentizmussal vádoltak, az ő segítségükkel ezt akár meg is úszhatta, hisz volt egy döntési pozícióban lévő nemzettársa, aki szót emelhetett érdekében, aki az ügyet megfelelő megvilágításban tálalhatta. Például egy erdélyi városkában Petőfi tiltott verseit szavalták, és az ügyészség azonnal nyomozni kezdett. A pártaktivista Fazekas közbelépett, az alábbi érveléssel: igaz, hogy a résztvevők hibáztak, nem kellett volna ilyen verseket szavalniuk, de ha külföldön értesülnek arról, hogy a magyarokat azért is letartóztatják, mert a legnagyobb költőjük verseit szavalják, ez nagy fekete pont lenne Romániának. Az érvelés hatására a nyomozást felfüggesztették, és a vádakat ejtették. A Ceauşescu-diktatúra utolsó évtizedében, amikor a Securitate visszaélései elszaporodtak, nagyon sokan börtönbe kerültek, olyanok, akik – úgymond − túl sokat jártatták a szájukat. Fazekas kényszernyugdíjazása után többé nem volt, aki megvédje őket. Közismert a sepsiszentgyörgyi színész, Visky Árpád esete, aki a rendszert kritizálta sorban állás közben; barátai nem tudták megmenteni, és a rahovai börtönbe került.
(folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 31. (részletek)
A Magyar Népi Szövetség napilapja, a Romániai Magyar Szó 1947. szeptember elsején jelentkezett, a Scînteia napilapéhoz hasonló arcéllel. A lapot az RKP KB melletti Magyar Bizottság határozatával alapították, szerepe a magyarság pártközelben tartása volt, és csírájában elfojtani az esetleges elégedetlenségeket. Feltehetően az új hatalomnak rejtett célja volt, hogy Kolozsvár veszítsen az erdélyi magyarság körében betöltött kulturális és politikai súlyából.
A Magyar Szó az évtizedek során többször is nevet változtatott, legismertebb  az 1953−1989 között használt Előre. 1947-ben a lap élére főszerkesztőnek Kacsó Sándor írót hívták, felelős szerkesztőnek pedig a nagyváradi Robotos (Rubinstein) Imrét. Jóhiszeműségükhöz nem fér kétség, hittek abban, hogy eljött végre az a nap, amikor a magyarok egyenlő jogokkal rendelkeznek a románokkal, és vége szakad minden visszaélésnek. 
Kacsót, akit 1940-ben íróként és publicistaként a Romániához tartozó Dél-Erdélyben letiltottak és háborús bűnösnek nyilvánítottak, két évvel azután nevezték ki a Magyar Szóhoz, hogy kiszabadult a zsilvásári gyűjtőtáborból, ahová 1944 augusztusa és 1945 júniusa között internálták. 1947-ben került Bukarestbe, a Magyar Népi Szövetség elnöke is volt, ugyanakkor a Nagy Nemzetgyűlés tagja. Csak 1952-ben  hagyta ott a lapot és költözött Kolozsvárra. Tulajdonképpen mindvégig fenntartásokkal fogadta a kommunista párt ígéreteit, és a nemzetiségi kisebbségek jogainak betartására nemzetközi garanciákat szeretett volna kapni.
Kinevezésekor Kacsónak módjában állt megválasztani a szerkesztőség tagjait és a vidéki tudósítókat. A lap a párt propagandaeszköze lett, olyan érdekek és olyan ideológia szolgálatában, amelyekről korán kiderült, hogy nem felelnek meg a magyarság elvárásainak. A szerkesztőségnek jelentős költségvetési alapot utaltak ki, amely fölött Ana Pauker, a felső pártvezetés tagja rendelkezett, és az alkalmazottak kiváltságosoknak számítottak: nagyon jó fizetést kaptak, hamar jutottak lakáshoz, és az egész országban utazhattak szolgálati célból, riport- vagy interjúkészítésre. A napilapnak megközelítőleg 100 szerkesztője volt, és százezres példányszámban jelent meg. A magyar újságírók és írók fő találkozóhelye a Magyar Népi Szövetség kantinja, később, a Majtényi-korszak után az Írószövetség vendéglője volt. 
Hogy miképp kerülhetett valaki a Magyar Szóhoz vagy más lapokhoz, nincs konkrét adatunk. Későbbi interjúvallomásokból úgy tűnik, sokan a szerkesztők közül csak az általános iskolát végezték el, hadilábon álltak a helyesírással és az általános műveltséggel is, de „egészséges” származásuk volt. Beke György szerint a mintegy száz szerkesztőből csak vagy húsz tudott helyesen írni, a helyesírás követése a gépírónőkre hárult. A lapnál pár személyt alkalmaztak a cikkek stilizálására. Ezért fakadhatott ki nem kis malíciával Robotos Imre az egyik szerkesztőségi gyűlésen, hogy: ,,Elvtársak, szocialista sajtónk odáig fejlődött, hogy van már analfabéta újságírónk is”.
Tóth Mária  író, újságíró (szül. 1933, Aradon) 1951-ben került a laphoz; remekül illusztrálja ezt a kort a 2007-ben A társalkodónő című kötetben megjelent Roszka című elbeszélésében. „Nemcsak a sajtóban működtek félanalfabéták, hanem az állam központi intézeteinél, vagy az 1948-ban államosított üzemeknél is vezető beosztásba kerülhettek egyszerű emberek, lehetőleg szakmunkások. Így egy kolozsvári munkás, Szőcs Pál lehetett egy bukaresti olajgyár igazgatója 1949−1958 között. A magyarországi forradalom után váltották le, amikor a kisebbségi származású vezetőket igyekeztek eltávolítani a felelős beosztásokból.” 
A Magyar Szónál dolgoztak azonban valóban tehetséges újságírók, írók, költők és fordítók is; egyeseknek rossz dossziéjuk ellenére a lap vezetősége lehetőséget nyújtott a gondtalan túlélésre ezekben a zavaros időkben. Rövid ideig, alig egy évig, 1955−1956 körül a lapnál dolgozott dr. Ion Ianoşi (Steinberger János, szül. 1928) is, aki akkoriban tért vissza leningrádi filozófiai tanulmányairól. Hamarosan azonban a Bukaresti Egyetem esztétikatanára lett, számos szakkönyv szerzője. 2001-től a Román Akadémia tiszteletbeli tagja. 
Az első tehetségek közt került a laphoz Bodor Pál (szül. 1930), 1946-tól az RKP tagja, apai ágon temesvári zsidó származású. 1948-ban költözött Bukarestbe. Kikötötték, bármiről írhat, de nem érintheti a magyarság problémáit, ezért az építőipar felé fordult riportjaival. Nem sokáig időzött az újságnál. Mivel román líceumban végzett (nem lévén Temesváron magyar nyelvű fiú-középiskola), azzal szembesült, hogy nem ismeri a magyar tudományos szaknyelvet. Ezért a kolozsvári egyetemen folytatta tanulmányait, és csak 1967-ben tért vissza Bukarestbe. Rövidesen a tévé és rádió kisebbségi adásainak igazgatója lett, majd miután leváltották, visszatért az Előréhez.
Egy másik markáns személyiség a zágoni származású, brassói születésű Domokos Géza (1928−2007). Már az ötvenes évektől, még moszkvai diákként, kulturális és politikai beszámolókat küldött a lapnak. (...) Mindenki úgy emlékszik rá, mint aki „tiszta” tudott maradni, annak ellenére, hogy fontos tisztségeket töltött be, legalábbis 1984-ig, amikor kitették a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsából.  Bodor és Domokos egyaránt a professzionalizmus és ugyanakkor a jellemesség példaképei voltak. Sok diplomáciai készséggel, kompromisszumokon keresztül, de bátran védelmezték a magyar kultúrát. Rendkívüli önzetlenségről tettek mindketten tanúbizonyságot, mindig készek voltak segítségére sietni magyar honfitársaiknak, nemcsak szakmai, hanem személyes ügyekben is.  A párt lapjának újságírója volt a temesvári Majtényi (Mann) Erik (1922−1982) is. Militáns antifasisztaként a zsilvásári lágerben is ült, később, német neve miatt Oroszországba deportálták (tulajdonképpen zsidó származású  volt). A munkásosztály ügyének költőjére társai különc és rendkívül bőkezű emberként emlékeztek. Otthona a Kiseleff út közelében nyitva állt bármelyik Bukarestbe utazó magyar író előtt. Nemcsak szállást adott, de pénzt is, előzetesen egy-egy cikkért, amit majd az Előre Napló című rovatában jelentetett meg. Majtényi helyben, a lap kasszájából származó pénzből fizette a 200 lejes honoráriumot.  (Meg kell jegyeznünk, hogy a 60-as években egy havi egyetemista ösztöndíj, amely fedezte a szállást és a teljes ellátást, 300 lej, egy kezdő tanár fizetése 1 150 lej volt.) Majtényi egy vendéglő közelében lakott, ez lett az „irodája”, és akárhányszor megjelent, a zenekar a Rákóczi-indulóval fogadta. Ugyancsak nagyvonalúan adott kölcsön vagy pénzelt vidéki dokumentációs utakat első osztályú vonatjegyekkel és 65 lejes napidíjjal az Irodalmi Alapból. A lapnál dolgozott egy időben a költőzseni Szilágyi Domokos is. Felesége, Hervay Gizella költő, különféle bukaresti magyar lapok munkatársa, 1959−1961 között a magyar iskolában is tanított.    Ehhez a nemzedékhez tartozik Halász Anna is. Nagyváradi zsidó lévén, csodával határos módon menekült meg a náci lágerekből, 1948-ban költözött Bukarestbe. Egy másik, ugyancsak zsidó származású újságíró, Szász János, valamivel később, 1956-ban került Temesvárról Bukarestbe. Riporterként, később a kulturális rovat szerkesztőjeként dolgozott a lapnál, évekig vezető beosztásban, 1968−1977 között titkár volt az Írószövetségnél.
A magyar forradalom nagyon felkavarta a kedélyeket az Előrénél. A lap vezetőségét bosszantotta, hogy az események bemutatásánál kizárólag az Agerpres sajtóközleményeit használhatták. Ez a megszorítás hiteltelenné tette őket, hisz az erdélyi magyarság a Kossuth Rádióból is tájékozódott, s feltűnő volt, hogy az Előre hamis információkat közöl. A lap vezetősége ezért kihallgatást kért Leonte Răutunál, az RKP KB Propaganda és Kulturális Osztályának főnökénél.  1957-ben elbocsátottak mindenkit, aki lázadozni mert, köztük Robotos Imrét is, évekig zaklatták őket, egyeseket kivándorlásra kényszerítettek. Robotost kirúgták a pártból is, és tíz évig nem közölhetett. 1986-ban kivándorolt Magyarországra, ahol megírta emlékiratait, mely 1997-ben jelent meg Nagyváradon Pengeváltás címmel.   
Robotos helyébe egy újságíró-katonatisztet, Szilágyi Dezsőt nevezték ki, aki bár magyar középiskolába járt, jobban tudott románul, mint anyanyelvén – ez a lapnál nagyon sokakat irritált. 1945-től volt párttag. Karrierje kezdetén kirúgták egy szatmári laptól, mert elkövette azt a figyelmetlenséget, hogy a párt főtitkárának beszédét nem a címlapon hozta. Büntetésképpen Bukarestbe küldték a sorkatonaságot letölteni, ahol egy repülős újsághoz került szerkesztőnek. A magyarországi események alatt Budapesten volt sajtókiküldött, feladatát a párt megelégedésére látta el. Jutalma az Előre főszerkesztői széke volt 1957 márciusától. Hű pártkatona maradt, 1965-ben az RKP KB tagja lett, 1980-tól képviselő. Mégis volt bátorsága támogatni a kegyveszett írókat és a volt politikai foglyot, Páskándi Gézát. Az Előre lassacskán azok menedékhelyévé vált, akiket más lapoktól elbocsátottak, vagy beadták lemondásukat, így adott időben az Írószövetség magyar tagjai közül sokan dolgoztak  itt. 1989 decembere Szilágyit még a főszerkesztői székben találta, ekkor lemondani kényszerült. Mint minden lapnál, az Előrénél is volt cenzor. A legismertebb Rozenberg Sándor, aki „egy kolozsvári olvasó” név nélküli álcája mögé bújva jelezte az esetleges eltéréseket a párt vonalától. 1989 után is a szerkesztőség tagja maradt, ahonnan a Zsidó Szövetség egyik alsóbb vezető állásába vonult vissza. Bányai Éva interjúiban egy másik cenzort, Iosif Ardeleanu (Adler Döme) nevűt is emlegetnek. A lapindítás 60. évfordulója alkalmat adott a megemlékezések mellett az elemzésre is. Mindannyian tudjuk, mi állt az Előre mögött, vallotta Cseke Gábor: árulások, kompromisszumok, hazugságok – és a politikai kontextus nem lehet kifogás. Besároztuk egymást és magunkat, és az egyetlen, amit az újság egykori közreműködői tehetnek, hogy némán fejet hajtanak.
A lapindítást behatóbban a sepsiszentgyörgyi származású Szonda Szabolcs publicista, a bukaresti Hungarológiai intézet tanára, jelenleg a Kovászna Megyei Bod Péter Könyvtár igazgatója elemezte. Tanulmánya része egy 2001-ben elindított, a bukaresti magyar értelmiséget célzó kutatásnak, melyet dr. Molnár Szabolcs koordinált, és a Magyar Tudományos Akadémia Arany János Alapítványa finanszírozott.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az ’56-os forradalom és Marosvásárhely
A vásárhelyi egyetemisták a forradalom idején
(Folytatás november 4-i lapszámunkból)
A legkényesebb helyzet a városban, az első napokban az OGYI-n körvonalazódott, hiszen pillanatok alatt kialakult egy annyira feszült hangulat, amit nehezen lehetett kezelni. Az egyetemisták megfogalmazott követeléseire gyors megoldásokat kellett találni. Egy Vargancsik Lajos nevű egykori aktivista visszaemlékezése szerint is a ma- gyarországi eseményekre a leginkább érzékenyen reagáló diákságot kellett lecsitítani. "Kiadták a parancsot – mondja a kérdezett –, hogy el kell menni a kantinba, bentlakásba, mindent rendbe kell tenni, vécét rendbe rakni, villanykörtéket tenni. Látta volna valaki ezeket, az ilyeneket, mint Bodor,1 két WC-ülőkével hogy futott fel a diákbentlakásba, szóval úgy meg volt bolondulva mindenki, azt sem tudták, mit csináljanak. […] Csupor2 azt mondta, hogy menjenek fel a Somostetőre, mert azt hallották, lesz ott valami diákgyűlés. Menjenek, nézzenek szét. Mondom, jó. […] Csupor ideadta az autóját a sofőrjével, Pötörkével, idős pasas volt. Beültünk, azt mondta Csupor, ő is jön. Beültünk, elmentünk, ahol most van a Ceausescunak3 a háza (A Somostető alsó felén – sz. m.). Akkor még erdő volt ott. Megállt a sofőr, hogy addig, és nem tovább hajlandó menni. Kiszállunk, én mentem Bugyival,4 Csupor Branissal, ketten kétfelé. Na, elmegyünk, s a sofőr is kiszállt, s elment a kerítés mellé: Elbújt, nem mert az autóban maradni. Félt. Mi zsebre vágott kézzel be az erdőbe, kétfelé. Aztán jöttünk, találkoztunk. Sehol senki. Aztán leesett nekünk is a 25 banis, hogy gyorsan húzzunk el, amíg tényleg nem lesz itt valaki, meg nem vernek."5
Egy hónappal a forradalmi események után, gyors, de óvatos adatgyűjtések alapján kezdetét vette az egyetemi mozgalom vezetőinek, hangadóinak a felelősségre vonása. Már a december 15-16-ára összehívott tartományi pártkonferencia előtt, a tartományi pártbizottság december 10-i jóváhagyásával az egyetemről kizártak három diákot: Vajna Tamást és Vajna Ágnest, valamint Kondráth Gézát, mivel "a MNK-beli események alkalmából bizonyítékát adták rendszerellenességüknek, és mert az első két hallgató földbirtokos családból származik, a harmadik pedig egy Csík rajonbeli felforgató szervezet tagjaként 4 évig volt börtönben".6 Mások kizárási ügyét vagy más szankciókkal való megrovását, mivel az azokat terhelő iratokat nem találták megfelelően dokumentáltnak, elnapolták. Róluk a következő években döntöttek, állandó megfélemlítő nyomás alatt tartva nemcsak a hallgatókat, hanem a tanárokat is.
Az Orvostudományi és Gyógyszerészeti Intézet hallgatóinak a forradalom ideje alatti magatartásáról értesülünk a tartományi pártbizottság bürójának 1956. decemberi 27-én tartott rendkívüli ülésén elhangzottakból is, amelyen az intézet megújított Ifjú Munkásszövetség (IMSZ) bizottságába választott, de a városi pártbizottság által kifogásolt négy diák ügyét tárgyalták. Az ülésen részt vett Badioc Ioan, Valter István, Vargancsik István, Molnár János7, Bugyi Pál, Fodor Géza8, György Ambrus9, Alexandru Ratiu10, König József11, valamint és Gere Mihály12 a Román Munkáspárt Központi Bizottsága részéről. Az ülés első tárgya egy 105 tagú kínai küldöttség fogadásának megszervezése volt, amit hamar megtárgyaltak. A második pont, amelynek megbe- szélésére meghívták Erdélyi Lajost, a tartományi pártbizottság tudomány- és művelődési osztályának vezetőjét, Kopándi Sándort, az IMSZ központi bizottságának küldöttét, és egy Kiss nevű hölgyet, a IMSZ helyi vezetőségének képviselőjét is. Amiért Fazekas János a két központi bizottsági tagot, Gerét és Kopándit Vásárhelyre küldte, az nem volt egyéb, mint az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet IMSZ szer-vezetében kialakult helyzetnek a párt számára kényessé vált ügye.
A fő gond az volt, hogy a városi pártbizottság, bizonyos nyilvánosságra nem hozható információkra hivatkozva, elutasította négy egyetemistának – Piros Ferencnek, Ferenc Ernőnek, László Ildikónak és Nagy Lajosnak13 – az Intézet IMSZ-vezetőségébe történt megválasztását. Az egyetem ifjúsági szervezetének vezetőségéből eltávolított Piros Ferenc azonban írásbeli folyamodvánnyal fordult a városi IMSZ-bizottsághoz az intézkedés ellen, kihangsúlyozta eddigi elismert és méltányolt tevékenységét, követelve eltávolításának nyilvános megokolását az évfolyam előtt. Emiatt a tartományi pártbizottságra hárult a nyilvánosságra hozható okok keresése, közzététele és a városi párthatározat megerősítése. Fazekas utasítására a városba érkezett Gere és Kopándi, három napon át megbeszélést folytatott az egyetem vezetőségével, az intézeti és a városi pártbizottság tagjaival, valamint a tartományi és városi IMSZ-bizottságokkal, de szóba álltak több egyetemi hallgatóval is. Miután Erdélyi Lajos ismertette a tájékoztatót és az OGYI oktatási munkájának a javítására tett javaslatokat, Gere ismertette küldetésük célját: az egyetemi IMSZ vezetőségébe választott, de kifogásolt négy személy megválasztását elutasító városi párthatározat alaposságának a kivizsgálását. A megbeszélések során az intézet vezetősége, pártbizottsága és a diákok egy része is a kizárási határozat visszavonását kérte, mert ez szakadást okozott az ifjúsági szervezet és a diákság között.
A vita során elhangzottakból megtudhatjuk, hogy az intézet pártbizottságának titkára, egy Horváth nevű tanár (vagyis dr. Horváth Miklós orvosprofesszor) állítása szerint "a diákoknak nincs bizalmuk a Kádár-kormányban, mert behívta a szovjet csapatokat". Az összegyűltek ezt a magatartást úgy értelmezték, hogy a diákok szerint ezt a kormányt egy más, reakciós kor-mánnyal kell helyettesíteni. Amikor diákszövetség megalakulása során a tartományi pártbizottság részéről kiküldött Valter István14 megkérdezte a vezetőségbe jelölt Pirostól, hogy miként viselkedett a ma- gyarországi események alatt, a diákok kórusban kiáltották, hogy erre nem köteles válaszolni. Bugyi Pálnak, a tartományi néptanács elnökének szavai szerint: "Amikor a magyarországi események voltak, ezek újabb és újabb követelésekkel jöttek."15
Az egyetemisták általános hangulatát König József így jellemezte: amikor a magyarországi eseményekről volt szó, megtagadták, hogy beszéljenek róla, mert még mindig kitartanak amellett, hogy ott nem ellenforradalom volt, és kételkednek Kádár kormányában, a szovjet csapatok segítségében.
Gere a következőképpen jellemezte a négy egyetemistát: László Ildikó apja szociáldemokrata volt, de párton kívüli tanító, ő merész követeléseket megfogalmazó személy, de nem voltak ellenséges kijelentései; Nagy Lajos aktív és szakmailag jól felkészült, de az Ady-kör szabályzatának a szerkesztésekor megnyilvánulásai követelőzőek, szemtelenek voltak, és a magyarországi eseményekkel kapcsolatosan nem nyilvánított "helyes" magatartást; Piros, aki IMSZ-titkár volt, aktívan tevékenykedett az ifjúsági szövetségben, tekintélye van, sokat foglalkozott művelő-dési kérdésekkel, és soha sem nyilatkozott "hülyén", még a magyarországi ese-ményekkel kapcsolatosan sem, amikor mások azt hangoztatták, hogy nem kell marxizmus, ő mindig védelmébe vette azt, de a magyarországi eseményeket nem ítélte el, és a háttérben ellenünk beszélt; Ferenc Ernő ellen nincsenek adataink, a kulturális életben aktív szerepet játszott, a tánccsoport lelkes tagja, csak azt hozhatjuk fel ellene, hogy az apja leventeparancsnok és horthysta tiszt volt. Kiegészítésként Bugyi Pál megjegyezte, hogy megoldotta Nagy szüleinek az adóügyét, de ő azt csak flegmatikusan vette tudomásul. Vele kapcsolatosan György Ambrus is megjegyzi, hogy Nagy magatartását társai elítélték, mégis a titkos szavazás során rászavaztak, még a hat párttag is. És azt is közli a résztvevőkkel, hogy még Horváth párttitkár véleménye szerint is helytelen volt a szovjet csapatok behívása.16
Az ismertetés után a résztvevők arról vitatkoztak, hogy milyen megokolásokat találjanak a négy egyetemistának az ifjúsági szervezet vezetőségéből való kizárására. Főként Piros és Ferenc esete volt kényes, mert azoknak erkölcsi joguk volt kitartóan követelni a kizárás nyilvános megokolását, mivel kollégáik széles körű bizalmát élvezték. Pirosnak nyilvánosan csak azt róhatták fel, hogy november 7- én megtagadta a felvonulásban való résztvételt. A hozzászólásokból kitűnik, hogy a nem megerősítés, vagyis kizáró ok a nevezetteknek a forradalom idején tanúsított "helytelen" magatartása volt. Végül is a megokolások további dokumentálása mellett jóváhagyták a kizárási határozatot.
A december 27-i határozatot az 1956. december 15-16-án Marosvásárhelyen tartott tartományi pártkonferencián elhangzottak szellemében hozták. A konferencia Gheorghe Gheorghiu-Dej17országos pártfőtitkár vezetése alatt zajlott, fő témája az 1956-os események értékelése volt. A főtitkár az ifjúsággal való hathatósabb foglalkozást tekintette elsőrendű feladatnak. Többek között a következőket mondta: "Az ideológiai munka terén mindenképpen le kell vonni a következtetéseket. Vegyék figyelembe a fiatalság, az értelmiség gondjait. Látható, hogy az ellenség megcélozta a marosvásárhelyi fiatalságot, meg a temesvárit (ott azért kevésbé), s más helyek ifjúságát is. Nem elégedhetünk meg azzal, amit eddig tettünk, meg kell nyernünk az ügyünknek a fiatalokat. Tudnunk kell, hogyan nyerhetjük meg őket céljaink számára úgy, hogy ne az idegen rádióadók befolyásolják őket, hanem mi. Az osztályharc objektív törvény a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet idején, még akkor is, ha ezt tagadni fogják. Mi nem foglalkoztunk kellőképpen a fiatalsággal, a tanulás kérdésével, kiengedtük ezt a dolgot a kezünkből, ez a valóság. Megbeszéltük ezt a kérdést a Központi Bizottságban: valóban kiengedtük ezt a dolgot a kezünkből. Nem engedhető meg, hogy ne tudjuk, mi történik egy egyetemen."18
A párt Központi Ellenőrző Bizottsága 1957-ben megvizsgálta az OGYI-n tapasztalható pártideológiai felkészültséget, az egyetemi hallgatók és tanárok beállítottságát illetően, az 1956. októberi események során tanúsított magatartásukat véve alapul. Az ellenőrzés megállapításait tartalmazó jelentés arról tájékoztat, hogy a 960 egyetemistából majdnem 200 "provokatív" módon viselkedett a forradalom alatt.19
1 Bodor András a marosvásárhelyi városi Néptanács Végrehajtó Bizottságának alelnöke 1953-tól.
2 Csupor Lajos (1911–1985) kommunista politikus. 1945–1946-ban a marosvásárhelyi városi rendőrség főnöke, 1946–1950 között különböző pártfunkciókat töltött be Marosvásárhelyen, 1951–1952-ben Sztálin tartományi párttitkár, 1952–1960 között a Magyar Autonóm Tartomány, 1960–161 között a Maros-Magyar Autonóm Tartomány első titkára, 1952–1969 között nemzetgyűlési képviselő.
3 Ceausescu, Nicolae (1918–1989) kommunista politikus, államfő. 1945-1989 között az RMP Központi Bizottságának tagja, 1955-től a Politikai Bizottság tagja is, 1954-től a párt egyik titkára. 1949-1950-ben mezőgazdasági miniszterhelyettes, 1950-1954 között honvédelmi miniszterhelyettes, 1956 januárjától a párt agrár- és adminisztratív osztályainak vezetője, 1965-től a párt főtitkára, 1974-től a Román Szocialista Köztársaság elnöke. A pártfőtitkár- államfőnek az ország számos helyén építettek luxusvillákat, ahol látogatásai alkalmával megszállt. Ilyen volt a somostetői is.
4 Bugyi Pál (1919 – ?) 1952–1958 között a Magyar Autonóm Tartományi Néptanács Végrehajtó Bizottságának elnöke.
5 A visszaemlékezést idézi NOVÁK CSABA ZOLTÁN: A barikád "másik" oldalán. 1956 és az RKP magyar káderei. Wikipedia, 2011.
6 MmNL, RKP Maros-Magyar Autonóm Tartományi Pártbizottság lt, 145/1956. sz., 116. A jegyzőkönyv közölve: BOTTONI 2006, 198.
7 Molnár János a Román Munkáspárt Magyar Autonóm Tartományi pártbizottságának egyik titkára.
8 Fodor Géza a Román Munkáspárt Magyar Autonóm Tartományi pártbizottságának egyik osztályvezetője.
9 György Ambrus a Román Munkáspárt Magyar Autonóm Tartományi pártbizottságának egyik osztályvezetője.
10 Ratiu, Alexandru (1913 – ?) 1952-től a Steaua Rosie újság főszerkesztője.
11 König József 1956-ban a Magyar Autonóm Tartományi Pártkollégium elnöke volt.
12 Gere Mihály, a Román Munkáspárt Központi Bizottsága propagandaosztályának egyik főnökhelyettese, 1965- től a Központi Bizottság póttagja, 1966-tól a titkárság tagja, a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsának alelnöke, majd 1979-től elnöke, 1989-es események után letartóztatják és elítélik.
13 Marosvásárhely 1956–1959 közötti eseményeiről átfogó képet nyújt DR. NAGY LAJOS rétyi körorvos, a rendszer egykori szenvedő alanya Életünk kórtörténete (Pallas-Akadémia, Csíkszereda) című könyvében, tizenkét sorstársának visszaemlékezéseivel és korabeli hivatalos dokumentumokkal kiegészítve. Kitért arra is, mi lett a gyűléseken megbélyegzett "ellenséges elemek" további sorsa. Kuna Tibor gyergyócsomafalvi "kulákivadék" Balánbánya főorvosa, Bárányi Ferenc és felesége, László Ildikó megbecsült orvosok és közéleti személyiségek Temesváron, Katz Pál igazgató-főorvos Zilahon, Piros Ferenc kórházalapító főorvos Marosvásárhelyen, Tóró Árpád népszerű szakorvos Székelyudvarhelyen, Szász István Tas a kolozsvári mentálhigiéné megszervezője, Kiss András Belényesen, majd Nagyváradon főorvos. (Ismertetőjét lásd: Barabás István: Az élet fonákja. Nehéz leckék. Hargita Népe 2008. október 21.)
14 Valter István (1925–2010?) 1956-ban a Román Munkáspárt Magyar Autonóm Tartományi Bizottságának egyik tagja, a tartományi pártiskola igazgatója, később a Vörös Zászló főszerkesztő-helyettese.
15 MmNL, RKP Maros-Magyar Autonóm Tartományi Pártbizottság lt, 145/1956. sz., 340-349.
16 Uo. 346-347.
17 Gheorghiu-Dej, Gheorghe (1901–1965) vasúti munkás, 1945–1965 között a Román Kommunista (Munkás) Párt főtitkára. 1945 után közlekedésügyi és ipari miniszter, 1948- 1952 között a Minisztertanács első helyettese, 1952–1956 között miniszterelnök. Megjegyezzük, hogy a pártfőtitkár az autonóm tartomány megalakulása után először járt annak székhelyén.
18 MmNL, RKP Maros-Magyar Autonóm Tartományi Pártbizottság lt, 140/1956. sz., 86-104. A főtitkár beszéde, magyarra fordítva, teljes egészében közölve: PÁL-ANTAL 2006, 259-273.
19 Ua. 175/1957. sz., 240
Pál-Antal Sándor
Népújság (Marosvásárhely)

Illúziók ideje
Novák Csaba Zoltán (szerk., kísérőtanulmány): Aranykorszak? A Ceauşescu rendszer magyarságpolitikája 1965-1974. Források a romániai magyarság történetéhez. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2011, 574 oldal.
Novák Csaba Zoltán fiatal történész, a Román Tudományos Akadémia marosvásárhelyi Gheorghe Şincai Kutatóintézetének tudományos munkatársa, akinek munkássága a kommunista időszak kisebbségkutatásában már komoly eredményeket hozott.[1] A könyv egy hosszabb kutatási folyamat eredménye, összefügg a szerző doktori disszertációjával. Tulajdonképpen egy dokumentumkötetről van szó: a bevezető egy több mint százoldalas tanulmány, melyet a címben megjelölt korszakra vonatkozóan korabeli dokumentumok, jegyzőkönyvek, statisztikák segédletek, hivatalos kiadványok követnek. A felsorolt dokumentumok forrása főleg a román nemzeti történeti levéltár (Archivele Naţionale Istorice Centrale, ANIC), a volt biztonsági titkosszolgálat levéltára (Archivele Consiliului Naţional pentru Studierea Archivelor Securitaţii, ANDJC), illetve több megyei (Kovászna, Hargita, Maros) levéltár.
A kötet mind külalakjában, mind felépítésében a sorozat korábbi köteteinek mintáját követi.[2] A fedőlap igencsak kifejező: a fényképen Ceauşescu 1966-os marosvásárhelyi látogatásán, a Teleki Tékában látható, körülötte pedig helyi pártképviselők, értelmiségiek. Megfigyelhető, hogy a tükörképen, amelyen ugyanaz a kép szerepel, csupán a pártvezér képe marad élesen, a többiek elhalványulnak mellette, jól szimbolizálva a korszak kádercseréit, amelyekről a könyv is részletesen beszámol.[3] Érdekes, hogy kötet megjelenése egybeesik egy országos nosztalgiahullámmal, amelyről nemrégiben végeztek felméréseket. Eszerint a romániai lakosság majdnem fele úgy véli, hogy a kommunizmus idején jobb volt az élet.[4] Erre a hazai filmipar is ráharapott, s ennek megfelelő produkciókkal jelentkezett az elmúlt években.[5]
A kötet előszavában ismerteti azon változásokat, amelyek az 1945 és 1989 közötti korszak kutatásában történtek. A témára vonatkozó szakirodalom és kutatási projektek bemutatása után Novák Csaba Zoltán kiemeli, hogy a dokumentumok kiválogatásakor három tartalmi szempontot vett figyelembe:
azok az iratok amelyek közvetlenül említik vagy érintik a magyar kisebbséget,
azok az iratok amelyek részben említik, de nemzetpolitikai szempontból nem tartoznak az erdélyi magyarságra, illetve
azok az iratok, amelyek nem említik közvetlenül a kisebbségeket, de nagymértékben meghatározzák azok alakulását, helyzetét).
Szerzőnk a Nicolae Ceauşescu nevével fémjelzett időszakot két részre osztja. Az első korszak 1965 és 1974 közé tehető (értelemszerűen a kötet is ezt a periódust célozta meg), míg a második 1974-től az 1989-es változásokig tartott. Az említett korszakolás, illetve a tartalmi szempontok leírása egy bonyolult struktúraként érthető, ami bizonytalanságot vetíthet elő a könyv lehetséges célközönségének meghatározásakor.
A kutatásokat megnehezítette a még rendezetlen források használhatatlansága, illetve az, hogy korszak forrásanyagában rengeteg az egyáltalán nem vagy csak részben kutatható állomány. A rendelkezésre álló magyar és román nyelvű forrásanyag a korszerű kutatási módszerek használata miatt így is a kötet komoly erőssége. A szerző fontosnak tartja aláhúzni, hogy bár a kötetben megjelölt periódusban nagymértékű elnyomás és diszkrimináció érte az erdélyi magyarságot, a könyv nem probléma- vagy sérelemkatalógus.
Az előszót követő bevezető tanulmány egyrészt választ ad azokra a kérdésekre, amelyek az elemzett korszakkal kapcsolatosan feltehetőek (például a címre, amely szintén kérdőszóból áll: „Aranykorszak” volt-e ez egyáltalán az erdélyi magyarságra nézve?). Másrészt pedig segítséget nyújt a több mint négyszáz oldalnyi dokumentum értelmezéséhez, kontextusba helyezéséhez. Az előtanulmány bevezetője mindössze két, tömérdek lábjegyzettel ellátott oldalba sűríti az 1944-1964 közötti húszéves periódust, mivel ennek a korszaknak komoly szakirodalma van (és nem tartozik a kötet tárgyához).
A következő fejezet az előbbinél már hosszabb terjedelemben taglalja az 1964-től kezdődő folyamatokat, amelyek Románia számára az úgynevezett „külön utas” politika folytatását jelentették, illetve a későbbiekben Ceauşescu hatalmának konszolidációját hozták. A „Deji örökség” felvázolásában fontos szerepet kap a „függetlenségi nyilatkozatként” elhíresült pártdokumentum, amely a szocialista országok egymás belügyeibe való beavatkozását ítéli el (Nyilatkozat a Román Munkáspárt álláspontjáról a nemzetközi kommunista és munkásmozgalom kérdéseiben, 103-111.o.). Pozitívum, hogy Novák Csaba Zoltán nem csupán a belpolitika pontos ismertetésére törekedett; a fejezetben helyet kap a külpolitikai irányzatok vizsgálata is, illetve ezek hatása Románia nemzetközi kapcsolataira.
A tanulmányban szerzőnk elméleti kérdést is boncolgat. A nacionalizmus megjelenése a politikumban különféle diskurzusokat szült a „szocialista nemzet” fogalmának meghatározásakor. A Nicolae Ceauşescu-i új vezetés a Dej-i merevséggel szemben jobban odafigyelt e fogalom meghatározására, amennyiben a nemzet fogalmába tartozónak tekintette a kisebbségeket is. Az erre az elvi alapra épülő új politika fő hivatkozási pontját Ceauşescu 1965-ös székelyföldi látogatása jelentette.
A tanulmány következő fejezete egy bel- és külpolitikai szempontból egyaránt fontos pillanatot, az 1968-as eseményeket vázolja fel. Az esztendő történései a külpolitikában, majd a belpolitikában is sikert hoztak Ceauşescu számára. A magyar kisebbség három fejleményt értékelt kedvezően: a közigazgatási reformot, a magyar értelmiségiekkel való találkozót és egyeztetést, valamint a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsának (MNDT) létrehozását. A fejezetben mindhárom intézkedésről külön elemzést olvashatunk. Az új közigazgatási reform, a megyésítésekkel járó bonyodalmas folyamat nem jelent újdonságot a szerző számára.[6] Ez a folyamat konfliktusoktól sem volt mentes. Egyrészt a kérdést a párton belül is viták kísérték, akárcsak a székelyföldi megyékben.
A pártvezetés két lehetőséget, a „nagy székely megyét”, illetve a „kis székely megyét” mérlegelte. A politikusok véleménye megoszlott, ám Ceauşescu türelmesen reagált, figyelmet fordított az érintett területek lakosságának igényeire is. Fazekas János szerepe fontos volt e folyamatban, ugyanis a kezdetektől részt vehetett a tárgyalásokon, és a magyarság képviselőjének is tekintette magát ebben az ügyben. (Tőle származik a megyék későbbi elnevezése – Hargita és Kovászna – is.) Lokális szinten a „nagy székely megye” lehetősége három város közti konfliktust eredményezett: Csíkszereda, Székelyudvarhely és Sepsiszentgyörgy egyaránt pályázott volna a megyeszékhelyi státusra. Végül Kovászna megye megalakulását követően az előbbi két város között folytatódott a vita, amely olyannyira eldurvult, hogy Csíkszeredában tüntetés szerveződött, miután a tervezetben a pártvezetés Székelyudvarhelyt jelölte meg megyeszékhelyként. Egy csíki küldöttség ellátogatott Bukarestbe, és végül Ceauşescu engedett a követelésnek, ismét „türelmességet és odafigyelést tanúsítva.”[7]
A romániai magyar társadalommal való kiegyezési törekvés másik nagy lépését a párt a magyar értelmiségiekkel és pártkáderekkel való találkozóval próbálta elérni. A ritka alkalomnak számító esemény során (1949 óta nem volt erre példa) a kisebbség képviselői egy problémakatalógust állítottak össze, de a felvetődött gondok megoldása nem járt teljes sikerrel. Az egyik fő vita a romániai magyarság jogi státusának elismerése körül zajlott. Mivel a pártvezetés nem ismerte el (továbbra sem) a nemzeti kisebbségek kollektív jogait, elvetette a statútum elkészítését. A másik stratégiai téma az oktatás kérdésköre volt, azonban néhány magyar tannyelvű osztály indítását leszámítva itt sem történt komoly előrelépés. A megbeszélés következményeként a kultúra világában lett a legkézzelfoghatóbb a változás: létrehozták a Kriterion Könyvkiadót és A Hét című kulturális-közéleti hetilapot (továbbá emelték a meglévő magyar sajtótermékek példányszámát). Ekkortájt indultak el (néhol újra) a román televízió és rádió magyar nyelvű adásai is.
A hangos kisebbségi elégedetlenségtől mentes hátország biztosításának szándéka külpolitikai fejleményekkel magyarázható. Bár Ceauşescu nem értett egyet a Dubcek-fémjelezte lazítással, elítélte a csehszlovákiai intervenciót. Az ezt követő sikerek, illetve politikai csúcspont elérése után rögtön Székelyföldre látogatott, ahol több beruházást ígért, és magyarul is köszöntötte az embereket – ez szintén emelt népszerűségén. Az MNDT létrehozásával a magyarság egy olyan fórumot kapott, amelyben a párttal való kapcsolattermés és problémamegoldás lehetőségét láthatta. Az események arra utalnak, hogy ezen gesztusokkal a legfelsőbb vezetés a székely identitás tudatos elsorvasztására törekedett: a lokális önazonosság alakítása szinte versengésbe sodorta egyes régiók azonos nemzetiségű lakosait.
Az 1970-es évek elejét Ceauşescu számára a teljes belpolitikai siker jellemezte. Az események további menetét meghatározta az 1971-ben kihirdetett, „júliusi tézisekként” ismert ideológiai önmeghatározás. A tanulmány következő részét a júliusi tézisek következményei és ezek lehetséges értelmezései alkotják. A következményekhez sorolható a nagymértékű szisztematizálási tervek (értsd: falurombolások) beindítása, amelyek több száz magyarlakta falut érintettek. Ehhez hozzájárult az erőszakos iparosítás, amely a román munkások addig magyar többségű városokba történő – nyilvánvalóan asszimilációs szándékú – betelepítésével járt. Az ideológiai szigor és az ezzel járó káderrotáció bevezetése a párthoz lojális, de túl sok hatalomra szert tevő helyi vezetők leváltását vagy egyéb funkciókba való kinevezésüket eredményezte.
A magyar politikai és kulturális elit alakulásának elemzése szintén nem új téma a szerző számára.[8]Megtudhatjuk, hogy volt rá példa arra, magyar káderek bejuthattak a legfelsőbb vezetésbe (KB, VB, PB, minisztériumok stb.), az efféle karrierhez azonban bizonyos feltételek szükségeltettek: a kézenfekvő párthűség mellett számon tartották a megfelelő családi hátteret (elvárt volt munkás- vagy parasztcsaládból való származás), és az illető káder viszonyulását az 1956-os és 1968-as eseményekhez. Fontos volt továbbá különválasztani a nemzeti és a politikai identitást. A tanulmányban a két legtöbbször előforduló társadalomszervezésre befolyással levő személyiség, Fazekas János és Király Károly esete egyedinek számít. Nem véletlen, hogy Novák az erdélyi magyarságot érintő kérdésekben mindkettejük munkásságát kiemelten értékeli.
A tanulmány utolsó két fejezete már az összegzést, következtetéseket és a kiértékelést tartalmazza. Kiderül, hogy a romániai magyarság mikortól és hogyan jelentett belbiztonsági problémát, és a pártvezetés miként próbálta a Securitate révén ellenőrzése alá vonni a kisebbséget.[9] A korszakot egyértelműen az 1974-es XI. kongresszus zárta, amelyen többek közt Ceauşescut államfőnek választották. Érdekes figyelni a diktátor képének a kötet tanulmányából, dokumentumaiból kirajzolódó változását, amelynek során a politikus elveszítette a kezdetben a nemzeti kisebbségekkel szemben tanúsított türelmét. Ezen időszaktól leértékelődik a korábban korszakjellemző három elem: külpolitikai téren a Szovjetuniótól való eltávolodás, gazdasági szempontból az életszínvonal növelése, valamint az értelmiségiekkel való kiegyezés a belpolitikában.
A forrásokban nem szűkölködő tanulmányt a dokumentumok követik, a tanulmányhoz hasonló felosztásban, időszakolásban.[10] A dokumentumok fordítását és jegyzetekkel való ellátását, kiválogatását Novák Csaba Zoltán és Kuszálik Eszter végezte. A kötet végén található háromnyelvű (magyar, román, angol) rezümén kívül a hely-, intézmény- és személynévmutató, valamint a kulcsszemélyek életrajzi adatainak felsorolása adatbázisjelleget ad a könyvnek. A kötet célközönsége nem tisztázott, de a leírt korszakkal foglalkozó kutatóknak mindenképpen hasznos és hiánypótló munkának számít. Remélhetőleg lesz majd folytatása, a további évek elemzésével. Célszerű lenne a meglévő anyag lefordítása, legalább angol és román nyelvre.
Jegyzetek
[1] A rengeteg tanulmány és kötet mellett kiemelném a Vladimir Tismăneanu által vezetett elnöki bizottság jelentését, melyben elítélte a kommunizmust és Novák Zoltán a magyarságra vonatkozó alfejezetnek a társszerzője: Raport Final. Comisia Prezidenţială pentru analiza dictaturii comuniste din România, Bucureşti, 2006.
[2] A sorozat korábbi hat kötete: GYÖRGY Béla: Iratok a romániai Országos Magyar Párt történetéhez. A vezető testület jegyzőkönyvei, Erdélyi Múzeum Egyesület – Pro-Print, Kolozsvár–Csíkszereda, 2003; NAGY Mihály Zoltán – VINCZE Gábor: Autonómisták és centralisták. Észak-Erdély a két bevonulás között (1944. szeptember – 1945. március), Erdélyi Múzeum Egyesület – Pro-Print, Kolozsvár–Csíkszereda, 2003; Stefano BOTTONI: Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság (1956–1959), Pro-Print, Csíkszereda, 2006; LÁSZLÓ Márton: Máthé János: Magyarhermány kronológiája (1944–1964), Pro-Print, Csíkszereda, 2008; GIDÓ Attila: Úton. Erdélyi zsidó társadalom- és nemzetépítési kísérletek (1918–1940), Pro-Print, Csíkszereda, 2009; NAGY Mihály Zoltán – Olti Ágoston: Érdekképviselet vagy pártpolitika? Iratok a Magyar Népi Szövetség történetéhez 1944–1953, Pro-Print, Csíkszereda, 2009.
[3] A Ceauşescut körülvevő személyek közül beazonosítható Fazekas János, Erdélyi István (a Teleki Téka akkori igazgatója), Elena Ceauşescu és Gere Mihály. A könyvben jól jönne információpótlásként a képen szereplő személyek felsorolása.
[4] Az említett felmérést a Kommunizmus Bűntetteit Vizsgáló Intézet végezte; az országos reprezentatív mintájú felmérésből az is kiderül, hogy a megkérdezettek 47%-a véli úgy, hogy a kommunizmus egy „roszszul alkalmazott, de jó ötlet”. Lásd Kétszer többen vannak a kommunizmus után vágyakozók, mint elítélői, Krónika Online 2010. szeptember 23., www.kronika.ro/index.php?action=open&res=42706
[5] Gondolok itt a Constantin Popescu és Cristian Mungiu Amintiri din Epoca de Aur, illetve Andrei Ujică Autobiografia lui Nicolae Ceauşescu című alkotásaira, amelyek különbözőképpen világítják meg ugyanazt a korszakot.
[6] Vö. NOVÁK Csaba Zoltán: A megyésítés előkészítése és a nemzetiségi kérdés Romániában 1967–1968 = Integrációs stratégiáka magyar kisebbségek történetében, szerk. Bárdi Nándor – Simon Attila, Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja, 2006, 455–421 (megjelent román nyelven is); NOVÁK Csaba Zoltán – OLTI Ágoston: Udvarhely vagy Csíkszereda? Harc a megyeszékhelyért (Egy csíkszeredai küldöttség Nicolae Ceauşescu-nál 1968-ban), Székelyföld 2008/7., 85–111.
[7] A küldöttség látogatásakor zajlott a párt plenáris ülése, Ceauşescu ezt megszakítva tárgyalt a küldöttséggel. Érdekes a tény, hogy Csíkszeredának 1966-ban 8459 lakosa volt, míg Székelyudvarhelyen ugyanekkor 15 901-en laktak.
[8] Lásd NOVÁK Csaba Zoltán: A párt szolgálatában. Kádersors a Székelyföldön, Múltunk 2005/4., 100–128; UŐ.: Intelectuali maghiari de stânga în conflict cu noile autorităţi comuniste, Anuarul Institutului de Cercetări Socio-Umane „Gheorghe şincai” (Târgu Mureş), 2006, 372–382.
[9] Itt érdemes kiemelni Domokos Géza példáját, aki többszörös megfigyelés alatt állt, és az informátorai saját kollégái voltak.
[10] A levéltári és sajtóforrások mellett, illetve a korszerű szakirodalom felhasználásán kívül a szerző interjúkat is készített. A kötetet egyértelműen gazdagítja például a 2008-ban készített Király Károly-beszélgetés.
Fodor János
erdelyikronika.net