Farkas Árpád /sz. Siménfalva, 1944, ápr. 3/ író, költő és műfordító hatvanéves. Kolozsváron, a Babes–Bolyai Tudományegyetemen végzett magyar nyelv és irodalom szakon. Tanulmányai után 1968-ig Vajnafalván tanított, majd 1971-ig a sepsiszentgyörgyi Megyei Tükör munkatársa, később az Igaz Szó szerkesztőségi tagja, 1975–1989 között pedig ugyanitt félállású munkatárs volt. A Látó irodalmi folyóirat szerkesztője lett 1990-ben, 1993-tól pedig a Háromszék napilap főszerkesztője. 1968-ban jelent meg első verseskötete, a Másnapos ének, ezt követte 1971-ben a Jegenyekör című. Fordított Ana Blandianától, Marin Sorescutól, Adrian Popescu műveiből. Prózában, de a tényfeltáró újságírásban is elismerést szerzett (a Bővizű patakok mentén című riportkötet társszerzője, 1972). A vásárhelyi írói egyesület díját vehette át (1972, 1979), majd a Román Írószövetség prózadíját 1985-ben, a Magyar Művészetért Alapítvány díját 1991-ben, József Attila-díjat 1993-ban, Petőfi Sándor Sajtószabadság-díjat 1995-ben. A költő születésnapjára kiadták díszkiadású Határátkelés című verseskötetét. /(barabás): Hatvan évet tölt Farkas Árpád. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), ápr. 2./ A 60 éves Farkas Árpád költőt köszöntötte a lap. /Orbán Kinga: Farkas Árpád 60 éves. = Hargita Népe (Csíkszereda), ápr. 2./ A lap közölte Szemlér Ferenc Farkas Árpád és Csiki László Farkas Árpádnak című versét, végül Farkas Árpád annak idején nagyhatású Avaron című versét.

Életének 85. évében elhunyt Jancsó Adrienne Kossuth-díjas előadóművész. Jancsó Adrienne 1921-ben Marosújváron született, 1941-től előadóművészként dolgozott. 1944 és 1947 között Kolozsvárott a Nemzeti Színház, illetve a Magyar Színház tagja. 1947-ben áttelepült Magyarországra, vidéki teátrumok, később a budapesti Madách Színház tagja. 1955-től újra pódiumművészként dolgozott, versmondó, balladaelőadó volt. 1963 és 1978 között az Irodalmi Színpad, illetve a Radnóti Miklós Színpad színészeként dolgozott, 1985-től 1990-ig a Vers és dal a Várban estek szervezője volt. 1991-ben megkapta a Magyar Művészetért Alapítvány díját, 1995-ben Kossuth-díjjal, 1996-ban Magyar Örökség-díjjal, 2004-ben Hazám díjjal ismerték el tevékenységét. /Elhunyt Jancsó Adrienne. = Népújság (Marosvásárhely), jan. 24./

Kalotaszeg fővárosában, Bánffyhunyadon az elmúlt hétvégén tartották a városnapokat. Bemutatták a város monográfiáját, a Bánffyhunyad, település az Európa felé vezető című munka az egykori vásárközpontot földrajzilag és történelmileg is bemutatja, külön fejezetet szentelve a város híres szülötteinek és díszpolgárainak. A helyi Ravasz László Emlékházban a magyar művészetekről tartott előadást Váradi Ferenc, majd bemutatták a 150 évvel ezelőtti lakodalmas szokásokat. Május 27-én Gubcsi Lajos, a Magyar Művészetért Alapítvány elnöke adta át gróf Bánffy Katalinnak, az édesapjának, Bánffy Miklós grófnak odaítélt posztumusz Magyar Művészetért-díjat. A település névadójáról Váradi Kusztos Györgyi emlékezett meg. Ezt követően a főtéren ünnepélyes keretek közt adták át a városnak januárban odaítélt 21. századi Béke Emlékoszlopot. Mig Ferenc, a Falvak Kultúrájáért Alapítvány elnöke kifejtette: az alapítvány segítségével már 500 emlékművet sikerült felállítani szerte a világban. – Ez az emlékmű az egyetlen az országban, és erre méltán lehetnek büszkék a város lakói. Nemrég sikerült hat ilyen emlékoszlopot felállítani Szerbia, Szlovákia, Ausztria és Szlovénia különböző településein. A bánffyhunyadi emlékmű felszentelésével a 93 000 négyzetméteres Magyarország körül létrejött a béke gyűrűje – mondta az elnök. A város főterén felállított, repülő galambot ábrázoló faszobor Csoma Gergely fotó- és szobrászművész munkája, aki szerint jó helyre került az emlékoszlop. /D. I. : Béke emlékoszlopot avattak Bánffyhunyadon. Gazdag kulturális kínálat a városnapokon. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 28./

Május 28-án adták át a Magyar Művészetért Alapítvány és a Herendi Porcelángyár által adományozott Árpád fejedelem emlékdíjat Kolozsváron az Apáczai Csere János Elméleti Líceumnak. Cselényi László, a Duna Televízió elnöke, az iskola egykori diákjaként felidézte diákéveit, Kántor Lajos, a Kolozsvár Társaság elnöke, a Korunk főszerkesztője az iskola múltjának jelentősebb eseményeit vázolta fel. A díjátadást az iskola kórusának fellépése zárta, Szabadi Ildikó vezényletével. (D. I.): Árpád-emlékdíj az Apáczai Líceumnak. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 29./

Én, a Sapientia–EMTE csíkszeredai karainak hallgatójaként fogadom, hogy az egyetem törvényeit tiszteletben tartom. Nemzeti hagyományainkat, szellemi értékeinket megőrzöm és továbbviszem. Minden tehetségemmel és szorgalmammal arra törekszem, hogy az egyetem jó hírnevét, szakmám becsületét gyarapítsam – hangzott el szeptember 16-án Csíkszeredán az első évesek esküje a tanévnyitó ünnepségen. Kató Béla, a Sapientia Alapítvány elnöke a kisebbségbe került magyarságnak küzdelmét vázolta fel. Dr. Dávid László rektor a közösségteremtés fontosságáról beszélt, valamint arról, hogy érdemes tudományosságot teremteni, hiszen ez emeli fel Székelyföldet. A tanévnyitó alkalmával a Műszaki Társadalomtudományok Kar részéről Bíró A. Zoltán kari kancellár, a Gazdaság- és Humántudományok Kar részéről dr. Szabó Árpád köszöntötte a diákokat. Dr. Gubcsi Lajos, a Magyar Művészetért Alapítvány nevében Árpád fejedelem-díjat adományozott a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetemnek. /Takács Éva: Tanévnyitó a Sapientia egyetemen. = Nyugati Jelen (Arad), szept. 17./ Hetedik alkalommal fogadta be elsőéves hallgatóit a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem. Csíkszeredában a tanévnyitón Kató Béla rámutatott: „Ha meg akarunk maradni abban, amit évszázadok óta eleink összegyűjtöttek, hátrahagytak, azt a szellemi örökséget és a kincset meg akarjuk őrizni, akkor szükségünk van intézményekre. ” /Rédai Botond: Hetedik tanévnyitó a Sapientián. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), szept. 17./

Ünnepélyes keretek között ismerték el szeptember 19-én Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Tanácsnak (SZNT) az autonómia megteremtéséért folytatott küzdelmét. Az Árpád fejedelem díjat Fodor Imre, az SZNT elnöke vette át Gubcsi Lajostól, a Magyar Művészetért Alapítvány kuratóriumi elnökétől, aki beszélt az Árpád fejedelem díjról, annak hátteréről és jelentőségéről. Mint mondta, ,,egy büszke nép nem tűri, hogy elvegyék a történelmét”, utalt az eddigi kitüntetettekre, akik ,,a magyar nemzet gerincei”. Művészek mellett idén Orbán Viktornak is átadták. Ötven elismerésből tizenhármat Erdélybe hoztak. Miután Fodor Imre, az SZNT elnöke átvette az Árpád fejedelem-díjat, kijelentette: az SZNT felvállalta, hogy megoldódjon az erdélyi kérdés, az autonómia. Ha ez nem sikerül, a szászok sorsára jutunk – figyelmeztetett. Gazda Zoltán, a sepsiszéki MPSZ elnöke végül megjegyezte, megelőlegezett ez a díj, mert az SZNT akkor fogja megérdemelni, amikor Gubcsi Lajos ,,székely autonóm földre fog lépni, de hisszük, ez be is fog következni”. /Mózes László: Árpád fejedelem díj a Székely Nemzeti Tanácsnak. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 20./

Székelyudvarhelyen Tiszteletbeli Székely-kitüntetést, érmet és erről szóló oklevelet nyújtottak át Gubcsi Lajos írónak, a Magyar Művészetért Alapítvány kuratóriuma elnökének. Az indoklásban Szász Jenő kifejtette: a székely autonómia támogatásáért ítélték oda a kitüntetést. /Újabb Tiszteletbeli Székely. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 28./

Székelyudvarhelyen november 4-én felavatták a város főterén felállított Élet szoborcsoportot, amelyet Gubcsi Lajos, a Magyar Művészetért Alapítvány elnöke adományozott a székelységnek azon évezredes történelmi áldozat elismeréseként, amelyet az a magyarságért hozott. Az alkotást Szász Jenő polgármester és az adományozó, Gubcsi Lajos leplezte le, majd Mátyás Károly főesperes szentelte fel. A kompozíciót a megfeszített Jézust, valamint Máriát, a Magyarok Nagyasszonyát ábrázoló szobor és hét, a magyar törzseket jelképező kőoszlop alkotja. Előbbi szobor Melocco Miklós, utóbbi Győrfi Sándor alkotása, a kőkompozíció Máthé Lóránt Pál munkája. Szász Jenő arra biztatta a jelenlévőket, november 25-én szavazzanak a független erdélyi magyar jelöltre. Áder János, az Országgyűlés alelnöke az 1956-os forradalom köré szőtte beszédét, melyet november 4-én vertek le. A fideszes politikus beszédében a határozott érdekképviseletet, a világos és egyenes szavú vezetők választását jelölte meg követendő célként. Ezt követően Szász Jenő Tiszteletbeli Székely oklevelet adományozott az anyaországi politikusnak. „Tőkés!” „Tőkés!” skandálás és fergeteges taps fogadta az ünnepi szónokok közül utolsóként felszólaló református püspököt. Tőkés László kifejtette: „Mi tudjuk, hogy a magyarság csak akkor állhat talpra, csak akkor teremthet számára jövőt, ha saját kezébe veszi a sorsát”. A rendezvény, amelyet a nyíregyházi Mandala Dalszínház művészeinek dalai-táncai színeztek, a Székely Himnusz közös eléneklésével zárult. /Pengő Zoltán: Kampányízű szoboravató. = Krónika (Kolozsvár), nov. 5./

Rákóczi-emlékdíj alapítását jelentette be Gubcsi Lajos költő, a Magyar Művészetért Alapítvány elnöke. A 2010-ben adományozandó kitüntetést II. Rákóczi Ferenc halálának 275-ik évfordulója alkalmából az a hét civil szervezet veheti majd át, amelyik a most megalakult kuratórium döntése szerint példásan élteti a fejedelem kultuszát. A díjat jövőre odaítélő Kárpát-medencei kuratórium erdélyi tagjai közé választották Beder Tibor tanárt (Csíkszereda), Székely Emese tanárnőt (Marosvásárhely), Sylvester Lajos közírót (Sepsiszentgyörgy) és Muzsnay Árpád újságírót (Szatmárnémeti). /Rákóczi-emlékdíjat alapítottak. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), máj. 5./

A nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium nyolcadik alkalommal szervezte meg iskolanapjait. A VIII. Bethlen-napokon a kísérletezni vágyókat bűvészsarok várta az udvaron, magyarázta Dvorácsek Ágoston fizikatanár A Bethlen-napok programjában emléktábla-avatás, író-olvasó találkozó, szavalóverseny, történelmi vetélkedő és kiállításmegnyitó is szerepelt. A Bethlen-napok Marosillyén, Bethlen Gábor szülőházánál zárultak. A Virágok vetélkedése című versenyben 22 benevezett csapat virágokkal díszítette a tágas iskolaudvart. A meghajlás művészete – A Korunk fiatal szerzőinek antológiája című kötetet Balázs Imre József, a Korunk főszerkesztője mutatta be. Kobzos Kiss Tamás énekmondó magával ragadta hallgatóságát, a Barcsay teremben megnyílt a Kossuth Lajos emigrációja témájában a budapesti székhelyű Magyar Emlékekért a Világban Egyesület kiállítása. Bemutatták a 2007–2008-as tanév kollégiumi értesítőjét. Az értesítő az elmúlt négy évben könyvformában jelent meg, idén azonban CD-formátumban bocsáthatják az érdeklődők rendelkezésére, de hamarosan lesz írott változata is. A Xantus Gábor által készített Magyar sír az őserdőben – Fenichel Sámuel nyomdokain Új-Guineában című filmből adtak részletet. A nagyenyedi születésű régész, néprajzi és természettudományi gyűjtő, világutazó halálának 115. évfordulóján Hangay György természetkutató vezetésével vágott neki Pápua Új-Guineának Xantus Gábor és kis csapata, hogy Fenichel Sámuel addig jeltelen sírját felkutassák. A filmrészlet után leleplezték az emléktáblát. Egyidőben három rendezvény is elkezdődött: diáktudományos konferenciát, szavalóversenyt, Bethlen Gábor alakja köré épülő történelmi vetélkedőt szerveztek. A Magyar Művészetért Alapítvány kuratóriuma a Kossuth Lajos-emlékszobrot az Erdélyi Magyar Ifjaknak (EMI) ítélte, melyet Gubcsi Lajos Soós Sándornak, az EMI elnökének adta át. Üdvözölték dr. Szőcs Gyula enyedi származású budapesti orvost, a kollégium diákjai által 2006 óta megpályázható Pápai Páriz Ferenc pályázat támogatóját. /Ferencz Zsolt: A Bethlen-kollégium a magyarság lelki-szellemi találkozószigete. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 27./

Megnyílt a felújított Teleki Téka
Tizenhárom évig tartó, több szakaszban végzett restaurálási munkálatok zárultak le a marosvásárhelyi Teleki Tékában. A kétszáztíz esztendős könyvtárban, amely szombaton délelőtt nyitotta meg kapuit, ismét ünnepi hangulat uralkodott. Az egybegyűltek félretették a két évvel ezelőtt bebizonyosodott könyvlopási botrány okozta gondokat, és örömmel ünnepelték a báró Teleki Sámuel Marosvásárhelyre testált hagyatékának otthont adó épület megújulását. A hétvégi esemény ünnep volt a tékaalapító erdélyi kancellár utódai, a munkálatokat finanszírozó megyei önkormányzat, a könyvtár hajdani és jelenlegi munkatársai, de főként az alkalmi és visszatérő olvasók és látogatók számára.
„Ünnep számunkra ez a nap, mert a közönség sorain végignézve bebizonyosodni látom azt, hogy ebben a felfordult világban a Teleki Téka olyan sziget, amelyen a különböző oldalak, különböző felfogások, különböző kultúrák találkozhatnak. És ez az, ami nekem a legfontosabb a Tékában, az a szellemi komfortérzés, hogy itt a könyvekben rejlő tudomány az érték, s ettől kezdődően lehetne ez a szellemi műhely akár Párizsban, Bécsben vagy Heidelbergben is” – hangsúlyozta köszöntőbeszédében a Bolyai téri szellemi műhely fiatal vezetője, Lázok Klára, aki a hősgenerációnak nevezett elődeinek, Deé Anikónak, Zsigmond Irmának, Mesaroş Vivinek, Spielmann Mihálynak és Kelemen Sándornak mondott külön köszönetet. Mint mondta, a modern kor kínálta új eszközöket is felhasználva, a könyvtár jelenlegi csapata az ő munkájukat szeretné folytatni.
„Erről szólnak azok az újítások, amelyekkel megpróbáltuk a látogatókhoz közelebb hozni kiállításainkat, illetve megkönnyíteni olvasóink munkáját. Erről szólnak a multimédiás hordozók, erről szólnak az ismeretterjesztő kis kártyácskák a tárlók mellett, az olvasóterem kibővítése, amellyel lehetőséget szeretnénk adni a diákoknak is, hogy használhassák legfrissebben beszerzett könyveinket anélkül, hogy a kutatók munkáját zavarnák” – fejtette ki Lázok Klára, aki a munkaközösség nevében a Magyar Művészetért Alapítvány Ex Libris Díját vehette át szombaton.
Az elmúlt szálzadok európai könyvkultúrájának egyik leggazdagabb erdélyi gyűjtőhelyének számító Teleki Tékát a Maros Megyei Tanács 3,1 millió lejes ráfordítással tette rendbe. „A munkálatok során az épület olyan volt, mint egy öreg hölgy: újabb és újabb gondjai adódtak” – jegyezte meg az önkormányzat volt elnöke, jelenlegi alelnöke, Lokodi Edit Emőke, aki a szűkös anyagi források ellenére is mindvégig szívügyének tekintette a téka rendbetételét. A hatóságok beruházását a Teleki család által létrehozott alapítványok toldották meg. Annak ellenére, hogy a kommunista diktatúra teljesen kisemmizte, megalázta, és valósággal elüldözte őket, a már öt világrész tizenhárom országában élő Telekiek egy pillanatig sem feledkeztek meg ősük 1802-ben megnyílt könyvtáráról. Amint az ünnepen megjelent Teleki Czakó Juliánna és testvére, Teleki Kálmán is hangsúlyozták, annak ellenére, hogy a család egyes tagjai már nem beszélik a magyar nyelvet, nemcsak hogy magyarnak tartják magukat, de a Teleki-hagyaték és -kultusz gondozásával magyarságukat is ápolják.
Az ünnepségen a kolozsvári Passeggio táncegyüttes barokk táncokat mutatott be a látogatóknak, majd a könyvtár értékes könyveiből és igazi kuriózumokból álló tárlat megnyitójára került sor. Lázok Klára felidézte a téka egykori könyvtárosa, Gulyás Károly szavait, aki valamikor arra biztatta, hogy „kicsi boltosok legyenek ebben a gyönyörű, nagy szellemi ingyenboltban”.
Kétszázezer kötetes tudománytár
Több mint kétszázezer kötetével a Teleki Téka enciklopédikus tudománytár, bibliográfiai ritkaságok őrzője. Törzsanyagát két nagyobb könyvgyűjtemény, a 40 ezer kötetes Teleki Téka és a 80 ezer könyvet számláló Bolyai Könyvtár képezi. Az ún. vegyes gyűjtemény több egykori magángyűjtemény, megszüntetett felekezeti iskola és egy ferences kolostor idekerült töredékkönyvtáraiból áll – ily módon a hagyományos erdélyi könyvtártípusok szinte valamennyi változata jelen van az állományban.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Magyar Művészetért Díjat vehetett át Kiss Csaba
A Gubcsi Lajos nevével fémjelzett Magyar Művészetért Alapítvány színművészeknek odaítélt díját vehette át vasárnap Kiss Csaba színművész, a Szigligeti Társulat tagja.
A Tűzoltó című Szép Ernő-vígjáték után a bábszínházban megtartott díjátadáson Gubcsi Lajos, az alapítvány kuratóriumának elnöke méltatta általában véve a színművészek jelentőségét a magyar kultúrában, s örömét fejezte ki, hogy Meleg Vilmos színművész épp Kiss Csabát javasolta a díjra. Meleg Vilmos laudációjában felelevenítette első találkozását a pályakezdő színművésszel, hisz a főiskola elvégzése után tudatosan a váradi színházhoz jelentkezett, mivel ebben az időszakban sok zenés darabot tűzött műsorra a társulat, és bevallása szerint mindig is ez a műfaj állt hozzá a legközelebb. Lehetősége is nyílt eljátszani több kiemelkedő szerepet zenés előadásokban, ő volt többek között Manuel a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című musicalben, Bóni gróf a Csárdáskirálynőben, Ibolya Ede a Csókos asszonyban, a címszereplő a Tom Jones című vígjátékban, valamint Baracs István a Mágnás Miskában.
Kiss Csaba meghatódottan vette át a díjat, mint mondta, a színészeknek igen is fontos a siker és az elismerés, a hasonló díjak mellett azt tartja igazán nagy „kitüntetésnek”, amikor megismerik az utcán, a piacon, és gratulálnak neki.
erdon.ro,

Azok a sötét nyolcvanas évek 3. (A magyartalanítás módszertana)
1988 áprilisában Nicolae Ceauşescu bejelenti, hogy az országban 2000-ig végrehajtják az ún. település-szisztematizálási tervet, amelynek során mintegy hét-nyolcezer falut felszámolnak. Az erdélyi városok jó részének ősi városmagjait már következetes munkával eltüntették (többek között a szisztematizálás áldozata lett Arad, Csíkszereda, Kolozsvár, Marosvásárhely, Nagyvárad, Segesvár, Szatmárnémeti, Zilah régi városmagja), s nem a tervet tették félre, nem a szándék változott, most is az idő lett kevés ahhoz, hogy ez a folyamat minden magyar várost érinthessen: egyáltalán, hogy a diktátor általános, végső megoldása, „Endlösung-terve” megvalósulhasson.
Júniusban Bukarest egyoldalú döntéssel bezáratja a kolozsvári magyar főkonzulátust. A személyzetnek 48 órán belül el kell hagynia az épületet és Románia területét. (Az ok: az előző napi „románellenes”, „nacionalista és soviniszta” budapesti demonstráció.) Ezen a napon és a rá következőkön a román határőrök indoklás nélkül visszafordítják a magyar turisták döntő többségét a magyar–román határról. Júliusban a bukaresti külügyminisztérium közli, hogy 48 órán belül ki kell üríteni és át kell adni a Magyar Kultúra Házát. Törvény születik, hogy Hargita megyéből 1100 X. osztályt végzett diákot kell átirányítani a Regátba, míg onnan 940 diákot fogadni. További törvény, hogy a szaklíceumokat pártoló vállalatoknál – duális képzés – kötelező öt évet dolgozniuk a végzetteknek. A tanügyminisztérium továbbá Maros megyéből 1451, Kolozs megyéből 1730, Hargita megyéből pedig mintegy 1400 magyar diákot kíván zömében Kárpátokon túli és teljes egészében román középiskolákba kényszeríteni. A többi megyét illetően hasonló a helyzet. Azok a magyar diákok, akik nem jutottak be a szakiskolák XI. osztályába, csak román és zömében Kárpátokon túli iskolákban folytathatják tanulmányaikat. Amennyiben ezt valaki nem vállalja, nem tanulhat tovább (azaz nem tanulhat estin, és nem jelentkezhet újra a következő évben), tehát nem tudja megszerezni a középiskolai végzettséget.
Augusztusban a magyarországi Nagylétánál átszökik Magyarországra egy 72 fős csoport. A határőrizeti hatóságok bezárják őket a helyi moziba, majd másnap 32 személyt megbilincselve visszaadnak Romániának. A visszaadott szökevényeket megverik a román határőrök, majd szabadon engedésük után kötelesek jelentkezni a Securitatén. Augusztus 28-án Aradon tárgyal Grósz Károly, az MSZMP főtitkára, a minisztertanács elnöke és Nicolae Ceauşescu, az RKP főtitkára, államelnök. A találkozót a magyar pártvezetés számos tagja ellenzi, Grósz mégis elmegy tárgyalni, a helyszínt is a román fél jelöli ki. A tárgyaláson Ceauşescu minden magyar felvetést, javaslatot visszautasít. A magyar főtitkár mindenben visszakozik, és a közös közlemény is a román javaslat alapján készül el. A találkozó valójában román diplomáciai siker. Szeptemberben hatvanhét pedagógust helyeznek Hargita megyébe, ebből csak egy magyar nemzetiségű. Az év folyamán közel tízezer magyar nemzetiségű román állampolgár marad útlevéllel Magyarországon vagy szökik át oda a zöldhatáron. A nyolcvanas évek végére drámai magyar közoktatási és persze felsőoktatási helyzet alakult ki, emigráló értelmiséggel és külhoni, főleg anyaországi magyar egyetemekre pályázó, haza többet aligha térő diákokkal. A cenzúra „fölszámolása” után megerősödik az öncenzúra. Sütő András naplói, kivált a Szemet szóért (1993), a kisebbségi intézmények, jogok letarolása elleni értelmiségi-közösségi vagy épp saját személyes tiltakozásainak, beadványainak, a diktátornak, pártvezetőknek írt levelek tucatjainak tárhelyei: a szövegekben kódolt eredménytelenséggel. Mert ahogy az Imamalom című jegyzetben olvassuk például: „1990-ig a sajtóban cenzori engedély nélkül egyetlen szó sem jelenhetett meg. Annyi sem, hogy bükk vagy makk! Annyi sem, hogy Jucikánk meghalt, szombaton temetjük. Ha pedig az államelnök születésnapja netán szombatra esett, azon a napon gyászhír a sajtóban nem jelenhetett meg. De megjelenhetett pénteken vagy hétfőn, ami mégis szerencsés állapot a nemzetiséginek nevezett panaszok közlési lehetőségéhez képest. Azokat ugyanis a sajtóban egyáltalán nem lehetett szóvá tenni.”
E naplók, a Heródes napjai is, megrendítő látleletei ennek az évtizednek, „erdélyi magyarok sorsából kiszakadt sírás, panasz, fájdalom az exodus kezdetén, majd annak felerősödött sodrában. Emberi, közösségi sérelmek jegyzőkönyvelése.” Az életük a kivándorlás és helyben maradás fájdalmas konfliktusának színterévé válik – mondja az író. Az 1989. decemberi forradalomig – Sütő András csak diktatúradöntésnek hívja – hátralévő hónapokban újabb ezrek hagyják el az országot. A megrendülés alapvető élménye nélkül (Bertha Zoltán) erről az időszakról, a nyolcvanas évekről beszélni nem lehet. Az irodalom szinte egyetemes „szenvedéshangulatot” tükröz, „a fájdalom, a nyomorúság, a kiszolgáltatottság érzületeit szuggeráló hanghordozás, a szorongást, a félelmet, a rettegést, a kínt sugárzó rezignáció, az erőszak, a megalázás, a kegyetlenség emberi-lélektani viszonyrendszereit leképező” elemeit. Számos író Magyarországra emigrál, például Köntös Szabó Zoltán, Kocsis István, Köteles Pál, Tamás Gáspár Miklós, Hervay Gizella, Láng Gusztáv, Bodor Ádám és mások; sokuk csak Magyarországon jelentetheti meg műveit, például Kányádi Sándor, Sütő András, Beke György, s Farkas Árpád versei, a kevés, amit ír, zömmel magyarországi lapokban látnak, láthatnak napvilágot. A hajdani Megyei Tükör „szabadcsapatának” több tagja, Csiki László, Vári Attila, Tömöry Péter és Czegő Zoltán is emigrál (az 1988-ban kitelepült költő-író 22 év után visszatér Sepsiszentgyörgyre). „Badar álmaink közt, magunkra hagyatva”, írja Bogdán László (Utazás a Koronán) egy kései, Farkas Árpád hatvanadik születésnapját köszöntő versében. Farkas Árpád ezekben az esztendőkben költőként alig-alig szólal meg, inkább fordít, több szerzőtől is: a közlési jogtól időszakosan épp megfosztott, így az évben csak magyarul megjelenő Ana Blandianától (1985), Marin Sorescutól (1987), Adrian Popescutól (1990). 1998-ban – talán a lélek enyhültéért – gyermekverskötetet ad ki. 1985-ben a Magvető megjelenteti A befalazott szószék című, válogatott verseket tartalmazó kötetét, a Magyarországra visszatért Püski Sándor 1991-ben A szivárgásban címmel egy újabbat: egy fejezetnyi (Szárnyas kövek) új verssel, majd a 2002-es Erdélyi asszonyokban s a Válogatott versek (2012) lapjain is találkozni néhány új költeménnyel. 1993-tól Farkas Árpád elvállalja a Háromszék főszerkesztését, s 2011-ig, tizennyolc éven át irányítja a lapot. A lap – melynek nem kinevezett, hanem megválasztott főszerkesztője – „rendre elnyerte a Bethlen Gábor Alapítvány és a Magyar Művészetért Alapítvány díjait és a Bocskai-emlékérmet, Árpád fejedelem- és legutóbb a Bethlen Gábor-díjat a Kárpát-medence talán máig egyetlen, minden hatalmi szférától független, az erdélyi magyar sajtópaletta legnagyobb példányszámú napilapjaként. Kiváló munkatársakkal együttműködve, persze, a számos egyéni teljesítményért járó sajtódíjjal kitüntetett, csak nemrég elhunyt Sylvester Lajossal, Áros Károllyal, Simó Erzsébettel, valamint Bogdán Lászlóval, Kisgyörgy Zoltánnal, hosszan sorolhatnám a legfiatalabbak, Farcádi Botond főszerkesztőutód, Farkas Réka, Mózes László, Szekeres Attila, Váry. O. Péter és társaik nevét, s megnyugtat, hogy stafétaátadáshoz jó és erős szellemiségű, az autonómiaküzdelmet is bátran fölvállaló lapcsináló utánpótlást hagyhatunk örökül” – jegyzi meg utólag Farkas, szomorúan téve hozzá, hogy a Háromszék az egyetlen igényes, nagy példányszámú napilap Erdélyben, mely az RMDSZ magyar adófizetők pénzéből is e célra létesített Communitas Alapítványától évek óta fityingnyi támogatást nem kap.
(Történeti-társadalmi háttérrajzok a Farkas Árpád-monográfiában)
CS. NAGY IBOLYA
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az Istennel még magyarul beszélünk (Születésnapi beszélgetés a Magyar Művészetért Alapítvány Életműdíjával kitüntetett 80 éves Gazda József íróval, művészettörténésszel)
– Múlt héten 80. születésnapja egybeesett a Csoma-napokkal, mely rendezvénysorozatnak Ön az életre hívója, lelke. Kérem, foglalja össze a Csoma-kutatás magyarságerősítő szellemi kisugárzásának lényegét.
– Számtalanszor elmondtam: nem vagyok Csoma-kutató. Őt és emléke ápolását a sors – 1964 óta szülőfalujától alig három kilométerre élek – tette feladatommá. Létre kellett hozni a Kőrösi Csoma Sándor nevével fémjelzett egyesületet, amit 1990-ben – három hónappal a változás után – megtettünk. És az év áprilisában megrendeztük az első Kőrösi Csoma Sándor Napokat. Idén került sor a 27.-re! Minden alkalommal tudományos ülést is tartunk. Akkori rendezvényünkre három, a mostanira 38 tudós-kutató jelentkezett. Idén, az április 7-én megnyílt tárlaton 76 képzőművész vett részt alkotásaival. A tudományos ülések anyagát mindig kötetben is kiadjuk. Soron a 22. kötet megjelenése: Kőrösi Csoma Sándor – nyomok az időben címmel, melyben 44 tanulmány szerepel 714 oldalon. – Az Emlékek Ázsiája: őseink földjén című kötet azt sugallja, hogy őseink Ázsiából erednek, ott kell keresnünk a gyökereket.
– Az I. és II. világháborút járt, messzi keletre sodródott hadifoglyok egybehangzó emlékeként bennünket ott, Távol-Keleten – a jelenlegi tudományosság álláspontjával ellentétben, mely az Uralban véli megtalálni az őshazát – mint testvérnépet tartanak számon, és tudnak is rólunk. A magyarság őseredete belevész a messzi időkbe, minden, ami ennek az eredetnek a rejtélyét keresi, csak tapogatózás. Nem értek egyet azzal az állásponttal, hogy aki nem a Hunfalvy és Budenz megjelölte úton tapogatózik, eltévedt lovas lenne. Olvastam egy dolgozatot a tulipánról. Eszerint az 1500-as években bukkant fel a tulipán szó, azelőtt nem ismerték. Se tulipán, se szó! Ezt a fajta óvatos és precízen pontos múltba tekintést nem tudom elfogadni. Keressetek, kutassatok! – mondta-írta hajdanán Kőrösi Csoma Sándor. Valóban: keresnünk kell önmagunkat… Ha nem keressük, úgy sodor el bennünket az idő, mint öntudat nélküli népmasszát, amelyet saját léte titka sem érdekel… – Így született meg 280 magnószalag s az Így tudom, így mondom néprajzi kötet, amelynek eszmei értéke felbecsülhetetlen.
– Talán még több is 280-nál, mert sohasem kerül bele minden a könyvbe. Ha egy adott íráshoz a meglévő anyagom 20–25 százalékát fel tudom használni, az jó arány. Egyébként szalagjaim kordokumentumok lehetnének, ha érdekelnék – mondjam így – a nemzetet. Szívesen átadnám digitalizálás végett.
– Ez volt az első sikerkötete, amelyet Domokos Géza igazgatása idején, 1980-ban adott ki a Kriterion.
– A nyitás szándéka... én nem tartoztam a sikeres szerzők közé. Az elkövetkezőkben, ’82-től ’89-ig nem jelent meg a Mindennek mestere kézirat, bár Domokos Géza mindig megmutatta a kiadói tervet, amelyben benne volt, csak áthúzva ceruzával…
– Az Istennel még magyarul beszélünk című kötete a Kárpát-medencei szórványokban gyűjtött emlékező-történelem anyagot tartalmaz.
– Olyan nép vagyunk, mely elpusztításra jelöltetett, de ezer év alatt még nem sikerült elpusztítani. Az erő viszont dolgozik, nem adja meg magát. A nemzet élni akarása feszül szembe vele. Ez kettős folyamat: egyrészt a sodró idő, az időket meglovagoló erő, másrészt az idő sodrásának még ellenálló nemzet. Ezt a folyamatot – mely létezik, egyszerre őröl és erősít – kellett megírnom ebben a könyvemben. A címet egy mezőségi asszony – aki egyetlen és utolsó magyarként élt falujában – mondta magnómra, arra a kérdésre válaszolva, hogy ugyan bizony kivel tud még magyarul beszélgetni. Az Istennel – jött a számomra megdöbbentő válasz… Ezt a döbbenetet s a mögötte levő, örökké őrlő-zakatoló és el is nyelő folyamat szomorúságát kellett megörökítenem a könyvben. – Művészportrékat, jeles képzőművészek (Nagy Imre, Gyárfás Jenő, Nagy Albert…) monográfiáit írta a 70-es, 80-as évek elején, amelyek által bepillantást nyertünk a nagy művészek alkotó- és magánéletébe... – Tulajdonképpen ezek a kapcsolatok sodortak a művészi élet közelébe… Nagy Albert, Nagy Imre, Mohi Sándor, Szervátiusz Jenő, Dési Incze János, Bene József – és sorolhatnék még többtucatnyi nevet – barátjuknak fogadtak, művészi pályájuk alakulásának egész közeli szemlélője lettem. Akkortájt épp engedett egy picit a szocreál szorítása. Egyszer Szervátiusz Jenő bácsit épp akkor látogattam meg, amikor egy fürdőruhás nőszobráról faragta le a fürdőruhát, s megjegyezte: lefaragom róla a szocialista realizmust. Én olvastam fel műtermében Juhász Ferenc A szarvassá változott fiúk kiáltozása a titkok kapujából című csodálatos költeményét, amely szerepet játszott gyönyörű domborműve, a Cantata profana megszületésében. Mohi elpanaszolta, hogy micsoda megpróbáltatást okozott neki diákjai előtt, hogy munkáját kizsűrizték a kiállításokról. Nagy Imre beszámolt a marosvásárhelyi cukorgyárban töltött éveiről, küzdelmeiről, amikor úgy próbálta „tanulni” a szocialista realizmust, hogy munkásarcokat, munkajelenetek százait vetette papírra. Nagy Albert elmesélte, hogy Falusi Diogenész című képét látva az egyik látogató odament hozzá, s megkérdezte: mit akarsz ezzel a kulákkal? Én akkor éltem a szörnyű kort: ’56 vérbe fojtását, de valahol büszke voltam, hogy megnyíltak előttem a kor titkai, s láttam, hogy ezek a nagy alkotók miként vívják küzdelmüket művészetük tisztaságának megőrzéséért.
– 1994-ben jelent meg a Kriterion és a budapesti Püski Kiadó közös gondozásában a kivételes emberi és erkölcsi tartással felvértezett felesége, Gazdáné Olosz Ella szakmai munkáját bemutató monográfia, amely szinte napok alatt elfogyott.
– 2013-ban gyermekeim áldozatos hozzájárulásával (is) bővített változatban, mintegy 12–13 tanulmánnyal és egyéb, róla szóló írásaimmal kiegészítve újra megjelent a könyv. Németh Júlia ezt írta: ha tehetném, az Év könyvének ajánlanám…
– Egyébként, ha már itt tartunk: mi lett a sorsa a hatalmas anyagi és szellemi értéket képviselő Gazdáné Olosz Ella-hagyatéknak?
– Egy szelete – épp húsz évvel halála után – a Kovászna város által létrehozott Gazdáné Olosz Ella Galériában, a városi művelődési házban szemlélhető meg. Más része a gyerekeknél és itthon, a családi házban van. De gyakran jönnek meghívások tárlatokra; ma vitték el 22 munkáját egy kolozsvári kiállításra… Halála óta kb. 15 kiállítása volt a Kárpát-hazában. Várom, mikor kerülhetnek ki a munkák – melyek hitem szerint megmutatják korunk arcát, lelkét – a nagyvilágba is.
– Nagy port kavart, hogy 2006-ban nem vette át a Gyurcsány-kormány kitüntetését, ám öt évvel később, 2011-ben már az akkori kormánytól elfogadta… Mivel indokolja ezt most, tíz évvel a történtek után?
– Nem úgy éltem meg, mint aki valami derék dolgot cselekszik. Nem tudtam még azt sem, hogy kik akarnak kitüntetni; a bukaresti magyar nagykövetségtől kaptam egy értesítést, hogy: Önt kitüntetjük. Az óvatosság íratta meg velem a választ: amennyiben ehhez a jelenlegi magyar kormánynak valamilyen köze lenne, erkölcsi okokból nem fogadhatom el. Ezzel – részemről – a pont odakerült a mondat végére. Hogy 2011-ben elfogadtam, azzal magyarázható, hogy más kormány volt, nem a hazáját áruba bocsátó „megbízott” ember volt a kormányfő, aki arra buzdította a magyar állampolgárokat – nem a nemzetet –, hogy bennünket, a hazánktól megfosztottakat tagadjanak meg. Még most is undort érzek, ha arra gondolok, hogy ettől az embertől fogadtam volna el a kitüntetést… – Térjünk vissza gyermek- és ifjúsági éveihez. Kézdivásárhelyen született 1936. április 8-án. – Olyan édesanya szült, akinek mindent köszönhetek. Azt is, hogy érző, azt is, hogy gondolkodó, s azt is, hogy szeretni is tudó ember lettem. S hogy életem minden pillanatában tudtam, hová tartozom. A család hatása mellett a Székely Mikó Kollégiumban dr. Konsza Samu, Rác Gábor, Salamon Sándor tanáraim meg Csutak Vilmos szelleme – amely akkor még élt – ruhát szabott nekünk, amelybe bele kellett nőnünk! S bár a szörnyű kor azt kívánta, hogy tucatemberekké neveljenek bennünket, akik nem tudjuk felmérni helyzetünket, nem érzünk semmit abból, amit nevezzünk így: nemzeti méltóság, népedre, kultúrádra való büszkeség – ők mégis belénk csempészték ezt...
– Sepsiszentgyörgy után következett Kolozsvár. Hogyan emlékszik egyetemi éveire?
– Mint embert faragó évekre. Egyszer marxizmusórán megállt a kezemben a toll. Mennyi marhaságot mond ez az előadó elvtársnő! Még a nevére is emlékszem: Deleheanunénak hívták ezt az „eszme-papagájt”. Neki is köszönhetem, hogy tanáraim szavaihoz kritikusan viszonyuló, szelektív gondolkodású ember lehettem, s hálát adok azoknak az éveknek, hogy megtaláltam a magam útját. S valódi útmutatókat, szövetségeseket is megismerhettem közöttük. Egy bizonyosfajta gerinc akkor is volt az emberekben vagy azok egy részében…
– Előbb Székelykocsárdon tanított magyar nyelv és irodalmat, később a nagy hírű Bethlen Kollégiumnak volt a tanára, majd Kovászna következett. 1975-től diákok által játszott Tamási-darabokkal járták a falvakat.
– Nem felejtem, ’75-ben egyik osztályom tanulói valósággal kicsikarták belőlem: tanítsak nekik színdarabot. Addig is rendeztem felnőtteknek – már Székelykocsárdon is –, aztán tanulóknak, de az úgynevezett falujáró diákszínpad így jött létre. S azon a kapun valóban beléptünk! A díszkíséret – mely a háttérben követett bennünket útjainkon, s küldte rólunk a jelentéseket – végezte ugyan dolgát, de mi is tudtuk végezni a magunkét. Még akkor is, ha egy-egy megye (pl. Szilágy) kiutasított, nem engedte a párt, hogy plakátunkat újranyomtassuk. Fiaimat gyötörték a katonaságnál: „Tudjuk, ki az apád! Románellenes színdarabjaival járja az országot”, mire a fiam: „Ez szemenszedett hazugság, mert apám egyetlen színdarabot sem írt”, és így tovább… De átéltük, s megértük ’89-et, amikor az egész Kárpát-medencében, az összes utódállamban turnézhattunk…
– Szeret utazni. Milyen emlékei vannak barangolásairól?
– Sokfelé, több mint 40 országban jártam, Antarktisz kivételével minden kontinensen, mindig célzatos, anyaggyűjtő szándékkal. Ezres nagyságrendben rögzítettem magnószalagra beszélgetéseket a világban szétszórt magyarokkal, ez alapján írt könyveim őrzik utazásaim emlékét. Mindig kevés pénzzel jártunk, s amikor – hogy emléket is idézzek – lábunkat Velencében a Canale Grande szegélykövein ülve lógattuk le, s néztük a vízen úszó fényes gondolákat, gazdag emberek világát, sohasem arra gondoltunk, hogy nekik milyen jó lehet, hanem arra: nekünk milyen jó, hogy itt lehetünk... Hogy láthatunk, tapasztalhatunk, hogy megnyílhatott előttünk is a világ. Igazi életveszélyben egyszer voltunk néhai feleségemmel. Az afganisztáni Heratból helyi autóbusszal, mint egyetlen európaiaknak, a csupa turbános utastárs között kellett eljutnunk a határ túlsó oldalára. Jó kétórányit a lázadó felkelők területén haladtunk, akik a szovjet rendszert meghonosítani akaró kommunista államfő ellen vették fel a harcot. Az utolsó ellenőrzést végző katonák megjósolták: ha minket felfedeznek, agyon fognak lőni, mint az aznap reggeli busz turistautasait. Az emberség mentett meg! Minden ablakon behúzták a függönyöket, a szélvédő ablakból való belátást pedig a kalauz fiú azzal akadályozta, hogy testével fedezett-álcázott minket, hogy lehetőleg ne fedezzenek fel kintről. Soha nem felejtem el a képet: amikor kiértünk a számunkra életveszélyes zónából, mint a párduc, úgy ugrott fel a fiú, elhúzta a függönyöket, s minket megölelve boldogan mondta: Testvérek, megmenekültetek! – Több díjban részesült, melyikre a legbüszkébb?
– Egyszer a Bethlen Gábor-díjat (1994-ben kaptam) nekem ítélő bizottság egyik tagja, jó másfél évtized múltán, szóvá tette, hogy miért nem írom be életrajzaimba a díjakat, köztük az ő díjukat is, amelyet nagy megbecsüléssel adtak nekem. Azt válaszoltam, hogy amit teszek, nem a díjakért teszem… Távol áll egyéniségemtől, hogy én velük dicsekedjem. – Nos, lehetséges, hogy tőlünk értesül: lapzártakor érkezett a Háromszék szerkesztőségébe az örömhír: a Magyar Művészetért Alapítvány kuratóriuma 2016-os életműdíját tegnap Önnek ítélte oda. Gratulálunk!
SZÉKELY FERENC
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)