Teodor Melescanu külügyminiszter idén több alkalommal is Washingtonba látogatott, igyekezett még a szélsőjobboldali román emigrációt is mozgósítani annak érdekében, hogy Románia bekerülhessen a NATO-ba. A külügyminiszter azonban csak udvari biztatásokat kapott. Viszont a legtöbb fegyvergyártási üzletet Lengyelország után Romániával kötötték. A román Európa-politika másik kulcsembere Gheorghe Tinca hadügyminiszter, állapította meg Ara-Kovács Attila. Az ő szorgalmazása nélkül nem írják alá a magyar-román alapszerződést. Tinca példátlan mértékű tisztogatást vitt véghez a tisztikarban, eltávolította mindazokat, akik a Moldovával való remélt egyesülés miatt csak fél szívvel támogatták a NATO-orientációt, illetve leváltotta azokat a - főként erdélyi - főtiszteket, akiket megrögzött Nyugat- és magyarellenességük tett a NATO ellenségeivé. Leváltotta Paul Cheler tábornokot, az Erdélyben állomásozó 4. hadsereg vezetőjét. - Franciaország újra felfedezi korábbi sajátos érdekeit Kelet-Európában. /Ara-Kovács Attila: Románia. Nesztelenül a NATO felé. = Magyar Narancs, okt. 24./

"A mostani választási kampányban nem volt jellemző a magyarellenesség, szögezte le Ara-Kovács Attila. A két ellenzéki párt, Petre Roman vezette szociáldemokrata tömörülés és a Demokratikus Konvenció egymást lejárató kampányba kezdett. Az eddigi kormánypárt, a Társadalmi Demokrácia Pártja sikerrel lekenyerezte szélsőséges támogatóit. Mindenki megkapta a mag részét: az ortodox egyház a többi egyháztól korábban elrabolt vagyon egyre nagyobb hányadát kebelezte be, a "hadsereget a honi fegyvergyártás újjáélesztésébe ölt haszontalan milliárdokkal kábították, illetve az obsitba küldött rakoncátlan főtiszteket bízták meg a fantomüzletek levezénylésével." A volt Securitate emberei az erdélyi bankokban és a külkereskedelemben helyezkedtek el. Mit fog tenni a győztes Konvenció? Érdekszövetségét az ortodox egyházzal megkötötte. - Azt sem lehet kizárni, hogy az ellenzéki győzelem ellenére az eddigi vezetés marad nyeregben. - Az ellenzék választási küzdelmében a Nyugat nem maradt semleges. Washington többször megüzente: Románia megítélésében csak egy, a posztkommunista megrögzöttségekkel szakító politika hozhat változást. /Ara-Kovács Attila: Választások Romániában. = Magyar Narancs, nov. 7./"

"Ara-Kovács Attila szerint "magyarországi vonatkozásban Funar pártjában leginkább a Fidesz ismerhetné föl a közeli rokont", a Nagy-Románia Párt /PRM/ "a Csurka-, illetve a Torgyán-Giczy-irányzat román tükörképe." A Funar vezette Román Nemzeti Egységpárt /PUNR/ állt elő azzal, hogy a radikális nacionalista erők hozzanak létre nemzeti szövetséget. A PRM elzárkózott ettől, ezzel felkínálkozott a volt kormánypártnak. Corneliu Vadim Tudor, a PUNR vezetője kijelentette, hogy pártja számára a jelenlegi kormánykoalíció elfogadhatatlan, mert két kisebbség, a magyarok és a zsidók befolyása alatt áll. Csak idő kérdése, írta Ara-Kovács Attila, hogy mikor fedezi fel majd Iliescu egykori pártja a maga helyét C. V. Tudor pártjának oldalán. /Ara-Kovács Attila: Román szélsőjobb. Hét szűk esztendő - és ami utána következik. = Magyar Narancs, jan. 16./"

"Ara-Kovács Attilával /sz. Nagyvárad, 1953/ készített interjút Bíró Béla. Ara-Kovács Attila volt az egyik elindítója 1981-ben az Ellenpontok című erdélyi szamizdat folyóiratnak. 1983 óta Budapesten él, ahol először megalapította az Erdélyi Hírügynökséget. Évekig az Európa Kiadó, majd a Beszélő munkatársa, írásai újabban a Magyar Narancsban jelennek meg. Ara-Kovács Attila elmondta, hogy kezdettől a baloldali és liberális világ vonzotta. Gyermekkorában Nagyvárad még magyar város volt, az első teljes román mondatot tíz éves korában hallotta. Csak az egyetemen tanult meg jól románul. Mély baráti szálak fűzték a magyar ellenzékhez, Pethő Ivánhoz, Kis Jánoshoz, Demszky Gáborhoz. Demszky és Rajk László segített a technikai részt illetően, szellemmel már az erdélyiek töltöttek meg a folyóiratot, emlékezett az Ellenpontok keletkezésére. Ara-Kovács Attila fontosnak tartotta leszögezni, hogy Szőcs Gézának fontos szerepe volt az Ellenpontok ügyében, de csak egy cikket közölt benne, tehát eltúlozta szerepét. Aki valóban nagyon fontos szerepet játszott, az Tóth Károly volt, aki most Svédországban él. A szálak Ara-Kovács Attila kezében futottak össze. Szerinte széltében-hosszában beszélték Budapesten, hogy Szőcs Géza szerkeszti a lapot, amikor még teljesen titokban dolgoztak. A Securitate valószínűleg szintén hallott erről, erre egyszerűen követni kezdték Szőcs Gézát. - A Magyarországra áttelepültek közül sokan nem találtak önmagukra és a szélsőségesek fele mentek el, jobbra tolódtak, még fasiszta szervezeteknek is támogatói lettek. Ara-Kovács Attila kirohant Szervátiusz Tibor, Páskándi Géza és Czegő Zoltán ellen: "Ezek az emberek /Szervátiusz, Páskándi Czegő/ a megtestesítői mindannak a balkanizmusnak, ami Romániában és Szerbiában és másutt 1919 óta ellenünk érvényesül." Ara-Kovács Attila kifejtette, hogy számára "Magyarország mindig a világravaló kitekintést jelentette. Nem elsősorban az etnikai szempontjaim voltak azok, melyek Magyarországhoz kötöttek..." Ara-Kovács Attila Tőkés Lászlót is elítélte: "Tőkés László és a radikálisok gyengéjét abban látom, hogy mögöttük nincs helyzetteremtő képesség. A saját imázs megtartása, illetve az egykori vélt vagy valós befolyás visszaszerzésének görcse az, ami megbénítja őket." /Brassói Lapok (Brassó), ápr. 11./"

"Bíró Béla terjedelmes cikkében azt állította, hogy "az igazi tehetségek ma már nagyon nehezen találhatják meg a helyüket Erdélyben vagy az erdélyi magyar közösségben. Kénytelenek a magyarországi vagy a román nyilvánosság és tudományos élet felé tájékozódni." Szerinte az erdélyi magyar intézmények nem képesek "lépést tartani a változásokkal, nem a jelen-, hanem a múltbeli feltételekhez próbálnak - elkerülhetetlen kudarcok sorozatán át - alkalmazkodni." "Mintha a közösségbe vetett bizalom, a legendás magyar önérzet roppant volna meg..." A cikkíró szerint színvonalas, európai látókörű publicisztika ma már csak a román lapokban található. A romániai magyarság most jutott el a "lenni vagy nem lenni" igazi kérdéséhez. A magyarellenes kampányok fokozatosan megszűnnek közösségformáló tényezőként funkcionálni. A közösséget a magyar kultúra és nyelv kohéziós erejének kellene összetartaniuk, de ezek csak valóságos teljesítményre alapozható. - Bíró Béla eltöpreng azon, mi az oka annak, hogy "a magyarországi szellemi irányzatok közül Erdélyben éppen a nemzeti bezárkózásra ösztönző, elavult nemzeti ideológiákra alapozott konzervatív nacionalizmus kerekedett felül?" "A romániai magyarok körében Csoóri Sándor a legnépszerűbb magyar értelmiségi, s nem a Duna Tv-nek köszönhetően. A közvéleményt uraló regionális heti- és napilapok sugallják, hogy a romániai magyarság sorsát igazából csupán Csoórit és körét, illetve a nyíltan nacionalista vagy soviniszta Torgyánt, Csurkát és társaikat foglalkoztatja. A bukaresti A Hét vagy a kolozsvári Korunk kis szigetecskék a konzervatív beállítottság tengerében.A sugallat azonban nem légből kapott. A magyarországi européer értelmiség jelentős része ugyanis máig sem gondolta végig a kisebbségi kérdést." Bíró Béla szerint ezért történt, hogy az Antall-kormány viharos gyorsasággal építhette ki Erdélyben kliens-rendszerét..." A romániai magyarok többsége idegenkedik a magyarországi européerektől. Ezt "bizonyos értelmiségi körök sajnos folyamatosan táplálják. Bíró Béla a Magyar Narancsra hivatkozik: az egyik szám szerkesztőségi cikkére /Nyamvadt sovén magyar sajtó/, ebben "hemzsegnek a durva hamisítások". A Magyar Narancs a romániai viszonyokat "igyekszik a hazugságig megszépíteni". Hasonló a Magyar Narancs másik számában id. Pásztor Ottó cikke. Ez is szépítgeti a valóságos helyzetet. Azzal vádolja a romániai magyarságot, hogy államot akar az államban. - Bíró Béla szerint vannak jelei annak, hogy a romániai magyar közösség széthullása megkezdődött. Nincs összefüggő nyilvánossága, "nincsenek többé-kevésbé mindenki által elismert személyiségei." A romániai magyarságot az RMDSZ tartja össze, melynek "mind kevesebb köze van a helyi közösségekhez". /Bíró Béla. A nagy magyar paradoxon. = Népszabadság, szept. 27./ A Bíró Béla által kifogásolt szerkesztőségi cikk a Magyar Narancsból: "Miközben a remek szoclib/szocnac magyarországi újságok hörögnek és vért köpnek a felvidéki magyar iskolák szlovák borítójú bizonyítványai miatt /harmadosztályú disznóság/, és nemzetiszínű tivornyát rendeznek amiatt, hogy Kolozsvár vasgárdista polgármestere, Funar nem hajlandó fogadni a magyar főkonzult /jó neki/, végtelen számú méltatlankodó cikkben" ugyanakkor "arról csak mínuszos hír szól, hogy a Constantinescu-Ciorbea-kormányzat oktatási rendelete véget vetett az évtizedes magyarellenes diszkriminációnak, meghozta a világon eddig ismert legnagylelkűbb kisebbségpolitikai rendszabályt - forradalmi úton, a román parlament feje fölött, szembeszállva mindenkivel, nehogy az erdélyi magyar nebulók jogai csorbuljanak akár." - "De a szoclib/szocnac napisajtó csak olához tovább. És még nekünk áll euroatlantilag följebb! Szégyen, gyalázat." /Nyamvadt sovén magyar sajtó. = Magyar Narancs, júl. 24./ A másik cikk: Id. Pásztor Ottó: Benn maradni. = Magyar Narancs, aug. 14./"

"Kornis Mihály atyai jó tanácsként elmondta Bayer Zsoltnak: "Zsolt, vedd tudomásul, hogy népi-urbánus vitában állást kell foglalni. Nincs olyan, vedd észre, nem lehet kívül maradni. Magyarország erről szól. És - tette hozzá - ha nem ezen az oldalon foglalsz állást, ahol mi vagyunk, akkor te náci vagy. Más választásod nincs, vagy náci vagy, vagy igazat adsz nekem, illetve nekünk. És azt is vedd tudomásul, hogy él ebben az országban ötezer értelmiségi, akiknek a véleményével szemben nem lehet politikát csinálni." Előzőleg Bayer Zsolt elmondta: válaszcikket írt Kornis Mihálynak a Magyar Narancs vélemény rovatában megjelent írására, amelynek az volt a lényege, hogy a fideszesek antiszemita, náci csőcselék, ezért feltette a kérdést: Mondsza fiam, Deutsch! Te, aki zsidó vagy, mit keresel ezek között? Nos, erre akart reagálni Bayer, cikkét elküldte Vágvölgyi B. Andrásnak, a Magyar Narancs főszerkesztőjének. Egyszercsak felhívta Bayert Kornis Mihály és dühöngve rendreutasította: hogy képzeled, hogy vitacikket írsz az én cikkemről? Ott folytatta, hogy aki vele ebben a témában vitatkozni mer, az ott találja magát a nácik között. Kornis folytatta: egy életre tönkreteszi magát Bayer.. /És valóban: a cikke nem jelent meg./ /Székely Kecskés János: Ismét eljön a pitbullok kora. = Demokrata (Budapest), jún. 4./"

"György Attila a Magyar Narancs "politikai elemzéséből" idézett három mondatot, hogy mondanivalóját illusztrálja: "Komor viták tárgya volt már nemegyszer erdélyi értelmiségi körökben, hogy ha megvalósulna a Magyarok Világszövetségének ötlete, és állampolgárságot kapna valamennyi kisebbségben élő magyar - ami egyben szavazati jogot is jelentene -, egykettőre a budapesti parlament vezető erejévé válna a MIÉP." "A Tőkés típusú radikálisoknak nyilvánvalóan egyetlen esélyük maradt, hogy elszigetelődésükből kitörhessenek: a maguk és a bukaresti szélsőségesek provinciális vitáját okvetlenül nemzetközivé kell tenniük, azaz Budapest-Bukarest konfliktussá kell szélesíteniük." "Egy letűnt kor sovén trágársága reinkarnálódik e kabalisztikusan bonyolult, ugyanakkor mégis együgyű mondatokban," /Mármint abban, hogy a magyar miniszterelnök lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnöke szeretne lenni./ György Attila megjegyezte, hogy ugyanígy választhatott volna RMDSZ-tisztségviselők állásfoglalásaiból is. Ugyanaz a beteges prüdéria, mihelyt nemzeti érdekekről van szó., valamiféle furcsa bűntudat, ami miatt nemzetről, hazáról, elcsatolt területekről csupán szégyenkezéssel vegyes szabódással szabad csak beszélni. Ha valaki szégyeni magyarságát, az magára vessen. Az igazi baj, amikor ezek a kijelentések felelős emberektől erednek.- Mindez eredményes hadviselés önmagunk ellen, állapította meg György Attila. "Az eredmény a verbális tabuk és nemzetben gondolkodás korlátainak szaporodása." A Magyar Narancsban rögzített félelmeket egyszerűen baromságnak nevezte György Attila. /György Attila: A nemzeti prüdéria diszkrét bája. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), júl. 14./"

"Ara-Kovács Attila kirohanást intézett Orbán Viktor miniszterelnök ellen. Ara-Kovács Attila szerint amióta az RMDSZ kormányra került, az "országot végre magyarok is kezdik némileg magukénak érezni". "Még a leglehetetlenebb magyar népnemzetieknek is be kell mostanság látniuk, hogy azok a próbálkozások, amelyek eltávolítják az erdélyieket zord, de mégis saját realitásaiktól, sehova sem visznek." Orbán Viktor és csapata erdélyi útján hamis illúziókat táplált az erdélyiekben - a cikkíró szerint. A publikum számára "előadtak egy XVIII. századi népszínművet, melyben ismét egymásnak esett a gatyás paraszt és a bocskoros jobbágy." A magyar miniszterelnök látogatása és a Németh Zsolt által megfogalmazott ígéretek a radikális oldalt erősítették. Ara-Kovács Attila ellentétet lát, mondván Martonyi János külügyminiszter nem akarta, Németh Zsolt viszont akarta a látogatást. A cikkíró szerint kormányzati politikává akarnak emelni "olyan konfliktusokat, melyekben eddig csak szélsőjobboldali csoportok voltak érdekelve." Lassan majd rájönnek a határon túliak, hogy statiszták voltak egy olyan politikai játszmában, melynek "tétje nem az autonómia volt, hanem egy avult szellemű pártstruktúra összefércelése". /Ara-Kovács Attila: Orbán Erdélyben. = Magyar Narancs, aug. 6. - A cikk fontosabb részeit szó szerint átvette a bukaresti magyar hetilap: Lapszemle rovat. = A Hét (Bukarest), szept. 10./ Ara-Kovács Attila állítását cáfolja Markó Bélának, az RMDSZ szövetségi elnökének határozott állásfoglalása: Kepecs Ferenc: Az RMDSZ türelme sem végtelen. Markó Béla a romániai magyarellenes megnyilvánulások hátteréről. = Népszava, aug. 21."

"A Mancs /a Magyar Narancs utóda/ szerkesztőségi cikkben a kirohanást intézett a magyar nemzeti jelkép, a Szent Korona ellen. A Magyar Köztársaság "új nemzeti jelképpel fog gyarapodni a zacskós tej és a pillepalack után: a Szent Koronával, csak ezúttal komolyan." "...micsoda besavanyodott hátsó udvar lett ebből az országból megint." /El van koronálva. = Mancs (Budapest), okt. 14./"

Tompa Gábor kolozsvári színházigazgatóval készített interjút a Magyar Narancs. Arra a kérdésre, hogy nem támadják-e, hogy nem eléggé elkötelezett nemzete iránt, Tompa Gábor válasza: "Az erdélyi magyarságnak egy olyan rétege támad engem, amely rettenetesen retrográd, visszahúzódó szellemet képvisel, és mindenáron egy megnevezetlen régmúlt időhöz szeretne visszatérni. Mindenáron a nyájszellemet, a középszerűséget akarják virágoztatni Erdélyben, és a szellemi élet felszámolása a céljuk. Hiszen másképp nem tudnának megélni. A középszerűek mindig a közösségre, a közönségre hivatkoznak." Ezzel szemben Tompa Gábor szerint: "A színháznak nevelnie kell, magas kultúrát adnia..." /Böröcz László: Az Apáczai-modell. = Magyar Narancs, jan. 20./ Szőcs István vitatta Tompa Gábor felfogását több cikkében, tehát ő a rettenetesen retrográd...

"A lap átvette a Magyar Narancs cikkét. Az RMDSZ Szatmárnémetiben tartott kongresszusa a várakozásoknak megfelelően alakult. Ismét Markó Béla lett az elnök, a vezetéssel szemben állók megtették az első lépést afelé, hogy idővel akár külön szervezetet alakítsanak. Immár két ciklus óta nem boldogulnak nélkülük az éppen kormányzó román pártok, és Markóék éltek is a lehetőséggel. A tiszteletbeli elnök a bukaresti bíróságon föl is jelentette az RMDSZ-t. Nem csoda hát, ha a kongresszus megvonta tőle a bizalmat. A Tőkés-párt az erdélyi sajtóban hónapok óta sorolja, hogy a pártvezetés mely tagja mely állami munkahely megbecsült osztályharcosa volt 1989 előtt. Arról van szó, ki a komcsi. Ismerős valahonnan? Érdemes idézni az SZDSZ egyik lapjának szerkesztőségi cikkéből: "A magyarországi belpolitika imbecillis kliséinek felbuzgása ez. Mint ahogyan a határokon túli magyar szervezetek mindenkori válságai is azzal függtek össze, hogy a budapesti kormányzat eldöntötte, ki a jó, a hiteles romániai/szlovákiai/szerbiai magyar vezető. Az RMDSZ-en belüli - hol karcosabban, hol kulturáltabban jelentkező - ellentétek akkor durvultak el (félő, jóvátehetetlenül), amikor Orbánék úgy gondolták: végre megmondják a tutit a romániai magyaroknak is. Amiről persze soha senki semmi konkrétumot nem tudott meg (de arról sem, hogy miért kell Budapestnek mindenbe belepofáznia), mert a "nagy ívű koncepció" nem volt egyéb homályos célozgatásoknál a kettős állampolgárságra (amit ők sem gondoltak komolyan) meg más, az ottaniak érzéseivel cinikusan visszaélő utalgatásoknál "nemzetpolitikáról", "lelki újraegyesítésről". Maszlag. Ahhoz azonban, hogy e "nagyot álmodás" időszerűségével kábítson és hergeljen sokakat, épp elég volt. Németh Zsolt most polgári körök alakítására biztatta az erdélyieket, és az "antistátustörvényről" szónokolt: az erdélyi magyarokat az MSZP, a saját vezetőik és román partnereik ellen tüzelte." (Magyar Narancs 2003. február 6.) /Érdes Erdély. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), febr. 10./ "

Gavra Gábor a budapesti Magyar Narancs hetilapban nekiesett a Csáky Zoltán által Hagymakupolás honfoglalás néven körüljárt erdélyi jelenséghalmaznak, és némely román lapokból ismerős modorban lenacionalistázta a szerzőt. A 168 Óra budapesti hetilapban Irodalmi kokárda – a Wass Albert-kultusz című irományban ,,szórakoztató fasisztának”, ,,nacionalistának”, ,,szélsőjobboldalinak” nevezték a mai magyarság legolvasottabb íróját.  A becsmérlőnek szánt ,,irodalmi kokárda” minősítés a szerzőt is minősíti, azok közé a magyarhoni sajtóügyeletesekhez tartozik, akik a magyar nemzeti szimbólumokat, a történelmi ereklyéket, a Szent Koronát, a Szent Jobbot, a magyar zászlót, mint jelen esetben a kokárdát büntetlenül mocskolhatják, állapította Sylvester Lajos.    A Wass-dosszié vasgárdista hangvételű budapesti előkotrása nyílt levél megfogalmazására késztette Wass Albert fiait. ,,Divatos ma felelőtlenül megbélyegző politikai véleményt nyilvánítani az újságokban. Lépten-nyomon azzal traktálnak, hogy Wass Albert háborús bűnös, fasiszta és antiszemita. Csakhogy nem elég mondani valamit, azt meg is kellene alapozni, és kellő bizonyítékokkal alátámasztani. Unalmas lenne nekünk állandóan azt bizonygatni, hogy ki nem volt Wass Albert. Mi csak azt állíthatjuk, hogy ki volt az apánk, mert ismertük. Mivel termékeny író volt, elég, ha az írásaiból meghatározzuk, hogy ki volt és igazán milyen volt Wass Albert” – írják levelükben a Wass család tagjai.   Ez volna, ilyen volna a magyar főváros? /Sylvester Lajos: Budapesti ajándék… = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), júl. 21./ Sándor Zsuzsanna: Irodalmi kokárda. A Wass Albert-kultusz. = 168 Óra, júl. 8. Gavra Gábor: A gyarmatosító giccs. = Magyar Narancs, júl. 8.

Magyar kommentár címmel az Új Magyar Szó csak baloldali lapok cikkeiből /Magyar Hírlap, Magyar Narancs, Hócipő/ közöl részleteket. A Magyar Narancs szerkesztőségi cikke a tavalyi népszavazásról azt írta: „Egy évvel ezelőtt a választópolgárok ad acta helyezték a magyarkérdést.” „Az igenek mögött az etnopolitizáláson, a nagymagyar ábrándokon, a térségbeli együttműködést a történelemben már oly sokszor lehetetlenné tévő kisnemzeti naciogigantizmuson kívül semmi, de semmi nincs.” /Magyar kommentár. = Új Magyar Szó (Bukarest), dec. 13./

A liberális budapesti Magyar Narancs hetilap közölte Parászka Boróka, az A Hét hetilap főszerkesztőjének cikkét. Ebben a lapjában közölt elutasító hangvételhez hasonlóan minősítette a Sólyom László köztársasági elnök által kezdeményezett május 4-i konferenciát. Magyarország és a környező államok között aktív gazdasági, kulturális csere folyik. Ha még mindig ismeretlennek tűnnek a határon túli magyar közösségek a magyar köztársasági elnöknek, az nagy baj. A legnagyobb hibája ennek az akciónak a magyar nacionalizmus, magyarázta Parászka Boróka. Szerinte ez a nacionalizmus szomszédokként csak a Magyarország határain kívül élő magyarokat ismeri el. Nem lehet csak az „ott” élő magyarokat megismerni anélkül, hogy az „ott” élő szlovákokat, románokat ne ismerné meg Magyarország. És Magyarország egyáltalán nem ismeri a románokat, szlovákokat. A Magyarország határain kívül élő magyarok a „magyar nemzetpolitika karanténjában élnek, szimbolikus magyar (teljesíthető és teljesíthetetlen) ígéretek bűvöletében”. Parászka szerint az „elnöki akció megkérdőjelezi a határon túli magyar közösségek demokratikus érettségét és működőképességét is.” A magyar köztársasági elnök a határon túliak „magyarságtudatára” kíváncsi. Parászka megmagyarázta: „A magyarságtudathoz sem a román államnak, sem a magyar köztársasági elnöknek nincs köze. Magánügy.” Parászka sérelmezte, hogy kiket hívtak meg a konferenciára, szerinte azokat, „akik mögött nem jött létre életképes politikai mozgalom, akiket a határon túl nem jogosított fel a képviseletre senki”. A főszerkesztő hozzátette: például Tőkés László Magyarországon kiket és miért képvisel, amikor a határon túliak ügyében felszólal? Parászka szerint a konferenciasorozat „a legradikálisabb reformellenesség”. Románia európai ország; működő civilszférával és működő nyilvánossággal. Kiépíthető egy a közösségi és választói akaratot tiszteletben tartó jószomszédi viszony. „Már ha Magyarország felismeri, hogy a határain kívül nem önjelölt törzsfők és sámánok vezette, félnomád törzsek élnek.” /Parászka Boróka: Sámánok – Az államfő és a határon túli magyarok. = Magyar Narancs (Budapest), máj. 5./

Parászka Boróka, az A Hét című – kis példányszámú, elsősorban interneten megjelenő – hetilap felelős szerkesztője azt bizonygatta a budapesti Magyar Narancs hetilapban, hogy Romániában nincs magyarverés.  Parászka, az utóbbi két évre visszatekintve, nyolc magyarverésként elhíresült esetet talált. Hozzáfogott és szorgalmasan megcáfolta őket. A gyergyói esetről azt írta: ott a helyi góbék támadtak rá a román csendőrökre.   A legutóbbi – érsemlyéni – esetet azzal cáfolta, hogy az Érmelléken sok a magyar. Különben is az elkövetők magyarok voltak. (Valójában a három főből egy valóban magyar volt, a másik kettő román.) Parászka Boróka a nem RMDSZ-közeli erdélyi magyar szervezeteket leszélsőjobboldalizta. Szerinte a magyarveréseket e szervezetek céljaik legitimálására használják fel.  Parászka körülnézett a szélsőjobboldali román szervezetek honlapjain is és megállapította: „a magyarellenesség most nem központi témájuk”. A Noua Dreapta (Új Jobboldal) nevű ifjúsági alakulat, mely állítólag kitűnő kapcsolatokat ápol a titkosszolgálattal /SRI/ és az ortodox államegyházzal, Parászka szerint kizárólag a homoszexuálisokkal foglalkozik.      A cikk szerint majdnem mindig ugyanattól a tudósítótól és ugyanazon csatornákból értesül a magyarországi sajtó a romániai magyarverésekről. Felsorolásában ott található az Erdélyi Naplón, a Háromszéken és a Krónikán kívül a Hunsor, a Kuruc info és a Huninfo. Ez lenne hát a romániai magyarverések tisztára mosása. Ha részegen vernek magyart, az nem ér, a magyarellenes számítógépes játék bagatell, Gyergyóban a székelyek verik a románokat, az Érmelléken meg úgy kell nekik, minek oláhoznak. /Fábián Tibor: Már megint parászkálkodik. Magyarverés pedig nincs! = Erdélyi Napló (Kolozsvár), okt. 3./

A budapesti Magyar Narancs című hetilap Szili Katalin, az Országgyűlés elnöke új nemzetstratégiai koncepcióját minősítette. A lap szerint a kezdeményezés mögött az elnök asszony politikai ambíciója van. A Magyar Narancs úgy tudja, hogy a „határon túli magyar problematikum az elmúlt években kiszorult a magyar politikából, nem kis részben a Gyurcsány-kormány tudatos erőfeszítései miatt. ” Gyurcsány miniszterelnök felszámolta a Máértet, Szili javasol többpártilag valami hasonlót helyette, „hátha jó pontokat szerez Gyurcsány külső vagy belső ellenzékénél”. A hetilap szerint: e szavaknak – nemzetpolitika, nemzetstratégia, meg a többi: területi autonómia, ilyen autonómia, olyan autonómia, kettős állampolgárság – idestova húsz éve nem sikerül értelmet találni. A Magyar Narancs szerint minden rendben van: az „elmúlt tizenhét évben a hat. túli m. -ok Romániában és Szlovákiában önkormányzati és parlamenti képviselők, miniszterek, miniszterelnök-helyettesek, polgármesterek sokasága révén érvényesíthették speciális érdekeiket; könyvekben, újságokban, honlapokon, egyetemeken, iskolákban, templomokban, civil szervezetekben találhatták meg nemzeti önazonosságukat”. Továbbá: az identitásnak, amit meg akarunk őrizni, néhány múzeumi tárgyon kívül semmi egyéb tartalma nem lesz, mint hogy meg akarjuk az identitást őrizni. /Harangozó Katalin: Méltó módon. = Magyar Narancs (Budapest), szept. 20./

Idén tavasz óta tudott a Zuschlag-ügyről Gyurcsány Ferenc miniszterelnök, aki a Magyar Narancs című hetilap október 11-i számában megjelent interjújában azt is elismerte, hogy sok Zuschlag-ügy lehet még az országban. Szavai szerint „annyi, amennyi rossz kompromisszum van az önkormányzatokban, és mindenhol, ahol a közszféra jelen van”. Gyurcsány kijelentette, hogy sem neki, sem környezetének nem volt tudomása arról, hogy Zuschlag János „talicskával tolja ki az aprópénzt” a vezetése alatt álló minisztériumból, és ha beigazolódik, hogy ez igaz volt, akkor őt becsapták. /Gyurcsány tudott a Zuschlag-ügyről. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 12./

Kelemen Attila Ármin a Transindex.ro interneres portálon értékelte a Csutak István által indított modernizációs vitát /Csutak István: Székek földje – Székelyföld?, Szabadság, 2008. jan. 8./. Arra számított, hogy a modernizáció liberális téma: azok akik magukat liberális-kozmopolita rommagyarokként pozícionálták, mindent elkövetnek majd annak érdekében, hogy valamilyen módon intézményesítsék a vitát. Nincs önmagát véleményformálóként számon tartó és akként cselekvő rommagyar magyar liberalizmus? – kérdezte Kelemen Attila, aki „premodern felvilágosultaknak” nevezi a rommagyar csúcsértelmiségieket, akik a nem-nacionalista rommagyar establishment legbefolyásosabbjai. Alig vállalnak szerepet a nyilvánosságban. Kelemen Attila Ármin esettanulmányként emlékezett A Hét hetilapra: a hetilapot „egy fiatal, dinamikus, innovatív és deklaráltan tabudöngető csapat vette át. Az értelmiségiek azt nehezményezték, hogy egy vezető romániai magyar politikus olyan szerkesztőségi státust kapna, ami akár valamiféle politikai kontrollra is felhasználható lenne. Az értelmiségiek felelősséget vállaltak az intézményért és civilként állást foglaltak a politikai kontroll ellen. Azokban a hetekben jó dolog volt rommagyar értelmiségiekként gondolni magunkra. ” – állapította meg. A politikus kilépett a szerkesztőségből és „a legfontosabb kozmopolita romániai magyar értelmiségiek mind ott voltak A Hét körül. Ma már nincs A Hét, amely működése utolsó időszakában nyíltan elkötelezte magát pár magyarországi politikus mellett”. Ezek a kozmopolita értelmiségiek nem törődtek vele, hogy a hetilap nyomtatásban megszűnt. Kelemen Attila szerint az „A Hét megszűnésének okai és körülményei értelmiségi tabutémának számítanak. ” „Talán jobban kellett volna vigyázni A Hétre” – intett a cikkíró. /Kelemen Attila Ármin: HOME JOGOK. Rommagyar 2. 0. = Transindex.ro, 2008. febr. 12./ Parászka Boróka, A Hét szerkesztője válaszolt Kelemen írására. Kijelentette, „előre megfontolt és sikeres öngyilkosságot hajtottam végre, mint erdélyi magyar újságíró”, hozzátette: senki sem nem érzékelte drámaként ezt. Öngyilkossága abban állt, hogy egy éve nem jelent meg a hazai sajtóban publicisztikája. Most azonban visszaszólt a sírból. Kelemen Attila (már megint) taktikus szöveget írt. Nem ő az egyetlen aki ilyen „egyre vontatottabb önpozicionáló programbeszédet ír”. A modernizációs propaganda Parászka szerint ürügy. Jönnek a választások, erre hirtelen felélénkül a modernizációs-vita. Csutak István „írt egy ilyen kedves bumburnyák szöveget, be is szopta rendesen a reformra oly éhes ifjú nemzedék”. „Ahelyett, hogy végre radikálisan átértékelődne, kicserélődne az egész erdélyi magyar közösségkép, sőt: úgy általában a magyar nemzet-kép, a modernizációs vita konzerválja és legitimálja az eddigi torzulásokat. ” A modernizációs stratégiák dallama: „Édes Erdély itt vagyunk", és ez a 1940 óta semmit sem változott. Parászka leszögezte, amíg „kiindulópontunk, érdekközösségünk az etnosz, addig nincs elmozdulás. Nem elég az anyaország gyilkosság, a fiú-országot is ki kellene nyírni. ” Parászka ítélkezett: „A teljes magyar sajtó válságban van, nem csak az erdélyi magyar. ” „Van markóista lapunk és rádijónk, van tőkésista weblapunk és hetilapunk, hát nem kiegyensúlyozott ez a kis magyar erdélyi médiavilág? Hurrá!” És jönnek a Parászka szerinti egyedüli értékek, köztük Selyem Zsuzsa /a Korunk vagy A Hét teljes évfolyama sem elég ahhoz, hogy annyit mondjon el a közelmúltunkról, mint Selyem Zsuzsa regénye/ és Cs. Gyimesi Éva. Parászka kimondta: „a sajtó (a politika) vált butává, műveletlenné, érzéketlenné, tájékozatlanná. ” /Parászka Boróka: Köpök a síromra. = A Hét – ahet. ro, febr. 13./ A Kelemen Attila által jelzett vezető romániai magyar politikus A Hétnél: Kelemen Hunor. Parászka Boróka rendszeresen publikál a budapesti Magyar Narancs hetilapban.

Az RMDSZ hosszú időn keresztül takargatta a magyarországi baloldalhoz fűződő kapcsolatait. Ezzel párhuzamosan a szervezet sajtóholdudvara egyfajta konszolidált, finoman nemzeti hangvételt ütött meg. Az RMDSZ szemérmeskedése megszűnőfélben van. A választók nagy részét csak az olyan direkt kitételek sokkolják, mint Szent István jobbjának tetemcafatként való említése, vagy esetleg a Szent Korona tökfödőnek csúfolása. (Majsai Tamás írása a Magyar Narancsban). Másrészt egyre kevesebben olvasnak írott sajtót. E helyzetben az Erdélyi Riport, az Új Magyar Szó nem egy esetben az Élet és Irodalomra, Mozgó Világra vagy a 168 Órára emlékeztető balos szövegei a jövendő elit ideológiai indoktrinációját szolgálják. Kinevelnek sok kis Czika Tihamért, akik már függetlenek a magyar nemzeti értékrendtől. Mindeközben az RMDSZ egyre nyíltabban kokettál az SZDSZ-szel és az MSZP-vel, írta Borbély Zsolt Attila. Ide illeszkedik az is, hogy Markó Béla az Élet és Irodalomban írta meg vallomását az RMDSZ és az MPP viszonyrendszeréről. Ebben Markó kifejtette, hogy Tőkés Lászlóval azért nem jött létre a megegyezés, mert az ő lételeme az ellenkezés. Borbély Zsolt Attila emlékeztetett: mindaddig, amíg az RMDSZ az autonómia építésének útján haladt, addig Tőkés László és Markó Béla együttműködése kifogástalan volt. A Neptun ügyben sem ők feszültek egymásnak, Azután jött Nagy Benedek támadása a tiszteletbeli elnök ellen, amit a hivatalos vezetés hátulról fedezett, majd Markóék balfordulata. Tőkés László az autonómia markói tagadására mondott csak mindenkoron nemet, éppen az autonómia igenlésének jegyében, hangsúlyozta a cikkíró. Markó azt akarja igazolni, hogy Orbán Viktor nem is a magyar egységet, hanem valójában a magyar széthúzást kívánta elősegíteni. Ez a belemagyarázás arra a kérdésre is választ ad, hogy Markó Béla miért az Élet és Irodalomban s nem a Heti Válaszban közölte pamfletjét. /Borbély Zsolt Attila: A sapka. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), okt. 1./ Majsai írása: „El lehet temetni példának okáért a náci Horthyt, kísérgetni lehet István király tetemcafatját és soha nem használt tökfödőjét, kongatni lehet a vészharangot különféle nemzetszaporulati ügyekben vagy mondjuk eutanázia- /veszélyben az utolsó kenet!/ és hálószobakérdésekben. ” /Majsai Tamás: Dávid és Jonatán. Egyházak, keresztények, Biblia és homoszexualitás, Magyar Narancs, 2001. aug. 30./ Előzmény: Markó Béla: Egy elmaradt egyezség története. = Élet és Irodalom, 38. sz. 2008. szept. 19.

A rendszerváltás egyik nagy ígérete volt a kelet-európai és kelet-közép-európai nemzetiségek, nemzeti kisebbségek problémáinak enyhülése, jogaik bővülése. Ehelyett más forgatókönyv érvényesült. A már létező föderációk (a Szovjetunió, Csehszlovákia, Jugoszlávia) fölbomlottak, a valaha domináns nemzetek (orosz, szerb) határon kívül rekedt nemzetrészeivel szemben – Horvátországban, a balti államokban – a legkeményebb diszkriminációt léptették életbe. Az Európai Unió kisebbségvédelmi struktúrái tehetetlennek bizonyultak, írta Tamás Gáspár Miklós. Ebben a kontextusban a kelet-közép-európai magyar kisebbségek a többiekétől kedvezően különböző státuszt vívtak ki maguknak egy időre. Emil Constantinescu elnöksége, Adrian Nastase miniszterelnöksége idején a magyarság pozíciója számottevően javult, s ezen olyan /Tamás Gáspár Miklós szerint abszurd/ magyarországi akciók se rontottak sokat, mint a „magyarigazolvány” és a népszavazási kezdeményezés a kettős állampolgárságról. A romániai magyar politika egyik alapvető dilemmája az, hogy az adott keretben sokkal többet már nem lehet elérni. Tamás Gáspár Miklós szerint a magyar politikai etikett azt követeli, hogy semminek se örüljünk, ami „a határokon túl rekedt, elszakadt nemzetrészeink, magyar véreink” körében történik. Az erdélyi magyarság problémái elsősorban nem közjogi, hanem gazdasági, mobilitási, demográfiai (népességfogyás, spontán asszimiláció) és kulturális természetűek, ezekre az aggodalmakra „az ottani értelmiség egy része intenzív wassalbertezéssel, árpádsávozással, turulozással és kopjafázással felel, ami bájos, de aligha célravezető. ”Szlovákiában, Ukrajnában, Szerbiában a fő probléma a nemzetállami-többségi sovinizmus félelmetes fölerősödése. Szlovákia a legföltűnőbb példa. A Fico-Slota-Meciar koalíció a legelvadultabb és magyarellenes rohamba kezdett. A magára hagyott kisebbség fenyegetve érzi magát. Teljesen közömbös, hogy a magyar politika képviselői, például Szili Katalin magyarországi parlamenti elnök milyen hibákat követtek el a Kárpát-medencei Képviselők Fóruma ügyében (vö. Hegedűs Dániel: „A Nagymagyar Játszótér és következményei”, Élet és Irodalom, 2008. október 3.), a szlovák sovinizmus offenzívája a felvidéki magyarokat sújtja. TGM nem ért egyet Hushegyi Gáborral, aki egyformán „hibásnak” tarja a magyar és a szlovák „felet”, s azt tanácsolja, hogy ne törődjünk Ján Slotával /H. G. : „Csak fekete vagy fehér” , Magyar Narancs, 2008. október 9./ A cikkíró szerint „a magyarországi Jobbik (parlamenten kívüli fasiszta párt) és rohamosztaga, a Magyar Gárda uszító performanszai során komikus módon épp olyan kettős kereszteket állít föl mindenfelé, mint pár száz méterrel odább Ján Slota”. TGM állítja, „az Egyesült Államok, a NATO és az EU rosszhiszemű, könnyelmű, tudatlan és buta oroszellenes politikai fordulata – amelynek fő magyarországi élharcosa Orbán Viktor országgyűlési képviselő, neokonzervatív politikus (Fidesz-KDNP) – annyira fölbátorította az ukrán nacionalizmust, hogy a zűrzavarba süllyedt ukrajnai kormányzat megpróbálja egyszerűen betiltani a nemzetiségi oktatást és nyilvános nyelvhasználatot, az ungvári egyetem magyar oktatási nyelvű kara veszélybe került”. A kelet-közép-európai magyar kisebbségek védelme egyre nehezebb. /Tamás Gáspár Miklós: Golyózáporban a magyar kisebbségek. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 14. – egyidejűleg közölte a pozsonyi Új Szó és a bukaresti Új Magyar Szó, továbbá részletesen ismertette a pozsonyi Sme. – Nem jelezték, hogy a cikket a szerző először a Népszava október 13-i számában közölte. / A cikkíró állításával szemben a kettős állampolgárság megadása nem abszurd magyar kezdeményezés, Románia is megadta a határom túli románoknak. Hegedűs Dániel A Nagymagyar Játszótér és következményei című cikkében kikelt a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma ellen, azt feleslegesnek és értelmetlennek mondta, továbbá következmények nélküli eszem-iszomnak, némi szolid magyarkodással. A cikkíró szerint házelnök nemzetpolitikai tevékenysége kártékony.

Vitatott módon jutott magyarországi támogatáshoz egy Markó Béláról készülő portréfilm. Ezt ugyanis a Nyugat 100. évfordulója alkalmából meghirdetett Országos Rádió és Televízió Testület /ORTT/-pályázat keretéből támogatták. A dokumentumfilm Markó Bélát, a költőt mutatja be. A produkciót várhatóan a Duna Tv tűzi majd műsorára, mondta a film producere, a Szentendrén élő Nagy Gábor. Az erdélyi macska című produkció azért került az érdeklődés középpontjába, mert magyarországi sajtóforrások szerint a film készítői politikai mérlegelés nyomán jutottak az ORTT támogatásához. A testületben működő döntési mechanizmusokról a Magyar Narancs hetilap közölt terjedelmes írást szeptemberben, példaként a Markó-film támogatásának a történetét említve. A cikkíró felidézte, hogy az ORTT élére márciusban került Majtényi László megválasztásakor azt ígérte, megszünteti a testület döntéshozatalának túlzott átpolitizáltságát. Ezért a Nyugat-pályázat bírálóbizottságának az élére is – a korábbi hagyományoktól eltérően – nem egy hozzá közel álló személyt nevezett ki, hanem a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetéből kért a témában jártas szakértőt. Így lett Angyalosi Gergely irodalomtörténész a bizottság elnöke. Angyalosi elmondta, a Markó-portré nyilvánvalóan ellenkezett a pályázat szellemiségével, de a meglehetősen pontatlan pályázati kiírás miatt nehéz lett volna kizárni. A közleményben ugyanis az állt: az ORTT „pályázati felhívást bocsátott ki a Nyugat megjelenésének 100. évfordulója alkalmából tévés portréműsorok készítésének támogatására. ” „Nem szerencsés pártpolitikai kötődésű személyeket támogatni – nyilatkozta Angyalosi – még akkor se, ha nekem magával Markóval nincs bajom. ” A bizottság többsége úgy vélte, Markó valamilyen módon kapcsolódik a Nyugat hagyományához. „Valamilyen módon persze nincs olyan író, aki ne kapcsolódna” – állapította meg Angyalosi. Mind a bírálóbizottság elnöke, mind Majtényi László ORTT-elnök a Markó-film támogatása ellen érvelt, a testületek mégis a film támogatásáról döntöttek. A filmben Markó Béla maga mond el részleteket Az erdélyi macska című esszékötetéből. Az erdélyi macska elkészítését hárommillió forinttal támogatta az ORTT testület. /Gazda Árpád: Markó és a Nyugat. = Krónika (Kolozsvár), dec. 8./ Erdélyben is vitát váltott ki a költészet és a politika választási összekapcsolása. A Transindex portálon Selyem Zsuzsa kifogásolta, hogy négy nappal a választások előtt szerveztek Kolozsváron Markó Béla költői estet. A Babes–Bolyai Tudományegyetem magyar irodalom előadótanára úgy vélte, az RMDSZ elnökével a választási kampány hajrájában a politikáról: oktatási reformról, felsőoktatásról, kultúrpolitikáról, annak modernizációjáról kellene beszélgetni. Az est szervezője, Orbán János Dénes válaszában arra utalt, hogy fontos a politikummal való együttműködés. „Ha nincs mozgás a fiatal irodalmi prérin, én vagyok a felelős, ha nincsenek kötetek, én vagyok a felelős. Ehhez pedig segítség kell” – tárta fel motivációit az Erdélyi Magyar Írók Ligájának elnöke. /Vers és politika. = Krónika (Kolozsvár), dec. 8./

Az egyik székelyföldi napilapban az erdélyi jobboldal egyik emblematikus publicistája radikális hangvételű írásban emlékezett meg a magát liberálisnak nevező magyarországi oldalról. Erre reagálva az egyik, liberálisként számon tartott portál megszervezte az első nagy erdélyi elhatárolódási versenyt. A nagyoktól (Élet és Irodalom, Magyar Narancs – Mancs meg a többiek) ellesett, harcosan radikális hangvételű filippikában ostorozzák az említett írás szerzőjét, és a cikktől való elhatárolódásra szólították fel a napilap főszerkesztőjét. Az ostorozásból természetesen nem hiányozhat az ilyenkor szokásos nácizás. És persze ott van a jeles pesti orgánumok által meghonosított aláírásgyűjtés is, amelyet civil kezdeményezésként hirdettek meg, és amelyben lehetővé teszik, hogy minden szimpatizáns osztozzon harcos proletár dühükben. A másik oldalon egy jobb oldali portál meg a szerző mellett kezdett hasonló akcióba. Az inkriminált publicisztika nem tekinthető náci írásnak. Éppen a balliberális oldal szokta ostorozni a jobbosokat azzal, hogy „importálják a megosztást”. Erre most ők honosítják meg ezt, holott Erdélyben inkább valami mellett szoktak aláírni – lásd a Bolyai Egyetem melletti aláírásgyűjtési akciókat. /Balogh Levente: Elhatárolódók. = Krónika (Kolozsvár), márc. 23./ Előzmény: György Attila cikkét, az ellene megfogalmazott állásfoglalást és Borbély Zsolt Attila írását együtt hozta: Erdélyi Napló (Kolozsvár), márc. 16.

Parászka Boróka készített interjút Markó Bélával, az RMDSZ elnökével a budapesti Magyar Narancs hetilapban. Arra a kérdésre, hogy van-e Markó-Tőkés konfliktus, Markó kifejtette: Nincs személyes konfliktus. Elvi oka van a szembenállásnak. Kialakult a mérsékelt-radikális ellentét. Markó a mérsékelt politizálás híve volt: párbeszéddel el tudják érni a román parlamentben az erdélyi magyarság kívánatos céljait. Kialakult az a felfogás, hogy Markóék baloldaliak, Tőkésék jobboldaliak, ezt Markó nem fogadja el. Miért most kellett békét kötni, kérdezte Parászka. Kényszerhelyzetben voltak, felelte Markó. Olyan helyzetben van a magyarság, hogy el kell fogadni az egységes fellépést. A gondolkodásbeli különbségek meg fognak maradni. Tőkés Lászlónak deklarált szövetségese Orbán Viktor. Markó következetes híve az egyenlő távolság tartása elvének, állította Parászka, majd az interjúban megkérdezte Markót: húsz éve jelen van a politikában, nem fáradt el? Időnként érez fáradtságot, válaszolta, „időnként le kellene ülni és reflektálni arra, hogy mi van. ” /Parászka Boróka: „Másik üzemmódra állunk” – Markó Béla, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke. = Magyar Narancs (Budapest), 2009. április 2./

Törzsök Erika, a jelenleg egy (!) százalékon álló SZDSZ politikusa, mellékesen az MSZP-kormány kisebbségügyi tanácsadója, a Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztályának vezetője. A Magyar Narancsban megjelent Törzsök Erika-interjúnak már a címe is meghökkentő: Felzárkózni Romániához! Megható volt, az RMDSZ áprilisi kongresszusán egymás mellett énekelt Markó Béla, Lendvai Ildikó és Basescu államfő.,,Markó Béla valami egészen mást tett le az asztalra, mint eddig” – lelkendezett Törzsök.,,Véget vet a sérelmi politizálásnak, a kisebbségpolitikai kufárkodás (sic!) korszaka lejárt… ez dicséretes »korszerűsödési folyamat«... A kongresszuson úgy láttam, hogy ennek az alkufolyamatnak egy egészséges állomásához közelebb került mind a román politikai elit, mind a magyar kisebbségpolitika. ” Majd alább: „Most megint ott tart a magyar társadalom, ahol valamikor a második világháború idején… Ezért volt üdítő (sic!) látni Kolozsváron… a partnerséget, amit az RMDSZ, illetve a román politikusok részéről tapasztaltam. ” Ebben a derűs politikai atmoszférában, ami az RMDSZ-kongresszust jellemezte, Törzsök szerint egyetlen disszonáns hang volt csak, a Fideszé: Orbán Viktor üzenete, amit Németh Zsolt tolmácsolt, ,,aki úgy hadakozott a románokkal Kolozsváron, hogy a ringben rajta kívül nem volt másik fél”. A kettős állampolgárság ellen hevesen kampányoló, a magyarság határokon átívelő kultúrnemzeti egységét megkérdőjelező SZDSZ-es politikát képviselő Törzsök Erika nem tudja palástolni Fidesz-ellenességét, kimondta a szentenciát: ,,Most bukott meg végleg a magyar jobboldali Erdély-politika!” Törzsök Erika nem jól tudja! Az elmúlt tizennyolc évben a Markó által vezetett szövetség nem etnikai alapú ,,sérelmi politizálást” folytatott, hanem a kormányzati hatalmi struktúrákba beépülve, a kis lépések politikájával ért el kisebb-nagyobb eredményeket, állapította meg írásában Papp Kincses Emese. Az RMDSZ kikerült a kormányból, a mostani történések, a magyar intézményvezetők leváltása, az etnikai megkülönböztetés, a szakmaiság háttérbe szorítása súlyosan érinti magyar közösséget. Ez az a ,,példaértékű partnerség”, ,,politikai modernizáció”, ,,az arányosság és méltányosság elve”, amit Magyarországnak is követnie kellene a nemzetpolitikai ,,szakértő” Törzsök szerint? /Papp Kincses Emese: Hölgyek öröme. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), máj. 12./ A hivatkozott interjú: Parászka Boróka: Felzárkózni Romániához – Törzsök Erika kisebbségkutató a Romániai Magyar Demokrata Szövetségről. = Magyar Narancs (Budapest), máj. 7.

Kulturális (pár)bajok – Beszélgetés Szőcs Gézával
Versírásról, bizalomról és bizalmatlanságról, politikáról, pornó- és giccsadóról, a Julianus-, és a Márai-programról, az NKA sorsáról, vidék és Budapest viszonyáról, és a jövőről alkotott képéről beszélgettünk Szőcs Gézával a Tokaji Írótáborból Budapest felé autózva.
Írsz-e még verset mostanában, vagy már csak népdalokat – ahogy ezt a városi legenda tartja Budapesten? – Nem írtam mostanában verset, de ez nincs feltétlenül kapcsolatban a mintegy három hónapja tartó megbízásommal, aminek a lényege, hogy a kulturális intézményrendszer ügyes-bajos dolgaival foglalkozom. Volt már rá példa az életemben, hogy nagyon stresszes, leterhelt hónapokban is tudtam verset írni, de arra is, hogy hosszabb nyaralás, pihenés nem hozta meg az inspirációt. Ihlet kérdése minden. Ha az emberben épségben megőrződik a lírai-én, akkor bármikor megszólalhat.
Az utóbbi időben több, veled készített interjút is közöltek, illetve a megbízatásod elején a Nagyításban jelent meg egy összeállítás. Én két beszélgetésre utalnék most: a szinte hírhedtté lett Indexes megjelenésre, illetve legutóbb a Magyar Narancsban olvasható interjúra. Két dolog volt bennük közös: hogy nem ismerték a Nagyítás-beli összeállítást, illetve a támadó hangnemük. Te miben látod az okát?
A bizalmatlanság, a barátságtalan hang, az ellenségesség a mai helyzetben Magyarországon szinte természetes. A társadalmat, ideértve az írástudói réteget is, törésvonalak osztják meg, de legalább egy nagy törésvonal, amelyet fontosnak tartok megszüntetni, áthidalni. Ilyen körülmények között nem is képzelhető el, hogy a művészvilágnak legalább egy része ne legyen ellenséges azzal a kormányzattal szemben, amelyet nem az ő preferált pártjai alkotnak.
A te esetedben ez konkrétan mit jelent?
Esetemben összetalálkoznak a Fidesszel, mint párttal, és a Fidesz-kormánnyal mint közép-jobb vagy polgári párttal szembeni előítéletek, sértettségek, ellenérzések. Azután jelen vannak a velem, mint magánszeméllyel szembeni ellenséges érzületek. Ez utóbbiak részben politikai hátterűek, hiszen azok, akik a – nevezzük így – politikai-szellemi ellentáborba tartoznak, eleve gyanakodva figyelik, amit csinálok, mondok, gondolok; de nem felelne meg az igazságnak, ha azt mondanám, hogy csakis ilyen ideológiai-politikai szekértábor-reflexek működnek velem szemben. „Alanyi jogon” is sok ellenséget szereztem az életben, és ezek olykor összeadódnak, mint például most. Ettől úgy tűnhet, mintha nagyon komoly erők állnának szemben akár velem, akár az általam megvalósított kultúrpolitikával szemben. Számottevő ellenállást nem érzékeltem, bár erről természetesen mást is olvashatunk egy-két lapban vagy internetes fórumon. De nem mondanék igazat, ha azt állítanám, hogy a munkámat akadályozná egy megkerülhetetlen, agresszívan fellépő erő. Talán egyetlen dolog van, amelyet magamban is átgondolva meghátráltam, legalábbis elnapoltam a kérdését. Konkrétan a pornóadó és a giccsadó megvalósítását. Nemrég épp’ az Origón válaszoltam arra a kérdésre, hogyan látom ezeket a dolgokat három hónap elteltével. A pornónál, ugye, ismerjük a klasszikus meghatározást, miszerint nem határozható meg szabatosan, hogy mi a pornó. A giccsről meg nem csikarható ki általános konszenzus…
Csak a tisztánlátás kedvéért: itt arról az elképzelésről van szó, hogy adózni kellene a pornó és a giccs után. – Amikor ezt felvetettem, nem tudtam, hogy ilyen erős és mély beágyazottságú Magyarországon a pornóipari lobbi. Azóta szembesülnöm kellett vele, hogy a pornóiparban igenis nagyhatalomnak számítunk. Ami a giccset illeti, rá kellett jönnöm, hogy a magyar társadalomban mély és komoly igény van a giccs iránt, amitől nem lehet megfosztani egyik napról a másikra. Ha így van, tudomásul veszem, és anélkül, hogy okafogyottnak tekinteném a kezdeményezést, inkább úgy tekintem, mint aminek még nem jött el az ideje.
A másik nagy port kavart kezdeményezésed a Julianus-program.
– Itt nem akarok meghátrálni, bár igen kemény és ostoba ellenérvek születtek. Egész odáig merészkedtek, hogy meggyanúsítottak: hogy fajelméleti megfontolásokból tartom a programot helyesnek, meg különbséget akarok tenni magyar és magyar között. Ezek a vádak képtelenségek. Azt gondolom, a történelemtudomány lényegéhez tartozik, hogy primer ismeretekhez jusson a megelőző korokkal kapcsolatban. Az én hitvallásom változatlan az emberben munkáló kíváncsiságról, érdeklődésről, tudásról. Ha úgy tetszik, hiszek az ész-vallásban, és ebben a dologban egy tapodtat sem kívánok meghátrálni. Örülök annak, hogy olyan országban lehetek kormánytisztviselő, ahol következmények nélkül elhangozhat, hogy „az államtitkár úr ostoba és veszélyes játékot játszik”. De ha én tiszteletben tartom mindenki véleményét, azt várom el, hogy mások is így tegyenek. Mindenekelőtt pedig várjuk meg a kutatási eredményeket.
– Összefoglalnád röviden, mi a Julianus-program célja?
– Hogy tiszta vizet öntsünk abba a pohárba, amelybe a magyarság származásával kapcsolatos legkülönösebb elméletek kerültek az elmúlt évszázadok során, különösen felgyorsult tempóban az elmúlt évtizedekben. A dolog természetéből fakadóan ezek az elméletek egyrészt spekulatívak vagy bizonyíthatatlanok, másfelől alkalmasak arra, hogy az önképünkkel kapcsolatos alapokat aláássák. Úgy gondoltam, hogy a mai magyar népességet alkotó komponensek megnevezése, azonosítása semmiképpen nem ellentétes a tudomány, a közerkölcs lényegével. Az egyik válasz, ellenérv ezzel kapcsolatban úgy hangozhat, hogy ez egy rendkívül kevert népesség. Senki nem állítja azonban, hogy létezik egy úgymond érintetlen, senkivel nem keveredett magyar népesség. Azt meg főleg nem, hogy ha mégis van egy ilyen, akkor azt igazibb vagy mélyebb magyarnak kell tekinteni. Elég csak Petőfire gondolni. A magyarságnak hallatlan asszimiláló ereje van. A legnagyobb bűnt a magyarság ellen mindig azok követték el, akik megpróbálták osztályozni, illetve kiszorítani a magyarság kebeléből azokat, akik úgymond idegenek, jöttmentek, máshova valók. Erre ma is szigorúan oda kell figyelni. De mindennek tudomásul vétele, szem előtt tartása nem jelentheti azt, hogy ne volna szabad kíváncsinak lenni arra, hogy a mai magyar népességnek mennyi a finnugor, a szláv, a germán, a türk vagy iráni eleme. Olyan tudományos programot kell elindítani, amely minden olyan népességet, amely a magyarsággal evidens kapcsolatban állt, feltérképez. – A Könyvhéten sokan fehér szalagot viseltek a Márai-program elhalálozása miatt. Várható-e a folytatása, vagy valami hasonló program?
– Mint a Parlament Kulturális Bizottsága előtt bejelentettem: szeptember elsejére feldolgozzuk és összegezzük a Márai-programmal kapcsolatos szakmai javaslatokat, kialakítva a Márai-program egy átdolgozott változatát, amely összhangban áll a kultúrpolitikai elképzelések egészével. Ez nem jelent drámai felfordulást, a program célkitűzéseinek lecserélését, hanem inkább hangsúlykorrekciókat. – Meg lehet akadályozni, hogy a program ne nagy könyvkiadók lobbija legyen? – Jobban oda kellene figyelnünk a kortárs magyar írók érdekeire. Ez egy szellemi tápláléklánc, amelynek egyik végén ott áll a szerző, aztán a könyvkiadó, a kereskedő, a könyvtár és az olvasó következik. Azt lehet megakadályozni, hogy a nagy pénzeket a nagy cápák nyeljék el. A cél, hogy a támogatás haszonélvezői ne a közvetítők, hanem a szerzők és az olvasók legyenek. Ezt persze lehet vitatni, mondván: a kereskedő megteremti az érdekegység megvalósulásának feltételeit. De a fordítottja is igaz: a kereskedőnek sem érdeke, hogy az írók kivérezzenek. – Sokakat megrémített a hír, hogy 2 milliárdot zároltak az NKA pénzéből, mondják, a szervezet működésképtelen lesz, kivonják a pénzt a kultúrából. – Akik most jajveszékelnek, nem fognak ekkora hangerővel ünnepelni, amikor kiderül, hogy még sincs igazuk. Lehet, hogy egy-két film nem fog megszületni, vagy bizonyos produkciókra, célokra kevesebb pénz fog jutni. Ha ez így lesz, akkor ezért nem a mostani kormányzat a felelős, hanem azok a kormányzatok, akik az elmúlt években az országot ebbe a helyzetbe juttatták. Részben túlzottnak, részben igazságtalannak érzem ezt a mutogatást annak kapcsán, hogy egy új kormány, amely épphogy csak szembesült a katasztrofális pénzügyi helyzettel, meghoz olyan intézkedéseket, amelyeknek nyilvánvaló célja: a működőképességet biztosítani. Ha ezekből a megszorításokból a kulturális területnek is ki kell venni a részét, érthető, hogy berzenkedést szül. Mi is úgy gondoljuk, hogy ez így nem mehet tovább, bízunk a gazdaság erejében, amely majd elő tudja teremteni a forrásokat. Az elosztás persze rögtön felveti a disztribúció alapelveinek kérdését, illetve hogy ezeket kik és hogyan valósítják meg. A művészvilágban nyilvánvalóan él az autonómia igénye, a művészek maguk tudják, hogy a pénz hogyan használható fel a legértelmesebben. Csakhogy a művészvilág sem egységes, más-más megfontolások ütköznek benne. Például a filmes támogatások esetében láttuk, hogy a legdemokratikusabban választott filmes testületre bízva az elosztást, mégis sok művész érezte úgy, hogy kiszorították. Kiszorult vagy bele sem került abba a körbe, ahol helye lett volna. Remekművek sem születtek olyan számban, ami várható lett volna a támogatások értékét tekintve, és el is tűnt jó néhány milliárd. Ez csak illusztráció ahhoz a dilemmához, hogy a művészekre kell bízni az elosztást, vagy az adminisztrátorokra. Ez utóbbi ellen is számos argumentum hozható fel. A kormányzati cél, hogy több pénz jusson a magyar művészeknek. A zárolás szó eleve azt jelenti, hogy a pénzt nem vonták el, nem költötték el egyébre, csak éppen hozzáférhetetlenné tették. De annak a pénznek előbb utóbb ugyanott meg kell jelennie. – Két fiatal költővel készítettem idefelé jövet interjút. Mindketten arról a már-már közhelyes problémáról beszéltek, hogy értelmiségiként, művészként szinte csak Budapesten lehet bármit is tenni, lehetőségekhez jutni, de írásból még ott sem lehet megélni. A vidék–Budapest ellentétre van-e olyan terv, ami ezt a helyzetet egy kicsit árnyalná? – Budapest relatív súlyának növekedése folyamatosan súlyosbodó probléma, amely előrevetíti egy Budapest-ország utópia képét. Ez ellen decentralizálással lehet védekezni. Jelentős kulturális központokat kell létrehozni, ezek lehetnek nagyvárosok, például Debrecen, vagy kisebbek, mint mondjuk Kecskemét, vagy fürdővárosok, mint például Balatonfüred – azokat említem, amelyek már viszonylagos sikertörténetekké lettek az elmúlt években. A nagy egyetemi központokban a kulturális kínálatot kell színesebbé tenni. Lecserélődött lassan egy modell, amely a művelődési házak Magyarországát jelentette. A népművelők helyett ma kulturális menedzserek ténykednek, és a művelődési házak kulturális eseményeinek (amelyek sokszor esküvők vagy szüreti bálok voltak) modelljét felváltotta egy másik, amely fesztiválokban jeleníti meg az egyes régiók művészeti potenciálját. Ha jól szétnézünk az országban, alig van olyan területe Magyarországnak, amelyhez valamilyen többé-kevésbé sikeres fesztivál ne kapcsolódna. Egyeseknek ez már sok is, azt vallják, hogy a fesztiválok országa lettünk, ennyi jó fesztivált képtelenség rendezni, de ha lehetne, az sem lenne jó, mert az ember nem tud mindenhová eljutni. Ez jellegzetesen fővárosi szemlélet. A Miskolci Operafesztivált vagy a Kaposvári Zenei Fesztivált, vagy a veszprémit, a szombathelyit nem feltétlenül úgy kell tervezni, hogy a fővárosból mindenki mindenhová el tudjon jutni. Sokkal inkább arról van szó, hogy Budapesttől független kulturális centrumok jönnek létre, amelyek egyfajta értékcserét is megvalósítanak: új stílus, szemléletmód, hangnem, teljesítmény jelenik meg. A kulturális energiákat hordozó szellemi csatornarendszer révén ez eljut mindenhová, az egész Kárpát-medencébe. Vagyis nem félek attól, hogy Budapest túldagadása miatt eljutnánk addig, hogy Pécs, Debrecen, Győr, Kolozsvár vagy Kassa kiürülnének és érdektelenné válnának. Gondoljunk csak a Győri Balettre: egy táncosnak legalább akkora rang, mint az Állami Operaház tagja lenni. Nem félek a „túl sok fesztivál, túl sok folyóirat, túl sok egyetem” rémképektől. – És mit gondolsz a múltról? Hogyan látod: jogos-e a bűnök felszínre kerülése, érdemes-e a múlttal szembesülni, vagy az egészet felejtsük el, lépjünk tovább? Nemrég kérdeztük Sára Sándort többek között a Biszku Béla-filmről is. Sára amellett érvelt, hogy a filmet be kellett mutatni, sőt Biszkut el is kellett volna számoltatni.
– A közelmúlt mindig a legkritikusabb a történészek és a köztudat számára is. A rendszerváltás idején nagytakarításról beszélt az ország, aztán az érdeklődés alábbhagyott, miután olyan emberekről derült ki, hogy együttműködtek az államhatalom antidemokratikus szerveivel, akikről senki nem feltételezte volna, még a legjobb barátaik sem. Így a közvélemény egy kicsit meg is csömörlött, a múlt tisztázásának jogi eszközrendszere is nagyon komótos, körülményes lett. A bürokrácia és az érdektelenség kölcsönösen gerjesztették egymást. Ez a kontextus magyarázza, hogy a film alkotói jogállamban aggályosnak számító módon készítették el a filmjüket. Jelzem, ha be akartak volna tartani minden jogszabályilag meghatározott és kötelezővé tett lépést, ez a film nem született volna meg. Itt most a jogi alapú szemlélet és egy önismeretet szolgálni kívánó akció közötti konfliktus eredményének egy egész társadalom örülhet, még akkor is, ha a jogkövető érzékenység sérült. Hasonló dolog mindig elő fog fordulni ott, ahol a szabályozás, a bürokrácia lemarad a valós igényekkel szemben. Ez esetben lemaradt. A tanulság nem az, hogy nincs többé a magánéletnek szentsége és bele lehet tiporni bárki személyiségébe. Ott nem fognak ilyen dolgok történni, ahol jól működik a társadalom önismeretét, önreflexióját szolgáló eszközrendszer. Ha valamivel baj van, akkor ezzel. Ezen kell javítani, nem arról huhogni, hogy mi lesz majd ebből. Ezek a jogvédő hangok megkerülik a kérdést, hogy hány millió ember sorsába avatkozott bele a legbrutálisabban az a hatalom, aminek a működéséről szerezhettünk ismeretet egyik meghatározó figurájának személyiségébe belepillantva.
– A kérdés költői, bizonyos értelemben: lehetséges-e adómentessé tenni az költők számára a versek publikálását? – Ha ez csak a kulturális minisztériumtól függene, akkor nyilvánvalóan igen lenne a válaszom, de a kérdés alapvetően pénzügyi. Romániában például jóval kedvezőbbek a művészek adózási viszonyai. De nem lehet kiemelni és átvenni egy másik adórendszer egyetlen elemét, legfeljebb példaként hivatkozni rá.
– Milyennek szeretnéd látni a magyar kulturális életet négy év múlva? – Amelyben új Ady Endrék, Bartók Bélák, Csontváryk, Kosztolányi Dezsők, Krúdy Gyulák, Weöres Sándorok tudják kibontakoztatni tehetségüket, fantasztikus remekművek sorozatával gazdagítva a magyar és egyben európai kultúrát. Mindezt abban az egységes szellemi térben képzelem el, amely a Kárpát-medencét jelenti, benne erdélyi, felvidéki és minden utódállam-beli magyar művésszel, Kiskolozsvártól nagy-Kolozsvárig. Nem tudom, tudsz-e róla, de Dél-Burgenlandban a Németújvári járásban van egy nagyon pici falu, mai nevén Glasing, amely hajdanában a Kis-Kolozsvár nevet viselte. Ha én ezt tudtam volna, amikor emigrálnom kellett Kolozsvárról Nyugatra, akkor biztosan ezt a helyet választottam volna. Már csak azért is, hogy ha bárki feltette volna azt a kérdést, hová való vagyok, mondhassam azt, hogy kolozsvári. Weiner Sennyey Tibor. Erdély.ma

Összecsap Bretter és Hatos
„Politikainak neveztem visszahívásomat, de nem azért, mert naiv volnék, s azt gondolnám, hogy létezik »független, szakmai« értékelés. Várható volt, nem volt meglepetés és nem is tiltakozom ellene” – írja a Sapere című blogján (http://bretterz. blogspot.com) Bretter Zoltán, a Bukaresti Magyar Kulturális Intézet vezetője, akit négyéves mandátuma lejárta előtt hívott vissza a magyar kormány.
A kultúrdiplomata azt követően „tálalt ki”, hogy Hatos Pál a Balassi Intézet főigazgatója az MTI-nek adott nyilatkozatában arról beszélt, nincs szó politikai háttéralkukról, csupán egy kezdeményezőbb, aktívabb igazgatót szeretnének. Bretter az Új Magyar Szónak adott korábbi nyilatkozatában beszélt először arról, hogy politikai megfontolások állnak visszahívása mögött.
Mobil igazgató vezetéken
A visszarendelés okairól Hatos Pál az MTI-nek úgy nyilatkozott: „szeretnénk új kezdetet, egy olyan igazgatót, aki munkaidőben elérhető, és a munkatársai nem azzal védekeznek, hogy nem tudják, hol van, s hogy mikor lesz elérhető. Szeretnénk egy aktívabb igazgatót, aki sokkal kezdeményezőbb módon végzi a feladatát. Egy olyan intézetet, amely Bretter úr állításának megfelelően végre élettel töltődik meg, s nem bezárt kapukon próbálkozik az érdeklődő”. „Mobil igazgatót, mobilon lehet elérni” – replikázott felesége szavaival Bretter, majd hozzátette: „az irodához-kötött munkavégzés helyett – amit a Balassi Intézet szorgalmaz és a folyamat-ellenőrzés eszközének tekint –, a napi 24 órás tevékenységet tekintettem a valódi munkaköri leírásomnak”.
A Balassi Intézet főigazgatója az MTI-nek adott nyilatkozatában hangsúlyozta: Bretternek mindenre megadatott a lehetőség. „Soha semmiben nem fogtuk vissza, semmilyen politikai jellegű utasítást nem kapott, sem szóban, sem írásban. A kultúrában nincs sem jobb-, sem baloldal, csak a minőség kérdése számít” – fogalmazott. Ezzel kapcsolatban a személyes blogján Bretter kijelentette: „azt a jópofáskodást, jófiúskodást, hogy a kultúrában nincs jobb- és baloldal, nem áll módomban komolyan venni”. Settenkedő cenzúra Bukarestben
A Bukaresti Magyar Kulturális Intézet igazgatója elmondta, a settenkedő cenzúra és a puha ideológiai lökdösés írásos és szóbeli számos példáját tudná fölsorolni, válaszul arra, hogy „sem írásban, sem szóban” nem korlátozták tevékenységét. „Letiltották az ÉS, a Magyar Narancs, a 168 óra, a Világosság előfizetéseket, (Maradt a Heti Válasz, és a Kommentár), előírták, hogy Makovecz Imréről emlékezzünk meg, előírták, hogy a Trianon-nyilatkozatot helyezzük el a Román Nemzeti Könyvtárban, jól látható helyen (apud Kerényi), nem adtak támogatást Bibó-konferenciára, mellyel a megjelenő 1000 oldalas román Bibó-kötetet vezettük volna be a román társadalomtudományos gondolkodásba, eltanácsoltak Tarr Béla filmjeinek a vetítésétől” – írja Bretter.
Hatos ugyanakkor azt is nehezményezi, hogy Bretter nem tartja kulturális módon értelmezhetőnek a sportot, amelyet az olimpia évében tematizálni próbál a Balassi Intézet. A bukaresti kultúdiplomata ezzel kapcsolatban Radnóti Sándornak a Mozgó Világban megjelent interjúját idézi: „És ma már a balliberálisként megcímkézett magas kultúra alternatívájaként nem egy általuk nemzetinek nevezett, általuk kizárólag nemzetiként elfogadott magas kultúrát ajánlanak és támogatnak, hanem a sportot. A versenysportot.” Hozzátette: itt nem is kizárólag a versenysportról, hanem részint egy zagyva sportideológiáról van szó, – a talpig kalocsaiba öltöztetett sportolóktól kezdve a Balassi Intézet új, keresztöltéses logóján keresztül, a talicskázásig ívelő – népi giccsről.
F. I.
Új Magyar Szó (Bukarest)

Szőcs Géza: műbalhé a József Attila-díjasok listájának módosítása körüli vita
Műbalhénak nevezte Szőcs Géza magyarországi kulturális államtitkár az idei József Attila-díjak odaítélése körül kialakult vitát, s azt, hogy a javaslatot tevő írószervezetek kifogásolták: az általuk javasoltak helyett részben mások kapták az elismerést – adta hírül az MTI az Irodalmijelen.hu oldalra hivatkozva.
Idén Báger Gusztáv költő, Bálint Péter író, Böszörményi Zoltán író, költő, Iancu Laura költő, Kenéz Ferenc költő, Kabdebó Lóránt irodalomtörténész, Kiss Judit Ágnes költő, Krusovszky Dénes költő, Németh Zoltán költő, irodalomtörténész, Payer Imre költő, Széky János műfordító, Szilasi László irodalomtörténész, esszéista és Végh Attila költő, esszéíró részesült az elismerésben.
A Magyar Narancs on-line kiadásában a március 14-i díjátadót követően megjelent írás szerint a szaktárca tavaly is és most is 26 jelöltet kért az írószervezetektől, amelyből kiválaszthatják a „nekik tetsző” 13 díjazottat, de ezt a szervezetek mindkét alkalommal elutasították. „De akkor és most is ugyanaz lett a vége: egyszerűen kihúztak pár nevet a listáról, és beírtak újakat – tavaly négyet cseréltek, idén hatot” – írták. A Magyar Narancs a listáról kihúzott írók nevét is közölte (Fekete J. József, Kontra Ferenc, Nagy Gábor, Pollágh Péter, Ungváry Rudolf és a kolozsvári Egyed Emese), nem írták meg azonban, hogy helyettük kiket díjaztak.
Az idén díjazott Böszörményi Zoltán tulajdonában álló aradi irodalmi folyóirat internetes kiadásában Szőcs Géza – aki korábban maga is a lap munkatársa volt – felidézte: az írószervezetek javaslatai alapján 13 embernek kellett volna megkapnia a József Attila-díjat. „Ebből a 13-ból személyes döntésem alapján 6 alkotó nevét hátrább soroltam, és beemeltem helyettük 6 másik nevet arról a listáról, amelyen ugyancsak az írószervezetek jelöltjei szerepeltek, de még nem rangsorolva” – fogalmazott az államtitkár. Kiemelte: ezelőtt 10 évvel a díjról a miniszter döntött az írószervezetek javaslatainak figyelembevételével. „Ekkor alakult ki az a gyakorlat, hogy az évente 13 díjra az írók 26 személyt javasolnak.
A miniszter ebből választotta ki a 13 nevet, illetve művészt, akik aztán átvehették a díjat. Később a gyakorlat megváltozott: az írók továbbra is egy 26 névből álló listát véglegesítettek, de a minisztérium minden további nélkül átvette innen az első 13 nevet, vagyis aggály és vita nélkül elfogadta a névsort, egyben rangsort” – jegyezte meg az államtitkár.
Szőcs véleménye szerint ez a szokásrend a minisztériumot 100 százalékosan eljelentékteleníti, „bólogatójánossá fokozza le, postás- vagy postaládaszerepre minimalizálja”. Szőcs Géza az aradi lapnak felvázolt egy javaslatot is. „Vállalom, hogy az általam javasolt 6 író és költő műveiből még idén megszerkesztek egy olyan antológiát, amely talán világosabbá teszi, miért rájuk esett a választásom. Ezzel szemben felkérem az írószervezeteket, hogy az általuk promotált 7 díjazott és 6 nem díjazott művész írásaiból is állítsanak össze ők maguk egy-egy antológiát. Attól kezdve fogjuk majd tudni, mit gondoljunk értékről, értéktudatról, minőségről” – vélekedett az államtitkár.
Krónika (Kolozsvár)

Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (január 7-13.)
A diktatúra természete” – Stefano Bottoni és Tompa Andrea dialógusa a Magyar Narancsban
Megszólalt a héten a Magyar Narancs idei 1-2. (összevont) számában Stefano Bottoni, az MTA Történettudományi Intézetének főmunkatársa és a közelmúltban megjelent, A várva várt Nyugat–Kelet-Európa története 1944-től napjainkig című könyve apropóján elbeszélget az íróként, színikritikusként, illetve a Babeş-Bolyai Tudományegyetem vendégtanáraként is jól ismert Tompa Andreával Románia és a romániai magyarság közelmúltjáról. Az interjúban szó esik a Securitatéról, az állambiztonsági levéltári források feltárásáról, megfigyeltekről és megfigyelőkről, meg arról, hogy miért tart előrébb Románia a közelmúlt feldolgozásában, mint Magyarország. Bottoni – egyebek mellett – másban is rendet vág. Arról is beszél például, hogy Bukarestnek sikerült Budapestet leiskoláznia más téren is: míg a kommunista rendszer törvénytelenségei miatt a román állam, késve ugyan, de erkölcsi és anyagi jóvátételt is szolgáltatott, addig „Magyarországon ezzel szemben a korábbi illegális tulajdonszerzést szentesítették, ami nagyon rossz üzenet a társadalomnak”, de az állami bocsánatkérés is elmaradt a múlt bűnei miatt.
Oplatka András történész-akadémikus, egyetemi tanár és az újságírók között is a legkiválóbbak egyike, akinél jobban nagyon kevesek ismerik a magyar história nagy reformkorait, legyen szó a Széchenyi István nevével fémjelzett XIX. századiról vagy éppen XX. századvégi rendszerváltó újratervezés időszakáról, a nemrég kiadott, Németh Miklósról írt könyvében, a rendszerváltás előtti utolsó miniszterelnök többször is kitér a negyedszázaddal ezelőtti, a magyarországi békés átmenetet lehetővé tevő ún. kerekasztal tárgyalásoknak az általa el nem évülő bűnnek tartott, két súlyos mulasztására.
Az egyik szerinte az volt, hogy a politikai egyezkedés kerekasztala mellett nem jött létre még egy, a gazdasági kérdésekkel foglalkozó intézményes párbeszéd fórum. A másik, jelentőségében az előbbinél nem kisebb mértékű és huszonöt év alakulását is károsan befolyásoló „ősbűn” pedig az volt, hogy elmaradt a pártállam állambiztonsági szerveinek működésével való őszinte szembenézés esélyét megadható irattári források szakmai alapon történő megőrzése és védelme. Ezért nem kerülhetett sor sem a diktatúra igazi természetrajzának megismerésére, sem pedig a felelősök erkölcsi elmarasztalására. Nem történt meg ’90-ben és azt követően a belügyi levéltárak titkainak feltárása, az üldözöttek, így a megfigyeltek többsége számára a morális jóvátétel talán már soha sem következhet be, hiszen a dokumentumok jelentős részének a sorsa máig ismeretlen.
Németh Miklós könyvében nem kerüli meg annak tisztázását sem, hogy a belbiztonsági iratok sorsának alakulásában, kormányfőként az övé volt akkoriban a legnagyobb felelősség és ő ennek tudatában is volt. Részletekre kiterjedően beszámol azokról a beszélgetéseiről, melyeket utódjával, Antall Józseffel folytatott azért, hogy a kormányzása utolsó hónapjaiban már bizonyíthatóan megdézsmált állambiztonsági iratok ne fertőzzék meg majd a jövőben az újonnan alakuló politikai rendszer működését. Elmondja, még az első szabadon történt választások előtt három javaslattal is élt ezügyben, az akkor már biztos következő miniszterelnöknek számító Antall felé:
„Elsőként azt, hogy mivel a meglévő, nálunk megmaradt anyag immár nem teljes, részben hamísított is, és így manipulációra alkalmas, ha az ellenzéki pártok egyetértenek, akkor bezúzatom az egész anyagot, és hajlandó vagyok beterjeszteni egy törvényt, ami két paragrafusból fog állni: elrendeli a megsemmisítést, és börtönnel és teljes vagyonelkobzással fenyeget mindenkit, aki ezek után egy másolattal zsaroló szándékkal áll elő. Második javaslat: zároljuk az anyagot 99 évre, hogy ezen a téren semmi ne zavarja a következő kormányok munkáját. A harmadik javaslat pedig, és én ezt pártoltam: késedelem nélkül hozzunk mindent nyilvánosságra.
Antall egyik javaslattal sem értett egyet. Úgy vélte, roppantul felkavarná a magyar társadalmat, ha most azonnal minden napfényre kerülne; ez káoszt okozna, mindenki ezzel foglalkozna, nem szabad megengedni, hogy ez terhelje a választási kampányt. A hosszú távra célzó megoldás pedig Antallnak nagy ívű történelmi előadásra adott alkalmat, azt fejtegette ugyanis, hogy még a késői leszármazottak számára is milyen megszégyenülést jelentett, hogy kiderült, egyes őseik Metternich vagy Bach rendőri rendszerében besúgóként működtek. Mivel azonban – mondta Antall – én a papírok megőrzésért vállalom a felelősséget, legyen ez az újonnan választott parlament feladata, döntse el az, hogy a kérdést hogyan kívánja megoldani.”
Olvasva mindezt az egyetlen hiteles szemtanú vallomásában és annak fényében, hogy negyedszázaddal a rendszerváltás után a napnál is világosabbnak látszik: az eltérő színű magyar kormányok (nevezzük csak meg őket: az Antall-, a Boross-, a Horn-, a Medgyessy-, a két Gyurcsány-és Bajnai-, illetve a most harmadszorra regnáló Orbán-kabinetek ) béna és kivitelezhetetlen kísérleteket, meg az utókor jogos megvetését kiváltó álságos öszvérmegoldásokat leszámítva, soha nem gondolták egy pillanatig sem komolyan a történelmi igazságtételt. Következetesen elszabotálták és ma is
elszabotálják a közelmúlttal való szembenézés sine qua non-ját, a titkosszolgálati forrásanyagok a hozzáférhetőségét.
A magyarországi politikai elitnek a pártállam idején keletkezett iratok sorsa alakításában játszott, huszonöt esztendős múltra visszatekintő és ma is megmutatkozó dicstelen maszatolása indokolja és egyben erősíti Stefano Bottoninak, a Bologna, Budapest és Bukarest levéltárai között ingázó, családjával és munkahelyével tizenkét esztendeje a magyar fővároshoz kötődő, magyar-olasz vegyes családból származó, avatott akadémiai kutatónak a mostani, a Magyar Narancsban kifejtett okfejtését arról, miért is maradt le, talán behozhatatlanul, a magyarországi történész szakma a romániai kollégáktól?!
„Romániában nagyon fontos volt ez a 2006-os állami bocsánatkérés a múlt rendszerben elkövetett törvénytelenségek miatt – fogalmaz a doktori tézisét az egykor volt Magyar Autonóm Tartományból megíró historikus, majd hozzáteszi – Egyfajta erkölcsi jóvátétel volt, ami például Magyarországon egyszerűen elmaradt. Miközben a gyakorlati kutatói munkában nincs jelentős különbség a magyarországi és romániai múltfeldolgozás között, Romániában a nyilvános kibeszélésben nagyon erős a sajtó, a véleményformálók szerepe. Tegyük hozzá, húsz év késéssel, de elindult a javak visszaszolgáltatása is. Magyarországon ezzel szemben a korábbi illegális tulajdonszerzést szentesítették, ami nagyon rossz üzenet a társadalomnak. Románia sokáig lemaradt a visegrádi országok mögött a közelmúlt tudományos vizsgálatának terén, ma azonban a nemzetközi kutatói hálózatokban sokkal inkább jelen vannak a román történészek, többet publikálnak angolul. Létrejött az úgynevezett „bűnök intézete”, azaz a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és a Román Száműzöttek Emlékét Ápoló Intézet. Ez egy államilag komolyan dotált intézmény, többszintes kutatási profillal és igen aktív nyilvános tevékenységgel. Az oktatási anyagok összeállításának például erős társadalmi üzenete van. Magyarország ebben viszont gyerekcipőben jár. Mintha senki nem vállalná azt a hálátlan feladatot, hogy a mai fiataloknak elmagyarázza, milyen világban is éltek szüleik, nagyszüleik. De Romániában más az elit, a liberális értelmiség: nemcsak Nyugat-barát, hanem nyíltan antikommunista is.”
Az elmaradt magyarhoni üldözöttek morális jóvátételét magunk is kárhoztatjuk Bottonival egyetértve, de ne feledkezzünk meg közben az általa felvetett másik kártalanításról sem, a javak visszaszolgáltatásának kérdésről, melyben egész más utat követett a rendszerváltás után a magyar és a román törvényhozás. Ahogyan képtelennek mutatkozott ’90 utáni, első demokratikus módon megválasztott parlament és kormány arra, hogy megnyugtató módon, a köz javára és a történelmi felelőssége tudatában rendezze az állambiztonsági iratok kérdést és így Antall József megtarthassa Németh Miklósnak tett ígéretét, ugyanúgy az akkori jogalkotók egy sebtében hozott szűkítő hatályú kárpótlási törvénnyel sokakat végérvényesen megfosztottak a jóvátétel esélyétől is.
Jut eszünkbe: könnyekig meghatottan olvashattuk egy budapesti napilapban nemrég a történetét a Budapestről Erdélybe, Nagyenyed közelébe költözött Bánffy Farkasnak, aki mint „a ma már színromán Fugad egyetlen magyarja sziszifuszi küzdelmet vív a román állammal, hogy visszaszerezze a család birtokait.” Tegyük hozzá rögtön: neki szerencséje volt, mert legalább küzdhetett és küzdhet még, mert ősei jussát a Gheorghiu-Dej kommunistái orozták el, nem a Rákosi-félék. Mert, ha Fugad történetesen nem Fehér megyében lenne, hanem Fejér megyében, akkor nem lenne helye semmiféle küzdelemnek. És nem is készülhetett volna az amúgy igen rokonszenves erdélyi báróval az oly szívhez szóló interjú, benne megindító és hangulatkeltő sugallatokról, a hatóságokkal folytatott viaskodásokról, a romániai „a lélekromboló jogi procedúráról”, melyből a Magyar Nemzet olvasói leszűrhették: valóban égbekiáltó igazságtalanságok földje Románia, ahol a jogra fittyet hánynak, az egykori tulajdonosokat megfosztják az ősi jusstól.
Közben aligha gondolkodnak el azon, hogy Pannóniában úgy alakították a „kőbe vésett” kárpótlási törvényt, hogy ha netán báró Bánffy Farkas ősi jussa valahol Ártánd és Hegyeshalom között lett volna, akkor az oknyomozó riport hőse aligha mondhatta volna el az interjúkészítőnek, köszöni, jól van. Mert miután a Zichy-birtok után a fugadi kastélyt is visszaszerezte, folytatja a viaskodást a hatóságokkal és közbe így reflektál: „Erdőtulajdonosnak lenni viszont jó, mert az erdő, a föld termel, amíg a kastély elvisz.”
Meg vélhetően azon se meditálnak el, hogy a fugadi Bánffy Farkas ma összehasonlíthatatlanul kedvezőbb helyzetben van, mint Antal, a 13. Esterházy herceg. Bánffy Farkas ugyanis, nem kis küzdelem nyomán kastélyt, erdőt meg szántóföldet kapott vissza és még küzdhet a többi ellopott javakért, de Esterházy Antalnak ez soha nem adatik meg. Ő ráadásul még az egyedüli úgymond „kivételezett”, hiszen az egykor külföldre menekült vagy kitelepített, netán épp börtönbe zárt sorstársainál „jobban járt”: a Medgyessy-kormány „filantróp” gesztusaként, de mindmáig írásos szerződés nélkül 1, azaz egy db. lakrészt használhat ősei fényűző kastélyában és azzal vigasztalódhat, hogy reverenciával az épületegyüttes „fővédnökekének” titulálják. Meg az a kegy is megadatott neki, hogy már köszönthette az „ősök nevében” Orbán Viktor miniszterelnököt és „plebejus kormányának” tagjait egy, a fertődi kastélyban tartott kihelyezett ülésen.
Mert amit a népi demokrácia kárpótlás nélkül kisajátított, az ma is kőbe van vésve Magyarhonban, ott a rendszerváltást követően a kommunisták jogfosztását törvényileg szentesítették. Ezt talán nem kellene figyelmen kívül hagyni a jó tollú zsurnalisztáknak meg a jól kinyilatkoztatni tudó, szálka-gerenda effektusról tudni nem akaró mindenkori politikus számonkérőknek.
A közelmúlttal való szembenézés képességének és képtelenségének kérdése vezérgondolatként szövi át Stefano Bottoni és Tompa Andrea beszélgetését, a dialógusban pedig kitüntetett szerep jut, azoknak az ügynökkérdéssel azonosítható traumáknak melyeket az erdélyi magyar közösség nem tud feldolgozni.
A „fájdalmas igazságok kimondása” Bottoninak, a „kívülről jöttnek”, aki a családtagok segítségével 2006-ban közzétette Szilágyi Domokos ügynökmúltjának alapdokumentumait, a jelentéseit, újabban pedig egy másik szimbolikus erdélyi írástudó, Mikó Imre ügynökmúltját tárta fel, egyszerűbb történészi feladat, mint az erdélyhoni szakmabélieknek. Ő ezt így látja: „Egy kisebbségi közegben a kívülről jött embernek könnyebb dolga van, nehezebb érzelmileg befolyásolni. Láttam, hogyan tereltek, zsarolgattak másokat, mondván: ha ilyen témával foglalkozol, ne remélj állást senkitől. Nekem nem kell ilyesmitől tartanom.”
Amitől viszont joggal tartania kell, az a tudományos kutatások utóélete, a fogadtatás, amikor a fejére olvasott egykori bűnökkel, a traumákkal egy közösség nem tud mit kezdeni. Éppen a Szilágyi Domokos másokat börtönbe juttató ügynöki tevékenységének feltárása után szembesült azzal, hogy maga is hatása alá kerül e transzilván lelki megrázkódtatásnak. Ezért a Szilágyi Domokos-ügy hiányzó mozaikdarabjainak összerakását már meghagyja másnak, mert egy kolozsvári konferencián, amikor a költőként és besúgóként is maradandót alkotóról beszélt, két teljesen különböző dolgot érzett: „jó adag indulatot irányomban, ugyanakkor hálát. Ez nekem sok volt, eldöntöttem, hogy ezzel nem akarok többet foglalkozni.”
Mikó Imréről viszont könyvet akar írni, mert megtudta a levéltári forrásokból, hogy a Mikó-jelenség össze nem vethető a megélhetési spiclikével, a mások sorsát tönkretevő besúgókéval. Az övé „egy összetett, nagyszerű élet, egy kelet-közép európai kisebbségi értelmiség életútja” és az csak a maga teljességében érthető és értelmezhető, korántsem csak elmarasztalható módon. Sőt… Mikó Imre – és ebben kutatásai erősítették meg – egy korát messze megelőző kvázi politikai tanácsadó, egyféle „spin doctor volt”, aki „a kommunista diktatúra korában úgy „politizál”, hogy beszélget a Securitatéval; a jelentésekből kiderül, hogy mindig politikai kérdéseket vitat meg velük. Így akar hatni, hisz más esélye nincs, a nyilvánosság kizárt, elvégre élete végéig rajta van a lemoshatatlan bélyeg, hogy egykor polgári politikus, sőt „horthysta képviselő” volt.”
Mikó Imre állambiztonsági együttműködésről tehát kideríthető volt Bottoni számára az, hogy „hogyan lehet diktatúrában politikai üzenetet közvetíteni felfelé”. Vajon ez mennyire lehetett igaz ez más érintettek esetében? Vagy talán mások számára nem? Hiába jelent meg sok erdélyi magyar értelmiségi megfigyelési dossziéja az utóbbi években, a történész joggal elégedetlen:
De rengeteg fontos szereplőé még kiadatlan, például Balogh Edgáré, Gáll Ernő filozófusé, vagy akár Szőcs István kritikus és lapszerkesztőé (Szőcs Géza édesapja – Tompa Andrea megjegyzése az interjúban), aki több mint harminc évig hűségesen szolgálta az állambiztonságot. És sokszor nagyon erős szelekcióval látnak napvilágot ezek a dossziék, az utókor bizonyos portrékat akar kialakítani a szereplőkről, és erősen szelektál. Mikó története azért is más, mert Szilágyi Domokos esetében ott voltak a könnyebben dekódolható jelek, a betegség, az öngyilkosság. A Securitate megfigyelése a magánélet legmélyebb rétegéig eljutott, a betegségek, a szexuális élet mélységéig. Ez Cs. Gyimesi Éva dossziéjából is kiderül; ő ugyan publikált egy jelentős részt a dossziéjából, Olti Ágoston történész további jelentéseket talált, amelyekben a legintimebb magánéletéről is szó van. Ezekről viszont nem volt szabad beszélni, senki soha nem vetette fel ezt a problémát. Szilágyi Domokos kórházi kezeléséről a marosvásárhelyi ideggyógyászaton biztosan van állambiztonsági dokumentáció. A diktatúra rendkívül fontosnak gondolta a test medikalizálását; a megfélemlítés, ellenőrzés és persze az emberek meghurcolásának része volt.”
Az eddig elmondottak alapján könnyen olybá tűnhet, hogy a Stefano Bottoni és Tompa Andrea párbeszéde csak az állami megrendelésre történő vagy meg nem történt múltfeltárásról és a Romániában, illetve Magyarországon eltérő módon értelmezett állami jóvátételre összpontosít. Sietünk leszögezni: erről szó sincs. A beszélgetésben hangsúlyosan helyet kapott az is, hogy nemcsak az erdélyi magyar közösség nem tudott mit kezdeni azokkal a traumákkal, melyek érték és feltárásuk egyaránt hoz a tudománynak elkötelezett kutató számára hálát és indulatot. Bottoni emlékeztet arra is, hogy a román történelmi emlékezetben is mérhetetlenül sok a tévképzet, a „fehér folt.”
Csak a terjedelem szab határt annak, hogy ezekre a román „fehér foltokra”, melyek felszámolása nélkül egy egész ország önképe most torz és hamis és az is maradhat, itt részletekre menően kitérjünk.
A kortárs történész kollégák érdektelensége és még inkább az állami megrendelésre készített múltfeltárás „sajátosságainak” tudható be Bottoni szerint, hogy például az ’56 utáni megtorlások, köztük a Szoboszlay–per áldozatait mindmáig nem rehabilitálták. Erről így vélekedik: „Tíz évvel ezelőtt a Szoboszlay-perről, Románia egyik legnagyobb, tíz végrehajtott halálos ítélettel végződő politikai peréről a román szakma semmit sem tudott. Ez nem is igen változott. A Tismăneanu-jelentésben és egy-két tankönyvben megjelenik, hogy ’56 után volt egy nagy megtorláshullám Romániában, ami az etnikai kisebbségeket is érintett, de ’56 feldolgozásában, Romániában alig történt előrelépés. Pedig ez a hullám sok kisebbségi csoportot érintett.”
Éppúgy sok a fehér folt a holokausztról is, mert – mint Bottoni rámutat: „a román holokauszt kérdést az 1989-es fordulatig tabuként kezelték…” Az őszinte szembenézés pedig ezután is, még sokáig váratott magára, „állami szinten 2004-ig kellett várni egy határozott lépésre, akkor egy ad hoc elnöki bizottság alapos vizsgálat után megállapította azt, amit a szakma régóta tudott, de nem épült be a román köztudatba – hogy tudniillik román holokauszt igenis létezett.”
A negyedszázaddal ezelőtti román forradalom szintén e fehér foltok egyike. Erről nemhogy társadalmi konszenzus sincs, de még a történészek sem látják egyformán azt, hogy mi is történt valójában ’89 decemberében és miért volt a romániai rendszerváltás annyira más, mint a magyar, a csehszlovákiai a lengyel vagy a bolgár. Mint elmondja: historikusi berkekben három különböző narratíva is létezik erről.
A kérdező, Tompa Andrea számára nem kérdéses, hogy Stefano Bottoni új könyvében, azt a határozott álláspontot képviseli, mely szerint „1989 decemberében egy spontán esemény zajlott, amit aztán kisajátított Iliescu és a Nemzeti Megmentési Front.”
A várva várt Nyugat–Kelet-Európa története 1944-től napjainkig szerzője (a kötet tartalomjegyzéke ide kattintva megismerhető) most így indokolja szintézisének e következtetését:
„Az 1980-as évek második feléből nagyon sok állambiztonsági jelentést ismerünk, amelyekben a gazdasági és politikai elhárítás tisztjei világosan leírják: a helyzet tarthatatlan. De a párt felső vezetéséhez már nem ér el semmi. Robbanásközeli állapotok alakulnak ki. Egy-kétezer ember megy ki az utcára, és elementáris erővel tör ki az elégedetlenség. valóban, szerintem Bukarestben dőltek el a dolgok, és nem Moszkvában. Iliescu személyéről többen beszéltek mint várományosról az 1980-as évek végén, mint gorbacsovista, technokrata politikusról. Hogy honnan tudták, még nem tudom. A „Jaltától Máltáig”-féle összeesküvés-elméletek viszont makacsul tartják magukat és szinte uralják a közbeszédet”
Bálint-Pataki József
maszol.ro

Törés az Orbán–Tőkés-kapcsolatban?
Szabályos médiahack zajlik a szemünk előtt egy múlt csütörtöki rendezvényről szóló híradás kapcsán, amely Orbán Viktor és Tőkés László eddig harmonikusnak látszó viszonyának megromlásáról szól. Akad olyan médiaorgánum is, amely egyenesen a barátság végét vizionálja, amibe minden bizonnyal jó adag wishful thinking keveredik, különösen, ha belegondolunk, hogy az illető hetilap a legdurvább ballib hecclapok egyike. Amely egyébként képes minden alap nélkül, vérforraló módon, a hangulatkeltés nyilvánvaló szándékával úgy torzítani a hírt, hogy Tőkés László „köpködi” Orbán Viktort.
Kiragadott értetlenség
Mert mi is történt?
Május 7-én a budapesti Polgári Mulató nevű nemzeti rendezvényházban került sor e sorok írójának az elmúlt negyed évszázad erdélyi magyar politikatörténetét összefoglaló könyvének bemutatójára, amelynek moderátora Raffay Ernő történész volt. A rendezvényt megtisztelte jelenlétével Tőkés László is, akit a szervezők a főasztalhoz invitáltak. Az est során az előadók kivesézték az elmúlt 25 esztendő esélyeit, reményeit, megvalósításait és perspektíváit. Szó esett a tájba simuló karrieristák és a nemzeti autonomisták közötti elvi ellentétekről, Domokos Géza bukaresti szocializációjának következményeiről, az önkéntes önfeladás problémájáról, az önálló külpolitika fontosságáról, a Kolozsvári Nyilatkozatról és a brassói program mögötteseiről, a neptuni paradigmáról. Akárcsak az RMDSZ kormányzati szerepvállalásáról, a magát szövetségnek nevező párt autonómia-propagandájának álságosságáról, a román nemzetstratégia engedménymorzsák fejében történő kiszolgálásáról, a magyarság számára igencsak kétes értékű 2005-ös kisebbségi törvény irracionális román elutasításáról is, a Székely Önkormányzati Nagygyűlésről. S persze arról, hogy egyetlen lehetséges stratégia ma is az autonómia megvalósítására irányuló cselekvési egység az erdélyi magyarság érdekképviseletét felvállaló politikai szervezeték között.
Ahogy az lenni szokott, a nézőknek is módjuk volt kérdezni, s természetszerűleg rákérdeztek arra, mi húzódik meg a látványos RMDSZ–Fidesz-közeledés mögött. E kérdésre válaszként hangzottak el azok a mondatok, amelyeket a Magyar Nemzet újságírója címben is kiemelten idéz, a tudósítást kiélezve a kifejezetten kényes kérdésekre. Tőkés László valóban elmondta, hogy nem érti Orbán Viktor nemzetpolitikáját, hogy az erdélyi MSZP-nek tartja az RMDSZ-t, hogy több, mint különös, hogy a Fidesz mégis az RMDSZ-t támogatja. A magyarországi sajtó nagy része pedig idézi e tudósítást, sok esetben úgy, hogy meg sem említik Raffay Ernő jelenlétét, nemhogy gondolatait, hogy most az egész beszélgetés apropójául szolgáló monográfiáról ne is szóljunk. S persze Tőkés László által a Ceauşescu-korabeli román titkosszolgálat egyházbomlasztó szerepéről mondottak is elsikkadtak a „nagy hír” mellett, miszerint az EMNT elnöke bírálni merészelte a magyar kormányfőt.
Akaratból a világ
Mindebből azonban igencsak korai lenne az Orbán–Tőkés-viszony végét vizionálni. Azt vélhetően Orbán Viktor is látja, hogy a Magyar Nemzettől az Indexen át a Magyar Narancsig a legtöbb megszólaló és a hírt továbbgörgető orgánum célja, hogy éket verjenek az erdélyi magyarság leghitelesebb, legismertebb éspolitikai irányvonalát tekintve az egyik legkövetkezetesebb képviselője, valamint a magyar szuverenitás minél nagyobb részét megtartani, sőt, visszaállítani igyekvő kormányfő közé. Kettejük szövetsége, bármit is mondjon az RMDSZ-es vagy a balliberális sajtó, elsősorban a közös nemzeti-keresztény értékrenden, közös elhivatottságon és közös szerepfelfogáson alapszik, s nem érdekeken. Az érdekek csak egy magasabb szinten, a Kárpát-medencei közös magyar nemzetépítés szintjén kerülnek szóba, amely célkitűzés éppenséggel a közös értékrenden alapszik. Ami a közös elhivatottságot és szerepfelfogást illeti, mind Orbán Viktor, mind Tőkés László eddigi politikai szerepvállalásából kitetszik, hogy elutasítják a politikának az adminisztrációra való szorítását, s abból indulnak ki, amit egyébként Orbán Viktor meg is fogalmazott egy beszédében: akaratból épül fel a világ, a jövőt mi magunk alakítjuk, s nemcsak a jelenért, de a jövőért is felelősek vagyunk.
Közös különbségek
Amellett, hogy ismert és népszerű a nemzeti gondolkodású magyarok körében, mindkét személyiség kellőképpen öntörvényű ahhoz, hogy épp elegen legyenek, akik össze akarják ugrasztani őket. Az is megjósolható volt, hogy Tőkés László nem hagyja szó nélkül a Fidesznek az RMDSZ-szel való szükség feletti közeledését. Mert érthető és elfogadható, hogy egy nemzetpolitikában gondolkodó kormány akkor sem engedheti meg magának a legnagyobb elcsatolt nemzetrész legtöbb szavazatot begyűjtő szervezetével való viszony befagyasztását, ha történetesen meggyőződött arról, hogy e szervezet pusztán álképviselet, hogy más irány lenne kívánatos az erdélyi politikában, hogy a bukaresti szirénhangok bármikor elcsábíthatják a kormányost. De a miniszterelnök helyettesének nyilatkozatától – miszerint az 1996 óta egyértelműen kirekesztő RMDSZ-ben „megvan az a képesség, hogy mindenkit integráljon, akit integrálni lehet”, vagy hogy „nem fogadható el semmi, ami az RMDSZ-t gyengíti” – elég nagy a távolság. E kitétel masszív következetlenség is, hiszen az RMDSZ 1996 óta semmit nem változott, a Fidesz viszont több esetben is a szervezet kihívóit támogatta, ami akárhogy is vesszük, az RMDSZ gyengítését jelenti.
Ezzel együtt megítélésem szerint nyílt és végleges törésre sem a Fidesz és a Tőkés László által vezetett EMNT, sem pedig a két szervezet vezetői között nem kerül sor, mert sokkal több olyan tényező van, amely összeköti e szervezeteket és közéleti szereplőket. S itt nemcsak a közös múltról van szó, a Fidesz nemzeti irányváltását levezénylő politikusok tusványosi szocializációjáról, negyed évszázad közös küzdelmeiről, hanem a közös célokról, közös felelősségről, közös ellenfelekről is. És a mindebből fakadó egymásra utaltságról.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Bunkó cikk a Mikó-ügyről
Biztosítjuk a napi idegesség-adagot
A Budapesten megjelenő Magyar Narancsban Ara-Kovács Attila, az Erdélyből elszármazott, jobb napokat megélt filozófus, a Gyurcsány-féle Demokratikus Koalíció jelenlegi elnökségi tagja mondja el eget rengető, harminc év témán kívüliségével fűszerezett gondolatait, méghozzá a Mikó-ügyről.
Ara-Kovács egy viszonylag elfogadható helyzetelemzéssel kezdi, rámutat, hogy az utóbbi időben az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) elkezdett dolgozni, önálló életre kelt, s immáron nincs az a politikus, aki biztosra veheti: másnap nem épp az ő letartóztatása jön. Ugyanakkor azt is megállapítja, hogy a DNA eléggé nagy hibaszázalékkal dolgozik, számos alkalommal állt már elő olyan abszurd vádakkal, melyeknek valóságtartalma utóbb többé-kevésbé kérdésessé vált. E nyomozások teljes tisztességességét az is megkérdőjelezi, hogy az őrizetbe vételek után furcsa és persze alaptalan rágalmak szivárognak ki a legszélsőségesebb médiákhoz.
Most jön az érdekesebb. Szerinte Markó azonnal hagyja el Magyarországot, mert csak rosszat tesz az országnak, ha meg kell tagadni Markó kiadatását. Szerinte az erdélyi magyar egyházakat érintő eljárásokban az RMDSZ Markó Attilát bízta meg az ügyintézői feladatokkal, aki nem térhetett ki ezek elől, még ha a lefolytatott eljárások olykor vitatható vagy eltérő módon értelmezhető jogalapra épültek is. Mi is történt ezekben az ügyekben? Az adott egyház vezetői rátelefonáltak az RMDSZ-re, hogy „intézze el” nekik ennek vagy annak az ingatlannak a visszaszármaztatását. Ha a párt vonakodott, akkor emlékeztették rá: ne akadékoskodjanak túl sokat, mert papjaik keze messzire elér.
Erre mondják: ilyen barátok mellett kinek van szüksége ellenségre?
Kiegészítés: Ara-Kovács Attila cikkének címe: A Magyarországra menekült romániai magyar államtitkár üldöztetése, Magyar Narancs, 2015. máj. 26.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)