Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Magyar Mentálhigiénés Szövetség
2 tétel
2012. január 31.
Frigyre lépni a szülőfölddel – Az ország peremén – a nemzet közepén
Húsvét előtt két vidéki rendezvény vendége voltam Szarvason, illetve Hódmezővásárhelyen és Földeákon. Szarvason, a Kárpát-medence mértani közepén a vidéki, illetve a kisebbségi sajtó és az anyaország kapcsolatrendszerét jártuk körbe, Hódmezővásárhelyen és Földeákon is a „vidék” volt a téma, a Magyar Mentálhigiénés Szövetség és a Földeáki Mentálhigiénés Egyesület A vidék megtartó ereje címmel szervezett kétnapos konferenciát. A két rendezvény több ponton is érintkezett vagy kiegészítette egymást. Mindkettő a vidékiség háztáján vert tanyát vagy keresett és talált menedékre, egyik is meg a másik is olyan településeken zajlott, amelyek a történelmi Magyarország centrumában voltak valaha, de Trianonban a politikai mészárlás olyan ország darabokat metszett le az egykori magyar földről, hogy az említett városok a Magyar Alföldön peremhelyzetbe kerültek. A „nemzet közepén” és az „ország peremén” voltunk, amint Grezsa Ferenc előadásának címéül kiemelve megjegyezte.
Az utóbbi években, az uniós csatlakozások következményeként mi, a Kárpát-medencében szétszabdalt és szétszórt magyarok inkább kedveljük „a nemzet közepe” formulát. Ezen a konferencián is ez az elv érvényesült. Az előadók és a szervezők zöme budapesti volt, de a földrajzi reprezentáció átölelte a mai csonka ország több tájegységét, Andrásfalvy Bertalan professzor, az Antall-kormány volt kulturális minisztere Pécsről érkezett, hogy Hagyomány és önazonosság címen ragyogó előadást tartson, Grezsa Ferenc Budapestet és Hódmezővásárhelyet is képviselte, jómagam a Falurombolás Romániában témát próbáltam kifejteni oly módon, hogy a romániai vidékfelforgatásnál és vidékpusztításnál is alattomosabb magyarországi folyamatokat is érzékeltessem. Dr. Grezsa István a konferenciát levezető elnök másnapra Földeákra invitálta a résztvevőket, ahol Győry Márta (Kárpátalja, Nagydobrony), Smidt Veronika Szőgyén (Felvidék), Somogyi Győző (Salföld), és Zaja Péter (Visnyeszéplak) földrajzi értelemben is átfogták és beterítették a Kárpát-medencét. Persze egy publicisztikai írásban nem közölhetek regisztrációs névsort, a mindkét napon zsúfoltházas rendezvényt sokan tisztelték meg részvételükkel. Amire viszont nyomatékkal kell felhívnom a figyelmet, az magyar vidék megtartó erejének a meggyőző demonstrálása volt. Ebben kapott szerepet a hódmezővásárhelyi és földeáki helyszín, amely egyben azt is bizonyította, hogy mit tehet a „vidék” saját értékeinek felmutatása és megőrzése, továbbfejlesztése vonatkozásában, olyan körülmények között is, amikor a fővárosba centralizált politikai és gazdasági nyomás a vidék ellehetetlenítése irányában hat.
Az sem véletlen, hogy a vidék témát vidéken kell és lehet kibontani. Budapest erre – tudjuk miért – alkalmatlan. A vidék egyébként a modern kommunikációs lehetőségeket figyelembe véve új minőségű szerepkörök betöltésére is alkalmassá válik. Megismétlődik – természetesen más szinten és más körülmények között -, ami a reformkorban történt. A magyar vidék Kazinczy, Kölcsey, Baróti Szabó Dávid korában a magyar kultúrát, a magyar nyelvet képviselte, és juttatta olyan szerephez, amely végül is Budapestet is magyar nagyvárossá változtatta. Erre a folyamatra az internetes kommunikáció korában azért kell odafigyelni, mert az elektronikus kapcsolatteremtés nem csupán a Kárpát-medencében élő magyarok rétegeit hozza –hozhatja – szellemi közelségbe, hanem a nagyvilágba szétszóródottakat is. A romániai falurombolásról legtöbbünknek a barbár, a buldózeres falurombolás jut eszébe. Ez valós helyzet volt ugyan, de, paradox módon ez a brutalitás hívta fel a világ figyelmét arra, ami Romániában történik, s végül is egyik kiváltó oka volt annak, hogy a közveszélyes diktátort eltakarítsák. A romániai falurombolás nem a buldózeres korszakban kezdődött. A magyar vidék elpusztításának szándéka tulajdonképpen Erdély bizonyos területein visszavezethető az 1921-es román „földreform” idejéig, amikor különösen a kompakt magyar lakosságú határ menti települések mellé „beültették” a román telepeseket. Évtizedek múltán, már a kommunista rezsim éveiben ezekből a telepekből alakították ki az új községközpontokat, s a több száz éves, már a 13. századtól írásosan is adatolt falvakat másodrendűvé degradálták. Az 1944 – 1953 közötti periódus Romániában is a legsötétebb időszak volt, ezekre az évekre datálható a sztálinista kommunista hatalomátvétel a népi demokratikus rendszer kiépítése ürügyén. A párton belül vagy ennek csatolt elemeinél ekkor zajlottak a nagy leszámolások, a koncepciós politikai kirakatperek, törvényszéki ítélet nélküli politikai gyilkosságok. A „Párt” – Román Kommunista Párt, Román Munkáspárt, mindegy minek nevezték – miközben a saját kebelébe befészkelődött „kígyókat” – a tegnapi elvtársait – a tisztogatás ürügyén pusztította, a párton kívüli társadalmi rétegek körében a legaljasabb galádsággal és vérengzéssel forgatta ki javaiból, toloncolta ki szülőföldjéről az élesedő osztályharc és az osztályellenséggel való lepaktálás, hazaárulás, a társadalmi rend felforgatása ürügyén a társadalom közép- és felső-közép rétegeit. 1946-ban „felszámolták” a nagybirtokot, kiosztották a háborús bűnökért „kijáró” büntetéseket, halmozták a távolléti halálos- és a vagyonelkobzással járó életfogytiglani ítéleteket, mindezt a következő években az államosítás, majd az erőszakos kollektivizálás követte. Romániáról lévén szó ezek az intézkedések tömegesen és a legkegyetlenebbül a magyar (és német) lakosságot sújtották, de az osztályharc jegyében a legpiszkosabb munkát a saját nemzetükhöz tartozó csoportokkal végeztették el. A magyar államvédelmisek, milicisták, hadbírók, törvénybírók, magyar börtönőrök kegyetlenkedései sok esetben felülmúlták a románokét. 1949-1950-re külön kategóriát képeztek a földbirtokosok és a kulákok, akik a háború utáni ingatlanelkobozások és kisajátítások után már legfeljebb 50 hektár földbirtokkal rendelkezhettek, ez azonban, különösen Székelyföldön, ahol a szó kárpát-medencei értelmében nagybirtok alig létezett, eléggé ritka volt, de az osztályharc leninista-sztálinista szellemében ők testesítették meg a burzsoá-földesúri rendszert, amelyet „végképp el kellett törülni” a múltjával együtt. Mivel az osztályharc nagy csatáinak megvívásához létszámuk kevésnek tűnt, ezért a birtoknagyság határát mind lejjebb szorították, s 1949-ben a kulákosításhoz elegendő volt három-négy hektár föld, és, mondjuk, egy cséplőgép garnitúra, amely mellé az őszi cséplési szezonban, aki két munkást (cséplőgép etetőt, eregetőt) alkalmazott, az már kizsákmányolónak minősült. A 20–50 holdas gazdák, akikre a székelyföldi falvak népe rendszerint modellként, mintagazdaként tekintett, s minden igyekezetével arra törekedett, hogy hozzájuk hasonlóvá válhasson, különösen irritálták a népi demokrácia elszánt harcosait, akik többnyire, a deklasszált lumpen rétegek közül kerültek ki.
Székelyföldön román földbirtokos gyakorlatilag nem is volt, ezért ebben a térségben az osztályharc a magyar gazdaembereket gyötörte és seperte el.
Háromszéknek természeti, társadalmi adottságaiból következően Székelyföldön belül is különleges helyzete volt, a földbirtokos réteg népesebb, jelenléte karakteresebb, mint más vidékeken. Emiatt az osztályharc csapásai is erőteljesebbek voltak. A háromszéki földbirtokosok külön utas történetéhez tartozik, hogy az 1949. június 3-án innen kényszerlakhelyre hurcolt 8o család állomáshelyéül előbb Sepsiszentgyörgyöt jelölték ki, ahol maguknak kellett munkát, szállást, megélhetést keresniük és hetente jelentkezniük kellett a rendőrségen, de másfél év múltán ismét összeszedték őket, és barmokként vagonokba zsúfolva általuk ismeretlen hely felé szállították a transzportot. A deportálás körülményei az irodalomból ismert szibériai utaztatási körülményekhez hasonlítottak, azért sokan azt hitték, hogy oda irányítják őket.
Ez nem következett be, Románia déli övezetében, a kietlen Dobrudzsában kötöttek ki, ahol Macin térségében kirakták őket, s ott kalyibákban, az állatok nyári szállásaként hevenyészett karámokban húzták meg magukat.
A háromszéki földbirtokosok kivételével a más vidéki sorstársaik Székelyföld és Erdély kényszerlakhelyként kijelölt városaiban maradhattak továbbra is. A háromszékieket annak ürügyén hurcolták el Dobrudzsába, hogy itthon kollektivizálás ellenes propagandát fejtenek ki, lázítják a „dolgozó népet” – amiből természetesen egyetlen szó sem volt igaz -, de néhány faluban a lakosság fellázadt (Gidófalván, Maksán) az erőszakos kollektivizálás ellen, a kivezényelt katonaság a tömegbe lőtt, halálos esetek is voltak, s „osztályellenségre” volt szükség, hogy a „balhét” ez vigye el.
A történteket falvakra lebontva kontrasztosan érdekes Dózsa szülőfalujának, a dálnokiaknak históriája. A legtöbb földbirtokost – hat család húsz tagját – innen telepítették ki és száműzték Dobrudzsába. Az elhurcoltak közül többen ma is élnek, vannak, akik 14 esztendő múltán kerültek haza, a száműzetésben gyermekeket szültek, halottaikat ott temették el.
Azon a szörnyűséges helyen, ahol fagytól, széltől, a rizsföldeken a piócáktól, rühtől, tetvesedéstől, mindenféle betegségtől és orvosi ellátás nélkül szenvedtek, a szó szoros értelmében éheztek, közösségi életet szerveztek, gyermekeiket ők tanították meg betűvetésre, hulladékanyagból, napraforgó szárból a kalyibák közé épített kerítéssor volt a „Váci utcájuk”, ahol a korzón szokásos élet zajlott.
A történetben külön szín, hogy a helyi, illetve a tőlük tisztes távolságban élő lakosság, akik a magyarokról vagy semmit, vagy csak rosszat hallott, segítette őket, ezért jegyzi meg keserűen az egyik deportált: „ A legnagyobb bűnnek azt tartom, hogy mindezt a sajátjaink tették. Dobrudzsa előtt mindenki, aki ellenünk vétkezett, magyar volt.”
A háromszéki földbirtokosok az eddigi történelmi visszapillantásokból többnyire kimaradtak. Zömük tulajdonképpen olyan gazdaember volt, aki a családtagjaival és szezonális napszámosokkal, esetleg néhány alkalmazottal munkálta meg a földjét. A fasizmus és a kommunizmus áldozatainak különböző kategóriáiról viszonylag sokat írtak, róluk dokumentum filmek, egyéb alkotások készültek, az erdélyi földművelő földbirtokosokról viszont alig esett szó.
Dálnok, Dózsa szülőfaluja eklatáns példája annak a pusztulásnak és pusztításnak, a település leépülésének, amelyet a Romániában dühöngő nacionál-kommunizmus véghez vitt. Dálnok a história folyamán neves értelmiségieket adott a magyarságnak, pedagógusokat, tudósokat, kiváló mezőgazdász szakembereket, jellemző, hogy a múlt század négy magyar hadügyminisztere vagy ezek felmenői is innen származtak (Bartha Károly, Dálnoki Miklós Béla, Dálnoki Veress Lajos), itt gyermekeskedett Barabás Miklós, innen került ki Bocskai István fejedelem testőrszázadának kapitánya is, Simon Péter.
Szóval Dálnok birtokos családjainak köszönhetően ma is sok műemlék- és műemlékjellegű kúriával, dendrológiai parkkal, híres templommal, szobrokkal és emlékművekkel rendelkezik, s ezek fizikai állagán is le lehet mérni, micsoda pusztítást vitt véghez a romániai kommunista rezsim. Bíztató jelzés, hogy ebből az állapotból most kezd újra feltápászkodni a település. Az 1968-ban a romániai falurombolás első rohamában a híres-neves községet – Dózsa szülőhelyét – faluvá degradálta. A parasztkirály osztályharcos emléke sem volt elegendő ahhoz, hogy a község elsorvasztását megakadályozzák. Két évvel ezelőtt Dálnok visszaszerezte községi rangját, s a helyi közösség önösszeszedésének példájává vált.
A romániai falurombolás tehát nem szűkíthető le ennek a buldózeres periódusára. Ez a szakasz jelentette a Ceauşescu-rendszer végét, de ezt megelőzően már lelkileg, erkölcsileg lezüllesztették az erdélyi vidéket, megalapozták a belső rombolást, amire a külső pusztítás ráépülhet. Megbomlott a falvak régi rendje, a lopás, rablás, tolvajlás mindennapos jelenséggé vált, s az egykori rendtartó székely falu, az önkormányzatiság megannyi telephelye züllésnek indult, s megkezdődött a vidéki tömegek városra áramlása, rossz minőségű ipari munkára fogása.
A falurombolás nemzetközi tiltakozási hullámot kiváltó zajos szakasza véget ért. A jelenlegi törvények lehetővé teszik, hogy az egykori községközpontok, amelyeket 1968-ban falvakká degradáltak visszaszerezhessék régi státusukat. Ez jó pár település esetében reménykeltő sikerrel járt, élénkült a közösségi élet. A romániai falvak leépülését jelenleg a tömeges elvándorlás, a lakosság elöregedése okozza. A vidéki intézményeket viszont az állam nem szorongatja olyan mértékben, mint Magyarországon, bár a közlekedés a magánvállalkozók kénye-kedvének kiszolgáltatott, az osztályonkénti gyereklétszám tekintetében is toleránsabb az állam, a posta is, úgy, ahogy működik.
Reményt keltőnek mondható az is, hogy elkezdődött és bizonyos övezetekben folyamattá erősödött a hétvégi házak felvásárlása, s a faluturizmus is életet képes lehelni a vidéki településekbe.
2007. április 13.
Sylvester Lajos
Írás a szerző Frigyre lépni a szülőfölddel – Az összetartozás tudati rezdülései című könyvéből
Erdély.ma
Húsvét előtt két vidéki rendezvény vendége voltam Szarvason, illetve Hódmezővásárhelyen és Földeákon. Szarvason, a Kárpát-medence mértani közepén a vidéki, illetve a kisebbségi sajtó és az anyaország kapcsolatrendszerét jártuk körbe, Hódmezővásárhelyen és Földeákon is a „vidék” volt a téma, a Magyar Mentálhigiénés Szövetség és a Földeáki Mentálhigiénés Egyesület A vidék megtartó ereje címmel szervezett kétnapos konferenciát. A két rendezvény több ponton is érintkezett vagy kiegészítette egymást. Mindkettő a vidékiség háztáján vert tanyát vagy keresett és talált menedékre, egyik is meg a másik is olyan településeken zajlott, amelyek a történelmi Magyarország centrumában voltak valaha, de Trianonban a politikai mészárlás olyan ország darabokat metszett le az egykori magyar földről, hogy az említett városok a Magyar Alföldön peremhelyzetbe kerültek. A „nemzet közepén” és az „ország peremén” voltunk, amint Grezsa Ferenc előadásának címéül kiemelve megjegyezte.
Az utóbbi években, az uniós csatlakozások következményeként mi, a Kárpát-medencében szétszabdalt és szétszórt magyarok inkább kedveljük „a nemzet közepe” formulát. Ezen a konferencián is ez az elv érvényesült. Az előadók és a szervezők zöme budapesti volt, de a földrajzi reprezentáció átölelte a mai csonka ország több tájegységét, Andrásfalvy Bertalan professzor, az Antall-kormány volt kulturális minisztere Pécsről érkezett, hogy Hagyomány és önazonosság címen ragyogó előadást tartson, Grezsa Ferenc Budapestet és Hódmezővásárhelyet is képviselte, jómagam a Falurombolás Romániában témát próbáltam kifejteni oly módon, hogy a romániai vidékfelforgatásnál és vidékpusztításnál is alattomosabb magyarországi folyamatokat is érzékeltessem. Dr. Grezsa István a konferenciát levezető elnök másnapra Földeákra invitálta a résztvevőket, ahol Győry Márta (Kárpátalja, Nagydobrony), Smidt Veronika Szőgyén (Felvidék), Somogyi Győző (Salföld), és Zaja Péter (Visnyeszéplak) földrajzi értelemben is átfogták és beterítették a Kárpát-medencét. Persze egy publicisztikai írásban nem közölhetek regisztrációs névsort, a mindkét napon zsúfoltházas rendezvényt sokan tisztelték meg részvételükkel. Amire viszont nyomatékkal kell felhívnom a figyelmet, az magyar vidék megtartó erejének a meggyőző demonstrálása volt. Ebben kapott szerepet a hódmezővásárhelyi és földeáki helyszín, amely egyben azt is bizonyította, hogy mit tehet a „vidék” saját értékeinek felmutatása és megőrzése, továbbfejlesztése vonatkozásában, olyan körülmények között is, amikor a fővárosba centralizált politikai és gazdasági nyomás a vidék ellehetetlenítése irányában hat.
Az sem véletlen, hogy a vidék témát vidéken kell és lehet kibontani. Budapest erre – tudjuk miért – alkalmatlan. A vidék egyébként a modern kommunikációs lehetőségeket figyelembe véve új minőségű szerepkörök betöltésére is alkalmassá válik. Megismétlődik – természetesen más szinten és más körülmények között -, ami a reformkorban történt. A magyar vidék Kazinczy, Kölcsey, Baróti Szabó Dávid korában a magyar kultúrát, a magyar nyelvet képviselte, és juttatta olyan szerephez, amely végül is Budapestet is magyar nagyvárossá változtatta. Erre a folyamatra az internetes kommunikáció korában azért kell odafigyelni, mert az elektronikus kapcsolatteremtés nem csupán a Kárpát-medencében élő magyarok rétegeit hozza –hozhatja – szellemi közelségbe, hanem a nagyvilágba szétszóródottakat is. A romániai falurombolásról legtöbbünknek a barbár, a buldózeres falurombolás jut eszébe. Ez valós helyzet volt ugyan, de, paradox módon ez a brutalitás hívta fel a világ figyelmét arra, ami Romániában történik, s végül is egyik kiváltó oka volt annak, hogy a közveszélyes diktátort eltakarítsák. A romániai falurombolás nem a buldózeres korszakban kezdődött. A magyar vidék elpusztításának szándéka tulajdonképpen Erdély bizonyos területein visszavezethető az 1921-es román „földreform” idejéig, amikor különösen a kompakt magyar lakosságú határ menti települések mellé „beültették” a román telepeseket. Évtizedek múltán, már a kommunista rezsim éveiben ezekből a telepekből alakították ki az új községközpontokat, s a több száz éves, már a 13. századtól írásosan is adatolt falvakat másodrendűvé degradálták. Az 1944 – 1953 közötti periódus Romániában is a legsötétebb időszak volt, ezekre az évekre datálható a sztálinista kommunista hatalomátvétel a népi demokratikus rendszer kiépítése ürügyén. A párton belül vagy ennek csatolt elemeinél ekkor zajlottak a nagy leszámolások, a koncepciós politikai kirakatperek, törvényszéki ítélet nélküli politikai gyilkosságok. A „Párt” – Román Kommunista Párt, Román Munkáspárt, mindegy minek nevezték – miközben a saját kebelébe befészkelődött „kígyókat” – a tegnapi elvtársait – a tisztogatás ürügyén pusztította, a párton kívüli társadalmi rétegek körében a legaljasabb galádsággal és vérengzéssel forgatta ki javaiból, toloncolta ki szülőföldjéről az élesedő osztályharc és az osztályellenséggel való lepaktálás, hazaárulás, a társadalmi rend felforgatása ürügyén a társadalom közép- és felső-közép rétegeit. 1946-ban „felszámolták” a nagybirtokot, kiosztották a háborús bűnökért „kijáró” büntetéseket, halmozták a távolléti halálos- és a vagyonelkobzással járó életfogytiglani ítéleteket, mindezt a következő években az államosítás, majd az erőszakos kollektivizálás követte. Romániáról lévén szó ezek az intézkedések tömegesen és a legkegyetlenebbül a magyar (és német) lakosságot sújtották, de az osztályharc jegyében a legpiszkosabb munkát a saját nemzetükhöz tartozó csoportokkal végeztették el. A magyar államvédelmisek, milicisták, hadbírók, törvénybírók, magyar börtönőrök kegyetlenkedései sok esetben felülmúlták a románokét. 1949-1950-re külön kategóriát képeztek a földbirtokosok és a kulákok, akik a háború utáni ingatlanelkobozások és kisajátítások után már legfeljebb 50 hektár földbirtokkal rendelkezhettek, ez azonban, különösen Székelyföldön, ahol a szó kárpát-medencei értelmében nagybirtok alig létezett, eléggé ritka volt, de az osztályharc leninista-sztálinista szellemében ők testesítették meg a burzsoá-földesúri rendszert, amelyet „végképp el kellett törülni” a múltjával együtt. Mivel az osztályharc nagy csatáinak megvívásához létszámuk kevésnek tűnt, ezért a birtoknagyság határát mind lejjebb szorították, s 1949-ben a kulákosításhoz elegendő volt három-négy hektár föld, és, mondjuk, egy cséplőgép garnitúra, amely mellé az őszi cséplési szezonban, aki két munkást (cséplőgép etetőt, eregetőt) alkalmazott, az már kizsákmányolónak minősült. A 20–50 holdas gazdák, akikre a székelyföldi falvak népe rendszerint modellként, mintagazdaként tekintett, s minden igyekezetével arra törekedett, hogy hozzájuk hasonlóvá válhasson, különösen irritálták a népi demokrácia elszánt harcosait, akik többnyire, a deklasszált lumpen rétegek közül kerültek ki.
Székelyföldön román földbirtokos gyakorlatilag nem is volt, ezért ebben a térségben az osztályharc a magyar gazdaembereket gyötörte és seperte el.
Háromszéknek természeti, társadalmi adottságaiból következően Székelyföldön belül is különleges helyzete volt, a földbirtokos réteg népesebb, jelenléte karakteresebb, mint más vidékeken. Emiatt az osztályharc csapásai is erőteljesebbek voltak. A háromszéki földbirtokosok külön utas történetéhez tartozik, hogy az 1949. június 3-án innen kényszerlakhelyre hurcolt 8o család állomáshelyéül előbb Sepsiszentgyörgyöt jelölték ki, ahol maguknak kellett munkát, szállást, megélhetést keresniük és hetente jelentkezniük kellett a rendőrségen, de másfél év múltán ismét összeszedték őket, és barmokként vagonokba zsúfolva általuk ismeretlen hely felé szállították a transzportot. A deportálás körülményei az irodalomból ismert szibériai utaztatási körülményekhez hasonlítottak, azért sokan azt hitték, hogy oda irányítják őket.
Ez nem következett be, Románia déli övezetében, a kietlen Dobrudzsában kötöttek ki, ahol Macin térségében kirakták őket, s ott kalyibákban, az állatok nyári szállásaként hevenyészett karámokban húzták meg magukat.
A háromszéki földbirtokosok kivételével a más vidéki sorstársaik Székelyföld és Erdély kényszerlakhelyként kijelölt városaiban maradhattak továbbra is. A háromszékieket annak ürügyén hurcolták el Dobrudzsába, hogy itthon kollektivizálás ellenes propagandát fejtenek ki, lázítják a „dolgozó népet” – amiből természetesen egyetlen szó sem volt igaz -, de néhány faluban a lakosság fellázadt (Gidófalván, Maksán) az erőszakos kollektivizálás ellen, a kivezényelt katonaság a tömegbe lőtt, halálos esetek is voltak, s „osztályellenségre” volt szükség, hogy a „balhét” ez vigye el.
A történteket falvakra lebontva kontrasztosan érdekes Dózsa szülőfalujának, a dálnokiaknak históriája. A legtöbb földbirtokost – hat család húsz tagját – innen telepítették ki és száműzték Dobrudzsába. Az elhurcoltak közül többen ma is élnek, vannak, akik 14 esztendő múltán kerültek haza, a száműzetésben gyermekeket szültek, halottaikat ott temették el.
Azon a szörnyűséges helyen, ahol fagytól, széltől, a rizsföldeken a piócáktól, rühtől, tetvesedéstől, mindenféle betegségtől és orvosi ellátás nélkül szenvedtek, a szó szoros értelmében éheztek, közösségi életet szerveztek, gyermekeiket ők tanították meg betűvetésre, hulladékanyagból, napraforgó szárból a kalyibák közé épített kerítéssor volt a „Váci utcájuk”, ahol a korzón szokásos élet zajlott.
A történetben külön szín, hogy a helyi, illetve a tőlük tisztes távolságban élő lakosság, akik a magyarokról vagy semmit, vagy csak rosszat hallott, segítette őket, ezért jegyzi meg keserűen az egyik deportált: „ A legnagyobb bűnnek azt tartom, hogy mindezt a sajátjaink tették. Dobrudzsa előtt mindenki, aki ellenünk vétkezett, magyar volt.”
A háromszéki földbirtokosok az eddigi történelmi visszapillantásokból többnyire kimaradtak. Zömük tulajdonképpen olyan gazdaember volt, aki a családtagjaival és szezonális napszámosokkal, esetleg néhány alkalmazottal munkálta meg a földjét. A fasizmus és a kommunizmus áldozatainak különböző kategóriáiról viszonylag sokat írtak, róluk dokumentum filmek, egyéb alkotások készültek, az erdélyi földművelő földbirtokosokról viszont alig esett szó.
Dálnok, Dózsa szülőfaluja eklatáns példája annak a pusztulásnak és pusztításnak, a település leépülésének, amelyet a Romániában dühöngő nacionál-kommunizmus véghez vitt. Dálnok a história folyamán neves értelmiségieket adott a magyarságnak, pedagógusokat, tudósokat, kiváló mezőgazdász szakembereket, jellemző, hogy a múlt század négy magyar hadügyminisztere vagy ezek felmenői is innen származtak (Bartha Károly, Dálnoki Miklós Béla, Dálnoki Veress Lajos), itt gyermekeskedett Barabás Miklós, innen került ki Bocskai István fejedelem testőrszázadának kapitánya is, Simon Péter.
Szóval Dálnok birtokos családjainak köszönhetően ma is sok műemlék- és műemlékjellegű kúriával, dendrológiai parkkal, híres templommal, szobrokkal és emlékművekkel rendelkezik, s ezek fizikai állagán is le lehet mérni, micsoda pusztítást vitt véghez a romániai kommunista rezsim. Bíztató jelzés, hogy ebből az állapotból most kezd újra feltápászkodni a település. Az 1968-ban a romániai falurombolás első rohamában a híres-neves községet – Dózsa szülőhelyét – faluvá degradálta. A parasztkirály osztályharcos emléke sem volt elegendő ahhoz, hogy a község elsorvasztását megakadályozzák. Két évvel ezelőtt Dálnok visszaszerezte községi rangját, s a helyi közösség önösszeszedésének példájává vált.
A romániai falurombolás tehát nem szűkíthető le ennek a buldózeres periódusára. Ez a szakasz jelentette a Ceauşescu-rendszer végét, de ezt megelőzően már lelkileg, erkölcsileg lezüllesztették az erdélyi vidéket, megalapozták a belső rombolást, amire a külső pusztítás ráépülhet. Megbomlott a falvak régi rendje, a lopás, rablás, tolvajlás mindennapos jelenséggé vált, s az egykori rendtartó székely falu, az önkormányzatiság megannyi telephelye züllésnek indult, s megkezdődött a vidéki tömegek városra áramlása, rossz minőségű ipari munkára fogása.
A falurombolás nemzetközi tiltakozási hullámot kiváltó zajos szakasza véget ért. A jelenlegi törvények lehetővé teszik, hogy az egykori községközpontok, amelyeket 1968-ban falvakká degradáltak visszaszerezhessék régi státusukat. Ez jó pár település esetében reménykeltő sikerrel járt, élénkült a közösségi élet. A romániai falvak leépülését jelenleg a tömeges elvándorlás, a lakosság elöregedése okozza. A vidéki intézményeket viszont az állam nem szorongatja olyan mértékben, mint Magyarországon, bár a közlekedés a magánvállalkozók kénye-kedvének kiszolgáltatott, az osztályonkénti gyereklétszám tekintetében is toleránsabb az állam, a posta is, úgy, ahogy működik.
Reményt keltőnek mondható az is, hogy elkezdődött és bizonyos övezetekben folyamattá erősödött a hétvégi házak felvásárlása, s a faluturizmus is életet képes lehelni a vidéki településekbe.
2007. április 13.
Sylvester Lajos
Írás a szerző Frigyre lépni a szülőfölddel – Az összetartozás tudati rezdülései című könyvéből
Erdély.ma
2013. április 16.
Reconditio Humana
A címben feltüntetett elnevezéssel indít tanulmányi és továbbképző központot a marosvásárhelyi Szent Erzsébet Egyesület. A központ célja a hátrányos helyzetű gyermekek és felnőttek felzárkóztatása illetve a tehetséges fiatalok gondozása. A bejelentés szombaton hangzott el a helyszínen, a Szabadság utca 86. szám alatti házban. Az ismertetőn Bakó Béla Pál ferences szerzetes pap, az egyesület alapítója és a támogatók mellett jelen volt Borsos Szabolcs tanár, a tanulmányi ház társalapítója, tanárok, pszichológusok és gyógypedagógusok. A megnyitón részt vett a Magyar Mentálhigiénés Szövetség küldöttsége Budapestről, Buza Domonkos elnökkel az élen.
A tanulmányi ház megnyitásával új tevékenységgel bővül a Szent Erzsébet Egyesület munkája, amely 15 éve működtet Marosvásárhelyen és Sárpatakon családi típusú házakat, ahol árva és félárva gyermekeket nevelnek, hátrányos helyzetű felnőtteket támogatnak. Az egyesület munkájáról, az eredményekről és nehézségekről, amelyek leküzdése a Gondviselés vezérelte jólelkű támogatók révén sikerül, Pál atya számolt be. Az egyesület alapítója elmondta, hogy két legfontosabb nevelési elvük a szeretet és a gondoskodás.
A továbbiakban ismertette, hogy 2012 decemberében Borsos Szabolcs tanárral közösen született meg az ötlet, majd a döntés is, hogy az árvák és kiszolgáltatottak gondozása mellett a nevelés, oktatás, kutatás terén indítsanak új tevékenységet. Erre a célra kezdődik el a Szabadság utcai ház átalakítása, amely 140 négyzetméter felületet biztosít.
A nevelés területén a hitéleti nevelésre és a lelki gondozásra helyezik a hangsúlyt, s lelki programok indításával szeretnének hozzájárulni a hátrányos helyzetű emberek probléma-megoldási készségének javításához.
Az oktatási program keretében a hátrányos helyzetű gyermekeket szeretnék iskolai szintre emelni. E területen olyan fiatalok felzárkóztatására is gondoltak, akiket valamilyen diploma vagy szakképesítés megszerzésében kell segíteni. Indítanak felnőttcsoportokat is, akiket a munkaerőpiacon való megjelenésben, a vállalkozásban támogatnának.
A tehetséggondozás területén először a megfelelő feltételek megteremtésére összpontosítanak (mul-timédiás szakterem, zenei stúdió stb.), azután kerül sor a tevékenységek megszervezésére.
Kiemelt projektjük a cigány kisebbség támogatása egyéni és közösségi vonatkozásban. Négy oktatási tevékenységet szerveznek számukra: hitéleti és erkölcsi nevelés, egész-ségi alapismeretek, kézműves- foglalkozások, mezőgazdasági alapismeretek.
A kutatás terén az erdélyi magyar társadalomtudományi gondolkodásban, a kisebbségfilozófiában összegyűlt több mint két évtizedes tapasztalatokat szeretnék dokumentálni, s a hátrányos helyzetű csoportok és egyének társadalmi beilleszkedése módszertanának a kidolgozásához is hozzájárulni. Ehhez tartozik annak a tapasztalatnak a rögzítése és átadása, amit Bakó Béla Pál ferences szerzetes a cigánypasztoráció terén szerzett. A tanulmányi ház célja, hogy felsőfokú oktatási intézményekkel is kapcsolatot teremtsenek, közös pályázatokat, oktatási projekteket dolgozzanak ki, szakmai kiadványokat szerkesszenek, tanácskozásokat szervezzenek – osztották meg a terveket a tanulmányi központ alapítói.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely).
A címben feltüntetett elnevezéssel indít tanulmányi és továbbképző központot a marosvásárhelyi Szent Erzsébet Egyesület. A központ célja a hátrányos helyzetű gyermekek és felnőttek felzárkóztatása illetve a tehetséges fiatalok gondozása. A bejelentés szombaton hangzott el a helyszínen, a Szabadság utca 86. szám alatti házban. Az ismertetőn Bakó Béla Pál ferences szerzetes pap, az egyesület alapítója és a támogatók mellett jelen volt Borsos Szabolcs tanár, a tanulmányi ház társalapítója, tanárok, pszichológusok és gyógypedagógusok. A megnyitón részt vett a Magyar Mentálhigiénés Szövetség küldöttsége Budapestről, Buza Domonkos elnökkel az élen.
A tanulmányi ház megnyitásával új tevékenységgel bővül a Szent Erzsébet Egyesület munkája, amely 15 éve működtet Marosvásárhelyen és Sárpatakon családi típusú házakat, ahol árva és félárva gyermekeket nevelnek, hátrányos helyzetű felnőtteket támogatnak. Az egyesület munkájáról, az eredményekről és nehézségekről, amelyek leküzdése a Gondviselés vezérelte jólelkű támogatók révén sikerül, Pál atya számolt be. Az egyesület alapítója elmondta, hogy két legfontosabb nevelési elvük a szeretet és a gondoskodás.
A továbbiakban ismertette, hogy 2012 decemberében Borsos Szabolcs tanárral közösen született meg az ötlet, majd a döntés is, hogy az árvák és kiszolgáltatottak gondozása mellett a nevelés, oktatás, kutatás terén indítsanak új tevékenységet. Erre a célra kezdődik el a Szabadság utcai ház átalakítása, amely 140 négyzetméter felületet biztosít.
A nevelés területén a hitéleti nevelésre és a lelki gondozásra helyezik a hangsúlyt, s lelki programok indításával szeretnének hozzájárulni a hátrányos helyzetű emberek probléma-megoldási készségének javításához.
Az oktatási program keretében a hátrányos helyzetű gyermekeket szeretnék iskolai szintre emelni. E területen olyan fiatalok felzárkóztatására is gondoltak, akiket valamilyen diploma vagy szakképesítés megszerzésében kell segíteni. Indítanak felnőttcsoportokat is, akiket a munkaerőpiacon való megjelenésben, a vállalkozásban támogatnának.
A tehetséggondozás területén először a megfelelő feltételek megteremtésére összpontosítanak (mul-timédiás szakterem, zenei stúdió stb.), azután kerül sor a tevékenységek megszervezésére.
Kiemelt projektjük a cigány kisebbség támogatása egyéni és közösségi vonatkozásban. Négy oktatási tevékenységet szerveznek számukra: hitéleti és erkölcsi nevelés, egész-ségi alapismeretek, kézműves- foglalkozások, mezőgazdasági alapismeretek.
A kutatás terén az erdélyi magyar társadalomtudományi gondolkodásban, a kisebbségfilozófiában összegyűlt több mint két évtizedes tapasztalatokat szeretnék dokumentálni, s a hátrányos helyzetű csoportok és egyének társadalmi beilleszkedése módszertanának a kidolgozásához is hozzájárulni. Ehhez tartozik annak a tapasztalatnak a rögzítése és átadása, amit Bakó Béla Pál ferences szerzetes a cigánypasztoráció terén szerzett. A tanulmányi ház célja, hogy felsőfokú oktatási intézményekkel is kapcsolatot teremtsenek, közös pályázatokat, oktatási projekteket dolgozzanak ki, szakmai kiadványokat szerkesszenek, tanácskozásokat szervezzenek – osztották meg a terveket a tanulmányi központ alapítói.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely).