Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
Magyar Napló
24 tétel
2004. december 20.
Dec. 18-án Kriterion-Napok záró mozzanataként bemutatkozott a magyarországi Széphalom Könyvműhely és a Magyar Napló. Oláh János, a Magyar Napló főszerkesztője elmondta: 1989-ben alakult a lap, tizenegy éve jelenik meg havi rendszerességgel. Mezei Katalin az Írók Szakszervezete kiadójának, a Széphalom Könyvműhelynek képviseletében elmondta: a kiadó azzal az elképzeléssel alakult 1989-ben, hogy végre cenzúra és bármiféle hatalmi beleszólás nélkül, a szerzők kiadójaként működjék. Évente 20–30 könyvet adnak ki, a példányszámot sok minden befolyásolja. /F. I.: Véget ért az Adventi Könyvvásár. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 20./
2005. október 17.
Az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány október 14-én író-olvasó találkozót szervezett Székelyudvarhelyen. A meghívottak Magyarországról jöttek, Mezey Katalin, a Széphalom Könyvkiadó igazgatója, valamint Oláh János, a Magyar Napló főszerkesztője. A rendezvény házigazdája, Lőrincz György vezette a beszélgetést, melynek fő témája a magyarság sorskérdése volt. Az összefogás helyett a megosztottság uralja nemzetünket. A találkozón elhangzott, hogy a nemzeti összefogás mellett a magunk bemutatásával, a magyarságról kialakult téves kép helyreállításával is többet kell foglalkozni. /bágyi: Magyar sorskérdések. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), okt. 17./
2007. június 16.
A könyvhétre megjelenő erdélyi könyvek között van az Azrael árnyékában /Mentor/ című Dsida Jenő kötet Kovács András Ferenc válogatásában. Új kiadásban jelent meg Szabó T. Attila először 1970-ben kiadott, Haja, haja, virágom című virágének-gyűjteménye, bővítve, CD-melléklettel, Gy. Szabó Béla illusztrációival (Kriterion). Páll Lajos A csodák házában (Pallas-Akadémia) című gyűjteményében a költő-festő nagy témái jelennek meg újra. Iancu Laura Karmaiból kihullajt című második kötete (Magyar Napló) ott folytatja, ahol az első abbahagyta, a csángó mélyvilágból kiszakadó költőnő vallomásaival. Három kisregényével van jelen Bánffy Miklós (Balassi Kiadó). Az eddig csak a Helikon folyóiratban folytatásokban megjelent öregkori krimi, a Milolu (1948-49) mellett olvasható a Reggeltől estig (1927) és a Bűvös éjszaka (1946). Hiányzol-e magadnak címmel jelent meg Lászlóffy Csaba két önvallomásos kisregénye (Napkút). A Nyírő-sorozat az emigrációban megjelent A zöld csillag című regénnyel folytatódik (Pallas-Akadémia). A fáradhatatlan Pomogáts Béla az erdélyi irodalommal foglalkozó, A szellem stratégiája című tanulmányaival is jelen van (Mentor). Láng Zsolt A kripta című drámakötete (Koinónia) válasz ad arra, hogy van-e új erdélyi magyar dráma. Demény Péter válogatásában jelent meg a Bálint Tibor emlékezete című kötet. A Nap Kiadó In memoriam című népszerű sorozatában jelent meg a tavaly elhunyt Sütő Andrásról egy gyűjtemény Görömbei András válogatásában, ugyanitt Dávid Gyula válogatásában a sorozat 60. köteteként adták ki a Reményik Sándor emlékezete című antológiát. Sas Péter válogatta és rendezte sajtó alá Kelemen Lajos Művelődéstörténeti tanulmányok című kötetét (Kriterion), végre ismét hozzáférhetővé válnak izgalmas írásai. Napvilágot látott Vámszer Géza Csík vármegye településtörténete című, évtizedek óta kiadásra váró munkája (Pallas Akadémia). A monográfiát Szőcs János egészítette ki újabb adatokkal. A Mentor Erdély emlékezte című sorozatának új darabja Pál-Antal Sándor Marosszék a XVIII. század elején című monográfiája. Az idő vaskalapja címmel jelent meg Kántor Lajos és Sükösd Mihály negyedszázadot átívelő levelezése (Kalligram). Megjelent Széles Klára régóta készülő Lászlóffy Aladár-monográfiája Mit látsz egy íróasztalon? címmel (Napkút). /Bogdán László: Könyvheti újdonságok. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jún. 16./
2008. július 2.
A Nagyváradon ötödik alkalommal megrendezésre kerülő Partiumi Írótáborban közel nyolcvan Kárpát-medencei író, költő, lapszerkesztő találkozik július 3-tól, tájékoztatott Barabás Zoltán költő, a Partiumi Írótábor Egyesület elnöke. Az idei írótábort a Holnap-centenárium jegyében a Partiumi Magyar Művelődési Céhhel közösen szervezte az egyesület. Nyílt nappal kezdődik a találkozó, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület székházában felavatják a Holnap emléktábláját, majd a Magyar Írószövetség lapja, a Magyar Napló irodalmi estjét megelőzően Faragó Laura énekes és Lászlóffy Zsolt zeneszerző lép fel. Július 4-én a Várad, 5-én pedig az Egerben megjelenő Agria folyóiratot mutatják be. Bemutatják továbbá Székelyhidi Ágoston Debreceni Napló Erdélyből című kötetét és Sipos Lajos Tamási Áron életpályája című könyvét. A táborban több neves magyarországi irodalom és művészettörténész is részt vesz: Vasy Géza, a Magyar Írószövetség elnöke, Pomogáts Béla, a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézete lapjának, a Literaturának a főszerkesztője, Szakolczay Lajos irodalomtörténész, Ködöböcz Gábor irodalomtörténész és Bertha Zoltán irodalomtörténész tart előadást a Holnap-antológia szerzőiről. /Fried Noémi Lujza: A Holnap-centenárium jegyében. = Krónika (Kolozsvár), júl. 2./
2008. október 4.
Életének 64. évében elhunyt Csiki László /Sepsiszentgyörgy, 1944. okt. 5. – Budapest, 2008. okt. 2./ erdélyi születésű író, költő, műfordító. A múlt héten nem érezte jól magát, ezért Ajakír című regényének bemutatójára sem tudott elmenni az Írók Boltjába. /Elhunyt Csiki László. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 4./ Csiki László, többek között a Kellékek, az Elhallgatások és A keresztelő című verseskötet szerzőjeként vált ismertté. 1968 és 1971 között a sepsiszentgyörgyi Megyei Tükör riportere, 1971-től 1980-ig a Kriterion Könyvkiadó szerkesztője, 1980 és 1982 között az Utunk irodalmi hetilap rovatvezetője volt. 1984-ben kitelepedett Magyarországra, ahol 1989-ig a Magvető Könyvkiadó szerkesztője volt. 1989 és 1991 között a Magyar Napló folyóirat versrovatvezetője, 1991-től szabadfoglalkozású író, majd a Budapest Filmstúdió dramaturgja. Több színművét, rádiójátékát mutatták be, rendszeresen közölt műkritikákat. 1977-ben megkapta a Román Írószövetség prózadíját, 1987-ben Füst Milán-jutalmat kapott, 1990-ban József Attila-díjat, 1997-ben Déry Tibor-jutalommal, 1999-ben Bezerédj-díjjal, 2002-ben Tiszatáj-díjjal, 2004-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjével, két évvel ezelőtt pedig Salvatore Quasimodo-emlékdíjjal ismerték el munkásságát. /Elhunyt Csiki László. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 4./
2009. július 1.
Július 2-4-e között tartják meg Nagyváradon a VI. Partiumi Írótábort. Az idén különös figyelmet szentelnek a költő, író, nyelvújító Kazinczy Ferenc emlékének, születésének 250. évfordulójára alkalmából. Magyarországról és a Felvidékről is érkeznek meghívottak. Az ünnepi megnyitó július 2-án lesz a váradvelencei Góbé csárdában. Köszöntőt mond Barabás Zoltán költő, a Partiumi Írótábor Egyesület elnöke, majd Kazinczy Ferenc életútjáról, munkásságáról tart előadást Bíró Ferenc irodalomtörténész és Kupán Árpád helytörténész. A Vámbéry Antológia 2009 című kiadványt Nagy Erika, a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának főtitkára mutatja be. Ezután Nemzet, anyanyelv, kultúra címmel Pomogáts Béla irodalomtörténész értekezik. Július 3-án elzarándokolnak Kazinczy szülőhelyére, Érsemjénbe. Ünnepi beszédet mond: Mezey Katalin költő, a Tokaji Írótábor kuratórumi elnöke, L. Simon László költő, a Magyar Írószövetség titkára, Székelyhidi Ágoston író, politikus és Tőkés László református püspök, európai parlamenti képviselő. Este a nagyváradi Góbé csárdában Halász János országgyűlési képviselő, Debrecen alpolgármestere méltatja Székelyhidi Ágoston Értékek és esélyek című könyvét, majd a nagyváradi Szigligeti Társulat színművészeinek Tövisek és virágok című pódiumműsorát tekinthetik meg az érdeklődők. Végezetül a pénteki irodalmi esten a budapesti Magyar Napló friss számait mutatja be Oláh János főszerkesztő. Július 4-én Széphalom és a Kazinczy-kultusz címmel Fehér József, a Magyar Nyelv Múzeumának igazgatója tart előadást. Ezután a Várad folyóirattal ismerteti meg a közönséget Szűcs László főszerkesztő. Lipcsey Ildikó és Dukrét Géza könyveivel ismerkedhetnek meg az érdeklődők. /Holnap nyit a Partiumi Írótábor. = Reggeli Újság (Nagyvárad), júl. 1./ 22/ A vasfüggöny leomlásának 20. évfordulóján adták át június 27-én, Gödöllőn a Magyar Szabadság Díjat, amit idén Tempfli József nagyváradi megyés püspök és Rózsás János Gulágot megjárt író vehetett át. Rózsás János 1944-ben került ki leventeként a szovjet frontra, ahol azonnal hadifogságba esett, majd tíz év kényszermunkára és örökös száműzetésre ítélték. A málenkij robot idején jó barátságba került Alekszandr Szolzsenyicinnel, aki a Gulág szigetcsoport című művében meg is emlékezett róla. Miután visszatérhetett Magyarországra, megírta visszaemlékezéseit, ami csak a rendszerváltás után jelenhetett meg. Művei közül kiemelkedő a Gulag lexikon, ami segít e történelmileg fehér folt felszámolásában. Tempfli József nagyváradi megyés püspök az elmúlt két évtizedben papi tevékenysége mellett visszaszerzett több egykori egyházi tulajdont, többek között a püspöki palotát és több kórházat. /Magyar Szabadságért díjak. Tempfli József és Rózsás János a díjazott. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), júl. 1./
2009. július 6.
A VI. Partiumi Írótábor második napján, az érsemjéni zarándokút után, július 3-án délután ismét Nagyváradon, a Góbé csárdában zajlottak az események. Elsőként Székelyhidi Ágoston író Értékek és esélyek című új könyvét mutatta be Barabás Zoltán költő, a Partiumi Írótábor egyik főszervezője. A kötet eszmetörténeti tanulmányokat tartalmaz. Szó van benne az ‘56-os forradalom híveiről és ellenzőiről, a lakiteleki mozgalomról is. Az író megrajzolta Beke György, Tőkés László, Wass Albert és mások szellemi pályáját. Székelyhidi Ágoston az írótáborban kifejtette, 1956 után újra kell értelmezni az értelmiség szerepét. Fontos szolgálni a magyar nemzet önazonosságát. Ő maga ezért sodródott bele a politikába. „Bennünket nem a szovjet hatalom kebelezett be, hanem a világpolitika áldozott oda” – fejtegette. A kirekesztő politika máig a baloldal sajátossága. Eltorzult az értékrend s az értelmiségi szerep is. Hangsúlyozta: nemzetárulás az, ha az önrendelkezés lehetséges esélyeit is korlátozzák. A kötetbemutató után a váradi Szigligeti Társulat két színművésze, F. Márton Erzsébet és Meleg Vilmos mutatta be a Tövisek és virágok című műsort. Előadásukban Kazinczy Ferenc néhány levele és verse hangzott el. Végezetül a Magyar Napló budapesti irodalmi folyóiratot mutatta be a kiadvány főszerkesztője, Oláh János. Elmondta: októberben ünnepli huszadik születésnapját a lap, amelyet Oláh János tizenhat esztendeje szerkeszt. Hangsúlyozta: fontos, hogy a magyar irodalom értékrendje visszabillenjen a természetes kerékvágásba. Az írótábor résztvevői elfogadtak egy közös nyilatkozatot, amelyben tiltakoznak az új szlovákiai nyelvtörvény ellen, amely mélyen sérti és korlátozza a felvidéki magyarság jogait. A VI. Partiumi Írótábor zárónapján, július 4-én Csűry István helyettes református püspök tartott előadást a nagy reformátorról, Kálvin Jánosról. Szűcs László, a Várad című folyóirat főszerkesztője még csak a havilap idei 3. számát tudta elhozni a táborba, majd a Törzsasztal nevű nyilvános interjúsorozatról és egyéb akciók terveiről beszélt. Dukrét Géza Lipcsey Ildikó Utak és tévutak az erdélyi magyarság huszadik századi történetében című tanulmánykötetét mutatta be, amely tavaly jelent meg Budapesten. Az ismert történész, az Erdélyi Magyarság főszerkesztője könyvében a magyar nemzetpolitikai kérdésekről szólt, történészi igénnyel és módszerrel mutatta be ennek a kérdéskörnek Erdélyhez kötődő változatait 1918-tól napjainkig. A nemzeti megmaradás esélyével és kudarcával minősítve szedte számba az eddigi utakat és tévutakat. Dukrét Géza, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság elnöke saját, nemrég megjelent kötetét is (Épített örökségünk Bihar megyében) a jelenlévők figyelmébe ajánlotta. A könyvbemutatók sorát Molnár János Szigorúan ellenőrzött evangélium című dokumentumkötetének prezentálása zárta. /Tóth Hajnal: Írótábor – értékek vonzásában. = Reggeli Újság (Nagyvárad), júl. 6./
2010. szeptember 11.
Táguló-szűkülő irodalom (E-MIL-tábor Árkoson)
Nem túl rózsás az irodalmi folyóiratok s következésképp az irodalmi alkotók helyzete sem a magyar nyelvterületen, legalábbis ez derült ki az Erdélyi Magyar Írók Ligájának (E-MIL) az Árkosi Kulturális Központban zajló táborán az irodalmi lapok bemutatkozásakor. A Bárka, Együtt, Helikon, Hitel, Irodalmi Jelen, Kortárs, Korunk, Magyar Napló, Sikoly, Székelyföld, Szépirodalmi Figyelő, Szőrös Kő, Új Könyvpiac szerkesztői mindannyian felismerik, a papírhordozó alapú folyóiratra egyre kisebb az igény, a virtuális tér nyújt menekvést ― erdélyi példa erre az Irodalmi Jelen, mely többévnyi nyomtatott változat után immár jó ideje csak az interneten él. Tegnap délután Boka László irodalomtörténész, az Országos Széchényi Könyvtár tudományos igazgatójának előadásán elhangzott, a kulturális globalizálódó folyamatokban tágul, de ugyanakkor szűkül is az irodalom, a mediatizált kultúra egyre nagyobb teret nyer ― ebből meg érdekes vita kerekedett, melybe kisebb-nagyobb kanyarokkal a világirodalom fogalmának megkérdőjelezésén át a magyar irodalom külföldi népszerűsítésének mikéntjéig (mintegy megelőlegezve a ma délelőttre e témakörben tervezett előadást), a műfordítástól a marketingig s a napilapok irodalomközvetítő szerepéig sok minden belefért. S valószínűleg még érdekfeszítőbb viták zajlottak a Szentkereszty-kastély szomszédságában, ahol sok asztal mellett még több költő és író értekezett. Nyilván, irodalomról.
Váry O. Péter. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2011. augusztus 13.
Az írók unalmas emberek
Születésnapi beszélgetés Bölöni Domokossal
Bölöni Domokos (Dányán, 1946. augusztus 11.) romániai magyar író, a marosvásárhelyi Népujság művelődési rovatának szerkesztője. Maros megyében (volt Kis-Küküllő vármegye), a közigazgatásilag Bonyha községhez tartozó Dányán nevű faluban született. Dicsőszentmártonban járt középiskolába. 1973-ban román-magyar szakos oklevelet szerzett a marosvásárhelyi Tanárképző Főiskolán, majd 17 éven át a sóvidéki fazekasfaluban, Korondon tanított. Volt községi könyvtáros, iskolaigazgató, irodalmi kör szervezője stb. Nős, három gyermek édesapja és három unoka nagyapja. Első írása 1974-ben jelent meg a kolozsvári Utunk című irodalmi hetilapban. Kisprózái a bukaresti Ifjúmunkás és Előre, a marosvásárhelyi Új Élet és Igaz Szó, a csíkszeredai Hargita, valamint a Brassói Lapok című kiadványokban jelentek meg. Első kötete a bukaresti Kriterion Kiadó Forrás-sorozatában látott napvilágot Hullámok boldogsága címmel 1980-ban, Bajor Andor és Szilágyi István ajánlásával. 1985-ben Hét vége című novellájával elnyerte az Igaz Szó szépirodalmi folyóirat novellapályázatának első díját. (A történet eredeti címével – Parasztnovella – szerepel a szerző egyik kötetében.) 1986-ban szintén Bukarestben adták ki újabb novelláskötetét, A szárnyas embert. 1990 tavaszán visszatért Marosvásárhelyre; a Népujság című napilap munkatársa, a művelődési rovat szerkesztője. 1993-ban két írása elnyerte a Magyarok a Magyarokért Alapítvány pályázatának első díját próza kategóriában. 1998-ban szülőfalujáról írt munkáját nagydíjjal jutalmazta a budapesti Magyar Napló (A magyar társadalom önképe az ezredfordulón címmel meghirdetett pályázatán). A Népujság mellett létesült Impress Kiadó első köteteként adták ki 1992-ben Harangoznak Rossz Pistának című könyvét. További kötetei: Egek, harmatozzatok! (Válogatott novellák, 1995), Dégi Gyurka pontozója (Kisregény, 1998), Bot és fapénz (1999), A próféták elhallgattak (2002), A nevető gödör (2004), Jézus megcibálja Pricskili Dungónak a fülét (2006), Széles utcán jár a bánat (2007), Elindult a hagymalé (2009), Micsobur reinkarnációja (2010), Küküllőmadár (2011).
Ír tévéjegyzetet, glosszát, tárcát, recenziót, karcolatot, novellát. Több száz oldalnyi krónika, riport, művelődési cikk és jegyzet jelent meg neve alatt a Népujságban és más erdélyi lapokban. 1990 óta tagja a Romániai Írók Szövetségének, 1999 óta pedig (ezredikként!) a Magyar Írószövetségnek.
– Kezdjük a gyermekkorral, a szülőfölddel… Írásaiban gyakran tér vissza a dányáni és a Kis-Küküllő menti évekre, emlékekre...
– A gyermekkor meghatározó az ember életében. Legerősebb emlékeim onnan érkeznek, ez a forrás, amelyből mindig meríthetek. Igaz, hogy a forrást mifelénk csorgónak mondják. Hát onnan csordulnak-cseppennek a meséim. Egyszer csak eszembe jut egy név, és a még elérhető személyeket vagy a temetői szellemeiket faggatom: ki volt az illető, miért kapta éppen azt a gúnynevet, amit sosem tudott lerázni magáról, kinek vétett, ha vétett, és mit nem vétett, ha nem vétett. Jaj, de ki nem vétett? Mi volt az erénye? Én magam is sok vétséget követtem el akármiféle életemben…
Segítettem is, akin lehetett. A jóságot kevésbé tartja számon az utókor.
– Ír verset is, prózát is…
– A versről jót vagy Sékszpírt. Mindenki költő szeretne lenni. Félárván nőttem fel, apátlanul, és ez sérültségem fő forrása. Szüleim kétéves koromban váltak el. Asszonyok neveltek, ami nem baj. Érzékenyebbé tettek minden látható és láthatatlan dolog iránt. A család előbb gazdatisztet szeretett volna faragni belőlem, aztán belátták, hogy inkább valami "nadrágos" ember lehetnék, és nem fogtak be, mint társaimat a többi háztartásban, a nehéz fizikai munkára. Csúfoltak is emiatt gyerektársaim, mert "urasan" beszéltem. Az udvarházából kiakolbólított uraság könyvtárának egy része a mi félbemaradt házunk elkészítetlen szobájában kötött ki, arra anyámmal rendesen rájártunk, és mielőtt feljelentettek volna, egy piciny részét el is olvastuk… Aztán egy hajnalon ránk törtek, nagyapámat a szekér elé fogták, egymagában kellett vonszolnia az aranyozott bőrkötésű kötetekkel megpakolt szekeret a községházáig, ahonnan a szebbjét elvitette az akkor éppen grasszáló pisztolyos gazember (később kapusként pusztult el egy vegyigyárban, sav ölte ki a látását, van isten), a többit pedig, amint arról Sütő András is írt egy égbekiáltást: elégették – mint az osztályellenség mocskát.
Verseimet csak az anyám ösmerte és szerette, halála után minden kézzel foghatót elvittek az üresen maradt lakásból, a Rád János készítette 1939- es "csícsős hegedűmet" is, füzetem a rossznál is rosszabb verseimmel valahol kallódik.
Büszke lehetek rá, hogy Arany János és Petőfi Sándor, később Kányádi Sándor lehettek a "mestereim". A Toldiból egész énekeket tudok idézni, a János vitézt betéve tudtam valaha. Aki magyar pennás ember nem ismeri ezeket a remekműveket, vizet sem vihet irodalmunknak. Számomra a költészet az elsődleges, az a világmegismerő forma, amit magammal vinnék a galaktikán kívülre is. A próza is költészet, csak egy kicsit szabadabb, ezért néha nehezebb is. Korán beláttam, hogy nem lehetek költő, mert ahhoz a tehetség töményebb, sűrítettebb változata kelletik. Az ember ismerje meg és "lakja be" önnön korlátait. Nem könnyű "elkönyvelni", hogy nem sikerül, amit szeretnénk. Sokan bele is halnak, mások mindenáron túl akarnak lépni rajta, és fűzfapoétákként cégéreztetik magukat. Mióta irodalmi kört is vezetek, és ez nem ma kezdődött, hanem inasként a Nagy Pál és a Kicsi Antal vezette Aranka György irodalmi körben, utána Korondon, az Ambrus Lajos irányította Firtos körben, később a Hazanéző irodalmi találkozóin, 2005-től pedig a Súrlott Grádics irodalmi összejövetelein, számos élettel és sorssal szembesített az élet, többen mentek el úgy, hogy búcsút sem intettek a széles poétai mezőknek. Elsősorban a világ babrált ki velük, de valójában saját magukkal vívták a csatát, és a saját gégéjüket szorongatva maradtak alul. Alulírott is bűnös vagyok, mert néha, pohár ital mellett keresetlenül közöltem velük – hogy tehetségtelenek. Belátom: nagy baromság volt. Tehetségtelen ember nincsen. Csak kinek-kinek más-más vágányon kell tolatnia, míg a "siker" is megérkezik; volt már olyan, hogy egy fej saláta formájában, vagy egy tetvektől hemzsegő, eltévedt őzgidácska képében, amit az imádott nő hozott feléd az erdei tisztáson…
– Élete fontos szakaszát képezik a Korondon töltött évek. Meséljen erről.
– Korond jelentette számomra a visszatérést megszenvedett anyanyelvemhez. Az én kis falum, Dányán: többnyelvű, hogy finoman fejezzem ki magam. Ott bizony télidőben a macska dezserálódott a kerten, vagyis ráfagyott a kerítésre. Arany János és Petőfi mellett az én külön irodalmi szentem Tamási Áron volt. Még helyi kis színjátékot is írtam az ő modorában. (Tehetségről itt se essék szó.) Amikor 1973-ban kiderült, hogy Korondot választhatom pedagógiai működésem színhelyéül, onnan még Izsák József tanár úr sem tudott kibillenteni, pedig egyik szép tanítványa javára jó lélekkel cserélte volna el velem ezt a falut. Más kérdés, hogy egy üres zsebű csóró, még ha tanár is, mihez tud kezdeni a már akkor is dúsgazdag fazekasfaluban. Olyan kapitalizmust Marx sem ismer, ami akkor már ott virágzott!
Hát én, balfék, kivittem a családomat is, nyomorogtunk eleget. Hat vagy hét albérletet is "meglaktunk". Kiderült: nem is rendes tanárként vagyok ott, hanem az igazgató ideiglenesen üres helyére libbentettek, mint egy pihepárnát. Feleségem tanítónőként egy kerek tanévig szintén a pálya szélén térdepelt. Egyik bajból a másikba tapsintottam, nem vagyok büszke magamra. Úgy utálom a diktatúrának azt a szakaszát, mint Ludas Matyi a pipefost.
– Korond után Marosvásárhely következett, az erdélyi kultúra egyik fellegvára. Volt más lehetőség is?
– Nem volt, mert nem lehetett, mert nem is kívántam. Mindig is Vásárhelyre vágytam vissza, ha megszámolom, életem kisdednyi első részét a falumban töltöttem, majd Vámosgálfalván és Dicsőszentmártonban, de közben mindvégig dányániként. Aztán Marosvásárhelyen a rettenet évei következtek: a Pedáról kétszer is kirúgattam magam, láttak-e már olyan hülyét, aki harmadszorra is ugyanoda felvételizik, megint bejut, előbb harmadiknak, aztán csak közepesnek, végül viszont: elsőnek – és el is végzi?! Akkor már megvolt a fiunk, Attila, és nem nagyon mertünk ugrándozni.
Nem tudom, miért, de Vásárhelyre mindig hazavágytam. Sok Bölöni élt itt az idők során. Nekem ez a szerencsétlen város a szerencsém és a nyomorúságom egyben. Nem féltem soha tőle – amikor visszatértem kilencvenben, éppen sipircelt a gyengébb idegzetűek kisebb serege. Ma büszkén jönnek vissza nosztalgiázni kedves vendéglők exkluzív csöndességébe. Védett állatokként szeretik, ha az ünnepi szónoklat fölidézi azokat az időket, amikor "muszáj volt innen elpucolni" – csak mert éppen jól jött az eltakarodási lehetőség.
(Idézet egy kötetből: "Az úribb társaság levegőt vett, ballonba ült és elspulnizott. Ímé, helló, megint vásárhelyiznek, miközben tudják magukról, hogy mekkora senkik és semmik.")
Minden halott vásárhelyi nevében megsértődöm, ha mindenféle hazaugri menőmanók ugyabugyálják a mai vásárhelyi helyzetet, megmondóemberekként tanítanak semmire. Ezeknek a még mindig gyakor sznob vásárhelyiek körében kerül vevőjük, a libegő lelkűek mindég térdre hullanak a villogó szaremberek előtt.
Sosem hallgattam a félelmeimre. Keveset élek. De azt intenzíven. Pedig az íróembert a félelmei is éltetik. A szorongásai és a rettegései. Nincsenek normális álmaim. Borzalmas az agyam éjszakai élete. Nem látok, nem hallok, nem érzékelek, csak valami homályos, csendben zajló, bicskás, csonka kaszás gyilkosságot, amely nem is olyan régen történt, hol is.
Tudod, milyen egy csonka kasza? Mennyire vág el egy torkot például?
Engem nem küldött senki sehová. Ha egy nem idevaló elküld valahová, azonnal kap tőlem egy kontraexpediálást. De ha ezt a kilencvenes, alkalom kínálta kitakarodott deckanépséget hallom, és egyre gyakrabban hallom, mert jövögetnek haza-haza, és elkezdik "visszavenni" a várost: gyászmisézni afölött, hogy ők milyen szerencsétlenek – akkor az égnél is magasabbra megy föl a pumpám.
– Mit jelent(ett) egy megyei lapnál dolgozni a harmadik évezred fordulóján?
– Megyei lap: megyei lap. Paperla-pap, mondaná Jókai, Mikszáth. Nekem csak bajt jelent, mert képtelen vagyok "belehelyezkedni" egy "megyei lap" lelki tünetegyüttesébe: micsodás megfeleltetési kényszereknek van kitéve a szétcincált, rendkívül heterogén közösség, mekkora nyomás nehezedik rá mindenféle, nálanál nehezebb "portfóliójú" intézmények és hintázmányok részéről – és mi lesz, ha egyszer ezek – egyöntetűleg vagy önegytetűen – úgy döntenek, hogy tovább már nem is leszünk?!...
– Hogy lehet "összehozni" a napi zsurnalisztikát a szépirodalommal?
– Nem lehet, és nem is kell. Amit zsurnalisztikának mondunk, az a cikkírás, nap mint nap. Ha valaki úgy tud a hétköznapok akár jelentéktelen eseményeiről is írni, hogy az, mondjuk, két évtized múltán is olvasható és élvezhető, már enyhén szólván irodalmat művel. Szépirodalom akkor lehet belőle, ha száz év után is beválogatják egy antológiába. Nekem annyi közöm volna mindehhez, hogy jól tudom: mikor valahonnan "tudósítok", például Fehéregyházáról, azt nem fogják szépirodalomként elkönyvelni sehol a kerek világon. Az: dokumentum, akkor is, ha nem mindenben követi a valóságot. Itt inkább a hitelesség a lényeges. Ha nem az a lány mondta el azt a Petőfi-verset, hanem egy másik, kit érdekel? De a Petőfi-vers és az eszmei üzenete: az legyen pontosan megjelölve.
– Kikre büszke, akikkel találkozott élete folyamán, bár lehet, hogy már nincsenek is az élők sorában? Van-e személyes élménye vagy emléke, amit ezektől a szellemóriásoktól kapott, s féltve őrzött kincsként visz tovább?
– Ó, hát hogyne. Gondolom, az Isten azért áldott meg valamiféle kínos fantáziával, hogy néha ragyogó lények is rám mosolyogjanak. Egyszer például Gandhi úr szinte rálépett a bal lábujjamra. Észrevette, bocsánatkérőn sétált tovább. Vannak ilyen kedves vízióim.
De persze ismertem néhány hazai írót is, akikről már nem illik efféle lábtaposó anekdotákat mondani. Sütő András egyszer fél órán át káromolt, ízes nagypénteki delíriummal, a telefonban, míg nagy nehezen végül kiderült, hogy mégsem rólam van szó. És a végén azt mondta, hogy a kurvaistenit, te Domi, mért nem szóltál, hogy nem te vagy az.
Milyen jó, ha az ember nem mindég az elején mondja be a tutit.
Az írók unalmas emberek. Ami nekik fontos, az nekünk rettenetes. Ami nekünk fontos, arra ők rá se bagóznak.
Magam sem tudom igazából: mikor vagyok olvasó és mikor író. Ez a legcsodálatosabb a dologban, a sok sületlenség mellett. Mert az, gondolom, senkinek sem diadalmenet, ha hajnali fél ötkor kipattan a szeme, mint a rugós bicska, és hiába szeretne visszaaludni, hiába próbálkozik a tévécsatornák valamelyikén vígan szökellő pornóval, hiába mondja el többször is az Úr imáját – nem és nem, nem és nem.
Tessék föltápászkodni, halkan mosakodni-budizni, aztán a számítógéphez osonni.
Ne tudja meg senki, hogy írni készülsz, te randa firkász.
És akkor még! Vajon mi sül ki az egészből?!…
Az írók szomorú emberek. Ha véletlenül egyiknek vagy a másiknak sikerül jó művet alkotnia, akkor kezdődik csak igazán a tragédiája.
Az írók belehalnak abba, hogy nem egyebek.
– Ha valamit másként "tehetne" leélt életéből, mi lenne az?
– Nem lennék gyík egy napsütötte kövön. Szabó Lőrinc metaforája az örökkévalóság minden pillanatában érvényes – de például most én beszélek, és nem Szabó Lőrinc. Aki él és prózaíró, annak mindenféle helyzet ideális; szerencsétlenségemben én mindvégig leginkább adószedő lennék. (Egy pompás Mikszáth-elbeszélésben válaszolja a pedellus: – Semmi újság, kegyelmes uram. Szedik az adót mindenfelé.
Ezzel szoktuk köszönteni egymást Nagy Pállal.)
– Mi van a fiókban, mikorra várható új Bölöni-kötet?
– Van és volna. De minek. Évente összeáll egy- egy kisprózai könyvecskének az anyaga. Kiadóm nincsen. A hülyekrízis beálltáig lapom részvénytársasági alapon adhatott némi jutalékot a tagoknak, azokból a szerény összegekből nyomattam ki gyenge munkáimat. Hát ennek is vége. Tértijegy az ablakon túlra című kötetem egy székelyudvarhelyi úrnál várja a rendes feltámadást.
Meghalni percenként kész vagyok, de amúgy nem sietek. Kegyelmi állapot, ha sikerül valami kis akármit össze- ökörmölnöm, ha a rádióban kéthetente felolvashatok, ha…
Ha, ha, ha. Há!
Az írók szörnyetegek. Unalmas fantaszták. Minek kell interjút s mindenféle szamárcsikós semmiségeket közzétenni róluk?
Hagyjátok békén őket!
Kérdezett: Székely Ferenc. Népújság (Marosvásárhely)
2011. október 23.
Évadnyitó irodalmi est a Lorátffy központban
Október 21-én tartották meg a Pro Universitate Partium Alapítvány és a Partiumi Írótábor Egyesület évadnyitó irodalmi estjét a Lorántffy Zsuzsanna Egyházi központ múzeumtermében.
Az évadnyitó költői est vendégei Mezey Katalin költő, a Széphalom Könyvkiadó igazgatója, a Tokaji Írótábor kuratóriumának elnöke és Oláh János költő, író, a Magyar Napló főszerkesztője volt. A beszélgetés egy rendhagyó ajándékkal, Meleg Vilmos színművész szavalatával kezdődött, aki a két vendég néhány versét adta elő. A házigazda, Barabás Zoltán költő, a Partiumi Írótábor Egyesület elnöke egy Nagy Gábor versrészlettel vezette be a kérdését: milyen helyzetben van a mai irodalmi élet, hányan írnak, és hányan olvasnak verset, irodalmat? Oláh János szerint nem az a lényeges, hogy hányan olvassák a megírt verseket, mivel nem biztos, hogy az a jó, az értékes, amit sokan vesznek a kezükbe. Hozzátette, azt kell megírni, amiről a költő úgy gondolja, hogy érdemes papírra vetni, hiszen az irodalom feladata lekottázni azt a létet, amelyben élünk. Mezey Katalin hozzáfűzte, hogy Magyarországon sokan írnak verseket, a fiatalabb korosztály körében is, akik énjüket, érzéseiket ilyen formában próbálják megfogalmazni. „Sok száz pályamű érkezik be hozzánk, és nem csak Magyarországról, hanem a Kárpát-medencéből is. Ez azt bizonyítja, hogy sokan írnak, és mivel szépirodalmat csak a szépirodalom szülhet, feltehetően sokan is olvasnak verseket.”
Versek
A továbbiakban az irodalom támogatásáról esett szó. Oláh János aláhúzta, hogy a költőket nem az állam tartja el, ahogy a legtöbben gondolják. Hozzátette, ebből a tévhitből adódóan egy összehangolt ellenszenv alakult ki az irodalom, „a nemzeti identitás legjobb őrzője” ellen. Az est folyamán szó esett a könyvkiadók nyújtotta kínálatról is. Oláh János elmondta, hogy három nagy cégen keresztül a könyvkiadók jórészt a magyarországi sztárok könyveit és a külföldi bestsellereket forgalmazzák és reklámozzák. Ennek ellenére a költői esteken és egyéb irodalmi rendezvényeken sok verses és prózakötetet adnak el. A költői est folyamán a magyarországi vendégek fel is olvastak műveikből. Mezey Katalin elmondta: közönség előtt jobban szeret verset olvasni, mert ennek üzenete nem olyan esetleges, mint a spontán beszédnek. Arra a kérdésre, hogy vereseik közül mennyit tudnak kívülről, Mezey Katalin azt válaszolta, nyilvánosság előtt nem szokott fejből szavalni verset, mert biztos beleakadna. Oláh János bevallotta, két epigrammáját tudja fejből, amelyeket el is mondott a kisszámú közönségnek. Ezek közül a Magyarok című akár a rendezvény végszava is lehetett volna: „E konok nyelvet kevesen beszéljük, de ahhoz mégis túl sokan, hogy értsük egymást.”
Nagy Noémi
erdon.ro
2011. november 1.
Újraindul Magyarország szentgyörgyi kulturális központja
Már idén több programmal rukkolnak elő, hosszú távú terveik között több előadássorozat szerepel. A magyar nemzet története című a történelem legújabb kutatásait ismeretterjesztő formában tálalná, a Magyarok az olimpián projekt magyar olimpikonokat, sportkiállításokat mutatna be, de a magyar építészetnek és borvidékeknek is előadássorozatot szentelnek majd.
Válságüzemmód. Lakatos az anyagi gondok ellenére bizakodó
„Őrizni kell a lángot a szebb időkig, a jelenlegi gazdasági helyzet nem kedvez a bőséges rendezvényrepertoárnak, a hatalmas projekteknek” – fogalmazott tegnapi sajtótájékoztatóján Lakatos Mihály. Magyarország sepsiszentgyörgyi kulturális koordinációs központjának élére szeptemberben nevezték ki igazgatónak Lakatos Mihályt, aki Székelyudvarhelyen született, 1992 óta él Magyarországon, ahol tanárként, kollégiumigazgatóként, majd a kulturális minisztérium munkatársaként tevékenykedett. Lakatos a Serény Múmia nevű fiatal erdélyi írócsoportosulás alapító tagja, 1988-tól közöl, fordít, több önálló kötete jelent meg.
Bár – mint mondta – az európai gazdasági helyzet nem kedvez a rendezvényszervezésnek, fontosnak tartja, hogy a központ kezdeményezőként vagy partnerként jelenjen meg az erdélyi repertoárban, mondta Lakatos Mihály. Már idén több programponttal rukkolnak elő, november 7-én a budapesti Maladype Színház társulata mutatja be Sepsiszentgyörgyön az Übü király című produkcióját. November 9–11. között Szabó András előadóművész háromállomásos turnén, Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredában és Székelyudvarhelyen lép fel az Édes néném című Mikes Kelemen-esttel. November végén ugyanezekben a városokban a Magyar Írószövetség által kiadott Magyar Napló című folyóirat szerzői mutatkoznak be. A központ idei utolsó rendezvényét decemberre tervezik, Lakatos Mihály szerint a Liszt-év méltó lezárása lesz a Tiberius vonósnégyes előadása.
Hosszú távú terveik között több előadássorozat szervezése szerepel, ezek Lakatos négyéves mandátuma alatt folyamatosan zajlanak. A magyar nemzet története című sorozat a történelem legújabb kutatásait ismeretterjesztő formában tálalná, iskolákban rendhagyó történelemóra keretében, és a nagyközönség előtt is. Ez a sorozat januárban indul Hidán Csaba László, a honfoglalás korának szakértője előadásával. A Magyarok az olimpián projekt keretében kéthavonta egy magyar olimpikon bemutatásával vagy egy sportkiállítással jelentkezne. A Megfagyott zene munkacímű sorozat keretében pedig a Magyar Művészeti Akadémia építész tagjait „hoznák össze” a sepsiszentgyörgyi építészekkel. Ugyanakkor a tervek szerint minden évben bemutatnak egy-egy magyarországi borvidéket, ecsetelte a terveket Lakatos Mihály.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)
2012. július 8.
A Partiumról a IX. Partiumi Írótáborban
Július 5-7. között a nagyváradi Góbé csárdában zajlott le a IX. Partiumi Írótábor, melyen számos érdekes előadás hangzott el és több könyv bemutatására került sor.
Az eseménysorozat csütörtökön délután kezdődött a hivatalos megnyitóval, majd Kisteleki Ibolya zenei vonatkozású ex libris gyűjteményének tárlatnyitójára került sor. Ezt követően dr. Pomogáts Béla irodalomtörténész tartott előadást Nagyvárad irodalmi életéről. Az irodalomtörténész a város történetét felidézve beszélt Nagyvárad irodalmi nagyságairól, a jelentősebb irodalmi teljesítményekről. Elhangzott, hogy a város jelentős kulturális központja volt Magyarországnak, először Vitéz János idejében érte el ragyogásának csúcspontját, amikor is reneszánsz művelődési központ volt. Ugyancsak virágkorát élte a város a magyar reformkor idején, de talán a város kiemelkedőbb korszaka XIX. és XX. század fordulóján volt, amikor az Ady Endre nevével fémjelzett irodalmi élet a magyar irodalom egyik legjelentősebb momentumát képezi, mint ahogy korszakos jelentőségű volt a Holnap Antológia megjelenése is. Az impériumváltás után elkezdődött Várad hanyatlása, hiszen központi helyzetűből határvárossá vált, és elkezdődött a magyar lakosság visszaszorulása a román ajkú lakossághoz viszonyítva. Ez a folyamat 1920-ban kezdődött, Nagyvárad az 1970-es években vált román többségű várossá. A 80-as években a bukaresti zsarnokság ellenhatásaképpen jelent meg Nagyváradon az Ellenpontok folyóirat, de általános jellemzője ennek a korszaknak bárminemű magyar irodalmi kezdeményezés elsorvasztása, ami nem a pártcélokat szolgálta. 1990-től ismét gazdag helyi magyar sajtóélet kezdődött el, és a helyi irodalmi életet gazdagítja a kilenc évvel ezelőtt útjára indított partiumi írótábor is, mondta Pomogáts Béla. Az első napon előadást tartott még dr. Major Enikő, a Partiumi Keresztény Egyetem tanára, majd bemutatkozott a Pallas Akadémia könyvkiadó, bemutatták továbbá Pataki István (Éreosz egén heten meg én) valamint Tóth János és Péter I. Zoltán kötetét (Egy kis séta), és a jelenlevők szemelvényeket hallhattak kortárs partiumi magyar költők román nyelvre fordított műveiből.
A második nap
Másnap, pénteken is több előadás és könyvbemutató színesítette a műsort. Ennek a napnak az egyik legkiemelkedőbb programja a kerekasztal-megbeszélés volt a 21. századi partiumi magyar irodalom ismertségéről. Már a kerekasztal megbeszélés előtt polémia alakult ki annak kapcsán, hogy Papp Für Lajos költő előadásában elárulta, hogy a Poet.hu irodalmi portálon évente huszonhárom ezer vers jelenik meg. Több jelenlevőt megdöbbentett ez a szám, Szakolczay Lajos műkritikus kifejtette, hogy ekkora mennyiségű vers nyilvánvalóan nem képezhet minőséget, ez a versdömping oda vezet, hogy a költészethez nem értő közönség a gagyit olvassa a jó versek helyett. „Az olvasót a jó irodalom felé kell terelni”, szögezte le. Papp Für Lajos válaszában kiemelte, hogy a honlap segített abban, hogy igényesebb irodalmi portálok látogatottsága is megnőjön, ugyanakkor ez a honlap segített abban is, hogy valóban tehetséges költőket fedezzenek fel. A kerekasztal beszélgetésen Pomogáts Béla kifejtette, hogy a magyar irodalom általában, ezen belül a költészet különösképpen nem tudja ellátni azt a feladatot, amit hosszú éveken át betöltött. A magyar költészet mint intézmény belterjessé vált, nagyon sok költő magának ír. A korábban említett 23 ezer megjelenő vers is a költészet lényegtelenné válását bizonyítja. A költészet korábbi közvéleményformáló szerepe az utóbbi húsz évben teljesen erodálódott, de a magyar szellemi élet nem vet számot ezzel a jelenséggel, pedig rá kellene döbbenni a költészet szerepvesztésére, és ezt a nem kedvező irodalmi helyzetet valahogy meg kellene változtatni – figyelmeztetett Pomogáts Béla.
Magyar és európai kultúrpolitika
Július 7-én szombaton délelőtt Tőkés László EP-képviselő tartott előadást Kulturális politikánk az Európai Unióban címmel. Azzal a gondolattal kezdte beszédét, hogy a globalizmus, a »maradék« internacionalizmus és az erősödő kozmopolitizmus korszakában tudatában kell lennünk regionális értékeinknek, vagyis a sajátosság méltóságát kell megélnünk és megőriznünk. Beszédében hangsúlyozta az európai esélyegyenlőség gondolatát. Az Ukrajnában elfogadott nyelvtörvény, mely lehetővé teszi azt, hogy Kárpátalján a magyar hivatalos nyelvvé váljon, megmutatja azt az irányt amerre haladnunk kell – fejtette ki. Tőkés László a továbbiakban elmondta: „Elismeréssel szólhatok az európai soknyelvűség stratégiájáról, amelynek kidolgozásában Leonard Orban román biztosnak is jelentős része volt. Sajnálatos, hogy ő maga nem tudja a saját maga által meghirdetett nyelvi alapelveket például a Babes Bolyai Tudományegyetem esetében alkalmazni.” Tőkés László a kulturális sokszínűséget támogató európai intézményekről beszélt a továbbiakban, kiemelve többek között az Európai Fordítói és Tolmács Szolgálatot, és az Európai Kultúra Fővárosa intézményt. Majd rátért saját tevékenységének ismertetésére az Európai Parlament intézményén belül. Mint elmondta: „Az EP alelnökeként a vallási, egyházi párbeszéd intézményesítésével foglalkoztam. Ezzel kapcsolatban fogadtunk el az Európai Parlament elnökségében egy fontos határozatot, amely beillesztette az egyházakat az európai politika struktúráiba, és alanyi jogot biztosít az egyházaknak, a vallási közösségeknek, sőt, a nem vallási világnézeti közösségeknek is az európai politika alakításában.” Kiemelte, hogy a magyar európai elnökség kiváló alkalom volt arra, hogy a magyar kulturális művelődési politika és az európai művelődési politika terén kihangsúlyozódjon.
Magyarok Európában
Beszéde utolsó harmadában a különböző nemzeti türelmetlenségek veszélyeire hívta fel a figyelmet az előadó, kiemelve többek között azt, hogy a 250 ezres lélekszámú moldvai csángó magyar közösség ellen, kivált az első világháborút lezáró trianoni békediktátum óta vértelen genocídium folyik, melynek következtében a magyarság egyik legősibb kultúráját hordozó közösségének nyelve és identitása tűnik el. „Mindezeket meghaladva beszélhetünk egy olyan kontinentális békeprojektről, amelynek megvalósulásán fáradozik az Európai Unió, szembeállíthatjuk ezt a békeprojektet a békeszereződéseknek a lesújtó hatásával.” Tőkés László kiemelte, hogy az Európai Unióban meg lehet valósítani a magyar uniót, vagyis most a magyar érdek és az európai érdek egybeesik. „Ebben a közegben, az Európai Unióban keressük felemelkedésünk módját” – zárta előadását Tőkés László.
Díjazott
Tőkés László előadást követően Oláh József költő beszélt az érmelléki, vagy onnan származó költőkről. Majd maga Szakolczay Lajos kritikus mutatta be Vasy Géza Versvilág című, verselemzéseket tartalmazó kötetét. F. Márton Erzsébet színművésznő Régi váradi dalok gyűjtőcím alatt szavalt Váradról szóló, Váradhoz köthető verseket. A IX. partiumi Írótábor zárásaképpen és immár nemes hagyományt követve kiosztották a Partiumi Írótábor díját, melyet ez alkalommal Oláh János költő, a Magyar Napló főszerkesztője kapott meg. A laudációt dr. Kösöböcz Gábor fogalmazta meg és olvasta fel. Többek között elmondta: „Oláh János mindhárom műnemben maradandót alkotó, változatos élmény- és érzékenységformákat tárgyiasító, sokoldalú szerző.” A méltató kiemelte Oláh Jánosnak nem csak írói, hanem szerkesztői munkáját is: Oláh János az utóbbi két évtizedben szerkesztőként, kiadóként és irodalomszervezőként több ember munkáját végezte el. „A Magyar Napló című folyóiratot 1994 óta főszerkesztőként irányító Oláh János a kortárs irodalom egyik legrangosabb, széles körben ismert és megbecsült orgánumává, úgymond a magyar irodalom zászlóshajójává tette.” A kitüntetett Tőkés Lászlótól vette át az oklevelet és az emlékplakettet.
Pap István
Erdon.ro
2013. február 19.
Székedi Ferenc: Határon túli sivatag
Hogyha én határon inneni magyar társadalomtudós lennék, akkor nagyon megsértődnék és kikérném magamnak.
De akkor is úgy tennék, ha erdélyi magyar politikus lennék. Vagy egyetemi tanár, művész, intézményvezető, polgármester, a romániai magyar civil társadalom valamelyik programjának a vezetője. Vagy bárki, aki magyarként él Romániában.
Ugyanis ott ül Szász Jenő a Duna TV stúdiójában, és azt mondja a határon kívüli magyarságra célozva, hogy az elkövetkezőkben „olyan tudást kell pótolni, ami a határon túli területeken nem is létezik".
Tehát itt élünk, kedves barátaink, ebben a tudás nélküli, határon túli sivatagban, és várjuk, csak várjuk, hogy a Szász Jenő igazgatta Nemzeti Stratégiai Kutató Intézet mikor kattintja fel begyepesedett agyainkban a tudás fényét...
Nem tudunk mi semmit, az első világháború után nagyapáinknak sem volt semmiféle tapasztalatuk az erdélyi magyar léttel kapcsolatban, apáink is gondolatok nélkül, maguk elé bámulva élték végig a második világháborút és a rákövetkező évtizedeket, 1989 után pedig megintcsak nem hullt ránk a tudás fénye: a gondolkodás legkisebb jele nélkül tapogattunk, tapogatóztunk, hogy valamiféle magyar létet teremtsük meg Romániában, hozzuk létre annak intézményi és jogi hátterét, de hát egyértelmű, hogy tudás nélkül ez nem is sikerülhetett.
Bizony, a mi oldalunkon talán akad egy icinyke-picinyke tapasztalat saját nemzetiségi, vagy ha úgy tetszik, nemzeti létünk fenntartásában, de tudás, az semmi.
Akkor pedig honnan is lehetnének stratégiai elképzeléseink?
Lehet, hogy többet kellett volna olvasnunk. Mert Budapestről már az 1990-es évek második felében próbáltak valamiféle stratégia alapelveket tanítani. 1997-ben például ezt írta a Magyar Napló egyik tanulmánya, hogy „egy nemzet demográfiai sorskérdése felől közelítve a jövőhöz, ki kell mondani: fontosabb az ember, mint a terület. Különösen ha az utóbbi politikailag úgyis elveszett és nemzetiségileg sem tartható sokáig." És akadtak ott más, páratlanul szép stratégiai mondatok is, például ehhez hasonlók: „ (...) a magyarság szellemi-politikai vezetőinek idővel fel kell adniuk a területi elv stratégiáját. Ugyanis már ma is hamisan cseng az a politikai szlogen, hogy a határon túli magyarok problémáját a szülőföldjükön kell megoldani. (...)"
Én Szász Jenőt csak a Duna TV-ben hallottam, és a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumának legutóbbi, nem médianyilvános tanácskozásáról csupán azt olvastam-láttam-hallottam, amit a közszolgálati magyar média megszűrt, illetve az RMDSZ közzétett. A Duna TV pedig, erdélyi vonatkozásban, természetesen a nagy magyar stratégát felvezető kis összeállításában is az EMNP-t helyezte az első helyre, hiszen kedvenc műfaja a kívánságkosár: úgy tálalja a készen kapott fogásokat, ahogyan kérik tőle.
Hallottam viszont – igaz, nehezen ellenőrizhető forrásokból – olyan értesüléseket, miszerint ezen a fórumon, különösképpen az erdélyi szórványok vonatkozásában, a terület-ember kettősség újból előtérbe került, és megint menteni akarják az embereket, egyúttal persze pótolva Magyarország lakosságának vészes csökkenését, amely immár nem annyira a születési mutatók, mint a felgyorsult kivándorlás eredménye.
A stratégia ugyanis így dolgozik: nem egyénekkel, nem otthonokkal, családokkal, sorsokkal, környező természettel, hanem nagy számokkal, tömegekkel. Ha kimentek félmillióan, akkor ezeket pótolni lehetne innen meg innen. Ha elvándorolt ennyi meg ennyi fiatal szakmabeli, akkor őket pótolni lehetne ennyi meg ennyi nemzőképes fiatallal, hiszen mi képezzük őket a határokon túl, nemde?
Az emberi sorsok sokszínűek és mindenki ott és úgy rendezi be az életét, ahogyan tudja és akarja. De amikor megjelenik valamiféle erőltetett és megideologizált nemzetstratégia, akkor az mindig a különbözőségeket szeretné felszámolni, és még az alaktalan kenyérmorzsákat is párhuzamos sorokba akarja rendezni.
Soha nem értettem, hogy Magyarországon a dohányárudákat miért nevezik ezután nemzeti dohányboltoknak – a dohány benne a nemzeti, a boltos, a vevő vagy netán a bérelt helyiség? És úgyszintén megválaszolandó marad: ha Szabó János, aki Erdélyben cigarettát árul és a magyar nemzet tagja, de az is lehet, hogy második állampolgárságával kapcsolódik Magyarországhoz, akkor benne van vagy nincs a nemzeti dohányboltok hálózatában?
Szász Jenő Duna TV-beli kinyilatkoztatása után most már legalább tudom, hogy miért nem értem.
Ugyanis a határon túl élek. Ahol hiányzik a tudás.
Maszol.ro,
2014. március 15.
Az író és a témahűség
Lőrincz György írót (1946, Kápolnásfalu) és munkásságát nem kell különösebben bemutatni Udvarhelyszéken, hiszen irodalmi eszmélése óta – első novellája 1970 karácsonyán jelent meg az Utunkban – minden betűjével a helyhez és az itt élő emberekhez kapcsolódik. „Immár bő negyven esztendeje, hogy a fiatalon kiválasztott témák körül mozgolódom, amikor írok – mondotta a közelmúltban –, novellákkal, karcolatokkal kezdtem az akkor rendelkezésre álló szépirodalmi orgánumokban, az Utunkban, az Igaz Szóban, a Korunkban, a Falvak Dolgozó Népében, később A Hétben is, de épp ilyen erővel vonzott az irodalmi és szociográfiai igényességgel megírt riport is. Magától értetődő, hogy azokban Beke György volt a példaképem, aki majdhogynem egyedüliként barangolta be magyar író-riporterként Erdélynek a Székelyföldön kívülre eső tájait. Ő hozta minden félreeső vidékről, elfogulatlanul és meglepő merészséggel a szórványban élők mindennapjait bemutató riportokat.
Én sokáig gyárban dolgoztam, sokkal szűkebb mozgásterem volt, de szülőfalumban, a két Homoród között, Udvarhelyen magam is a Beke Györgyéhez, s a másik nagy mesteremhez, a Bözödi György-féle látás- és szemléletmódhoz igazodva nyitott szemmel járkáltam és működtem.”
– Első könyved a Forrás-sorozatban megjelent Amíg csak él az ember tulajdonképpen riportsorozat (Székelyföldi tájak, sorsok a mű alcíme), 1980-ban látott napvilágot. Akkor már novellákból és karcolatokból is össze lehetett volna állítani egy könyvre valót…
– Így van. Valahogy mégis úgy alakult, Csíki László volt a szerkesztőm. Én vidéki emberként kívül estem az irodalmi élet fősodrán, megfogadtam a tanácsát, amikor azt javasolta, hogy az irodalmi riport abban a pillanatban inkább belefér a kiadói politikába a Kriterionnál, és át is megy a cenzúra szűrőjén. Aztán nemsokára megjelentek a novellák is kötetben (A hallgatás csöndje, 1983), de riportírást soha nem hagytam abba. Mindettől függetlenül jó volt ez az indulás.
– A nyolcvanas években s aztán a rendszerváltozás után úgyszólván minden prózai műfajt kipróbáltál. Írtál továbbra is riportokat, karcolatokat, novellákat, elbeszéléseket, kis- és nagyregényeket. Verssel próbálkoztál-e?
– Igen. Körülbelül öt verset mutattam meg pályám során irodalmi szerkesztőnek, de nyomtatásban egyetlenegy jelent meg. Édesanyámnak írtam, s valamikor a kilencvenes évek közepén közölte valamelyik Hargita kalendárium. Úgyhogy az a veszély nem áll fenn ezen a téren, hogy költőként skatulyázzanak be az irodalomtudósok. Bár, ki tudja, még változhatok a hátralevő nem túl hosszú időben, de nem nagyon hiszem.
Most is prózában gondolkodom, nagyobb lélegzetű és rövidebb írások egyaránt készülnek.
– A publicisztika egészen más dolog… Vagy kipattan az emberből, csak úgy, vagy pedig várni kell a megfelelő pillanatra.
– Így van. Rokon, ám teljesen más fogantatású, mint a próza, de nem alábbvaló! Publicisztikát a rendszerváltozás előtt is írtam, de aztán a fordulat után vált majdhogynem rendszeressé. A csíkszeredai Hargitába, az Előrébe, aztán a Hargita Népébe, a Romániai Magyar Szóba, és olyan tíz-tizenöt esztendővel ezelőtt igen gyakran publikáltam az Udvarhelyi Híradó korábbi változatában, amely furcsa átmenet volt akkor a napi és hetilap között, előbb hetente kétszer, majd háromszor jelent meg, mielőtt „igazi” napilappá változott volna a heti ötszöri megjelenéssel.
Ez a mostani könyv, az Időrendben az utóbbi három-négy esztendőben keletkezett hétfői jegyzetekből, néhány alkalmi beszédből, illetve másutt – a Magyar Naplóban, a Bárkában, az Agriában közölt kisesszékből, tárcákból áll. Majdnem háromszáz oldal. A tizennyolcadik köteted. És majdnem háromszáz oldal. Foglalatai a közelmúltnak. Prózai írások, esetleg „nagylélegzetű” regények vannak-e a tarsolyban?
– Vannak. A Budapesti Magyar Napló újra kiadja a Sóvárgás című kisregényemet, a csíki Pro-Print Kiadónál, amellyel immár évtizedek óta együttműködök – „embrionális” fázisban van egy két kisregényt és néhány novellát magába foglaló újabb mű. Ennek a tartalma és a terjedelme attól is függ, hogy sikerül-e megfelelő támogatáshoz jutnia a közeljövőben a kiadónak. Kis pénz, kisebb kötet. Ha a focira ez a mondás igaz, akkor az irodalomra hatványozottan ráillik. Most már „igazi” nyugdíjas vagyok, csak az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány körüli ügyvezetés teendőit végzem, s annyit írhatok, amennyit bírok és akarok. A hitem és az elkeseredettségem a régi.
Simó Márton
Székelyhon.ro,
2015. január 26.
Ferenczes István köszöntése
Csíkszeredában csütörtökön este köszöntötték a 70 éves Ferenczes István költőt, írót, a Székelyföld folyóirat alapító főszerkesztőjét. Az alábbiakban közöljük a Magyar Írószövetség elnökének ez alkalomból írt köszöntőlevelét.
Ferenczes Istvánt még tacskó szerkesztő koromban ismerhettem meg Budapesten, a Magyar Napló irodájában. Már akkor megragadott az ízes beszéde mögötti bölcs nyugalom, amit csipetnyi játékosság fűszerezett.
Lerítt róla, hogy a világról kíméletlen véleménye van, s hogy sokat tett föl annak megjobbításáért, de keserűségét igyekszik humorral oldani, ami nélkül a sokat látott ember is előbb-utóbb örömtelen révedezővé válik.
Akkor a szerkesztőség még a Magyar Írószövetség épületében volt, talán már a vendéglővel egy szinten, sokszor követtem is Pistát, amikor átugrott meginni egy sört, hogy amíg ő leöblíti az út porát, én cigarettafüstjébe burkolózva érdeklődjem hogyléte felől, az otthoni dolgokról.
Akkoriban szerkesztgettük a díjnyertes, Székely apokalipszis című torokszorító riportkönyvének budapesti kiadását.
Aztán nem sokra rá első erdélyi utam következett, hiszen a Székelyföld 5 éves lett, és a születésnapi rendezvényre sokunk meghívást kapott. Együtt örültünk, együtt ünnepeltünk. Ekkor kezdhetett kialakulni a barátság nemzedékembéli munkatársaival is.
Ma már nyugodt szívvel állíthatom, hogy ő volt a híd bennem. És bár félek a képzavartól, de a látcső is ő volt. Híd, amin átsétálva egy ősibb és tisztább magyar közegbe csöppenhettem, amelynek levegője egy életre rabul ejtett, vagy inkább ellenkezőleg: felszabadított. Látcső, amivel bármikor rápillanthattam arra a szerelmetes tájra, csak olvasnom kellett a verseit. Lehet, hogy fura, amit mondok, de kitágult köröttem a világ.
Mert addig jóformán a magam gondjaival voltam elfoglalva, azok nyomasztottak, a saját démonaimmal verekedtem, mint annyian. De azt, amikor Ferenczes kézen fogott minket, a Napló körül akkor még fiatalon forgolódó-nyüzsgő költőcskéket, és bevezetett az erdélyi magyar irodalom sűrűjébe – azt hiszem, így utólag nem lehet eléggé meghálálni.
Ahogy azt sem, amiért Csíkszeredában világra segített egy csodát, amit Székelyföld folyóiratnak hívnak. Virágzik, fejlődik azóta is, népesül tábora, minden, irodalom iránt érdeklődő magyar ember, éljen bárhol e földkerekén, ismeri. És mint olyan kevesen mifelénk, Ferenczes időben (!) kinevelte a saját utánpótlását is, hogy a mű és a szolgálat ne maradjon jövő nélkül. Mindez példaértékű. Az ostobább irigyli, az okosabb tanul belőle.
Nem csupán diákként, majd tanárként, újságíróként, az 1989-es változások egyik alakítójaként járt be nagy utat Ferenczes István – hanem költőként is.
És ez utóbbi esetében alapvetően a lélek tájaira gondolok. Ha Kányádi bátyánk „Szabófalvától San Franciscóig” vándorolt, Ferenczes mester „Csíkpálfalvától az Amazonasig” – játszhatunk el a gondolattal, és nem alaptalanul.
A hosszú út során hol egy hargitai indián bőrébe, hol pedig az örök nyughatatlan kalandor, Zaspi szerepébe bújt – de mindvégig megmaradt bennszülöttnek. Aki hazája földjét, nyelvét, becsületét védi, egészen addig, amíg ki nem irtják.
De nem könnyű legyőzni őt, mert a szavak „templomépítőjének” gyökérzete kitéphetetlen. Hitét még a sok árulás sem törhette meg.
Miközben idővel az olyan versei, mint például a Sekler songs vagy a Minerálnájá pesznyá a kortárs költészet élvonalába emelték őt.
A népköltészet gazdag szó- és képanyagát a posztmodern használható elemeivel ötvözve olyan, egyszerre ősi és modern versnyelvet kísérletezett ki, amely talán a Didergés című kötetétől már teljes fegyverzetében pompázik előttünk.
A számvetéses, nagy versei közül az egyik kedvencem az Úgy jön az ősz című. Olyan, mint egy hegedűszonáta. Már a legelső szónál megszólal bennem, s már a legelső sorban fölér a csúcsra. Majd ott is marad, végig, átszitál rajtunk, átjár. Szikár és lényegre törő mondatai, mint a leveleit hullató fa ágai egymásba kapaszkodnak, s a ritkuló lomb szerkezetében az élet mélyére látni. A díszleteit vesztett ember eredendő magányára:
„Úgy jön az ősz, mint álmodban régi szeretőid, pereg róluk a nyírfalevél sárgán, szürkén lebegnek át az ökörnyálas ligetek fölött, meggyérült hajuk dideregve omlik a földre, fáznak, reszketnek, várják, hogy jöjjön már valami tél, valami hófehér, valami paróka a homlokuk fölé, ágyékuk csupaszon kitárva, ázottan, összeráncosodva vár, egy utolsó ölelésre hív, bár álombélire, amelyből nincsen ébredés...”
Kedves István, köszönöm neked ezt a megrendítő költeményt és a sok többit is! Kívánom, hogy még sokáig legyen kedved, egészséged írni nekünk! Az Isten áldjon meg 70. születésnapod alkalmából (is).
Barátsággal ölel,
Szentmártoni János
Krónika (Kolozsvár)
2015. július 25.
Hegedűs Imre János: Erdővidék (Szerelmes földrajz)
A napokban lát napvilágot a budapesi Magyar Napló és az Írott Szó Alapítvány kiadásában Hegedűs Imre János Székelyország (Szerelmes földrajz) című könyve, melynek Erdővidék fejezetét elkövetkező hétvégi számainkban közöljük.
A népmesék táltos csikaja csak akkor képes csodákra, ha a szerencsét próbáló királyfi vagy disznópásztor legényke széna vagy zab helyett szakajtónyi égő parazsat tesz elébe, amitől az hirtelen szárnyas paripává változik. Szép ez a szürrealista népmesei abszurd – abrak helyett izzó parazsat ropogtató kiscsikó –, hasonlatnak sem rossz, Erdővidékre ugyancsak ráillik, mert itt született a mesekirály, Benedek Elek, itt nyílottak ki Kriza János Vadrózsái, innen indult világjáró útjára a „bércre esett fa”, Bölöni Farkas Sándor, akinek útleírása, Utazás Észak-Amerikában (1834) ajánlott olvasmány az Amerikai Egyesült Államok egyetemein, és itt nyugszik a népmonda szerint Attila hun király kedves felesége, Réka (Rika).
Színesen kavarognak valós és mesés történetek, alakok, hősök e kis hazában, nincs határ a reális és a metafizikai mező között, a történelem, a tudomány, az irodalom jeles fiait, nagyasszonyait úgy emlegeti a közrendi ember, akárcsak a regék, a legendák, mítoszok szereplőit, a helyszínek, ormok, dűlők, völgyek beszélni tudnak, helytállásról, fergeteges küzdelmekről, szerelmesek boldogságáról vagy keserves csalódásáról, óriások és tündérek csodatetteiről, magyar nyelvünk ősgyökeiről árulkodnak. Még a közigazgatás is igazolja az átváltozást. Erdővidék soha nem volt önálló szék, Miklós fiúszék és Bardóc fiúszék egyesüléséből jött létre, a kohéziót belső erők teremtették meg, azok tartják egybe a két részt. Csíkországhoz is sok köze van, onnan, a Dél-Hargitából futnak le a vizei, s a határt pontosan meghúzni lehetetlen, a Csíkorra nevű bérc a kisbaconi Benedek-kúria ablakából megcsodálható. Kisebb egységekből állt össze az egész, a toldások nyomai eltűntek, s létrejött a Székelyföld egyik legkedvesebb kistája, amelyet – Benedek Elek rajongó szavai szerint – Isten a tenyerébe vett, ezáltal az Úr tenyerévé változott. Íme, a szárnyas paripához hasonlatos példabeszéd Erdővidékről. Magas, de szelíd hegyek kerítik körbe ezt a szép medencét: keleten a Baróti-hegység, északkeleten a Hargita déli nyúlványa, északnyugaton a Persányi-hegyek, csupán délnyugat irányába, a Barcaság felé nyitott, onnan fúj gyakran a szél, amit okkal német szélnek neveznek. „Egy hosszúkó tál, melynek kicsorbult egyik vége…” – írja Benedek Elek, s ebben a metaforában benne van az otthonosság érzete, amely egyetlen nagy családdá olvasztja össze az itt lakókat.
Ha rajongással közelítjük meg e tájat, mert csak úgy szabad, magunkkal visszük képzeteinket, pozitív töltetű előítéleteinket, emiatt hasonló elvárásaink vannak vele szemben; hatalmába kerít egy nemes idealizmus, ami örömmel tölt el, s a lélek derűjével társul. A szellemi kielégülés boldogságát éljük meg, mert a tudatunkban, pszichénkben felhalmozódott energiák termékeny talajra találnak, s igazolást nyernek Erdővidéken. Szép és gazdag a magyar haza e parányi része még akkor is, ha ma egy másik, szomszédos ország kellős közepében található: haza jövünk ide, függetlenül attól, hogy hol születtünk, hol élünk.
Közelítsük meg elsőként a magaslatokról, a székelyek szent hegyéről, a Hargitáról!
Északkeleten szelíd óriások őrzik a medencét: Nagy-Piliske (1374 m), Mitács (1280 m), Kakukk-hegy (1558 m). Jelentős magasságok, még sincs sehol egyetlen égre törő szikla, a fák felfutnak a csúcsokig, s ez a zöld rengeteg szemet, szívet nyugtat, megerősíti biztonságérzetünket, azt, hogy nem szakadtunk ki a természetből, nem részesei, hanem részei vagyunk annak, akárcsak a moha, a zuzmó, a gombák, a virágok, a daliás tölgyek, fenyők, vadak, madarak. Igen, a természet teljességének érzetét éljük meg, és a biztonságét, hisz mint magzatburok vesz körül a végtelennek látszó lombtenger. A Mitács lábánál Gyöngyerdőnek nevezik a hegyhátat, ennél szebb metaforája nem lehetne Erdővidéknek, talán csak Kriza János verse, katonadalának első szakasza szárnyalja túl azt líraiságban:
Erdővidék az én hazám,
Katonának szült az anyám,
Zöld erdő zúgásán,
Vadgalamb szólásán
Nevelt föl jó apám.
Anyaföld, katonasors, erdő, madár, szülő. Milyen egyszerű fogalomsor, s milyen tökéletes! Magas szellemi régiókba emel, s részesei leszünk a csodás metamorfózisnak, a tárgyak, élőlények szent fogalommá lényegülnek át. Nem véletlen, hogy a haza és a természet nagy szerelmese, Jókai Mór erdélyi útján ide is eljutott, 1853-ban itt, a Mitács-hágón keresztül szekerezett, gyalogolt át Kisbaconból, Magyarhermányon át, Csíkországba. Jó úton járt, Mitács a legendában a hegyek varázslója, mindig sűrű felhőbe burkolta Piliske várát, így az ellenség azt nem tudta elfoglalni. De érdemes néha leszállni Pegazusról, az irodalom szárnyas (most már göthös?) lováról, s a botanikus kutató tekintetével nézni szét Flóra asszony mezején. A tölgyek alatt, a bükkösök tisztásain, a fenyőerdők lankáin és meredek kaptatóin, lenn, a televény talaj szintjén tarka, dús és pazar a lágyszárú növénytakaró. A Székelyföld újkori ismerője, a kiváló geográfus, biológus, botanikus, Vofkori László szedte össze a költők számára is csaléteknek számító virág- és növényneveket: „aranyos fodorka, sárga tyúktaréj, bogláros szellőrózsa, salátaboglárka, tavaszi kankalin, tüdőfű, kányavicsorgó, medvehagyma … csillagnárcisz, zergeboglár, kockásliliom, papucskosbor, törpenőszirom, telekvirág” (Székelyföld útikönyve, II/471).
De tanácsos oldani a szakember tömény felsorolásán. Gyermekek nagy öröme tavasszal a bükkösök vastag avarában a kakasmandikó, lilarózsaszín sziromleveleit menyecskésen hátra csapja, ha már teljesen kinyílott, s leveleinek madártojáshéj színét piktorok irigyelhetik. Réteken és erdei tisztásokon a harangvirág- és margaréta-tenger egyedül a csillagos éghez hasonlítható, s a kankalin kikeletkor szemet kápráztat élénksárga színével. A kockásliliomnak – írja Lőrincz Sándor – „a növényvilágban szokatlan sakktábla-mintázata van” (Erdővidéki túrautak, 2013). Az Olt árterületén nyílik. A hatalmas populációt képező salátaboglárka leveleit egymással versengve szedik tavasszal gyermekek, asszonyok, s ha bárányt vágnak húsvétkor, a fejre pikáns ízű salátalevest főznek. Nyelvjárási neve: versengő. A kékibolya a népdalok virágnyelvén személlyé változhat, színe és illata szerelemre csábít, legények szedik csokorba, s tűzik lányok mellére.
A putypuruty virág mintha Weöres Sándor verséből hullott volna ki, az Almási-barlang közelében és a Kormos völgyében nyílik, tudományos neve sem csúnya: zergeboglár. Szellőrózsa, csillagvirág, turbánliliom. Hogy zenél ez a három virágnév! S az élvezetek pohara akkor telik csordulásig, amikor rügypattanás után a farkasboroszlán bódító illata csapódik az orrunkba, s tölti be a lombhullató erdők minden völgyét, zugát, szurdokát. A kisasszony papucsa – másik két neve boldogasszony-papucs, rigópohár – a természet egyik csodája, sziromlevele cipőcske alakú, ezzel ejti csapdába a rovarokat, hogy azok beporozzák bibéjét. Mert, ugye, teremni muszáj!
A hepehupás dombokra felkúszó erdőségekben – mintha hófoltokat látnánk – annyi a keserűgomba, s különleges csemegének számít az őzláb- és a rókagomba, a tinóru, a vargánya, a kékhátú, a medvegomba. Csendülő, hangulatfestő neve miatt kedves a bunkóslábú fülőke, a csészés csillaggomba, a csillagspórás susulyka, a szegfűgomba, a fenyőpereszke, a retekszagú kígyógomba. A lakosság egyik fontos eledele ma is, félszáznyi gombafajtát számoltak össze itt a szakértők. Igazi madárparadicsom Erdővidék, mert van táplálék bőven, rengeteg a vadcseresznyefa, a vadvackorfa, galagonya, kökény, dúskálhatnak termésükben a szárnyasok az ágak hegyén s a négylábúak lenn, az avarban. Nem csoda, hogy Erdély híres államférfiai ide jártak vadászni, a nagy fejedelem, Bethlen Gábor vadászkastélyt építtetett Olaszteleken, s az itteni Daniel családdal olyan bizalmas viszonyt ápolt, hogy a Danielek átvehették címerükbe a Bethlenek családi címeréből az egyik nyakán nyíllal átlőtt hattyút. Olaszteleken a Daniel-kúria utcai homlokzatán ma is megcsodálható ez a remekműnek számító kőcímer, jelmondata, DEUS PROVIDEBIT (Isten gondoskodik).
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. január 23.
Elhunyt Paul Drumaru
A magyar irodalom egyik legavatottabb román fordítója volt.
Paul Drumaru január 21-én hunyt el. A neves műfordító, költő, író haláláról lánya számolt be a Facebookon, mint írta, édesapja elment, „hogy az angyaloknak írjon verset”.
Drumaru 1938. december 5-én született Gyulafehérváron. Gyulafehérváron és Nagyváradon kezdte tanulmányait, volt könyvelő és könyvtáros a Regionális Könyvtárban, Nagyváradon. Az Alexandru Ioan Cuza Egyetem Bölcsészettudományi Karán végzett 1966-ban, román nyelv és irodalom szakon. 1964-ben részt vett Lunar 11 művészeti csoport megalapításában. Korrektorként tevékenykedett a Chronicle magazinnál, a iași-i Nemzeti Színház irodalmi kritikusa, majd a Kriterion Kiadó szerkesztője volt (Bukarest, 1971-1998).
Négyszer nyert magyar műfordításaiért díjat a Romániai Írószövetségtől (1972, 1976, 1981, 1986), szintén műfordításért díjat kapott a Bukarest Írószövetségtől (1996), majd elnyerte az Artisjus díját (Budapest, 1977), a Déry Tibor-díjat (1987), megkapta a Pro Cultura Hungarica oklevelet és plakettet (1997).
A Partium című újságban debütált (Nagyvárad, 1957), megjelentek munkái a Tribuna, a Cronica, a Convorbiri literare, a Iaşul literar, az Ateneu, a Luceafărul, a Contemporanul lapoknál, valamint A Hétben, a Magyar Naplóban (Budapest), a Provincia (Kolozsvár), a Viaţa românească, a Secolul 20 és a Lettres intemationales folyóiratokban.
A klasszikus és kortárs magyar irodalom olyan alkotóinak műveit ültette át kiválóan román nyelvre, mint Ady Endre, Babits Mihály, Bálint Tibor, Farkas Árpád, József Attila, Kányádi Sándor, Király László, Konrád György, Kovács András Ferenc, Markó Béla, Mózes Attila, Örkény István, Pilinszky János, Szilágyi Domokos vagy Visky András.
pazs. foter.ro
2016. március 23.
Lőrincz György: a díjak hitében erősítik meg az embert
A Magyar Arany Érdemkereszt polgári tagozatával tüntette ki Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere március 15. alkalmából Lőrincz György székelyudvarhelyi írót, az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány elnökét, az Udvarhelyi Híradó publicistáját.
– Mit jelent önnek, hogy a Magyar Arany Érdemkereszt polgári tagozat kitüntetését vehette át?
– Megköszönöm azoknak, akik javasoltak, illetve akik elfogadták a javaslatot és megtiszteltek vele. Röviden azt mondhatom, hogy nagy örömet jelentett. Szerénytelen lennék, ha nem ezt mondanám, hisz minden figyelem, ami a munkánkat övezi, örömet jelent.
– Mit gondol a különböző díjakról, mit jelentenek ezek egy írónak?
– A díjak hitében erősítik meg az embert, hogy amit tesz, arra mások is figyelnek. Hitet adnak. És ez fontos. Az írás egyszemélyes tett, viszont az értelmezése annyiféle, ahány ember olvassa.
– Miért kezdett el írni, mi volt az, ami miatt tollat ragadott?
– Talán egyrészt a belső indíttatás, másrészt a társadalom kihívásai.
– Hogy talált időt az évek során az írásra? Másként ír valaki, aki nem „hivatásos” író?
– Mindenki a tehetsége szerint ír. De én nagyon mélyről indultam. Nem irodalmi körök, nem a baráti társaságok „dobtak föl”, hanem amit vagy ahogy leírtam. Engem mindig ugyanaz a téma érdekelt, azt is mondhatnám, kis eltéréssel ugyanazt írom, amióta az eszemet tudom. Azt, ami a közösségünk gondja.
– A rendszerváltás után, a szabadabb világban más volt írni?
– Más. Több okból is. Egyrészt azért, mert nagyobb lett a hangzavar, másrészt már nem figyeltek annyira az emberek az írott szóra. Részben azért, mert a megélhetési gondok elterelték a figyelmet, másrészt versenyhelyzet teremtődött, s már nem az olvasás, az önmegvalósítás jelentett kihívást – a gazdagodás. Amit soha nem pejoratív értelemben használok. Én örvendek, hogy vannak gazdag emberek a közösségünkben is. Ráadásul megszaporodtak a médiumok, megszaporodott a választás lehetősége is. Ezt többféleképpen is értem. És ez így van jól.
– Miként változott meg az irodalmi élet a rendszerváltás után? Más szerepet kapott az írás, az író?
– Nincs irodalmi élet. Talán senkinek sincs, de számomra sosem volt. Úgy tűnik, mintha lenne, de csak hangzavar van. Nincs könyvterjesztés, ráadásul annyifajta mű zúdul rá az olvasóra, hogy ember legyen a talpán, aki eligazodik. És itt még csak nem is arra célzok, hogy aki a nevét le tudja írni, az már ír, könyvet jelentet meg. Nem a Twitter, a Facebook lehetőségeire gondolok. A magyar irodalom mindig is naprakész volt a különböző irodalmak fordításában. Az irodalmi műfajok sokszínűsége csak árnyalja ezt. Megjelentek a celebek és a könyveik. Mondjam tovább? Egy államilag ötven-hatvan milliós reklámmal támogatott íróval lehet versenyezni? Udvarhelyről?! Arról már nem is beszélek, hogy ahol Móricz Zsigmondot vagy Németh Lászlót, Illyés Gyulát el lehet hallgatni, ott milyen lehet a helyzet?
– Miért volt szükség az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítványra?
– Azt hittem, Székelyföld gazdasági ereje meghatározó lesz. Kiderült, hogy a régi központok sem akartak lemondani a hagyományos szerepről, és ez jó, de reméltem, sikerül egy újabb lehetőséget teremteni. S ha azt állítom, hogy nagyon sokan, akik ma az irodalmi életben a derékhadat képezik, itt kapták az első figyelmet mind díjakban, mind pályázati lehetőségben, akkor csak az igazat mondom. Gondoljon az olyan szerzőkre, mint például Szakáts István Péter, Zsidó Ferenc vagy Papp Sándor Zsigmond. Vagy a Debütdíjasokra, Máté Angira, Tompa Andreára, és sorolhatnám.
– Mi az író szerepe most, miként hat a mai ember életére az irodalom?
– Nagyon sok tehetséges fiatal van Udvarhelyen és a környéken, aminek nagyon örülök. Nekik kitartást kívánok, s azt, hogy ne csalódjanak a sorsválasztásban. De Udvarhely mindig is gazdag volt írástudókban, írókban. Már többen leírták, Csíkországot a festői tették híressé, Udvarhelyt az írói. De félreértés ne essék, itt nem a magam szerepéről beszélek.
– Hogyan változtak az írásai az évek során? Mi az, ami motiválta korábban, és mi motiválja most?
– Azt is mondhatnám, amióta élek, ugyanazt írom. Persze a műfaj korlátai vagy szabályai szerint. A kitüntetésben is, amit Áder János köztársasági elnök úr írt alá, egyebek között az áll: „a kortárs erdélyi és az egyetemes magyar irodalmat gazdagító, a magyarság sorskérdéseivel foglalkozó írásai elismeréseként”.
– Van-e esetleg olyan téma, gondolat, történés, amit még nem írt meg, de szeretne?
– Most egy újabb regénnyel próbálkozom: Bécs fölött a Hargitát címmel. Már több részlet is megjelent Magyarországon a Magyar Naplóban, a Hitelben, nemrég a Hargitában, s most utoljára a Kortárs márciusi számában. Ezt szeretném egyelőre befejezni. Meg akarom írni, hogy akik elmennek, sosem lesznek igazán boldogok. Nézze meg az emigráció magyar íróit! De az emigráció tagjait is. Ráadásul bárhogy is hitegetik magukat, gyermekeik, unokáik már nem lesznek magyarok. S lehet-e boldog valaki úgy, hogy gyermekei vagy unokái nem beszélik az ő nyelvét?
– Milyen tervei vannak a jövőre nézve?
– Az én koromban már nem nagyon tervez az ember. Él és reménykedik. Meg persze dolgozik.
Veres Réka. Krónika (Kolozsvár)
2016. szeptember 3.
Hogy feledésbe ne merüljön
Amikor halála előtt bő három nappal búcsút vettem Jánostól, kézfogásunk mintha az elmúlt öt évtizedet is életvonalunkra préselte volna. Az övére, amely már-már az örökkévalóságot érintette, az enyémre, amely még mérhető az ember – kinek átkozott, kinek szent – találmányával, az idővel.
Halálba készülő barátom kézfogása ugyanolyan kemény és határozott volt, mint amikor 1966 szeptemberében egy, a kiadását tekintve reménytelennek tetsző, kilenc költő, a Kilencek nevével jegyzett antológia összeállítása kapcsán, amelynek címe az ő verse révén lett Elérhetetlen föld, megismerkedtünk. Kézfogását – a megalkuvást nem ismerő konok céltudatosság véseteként – arcvonásai hitelesítették. Az arca volt eleven névjegye. Az arc, amely mit se változott azóta, hogy egy neki szánt géppuskasorozat 1956 őszén a kezében tartott vizesvödörbe csillagjegyet lyuggatott. Tankokkal legázolt népének csillagjegyét. A víz, amely az élet, a létezés legcsodálatosabb jelképe, a pesti utcakőre ömölve, így változott számára a szomjazott szabadság keresztvizévé. Jánost ez az akkor lelkébe ivódott szabadságvágy vezérelte. Naponta vallott róla: vallomása a munkája volt. Önmagának kikovácsolt minőségelvéből nem engedett. Mindent a legmagasabb szinten igyekezett művelni. A csodát is – amire Nagy László mindnyájunkat int.
Jánost gyermekkora, eszmélkedésének kamaszévei Soroksárhoz kötik ugyan, de örök visszatérő volt Somogy megyébe, Nagyberkibe, ahol 1942 őszén született. A megrendült gyermek mindenkinél fogékonyabb a visszájára fordított világ hétköznapjainak drámáira. Jánosba beléivódtak a magyar falu, a magyar vidék kettős szétverésének pillanatképei. Az 1948 utáni évek pokoli miniatúrái az 1958-at követő kolhozosítás idejében kinagyítódtak. A lerombolásra ítélt stációkkal a Száműzött történetek című novelláskötetében szembesít. „Azért írtam meg őket, hogy ne merüljenek feledésbe” – vallotta egy interjújában.
Napjaink jeles építésze, Petrovits László osztálytársa volt a kisképzőben. Halálhírét hallva úgy emlékezett rá, hogy János az évfolyam kiemelkedő rajztehetségeként állandóan a verseskönyveket bújta. Úgy állt a rajztábla előtt, mintha modellje éppen a költészet volna, amelynek megfejtendő titkát szeretné érzékelhetővé, láthatóvá tenni. A vázlatlapok kötetté, kötetekké álltak össze. A belső tükör című gyűjteményes kötetének első verse, A szénahordás kétsorosa ugyanolyan tökéletes alkotás, mint A nemlét dallama című záróvers.
Oláh Jánostól búcsúzva itt legyen merszünk kimondani, hogy a mai magyar próza, a mai magyar költészet egyik legrangosabb képviselője. Emellett megmentette és élvonalba emelte a kimúlásra ítélt Magyar Napló című havilapot, amelynek szerkesztőségét könyvkiadóvá bővítette – a legkedvezőtlenebb széljárásban. Már betegségével küzdve megalapította az Irodalmi Magazint, amelyet negyedévenként lerakandó értékpilléreknek remélt. Könyvesboltot nyitott és konferenciákat szervezett a népi irodalom újraértelmezésének szükségességére, értékeinek tudatosítására. Vállalta a küzdelmet, vallva, hogy az esélytelenségben is helyt kell állni. Dzsúdósként a válogatottságig vitte, s e sportág éveken át kenyérkeresetet biztosító edzőjeként több fiatalt segített az élvonalba. Tudatában annak, hogy milyen szent műalkotás a család, feleségével, Mezey Katalinnal, akivel költőként, a magyar irodalom mindeneseként is társak voltak, azt naponta oltalmazták, formálták, tették a megszokottságot száműzően harmonikussá. Példájuk bizonyára nagyban hozzájárult ahhoz, hogy gyermekeik, Jani (Lackfi János), Kati és Matyi is művészek lettek. János a múlt tavasszal remélte, hogy megéli júniusban várt dédunokája megszületését. Hét unokája után – Istennek köszönhetően – megélte a második dédunoka világra jöttét is…
Az Elérhetetlen földben megjelent Kiáltvány című versének harmadik szakasza csupa kérdésekből áll: ,,Ki tud az ébredéssel egybeforrni? / Vagy a zavart keltő halál lépteivel egyenlő minden óra, / perc? Előre, hátra az idő legkisebb és legnagyobb egységei ugyanabba a feledésbe térnek? / Emlékezés nélkül meg lehet-e mAradni?”
Bíztam abban, János, hogy az Általad feltett kérdéseken együtt tűnődhetünk a badacsonyőrsi diófa alatt. Bízom abban, ha ott már nem is, majd ott, ahol vársz ránk, igen. Addig is Isten Veled.
KOVÁCS ISTVÁN
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. szeptember 27.
Őszikék a várban
Mottó:
"az ég őszi kék/ de szívedben éjsötét/ dalok – őszikék"
Szeptember 22-én barátok, ismerősök hallgatták Czirmay Szabó Sándor verseit és rövid piblicisztikai írásait Kedei Zoltán festőművész várbeli műtermében. A szerzőről, akinek 2013-as Kiáltó csend című haikukötetét is kézbe vehették az érdeklődők, Bölöni Domokos beszélt.
Az 1950-ben Marosvásárhelyt született Czirmay Szabó Sándort nem könnyű "elemezni". Szűkszavú ember, halk szavú író. De nem humor és nem önirónia nélkül való. Erről tanúskodik alábbi szösszenete: "Szombat volt éppen, a Látó-estre igyekeztem. Útközben ismerősökkel találkozom, ők is oda mennek. Együtt tovább. A Kultúrpalota bejáratánál Gálfalvi György és a rendezvény meghívottai – a Budapesti Magyar Napló munkatársai. Gálfalvi bemutat. – Mészáros József stb., stb., Bölöni Domokos stb., stb. Címek, rangok stb. Már kuncogtam magamban: mi lesz velem? Itt én csak kakukktojás vagyok…
– … A KÖLTŐ – mutat rám Gálfalvi.
Egyetlen bűnöm vagy mentségem – nézőpont kérdése –, hogy aznap a helyi lap irodalmi mellékletében két rövid versem valóban megjelent". (Hogyan lettem költő?)
A Népújságban közölt jegyzetekből, cikkekből Doszlop Lídia Naómi nyújtott ízelítőt, a verseket és haikukat pedig Kilyén Ilka színművész tolmácsolta. Szerre nyíltak meg a tartózkodó, sőt borúlátó költő "rejtekhelyei", és tárultak elénk az életet és a társadalmat nyitott, kritikai szemmel mérlegelő embertársunk tömör lírai töprengései. Maga a szerző is szótlan alázattal figyelte, mint vált ki együttérző, helyeslő bólogatást verseivel, illetve önfeledt nevetést karikírozó, szatirikus publicisztikájával.
Maga is felolvasta két rövidprózáját, amelyek hangvétele Nagy Lajos kérlelhetetlenségét idézi a hallgatóban.
Sajátosan keserédes "önjellemzés" az alábbi haiku: "születtem s hordom/ magamban halálom/ az aszfalt tarka rét".
A rezignáltság sorai ezek: "mint múló mámor/ tovatűnt ifjúságunk/ politizálunk".
A hatvanas évei elején járó költőre kíváncsi volt kedves oktatója, Bartis Gabriella tanító néni is. Elégedetten nyugtázta, hogy az egykori szorgalmas, csendes kisfiú tollforgatásra adta a fejét.
Gálfalvi Dilna
Népújság (Marosvásárhely)
2016. december 24.
Hencz Hilda: Magyar Bukarest (Megjelent)
Románia nem kizárólag a román etnikumúak alkotása. A történelem során élt mellettük számos „idegen” és „kisebbségi”. A két világháború közti Nagy-Románia, bár „egységes nemzetállamnak” nevezi önmagát, egyike Európa legváltozatosabb etnikai palettájú országának. (...) Mélyreható kutatások szükségesek ezen etnikumok hozzájárulásáról a város történelméhez. Hencz Hilda jó példával jár elöl ilyen szempontból a bukaresti magyarokról szóló könyvével. Románia fővárosa valóban „magyar” város volt, ahogy voltak időszakok, amikor görög, zsidó vagy éppen német volt. 1930-ban körülbelül 640 ezer lakosából 24 ezer volt magyar nemzetiségű, minden társadalmi és szakmai réteget képviselt. Alapos dokumentálással, figyelemre méltó alapossággal és szakmai szigorral rekonstruálja a szerző lépésről lépésre a bukaresti magyar közösség alakulását. Vitathatatlan történelmi siker. (Lucian Boia történész)
Lapunk részleteket közölt a Magyar Bukarestből, folytatásával olvasóink a könyvben találkozhatnak. Mától megvásárolható a H–Press elárusítóhelyein. A Magyar Napló és a Hármas Alapítvány közös kiadásában megjelent 360 oldalas könyv ára 45 lej. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. január 6.
Mi, hol, mikor?
MegjelentHencz Hilda: Magyar Bukarest. Románia nem kizárólag a román etnikumúak alkotása. A történelem során élt mellettük számos „idegen” és „kisebbségi”. A két világháború közti Nagy-Románia, bár „egységes nemzetállamnak” nevezi önmagát, egyike Európa legváltozatosabb etnikai palettájú országának. Kiváltképpen a városi kör volt kozmopolita, a burzsoázia pedig nagymértékben „nem román” eredetű.
Mélyreható kutatások szükségesek ezen etnikumok hozzájárulásáról a város történelméhez. Hencz Hilda jó példával jár elöl ilyen szempontból a bukaresti magyarokról szóló könyvével. Románia fővárosa valóban „magyar” város volt, ahogy voltak időszakok, amikor görög, zsidó vagy éppen német volt. 1930-ban körülbelül 640 ezer lakosából 24 ezer volt magyar nemzetiségű, minden társadalmi és szakmai rétege képviseletében. Komoly dokumentálással, figyelemre méltó alapossággal és szakmai szigorral rekonstruálja a szerző lépésről lépésre a bukaresti magyar közösség alakulását. Vitathatatlan történetírási siker. (Lucian Boia történész, akadémikus, a Bukaresti Egyetem tanára)A Magyar Napló és a Hármas Alapítvány közös kiadásában megjelent 360 oldalas könyv ára 45 lej, megvásárolható a H–Press elárusítóhelyein. ÉLŐ VÍZFORRÁS. A kézdivásárhelyi Boldog Özséb római katolikus plébánia havilapjának januári számából: az első oldalon dr. Kerekes László plébános és Hajlák Attila István segédlelkész írása olvasható Hozzám jöttél? Nekem adod? címmel; a második oldalon a Szűzanya ünnepeinkről olvashatunk, majd a decemberi és januári plébániai programok részleteiről és a házszentelések beosztásáról is tudomást szerezhetünk. Lelki olvasmányt kínálnak a következő rovatok: Poklaink – mennyország, Boldogok és szentek, Kritikus, Cserkész: Szállást keres a Szent család. A hívek kérdéseire dr. Kerkes László plébános válaszol, a Csermelykében mesét olvashatnak a szeretetről. Honlap: www.boldogozseb.ro.ERDÉLYI NAPLÓ, 1. SZÁM. Egyre több hír kering arról, hogy a közösségi oldalakra felkerülő személyes adatok, fényképek, írott tartalmak illetéktelenek kezébe kerülhetnek. Az utóbbi időben a Facebook és a hozzá hasonló oldalak ellenőrzésére, illetve cenzúrázására egyre több kísérlet születik, ami legalább olyan aggasztó, mint az adathalászattal járó veszélyek. Személyes adataink biztonsága érdekében tehát körültekintéssel használjuk a közösségi oldalakat. Az Erdélyi Napló e heti összeállításában utánajárt a legnépszerűbb közösségi oldal működési hátterének, hogy megmutassa, mire érdemes figyelni a Facebook használatakor. Az írás címe: A Facebook minden lát. l A lap portréinterjúja Benyhe István magyar diplomatát mutatja be, aki jó ideje Madridban teljesít szolgálatot. A Kereszténydemokrata Néppárt politikusának több kötete is megjelent a Trianon utáni magyar külpolitikáról. l Százéves a Csárdáskirálynő. Kálmán Imre világszerte legismertebb operettje ma is tömegeket vonz, sok országban hetekkel a vendégelőadások előtt elfogynak a jegyek.
KönyvbemutatóKovásznán a Városi Művelődési Ház Ignácz Rózsa Termében a Fábián Ernő Népfőiskola szervezésében hétfőn 17 órától Csinta Samu újságíró bemutatja Arisztokraták honfoglalása című könyvét. A rendezvény házigazdája Balogh Zoltán  lelkipásztor.
SzínházM STÚDIÓ. A sepsiszentgyörgyi mozgásszínház ma 19 órától a Háromszék Táncstúdióban Igor Sztravinszkij Tavaszi áldozat (rendező: Andrea Gavriliu), január 8-án, vasárnap 19 órától Háromszék Táncstúdióban A Jó, a Rossz és a K**va anyád  (rendező-koreográfus: Fehér Ferenc) című előadást játssza. Az előadásokra érvényesek az Ábel-bérletek, helyet foglalni, jegyet vásárolni a kulturális szervezőirodában (telefon: 0267 312 104) és a www.biletmaster.ro oldalon lehet.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. április 1.
Magyar Bukarest – a megvalósult álom (Könyvkuriózum)
A cím félrevezetőnek tűnhet, ugyanis nem arról van szó, hogy Románia fővárosa magyarrá vált, hanem egy olyan könyv megjelenéséről, amely korábban csupán álomnak tetszett. A magyarság bukaresti vagy esetleg a teljes Kárpátokon túli történetének megírása merő álom, jelentette ki Demény Lajos történész egyik tanulmányában. Lám, az álom valóra vált, amit nem tettek meg történészek, megcselekedte egy bibliográfus, Hencz Hilda. 2011-ben jelent meg a munka román nyelven, Bucureștiul maghiar címmel, két év múlva megérte második kiadását, s tavaly év vége óta a Háromszék napilapot támogató Hármas Alapítvány és a Magyar Napló közös kiadásában, János András fordításában, Farkas Réka szerkesztésében végre magyarul is olvasható.
Még senki sem írta meg a romániai magyar diaszpóra tudományosan dokumentált történelmét a kezdetektől napjainkig – írja Hencz Hilda bevezetőjében. Hozzáteszi, ez majdnem megmagyarázhatatlan, figyelembe véve, hogy a bukaresti magyarságnak két rangos történésze is volt: Veress Endre és Demény Lajos. Amit egy szakembernek sem sikerült megírnia, azt megtette egy pap és egy újságíró: Nagy Sándor és Beke György. Nagy Sándor (1896–1954) bukaresti református lelkipásztor A regáti kérdés című tanulmánya magyarázatot ad arra, mi jelentette a magyarság legnagyobb problémáját Óromániában: a nagy számban Kárpátokon túlra áttelepedettek rövid időn belül elrománosodtak nevükben, vallásukban és nyelvükben. Az uzoni származású Beke György (1927–2007) író erőfeszítéseit a 19. századi magyar diaszpóra egy-egy kiemelkedő személyiségére fókuszálta. Beke 1973-ban, negyed évszázados fővárosi tartózkodás után, elsőként adta meg a jelt a Ceauşescu korszak magyar értelmiségének Bukarest elhagyására. Tehát van valamicske előzménye munkájának, melynek megírása számtalan nehézségbe ütközött. Az akadályoztatások közül egyet emelek ki: a Bukaresti Római Katolikus Érsekség levéltára egy évszázada hozzáférhetetlen a kutatók számára. Demény Lajos szerint ennek fő oka, hogy a romániai római katolikus egyház így próbálja elrejteni erőltetett, magyarokat elrománosító politikáját. Az egyetemes katolikus egyház nem fektetett hangsúlyt hívei etnikai hovatartozására, így a román államnak alárendelt jászvárosi püspökség és a bukaresti érsekség kitűnő eszköz volt a moldvai csángók és a Bukarestben munkát kereső székelyek tízezreinek elrománosításához.
Az asszimilációra beszédes példa Szathmári Pap Károly (a magyar szakirodalomban ebben az alakban állandósult neve, a románban főleg Carol Popp de Szathmary, Hencz Hilda könyvében is ekképp jelenik meg, s a magyar kiadásban ennek megfelelően többször Szathmáry Papp Károly szerepel) esete. Az udvari festő és fotográfus – s hozzáteszem, az egyesült fejedelemségek, majd Órománia címerének alkotója (Nagyromániáé Keöpeczi Sebestyén József címerművész) – Bukarestben telepedett le. Felbukkan neve a református egyház anyakönyvében. Többször nősült, szász evangélikus volt három felesége is. A művész egyetlen fia anyjával, Anna Charlotte Böttgerrel 1865-ben kötött házasságot a református templomban. A bukaresti evangélikus temetőben helyezték örök nyugalomra, az evangélikus anyakönyv megemlíti református vallását. Fia, Károly Sándor, akit Alexandru Satmariként ismernek, román nőt vett feleségül, ő is az evangélikus temetőben nyugszik, de temetési szertartását már ortodox pap végezte.
Habár a levéltári anyag kevés vagy nem hozzáférhető, az időszakos publikációk gyűjteményei nagyon hiányosak, a bukaresti magyarság élete – szubjektív módszerekkel ugyan, de – rekonstruálható a több tucat önéletírásban, emlékiratban, útinaplóban megjelent életmorzsákból, korabeli sajtóból, miként Hencz Hilda lelkiismeretes munkával tette.
A könyv négy fejezete a történelmi szakaszokat fedi le. Első a kezdetektől, azaz a magyarok bukaresti megtelepedésétől az első világháború végéig tárgyalja a kérdést, a második a két világháború közötti időszakban, a román nemzetállamban tengődő magyar kisebbséget, aztán a második világégést követő kommunista időszak, végül az 1989-es fordulatot követő rendszer következik. A szerző több mint 1500 nevet vonultat fel, ennek ellenére a könyv egységes, követi a vezérfonalat, a bukaresti magyarság sorsát. Időnként a tágabb térségbeli történések kontextusába helyezi az eseményeket – a jobb megértés végett. Így vázlatosan megismerhetjük a regáti magyarság életútját, hisz Erdélyből, a Székelyföldről nemcsak Bukarestbe, hanem a moldvai és havasalföldi nagyobb városokba is települtek át magyarok. A könyvben való tájékozódásban nagyon hasznos a névmutató, mely oda irányítja az olvasót, amire kíváncsi, hacsak nem regényszerűen, elejétől a végéig olvassa a könyvet. A magyar református egyház bukaresti megtelepedésének kezdete az 1690-ben oda érkező Décsei és Matkai kuruc katonákhoz köthető. Elég sok református magyar élt már Bukarestben, s elhatározták egy egyházközség megalapítását. Telket vásároltak és imaházat építettek. Az 1830-as években már mintegy 6000 fősre becsülték a bukaresti magyarság létszámát. A magyarok bevándorlásának oka sokrétű, de legfontosabb közülük a szegénység. Elég könnyen kaptak munkát, szabadon űzhették mesterségüket, az élelmiszerhez meg olcsón jutottak hozzá. Sükei Imre (1793–1849) református pap első magyar istentiszteletét 1815. májusában tartotta a lutheránus templomban. Az 1815-ös évre teszik a bukaresti magyar nyelvű oktatás kezdetét is. A református templomot 1821 karácsonyán szentelték föl. A magyaroknak és németeknek szánt katolikus iskolát 1824. március 21-én nyitották meg a Barátok temploma udvarán. A 19. század első felében a mesterembereken, kereskedőkön, árusokon, papokon és tanítókon kívül több magyar orvos, gyógyszerész, építész, mérnök, művész, fényképész és zenész is letelepedett ideiglenesen vagy véglegesen Bukarestben és a vidéki román városokban. Az 1848–49-es magyar forradalom leverését követően indult el az egyik legnagyobb magyar kivándorlási hullám.A negyvennyolcas magyar emigrációból kiemelkedik Koós Ferenc lelkipásztor. Ábrahám István kocsigyártó, a bukaresti Magyar Társulat elnökének kezdeményezésére a Nyergestetőn emlékművet állítottak az alábbi felirattal: ,,Ezen honvéd szobrot állították közös adakozásból azon székely honfiak és honleányok, akik kivándoroltak Románia fővárosába, Bukarestbe”. Az obeliszket 1897. augusztus 8-án szentelték fel. Az avatón mintegy kétezer egykori honvéd vett részt. A 19. század végére a magyar emigráció jelentős méreteket öltött. A magyarországi statisztikai adatokban több mint 31 ezer székely kivándorló szerepel. Csak 1900 februárjában 2357 Romániába szóló magyar útlevelet állítottak ki. A kivándorlásnak egyetlen oka volt: a szegénység. A első világháború elvesztésével a magyar állam drámai változásokon ment keresztül. A legtöbb szenvedés az erdélyi magyaroknak jutott osztályrészül, de a következmények a Kárpátokon kívül élőkre is kihatottak. A regáti magyar közösséget évekig megfigyelték még a templomokban is.
A magyarok leghatásosabb büntetése az asszimiláció volt. A nyíltan magyarellenes és antiszemita Brătianu, akinek Erdély az erdélyiek nélkül kellett volna, ki is jelentette, hogy az egyetlen, európai megoldás a kisebbségek beolvasztása. A magyarok sorai nagyon megritkultak a háború alatt és után. Közösségi ingatlanjaikat elkobozták, csak a református templom épülete maradt az övék. Közvetlenül a háború után könnyen találtak munkát az építkezéseknél, ezen a területen ugyanis nagy volt a fellendülés. „Bukarestet magyarok építették” – mondta egy székely, akit szülőföldjén az adók tönkretettek, és kénytelen volt a fővárosban munkát keresni.
1935-ben Alexandru Vaida-Voievod javasolta a „numerus valachicus” bevezetését, amely védelmet nyújtott a nemzeti munkaerőnek, és korlátozta a kisebbségiek alkalmazását. Az asszimilációt gyorsította a magyar iskolák háború utáni betiltása. Még a vallás magyar nyelvű oktatása sem volt lehetséges 1929-ig, akkor engedélyezték az iskola újraindítását a református egyháznak visszaszolgáltatott ingatlanban.
Az 1940-es Erdélyi Református Naptárból megtudjuk, hogy Bukarestben és környékén 36 036 magyar református élt, a többi regáti területen (Ploieşti, Galac, Brăila, Moreni, Piteşti, Konstanca stb.) még körülbelül 21 500.
A második világháború után az 1948-as tanügyi törvény államosította a felekezeti iskolákat, a bukaresti iskola tehát 1949-től állami líceummá alakult. A vallási törvénnyel a kommunista állam átvette az ellenőrzést az egyházak fölött. 1948-ban Luka László a nemzetiségi kérdést megoldottnak nyilvánította, és a következő évtől sorra letartóztatták a Magyar Népi Szövetség vezetőit, hazaárulónak és irredentának nyilvánítva őket.
Nagyon hamar beindult az új generációs magyarság asszimilációja is. Az ’50-es években érkező családok gyermekei román iskolákba jártak. Az 1956-os magyarországi forradalom következményeként a Román Kommunista Párt elindította a magyar kedvezmények megszüntetésének második hullámát, újabb lépést tett az erőltetett asszimiláció felé. Az első áldozatok a moldvai csángók voltak. 1958-ban felszámolták az egész, 78 általános iskolából, egy líceumból és egy tanítóképzőből álló magyar nyelvű iskolahálózatot. Egy másik megszorító intézkedés során a nemzetiségi iskolákat egyesítették román iskolákkal. A rendelkezés a kolozsvári Bolyai Egyetemre is vonatkozott.
1968 augusztusa, a csehszlovákiai invázió után, a Ceauşescu rendszer több bukaresti magyar intézmény létrehozásáról döntött. Domokos Géza szerint ez Ceauşescu álnok politikájának része volt, így akarta elérni, hogy az erdélyi magyar intézmények minél többet veszítsenek fontosságukból és befolyásukból. Az intézmények létrejötte magyar értelmiségiek újabb hullámát vonzotta Bukarestbe.
Tulajdonképpen Ceaușescu a 19. században elkezdett politikát folytatta: a magyarok asszimilációját célzó stratégiája kidolgozását és életbe ültetését sorozatos támadásokkal hangolta össze. E politika hivatalos kezdőjelét az 1972-es pártdirektívák adták meg, amelyek célként tűzték ki a román állampolgárok társadalmi és nemzeti homogenizálását. Az 1989-es rendszerváltás után felpezsdült kissé a bukaresti magyar élet, de, mint a szerző írja, a legutóbbi szabadtéri ünnepségen a gulyással és sörrel kezdődő majális miccsel ért véget, a magyarok román etnokulturális környezetbe való beilleszkedésének biztos jeleként. A bukaresti magyarságnak már fújják a takarodót – állapítja meg Hencz Hilda. A jelenlegi helyzet szerint a magyarok bukaresti és egyben a Kárpát-kanyaron kívüli nagy kalandja a végéhez közeledik. Évtizedek kérdése csupán, hogy a pár száz magyar bukaresti fiatal teljesen beolvadjon. Nicolae Iorga 1939-ben kifejtett vágya: „A megtisztítás, a visszanemzetiesítés sürgető kötelesség a jövőre nézve. Egy fővárosnak a nemzeti elem erőteljes uralmát kell jelentenie.” Hencz Hilda végszava pesszimista, vagy inkább realista? Sajnos, a történtek ismeretében a második változat tűnik valószínűbbnek.
Manapság igen elcsépeltnek hangzik a hiánypótló kifejezés, mivel minden fedezet nélkül kezdték használni. Esetünkben teljesen jogosan alkalmazható a minősítés, hisz, mint a bevezetőben olvashattuk, csak szórványos és csak egy-egy szakaszra vagy személyiségre összpontosított írások jelentek meg eddig. Az első, alapos kutatásokon alapuló, jól dokumentált összegző munka a Hencz Hildáé. A mű árnyaltan szubjektív, de ez érthető, hisz a megírtak egy részét átélte a szerző. Nem tökéletes, nem is lehet az, hisz egy csomó forráshoz nem juthatott hozzá. Csak remélni tudjuk, jön idő, amikor a román állami és egyházi intézmények legyűrik komplexusaikat, lehetővé teszik a teljes körű kutatást, és megismerhetjük a bukaresti, regáti magyarság történetét annak teljes valójában, hisz az is történelmünk része. Hencz Hilda jól dokumentált könyve a bukaresti magyarok asszimilációjának története – azaz a „regáti kérdés” nem vesztett aktualitásából.
Olvasásra ajánlom minden magyar embernek, tanulmányozásra minden politikusnak.
Könyvbemutató: Sepsiszentgyörgyön április 6-án 18 órától a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében, Csíkszeredában április 7-én 17 órától a Kájoni János Könyvtárban.
Szekeres Attila / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. április 4.
A most megjelent Tőkés László-breviárium bemutatójáról
A Tőkés László Alapítvány kuratóriumának rendezésében tartották meg Kisvárdán április 2-án a Hit és nemzet – Tőkés László breviáriuma című könyv díszbemutatóját, egybekötve a névadó születésnapi köszöntésével – közölte az erdélyi EP-képviselő sajtóirodája.
Az 1989 őszén, még a Ceaușescu-diktatúra bukása előtt létrejött, Temesvár üldözött lelkipásztora iránti szolidaritásból és mellette való kiállásként Tőkés László nevét felvett alapítvány számos jó ügyet támogatott az elmúlt bő negyedszázad során, s ezen felül évente kiosztja a Tőkés-díjat a nemzetszolgálatban jeleskedő személyiségek valamelyikének.
A kisvárdai alapítvány kuratóriuma az önkormányzattal karöltve szervezte meg az ünnepi köszöntést és könyvbemutatót, amelynek helyszínéül a református templom szolgált, keretéül pedig a vasárnapi istentisztelet. Százvai László lelkipásztornak a 71. zsoltár alapján tartott igehirdetését a nyilvános és ünnepélyes kuratóriumi ülés követte, amelyet Papp Angéla kuratórumi tag vezetett le. Elöljáróban köszöntötte a megjelent egyházi és közéleti méltóságokat, mindenekelőtt Tőkés László püspököt és családjának jelenlévő tagjait, továbbá Tilki Attila és Vinnai Győző országgyűlési képviselőket, Baracsi Endrét, a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei közgyűlés alelnökét, Leleszi Tibor kisvárdai polgármestert, Lengyel Szabolcs kuratóriumi elnököt és kurátortársait, a gyülekezetet és az érdeklődőket. Nem utolsó sorban pedig Szabó Ferenc vezérigazgatót, presbitert, a Tőkés László Alapítvány kuratóriumának tagját, aki nagy szerepet vállalt a most megjelent díszkötet létrehozásában. A reformáció 500. évében kiadott breviárium jórészt magának Tőkés Lászlónak az írásaiból, beszédeiből, rádiós igehirdetéseiből, valamint ezek mellett róla szóló és hozzá intézett textusokból nyújt egy átfogó, mégis szűknek mondható válogatást úgy, hogy a teljes eddigi életpályára és életműre koncentráló, ezeknek összetettségét bemutató, fotódokumentumokkal ellátott gyűjteményből kirajzolódjon annak az embernek a képe, akit egyik méltatója a hit és a nemzet hősének nevezett.
Az Ady Endre verseivel és Buhály József festőművész illusztrációival gazdagított kötetet Jánosi Zoltán irodalomtörténész szerkesztette az általa kiválasztott szövegekből, grafikai-képi megjelenítése Farkas Ernőt dicséri, a kiadói hátteret a Magyar Napló biztosította. A szerkesztők hozzászólásukban kifejtették: egy olyan kiadványt igyekeztek letenni az olvasók asztalára, amely legfőképpen Tőkés László 28 évi küzdelmeit és munkáját hivatott bemutatni. Az ötletadó, kezdeményező Szabó Ferenc a saját indítékairól beszélt, Buhály József pedig a művészetek mecénásaként is méltatta az ünnepeltet, akit a továbbiakban többen is köszöntöttek 65. születésnapja alkalmából. Tilki Attila a kor meghatározó politikusának és egyházi elöljárójának nevezte a Királyhágómelléki Református Egyházkerület előző püspökét, aki egy évtizede európai parlamenti képviselőként is tevékenykedik, miközben továbbra is az erdélyi magyarság ügyének fáradhatatlan harcosa. Néhányan, mint például a kisvárdai polgármester, a rendszerváltozáskor szerzett élményeiket is megosztották a hallgatósággal, hiszen volt idő, amikor Tőkés Lászlóra és Temesvárra figyelt a fél világ. Lengyel Szabolcs illőnek tartotta, hogy a püspök nevét viselő alapítvány történetét és munkáját is vázolja, a kuratórium nevében pedig a jelen lenni nem tudó Tófalvi Zoltán köszöntötte egy esszészerű, „hazulról haza” küldött levélben az ünnepeltet. Végül a szolgatárs, Százvai tiszteletes méltatta azt, aki református lelkészként és püspökként egyházának egyik prominensévé vált.
A köszöntésekre és méltatásokra adott rövid válaszában Tőkés László elsődlegesen a kisvárdai polgárok 1989-beli kiállását idézte fel hálatelt szívvel, valamint az 1990. februári emlékezetes fogadtatását az itteni református gyülekezetben és lakóközösségben. Méltatta az őt nevében is megtisztelő alapítvány létrehozását és nemzetépítő tevékenységét, köszöntötte a jelen lévő Horkai László nyugalmazott kárpátaljai református püspököt, megemlékezett elődeiről, szüleiről, harcostársairól, mindazokról, akik a szolgálat és hivatás egységében erőt adtak neki ahhoz, hogy elvégezze a Teremtő által reá szabott feladatokat. A helytállás és az erkölcspolitika, a kitartó közösségépítés és a nemzetvédelem jegyében végzett munkából minden cselekvőképes embertársunknak ki kell vennie a részét – biztatott végül mindenkit a püspök, mielőtt az Úr áldását kérte volna a jelenlévőkre.
itthon.ma/kult