Az UD Zrt. megfigyelési botránya ügyében máig nem sikerült semmi törvénysértőt feltárni Magyarországon. Gyanúsítottként beidézték, és még a héten kihallgatják Szilvásy Györgyöt a Központi Nyomozó Főügyészségen. A volt titokminiszter jelenleg a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. humánpolitikai és koordinációs főigazgatója. Az UD Zrt. cég még tavaly szeptemberben tett feljelentést, miután a sajtónak kiszivárogtattak egy lehallgatott telefonbeszélgetést egy UD Zrt-s vezető és Csányi Sándor OTP-vezér között. Az ominózus beszélgetés során Dávid Ibolya MDF-enökre vonatkozó terhelő adatok gyűjtéséről esett szó. A pártvezető ezt a hírt használta fel riválisa, Almásy Kornél visszaléptetésére a pártelnöki versenytől. Az UD Zrt. körüli botrány tavaly ősszel tört ki, miután a cég Szilvásy titokminiszter szerint megtámadta a kormányzati gerinchálózat informatikai rendszereit, ezért a vagyonvédelmi céget az ellenzékhez kötődő árnyék-titkosszolgálatként próbálták láttatni. Azonban a gyanú nem igazolódott be, az ügynek máig nincs gyanúsítottja. Ugyanakkor kérdések merültek fel az NBH eljárásával kapcsolatban, ugyanis nem volt jogalap a cég megfigyelésére és lehallgatására. /Büntetőeljárás Szilvásy György ellen. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), máj. 27./

Értekezés a Határon Túli Magyarok Hivataláról
Bálint-Pataki József
Bálint-Pataki József az alapításától munkatársa és néhány éven keresztül elnöke is volt a Határon Túli Magyarok Hivatalának. A Szatmárnémetiben megtartott X. Jakabffy Napok keretében május 20-án „Neve több volt, mint áruvédjegy”– a Határon Túli Magyarok Hivataláról, mint kormányzati intézményről címmel tartott értekezést. Előadásának szövegét teljes terjedelemben közöljük.
Neve több volt, mint áruvédjegy
(szubjektív vázlat a Határon Túli Magyarok Hivataláról, mint kormányzati intézményről)
A X. Jakabffy konferencia* szervezőjének tett vállalás szerint az előadás tárgya egyfajta értékelés lenne egy intézményről, melynek neve – remélem hinni, hogy nemcsak szerintem – több volt, mint áruvédjegy. Arról a hivatalról, a Határon Túli Magyarok Hivataláról van szó, mely egyedülálló módon, másfél évtizeden keresztül a magyar közigazgatás sajátos intézményeként szolgálta a magyar nemzetpolitikát. Olyan önálló központi költségvetési intézmény volt, melynek létrejöttét a rendszerváltás előkészítésében tenniakarók nemzeti elkötelezettsége és felelős magyarságtudata tette lehetővé. Olyan kormányhivatalként működött, mely öt egymást követő kormányzat alatt, a természetesnek tekinthető hangsúlyeltolódások ellenére, a határon túli magyar nemzetrészek érdekeinek képviseletét, ügyeinek vitelét a magyar közigazgatásban és nemzetközi téren is folyamatosan ellátta, míg aztán a hatodik kormányzat, miután döntő mértékben, éppen neki köszönhetően, a magyar nemzetpolitika gyakorlatilag teljesen megfeneklett, nem a jogos elvárásoknak és megváltozott, uniós körülményeknek megfelelő intézménnyé alakította át, hanem a könnyebb megoldást választva, gondos lejáratás kíséretében, sértetten felszámolta.
Hogy ezt megtette, abban a felelősség nyílván az övé. Hogy ezt megtehette, akárcsak abban, hogy a magyar nemzetpolitika mélypontra jutott, abban a felelősök sokkal szélesebb körben keresendők. E döntés előkészítésében, konok és kitartó következetességgel közreműködtek sokan Magyarországon – egyes kormányzati szervek, ellendrukker bürokraták, a politika, a közélet nem kevés szereplője, szereptévesztő szolgálatok és szolgálatkész publicisták egyaránt– a nemzeti ügyekben a konszenzus szükségességét hirdetve és mindent megtéve annak érdekében, hogy ez nehogy létrejöhessen. De legalább annyian voltak határon túl is, akik ebben elévülhetetlen érdemeket szereztek és most nem a szomszéd országok ellenérdekelt erőire gondolok, hisz ez értelemszerűen, ebben a térségben, sajnos akár természetesnek is tekinthető. Igen, azoknak a szomszédos államokban élő egyes magyar közszereplőknek a felelőssége jut eszembe, akik, – ahogyan a határon túli magyarságra szánt költségvetési összegek nőttek a '90-es néhány tízmillióról a hivatal felszámolása idején elért 13, 7 milliárd forintra – a HTMH-ban (akárcsak az általa felügyelt közalapítványokban) nem annyira egy, a Kárpát-medencei magyar kisebb vagy nagyobb közösségeinek megmaradása és megtartatása érdekében munkálkodó és a magyar nemzetpolitika érdekében, koordinációs feladatokkal felruházott budapesti kormányzati intézményt, illetve intézményeket akartak látni, hanem inkább a személyes politikai ambícióikhoz asszisztáló szolgáltatási irodát.
Több mint jelzésértékűnek tartom, hogy a hivatal megszüntetését valósággal üdvözölte az egyik legjelentősebb, határon túli magyar érdekképviseleti vezető: „Itt az ideje neki, (mármint a HTMH felszámolásának –n. n.) ugyanis ez az intézmény nagyobb pápa lett a pápánál. Az intézmény vezetője pedig kliens rendszeren, szimpátia alapján több mindent másképp csinált, mint ahogy az elvárható lett volna”. (Info Rádió 2006. június 13.) Érdemes, bár kissé keserű visszaidézni azt, hogy jobbára ugyanazok a Kárpát-medencei vezéregyéniségek, akik egy hasonló '94-es HTMH-t megszüntető, horngyulai ötletet, spontán összefogással, sikerrel megtorpedóztak, 2006-ban, ha nem is üdvözölték a szándékot, mint az említett indulatos pártelnök úr, akit amúgy azóta a saját szervezetéből, a VMSZ-ből kizártak, gyakorlatilag szó nélkül hagyták nemcsak a HTMH felszámolását, hanem azt is, hogy karaktergyilkosságtól sem visszarettenve, a felszámolóbiztosok a hivatalt és mindazt mi hozzá kapcsolódott (az Illyés és Új Kézfogás Közalapítványok, az Apáczai és a Teleki László Közalapítvány, a MÁÉRT stb.) valósággal kriminalizálják. Az elkövetkezendőkben szabályos intézménytörténetre aligha vállalkozhatnék, még vázlatos formában sem, az messze meghaladná egy előadás kereteit. Helyette inkább következzen egy szubjektív HTMH história néhány olyan lapja, mely reményeim szerint választ tud adni a választott címre, bizonyítva, hogy nemcsak a személyes elfogultság mondatja velem – bár kétségtelenül ma én is, mint egykor, '32 januárjában a csalódott József Attila „másolás után rohanok” –, hogy a HTMH-nak volt neve és az nemcsak áruvédjegy volt, mint akármely mosóporé. * Elhangzott a „Kisebbségvédelem a XX. és XXI. században” címmel, Szatmárnémetiben 2011 május 20-án megrendezett X. Jakabffy napokon.
I. Az előzményekről:
Csak látszólag kezdem messziről, de fontosak az előzmények, hisz nélkülük nincs Határon Túli Magyarok Hivatala-történet. 23 évvel ezelőtt, '88 február 13-án megjelent a Magyar Nemzetben egy tanulmány, amelyet joggal lehet tekinteni a magyarországi rendszerváltás egyik elméleti alapvetésének, a magyar kül- és kisebbségpolitikai rendszerváltás programnyilatkozatának, a közömbös kisebbségpolitika halotti bizonyítványának és egyben a cselekvő nemzetpolitika keresztlevelének. E nélkül:
– nem fogalmazódott volna meg a hivatalos politikában Magyarország felelőssége az egyetemes magyar nemzet iránt; – nem fogalmazódott volna meg a hivatalos politikában az eltökéltség, hogy Magyarország érvényesítse: a kisebbségi kérdés nem belügy; – nem alakult volna ki a határon túli magyarsággal és a hazai kisebbségekkel foglalkozó intézményrendszer; – Magyarországnak ma nincs kisebbségi törvénye.
Miért gondolom így?
A Mai politikánk és a nemzetiségi kérdés című tanulmányra épülhetett a rendszerváltás kisebbségpolitikája, ebből származtatható annak társadalmi-politikai támogatottsága (lásd a Kollégium tagjainak imponáló névsorát így az. egyéni tagokét: Ablonczy László, Andrásfalvy Bertalan, Antall József, Benda Kálmán, Benkő Lóránd, Bíró Zoltán, Bodor Pál, Chikán Attila, Chrudinák Alajos, Czine Mihály, Csepeli György, Csoóri Sándor, Entz Géza, Für Lajos, Görömbei András, Herczegh Géza, Hankiss Elemér, Ilia Mihály, Jeszenszky Géza, Kiss Gy. Csaba, Konrád György, Kósa Ferenc, Köteles Pál, Mészöly Miklós, Pomogáts Béla, Pungor Ernő, Raffay Ernő, Samu Mihály, Vásárhelyi Miklós, Vekerdy József és sokan mások) Az 1988-as Kiáltó Szó nemcsak értékelt és újraértelmezett egy alapkérdést, hanem programot adott és feladatokat fogalmazott meg a politika számára, melynek nyomán – viszonylag hamar – bekövetkezett azok gyakorlatba ültetése és nagyon is kézzelfogható eredmények születtek. Erre épülhetett a rendszerváltás Magyarországának, az elmúlt két évtizednek a kisebbség- politikai jogalkotása (az alkotmányos felelősségvállalás és a kisebbségi törvény) majd utóbbi nyomán a kisebbségi önkormányzati rendszer – melyet bírálni szoktak, hisz lehet is, de jobbat azóta se találtak ki, nemcsak idehaza, hanem a térségben sem igazán.
A Szokai-Tabajdi cikk adott lökést a kisebbségi kérdés erőteljes megjeleníthetőségére a kétoldalú, államközi kapcsolatokban és a nemzetközi fórumokon – talán elég erre vonatkozóan idézni Szűrös Mátyás tevékenységét, de nemkülönben a Horn Gyuláét is (vö. a genfi, ENSZ Emberi Jogi Tanácskozás ülésszaka –'89 febr. 27-én, az ENSZ közgyűlés ülésszaka '89 okt. 28-án stb.) Végül és ez a legfontosabb: az említett tanulmányra kimondta: nemzeti konszenzus nélkül nincs eredményes nemzetpolitika. Erre és vele együtt, a lakitelki és a monori tanácskozás határozataira épülhetett a rendszerváltás kormányzati intézményrendszere és a magyar-magyar kapcsolatok intézményesítése. (Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Kollégium és Titkárság, majd MEH Határontúli Magyarok Titkársága, 1992-től HTMH, „A határon túli magyarságért” Alapítvány, melyről még Németh Miklós kormánya döntött 1990. március 29-én, akárcsak ugyanakkor a Duna-táj Intézet felállításáról. Előbbi később közalapítványként Illyés Gyula nevét vette fel, s bár öt éve annak, hogy kivégezték, neve ma is vélhetően sokak számára ismerősen cseng. Belőle nőtt ki az Új Kézfogás Közalapítvány, melyet szintén öt éve ítéltek halálra. Öt éve, amikor sértettek és becsvágyó rögtönzők nemzetpolitikai cunamija bekövetkezett, ítélték kimúlásra az egykori Duna-táj Intézetet is, melyet '90-től amúgy Teleki László Intézetként tartott számon a közvélemény, mint az ország egyetlen külpolitikai, szomszédságpolitikai elemző, tudományos intézetét. Ugyanekkor mondták ki a halálos ítéletet az Apáczai Közalapítványra is, mely a határon túli magyar oktatás érdekében cselekvőket, iskolaalapító pedagógusokat és lelkészeket, szórványkollégiumok megálmodóit és működtetőit segítette.
De akkor nemcsak kimondatott, hanem a stratégiaalkotók kezdeményezni is tudtak. Csak, hogy ne felejtsük: '88 február derekán megjelent egy cikk a mi a teendőről és bő másfél év alatt, korántsem ideálisnak mondható feltételek közepette, – nem felejtendő, hogy az első többpárti választásokra készülő, egyébként is forrongó Magyarországról van szó – egy előzménytelen kormányzati intézmény megszületett és működni kezdett. Ismétlem: amit már nem kellett kitalálni, a rendszerváltó kormánynak csak igazítani kellett egy már létező struktúrán. A Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Kollégium és a Titkárság közel egyéves tevékenysége során óriási munkát végzett; egyfelől azzal, hogy felhívta a figyelmet a meglévő problémákra, másfelől pedig rámutatott a továbblépés lehetséges irányaira.
A viszonylag hamar létrejövő és folyamatosan, másfél évtizeden keresztül bővülő intézményrendszernek köszönhetően azokon a területeken is kialakulhatott az együttműködés, ahol '88-ban ilyenre gondolni nem is lehetett. (egyházak, civil szervezetek, média, oktatási intézmények, kisebbségi diplomácia stb.) Ennek fontosabb állomásai ismertek: alkotmányos előírás megjelenítése a határon túli magyarok iránt érzett felelősségvállalásról, a magyar-magyar párbeszéd intézményesítése, OGy határozat – ellenszavazat és tartózkodás nélkül – a MÁÉRT-ról, határon túli magyarokkal foglalkozó minisztériumi szervezeti egységek létrejötte, tudományos háttérintézmények, közalapítványok, műholdas tévé, egyetemalapítás és -építés, a szomszéd országok kormányaival, valamint a civil társadalmi szerveződéseivel való koordinált kapcsolattartás, a Kárpát-medence magyar közösségeivel élő, napi kapcsolat, nemzeti ünnepeken együttlét és közös ünneplés, a „Magyarország 2000” négy találkozója a világ magyarjainak legjelesebbjeivel (ma már ilyen kivitelezhetetlen, sőt elképzelhetetlen lenne), tudományos konferenciák autonómiákról, a mi gondjainknak a Nyugat részéről történő megérthetőségéről, az önkormányzatok lehetőségeiről, az egyházak szerepvállalásáról a magyarság megtartása érdekében, műhelyviták, kiadványok, szakmai munkacsoportok, háttértanulmányok majd a 92%-al megszavazott Kedvezménytörvény és annak végrehajtása stb.
Az kulcsszavak tehát a szolidaritás, kapcsolattartás, támogatáspolitika, kétoldalú és sokoldalú kisebbségi diplomácia voltak – ezt szolgálta két évig az Antall kormány Határontúli Magyarok Titkársága majd 13 éven keresztül a magyar közigazgatás egyedülálló intézménye, a határon túl élő magyarok önálló jogi személyiséggel rendelkező központi költségvetési szerve, a Határon Túli Magyarok Hivatala.
Ez lenne az egyik olvasat.
Volt aztán egy másik olvasat is a HTMH-t megszüntető, 2006-os fel és leszámolóbiztosok olvasata. Eszerint – mint megfogalmazták saját kutatóintézetük szaknyelvén: a Határon Túli Magyarok Hivatala, a közalapítványok, a MÁÉRT a paternalista gondolkodásnak a szimbólumai, a felelős szakmai egyeztetés helyett a nemzetpolitikai túllicitálás terepei voltak. A múltba forduló, konfliktusorientált szellemiség letéteményesének bizonyult intézményekkel szemben a jövő a megújított struktúrájú, fejlesztésorientált megközelítésű új magyar nemzetpolitikáé. Erről az új, Gyurcsány Ferenc és köre által messzemenően támogatott nemzetpolitikai koncepcióról csak két korabeli értékelést idéznék, és szándékosan nem az akkori kormányt hivatalból bíráló ellenzéki oldalról. Így a szókimondó Tamás Gáspár Miklós: „ Az írásművet – amely a magyarra föltűnően emlékeztető nyelven készült – magam is megtekintettem, nincs semmi értelme” ezzel pedig – mint írja, szintén TGM, és Babitsot hívva segítségül:” a kormány olyan, mint ...„az őrült kertész”, aki csak vág, nyes, metsz, nyír, de nem ültet.” Bodor Pál pedig ekképp elmélkedett: „most vén fejjel azon bambulhatok, hogy politikailag az enyéim, épp az enyéim mintha csak zárt kelyhekben főznék ki elképzeléseiket azokról a kérdésekről, amelyek betöltötték életemet. És amelyek szűk körű, belterjes (szektás?) eldöntése életveszélyes lehet a baloldal számára.”
Vérszemet kapva a dózerolás lehetőségétől és manipulálva, és ezzel hozzá méltatlan igazságtalanságba hajszolva a politikailag elfogult ikont, az agg Fejtő Ferencet, a felszámolóbiztosok tovább mentek. Kimondták: a Határon Túli Magyarok Hivatala tevékenysége kártékonynak bizonyult, '90 óta pedig a kormányzati kapcsolattartás és támogatáspolitika inkább fiaskónak tekinthető, áporodott volt és elvetendő. Ők rádöbbentek, mint hirdették, „hogy az az intézményrendszer, amely a kilencvenes évek elején alakult, a két világháború közötti revíziós politika intézményrendszerének az újraélesztését jelentette... a trianoni határokon kívülre szorult magyar kisebbség támogatására a kilencvenes években létrehozott intézményi struktúra a két világháború közötti magyar revánspolitika revitalizálását jelentette”....Tíz év alatt százmilliárd forintot költöttünk el a határon túli magyarság támogatására... a támogatások elosztása követhetetlen, bürokratikus, sokszor a korrupciótól sem mentes volt... főleg az identitás erősítését célzó programok eredménytelenek voltak.”
A magyar kisebbségpolitika egyik szégyene, hogy ennek a lesajnálásnak és sárdobálásnak a hangoztatója egyébként – minő véletlen – az a kormányzati főfunkcionárius volt, aki egyébként egyedüli túlélője volt az általa bírált intézményrendszernek és aki – hisz kormány-háttérintézményként egy közalapítványt is kisajátíthatott magának – korábbi bőkezű fenntartóiról vélekedett ekképp. De az talán nagyobb szégyen, hogy leszámítva egyetlen politikust, a Horn-kormány egykori politikai államtitkárát, nem akadt Magyarországon senki, aki nyilvánosan fellépett volna e minősítés ellen, sőt a főfunkcionárius tovább végezhette nemzetpolitikai ámokfutását. De nem volt határon túl sem egyetlen tiltakozó hang, egyetlen véleményformáló közéleti szereplő sem, aki annak ellenére, hogy az említettek határainkon túl, 2007. április 26-án, Kolozsváron, egy sokszereplős nyilvános tanácskozáson hangzottak el és kerültek a sajtóba, ezt az útszéli gyalázatos megközelítést, amellyel eddig csak a környező országok nacionalista, szélsőséges politikusainak nyilatkozataiban lehetett találkozni, megcáfolta vagy visszautasította volna. Persze ne feledjem: az is igaz, hogy a HTMH mellett más intézményeket is megszüntetett az akkori kormány azzal az indokkal, hogy kisebb költséggel és racionálisabban működjenek az állami szervek – így számolta fel a hazai kisebbségi hivatalt is. Ahol ezt úgymond indokoltnak találták, ott ez a lépés nem történt meg. Egyebek között, e két bezárt intézmény költségvetésével nagyjából azonos költségigényű Magyar Űrkutatási Iroda önállóként megmaradhatott. Bizonyára valakik számára a csillagok közelebb voltak, mint a határon túli magyarok... Most joggal következhetne a harmadik olvasat is, az újragondolt és újjászervezett Határon Túli Magyarok Hivataláról, melynek visszaállítását követő közel egy esztendős tevékenységéről illene most említést tenni. Minden adott volna ehhez, hiszen a kormányzásra készülő Fidesz 2006-tól három nemzetpolitikai célt nevesítve is megjelölt, mint megvalósítandót: a Magyar Állandó Értekezlet összehívását, a kettős állampolgárság kérdésének újbóli felvetését és a Határon Túli Magyarok Hivatalának visszaállítását. Jól emlékszem megannyi, 2006 óta gyakran hangoztatott, erre vonatkozó kijelentésre, köztük az alábbi nekrológra különösen: „Nyugodjon hát békében a HTMH? Igen, de csak addig, amíg a nemzet ismét magához nem tér, mert akkor újra neki kell látni, és egy gyökeresen új szemléletű magyarországi közigazgatást kell felépíteni, melynek alapküldetése, hogy a határokkal szétszabdalt, mégis azonos értékeket valló közösséget szolgálja. (Szabó Tibor: Berekesztett nemzetpolitika, Magyar Nemzet, 2006. november 28.) Ma is előttem van az a sokkamerás, 2006 június 20-i sajtótájékoztató, ahol a HTMH Bérc utcai épülete előtt Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke szenvedélyes hangon – és egyébként teljes joggal – tiltakozott eme „tékozlás”, a felszámolás ellen kijelentve: a HTMH, „egy rendszerváltó vívmány, melynek létrehozásában kiemelkedő szerepet játszott 1990-ben mind a baloldali, mind az első rendszerváltás utáni jobboldali kormányzat, egy országos hatáskörű szerv megszüntetése – közigazgatási értelemben – a határon túli magyarok ügyének a leértékelését jelenti” – és ez megengedhetetlen és korrigálásra szorul. Minap újraolvastam, hisz ma is fellelhető a www. miniszterelnok. hu honlapon a kormányzásra készülő Orbán Viktor korábbi tusnádfürdői beszéde: „Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Mi következik mindebből a konkrét programok szintjén? Ebből, kedves barátaim, az következik, hogy az új jobboldalnak az új politika programját kell meghirdetnie, ami azt jelenti, hogy határozottan harcolni kell a nemzeti érdekvédelem jegyében. Ami most itt, ezen a helyen azt jelenti, hogy harcolnunk kell azért, hogy a kárpát-medencei magyarok érdekegyeztető és közakarat kialakítására alkalmas fórumai ismét létrejöjjenek: Magyar Állandó Értekezlet, Határontúli Magyarok Hivatala, határok feletti nemzeti újraegyesítés, állampolgárság kérdése.”(http://orban. hu/beszed/orban_viktor_tusnadfurd_337_i_beszede/) Magam, messzemenően egyetértve a tegnapi Németh Zsolttal „ Aki ismeri a közigazgatást, az tudja: függetlenül a felügyelettől, ha a kormány megszünteti a területnek a megjelenítését önálló, országos hatáskörű közigazgatási egységként, akkor leértékeli” (Magyar Hírlap 2006 június 22) s nemkülönben egyetértve a szintén tegnapi Orbán Viktorral, bevallom: számítottam a bejelentett „felértékelésre”, ennek az, „érdekegyeztető és közakarat kialakítására alkalmas fórumnak” a Tusnádfürdőn oly lelkesen megtapsolt újraindítására.
A harmadik olvasatomra e tárgyban viszont már nem kerülhet sor.
Kéretik ezért nem engem számon kérni!
II. A Határontúli Magyarok Titkársága és a Határon Túli Magyarok Hivatala:
Az Antall kormánynak, mint láttuk volt mire építenie, amikor 1990 májusában, a kormány hivatalba lépésének napján, a Miniszterelnöki Hivatal keretében megalakult a Határon Túli Magyarok Titkársága. A folyamatosságot jól mutatja, hogy az új HTM Titkárság indulásakor a munkatársakból több az egykori „régi” Tabajdi-féle Titkárságon dolgozók közül kerültek ki, mások pedig az augusztusban, külön országos hatáskörű szervként megalakult Nemzeti és Etnikai Kisebbségek Hivatalában folytatták munkájukat. Ugyanakkor, hogy a magyarországi nemzeti kisebbségeket és a határon túli magyar kisebbségeket érintő kérdések súlyuknak és jelentőségüknek megfelelően kormányszintre emelkedjenek, egy tárca nélküli miniszter felügyelte a két intézményt. A kisebbségi ügyek miniszteriális szintre történő emelésének szándéka, mely végigkísérte a HTMH egész történetét, ekkor tűnt leginkább megvalósíthatónak. Az erre irányuló kezdeményezéseket a bürokrataszemlélet visszaverte, akárcsak az 1998-as Orbán kormány alakítása idején felmerült hasonló javaslatot, melynek kezdeményezéséhez a közigazgatás eleve fenntartásokkal viszonyult, már csak azért is, mert az a határon túliak részéről történt. (Az ilyen típusú fenntartásokról még szólok, hisz a HTMH 15 éves működését végigkísérte a jelenség.)
A felügyelet kérdése kulcskérdés volt, hiszen a HTMH helye és súlya a magyar közigazgatásban alapvetően a mindenkori felügyelő államtitkár kormányzaton belüli helyzetének volt függvénye. Miközben a létét meghatározó kormányhatározat alapvetően központi koordináló szerepkört szánt neki, több mint másfél évtizedes fennállása alatt többször hol a Miniszterelnöki Hivatal, hol pedig a Külügyminisztérium felügyelete alatt működött. Ez az ide-oda helyezés, a gyakori változás eredményezte, hogy – természetes módon – nemcsak az eltérő felfogású kormány-programokhoz kellett igazodnia, hanem – természetellenes módon – az amúgy is sok energiát felemésztő közigazgatási együttműködést olykor az alapoktól kezdve újraépíteni. Csak egyetérteni tudok egyik, '98- és 2002 közötti HTMH elnök véleményével: „a HTMH közigazgatáson belüli helye és szerepe az ellátandó feladathoz képest az elmúlt 15 évben soha nem volt kielégítő. Érdekérvényesítő képessége mindig attól függött, hogy a felügyeletét ellátó kormánytag mekkora politikai súllyal bírt. A HTMH ezt annyiban tudta befolyásolni, amennyiben szakmai tekintélye és „közigazgatási harcossága” lehetővé tette. Ebben a tekintetben a MÁÉRT és a Státustörvény valamint a kisebbségi vegyes bizottságok adtak komoly hátteret. A magyar közigazgatás és különösen a Külügyminisztérium apparátusa valójában folyamatosan akadályozta a határon túli magyar ügyek érdemi megoldását.” (Szabó Tibor nyilatkozata, Magyar Nemzet 2007. január 4.)
A másik kulcskérdés az volt, hogy hogyan és kikkel működjön a HTMH?
Az indulásnál kialakított szerkezeti felépítést, amely területi és funkcionális egységeket foglalt magába – bár az egymást követő különböző kormányok alatt bekövetkezett hangsúlyeltolódások és feladatnövekedések természetesen módosításokat hoztak – gyakorlatilag a hivatal mindvégig megőrizte. Már a kialakulásnál érvényesült az a szemlélet – és ehhez, amikor csak lehetett a hivatalvezetés ragaszkodott, – hogy a munkatársak kiválasztásánál ne csak a szakmai felkészültség és elkötelezettség, meg természetesen a határon túli magyar közösségek helyzetének naprakész ismerete legyen feltétel, hanem az adott kisebbség-többség viszonyának is a minél teljesebbkörű ismerete, beleértve a többség nyelvét, kultúráját, mentalitását is. E követelményeknek – hely- és nyelvismeretük révén – értelemszerűen leginkább azok feleltek meg, akiknek anyakönyvi kivonatában születési helyként nem magyarországi település szerepelt, illetve a szomszéd országokban élőkhöz családi vagy baráti kapcsolatok fűztek és akiket – éppen származásuknak, kapcsolataiknak köszönhetően – minek is tagadni: a közigazgatás számos szereplője mindig is fenntartásokkal kezelt. Önmagában az a tény, hogy a magyar közigazgatásban létrejött és működik egy olyan kormányzati intézmény, amelynek ügyfelei nem magyar állampolgárok, eleve kiváltotta a bürokrácia fenntartásait – negyven év nevelése „sikeres” volt. Valójában ez nem is volt meglepő, hisz ha nem sikerült társadalmi szinten elfogadottá tenni a nemzeti szolidaritás eszméjét, a közigazgatás miért lenne képes csodákra? Hiába volt meg a mindenkori, hol erőteljesebb vagy sápadtabb politikai támogatás – ez, mint láttuk, a mindenkori felügyelő államtitkár kormányzaton belüli pozíciójától függött – a hivatal kezdeményezéseinek, de gyakran a munkatársainak is, a klasszikusnak számító tárcasovinizmuson túlmenően is, olyan típusú ellenállásokkal is szembesülnie kellett, mely más közigazgatási együttmunkálkodásban, más köztisztviselői érintkezésben ismeretlen volt. Ráadásul a számukra kötelezően előírt, legmagasabb fokú, nemzetbiztonsági ellenőrzés /átvilágítás megléte sem volt akadály arra, hogy a velük és rajtuk keresztül a kormányzat egy hivatalával szembeni bizalmatlanság és távolságtartás teljesen megszűnjön. (S ha az aktuálpolitikai érdek úgy kívánta, a szolgálatkész és helyezkedő kiszolgálók nem riadtak vissza a zsigeri fenntartások meglovagolásától, de a méltatlan lejárató manőverektől sem, kitalálva és hivatalos fórumokon is megfogalmazva, hogy azok az emberek, akik megannyi éven keresztül elkötelezettséggel és különleges szakmai hozzáértéssel végezték a dolgukat – tulajdonképpen megbízhatatlanok. “Mintha csak megrendelésre született volna a Mucuska-gate-ként elhíresült kém-tragikomédia” – pörölt a világgal Szabó Tibor, egykori hivatali elnök, midőn sajtóban olyan sugallt írások jelentek meg, amelyek kifogásolták, hogy túl sok határon túli magyar dolgozott a hivatalban. (Magyar Nemzet, 2006. november 28.)
És mindezek ellenére, vagy talán éppen azért, mert a nehézségek, a gáncsoskodások olykor többleterőt adtak az egykori hivatali munkatársaknak. Érdemesnek tartom, hogy e szubjektív krónikában róluk is szóljak, akiknek köszönhető, hogy a HTMH név, több lett, mint áruvédjegy. Azért is megérdemlik az elismerést legalább itt, hisz a HTMH nemcsak létében volt egyedülálló a hazai adminisztrációban. Utánanéztem: a Határon Túli Magyarok Hivatala volt az az egyedüli olyan kormányzati intézmény a magyar közigazgatásban, amelynek soha, egyetlen alkalmazottja munkáját se gondolta elismerni, akár egy icike-picike oklevelecskével, egyetlen kormányzat sem. És nem azért, mert ne lett volna itt is, mint bárhol máshol, egy valaki, egy nyugdíjba vonuló köztisztviselő, kinek ez ki szokott járni! Egyszerűen arról van itt szó: a HTMH-t a közigazgatás ugyan elviselte, tudomásul vette, de részének, nem akarta elfogadni! E téren üdítő kivétel csak kettő volt és azok is a határon túlról jöttek: 2006 júliusában, az RMDSZ belső parlamentjének, az SZKT-nak ülésén Takács Csaba nyilvánosság előtt köszönte meg a HTMH valamennyi vezetőjének és minden munkatársának 15 esztendő kitűnő munkáját és ugyanezt tette meg, 2006 augusztus 24-én a vajdasági „Magyar Szó” vezércikke is
Nevekkel nyílván nem terhelem önöket, de megítélésüket, és főleg annak az intézménynek „az jó híréért, az szép tisztességéért” remélem sokatmondó lesz, ha elmondom, a teljesség igénye nélkül, hogy a HTMH-n kívül hogyan álltak meg ők a helyükön. Egy valamikori HTMH-ban pályáját kezdő, majd vezetőként is dolgozó munkatárs, ma az egyik legismertebb magyar EP-képviselőnő és szintén a hivatalban kezdte pályáját a brüsszeli bizottsági apparátus két főállású alkalmazottja. Hosszú ideig erősítette a HTMH csapatát Magyarország jelenlegi belgrádi, kisinyovi, moszkvai és helsinki nagykövete meg a brüsszeli EU-s képviseletünk egyik nagyköveti rangú vezetője. A Határon Túli Magyarok Hivatalában dolgozott éveken át a volt azerbajdzsáni, bosznia-hercegovinai, romániai, szerbiai, de még az egykori tanzániai külképviselet-vezető is. Napjaink beregszászi és csíkszeredai főkonzulja is egykori HTMH munkatárs, miközben az is tény, hogy a korábbi csíkszeredai és ungvári főkonzul is valamikori HTMH munkatárs volt. Adott a HTMH eddig a honvédelmi tárcáknak két, a külügyi és kulturális tárcáknak pedig egy-egy helyettes államtitkárt – ezek közül kettő jelenleg van funkcióban. Adott továbbá három ízben is egy-egy igazgatót a pozsonyi magyar kulturális intézet számára, egyet pedig a sepsiszentgyörgyi kulturális intézetnek. Adott egy kitűnő nemzetközi jogász és ma egyetemi oktató személyében az ENSZ-nek egy országrapportört, kit épp minap neveztek ki a Tom Lantos Intézet kutatási igazgatójának, továbbá két ízben is a kormányfők számára egy-egy politikai főtanácsadót, akik közül az egyik ma a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő egyik vezető munkatársa, a Magyar Tudományos Akadémiának pedig egy a nemzetközi kapcsolatokért felelős vezető tisztségviselőt. Húszat is meghaladja a külügyminisztériumban pályájukat folytató egykori hivatali dolgozó száma, többen közülük ma vagy korábban, vezető beosztásban is szolgáltak/ szolgálnak idehaza vagy külföldön. Tíz évig a HTMH-t erősítette Martonvásár mai polgármestere, a pályakezdésétől hét éven keresztül a jelenlegi óbudai alpolgármester is a hivatal munkatársa volt, de még Zala megyében, Nemessándorházán is szolgál polgármesterként egy valamikori kolléga. Többen egyetemi katedrákon, tudományos intézetekben, az Országgyűlés Hivatalában vagy a Köztársasági Elnöki Hivatalban kamatoztatják/ kamatoztatták a HTMH-ban szerzett tudást és tapasztalatot. Mások napi és hetilapok, folyóiratok megbecsült szerkesztői vagy külső munkatársai szerzői lettek, esetleg az üzleti életben értek el komoly sikereket – ékesen bizonyítva, hogy a Határon Túli Magyarok Hivatala olyan szellemi potenciállal is rendelkezett, mely nevét többre jogosította fel, minthogy azt egyszerű áruvédjegyként jegyezzék.
Végül is mit tettek ők és őáltaluk a hivatal?
Szolgálták mindenekelőtt az érdekvédelmet, hiszen a hivatal kiemelt feladata volt, hogy a kárpát-medencei magyarok legitim szervezeteivel együttműködve és őket mindig önálló politikai entitással rendelkező partnernek tekintve a szomszédos országok magyar közösségeinek gondjaival, kezdeményezéseik és törekvéseik támogatásával foglalkozzon. Szolgálták mindezt úgy, hogy érvényesüljön az a rendszerváltozás óta folytatott, és 1992. augusztus 18-án a magyar kormány által meghirdetett elv, miszerint csak a határon túli magyarok legitim szervezetei véleményével egyetértésben lehet döntést hozni az őket érintő kérdésekben. Tartották a kapcsolatot és segítettek idehaza és mindenütt, ahol magyarok éltek és nemcsak a Kárpát-medencében, főleg azt követően máshol is, hogy egy jobb sorsra érdemesült, a világ magyarságát összefogni hivatott világszövetség önmaga karikatúrájává silányult. Még a néha magukat mostohábban kezeltnek tekintett, nyugati magyarok is úgy látták – és hadd hívjam most segítségül a nagyrabecsült bécsi Deák Ernőt: – „legtöbben úgy érezték, hogy a szó szoros értelmében hazajárhattak, amikor betértek a Határon Túli Magyarok Hivatalába, ahonnan a barátságos fogadtatáson és biztató szón túl sohasem jöttek el üres kézzel. Bármennyire jótékonysági intézmény benyomását keltette is az a fajta felkarolás, jobbára senkiben sem tudatosodott ez, mivel a családiasság légkörét érezhette maga körül bárki.” Tették ezt, korántsem csak munkaköri kötelességként és nem 8 órás munkaidőben, szervezéssel, közvetítéssel, értetlenkedők meggyőzésével és érdeklődők tájékoztatásával, elemző munkával és nemzetközi fórumokon való aktív részvétellel, jogsegélyszolgálattal és sajtómunkával, szociológiai és demográfiai elemzésekkel, a magyarság sorsát előtérbe helyező politikai és gazdasági stratégiák kimunkálásával – egyszóval a nemzeti összetartozásba vetett meggyőződéstől vezérelve, mindennel, amivel elősegíthető az élhető szülőföldön való boldogulás.
Részt vállaltak a szomszédos országokban élő magyarokkal kapcsolatos kormányzati döntések előkészítésében, a kisebbségpolitikai koncepciók kialakításában és érvényesítésében. és közreműködtek a minisztériumok és más állami szervek határon túli magyarsággal kapcsolatos tevékenységében. Nemcsak figyelték a törvény-előkészítést, hanem javaslatokat is tettek a jogalkotási programokhoz, aktívan közreműködve a kisebbségben élő magyarokat érintő jogszabálytervezetek véleményezésében, nemzetközi egyezmények előkészítésében és javaslatot tettek a költségvetési támogatás súlypontjaira – egyszóval a nemzetpolitika alakításának kezdeményezői és cselekvő elősegítői voltak.
Szolgálták a támogatáspolitikát, hiszen a mindenkori magyar kormányok támogatás-politikai gyakorlatában a HTMH-ra egyrészt konkrét végrehajtó szerep, másrészt a többszereplős támogatási rendszer koordinációjának feladata hárult. A hivatal kezelte a rendkívüli, előre nem látható helyzetek megoldására szolgáló különböző célzott rendeltetésű pénzügyi alapokat (Sapentia-, Horvátországi Újjáépítési-, Délvidéki-, Kárpátaljai-, Lendvai Magyar Ház-, Szabadkai Magyar Ház-, Református Világtalálkozó- és Csángó Alap stb.), a Kedvezménytörvény által biztosított oktatási-nevelési támogatások lebonyolítását és a rendkívüli, előre nem látható helyzetek megoldására szolgáló ún. Koordinációs Keretet.
Különböző időszakokban váltakozó sikerrel, a különböző szervezetek döntéshozó testületeinek munkájában való részvétellel a jogszabályokban előírt, de a mindennapokban kiküzdeni kényszerülve, ellátták a koordinációs feladatokat. Ennek eredményessége függött egyrészt attól, hogy az adott időszakban volt-e meghatározott stratégiai cél, aminek érvényt kívánt a kormányzat szerezni, illetve attól, hogy mennyire voltak ehhez partnerei a magyar közigazgatásban, majd egyre markánsabban jelentkezett az, hogy mennyire voltak ehhez partnerek a Magyarországról „becserkészett” határon túli vezéregyéniségek.
Szolgálták a kisebbségi diplomáciát, hiszen a HTMH hatá

Bevallásuk szerint a kampány körülbelül 100 ezer euró
Az EMNP Országos Választási Hatóság (BEC) honlapján közzétett beszámolójából kiderül, hogy a pártnak a 2012-es parlamenti választások során összesen 557 363 RON (127 ezer euró) jövedelme volt, a kiadásai 501 204 RON-ra (114 ezer euró) rúgtak, tehát sikerült enyhén pluszban zárni. Az EMNP jogi- és magánszemélyektől összesen 9200 RON (2100 euró) adományt kapott.
Csak találgatni lehet, mennyire tükrözi a valóságot ez a bevallás. Annyi bizonyos, hogy az EMNP-nek a parlamenti választások során egy jelölt után 3500 RON-t kellett letétbe helyeznie – 77 jelölttel számolva csak ez a letét egy 61 ezer eurós tétel (ezt az összeget csak akkor térítik meg, amennyiben a párt bejut a parlamentbe).
Az önkormányzati kampányt is „pluszban” zárták
Ami a 2012-es önkormányzati választásokat illeti, a BEC-hez leadott nyilatkozat szerint az EMNP-nek összesen 516 ezer 625 RON (118 ezer euró) jövedelme volt, kiadásai 491 ezer 681 RON-ra (112 ezer euró) rúgtak, tehát közel 25 ezer lej (6 ezer euró) maradt a pártkasszában.
Ami az adományokat illeti, ezek összege 16 603 RON (3800 euró).
Adatigénylésekkel kerestük meg a támogatókat
Feltételezésünk szerint ezek a számok csak részben tükrözik a valóságot, ezért az Atlátszo.hu magyarországi tényfeltáró portál által működtetett Kimittud-rendszeren keresztül egy sor közérdekű adatigénylést nyújtottunk be a magyar állami szervekhez illetve állami tulajdonú vállalatokhoz, keresve a Néppárt támogatóit.
Tényfeltáró munkánk eredményének ismertetése előtt azonban röviden összefoglalnánk, mi az, amit eddig az EMNT, illetve EMNP finanszírozásáról tudtunk.
Az EMNT-EMNP szövetség
„(Toró Tibor) jelezte, hogy az új alakulat legfőbb szövetségese az EMNT lesz. Utalt arra is, hogy az új pártot Erdélyben Tőkés László nevével hozzák jogosan összefüggésbe, hiszen éppen azokat az elveket vallja majd magáénak, mint amelyek érvényesüléséért az EMNT elnöke, az Európai Parlament alelnöke mindeddig maga is küzdött. (...)” Gergely Balázs, interjúrészlet
Ha a Néppárt pénzügyeiről beszélünk, akkor a Tőkés László vezette Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács magyarországi támogatásait sem hagyhatjuk figyelmen kívül. Ez azért fontos, mert minden jel arra mutat, hogy a két szervezet között igen szoros, szimbiózis-szerű viszony áll fenn. Úgy véljük, nem túlzás kijelenteni, hogy bár a két szervezet jogi háttere különbözik, erőforrásaik, céljaik tekintetében egyetlen érdekcsoportról beszélünk.
Az EMNT és EMNP viszonyát jól jelzi, hogy a párt bejegyzéséről az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács 2010. december 4-i, székelyudvarhelyi országos küldöttgyűlése döntött. Nem csak a bejegyzésről szóló elvi döntés mögött áll ott az EMNT: aktivistái a bejegyzéshez szükséges aláírások összegyűjtésében is segédkeztek.
Számtalan összefonódás
Az EMNP vezetősége kivétel nélkül az EMNT-ből érkezett. Az EMNP elnöke, Toró T. Tibor korábban ügyvezető elnöki tisztséget töltött be az EMNT-ben. Az alelnökök hasonlóképp: Gergely Balázs 2009-2011 között az EMNT közép-erdélyi régióelnöke volt, Papp Előd 2003-2011 között az EMNT alapító tagja volt, majd alelnöke lett.
Szilágyi Zsolt is az EMNT alapító tagja majd alelnöke volt évekig, Zatykó Gyula pedig 2008-2011 között volt az EMNT Bihar megyei szervezetének elnökségi tagja.
A választásokon EMNP-színekben induló jelöltek közül sokan jelen voltak/vannak valamilyen szinten az EMNT-ben. Feltűnő, hogy az EMNT és az EMNP honlapján szembeszökően sok az egymásra hivatkozó hír. És ha mindez nem elég, a Bihar megyei EMNT irodában így jelentkeznek be telefonon: EMNT-EMNP, tessék!
Az EMNT Demokrácia Központ-projektje
Amikor 2010 novemberében az EMNT aláírta a könnyített honosítás végrehajtásáról szóló szerződést, sokan azzal vádolták a szervezetet, hogy a Demokrácia Központok (DK) erdélyi irodahálózatát gyakorlatilag helyi EMNP-pártközpontokként használják majd.
„Mivel Magyarországról is jelentős támogatást kaptok a központok finanszírozására, olyan feltételezéseket is hallani, hogy a Fidesz nemcsak morálisan, hanem anyagiakkal is támogatja az új párt létrejöttét. Ezt hogyan kommentálod? – Én nem látok ilyen összefüggést. Nagyon tisztán és nyomatékosan el szeretném mondani, hogy a Demokrácia Központ hálózat az az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács hálózata, amely konkrét céllal és programmal jött létre, az esetleges pártalakításhoz gyakorlatilag nem kapcsolódik és nem is fog kapcsolódni.” Részlet egy Gergely Balázzsal, a DK-hálózat egykori vezetőjével készült interjúból
Itt dolgozik a második vonal
A 26 irodából álló hálózat címeit böngészve nyilvánvaló, hogy azok az EMNT területi szervezeteinek irodáiban működnek, vagy fordítva: az EMNT területi szervezeteit „fogadták be” a Demokrácia Központok.
A vezetők nyilatkozataiból kiderül, hogy a DK 110 személyt foglalkoztat rész- vagy teljes munkaidőben, fizetésük 870 és 1100 lej között mozog. 30 személy irodavezető igazgatói tisztséget tölt be, ők havi 1200 és 2000 lej közötti összeget kitevő bérben részesülnek. A DK irodahálózat legmagasabb funkcióiban hat személy dolgozik, ők 2000 és 2900 lej közötti összeget keresnek (nem világos, hogy ez az összeg nettó vagy bruttó).
És bár az irodavezetők listáját nem tették közzé, sajtóbeszámolókból össze lehet rakni a névsorukat, és világos, hogy azok rendszerint a helyi EMNT-szervezetek vezetői. Közülük sokan (Kovács Lehel István, Bákai Magdolna, Szász Péter, Hupka Félix, Nemes Előd, Bordás Sándor, Kali István, Turzai Orsolya, Nagy Pál, Nagy József Barna, Beksy Ida) indultak EMNP-színekben a tavalyi választásokon, illetve pártfunkciókkal is rendelkeznek.
>> A Demokrácia Központok irodavezetői és politikai szerepvállalásuk (sajtóbeszámolók alapján) (.xls) >>
A Demokrácia Központ-projekt költségvetéséről eddig nem sokat tudtunk – igaz, azt már elismerték, hogy magyar költségvetési támogatást kapnak.
Kérdésünkre, mely szerint miért nem számoltak be korábban erről a tényről (ti. a magyarországi támogatásokról – szerk. megj.), Toró elmondta, mindig érzékenyen érinti a román közvéleményt az az információ, mely szerint Magyarországról pénzek érkeznek a romániai magyar közösséghez, így létezett egy «gentleman’s agreement» arra vonatkozóan, hogy nem nyilatkoznak erről. Hozzátette, egyébként teljesen normális az, hogy a magyar állam támogatja a többek között a kedvezményes honosítások lebonyolításában szerepet vállaló Demokrácia Központokat. Hangsúlyozta, ezek a pénzek nem a magyar kisebbségnek szánt pénzeket kezelő Bethlen Gábor Alapból származnak, meghívásos pályázat alapján nyerték el az összeget. Toró T. Tibor interjúrészlet
Azonban a Demokrácia Központok honlapján a támogatók menüpont továbbra is üres (támogatásokról szóló információt az EMNT honlapján sem találni).
Mennyi lehet a Demokrácia Központok költségvetése?
Szász Péter irodaigazgató elmondta, a kolozsvári DK központ finanszírozása kapcsán nem tud konkrét adatokkal szolgálni. Az induló tőkét a magánszférából, pályázati pénzekből és egyéb adományokból biztosították, a továbbiakban is élni fognak a pályázási lehetőségekkel a központ fenntartása érdekében.
Egyedüli fogódzó egy Evenimentul Zilei-anyag, mely a román állami szervek ellenőrzése során készült, kiszivárgott dokumentumra hivatkozik. Eszerint az EMNT vagyonkezelője, az önálló jogi személyiséggel rendelkező EMNT Egyesület bankszámláira a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium (KIM) kereteiben működő Irányító Szervezet 2010-ben és 2011-ben összesen 490 ezer eurót utalt a Demokrácia Központok működtetésére.
Az EMNT Egyesület támogatására vonatkozó igénylés elutasítva
A KIM az EMNT Egyesületnek folyósított magyarországi közpénzekre vonatkozó adatigénylésünkre a közpénzekből nyújtott támogatások átláthatóságáról szóló 2007. évi törvényre hivatkozva megtagadta a választ, mondván, hogy a határon túli magyar szervezetek vagy személyek számára nyújtott támogatások kívül esnek az információszabadságról szóló 2011. évi törvény hatályán. Ezügyben jogorvoslathoz folyamodtunk. Annyit azonban sikerült kideríteni, hogy az EMNT Egyesület 2011-ben sikeresen pályázott a népszámlálási kampánnyal, illetve a Mikó Imre terv népszerűsítésével a Külügyminisztériumnál: összesen mintegy 8 ezer eurót kaptak (a Mikó Imre terv támogatását 2012 novemberéig nem fizették ki).
A Magyar Fejlesztési Bank Zrt. ezen kívül 85 ezer euróval támogatta „Tematikus átfogó képzés közösségfejlesztésre 22 erdélyi helyszínen az Egyesület szervezésében (2012 december – 2013 február)” című programjukat.
A képzések néppártosoknak szólnak
Az EMNT honlapján nem találtunk hírt a pályázat címéhez hasonló nevű képzésről, nem tudni, hogy azt megszervezték-e, és ha igen, milyen formában.
A sajtóközleményekből azonban kiderül, februárban elindult egy Erdélyi Közszolgálati Szabadegyetem nevű képzés az EMNT és a Bálványos Intézet szervezésében. A képzésre az EMNP önkormányzati tanácsosait várják (sajtóközlemény itt). Ezen kívül az EMNT és a Pro Partium Egyesület szervezésében március elején Érmihályfalván szintén képzést tartottak Politikai kommunikáció címmel. Ez a képzés is kifejezetten az EMNP Bihar és Szatmár megyei önkormányzati tanácsosainak szólt
(sajtóközlemény itt).
A Szilágy megyei néppártosok is voltak képzésen a közelmúltban (sajtóközlemény itt).
Ismerjük a kedvezményes honosítás összköltségvetését
Bár a Demokrácia Központok költségvetéséről nem sokat tudunk, egy másik, kedvezményes honosítással kapcsolatos adatigénylésünkre érdemi válasz érkezett. Kiderült, hogy az 1135/2011 és az 1164/2012 kormányhatározat rendelkezik az állampolgársági eljáráshoz kapcsolódó jogszabályok végrehajtásához szükséges költségvetési forrás biztosításáról. A kormányhatározatokból (a linkekre kattintva letölthetőek a .pdf dokumentumok, melyekben részletesebb bontás is szerepel) kiderül, hogy 2011-ben 11,3 millió euróba, 2012-ben pedig újabb 11 millió euróba került összesen a kedvezményes honosítás. A magyar kormány különféle minisztériumait érintő tételekből azonban nehéz bármilyen következtetést levonni az erdélyi Demokrácia Központok költségvetésére vonatkozóan.
A Szerencsejáték Zrt. adományai
Az utóbbi években az EMNT-EMNP érdekcsoport egyik legbőkezűbb támogatója a Szerencsejáték Zrt. volt. A látványosan profitábilis nemzeti lottótársaság 100 százalékos tulajdonosa a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő (MNV) Zrt. tartós tulajdonú társaság.
Honlapján közzétett ismertető szerint a magyar államot megillető tulajdonosi jogok és kötelezettségek összességét – az állami vagyonról szóló 2007. évi CVI. törvény alapján –, az állami vagyon felügyeletéért felelős miniszter (jelenleg Németh Lászlóné nemzeti fejlesztési miniszter) gyakorolja, aki e feladatát a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zártkörűen Működő Részvénytársaság (MNV Zrt. ) tulajdonosi joggyakorló szervezet útján látja el.
A „Tőkés-sajtótröszt” legfőbb támogatója
A Szerencsejáték Zrt. legutóbb akkor került a romániai magyar média figyelmének a középpontjába, amikor két LMP-s politikus, Karácsony Gergely és Dorosz Dávid felhívta a figyelmet arra, hogy a "Határok nélkül a magyar nyelvű sajtóért" Alapítvány 850 ezer eurós adományban részesült (az adománylevél itt letölthető).
Ez az alapítvány vásárolta meg az Udvarhelyi Híradó Kft.-t (Udvarhelyi Hirado SRL), mely többek között az Udvarhelyi Híradó, Csíki Hírlap, Vásárhelyi Hírlap, Gyergyói Hírlap című napilapok, illetve a Székelyhon.ro hírportál kiadója.
A „Határok nélkül a magyar nyelvű sajtóért” Alapítvány képviselője Dr. Korda Éva Judit. Korda korábban a HírTV-t működtető Rt. (HírTV Műsorszolgáltató és Hirdetésszervező Zártkörűen Működő Részvénytársaság) vezérigazgatója volt 2005-2007 között, majd igazgatósági tagja 2008 közepéig. A „Határok nélkül a magyar nyelvű sajtóért” Alapítvány székhelye Budapesten, az Üllői út 102-es szám alatt található, (ugyanitt van a Magyar Nemzet és a Class Fm székhelye).
Azóta további támogatásokról döntöttek
A „Határok nélkül a magyar nyelvű sajtóért” Alapítvány a 2010 decemberi 850 ezer eurós támogatás óta 2011 decemberében újabb 670 ezer eurós támogatást kapott a Szerencsejáték Zrt.-től. Simicskához köthető vezérigazgató dönt az adományokról
Az adománylevél szerint az összeg „a határon túli magyar nyelvű sajtótevékenység ápolására és megsegítésére használható fel.” Egy újabb adatigénylésünkben arra kérdeztünk rá, hogy mi az adományokról döntő testület megnevezése, összetétele, melyek a pályázatok formai követelményei valamint az adományok odaítélésének kritériumai.
A válasz: a Szerencsejáték Zrt. „szponzorációs pályázatot nem ír ki, a Társasághoz beérkezett minden támogatást kérő levél egyformán kérelemnek minősül”. Az odaítélés kritériumaira vonatkozóan érdemi választ nem kaptunk.
Részlet a válaszból: „a támogatási kérelmek elbírálásában a Szerencsejáték Zrt. részére segítséget nyújtó, javaslattevő külső független szakértőkből álló tanácsadó testület megnevezése: Társadalmi Tanácsadó Testület. Tagjai az egészségügy, sport és kultúra területén végzik tevékenységüket. Javaslatuk alapján a végső döntést a Társaság vezérigazgatója hozza meg.”
Rákérdeztünk a Társadalmi Tanácsadó Testület tagjainak kilétére, azonban azt a választ kaptuk, hogy személyes adataik nem nyilvánosak. Közölték, a támogatások odaítéléséről a végső döntést Dr. Szentpétery Kálmán elnök-vezérigazgató hozza meg. Őt 2010-ben nevezték ki.
Szentpétery a Szerencsejáték Zrt. mellett a Magyar Fejlesztési Bank Zrt. felügyelőbizottsági tagja volt egy ideig (erről a tisztségről tavaly nyáron lemondott), valamint az Aranykor nyugdíjpénztár ellenőrző bizottságának tagja.
Korábban a Bizományi Áruház Vállalat vezérigazgatója, a Simicska Lajoshoz köthető ún. MFB-BÁV-csoport tagja.
(Szentpétery Kálmán a Szerencsejáték Zrt. vezérigazgatója. Saját közlése szerint mindig kívül állt a politikán, ehhez képest azonban 1999 óta ott találjuk nem csak a botrányos körülmények között a Simicska-Töröcskei érdekkörbe került BÁV Zrt. vezetésében, de a Főtaxi Zrt., illetve a Metal-Art Zrt., vezetőségében is. Kinevezése óta a Szerencsejáték Zrt. révén milliárdos nagyságrendű megrendelésekhez jutott a Simicska Lajos érdekkörébe tartozó HungIster Zrt. és Publimont Zrt., valamint a Patonai Péter tulajdonolta I.M.G. Kft. egyaránt. Szentpétery névjegye az Atlatszo.hu-n)
A Magyar Fejlesztési Bank Zrt. adományai
Véletlen vagy sem, de az EMNT-EMNP érdekcsoport, valamint a „Határok nélkül a magyar nyelvű sajtóért” Alapítvány másik nagy támogatója a Magyar Fejlesztési Bank Zrt., ahol 2012. június 15.-ig Dr. Szentpétery Kálmán az igazgatóság külső tagja volt.
Az MFB feletti tulajdonosi jogokat ugyancsak az állami vagyon felügyeletéért felelős miniszter (jelenleg Németh Lászlóné nemzeti fejlesztési miniszter) gyakorolja, a társaság elnök-vezérigazgatója pedig Baranyay László (pályakép itt). Neki szintén van kapcsolata Simicska Lajossal.
A támogatások odaítélésében több olyan arcot is felfedezhetünk, akiket az Atlatszo.hu A Nemzeti Együttműködés Rendszere: Kik ejtették foglyul a magyar államot? című anyagában az MFB-BÁV-csoporttal azonosít.
(Baranyay László 2010 júniusa óta újra az MFB Zrt. vezérigazgatója. Az MFB igazgatóságának – akárcsak az első Orbán-kormány idején – újra tagja Orosz Ferenc, Vér Iván vagy a Vegyépszer körüli cégekben is gyakran felbukkanó Várady György. Az akkori alkalmazottak közül Németh Lászlóné miniszterként formálisan immár Baranyaynak is főnöke. Az akkori MFB-n keresztül több száz milliárd forint közpénz jutott autópálya-építő cégekhez, illetve bizonyos privatizációs manőverekben volt a szervezetnek kiemelkedően fontos szerepe az állami tulajdonú banknak. Ma a magyar állam nevében az MFB gyakorolja a tulajdonosi jogokat az összes nagyobb infrastruktárális beruházással és forráskihelyezéssel kapcsolatos tevékenységet végző állami vállalatnál a Nemzeti Infrastruktúra Fejlesztő Zrt.-től Garantiqa Hitelgarancia Zrt.-ig, de az MFB szervezetéhez tartozik a Magyar Turizmus Zrt.-től a Diákhitel Központ Zrt.-ig több tucatnyi különböző egyéb állami vállalat is. Baranyai névjegye az Atlatszo.hu-n)
A Magyar Villamos Művek Zrt.
Az adományok egy kisebb része a Magyar Villamosművek Zrt.-től származik. A magyarországi áramsz

„Hazavágtat” a Mikes családhoz a zabolai ménes
Visszakapja a Mikes család a Zabolai ménes című festményt, amely 1944-ben került az akkori agrártárcához, és az utóbbi időben a budapesti földművelésügyi minisztériumban volt látható.
A nagyméretű, 3,5-szer 5,5 méteres festményt, Tadeusz Ajdukiewicz alkotását jelképesen szerdán adta vissza Fazekas Sándor földművelésügyi miniszter és Simon Attila István közigazgatási államtitkár a család képviselőjének, Roy-Chowdhury Gergelynek.
„Ritkán van olyan pillanat, amikor az ember egyfajta történelmi igazságtételnek a részese lesz, most azonban ez történik, hiszen visszaadunk egy festményt annak a történelmi Mikes családnak, amelynek sorsa elválaszthatatlan Erdélytől és a magyar történelemtől egyaránt” – hangsúlyozta a miniszter. Felidézte: a kép esete jól példázza azt is, hogy a magyar nemesi családoknak Erdélyben milyen hányattatás jutott.
Az alkotást a rendelkezésre álló iratok szerint Bánffy Dániel minisztersége alatt, 1944-ben adta át megőrzésre Mikes Ármin, de csak 1985-ben jegyezték be azt az akkori vidékfejlesztési minisztérium vagyonleltárába. Az előzményiratok alapján a festmény visszaadását az örökös Roy-Chowdhury Katalin először 1994-ben kérte, majd azt 2001-ben és 2007-ben is megismételte.
Érdemben az utóbbi két megkeresés iratai állnak rendelkezésre, ez alapján 2002-ben csak a kormányváltás miatt maradt el a festmény átadása, 2007-ben azonban a földművelésügyi tárca az átadást már nem találta megalapozottnak. A kép az állami vagyonról szóló, 2007. évi törvény alapján állami vagyonnak minősült, a tulajdonosi jogokat a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. gyakorolta, visszaszolgáltatásáról a Nemzeti Vagyongazdálkodási Tanács dönthetett.
Egy 2013 végén megjelent kormányrendelet azonban megfordította a bizonyítást a vitatott tulajdonú műkincsek esetében: már az államnak kell egyértelműen bizonyítania, hogy a műkincsek a tulajdonában állnak. Ezt követően vált lehetővé a festmény átadása. Az MNV Zrt. a minisztérium kérésére megvizsgálta a festmény jogi helyzetét, és igazolást adott ki, hogy az nem áll az állam tulajdonában.
Az igénylő Roy-Chowdhury Katalin igazolta, hogy a festmény utolsó ismert tulajdonosának, Mikes Ármin grófnak a leszármazottja és örököse. Ennek alapján fia, Roy-Chowdhury Gergely részére a minisztérium kiadja a festményt, amelyet rövid időn belül el is szállítanak.
Krónika (Kolozsvár)

Állami pénzköltészet? (új fejezet a kultúrharcban)
Szereztem 150 milliót a fiatal magyar irodalomnak, mit szóltok hozzá? Alávaló senki vagy. Bojkottálunk, nem kell a pénzed. Inkább fázunk és éhezünk, részünk minden nyomor, de szabadok vagyunk. A szolgalelkűség és a szabadság csapott volna össze az elmúlt két hét petőfis hevületet idéző magyar irodalmi-politikai vitájában? Aligha.
Az új esztendő első nagy ,,kulturális” híre: a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. 150 millió forintot bocsát a frissen megalakult Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. rendelkezésére, hogy segítse a kortárs magyar irodalom felfrissülését. Az új szervezet vezetője Orbán János Dénes brassói születésű, József Attila-díjas költő, a 90-es évek erdélyi irodalmának mindenese, a legendássá vált Előretolt Helyőrség című lap és könyvkiadó vezetője, a híres kolozsvári irodalmi kávéház, a Bulgakov volt társtulajdonosa, akinek meghívását nemcsak a romániai, hanem az anyaországi írók is szívesen vették. Mások mellett az ő nevéhez fűződik az erdélyi irodalom szemléleti megújulása, az új nemzedék felkarolása, menedzselése, a magánmecenatúra feltámasztása. Ez utóbbi a szabadsághívők szemében ma is szálka. Most a friss események nyomán újfent Orbán szemére vetik, hogy monográfiát írt Méhes Györgyről, a népszerű regényíróról, aki történetesen egyik fő támogatójuk — Nagy Elek, a Vegyépszer egykori vezetője — apja volt, továbbá szövetséget kötött a dúsgazdag Böszörményi Zoltánnal, akinél többet vélhetően senki sem tett a romániai magyar irodalomért, de egyébként költő és prózaíró.
Az egykori tanúk állítják, soha annyi fiatal nem verselt Erdélyben, mint abban az időszakban. És csodák csodájára a legtehetségesebbek meg is jelenhettek a lapban, később önálló kötetben. Nem tartozik a tárgyhoz, hogy az Előretolt Helyőrségnek voltak fiatalos vadhajtásai, és az idősebb pályatársak nem értették, miért kell egy Rejtő Jenő-ponyva címe mögé bújva harcolni például Sütő Andrásék hagyatéka ellen. Hogy a populáris irodalom elismertetése miért párosul neves mesterek munkásságának lekicsinylésével. Hogy minek a trágárság, a polgárpukkasztás. Valljuk be, belterjes témák ezek, ám ahogy L. Simon László egykori kulturális államtitkár, majd kormánybiztos esetében néhány éve, most is előkerülnek a konzervatív közönséget sokkoló, úgynevezett obszcén versek, a karaktergyilkosság immár bevett eszközei.
Azok a kilencvenes évek!
A kilencvenes évek második felétől olyan pezsgő irodalmi élet folyt Kolozsváron, mint sehol máshol. ,,1997 és 2000 között gyakran, talán havonta is mentem stoppal Kolozsvárra Pestről, ott voltam hétvégén, néha tovább is – emlékezik a Budapesten akkoriban helyét nem lelő, egykori joghallgató, Szálinger Balázs József Attila-díjas költő, akit arról kérdeztünk, milyen volt a sokat emlegetett kolozsvári költőiskola. – Nem volt katedra, sem amolyan na, akkor most vegyük a te verseidet jellegű önképzőkör, hanem kocsmázás volt sok körbejáró kézirattal, sok fiatallal, idősebbekkel – az idősebbek is huszonévesek voltak, Orbán János Dénes, Sántha, Lövétei, György Attila. Jánosnak csodás érzéke volt a tehetségesek felismeréséhez, elég jó és nagy tekintélyű pedagógus volt. A versekről keményen és őszintén elmondta mindenki a véleményét. Ittunk, fiatalok voltunk, és sokat beszéltünk a versekről.” Vannak, akik az Előretolt Helyőrség szerepét eltúlozzák, Szálinger azonban realista: ,,2016-ból nézve, azt hiszem, a legnagyobb eredmény, hogy az egyik legfontosabb magyar irodalmi folyóirat, a Székelyföld szerkesztői is az Előretolt Helyőrségnél kezdték  pályájukat.” Vannak persze, akik úgy találják, főként mostanában, hogy az egykori helyőrségesek semmit sem tettek le az asztalra, Orbán János Dénes főszerkesztőt pedig előszeretettel kocsmai csaposként emlegetik. Verseiről, regényeiről, műfordításairól, szerkesztői munkájáról tudomást sem vesznek, és Szőcs Géza marosvásárhelyi születésű költő – jelenleg a miniszterelnök kulturális főtanácsadója – széles hátán felkapaszkodó ügyeskedőnek mondják. Politikai meggyőződésük azt diktálja, hogy tehetséges ember nem áll a kormány szolgálatába. Márpedig ő – immár Magyarországon – az új kormánynapilap, a Magyar Idők kulturális rovatának vezetését is elvállalta, vélhetően egy komolyabb sarzsi reményében. S lám, meg is kapta 150 milliós jutalmát. Amikor a politikától távol maradni igyekvő alkotókat kérdeztük az ügyről és Orbán János Dénesről, többen csak megvonták a vállukat: ez van, ügyes fickó, remek elme, jobb költő, mint amilyennek gondolják, nyomulós fazon, Szőcs Géza samesza – jellemezték a helyzetet és pályatársukat, s nyomban nevük elhallgatását kérték.
Erdélyi maffia?
A január 8-ai első rövid híradás után Krusovszky Dénes József Attila-díjas fiatal költő emelte fel szavát a Kárpát-medencei Tehetséggondozó létrehozása ellen. A finom intellektusú, szelíd és komoly alkotónak ismert, külföldön is megjelenő szerző – Szőcs Géza és Orbán János Dénes kapcsolata miatt – erdélyi maffiát vizionált a háttérben, az irodalmi élet demokratikus működésének megcsúfolását látta az új szervezetben. Felvetéseit Orbán több fórumon cáfolni igyekezett: szó sincs a meglévő irodalmi szervezetek, mindenekelőtt a József Attila Kör (JAK) és a Fiatal Írók Szövetsége (FISZ) elleni támadásról, annál is kevésbé, mivel utóbbi szervezet létrehozásában maga is részt vett, s erre ma is büszke. A Kárpát-medencei Tehetséggondozó Kft. programot dolgozott ki az ígéretes pályakezdők felkarolására, képzésére, az irodalmi pályán történő elindítására. A tehetségeket felnevelik, ösztöndíjjal segítik, első köteteiket kiadják.
Bár újabb és újabb részletek látnak napvilágot az elképzelésekről, a program egészét még senki sem látja át (hacsak nem a vagyonkezelők), így a vita továbbra sem szakmai, hanem politikai síkon zajlik. Annak ellenére, hogy Pion István sikeres slammer és poéta, a Magyar Nemzet munkatársa megpróbálta szakmai köntösbe öltöztetni ellenérzéseit: miért kell íróiskola, ha egyszer a Rektori Konferencia leszavazta a Pázmány Péter Katolikus Egyetem bölcsészkarának szakalapítási kérelmét? Pedig ott már többéves tapasztalat van, és a Lackfi János és Vörös István-féle kreatívírás-kurzusok számos tehetséges fiatalt bocsátottak ki. Bizony, kár volt az írói mesterképzést elutasítani, hiszen a világ számos híres egyetemén működik, csakhogy Orbán János Dénesék nem egyetemi képzésben gondolkodnak, s nem a Pázmány kenyerét akarják elvenni.
Ahogy a többi magas tandíjas íróiskoláét sem, hiszen ők, velük ellentétben nem pénzt kérnek, hanem a valódi tehetségeknek — szerte a Kárpát-medencében — ösztöndíjat kívánnak adni. Sajnos mindeközben arról nem esik szó, hogy ki és milyen szempontok alapján dönti el a jelentkezők sorsát. Ahogy a leendő mentorokról sincs hír. Csak a tervezett bojkottról, Petőfi hitvallásáról: szabadnak lenni mindennél fontosabb. A szabadság jegyében tudni vélik különféle pedagógiai szakértők, hogy Orbánnak nincs meg a megfelelő képesítése, és alkalmatlan arra, hogy fiatalokkal foglalkozzék. Nincs szükség új intézményekre, hiszen a meglévők is ellátják a tehetséggondozási feladatokat, érvel Pion is Krusovszky nyomán, s ebben van igazság, de ne feledjük, minden új testület felpezsdíti az életet a régiekben is, amire nagy szükség van. Ha Pion azt vetné fel, hogy nem új kötetekre, újabb és újabb fiatal írók és költők bemutatkozására van szükség, hanem őszinte, elemző kritikákra, teljesen egyetértenénk. A kortárs magyar irodalomnak ez a leggyengébb pontja. Nem véletlenül mondja Szálinger Balázs, hogy az egykori kolozsvári ,,költőiskola” legfőbb erénye a másutt nem tapasztalható könyörtelen igazmondás volt. A kocsmázások egy másik látogatója szerint üdítő volt, hogy ezt a társaságot nem fertőzte meg a pártpolitika, hogy fittyet hánytak a Budapesten dúló kultúrharcra.
Az elmaradt vita
Amikor a Heti Válasz arra kérte Orbán János Dénest és Krusovszky Dénest, hogy a Szemtől szemben rovatban, egy asztalhoz ülve próbálják meggyőzni az olvasókat igazukról, kitértek az újabb vita elől. Orbán levelében így fogalmaz: ,,Nem látom értelmét egy olyan politikai vitának, melynek végén eljutunk az illiberális ősrobbanás metafizikájának ontológiai dimenziójáig, miközben itt pusztán arról van szó (politika ide vagy oda), hogy van plusz (és másoktól nem elvont) 150 milla fiatal íróknak, és ebből lehet csinálni olyan innovatív dolgokat, amelyeket az egy százalékából nem lehetett megcsinálni.” Krusovszky pedig úgy véli, ő már mindent elmondott, most a JAK-on és a FISZ-en van a sor, legfeljebb mögéjük sorakozna fel, egyébként mérhetetlenül szomorú az ügytől, és attól, hogy megint nem sikerült valamit rendesen kibeszélni.
Valljuk be, mi is. Egyfelől: miért nem lehet örülni annak, ha a fiatal magyar irodalom pénzhez jut? Hogy nemcsak aranylábú fiúkat, hanem költői vénával megáldott tehetségeket is gondozunk? Másfelől: miért csak a támogatás megítélése után értesül az irodalmi közvélemény a tervekről? Miért nem előzte meg szakmai vita a programot? Végtére is állami pénzről van szó. Ugyan, miért nyitottunk újabb frontot a kultúrharcban?
Osztovits Ágnes (Heti Válasz). Háromszék (Sepsiszentgyörgy)