„Az elnök azzal tud hatni, hogy beszél, elvi álláspontokat tesz közzé” – jelentette ki Sólyom László annak a civil konferenciának a végén, melyet a határon túli magyarok helyzetének a megismerése céljából hívott össze. Az államfő reményét fejezte ki, hogy a most kezdett konferenciasorozat hatással lesz a magyar közvéleményre. „Nemcsak hogy végighallgatta az előadásokat, hanem mindvégig jegyzetelt, és legalább harminc kérdést tett fel az előadóknak – ecsetelte Székely István, aki a Magyar Kisebbség folyóirat főszerkesztőjeként kapott meghívást a konferenciára. – Úgy érzékeltem, az államfő kezdeményezőként kíván ebben a kérdésben fellépni a magyar társadalom irányába.” Hasonló volt Bakk Mikós politológus következtetése is. „Sólyom László eltökéltnek látszott abban, hogy ezen a területen újrafogalmazza Magyarország és a magyar politika feladatait”. A konferencián a Magyarország határain kívül élő magyar közösségek 17 civil képviselője tartott előadást. Sólyom László kiemelte, az a veszély fenyeget, hogy a határon túli magyarság a modernizációban lemarad. /Gazda Árpád: Továbbra is civilekre alapoz Sólyom László a határon túli ügyekben. = Krónika (Kolozsvár), (erdely.ma). máj. 5./

Hiánypótló a Balázs Sándor egyetemi tanár válogatásában megjelent Jakabffy Elemér Kisebbségi sorskérdések /Kriterion Könyvkiadó, 2005/ című kötete gazdag jegyzetanyaggal, előszóként pályafelmérő tanulmánnyal. A 125 éve született Jakabffy Elemér műveiből legutóbb, ugyancsak Balázs Sándor gondozásában, 1993-ban a Téka-sorozatban jelent meg szerény válogatás, majd két évre rá a Szatmárnémetiben elindított Jakabffy Napok eredményeként Lugosi üzenet címmel monografikus elemzés a politikus és lapszerkesztő máig is legismertebb tevékenységéről: az európai hírű Magyar Kisebbség folyóiratról. A most újra megjelent Jakabffy-szövegek a szerző 1918 előtt és a két világháború között írt legértékesebb tanulmányaiból adnak válogatást. A válogatás tartalmazza a kordokumentumokként is olvasható A magyar államhatalom utolsó hónapjai Krassó–Szörény megyében, A románok hazánkban és a román királyságban és a Krassó–Szörény vármegye története különös tekintettel a nemzetiségi kérdésre című, forrásértékű tanulmányokat. /Válogatott Jakabffy-írások. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), máj. 12./

A 2005-ös kisebbségi törvénytervezet a fő témája a Magyar Kisebbség társadalomtudományi folyóirat legújabb /35-36./ számának. Márton János és Orbán Balázs vitaindítójára Gerencsér Balázs, Juhász Albin, Kincses Előd, Márton Árpád és Varga Attila válaszolt. A Stúdium rovatban Kiss Ágnes Románia határon túli románság-politikájáról írt, Sárándi Tamás pedig a Magyar Népi Szövetségről és a magyar lakosságot ért sérelmekről értekezett. /Magyar Kisebbség / 35–36. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 29./

Megjelent románul és külön angolul egy könyv a Babes-Bolyai Tudományegyetemről. A román változat címe Cultura, multiculturalitate, interculturalitate la Universitatea Babes–Bolyai¸ szerkesztői Nicolae Paun és Gabriel Troc, kiadója Editura Fundatiei pentru Studii Europene, megjelenési éve 2006. A kiadás támogatója az egyetem Imázs-központja (magyarán propagandaosztálya). Az angol változat címében, tartalmában ugyanaz, tehát fordítás, de ezt az angol változat nem jelzi. Így a szerkesztők és szerzők külön könyvként kezelhetik szakmai életrajzukban, ami a mai eredményorientált egyetemi világban nagy nyereség. Nem tudni, hogy a tizenegy szerző hogyan osztozik a kötet nyolc írásán, hisz erre semmi utalás sincs. A szövegek átfedik egymást, a szerkesztők még azt a fáradságot sem vették, hogy az ismétlődő részeket kihagyják. A szövegben azon karok száma, ahol magyarul is tanítanak, hol 15, hol 16. A kiadvány tele van olyan mondatokkal, amelyeket szó szerint átvettek különböző rektori nyilatkozatokból. Sokszor hivatkoznak az egyetem Chartájára, elhallgatva azt, hogy 2000-ben ezt a szenátus egyetlen magyar tagja sem szavazta meg. Az egyetem ún. multikulturalitását bemutató írásban egyetlen szó sincs arról, hogy a magyar oktatók önálló karokra vonatkozó kérését a szenátus nyolc év alatt ötször utasította el. A könyv hemzseg olyan valótlanságoktól, hogy a magyar tagozat teljes önállósággal rendelkezik, hogy Max van Stoel minden ajánlatát belefoglalták a Chartába, és meg is valósították stb. A könyv végén található könyvészet hiányos és pontatlan. Összesen három magyar nyelvű cím szerepel itt, de egyetlen egy sem, amelyben a multikulturalitás valamilyen bírálata lenne. Pedig voltak ilyenek, például a Korunk, a Magyar Kisebbség számaiban, valamint a Romániai Magyar Évkönyvben. Ez a könyv tiszta propaganda tudományos köntösbe öltöztetve. Ma már nyugaton is szép számban vannak olyan értelmiségiek, akiket könnyű félrevezetni. Nekik készült ez a könyv. /Kása Zoltán: Propaganda – tudományos köntösben. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 30./

Internetorientált korunkban is ragaszkodnak a szakkutatások, dolgozatok nyomtatott formában történő kiadásához – hangzott el Sepsiszentgyörgyön, a Magyar Kisebbség című, kolozsvári nemzetpolitikai szemle szerkesztőségének olvasótalálkozóján a Holló Ernő Sajtópincében. Székely István főszerkesztő idézte Bárdi Nándor budapesti történészt, aki értelmiségi arroganciának minősítette a ragaszkodást a papíron történő kiadáshoz. A továbbiakban elmondta: a Trianon utáni új jogi viszonyok közt szükség volt a nemzetiségi, kisebbségi entitás helyzetének tudományos feldolgozására, erre vállalkozott 1922-ben dr. Jakabffy Elemér, volt magyar országgyűlési képviselő, dr. Sulyok István és dr. Willer József. Politikai, egyházi, közigazgatási személyiségek, írók, kutatók közreműködésével megjelentették (1944-ig) az erdélyi magyar kisebbség helyzetét adatszerűen tárgyaló, Erdély történetét kutató Magyar Kisebbség című folyóiratot. 1995-től 1999-ig újra kiadták a szemlét Tamás Sándor jelenlegi parlamenti képviselő főszerkesztésében. A lap a Transindex hírportállal partnerségben felépítette a jelenleg több mint egymillió oldalt kitevő digitalizált társadalmi adatbankot. Itt megtalálhatók az 1989-as rendszerváltás utáni politikai történések, valamint a XX. század első felének eseményei is. Rekonstruálás folyamatában van az 1989 utáni romániai sajtó, illetve adatbázis készül a volt román állambiztonság levéltárából származó iratokból. A Jakabffy Elemér Alapítvány kiadásában negyedévente, 400-500 példányban megjelenő Magyar Kisebbség szakfolyóiratot „politikafüggőnek” mondta a finanszírozás tekintetében Toró T. Tibor honatya, lapszerkesztő.  /Domokos Péter: Kihívó arrogancia? = Új Magyar Szó (Bukarest), febr. 23./

Centralizációs törekvést látnak a bírálók az RMDSZ alapszabályzat-módosításában. Míg Seres Dénes képviselő, az alapszabályzat-módosító bizottság elnöke a döntéshozatal mobilitásának növelését, illetve a felelősségre vonás keretének kidolgozását tartja a tervezett módosítások legfőbb következményeinek, az RMDSZ belső ellenzéke a centralizálási törekvést lát benne. A szankciók tekintetében az RMDSZ újabb formát készül beiktatni az alapszabályzatba: a politikai bizalommegvonást. Megszűnik a Szövetségi Egyeztető Tanács, helyét a Kulturális Autonómia Tanács /KAT/ foglalja el. A KAT létrehozását eredetileg Székely István, a Magyar Kisebbség főszerkesztője javasolta. Székely tervezete szerint a kulturális tanács magában foglalta volna az RMDSZ ügyvezető elnökségének művelődési és oktatási főosztályait is, a szakmai szervezetek és az egyházak képviselőit is bevonta volna. Az Aradon előterjesztendő alapszabályt módosító tervezetben azonban a KAT gyakorlatilag azonos hatáskörrel rendelkezik, mint elődje, a SZET. A SZET és a KAT közötti különbség, hogy a különböző kulturális, tudományos, oktatási szervezetek, valamint az egyházak képviselői mellett a KAT-ban helyet kap 75 megyei vagy területi szervezetek által megválasztott képviselő. A tervezett módosítások szerint a jövőben „nem lehet RMDSZ-jelölt az a tag, aki más szervezet jelöltjeként az elmúlt négy évben RMDSZ-szel rivális politikai, civil szervezet színeiben indult a helyhatósági, illetve parlamenti választásokon”. Ugyancsak tiltják az RMDSZ-jelöltként való indulást a választásokon azon szövetségi színekben megválasztott tisztségviselőknek, akiktől az RMDSZ az elmúlt nyolc évben megvonta a politikai bizalmat. Toró T. Tibor képviselő, az RMDSZ belső ellenzékének vezéralakjaként számon tartott politikus élesen bírálta az alapszabály-tervezetet. /Farcádi Botond: Reform helyett szigor. = Krónika (Kolozsvár), febr. 27./

Az irodalmi lapok és folyóiratok mellett elsősorban az RMDSZ-párti napi- és hetilapokat támogatta a Communitas Alapítvány sajtószaktestülete. Idén 790 000 lejt osztottak ki. Egyetlen lej támogatást sem kapott a kritikus Erdélyi Napló és a Krónika. A Háromszék a Roma Szombat mellékletére 3000 lejes támogatást vehet át. 30 000 lejes támogatást kap a Verestóy Attila szenátor tulajdonában lévő Erdélyi Riport, ennek főszerkesztője, Szűcs László a pénzosztó bizottság tagjaként egy másik, általa szerkesztett lapra, a Várad folyóiratra is szerzett 12 000 lejt. A bizottság másik tagja, Ambrus Attila, a MÚRE elnöke és a Brassói Lapok főszerkesztője nemcsak saját újságának lobbizott 15 000 lejt, de a MÚRE lapjának is 10 000-et. A Tamás Sándor képviselő tulajdonában levő Székely Hírmondó 15 000 lejt kapott. Kelemen Hunor a tulajdonában levő Transindex hírportálnak 25 000 lejes támogatást szerzett, miközben más internetes újságok jó esetben alig pár ezer lejt kapnak az alapítványtól. A napilapok közül a szintén Verestóy tulajdonában levő Új Magyar Szó és a marosvásárhelyi Népújság kapott jelentősebb anyagi segítséget, a Communitas Alapítvány 15 000-15 000 lejjel támogatja mellékleteiket. Az alapítvány ebben az évben is támogatja az irodalmi, művelődési lapokat, a legnagyobb összegeket a Látó, a Helikon, a Korunk és a Székelyföld kapja 40 000-40 000 lej értékben, de 30 000 lej jutott az RMDSZ vezetőségéhez közel állók által szerkesztett Magyar Kisebbség folyóiratnak is. A gyermeklapok közül 15 000 lejt kapott a Napsugár, 10 000-et a Szivárvány, 5000 lejjel támogatják a Cimbora megjelenését. /Farkas Réka: Megfizetik az RMDSZ-hűséget (Kiosztották a Communitas sajtótámogatásait). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), máj. 9./

Megfelelő támogatás mellett a Babes–Bolyai Tudományegyetemen van jövőjük a különböző szakmákban jártas erdélyi fiataloknak a tudományos kutatások területén – hangzott el október 23-án Kolozsváron a Jakabffy Elemér Alapítvány székhelyén. A Korunk kulturális lap októberi, illetve a ME.DOK médiával, sajtótörténettel és kommunikációval foglalkozó kiadvány idei második számának bemutatója kapcsán a jelenlévők a fiatalok kutatási kultúrájáról vitatkoztak. Magyari Tivadar szociológus, a BBTE magyar tagozat-vezető rektor-helyettese elmondta: a huszonéves kutatói mezőny egyre inkább kezd megerősödni. Veres Valér szociológus, egyetemi adjunktus szerint megfelelő háttérintézményekre szükség van – ilyen a Kolozsvári Magyar Egyetemi Intézet, vagy a Jakabffy Elemér Alapítvány. Dóczy Örs, a Hungarológiai Doktori Iskola hallgatója kiemelte: Erdély több városában vannak sikeres műhelyek, de a legtöbb ilyen iroda a pályázatokon alapszik. Soós Anna, a Matematika és Informatika kar docense a fenti intézmények szerepét a tehetség és az utánpótlás támogatásában tekinti fontosnak. Kádár Magor, a Politika- Közigazgatás- és Kommunikációtudományi Kar oktatója Barabási László csíkszeredai származású professzor optimista gondolatát idézte: a nyugati országokba elvándorolt kutatók egy része visszajön, telve tapasztalatokkal, amelyeket itthon hasznosíthat. Szabó Zsolt egyetemi tanár, a Művelődés főszerkesztője a Kolozsvári Magyar Egyetemi Intézet esetében az önerő és a saját kezdeményezés szerepét hangsúlyozta. Jakab-Benke Nándor a legfőbb célok között az akkreditációt nevezte meg. A beszélgetésen jelen volt Székely István, a Magyar Kisebbség felelős szerkesztője is. /Ferencz Zsolt: Fiatal kutatók provokációja. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 25./

Tonk Márton egyetemi docens, az EMTE kolozsvári karának dékánja, az Európai Tanulmányok Tanszék vezetője tanulmányában bemutatta az EMTE helyzetét. Az EMTE feladatát összegző, 2000 áprilisi alapító nyilatkozatot képlékeny, átmeneti felsőoktatás-politikai kontextusban fogalmazták meg. Az EMTE akadémiai közösségének tagjai az egyetem misszióját újrafogalmazták 2005-ben: az EMTE a romániai magyarság önálló egyeteme, mely minőségi oktatásra és kutatásra, szakmaiságra, átlátható működésre, regionális igényeknek való megfelelésre, valamint a magyar kultúra értékeinek közvetítésére törekszik. Néhány jelentős lokális kezdeményezést az EMTE integrált, a különböző régiókban akadémiai-kutatási teljesítménnyel rendelkező szakmai műhelyek és az egyetem egymásra találtak. Romániában a magyar felsőoktatási intézmények közül az EMTE az egyetlen, melynek minden szakán kötelező az úgynevezett magyarságtudományi tantárgycsomag hallgatása. A Sapientia Alapítvány 2001-ben több szak akkreditációs folyamatát indította el, melynek eredményeként az intézmény és annak hét szakja elnyerte az ideiglenes működési engedélyt. Az egyetem 2002-ben újabb nyolc szak beindítását, a 2004/2005-ös tanévtől pedig tizenkilenc szak működését engedélyeztette. Jelenleg az intézmény képzési struktúrája a következő: Műszaki és Társadalomtudományi Kar, Gazdaságtudományi Kar (Csíkszereda): agrár- és élelmiszer-ipari gazdaság, könyvelés és gazdálkodási informatika, román–angol, szociológia, környezetmérnök, élelmiszer-ipari mérnök, kommunikáció–PR, környezetgazdaság szakok; Műszaki és Humántudományok Kar (Marosvásárhely): pedagógia, mechatronika, informatika, számítástechnika, automatizálás, kommunikáció–PR, kertészmérnöki szakok; Természettudományi és Művészeti Kar (Kolozsvár): környezetföldrajz, fotó-, filmművészet, média, európai tanulmányok szakok. Az EMTE felépítése a klasszikus egyetemi struktúrát követi (tanszékek, intézetek, karok), működését az egyetemi charta szabályozza. A szakok számának növekedésével az egyetemen jelentősen nőtt a hallgatói és oktatói létszám is. Míg induláskor az EMTE-re 371 diák nyert felvételt, addig a 2007/2008-as egyetemi évre beiratkozott hallgatók összlétszáma 2223. Az egyetem az első évben 73 oktatói állással rendelkezett, jelenleg pedig 296 állással. A 296 állást jelenleg 170 főállású, 82 társult, illetve 44 órabéres oktató tölti be. A kedvezőtlen demográfiai előrejelzések ellenére a felvételi vizsgákra való jelentkezés az EMTE esetében jónak tekinthető. Összességében tekintve minden évben túljelentkezés, néhány szak esetében többszörös túljelentkezés volt (pl. pedagógia, kommunikáció, könyvelés, média, szociológia, európai tanulmányok szakok). Az egyetemen a 2004/2005-ös tanévben végzett az első évfolyam, összesen hat szakon, a végzettek a Babes–Bolyai Tudományegyetemen és a Bukaresti Egyetemen államvizsgáztak, 98,85-százalékban sikerrel. Ettől az évtől a Bachelor szintű alapképzések sorra kerülnek a végleges akkreditáció stádiumába: heteken belül 6 szak végleges akkreditációját kezdeményezi az egyetem (agrárgazdaság, könyvelési informatika, román–angol, szociológia, pedagógia, informatika), 2008-ban újabb 6 szak esetében kerülhet sor az akkreditáció elnyerésére (közgazdaság, kommunikáció PR, mechatronika, számítástechnika, automatizálás, környezetföldrajz). A jelenlegi szakstruktúrából kiindulva az EMTE „legfiatalabb”, európai tanulmányok szakja 2011-ben nyerheti el a végleges akkreditációt. Három akkreditált szakkal már kezdeményezhető a teljes EMTE akkreditálása. A végleges akkreditáció megszerzésével összefüggésben lévő kihívás a többlépcsős oktatási rendszer bevezetése Romániában. A „rövid” alapképzésen alapuló szabályozások a Bologna-rendszerű mesterképzést (MA) az akkreditált egyetemek jogkörébe utalják. Ahhoz, hogy az EMTE továbbra is versenyképes lehessen, az akkreditáció gyors megszerzése fontos feltétel. Az egyetem középtávú fejlesztési stratégiájában az akkreditációt követő legfontosabb cél az MA-képzés (de ezzel egy időben a PhD-képzés) elindítása. /Tonk Márton: Merre tovább, Sapientia? = Krónika (Kolozsvár), nov. 2./ Az egyetemnek a közelmúltban a Magyar Kisebbség (Kolozsvár) szentelt tematikus számot (2006/1–2.). Jelen szöveg az ott közölt, Bakacsi Gyula–Dávid László–Hauer Melinda–Szilágyi Pál–Tonk Márton által jegyzett tanulmány felhasználásával készült.

Papp Z. Attila augusztus óta a Miniszterelnöki Hivatal /MeH/ székelyföldi származású felsőoktatási szakreferense, aki a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem csíkszeredai és marosvásárhelyi helyszínein fogja vizsgálja az egyetem akkreditálásához szükséges körülményeket. Hosszú távú együttműködési megállapodást írt alá Kolozsváron a Sapientia Egyetem a szlovákiai Selye János Egyetem képviselőivel. Papp Z. Attila a megállapodást biztató első lépésnek tartja. Az egésznek akkor van értelme, ha az intézmények közös pályázatokban vesznek részt. Az aktív együttműködéshez közös és rendszeres projektek tömkelege szükséges. Ha ez megvalósul, akkor lehet beszélni közös felsőoktatási térségről. Az intézményközi együttműködés még nem igazán honosodott meg. A magyar állam évente Sapientia működtetésére folyósított támogatásának összege még nem végleges. Egyrészt a magyar költségvetési törvényben egymilliárd forint szerepel a MeH fejezeti keretében. Másrészt nemrégiben született a döntés, hogy a Sapientia EMTE-t bevették a nemzeti jelentőségű intézmények körébe, és onnan garantáltan három vagy több évre évente kap még kétszázmillió forintot. Ezen kívül rendelkezésre állnak más pályázati források is – többek között a Szülőföld Alap. A Sapientia egyes vezetői nehezményezik, hogy a magyarországi finanszírozónak nincs átlátható stratégiája a Sapientia létéről. Papp Z. Attila kifejtette, a magyar kormányzat képviselői többször elmondták az egyetem vezetőinek, hogy a magyar költségvetésből a jelenlegi helyzetben is rendelkezésre fognak állni az egyetem mindennapi működéséhez szükséges források. Ez az összeg csökken. A finanszírozónak koncepciója van a támogatásra vonatkozóan. A jövő évtől áttérnek a normatív finanszírozásra, ami azt jelenti, hogy hallgatói létszám alapján fogják a finanszírozási összeget meghatározni. Az egyetem vezetőségével egyeztetve fogják eldönteni, melyik szakokon hány helyet támogat majd a magyar állam. A finanszírozási koncepció jelenleg készül, melyet az egyetem vezetésével egyeztetnek. A finanszírozó az újonnan felálló kuratóriumba delegálni szeretne tagokat, jelenleg nincs képviselőjük. Jó lenne, ha a kuratóriumban az úgynevezett munkaadói oldal és a közoktatási szféra képviselői is megjelennének. Készítenek egy koncepciót Budapesten, és Papp Z. Attila feltételezi, hogy az egyetem is elő fog állni egy koncepcióval. A két verzióból fog megszületni a végleges forma. Papp Z. Attila emlékeztetett, tavaly a Magyar Kisebbségben (2006/1–2) megjelent a vitaindítója erről. Jelenleg annyi változás történt, hogy a finanszírozó szakmai, akkreditálással kapcsolatos elvárásokat fogalmaz meg az egyetemmel szemben. /Gergely Edit: Finanszírozói vizit az EMTE-nél. = Új Magyar Szó (Bukarest), nov. 6./

Székelyföld modernizációjának kérdéskörében gerjesztett vitát Csutak István miniszteri tanácsos, vitaindítója nyomán többen is megfogalmazták véleményüket a kérdésben. E vélemények közül újabb vitákat generált a Ráduly Róbert Kálmán csíkszeredai polgármester által felvetett ötlet: egyesíteni kell a székely megyéket. Ráduly az Erdélyi Riport hetilap kérdéseire válaszolva fejtette ki véleményét, ezt ismertette a Hargita Népe. Ráduly Róbert Kálmán nem nevezné vitairatnak Csutak István felvetését. Szerinte az írás felületes, továbbá tévesek a kiindulópontként szolgáló premisszák, így aztán helytelenek a következtetések is. Csutak István „nem ismeri kellőképpen sem a Székelyföldet, sem a székelységet”. Ráduly megjegyezte, hogy az elmúlt években több komoly szakmai vitairat is született a Székelyföldről, ezek közül néhány a Magyar Kisebbség hasábjain látott napvilágot. Ráduly szerint „nincs három székely megye, sőt, egy sincs, csak három megye létezik, amely többé-kevésbé magában foglalja a Székelyföld területét, minden megyében egy-egy megyei tanáccsal". „A három megyei tanács, szándékosan nem használtam az önkormányzat szót, háromfelé húzott és fog húzni" – vélte Ráduly, aki szerint „ma is ők képezik a gyenge láncszemet, erre is jó megoldás lenne az egyesítés". Ráduly szerint a „Csapó, Birtalan, Garda, Antal vagy Ráduly típusú székely képviselők nemcsak Bukarestben voltak kellemetlenek, hanem az SZKT-üléseken is". /Az autonómia eszköz a megmaradáshoz. = Hargita Népe (Csíkszereda), febr. 19./

Sűrűsödnek a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) anyagi biztonságával kapcsolatos vészkiáltások. Sokan keveslik azt a pénzt, amelyet a magyar kormány évről évre az EMTE működtetésére és fejlesztésére fordít. Azt állítják, a jelenlegi magyar kormány megszegte az egyetemet 2000-ben alapító Orbán-kabinet ígéretét, hogy Magyarország évente kétmilliárd forintot utal majd át a költségek fedezésére, s hogy a Budapestről kapott összeg mára szinte a felére zsugorodott. Tibori Szabó Zoltán, a lap munkatársa, a Népszabadság tudósítója szerint az EMTE szórta a pénzt, megállapodásokat rúgott fel, a fejlesztésekről nem konzultált a finanszírozóval, más forrásokat nem vont be. Annak idején a sajtó ismertette, hogy az intézményt beindító programirodák mekkora összegeket emésztettek fel, gyakorlatilag számolatlanul. Nem derült ki, hogy az eltűnt pénzekből mennyi jutott magánzsebekbe, esetleg pártkasszába. Az egyetem a hazai állami felsőoktatáshoz képest csaknem dupla béreket fizetett, a közbeszerzési kötelezettségekről megfeledkezett, ötletszerű fejlesztésekbe bocsátkozott. A ténylegesen Sapientiának átutalt összegek a következők (millió forintban): 2000 – 1850,90; 2001 – 1895,50; 2002 – 1687,10; 2003 – 1837,05; 2004 – 1448,72; 2005 – 1746,59; 2006 – 1380,01; 2007 – 1278,79; 2008 (január-március) – 483,74. Eddig a magyar költségvetés összesen 13 608,40 millió Ft-tal finanszírozta az EMTÉ-t. Ennek az összegnek az 5,81 %-át a kolozsvári, 24,87 %-át a csíkszeredai, 26,93 %-át a marosvásárhelyi karok, 25,98 %-át pedig a nagyváradi Partium Keresztény Egyetem (PKE) kapta meg. Az összegből az egyetem rektori hivatala 7,05 százalékot, a Sapientia Alapítványi Iroda 3,38 %-ot, a Kutatási Programok Intézete pedig 4,87 %-nyit emésztett fel. Az EMTE működését többször átvilágították. A mindeddig bizalmasan kezelt jelentésekből kiderült, hogy az intézményben rengeteg visszaélés történt- az újságíró szerint. Az egyetem semmit nem tett annak érdekében, hogy a költségekhez az erdélyi magyar vállalkozói réteg hozzááruljon. Az egyházak sem járultak hozzá az általuk patronált egyetem finanszírozásához, de a magyar állam pénzén vásárolt és/vagy felújított ingatlanaikat is busás bérek ellenében adták ki az évek folyamán az egyetemnek, azaz szintén a magyar államnak. Nagyváradon az EMTE évi 5000 eurót fizetett bérként az egyházkerületi és egyetemi székházért, 4000 eurót az Arany János Kollégium régi szárnyáért, csaknem 15 ezer eurót a Mihai Viteazu utca 3. szám alatti ingatlanért. Kolozsvári a Déva utca 19. szám alatti ingatlanért a magyar állam havi 390 ezer forintnyi bért plusz üzemeltetési költséget fizet a református egyháznak. Tőkés László püspök, mint a PKE vezető testületének elnöke „irányítóként” havi 4000 új lejt inkasszált, Kató Béla kuratóriumi elnök pedig havi 450 ezer Ft-nyi bért vett fel. Éveken át tetemes „havi pénzek” kerültek olyan kuratóriumi tagok zsebébe, akik még az ülésekre sem jártak el. Misovicz Tibor a Magyar Kisebbség 2006. évi Sapientia-számában írta: „Az egyházaknak előbb-utóbb meg kell fogalmazniuk saját intézményeik és közösségeik szempontjából fontos igényeiket, cserében viszont éves finanszírozást vagy vagyoni támogatást kell nyújtaniuk. ” Az auditálók megállapították: a döntéshozatal rendszere kritikán aluli, hiányzik a döntésekért való felelősségvállalás, nincs stratégiai tervezés. Az egyetem az el nem költött összegeket letagadta, bankokban kamatoztatta, a román állam által visszatérített áfából, a finanszírozó beleegyezése nélkül ingatlanokat vásárolt stb. Az egyetemvezetést soha nem választották, mindig kinevezték, nem egy esetben rokoni alapon. Azokat, akik a hatályos törvények alkalmazását szorgalmazták, ellehetetlenítették. Példa erre a marosvásárhelyi kertészmérnöki tanszék vezetőjének, Ferencz Lászlónak az esete. Az egyetem több szakán kétes minőségű oktatás zajlik, vannak persze dicséretes kivételek is. /T. Sz. Z. : A Sapientia–EMTÉ-ről – a kíméletlen tények nyelvén. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 3./

Lugos és az egész romániai magyarság egyik kiváló személyiségére, volt parlamenti képviselőjére, közösségszervezőjére emlékeztek meg május 17-én Lugoson. A mi Willerünk című szimpóziumnak az is apropója volt, hogy az 1884. május 22-én Kecskeméten született Willer József jogász-zenész száz éve telepedett le Lugoson, ahol hat évtizedet munkálkodott a város és a kisebbségi kultúra érdekében, védelmében. A rendezvényt felhasználták szellemi hagyatékának széleskörű ismertetésére – hangsúlyozta Bakk Miklós politológus. Megkoszorúzták Willer József sírját a lugosi római-katolikus temetőben (1972-ben hunyt el), majd temesvári és müncheni zeneszakértők méltatták zeneszerzői munkásságát, este hangversenyt tartottak a római katolikus templomban műveiből. Willer József többek között a Lugosi Magyar Dal- és Zeneegyesület karnagya, a Magyar Kisebbség című folyóirat egyik alapítója volt, de Brassóban és Bukarestben is létrehozott dalárdát, a két világháború között parlamenti képviselőként, az Országos Magyar Párt bukaresti irodájának vezetőjeként az egész romániai magyarságot szolgálta. Bárdi Nándor budapesti történész szerint példát mutathat a 21. század politikusainak abban, hogy a képviselőnek nem szabad elszakadni attól a közegtől, amelyből kikerült. Politikai hitvallása az volt, hogy a nemzetszeretetet ne más nemzetek kárára gyakorolja, és hogy mindent tapintatosan, de céltudatosan kell megmondani a többségi hatalom képviselőinek – fejtette ki Bárdi. Szekernyés János temesvári művelődéstörténész Willernek a kisebbségi kultúra védelmében és szolgálatában kifejtett tevékenységéről tartott előadást, Udvardy László ny. építészmérnök hely- és zenetörténész, Willer egykori tanítványa Lugos zenei életére gyakorolt hatásáról beszélt. A magyar zeneszerzők sorában Willer Józsefet együtt lehet emlegetni Arató Andorral, Konrád Pállal, vagy a szintén lugosi Kurtág Györggyel; kapcsolatban állt George Enescuval és Bartók Bélával. /Pataky Lehel Zsolt: Willer Józsefre emlékeztek Lugoson. = Nyugati Jelen (Arad), máj. 19./

A pártállami diktatúra titoktalanításáról címmel jelent meg a Magyar Kisebbség idei, összevont 1–2. száma. A Dej- és Ceausescu-diktatúra ökléről, a rettegett Szekuritátéról volt szó. A folyóiratban az ügynökkérdésről is szó esik (Könczei Csilla: Civil a pályán, Dávid Gyula: Ami a félelmen túl van, Demeter M. Attila: Megérthetjük-e a diktatúrát az ügynökkérdés révén?). A folyóirat számtalan dokumentumot közölt a rettegett román titkosszolgálat véres történetéről, szervezeti felépítéséről. Olvasható például a Román Állambiztonság kifejezési szótára című lexikonszerű összeállítás. A Háromszék Dennis Deletant A Szekuritáté és a rendőrállam Romániában (1948–1989) című tanulmányából közölt részletet. /A terror kezdetei és dühöngése. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), júl. 3./

A Magyar Kisebbség idei 1–2-es számából (A pártállami diktatúra titoktalanításáról címmel jelent meg) közöl a lap újabb részleteket, ebben az ellentmondásos Petru Groza román miniszterelnök 1947-es magyarországi, budapesti látogatásáról volt szó. Az osztálytalálkozóra induló Grozát a kommunisták rövid pórázon tartották, megszabták neki, hogy miről beszélhet magyar partnereivel, és miről nem. Elkísérte útjára a Dej bizalmi emberének számító, jó KGB-s kapcsolatokkal rendelkező Emil Bodnaras is, aki végig jelen volt tárgyalásai során, és az útról részletes jelentést készített, amelyet a román kommunista párt vezetője, Gheorghe Gheorghiu-Dej kapott meg, és a szovjet elvtársak. A Háromszék Olti Ágoston tanulmányának /Osztálytalálkozó jeles meghívottakkal (Petru Groza 1947-es budapesti látogatása)/ részleteit közölte. A második világháború utáni vesztes státusába kellett a két országnak vitás kérdéseit megoldania. Magyarország – Romániával ellentétben, amelynek a két világháború közötti kapcsolatrendszert felhasználva sikerült rendeznie kapcsolatait a szomszéd államokkal ― nem tudta legyőzni szomszédai bizalmatlanságát. Erről számol be Rákosi Mátyás a Molotov szovjet külügyminiszterrel 1947. május 7-én folytatott moszkvai megbeszélésen: ,,Mind a mai napig nem sikerült jó és szilárd helyzetet teremtenünk a Duna-medencében. Jugoszlávia nem támogathat bennünket, mivel bármely, felénk irányuló lépését Csehszlovákia úgy értelmezné, mint Csehszlovákia elleni lépést. Ily módon zsákutcába kerültünk. P. Groza román miniszterelnök közelgő magyarországi látogatása, amelynek célja ― állítólag ― a román és a magyar kultúra hetére tervezett rendezvények megbeszélése, nem más, mint Tildy kacérkodása a románokkal. "A találkozó időpontja fontos volt a magyar kormány számára, a kormány napirendjén (1947. május 1.) éppen a csehszlovákiai magyarok áttelepítése szerepelt. A csehek ― Groza beszámolója szerint ― a látogatás előtt jegyzéket küldtek, amelyben kifejtették, hogy ,,szilárdan tartják magukat az álláspontjukhoz, vagyis hogy »kizavarni minden magyart Csehszlovákiából«. A román delegáció budapesti tárgyalásai során nem érintette a magyar―cseh kapcsolatokat. Groza az Ivan Zaharovics Szuszajkov tábornokkal, a SZEB romániai elnökhelyettesével 1947. május 7-én folytatott megbeszélésen kifejtette látogatása célját: elérni, hogy a magyarok önként elismerjék az erdélyi kérdés végleges lezárását (a békeszerződés keretei között). A román―magyar vámunió és a határok légiesítése tekintetében Groza rokonszenves nyilatkozatai ellenére a román békeelőkészítés anyagai között egyetlen olyan ellaborátum sem található, amely a vámunió vagy bármely regionális együttműködés tervét fontolóra vette volna. A Román Kommunista Párt az utazást megelőzően megtiltotta Grozának, hogy a témáról tárgyaljon. Groza ellentmondásos magyarságpolitikája és egyáltalán ellentmondásos személyisége még nincs részletekbe menően feltárva, de a román kormány külpolitikájáról megállapítható, hogy a látványos gesztusok ellenére (Groza-látogatás, Dinnyés Lajos miniszterelnök bukaresti útja) a román pártvezetés bizalmatlansága továbbra is fennmaradt az esetleges magyar revíziós követelések miatt, és ezért szomszédjától teljesen elzárkózott. A román kommunista vezetés a két ország barátsága előfeltételének tekintette, hogy a hivatalos Magyarország szüntesse meg érdeklődését az erdélyi magyarság iránt. /Bogdán László: Groza és elvtársai. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), júl. 10./

Két, a magyar közösséggel foglalkozó, kisebbségpolitikai folyóirat bemutatóját tartották október 7-én Sepsiszentgyörgyön. A Kolozsváron szerkesztett Magyar Kisebbség című lapról Györgyjakab Izabella, míg a Budapesten megjelenő Pro Minoritate kiadványról Kósa András László főszerkesztő beszélt. A rendezvény házigazdájaként Hadnagy Miklós, a Magyar Köztársaság Kulturális Koordinációs Központjának vezetője beszélgetett a szerkesztőkkel kevés érdeklődő jelenlétében. Mindkét kiadvány konzervatív szemléletű, időszakosan jelenik meg, a rövidebb írásokat közlő Pro Minoritate ezer példányban, a vaskosabb Magyar Kisebbség pedig négyszázban. Utóbbi mindenik lapszáma olvasható az interneten, előbbi csak részlegesen, a nyomtatott példányokat leginkább könyvtárban lehet beszerezni. /(mózes): Kisebbségpolitikai lapok bemutatkozója. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 8./

Napjainkban a közösségi összetartozás alkalmait a különböző klubok igyekeznek megteremteni. Sepsiszentgyörgyön például a városi művelődési ház pincehelyiségében a hét különböző napjain különböző klubok tagjai találkoznak, a Huszárik filmklub, a Holló Ernő Sajtópince, a Terefereklub és a Dzsesszklub. Ambrus Attila, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének elnöke mondta, hogy az országban a Holló Ernő Sajtópince az egyetlen, folyamatosan működő magyar sajtóklub. Az évek során számos szerkesztőség munkatársai fordultak meg itt; Kolozsvárról például öt szerkesztőséget láttak vendégül (Szabadság, Krónika, Művelődés, Korunk, Magyar Kisebbség), Csíkszeredából és Székelyudvarhelyről kettőt-kettőt (Hargita Népe, Csíki Hírlap, illetve Udvarhelyi Híradó és Polgári Élet). Kézdivásárhelyről már többször a sajtóklub vendége volt a Székely Hírmondó, és az új évadot ismét egy kézdivásárhelyi szerkesztőség meghívásával kezdik: február 4-én a tavaly új sorozatával induló, 105 éves Székely Újság a vendégük. A következő héten a könyve megjelenése előtt álló színművész, László Károly, majd a három sepsiszentgyörgyi rádióból a Sepsi Rádió, végül a Brassói Lapok szerkesztősége lesz a vendégük. /Matekovics János: Újra találkozunk! (Pinceklub Sepsiszentgyörgyön). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), febr. 4./

Megint átvernek minket a románok?
Az új Boc-kormány programjában szerepel a nemzeti kisebbségek jogállását szabályozó törvény elfogadása. Ezzel megkezdődik a kisebbségi törvénnyel való „fenyegetés” történetének harmadik felvonása. Hogy most lesz-e végkifejlet, vagy megint csak a politikai üzletek és játékok vesztese lesz-e az erdélyi magyarság, az 2010-ben várhatóan kiderül.
Első felvonás
A kisebbségi törvény elfogadásának ötlete nem új keletű Romániában. Először a kilencvenes évek elején került be a köztudatba a szakzsargon, amikor Románia az Európa Tanácsba való belépésekor egy ilyen törvénnyel reprezentálta volna a kisebbségi kérdés megoldását. A tervezet elfogadása eltolódott, majd a csatlakozás után – nagy meglepetésre? – elfelejtődött.
Második felvonás
Az európai uniós csatlakozás hajnalán, a 2004-es választásokat követően az RMDSZ, illetve Markó Béla ismét felvetette a kisebbségi törvény elfogadásának ötletét. Ezt az autonómia tanácsok által követelt, uniós csatlakozás előtt megvalósulandó területi autonómia alternatívájaként jelenítette meg az RMDSZ. Az elképzelés 2005 tavaszára öltött testet, és vált az RMDSZ hivatalos dokumentumává. (Maga mögött hagyva ezzel a székelyföldi fejlesztési régió elképzelésének tervét.)
Egy kiegyensúlyozott kép kialakításához érdemes elolvasni a 2005-ös törvénytervezettel kapcsolatban megfogalmazott fenntartásokat is! Amennyiben bővebb elemzést szeretne olvasni, ajánljuk figyelmébe Márton János és Orbán Balázs: Elemzés a 2005-ös kisebbségi törvénytervezetről című, a Magyar Kisebbség 2005/1-2. számában megjelent írást.
A törvény uniós csatlakozás előtti elfogadására az Európai Parlament két jelentésében is felszólította a román kormányt. Azonban a román törvényhozás ezt „kifinomult módon” halasztotta el először a csatlakozás utánra, majd megismétlődött az Európa Tanács esetében történt forgatókönyv... A törvénytervezet elfelejtődött.
Harmadik felvonás
Markó Béla RMDSZ-elnök a decemberi kormányalakítás után ismét elővette a kisebbségi törvénytervezet lehetőségét az elfelejtett irodafiókból. Január elején arról beszélt, hogy még idén szeretnék elfogadtatni a kisebbségek jogállására vonatkozó törvénytervezetet, hiszen – fogalmazott Markó – egy új kormány első időszakában könnyebb érvényesíteni bizonyos megoldásokat, és ebben a román törvényhozásban ülő kisebbségi szervezetek képviselete is támogatni fogja az RMDSZ-t. Nem ugyanezt gondolta 2004-ben? Akkor nem vitte sikerre elképzelését.
Tagadhatatlan tény, hogy az erdélyi magyarságnak és Románia egyéb kisebbségeinek szüksége van egy átfogó, kisebbségi jogokat rendező törvényre. Mindenképpen jó megoldás, hogy az elképzelés nemcsak a magyar közösségre koncentrál, ezzel egyfelől csökkenti az az ellen való román uszítás lehetőségét, másfelől pedig könnyebb támogatókat és partnereket találni hozzá a többi nemzeti közösség sorai közül. Ugyanakkor egy ilyen törvénynek már a kilencvenes évek folyamán meg kellett volna születnie. Nem beszélve arról, hogy az első két felvonás felidézése után sokan – joggal – veszíthetik el a törvény, illetve az RMDSZ és Markó Béla iránti lelkesedésüket.
Az eddigi törvénytervezetekkel szemben megfogalmazódott kritikák alapján joggal vonhatjuk le a következtetést: egy politikai győzelem érdekében kapkodásban, átgondolás, valódi tartalom és hatásvizsgálat nélkül elfogadott törvény talán még árthat is a nemzeti közösségeknek. De persze az sem lenne szerencsés, ha az elhúzódó tárgyalási folyamat során a román fél ismét megváltoztatná a tervezet lényegi elemeit, megfosztva ezzel a kisebbségeket a problémák valódi megoldásától. Ha a törvény valódi jogok helyett csak a kirakatba készül, akkor jobb, ha meg sem születik. Elnézve a román nemzeti érdekérvényesítés sikereit európai szinten, egy ilyen felemás törvény elfogadása után, már senki nem hinné el Európában, hogy a magyarokat a gyakorlatban valóban diszkriminálják szülőföldjükön.
Ahhoz, hogy az első vázolt szcenárió mégis sikeres lehessen, széles konzultációt kell elindítani, amelybe a politikai döntéshozók mellett a szakmai oldalt, és a kisebbségi érdekképviseletek szintjét is bevonják. Továbbá szükség van egy nagyon határozott, politikai kompromisszumoktól mentes RMDSZ-kiállásra is. Hiszen, ahogy Markó mondja, az ördög a részletekben lakik.
Törvénytervezet vs. autonómia?
„Az erdélyi magyar közösségünknek, fennmaradása érdekében tényleges személyi elvű autonómiára, Székelyföldnek pedig területi autonómiára van szüksége.” /Memorandum/
A Székely Nemzeti Tanács a törvénytervezet kapcsánkiadott egy memorandumot, amely az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsot, a Magyar Polgári Pártot, a Magyar Ifjúsági Tanácsot, és az Erdélyi Magyar Ifjak szervezetét sürgeti, hogy ismét erősítsék meg a 2005-ben kiadott – autonómia-párti – közös nyilatkozatukat, továbbá foglaljanak állást a kisebbségek jogállásáról szólótörvénytervezet elfogadása ellen.
A SZNT új memoranduma kapcsán – a kisebbségi törvény és az autonómia viszonyáról – megállapítható, hogy az előbbi semmiképpen nem tekinthető a székelyföldi területi autonómia alternatívájának, ebben jogos a SZNT felvetése. Tagadhatatlan, hogy a törvény létezése a székelyföldi magyarság javát is szolgálná, de nem egy lehetséges területi autonómiával megegyező mértékben. A területi autonómia azonban egy csapásra soha nem fog megvalósulni Romániában.
Ez a látszólagos ellentét azonban nem kéne azt jelentse, hogy a magyar közösség ismét részekre szakad, és egymás ellen buzdítja a másikat. Szomorú ismételten szembesülni azzal, hogy a magyarság maga nyújt lehetőséget a román politikának arra, hogy kijátszható legyen egymás ellenében, ezzel pedig veszélyezteti mind a kisebbségi törvénytervezet, mind pedig az autonómia megvalósulásának lépéseit.
Holló. Forrás: kitekinto.hu

Lejárt a nyolc szűk esztendő – Szőcs Géza számára az egész magyar kultúra fontos
Szőcs Géza kolozsvári költő, az Orbán-kormány kultúráért felelős államtitkáraként vett részt Csíkszeredában a hatodik Filmdok fesztivál díjkiosztó ünnepségén. A díszvendéggel székelyföldi látogatása alkalmából a napi politikáról, erdélyi kapcsolatairól, a magyar össznemzeti kultúra jövőjéről és kilátásairól beszélgettünk.
A filmdok fesztivált eddig csak távolról követtem, soha nem volt alkalmam személyesen is jelen lenni az eseményen. Ettől függetlenül felfigyeltem rá és sajnálattal vettem tudomásul, hogy egy adott pillanatban úgy tűnt, magyar állami támogatás híján a rendezvény kimúlik. Az új kormány hivatalba lépésével örömmel tapasztaltam, hogy van remény és lehetőség a filmdok feltámasztására. Megtettük a megfelelő lépéseket, és azért is jöttem örömmel az eredményhirdetésre: kicsit úgy érzem, a fesztivál a mi gyermekünk is, vagyis az új kulturális minisztérium államtitkárságáé.
Mennyire érte meglepetésként, amikor felkérték a miniszteri ranggal bíró, kultúráért felelős államtitkári poszt betöltésére?
Többször elmondtam már: meglepetés volt és mégsem. Eredetileg egy elméleti koncepció kidolgozása lett volna a feladatom. Pontosabban az, hogy miként lehetne helyrehozni azt a tudatrombolást, amelyet az elmúlt évek, évtizedek okoztak a magyar lelkületben. Miután ezt a felkérést elfogadtam és igyekeztem eleget tenni a kihívásnak, beleástam magam a kulturális intézményrendszer valóságába. Bevallom, elrettentő kép tárult elém. Amikor felkértek a szakterület irányítására, fenyegető hangokat hallottam magamban: ebbe csak belebukni lehet, ne vállald el. Közben annyi bizalmat éreztem és annyira megtisztelő volt a felkérés, hogy csak igent mondhattam. Pedig jó ideje eldöntöttem már, hogy nem fogok visszatérni a politikába: sem a parlamentbe, sem a végrehajtó hatalomba.
Valószínűleg sok támadás éri kolozsvári származása miatt, ugyanakkor az erdélyiek minden bizonnyal több odafigyelésre számíthatnak az anyaország részéről.
Örömmel hallok az erdélyiek bizalmáról, de el kell mondanom, hogy sok fanyalgást, sőt egyenesen rosszindulatú nyilatkozatokat is láttam ebből az irányból kinevezésem óta. Ennek dacára csak azt ígérhetem, amit az én helyzetemben bárki más ígérne: a határon túli magyarság a legjobbra és maximális támogatásunkra számíthat. Egységesen fogjuk kezelni a magyar kultúrát: a továbbiakban elképzelhetetlen a diszkrimináció és a hátrányos helyzet tudatos kialakítása vagy fenntartása. Nem egy tízmilliós, hanem egy tizenvalahány milliós közösség kultúrájáról, értékeiről, feladatairól, intézményi működéséről lesz szó. Ezt könnyű kijelenteni, de megvalósítani a legjobb szándék ellenére is nehéz.
Megnevezne néhány akadályt?
Most hívott fel valaki a frankfurti könyvvásárról: kiderült, a magyarországi könyvterjesztők cinizmusa folytán, a határon túli kiadók nem jutottak felülethez. Kérdem én: milyen más lehetősége van az erdélyi, a felvidéki vagy a délvidéki magyar kiadónak bemutatkozni a nemzetközi porondon? Nemrég néhány kiadó értesítést kapott: ha vannak Frankfurtban kiállítandó kötetei, néhány napon belül elküldhetik. Ezt tekintsük naiv és komolytalan ügykezelésnek. A Magyarország határain kívüli magyar kiadók átgondolt és előkészített bemutatása megoldatlan, bár én személyesen minden magyar műhely helyzetbe hozását támogatom, ez a saját felelősségem is. Azzal a kínálattal kellene megjelennünk, amit a közel tizenötmilliós lehetőségünk határoz meg. Más ügyek vonhatták el a figyelmünket, nem foglalkoztunk kellőképpen a vásárral, mert azt hittük, minden megy a maga jól bejáratott útján. Tévedtünk.
Beszéljünk a magyarországi sajtótámogatásról is: az elmúlt években a hazai ellenzéki, vagy ellenzékibb média teljesen kikerült az RMDSZ pénzosztásából. Lesz-e változás?
Helyzetem eleve nehéz, mert elfogultnak és ellenzékinek számítok, pontosabban RMDSZ-ellenesnek állítanak be. Időnként feltételezett vendettáimról röppennek fel teóriák, és sorolhatnám. Éppen ezért óvatosan közelítem meg a kérdést. Véleményem már sok évvel ezelőtt megfogalmaztam egy tanulmányban, amely a Magyar Kisebbség című folyóiratban jelent meg, Az RMDSZ faszarizmusa címmel. Már akkor jeleztem, hatalmas koncepcionális gondok vannak a kisebbségi területekre eljuttatott pénzek elszámolásával kapcsolatban. Konkrétan: ki és milyen elvek alapján osztja el a magyar adófizetők pénzét? Miután a világon semmi nem homogén, az erdélyi magyar közösség preferenciái sem írhatóak le homogén képletekben. Tömbmagyarságtól és szórványtól függetlenül nem lehet minden elvárásnak eleget tenni. Kétségtelen viszont, hogy valamiféle monopóliumot kiépíteni és megőrizni még eredményessége esetén is reménytelen dolog. Akinek jól megy, az a pénzcsapnál tolong, aki meg nem fér oda, az rosszul jár: így még az a hatásfok sem érhető el, amit a rendszer működtetői feltételeznek. Végtelenül differenciáltan, nagy odafigyeléssel és felelősségtudattal kell megtalálni a valóban támogatandó kulturális célokat. Ezeket a szándékokat nem írhatja felül a napi politika, nem válhatnak annak játékszerévé.
És a sajtó?
Nyilván a sajtó is a kultúra része, de egy napilap önmagában nem kulturális termék, csak hordozója annak. Ebben a dologban nem én vagyok a kompetens, hanem a Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes által irányított struktúra, amit jelenleg Répás Zsuzsa államtitkár vezet. Az általános vélemény az, hogy véget kell vetni mindenféle hegemóniának. Nyilvánvalóan van átjárás és konzultáció a tárcák között, ez nem is lehet másként. Megkockáztatom azt az állítást, hogy az erdélyi magyar sajtóra jobb napok várnak a nyolc szűk esztendő lejártával. Bár az ország anyagi-pénzügyi helyzete olyan amilyen, biztos, hogy a meglévő forrásokból az erdélyi magyar média teljes palettájának részesülnie kell.
Sokszínűbb lett az erdélyi magyar politika: kivel és milyen szinten tartja a kapcsolatot?
Örök életemben pártellenes voltam. Az átkosban is inkább elszenvedtem a párton kívüliség hátrányait, de nem léptem be. Annak idején az RMDSZ-nek is azért lettem tagja, mert vezetővé választottak, és ezzel automatikusan együtt járt a tagság. De – ideértve a Fideszt is – soha semmilyen más pártnak nem voltam tagja. Meggyőződésem, hogy a világ egyetlen országa, ahol a pártok a maguk valós és kívánatos fontossága szerint vannak jelen a társadalom életében, az Svájc. Rendkívül károsnak tartom, hogy barátságokat, sőt családi viszonyokat mérgez meg a pártpreferencia. Igyekszem emberi kapcsolataimat függetleníteni attól, hogy ki milyen színekben nyilvánul meg a közéletben. Az RMDSZ-szel például nincsenek intézményes kapcsolataim, de jó kapcsolatban állok néhány vezető képviselőjükkel, ugyanakkor vannak barátaim az MPP-ben és Tőkés Lászlóval az élen az EMNT-ben is. Ennek továbbra is így kell maradnia, mert a politikai zászlók cserélődnek, de a barátságok megmaradnak.
Kultúráért felelős államtitkárként globálisan tekint Erdélyre, vagy vannak kedvencei, például színház, vagy bármi más?
Alig van olyan terület, ami – ha szóba kerülne – ne lenne rendkívüli fontosságú. Kiemelt helyet érdemel a műemlékvédelem, a színház, az irodalom, a zene, a film, a sajtó. Szinte komolytalannak tűnik, hogy minden nagyon fontos, de valóban az: ez az értékvilág, amelyen belül az erdélyi magyar meg tudja élni, és kifejezésre tudja juttatni hovatartozását.
Jakab Lőrinc, Erdély.ma

Gondolatok és szempontok a kettős állampolgárságról és választói jogról
A kettős állampolgárságról és a szavazati jogról szerveztek panelbeszélgetést kedden délután a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen (EMTE) az intézmény Természettudományi és Művészeti Karának nyílt napja keretében. Horváth István szociológus, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) docense, a Kolozsvári Kisebbségkutató Intézet igazgatója, Székely István politológus, a Magyar Kisebbség főszerkesztője és Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) ügyvezető elnöke folytatott szakmai és politikai érvekkel tűzdelt vitát, amelyet Bodó Barna politológus, a Sapientia EMTE docense moderált. A kerekasztalnak kiemelt aktualitást kínált az értelmezésekkel és szempontokkal terebélyesedő kérdés, amelynek lényege, hogy milyen összefüggés állítható fel az egyszerűsített honosítási eljárás által megszerezhető magyar állampolgárság és a szavazati jog között, milyen típusú választói rendszernek kell kiépülnie ahhoz, hogy a határon túliak is leadhassák szavazataikat, milyen következményekkel jár majd a magyar politikai térben a szavazóbázis kiszélesedése a határokon túlra, és így tovább.
Vitaindítóként Bodó Barna Rainer Bauböcknek az állampolgárság és a választói jog kapcsán négy pontban megfogalmazott megközelítését összegezte: a republikánus elv értelmében ugyanis, szavazati joggal csak az adott ország területén élő állampolgárok rendelkeznek. Az etnikai alapon álló nacionalisták ellenben kiterjesztenék a választói jogot mindazokra, akik magukat az adott nemzetiséghez tartozónak vallják. A harmadik csoportba a liberálisok tartoznak, akik úgy vélik, az állam területén élő valamennyi polgárnak meg kell adni a választójogot, állampolgárságától függetlenül. Az úgynevezett alternatív liberálisok szavazati jogot adnának nemcsak az ország területén, hanem a külföldön élőknek is, olyan esetekben, amikor őket érintő lényeges döntéseket kell voksukkal eldönteni. A panel résztvevői számára megfogalmazott kérdéscsomagban Bodó Barna felvetette: az állampolgárságot szerzett határon túli magyar polgárokra kiterjesztett szavazati jog miképpen befolyásolja az államokkal szembeni lojalitást? Továbbá, mennyire jelenthet dilemmát az egy ember–egy szavazat elvének kibővítése az egy ember–két szavazatra? Hogyan értékelhetők azok a szempontok, amelyek értelmében a választói jog gyakorlása az adófizetéshez kötött, illetve mit jelent általában az, ha állampolgárság és etnikum, államhatárok és kulturális határok nem esnek egybe.
A szavazati jog kiterjesztésével bővül az elvárások rendszere is
Horváth István szociológus kiemelte: az állampolgárság lehetőséget kínál bizonyos rendszerekhez való hozzáféréshez, előfeltételét képezi bizonyos jogkörök gyakorlásának, ezek azonban jellemző módon nem következnek automatikusan az állampolgárság birtoklásából. Hangsúlyos erkölcsi kérdésként felvetette: joga lehet-e polgároknak úgy dönteni, hogy annak hatásait, következményeit nem ők viselik el, példaként említve a legutóbbi romániai államelnöki választásokat, amikor a mérleg nyelvét a külföldön élők szavazatai billentették le. Kérdés, hogy miként csapódik le majd hosszútávon nemzetpolitikai szempontból, milyen törésvonalakat eredményez majd ez az erkölcsi dilemma – vetette fel Horváth István. Mint elmondta, állampolgárság és élethelyzet között sok esetben jelentős eltérések vannak, így kompromisszumos megoldásoknak kell születniük. A szociológus úgy vélte, fennáll a veszélye egyébként annak is, hogy a szavazati joggal járó elvárások rendszere zűrzavart okoz majd a társadalmi, közpolitikai valóság helyes megítélésének tekintetében: példaként említett olyan felméréseket, amelyek kimutatták, hogy a romániai magyar nők eleve kevésbé ismerik az érvényben levő szociális támogatási rendszereket, mint a román hölgyek, tehát kisebb mértékben használják azokat a jogokat, amelyekhez hozzájárulnak, és amelyek hozzáférhetőek lennének számukra.
– A lojalitás kérdése adott esetben az állampolgárság megszerzése, nem a szavazati jog kapcsán merülhet fel – értékelte Székely István politológus. A Horváth István által felvetett morális dilemmát illetően kiemelte: ennek vetületei abban az esetben válnak érdekessé, ha áttételeket teremtenek a politikai rendszerbe, és egy adott politikai magatartást indukálnak. A szavazati jog fogalmát le kell választani az állampolgárságról: noha politikusi nyilatkozatok egyféle magyar állampolgárság létét emelik ki, ebből nem következik magától értetődően a választójog, amellyel mindenki egyformán tudna élni – hangsúlyozta a politológus.
A távszavazás kidolgozása híján csorbulhat a szavazat-maximalizálási törekvés
Az egyes állampolgárságokhoz mérten különböző típusú választójogok és ezek szabályozásai léteznek, a választási törvény megalkotása pedig egyértelműen politikai döntést feltételez – magyarázta. Mint elmondta, több európai ország, így Nagy-Britannia, Írország, Olaszország, Spanyolország, Portugália, Szlovénia, Szlovákia, Románia, Horvátország és Lengyelország egyaránt biztosítják a határaikon kívül élőknek a szavazati jogot, amely nyilván megadható a honosított magyar állampolgároknak is. Az alapvető kérdés ellenben az, hogy milyen formában tudnak majd a polgárok ezzel élni. Hozzátette egyébként, hogy Svédország az egyetlen európai állam, amely adófizetéshez köti a szavazati jog megadását. Gyors számítást követően a politológus összegezte: a jelenleg érvényben levő választási rendszerek eljárásaival a szavazat-maximalizáló megfontolás szempontjából politikai értelemben nem nyereséges a szavazati jog kiterjesztése: számításai szerint egy olyan választási kampányban, ahol az ellenzék morális kérdéseket vet fel, a szavazati jog kiterjesztése által összesített 80–100 000 szavazat mindössze ellensúlyozza majd mindazokat a voksokat, amelyeket azért vesztett el a kormánypárt, mert választójogot adott a honosított polgároknak. Ilyenképpen, a megoldás a távszavazási (elektronikus úton, levélben történő) választási eljárás kidolgozása volna – vélekedett. A politikai képviselet tekintetében alapvető kérdésként merül fel, hogy külön mandátumokat különítenek-e el a határon túli magyarok számára, vagy pedig az országos listák jelöltjeire szavaznak-e majd – emelte ki.
Egy ember–két szavazat a kisebbségi sors hátrányainak ellensúlyozására
Toró T. Tibor, az EMNT ügyvezető elnöke hangsúlyozta: a kérdés immár nem az, hogy ki választhat, hanem az, hogy ki jelöli majd a politikai képviseletre szánt személyeket, illetve hogyan lehet majd a választójoggal gyakorlatilag élni. Mint kiemelte, a kettős állampolgársággal rendelkezőknek lehet kettős állami lojalitása, ha pedig ellentmondás adódna köztük, azt valamilyen módon fel kell oldani. Úgy vélte, a szavazati jog esetében lakcímkártya híján is hűséget tanúsíthatunk a nemzetet megjelenítő állammal szemben, ez a jog pedig nem összeférhetetlen például a román állammal szembeni lojalitással. Ennek mértéke a maga során az identitásunk megőrzéséhez biztosított jogok függvényében változik. A politikus szerint az egy ember – két szavazat eljárás nem dilemma, hanem a kisebbségi sors tényének és az abból eredő hátrányoknak kompenzációja, erkölcsi ellensúlyozása.
Az adófizetés és a választási jog kapcsán Toró T. Tibor kiemelte: a kettő összekapcsolásának abban az esetben volna értelme, ha a választások az adózásról szólnának, és azért küldenénk a képviselőket a parlamentbe, hogy az adótörvényekről döntsenek. A magyar parlamentben pedig, akárcsak Bukarestben, igenis születnek a romániai magyarság életét is befolyásoló döntések – hangsúlyozta a politikus. Elismerte, hogy az új magyar alaptörvény elodázza a szavazati jog rendezését a sarkalatos törvénnyel, megfogalmazásában ugyanis a jogkör lakóhelyhez és egyéb feltételekhez köthető, ellenben hangsúlyozta: a kérdés az, hogy mennyire gondoljuk komolyan Orbán Viktor magyar miniszterelnök határokon átnyúló, nemzetegyesítési programját: ugyanis amennyiben ez mélyértelmű és sokrétű, akkor a nemzet polgárságához rendelt jogosítványok is erőteljesek lesznek – jelentette ki.
A nem kizárólagosan etnikai alapú szavazás fejlesztheti a politikai kultúrát
Az EMNT ügyvezető elnöke úgy vélte: csaknem bizonyos, hogy a jelenlegi vegyes választási rendszer úgy alakul majd át, hogy a kétszáz parlamenti mandátumot birtoklók fele egyéni választókerületek által megválasztott személy, a másik fele pedig a pártok listáiról kerül be. Az eddig létezett megyei listákat valószínűleg megszüntetik, és valamennyi párt számára egy országos listát hoznak majd létre, ahonnan szintén választandó majd egy jelölt. Egy teljeskörű rendszerben a határon túli magyarok az egyéni választókerületek jelöltjére és a pártlistára egyaránt szavazhatnának. Mint mondta, logikusnak tűnik, hogy Magyarországon jogosult, bejegyzett jogi személy jelölhet a politikai képviseletre, tehát magyar pártok, akik vélhetőleg megállapodást köthetnek határon túli magyar szervezetekkel. A politikus úgy vélte, a 2014-es választásokig feltételezhetően mintegy 200–400 ezer határon túli személy igényli majd a magyar állampolgárságot, a népsűrűség mértékének függvényében pedig egyéni választókerületeket kell majd létrehozni Erdélyben, a Vajdaságban, stb. A szervezési kérdéseket pedig a magyar jogalkotónak megfelelően rendeznie kell, így a távszavazási eljárásokat is, amelyeket a technika mai fejlettsége lehetővé tesz, és világszerte léteznek rá előzmények.
Az EMNT ügyvezető elnöke Tonk Márton, a Sapientia EMTE Természettudományi és Művészeti Kara dékánjának kérdésére válaszolva kiemelte: a politikai tér megnyílása az ő meglátásában a nemzetegyesítés folyamatának elmélyülését eredményezi, a határon túli szavazatokért folytatott verseny pedig egymás megismerését, az erdélyiek részéről pedig valószínűleg a magyar politikai élet történéseire való hangsúlyosabb odafigyelést eredményez. Mindemellett, a politikai kultúra fejlődését is befolyásolhatja az a tény, hogy az erdélyi magyar választópolgár etnikai alapokon túlmenően is mérlegelheti döntéseit.
A hozzászólások során megfogalmazódott az a vélemény is, miszerint a szavazati jog a teljeskörű állampolgársághoz kapcsolódik, illetve, hogy a magyar országgyűlésben helybelieknek kellene képviselniük a romániai magyar kisebbséget, mint korábban a történelem folyamán.
ZAY ÉVA 
Szabadság (Kolozsvár)

Tehetséges diákokra alapozhat a Magyar Történeti Intézet
Az új tanügyi törvény előírásainak megfelelően, nemrég hivatalosan is megalakult a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Történelem karának magyar tagozatát önálló szervezeti keretbe foglaló Magyar Történeti Intézet. Bár működésének gyakorlati szempontjai még kidolgozásra várnak, az intézmény kétségtelenül jóval nagyobb autonómiát biztosít a kar magyar tannyelvű alap-, és mesteri képzési szakirányainak. – Bizonyos kérdések továbbra is a kari tanácsban dőlnek el, de az immár valamennyiünket összefogó intézet keretei között jóval hatékonyabban bonyolíthatók le szervezési problémák, tárgyalhatók meg az oktatási kérdések – magyarázta lapunknak Pál Judit egyetemi docens, az intézet nemrég megválasztott vezetője. Mindemellett, három – a régészet, művészettörténet, történelem szakirányok hallgatóit tömörítő – szakkollégiumban tevékenykednek mindazok a hallgatók, akik hajlamot éreznek a szaktudományos kutatásra, publikálni szeretnének – tette hozzá. A történelem kar magyar tagozata azonban nemcsak nagyobb fokú szervezeti autonómiájára, hanem tehetséges diákjaira is alapozhat a közeljövőben. Az alábbi tanulmány szerzője, Fodor János a jelenkortörténet – nemzetközi kapcsolatok mesteri szakirány I. éves hallgatója az idén Egerben szervezett, XXX. Jubileumi Országos Tudományos Diákköri Konferencián (OTDK) a Két világháború közötti magyar történelem részleg díjazottja volt.
A városépítő. Marosvásárhely a XX. század elején, és a sokarcú Bernády-kép
Tanulmányunk Dr. Bernády György két polgármesteri mandátumáról, és az ő idejében fejlődő Marosvásárhelyről szól. Jelen tanulmány kiegészítés és egyben összefoglaló az eddig feltárt és megírt forrásokból, amelyek Bernády életéről szólnak. Említésre méltó az a tény, hogy bár Bernády Marosvásárhely sokat emlegetett polgármestere, életéről teljes monográfia mindmáig nem készült. Ezért a hiányzó adatokat levéltári forrásokkal egészítjük ki.
Bernády György 1864. április 10-én született a Szolnok-Doboka vármegyei Bethlenben. A marosvásárhelyi Református kollégiumban érettségizett, egyetemi tanulmányait Pesten végezte. Doktori címmel rendelkező gyógyszerész lett, majd állam és jogtudomány-diplomát is szerzett. A család 1878-ban költözött Marosvásárhelyre, édesapja, Bernády Dániel, ekkor vásárolta meg a Rózsák-téri családi patikát. A frissen diplomázott Bernády csak rövid ideig vezette az öröklött gyógyszertárt. Számára a politika jelentette az igazi életpályát, így hamarosan országgyűlési képviselőlett a Szabadelvű Párt színeiben. 1890-ben már törvényhatósági tag, 1900-ban rendőrfőkapitány. 1902 március 8-án polgármesterré választották.
A Bernády György első polgármestersége előtti városkép nem sokban különbözött a 17. századi, Borsos Tamás idején kialakított arculattól. Ipara jóformán nem létezett, a város és környezőfalvainak fontos jövedelemforrásai az alkalmi vásárok voltak. Marosvásárhely XX. század eleji városképébe olyan neves építmények illeszkedtek, mint a vár épülete, Bodor Péter zenélőkútja, a Teleki Téka. Még a XIX. század második felében elkezdődött építkezések eredményeként készült el ugyanis az Igazságügyi Palota, a nagyposta, az Osztrák–Magyar Bank (1900), a Székelyföldi Iparművészeti múzeum (1891–93), a nagykaszárnya (1896), a Csapatkórház és a Honvédcsapat Kórház (1896), a városi gőzfürdő(1898), a Szent Ferenc-rendi nővérek zárdája (1893), a református leányiskola (1890–92), a zsinagóga (1899–1900) stb. Az építkezések és a robbanásszerű városfejlődés tehát nem kizárólag Bernády György személyének hatására történtek. Mindemellett, első polgármesteri mandátumára jellemzővolt a városkép teljes átalakulása. Aszfaltoztak, középületeket emeltek, erőműveket építettek ebben az időszakban.
Bernády első polgármesterségének nagy újdonsága a közművesítés bevezetése volt. Az új téglagyár, a víz-, és csatornaművek, a villanytelep, a turbina, a marosi gát is ekkor készültek, illetve megkezdődött a csatornázás folyamata. Örökös vitatéma volt azonban az ivóvíz megoldásának a kérdése az első mandátum idején. A tehetősebbek szűrőberendezéseket vásároltak, de a probléma csupán a következő évtizedekben oldódott meg. A gáz bevezetése tekintetében Bernády kudarcokkal is szembesült: minden erőfeszítése (a rengeteg tanulmány, befektetés és végül az amerikai út) ellenére nem váltak be számításai, ezt azonban csupán bizonyos kultúrkörökben minősítették.
A nagymérvű építkezések legalapvetőbb példája a Városháza (ma Megyeházként működik), illetve a Közművelődési Ház (vagy Kultúrpalota) volt. Az országos viszonylatban is kiemelkedően értékes, szecessziós stílusban készült épületegyüttest a színháznak kellett volna kiegészítenie, amely a harmadik oldalról is körülzárta volna a teret. De ez, – rengeteg egyéb tervvel egyetemben – az elsővilágháború kitörése miatt nem valósulhatott meg. A ma is látható színház épülete csak 1973-ban készült el (a városnak azonban addig is létezett aktív színművészeti, kulturális élete: a rendezvényeknek korábban az Apolló nagyterme és az újonnan épült Kultúrpalota előadóterme adott otthont).
Bernády György 1913-ig volt az úgynevezett boldog békeidőkben Marosvásárhely polgármestere. Ezután főispánként tevékenykedett, illetve előléptették Magyar Királyi Udvari Tanácsossá. Főispáni tisztsége 1917-ig tartott. Az impériumváltás és a békeszerződés híre Pesten érte. Visszatért Marosvásárhelyre, ahol ismét politikai tevékenységbe fogott, 1920-ban kiadta két kevésbé ismert röpiratát, a Nyíltlevelet és az Emlékiratot.
Ezek a munkák a Kós Károlyék által megfogalmazott Kiáltó Szó-hoz hasonlóan, a transzszilvanizmus szellemében íródtak, a helyben maradás fontosságát emelték ki, illetve lehetőségeket vázoltak fel a további tevékenységek folytatásához. 1922-től Bernádyt parlamenti képviselővé választották. Második polgármestersége már szorosan összefüggött az Országos Magyar Párt (OMP) keretében kifejtett tevékenységével, amelynek alelnöki tisztét is betöltötte. Kiemelt szerepet játszott a Néppárttal való titkos egyezmény megkötésében, amely később a „csucsai paktumként” szerepel a köztudatban.
Bernády második polgármesteri mandátuma 1926 és 1929 között zajlott. Bár már polgármester volt, nem hagyott fel az országos szintű politizálással, 1926-ban politikai aktivitását a liberálisokkal való egyeztetés határozta meg. A Magyar Kisebbség nemzetpolitikai szemle VI. évfolyamának 22. számában Tancred Constantinescu miniszter így nyilatkozott Bernádyról: „… akár lesz paktum, akár nem, akár maradnak a liberálisok, akár átmennek az ellenzékbe, Bernády mindig a liberálisokkal fog tartani; éppen azért akarom, hogy ő Marosvásárhely polgármestere legyen, én ezt neki felajánlottam és őt meg is teszem.”
Második mandátuma mindössze három évig tartott. A nevezetes malomper kapcsán (amely a város leghosszadalmasabb, 1912–1937 között tartó pere volt) Bernády kereszttűzbe került, a rá gyakorolt nyomás miatt le kellett mondania.
1927-ben kilépett az OMP-ből, elsősorban belsőellentétekre hivatkozva. Megfogalmazta polgármesteri tisztségéből való felmondását is, azonban ezt a belügyminiszter ekkor még nem hagyta jóvá. Bernády számára nyilvánvaló volt, hogy a korabeli román közigazgatás ellehetetlenítette számára a város irányítását, tisztségéből végül 1929-ben távozott. Ám továbbra is a városi tanács tagja maradt, vitákban továbbra is részt vállalt. Felmondásához egyébként hozzájárult saját és kislánya egészségügyi állapota is, ami miatt rendszeresen külföldre kellett utaznia. Bernády György a két világháború közti Marosvásárhely egyetlen magyar polgármestere volt. Az 1930-as évek közepére teljesen felhagyott a politizálással, és kizárólag magánéletére, illetve főgondnoki tisztségére összpontosított, amit élete végéig megtartott. 1938. október 22-én, Szentgyörgy utcai lakásán hunyt el.
A neves polgármester tisztelete ma sem halványult Marosvásárhelyen. A rendszerváltás után a Bernády György nevét viselő közalapítvány alakult, amely 1994-ben egészalakos szobrot emelt a róla elnevezett téren. Az alapítvány számos kiadvánnyal és rendezvénnyel ápolja, illetve több szobor, dombormű és emléktábla őrzi emlékét. Tudni kell azt is, hogy Bernády még polgármestersége idején tudatos mítoszépítésbe kezdett, ami nagyon jól tükröződik a korabeli sajtóban is. Legtöbb emléktábla még életében felkerült az épületek homlokzataira. Ezen kívül számos adoma, városi legenda számol be róla szóló történetekről.
 Következtetésként elmondható, hogy Bernády Györgynek sikerült Marosvásárhelyt az olyan rohamosan fejlődő városok sorába emelnie, mint például Kolozsvár volt. A polgármestersége idején kialakított városkép mindmáig meghatározza Marosvásárhely arculatát. Országos szintű politizálása a két világháború közötti időszakban élő erdélyi magyarság egyik fontos képviselőjévé emelte. Azonban a kutatások korántsem zárultak le: további források feldolgozása szükséges tevékenysége megítéléséhez, végleges következtetések levonásához.
FODOR JÁNOS
Szabadság (Kolozsvár)

Az erdélyi magyarság szolgálatában
A Székely Akadémia fórumának meghívott vendége Vincze Gábor szegedi történész, a Szegedi és a Babeş–Bolyai Tudományegyetem jeles tanára, a Magyar Kisebbség – Nemzetpolitikai Szemle külső munkatársa, a Nagy Magyarország történelmi magazin egykori főszerkesztője. Az Észak-Erdélyi Köztársaság legendája címmel egy olyan, tabunak tartott témáról tart előadást, amelyről sokan nem hallottak. Az előadásra csütörtök este hat órától kerül sor Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében.
Az 1944. őszi román adminisztráció magyarellenessége, az észak-erdélyi vérengzések, a haláltáborok és a szovjet katonai érdek találkozása lehetővé tette, hogy a többségében magyarlakta Észak-Erdélyben – 1944. november derekától 1945. március közepéig – szovjet katonai ellenőrzés mellett kialakuljon egy olyan adminisztráció, amely román és magyar hivatalos nyelvvel működhet. Olyan autonómia, amely kerete lehetett volna a magyar és a román nép egyenlőségének, egy független Észak-Erdélyi Köztársaság létrehozásának. Ekkor eresztett gyökeret az a remény, hogy a nagyhatalmak lehetővé teszik az itt élő két nép egymásra találását. A magyar történészek többsége erről a röpke négy hónapig tartó önszerveződésről a következőket állítja: "az autonomista törekvések célja az volt, hogy megteremtsék a két egyenrangú nép közös Erdélyét". Daday Loránd író fogalmazásában: lehetőség nyílt az erdélyi népek önkormányzatára, amelyben "közös és szabad" köztársaságot igyekeztek életre kelteni. Azonban, ahogy Vincze Gábor egyik könyvének címe is sugalmazza, e korszak az illúziók és csalódások kora volt. Nem véletlen tehát az, hogy a Székely Akadémia első előadásának címe Az Észak-Erdélyi Köztársaság legendája lett. A homogén nemzetállam megteremtésében érdekelt nacionalista erők erről az önkormányzatról sem akkor, sem később nem vettek tudomást, mert számukra mindmáig elfogadhatatlan Erdély népeinek egyenlősége. Vajon miért foglalkoztat egy magyarországi történészt Erdély népeinek sorsa? Ennek gyerekkorba nyúlnak a gyökerei. Mivel szülőhelye, Békés közel volt a román határhoz, már kisgyermekként lehetősége adódott arra, hogy a határ túloldaláról érkező magyarokkal találkozzék. Kezdetben nem értette, hogy azok miért élnek idegen országban. Később egyre több információ birtokába jutott. Ifjúkori eszmélése idején tombolt Nicolae Ceauşescu fanatikus magyarellenes politikája. Mi, az idősebb nemzedék jól emlékszünk azokra az uszító kiadványokra, amelyek a diktatúra utolsó másfél évtizedében jelentek meg. Például az 1978-ban kiadott Szent Bertalan hosszú éjszakája, a Teroarea horthystă în partea nord-estică a Transilvaniei, 1983-ban a Cuvînt despre Transilvania, Mit jelent Erdély? Jól emlékszünk arra is, hogy 1974 után megtiltották a külföldi állampolgárok magánszemélyeknél való megszállását. Vadászták a külföldi könyveket, folyóiratokat. A hírhedt Securitate öngyilkosságba taszította, illetve meggyilkolta Visky Árpád színészt, Pálfy Géza katolikus és Hadházy Iván evangélikus lelkészt. Egy olyan korban, amikor csak "magyar nemzetiségű román dolgozók" voltunk, amikor a magyar sajtóban – 1988 áprilisától – nem lehetett magyarul leírni a településneveket, Vincze Gábor egy ilyen sötét korban ismerkedett Erdéllyel. 1979-ben, 17 éves fejjel "bicajjal" és egyedül indult Erdély megismerésére. Ez alkalommal Kolozsvárig, a következő évben már Csíkszeredáig jutott el. 1982-ben bejárta egész Erdélyt. Barátokra tett szert. Mivel magyar történelmi kiadványokkal kedveskedett barátainak, ezért a román határon a határőrök többször visszafordították. Később is rendszeresen járta Székelyföldet.
Ilyen előzmények után természetes, hogy már az első könyve is Erdély jelenkori történetével foglalkozik. Kronologikusan feldolgozta a romániai magyarság 1944 és 1953 közötti történelmét. Ez úttörő jellegű munka volt, mivel az alapvető levéltári források kutatása a kommunista rendszerben lehetetlen volt. Később e kronológiát 1989-ig bővítette ki, amely magyarul, angolul és románul is megjelent. Vincze Gábornak összesen tizenöt könyve és mintegy 150 történelmi témájú tanulmánya látott nyomdafestéket. Egyebek mellett foglalkozott a Bolyai Tudományegyetem létrehozásával és megszüntetésével. Külön témája az 1945-ös földreform, a Magyar Népi Szövetség "metamorfózisa", a román–magyar politikai kapcsolatok, a csángók és a bukovinai székelyek 20. századi története. Egy korábbi interjúban meggyőződéssel vallotta: "én eleve úgy gondoltam, hogy munkásságommal az erdélyi magyarságot szolgálom".
Vincze Gábor tevékenységéről megállapítható, hogy Erdély jelenkorának egyik jeles kutatója. Munkássága révén az erdélyi magyarság nemzettudatának építéséhez járul hozzá, amelyre szükség van, mert az a nép, amely ismeri múltját, a gyökerekbe kapaszkodva meg tud maradni. Csakis az egyenes gerincű, történelmét ismerő székelymagyar lesz képes arra, hogy megteremtse Székelyföld Románián belüli önkormányzatát. Hogy lehetséges két nép közös együttműködése, ezt bizonyítja a négy hónapig fennálló "Észak-Erdélyi Köztársaság", amely elsősorban a nagyhatalmak nemtörődömsége, illetve Sztálin politikai célkitűzései miatt vált illúzióvá, "legendává".
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hibát hibára halmoztak a népszámlálók – vélik a szakemberek
Kolozsvári szakértők szerint hibát hibára halmoztak a romániai népszámlálás szervezői, ennek ellenére nem lehet eltekinteni a cenzus eredményeitől, és a borúlátásra sincsen ok.
Nem biztos, hogy reálisak a 2011 októberében végzett romániai népszámlálás nem rég közzétett előzetes adatai, de a politikusoknak ezekkel kell az elkövetkező időszakban dolgozniuk. Több romániai magyar napilap is ezt a megállapítást emelte ki a Számmisztika és számháború című kolozsvári fórumról szóló beszámolójában. A fórumon erdélyi szakértők elemezték a népszámlálás nyilvánosságra hozott adatait.
Magyari Nándor László szociológus, egyetemi oktató a rendezvényen arról beszélt, hogy a népszámlálás nyilvánosságra hozott, ám egyelőre nem végleges adataiban vannak olyan torzítások és hibák is, amelyeket nem lehetett kiszűrni, de szerinte rengeteg olyan hiba is akad, amelyet el lehetett volna kerülni, ha jobban előkészítik a folyamatot, ha odafigyelnek, vagy ha az állam egyáltalán kíváncsi lett volna arra, hogy milyen demográfiai folyamatok játszódtak le az utóbbi tíz évben.
Magyari úgy vélte, nem kell tragikusan értelmezni a magyarság fogyását, ami történt, előre látható volt. Székely István politológus, A Magyar Kisebbség főszerkesztője azt hangsúlyozta, a népszámlálási adatok pontatlansága és viszonylagossága ellenére ez a legpontosabb eszköz, amely a jövő szakpolitikai megtervezéséhez adott. Hozzátette: a szórványmagyarság apadását nem lehet kizárólag külföldi emigrálással és az asszimilációval magyarázni, ebben a belső migrációnak is szerepe van. A szakember ugyanakkor ijesztőnek nevezte, hogy gyakorlatilag az ország aktív lakosságának egyharmada eltűnt.
Míg 2002-ben 1 millió 432 ezer magyar nemzetiségű személyt számláltak Romániában, ez a szám 2011-ben 1 millió 238 ezerre csökkent. Így a jelenleg mintegy 19 milliós Romániában a magyar nemzetiségűek aránya 6,5 százalék.
MTI

Erdély.ma

Hazatért a Lőrincz Csaba-díj (Kitüntették a Magyar Kisebbséget)
Hazahoztuk a díjat – jelentette ki Répás Zsuzsanna, a magyarországi közigazgatási és igazságügyi minisztérium nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkára a Lőrincz Csaba-díjat átadó ünnepségen tegnap Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében.
A Kisebbségekért – Pro Minoritate Alapítvány által 2009-ben alapított díjat – amely tudósok, szakértők, írók, újságírók kiemelkedő külpolitikai, nemzetpolitikai tevékenységét jutalmazza – idén a Magyar Kisebbség nemzetpolitikai szemlének ítélték. Az egybegyűlteket Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere üdvözölte. Elmondta, nehéz dolga van a folyóiratnak, mert eddig bizonyított ugyan, de a díj kötelez, mégpedig arra, hogy az erdélyi magyar közösségért dolgozzék. Németh Zsolt, a magyar külügyminisztérium parlamenti államtitkára a sepsiszentgyörgyi születésű Lőrincz Csabára emlékezve felidézte: kellemetlenül őszinte ember volt. Őszinteségére szükségük volt, s van ma is. Elmondta, életcélja a nemzeti integráció volt, s ebből oroszlánrészt vállalt. A magyarok határok fölötti szolidaritásáért, összetartozási tudatának erősítéséért, az erdélyi magyarságnak az önrendelkezés irányába való előrelépéséért munkálkodott. Németh feltette a kérdést: vajon hogyan nézne reánk Lőrincz Csaba ma, a helyhatósági választások után? Vajon nem a nemzeti dezintegrációnak vagyunk tanúi, szereplői? A díjazott folyóiratot Zákonyi Botond, a Magyar Külügyi Intézet igazgatója laudálta, elmondva többek között, hogy az 1922–1942 között Jakabffy Elemér, Sulyok István és Willer József által Lugoson szerkesztett folyóirat új folyama, melyet 1995-ben hívtak életre, tizenhét éven át színvonalasan képviselte a nemzetpolitika ügyét. A díjat Németh Zsolt és Tárnok Mária, a Pro Minoritate Alapítvány elnöke adta át. A Nagy János felvidéki szobrászművész által készített Lőrincz-plakettet Székely István felelős szerkesztő vette át, a szerkesztőség jelen lévő tagjai – Bakk Miklós, Györgyjakab Izabella, Tamás Sándor és Toró T. Tibor – oklevelet kaptak. Nem voltak jelen, de tagjai a szerkesztőségnek: Bárdi Nándor és Borbély Zsolt Attila. Székely István előadásában az új román választási törvényt boncolgatta. Ezt igen rossznak tartja, nemcsak azért, mert a kétpártrendszer irányába vezet, de a magyarság szempontjából is káros, megszünteti a hasznos szavazat elvét, hiszen azokban a választókerületekben, ahol magyar jelöltnek nincs esélye mandátumhoz jutni, elvész a nemzetiségi jellegű szavazat. Identitásunk részét képezte, hogy magyar szervezetre voksoltunk – mondotta. Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke az erdélyi magyar autonómiatörekvéseket vázolta fel, s feladatot fogalmazott meg a díjazott folyóiratnak: járja körül az új magyar egység témakörét. Tamás Sándor felelevenítette a folyóirat indítását, majd elmondta, habár a szerkesztők különböző pártokat képviselnek, mégis barátok, egy értékrendet képviselnek. Az eseményen közreműködött az Evilági együttes. A díjátadás előtt megkoszorúzták Lőrincz Csabának a sepsiszentgyörgyi köztemetőben levő sírját. *Lőrincz Csaba (1959–2008) sepsiszentgyörgyi származású politikus. Fiatalon a Limes Körben folytatott ellenzéki tevékenységet, majd 1986-ban kitelepült Magyarországra. A Magyar Köztársaság külügyminisztériumának helyettes államtitkáraként, az Országgyűlés Külügyi és Határon Túli Magyarok Bizottságának főtanácsadójaként, a Fidesz szakértőjeként, egyetemi oktatóként és publicistaként hatékonyan hozzájárult Magyarország külkapcsolatainak és nemzetpolitikájának alakításához. Ő dolgozta ki a 2001-ben elfogadott kedvezménytörvényt (státustörvényt).
Szekeres Attila. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tizenöt év után, választások előtt
Másfél évtized telt el az RMDSZ 1997. októberének legelején tartott kongresszusa óta. E gyűlés lehetőséget kínált a szervezetnek a pályakorrekcióra, amellyel a fórum küldöttei nem kívántak élni, annak dacára, hogy közel egy évvel a kormányzati szerepvállalás után már tudni lehetett néhány dolgot. Senki számára sem lehetett kétséges, hogy az erdélyi magyar elit egy részének a hatalomba való integrálása nem azt eredményezi, hogy a román hatalom a közösség számára delegálna saját sorsát illető döntési kompetenciát, azaz aligha fogunk ezen az úton a közösségi autonómiát illetően célhoz érni. Sőt.
A vezetők pozíciókkal való „kifizetése”, a közösség számára pedig némi engedmények a nyelvi jogok terén inkább autonómiapótló funkcióval bír.
Kádár Béla volt magyar miniszter egyik, a kilencvenes évek derekán tartott előadásában kifejtette, hogy kétféle külpolitika van: adaptív és formatív, azaz alkalmazkodó és helyzetteremtő, márpedig Magyarországnak már csak mérete miatt is az előbbit kell követnie. Maga a megkülönböztetés fontos és szemléletformáló, akárcsak Szőcs Gézának a Magyar Kisebbség hasábjain megjelent, az RMDSZ kirakatközpontú önépítkezéséről szóló tanulmányának egyik gondolata, amely szerint az RMDSZ egy belülről vezérelt politikai személyiségből fokozatosan egy kívülről vezérelt politikai személyiséggé lett. Szőcs Géza szerint „az RMDSZ óriási lélektani tőkével érkezett a koalícióba. Mint tudjuk, közel nyolcvan éve az erdélyi magyarság a román politikai élet mumusa: a félelmetes, egy emberként szavazó, egy akaratú »idegen test a román nemzetállam szívében.« (…) A román politikai elit bravúros fegyvertényt hajtott végre: semlegesítette a magyar mumust, karámba terelte, mosolygó arcképét kirakatba tette, s miközben – pórias nyelven szólva – hülyét csinált belőle, bekaszálta a dolog teljes szimbolikus, történelmi, erkölcsi, politikai és gyakorlati hasznát.” Mindezt 1997 őszén már látni lehetett. De amikor a kongresszuson, illetve az SZKT nyilvánossága előtt figyelmeztették erre a vezetést, Markó Béla magából kikelve, indulatosan kiabálva vonta kérdőre a bírálókat, hogy lesz-e attól magyar egyetem, ha az RMDSZ kilép a koalícióból? Nos, nem tudjuk, kitartó nyomásgyakorlással sikerült volna-e elérni bár az önálló állami magyar egyetem létrehozását, vagy jobb esetben a három szintű autonómiát, azt viszont tudjuk, hogy a markói-kelemeni módszerrel nem sikerült. Sőt, ma már azt a töredéket is elvehetik egy tollvonással, amit nagy kegyesen az elrabolt javainkból visszaadtak nekünk, miközben lélekszámunk húsz esztendő alatt egy ötödével csökkent.
Mindeközben parlamenti választások előtt állunk. Az egymással farkasszemet néző pártok jelenlegi megszorítottságunkban sem érdekeltek a kiegyezésben. Az RMDSZ nem érdekelt, mivel vezetői úgy vélik, hogy erőből is megoldanak mindent, nyilatkozataik szerint nincs is szükség az alternatív pártokra. Az EMNP és az MPP a megegyezéssel létértelemét kérdőjelezheti meg, hacsak nem sikerül, amire az EMNP vezetői mindig is törekedtek: bevonni az RMDSZ-t és az MPP-t az autonómia témájában egy magasabb szintű egységbe, s ennek keretén belül osztanák le a lapokat a magyar politikai erők. Ennek a forgatókönyvnek két buktatója van. Az egyik, hogy az RMDSZ nem mond le az erdélyi magyar közösségnek címzett, de általa felügyelt állami források töredékéről sem, a másik, hogy az RMDSZ az autonómiához mindig is haszonelvű klikkszemlélettel viszonyult. Vagyis ha a vezető klikk úgy ítélte, hogy saját céljai szempontjából hasznos az autonómiaigény hangoztatása (mint például a kisebbségi törvény vagy a Székely Önkormányzati Nagygyűlés alkalmával), előszedte eme programelemet a sufniból, ha meg úgy látta, hogy számításaikat keresztülhúzza, akkor hallgatott, mint a csuka. Nemzetközi fronton pedig ott ártott az autonomista szervezeteknek, ahol tudott s ott védte a román mundér becsületét, ahol kellett. Más szóval az RMDSZ-re, mint következetes, megbízható partnerre az autonómiáért folytatott harcban nem lehet számítani. Mit várhatunk a következő hónapokban? Kommunikációs harcot az RMDSZ és a két autonomista párt között, amely nagyjából leképezi a helyhatósági választáson tapasztaltakat. Az MPP és az EMNP viszonyrendszerében még vannak nyitott kérdések, de egyértelműnek látszik, hogy az EMNP az MPP-vel nem köt szövetséget, amíg annak elnökét le nem váltják. Az elnök viszont úgy építette fel pártját, hogy leválthatatlan legyen. Az pedig végképp valószínűtlen, hogy önként visszalépjen, inkább a testvérharcot választja, akárcsak az önkormányzati választásokon. Marad tehát valamennyi párt számára a kétfrontos küzdelem a magyar szavazatokért. Ami azért nem zárja ki a pontszerű ügyekben való közös fellépést az Igazság Napja mintájára.
Borbély Zsolt Attila, Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Tizenöt év után, választások előtt
Másfél évtized telt el az RMDSZ 1997. októberének legelején tartott kongresszusa óta. E gyűlés lehetőséget kínált a szervezetnek a pályakorrekcióra, amellyel a fórum küldöttei nem kívántak élni, annak dacára, hogy közel egy évvel a kormányzati szerepvállalás után már tudni lehetett néhány dolgot. Senki számára sem lehetett kétséges, hogy az erdélyi magyar elit egy részének a hatalomba való integrálása nem azt eredményezi, hogy a román hatalom a közösség számára delegálna saját sorsát illető döntési kompetenciát, azaz aligha fogunk ezen az úton a közösségi autonómiát illetően célhoz érni. Sőt.
A vezetők pozíciókkal való „kifizetése”, a közösség számára pedig némi engedmények a nyelvi jogok terén inkább autonómiapótló funkcióval bír. Kádár Béla volt magyar miniszter egyik, a kilencvenes évek derekán tartott előadásában kifejtette, hogy kétféle külpolitika van: adaptív és formatív, azaz alkalmazkodó és helyzetteremtő, márpedig Magyarországnak már csak mérete miatt is az előbbit kell követnie. Maga a megkülönböztetés fontos és szemléletformáló, akárcsak Szőcs Gézának a Magyar Kisebbség hasábjain megjelent, az RMDSZ kirakatközpontú önépítkezéséről szóló tanulmányának egyik gondolata, amely szerint az RMDSZ egy belülről vezérelt politikai személyiségből fokozatosan egy kívülről vezérelt politikai személyiséggé lett. Szőcs Géza szerint „az RMDSZ óriási lélektani tőkével érkezett a koalícióba. Mint tudjuk, közel nyolcvan éve az erdélyi magyarság a román politikai élet mumusa: a félelmetes, egy emberként szavazó, egy akaratú »idegen test a román nemzetállam szívében.« (…) A román politikai elit bravúros fegyvertényt hajtott végre: semlegesítette a magyar mumust, karámba terelte, mosolygó arcképét kirakatba tette, s miközben – pórias nyelven szólva – hülyét csinált belőle, bekaszálta a dolog teljes szimbolikus, történelmi, erkölcsi, politikai és gyakorlati hasznát.” Mindezt 1997 őszén már látni lehetett. De amikor a kongresszuson, illetve az SZKT nyilvánossága előtt figyelmeztették erre a vezetést, Markó Béla magából kikelve, indulatosan kiabálva vonta kérdőre a bírálókat, hogy lesz-e attól magyar egyetem, ha az RMDSZ kilép a koalícióból? Nos, nem tudjuk, kitartó nyomásgyakorlással sikerült volna-e elérni bár az önálló állami magyar egyetem létrehozását, vagy jobb esetben a három szintű autonómiát, azt viszont tudjuk, hogy a markói-kelemeni módszerrel nem sikerült. Sőt, ma már azt a töredéket is elvehetik egy tollvonással, amit nagy kegyesen az elrabolt javainkból visszaadtak nekünk, miközben lélekszámunk húsz esztendő alatt egy ötödével csökkent. Mindeközben parlamenti választások előtt állunk. Az egymással farkasszemet néző pártok jelenlegi megszorítottságunkban sem érdekeltek a kiegyezésben. Az RMDSZ nem érdekelt, mivel vezetői úgy vélik, hogy erőből is megoldanak mindent, nyilatkozataik szerint nincs is szükség az alternatív pártokra. Az EMNP és az MPP a megegyezéssel létértelemét kérdőjelezheti meg, hacsak nem sikerül, amire az EMNP vezetői mindigis törekedtek: bevonni az RMDSZ-t és az MPP-t az autonómia témájában egy magasabb szintű egységbe, s ennek keretén belül osztanák le a lapokat a magyar politikai erők. Ennek a forgatókönyvnek két buktatója van. Az egyik, hogy az RMDSZ nem mond le az erdélyi magyar közösségnek címzett, de általa felügyelt állami források töredékéről sem, a másik, hogy az RMDSZ az autonómiához mindig is haszonelvű klikkszemlélettel viszonyult. Vagyis ha a vezető klikk úgy ítélte, hogy saját céljai szempontjából hasznos az autonómiaigény hangoztatása (mint például a kisebbségi törvény vagy a Székely Önkormányzati Nagygyűlés alkalmával), előszedte eme programelemet a sufniból, ha meg úgy látta, hogy számításaikat keresztülhúzza, akkor hallgatott, mint a csuka. Nemzetközi fronton pedig ott ártott az autonomista szervezeteknek, ahol tudott s ott védte a román mundér becsületét, ahol kellett. Más szóval az RMDSZ-re, mint következetes, megbízható partnerre az autonómiáért folytatott harcban nem lehet számítani. Mit várhatunk a következő hónapokban? Kommunikációs harcot az RMDSZ és a két autonomista párt között, amely nagyjából leképezi a helyhatósági választáson tapasztaltakat. Az MPP és az EMNP viszonyrendszerében még vannak nyitott kérdések, de egyértelműnek látszik, hogy az EMNP az MPP-vel nem köt szövetséget, amíg annak elnökét le nem váltják. Az elnök viszont úgy építette fel pártját, hogy leválthatatlan legyen. Az pedig végképp valószínűtlen, hogy önként visszalépjen, inkább a testvérharcot választja, akárcsak az önkormányzati választásokon. Marad tehát valamennyi párt számára a kétfrontos küzdelem a magyar szavazatokért. Ami azért nem zárja ki a pontszerű ügyekben való közös fellépést az Igazság Napja mintájára.
Borbély Zsolt Attila, Erdélyi Napló (Kolozsvár).

Nem mentőöv és nem besúgóknak
Nyílt válasz egy nyílt magánlevélre
Tisztelt Szerkesztőség!
Az alább következő cikket 2008-ban írtam, apropója egy Szilágyi Domokos-évforduló, illetve annak tervére vonatkozólag a Páskándi Géza családja részéről jött nyilvános tiltakozás volt. A konkrét eseten túl azonban úgy érzem, ma is változatlanul időszerű, akárcsak az a témában írott másik cikkem, amelyet annak idején a Magyar Kisebbség kérésére írtam (2007/1–2. szám). Talán nem utópia abban reménykednünk, hogy egyszer eljön a cikkben is igényelt teljes körű tisztázás ideje is. A Fennvaló időmértéke nem azonos a miénkkel, de igazságszolgáltatása biztos.
Amióta a Szilágyi Domokos-ügy a nyilvánosság elé került, készülődik bennem az, amivel az alább következőkben a közvéleményt is kénytelen vagyok megterhelni. S különösen kényszerítő erővel kívánkozik ki most belőlem, amikor az utóbbi időkben szegény Szisz már nincs egyedül. Ami a „besúgó”-téma körül mostanában történik, az olyan közügy, amelyben szólnom kell, még akkor is, ha engem is belöknek az arénába, s a kárörömmel röhincsélő – s közben tökmagot köpködő – tömeg reám is rám kiáltja a „feszítsd meg!”-et.
A téma azért „kényes”, és bizonyára azért vonakodtak eddig sokan megszólalni, mert tárgyilagosabb megítélés igénye ebben az ügyben könnyen értelmezhető úgy, hogy valaki mentőövet akar nyújtani azoknak, akik ilyen szerencsétlen módon a közfigyelem előterébe kerültek. És ez a vonakodás nem is egészen indokolatlan. A „védelem” olyan penge élén indul el, amelyiknek nem látni a végét, s nem is lehet tudni, hogy van-e vége egyáltalán, vagy a nyaktörő mutatványt végigjárva az ember, ott találja magát a semmi szélén.
Megszólalásomhoz hadd bocsássak még előre annyit, hogy az 1956 Erdélyben előkészítése során alkalmam volt néhány hivatalos irattal szembenézni, ezeket – hála a hét év alatt saját bőrömön szerzett tapasztalatoknak – némiképp „belülről” is tudom értelmezni, s hogy kezemben járt a magam dossziéja is (másolatát most várom a Hivataltól). Tehát nem a levegőbe beszélek.
De hagyjuk a képes beszédet – az sok mindenki által sokféleképpen értelmezhető.
A legnagyobb bajom a mostanában nyilvánosságra került „besúgó-ügyekkel” kapcsolatban az, hogy részinformációkon alapulnak. Valahol előkerülnek jelentések, amelyeket a mai olvasó – főképp, ha (személyében vagy meghurcolt családtagjának igazságot keresve) érintett – megtalál egy iratgyűjtőben, és hozzájuk társul az arra illetékesektől a fedőnevet feloldó hivatalos írás is. Az érintett tehát „besúgónak” (vagy a használatos nevek valamelyikén „informátornak”, „ügynöknek”, „hálózati személynek”) minősül.
(Most tegyük túl magunkat azon, hogy a CNSAS felelős beosztású elöljárói szerint még messze nincs minden irat a felügyeleti szerv birtokában, s az átvett – egyébként hatalmas – anyagnak is csak mintegy 10%-a van feldolgozva.)
Annak, hogy valaki ezt a minősítést megkapja, három alapkritériuma van: legyen meg a saját kezű beszervezési nyilatkozat (amelyben „vállalja a feladatot”), legyenek tőle származó, saját kézzel írt jelentések, és végül igazolható legyen az, hogy az illető ezért a „szolgálatért” anyagi juttatásban részesült. Mindezek megléte esetén az illető „kiérdemli” a fenti minősítést. Csakhogy a volt állambiztonsági anyagot kutató történészek tudják – és több helyütt le is írták, el is mondták –: az illető személlyel kapcsolatban az igazi kutatói feladat csak ezután kezdődik.
Nem mentséget keresünk tehát, hanem a kutatás szakmai körökben közismert elvárásához alkalmazkodunk akkor, amikor elvárjuk az ilyen ügyben megszólalóktól, hogy a „célszemélyek” esetében – mielőtt az arénába löknék őket – a feladatnak ezt az útját is végigjárják, úgy, ahogy azt Esterházy Péter a Javított kiadás gyötrelmes lapjain, íróként és egy „besúgó-apa” fiaként végigjárta. Mert – a lemoshatatlan minőségen túl – nem mindegy, hogy valaki önként, az első pofonra, vagy alapos verés és nem csak morális, hanem fizikai fenyegetés után írja-e alá a „vállalási nyilatkozatot” (a kényszerítő példákat és módszereket, aki nem találkozott velük, az is elképzelheti). Nem mindegy, hogy kiről, mikor és miképpen jelent (bár akár a Javított kiadásból is lehet eseteket idézni, amikor az abszolút „ártatlan” információ is végzetes lehet a „célszemély”-re nézve). És az sem mindegy, hogy valakinek adott pillanatban van ereje kimondani azt a „nem”-et, amelyhez sokkal könnyebb lett volna a legelején tartania magát, vagy hogy a „szolgálat” megtagadásának másik módját választja (disszidál vagy elpusztítja magát, ahogy Szilágyi Domokos tette). A lényeget tekintve a minősítésben nem esik változás, de micsoda különbség van a részletekben! És a hibának micsoda lehetősége, ha a „szolgálat” megtagadásának végső lépése előtt előkerült jelentést lobogtatjuk, mint az illetőre vonatkozó megfellebbezhetetlen erkölcsi bizonyítványt.
Nekem életemben négyszer adatott meg, hogy aláírhattam volna a „vállalási” nyilatkozatot. Először akkor, amikor a hét évet megkaptam, és mindjárt az ítélet után felajánlották, hogy nem kell leülnöm, sőt bent létem alatt is „kedvező” bánásmódban fogok részesülni; másodszor jóval a félidőm eltöltése után, amikor már kezdtek jönni-menni az egyéni kegyelmi listák, és én is ajánlatot kaptam (most, a dossziémban találkoztam azzal az előterjesztéssel, amelyben a kolozsvári Securitate kegyelemre javasol, majd mellette egy másik irattal, amelyben a „felső szerv” úgy dönt, hogy „graţierea nu se aprobă” [a megkegyelmezés elutasítva]); harmadszor már szabadulásom után, amikor vízvezeték-szerelő segédmunkásként próbáltam „visszailleszkedni a tisztességes emberek társadalmába”, s felajánlották, hogy „segítenek” képességeimnek megfelelő helyre kerülni; és végül negyedszer, amikor már a Kriterionnál voltam, és részlegvezetői kötelezettségemként várták volna el tőlem, hogy a szolgálatukba álljak. Vannak tehát tapasztalataim arról, hogy milyen morális kényszernek van az ember kitéve. Pedig az én visszereimet nem verték gumibottal, mint az Esterházy Mátyásét – csak épp családom (várandós feleségem, kislányom és születendő fiam) sorsát lökték be a mérleg egyik serpenyőjébe.
Valahol tehát (a feldolgozatlan 90 százalék vagy a még ma is belügyi birtokban lévő ki tudja, mennyi belügyi irat között) ott kell lennie annak a dossziénak, amelyik a „hálózati személy” beszervezési irataitól kezdve (mert – a magamét láttam – annak az előkészületeiről is részletekbe menő anyag születik, aminek csak a „végterméke” az a bizonyos nyilatkozat) az összes jelentéseit, saját kézírással tartalmazza, rajtuk a „tartótiszt” kiértékeléseit és utasításait. Tessék csak végigkövetni Esterházy Mátyás sorsát ebből a szempontból: bőséges anyagot dolgoz fel az író ebben a gyötrelmes könyvben. Aki egy ember sorsát kutatja, annak válaszolnia kell a „mit”, a „mikor” és a „hogyan” kérdésére. És ezek a részletek csak a teljes dosszié ismeretében tárulnak fel.
Ezzel elérkeztünk a dolog másik feléhez: a „besúgó” és tevékenysége nagyobb összefüggéséhez. Mert ő nem légüres térben jelentett, hanem alaposan megszervezett ördögi gépezet fogaskerekei között. És mi mégis elvonatkoztatunk ettől a gépezettől: arról alig esik szó, a „tartótiszt” neve (pedig ott van a jelentést kiértékelő lapon) le sem íródik. A Javított kiadás azért is kiemelkedő tett, mert az író a besúgó-apa cselekedetei mögött végig ezt a gépezetet is láttatja. Hol van a Szilágyi Domokos (és nem folytatom a névsort) dossziéja? Ki járta végig az ő útját a benne lévő iratok (és a hozzájuk fűzött utasítások) alapján? Mikor fogunk beszélni az ő „tartótisztjeiről” is? Mikor jön el az az idő, hogy a szégyenoszlophoz kötve őket is (vagy elsősorban őket) látjuk az arénában?
Mindnyájan tudjuk, hogy ők – köszönik szépen – jól vannak. Nagyon jól.
És ide elérkezve kénytelen vagyok feltenni magamban – és most már nyilvánosan is – a harmadik kérdést. A Securitaténak a diktatúra bukását megelőző évtizedben már nem az „élőhús-beszolgáltatás” volt a feladata, nem az, hogy megtöltse a börtönöket, a kényszermunkatáborokat, hanem hogy az egész romániai társadalmat a kezében tartsa. A célkeresztbe kerülteket nemigen börtönözték be („legfeljebb” áttették a határon, súlyosabb esetben kidobták őket egy vonatból, vagy felakasztották egy erdőben). Célkeresztben az egész romániai társadalom volt, amelyet a kollektív félelem légkörében atomjaira vertek szét, amelyet erkölcsileg bomlasztottak fel. És most ez a bomlasztás folyik tovább: a „leleplező” kiszivárogtatásokkal. Mert az aréna ülőhelyein szorongó tömeg elé a porondra nem a volt tartótiszteket vetik, és még csak nem is azokat, akiket jól ismertünk, akikről 1989 előtt is tudtuk, hogy besúgók, hogy aljas indítékból, vagy meggyőződésből a „szervek” szolgálatába állnak. Köszönik szépen, ők is jól vannak.
Helyettük olyanok „besúgói” múltja kerül reflektorfénybe, akiket (egészen más érdemeikért) tiszteltünk, akikre felnéztünk, akik a diktatúra idején műveikkel erősítettek abban, hogy ne adjuk fel a reményt „egy jobb korban, mely után...”. Mert nyilván közöttük is voltak gyenge, kényszerhelyzetekben megszorított emberek, akiknek művéből – ha most viselt dolgaikat ismerve, újraolvassuk azokat – a diktatúra évtizedeinek nyomorúságáról olyan mélységek nyílnak meg, amelyeket e nélkül a borzalmas „ár” nélkül nem lett volna alkalmuk megtapasztalni. Páskándi Géza egyik mondatát idézte nemrég valaki: „se a bűn, se a bűntudat nem ítélhet az érték felett”. Akkor most mégis miért és milyen alapon veszik maguknak egyesek azt a bátorságot, hogy az érték fölött is ítélkezzenek?
Hát nincs senki, aki észrevegye, hogy napjainkban változott módszerekkel, de a „bűn” pellengérre állítása nyomán az arénában felharsanó üvöltésben épp az értékeink kérdőjeleződnek meg? Hogy sokkal körmönfontabb módon, mint 1989 előtt, folytatódik a mi kicsi társadalmunk morális felbomlasztása? Hogy nem csak a „bűn”, hanem az érték fölött is ítéletet mondunk? Hogy összekeverjük a kettőt.
Sajnos, a médianyilvánosság sem igen segített ezeknek a kérdéseknek a megválaszolásában, sőt – tisztelet a kivételeknek – nem mindig tudott ellenállni a „szenzáció” kísértésének. Mert ha nyilvánosan pellengérre állítanak egy gazembert, akkor azok, akik róla azt eddig is tudták, legfeljebb elégtételt éreznek. Igazi hírértéke annak van, amikor olyan valakiről lehet levenni a keresztvizet, aki egyébként köztiszteletnek örvendett.
És végül ott van egy mindegyre feltevődő kérdés: mért nem volt, miért nincs az érintettekben annyi civil kurázsi, hogy előálljanak, és bevallják azt, amit tettek? Elvileg jogos és erkölcsi mértékkel mérve nem lényegtelen kérdés. De legyünk őszinték: az 1989. decemberi első napok eufóriája után az erkölcsi megtisztulás ideje jött el, vagy a kompromittálódott hatalom átmentésének és más módszerekkel érvényesített további hatalmának az ideje? Nem bukott-e meg a gyakorlatban a Temesvári kiáltvány 8. pontja? Nem verték-e szét a bukaresti diákokat, akik igazi demokráciát követeltek? Nem a magukat egy új világba beépítők különböző táborai közötti hatalmi harc ideje következett el a diktátor félreállítása után? Hiába akartunk mi erkölcseinkben megtisztulni! Ha meglett volna is az a bizonyos civil kurázsi, sehol sem volt hozzá a befogadó közeg. A közszereplők között fehér holló a temesvári ortodox metropolita, Nicolae Corneanu, aki 1990-ben felállt, és nyílt vallomást tett. Megtisztult tőle az egyháza? Persze nem könnyű dolog a bűnvallás – s különösen nem a nyilvános bűnvallás. Nagyon sok „besúgó” azzal lett foglya vállalt szerepének, hogy zsarolhatták azzal: leleplezik társai előtt, ha nem végzi tovább a „kötelességét”. És ezt még 1989 előtt is nehéz volt vállalni.
Legalább most törjünk ki ennek az új közösségbomlasztásnak a bűvköréből! Legalább most ne engedjük manipulálni magunkat! Nevezzük nevén a bűnt, de csak akkor, amikor elkövetésének minden körülménye ismeretében ítélhetünk.
És ne felejtsük: „sem a bűn, sem a bűntudat nem ítélhet az érték felett”.
DÁVID GYULA
Szabadság (Kolozsvár)

RENDHAGYÓ PORTRÉ
Mikó Imre életpályája: megfigyelt és besúgó
Stefano Bottoni tanulmánya a titkosszolgálati iratok fényében követi végig az erdélyi jogász-politikus életét. Hamarosan dokfilmet is készítenek róla.
Nehéz találó jelzőket találni Mikó Imre életpályájára: a „fordulatos” nem tükrözi eléggé az események súlyát, az „ellentmondásos” Mikó emberi nagyságát hagyja figyelmen kívül, a „rendhagyó” azért nem teljesen találó, mert Mikó sorsa nem egyedi: sokan mentek keresztül hasonló hányattatásokon.
Az erdélyi magyarság talán egyik legkiemelkedőbb képviselője a történelem formálójából lesz a világpolitika és nem mellesleg: a tartótisztjei és a kommunista államapparátus abszurd útvesztőinek áldozata.
(„Biztosan állítható – és Mikó remegő írása is erre enged következtetni –, hogy első beszervezése rendkívül erős pszichikai kényszer alatt, zsarolásos módszerrel történik. A következő három évben Mikó egy védekezési stratégiával kísérletezik: kiváló emlékezetére és analitikus képességére hagyatkozva részletesen feltárja a rendszerváltás előtti kapcsolatrendszerét, és önkritikát gyakorol. Ismerősei 1944–1948 utáni tevékenységéről azonban csak általános szinten hajlandó beszámolni, amit tartótisztjei – Kovács József és Ioan Brie – többször is kifogásoltak. 1952 és 1954 között Mikó több gépelt feljegyzést készített az Erdélyi Párt volt vezetőiről. A korszakkal foglalkozó szakemberek számára az iratok semmilyen „minősített” adatot, avagy olyan információt nem tartalmaznak, amit a korabeli hatóságok legális úton nem szerezhettek volna be.” Részlet a tanulmányból)
Mikó Imre Erdély egyik tekintélyes és nagy befolyással rendelkező családjának sarja. Ragyogó elme és kivételes személyiség, akit a kommunista diktatúra a perifériára szorít, és aki ebből a vesztes helyzetből sok munkával, önfegyelemmel, okos kompromisszumokkal ismét felküzdi magát.
Mikó Imre egyszerre megfigyelt és besúgó, az erdélyi magyarság informális vezetője, a népszolgálat egyik meghatározó alakja és a kommunista hatalommal kiegyező, kapcsolatait személyes előrelépése érdekében „gyümölcsöztető” figura.
Stefano Bottoni történész a Magyar Kisebbségben publikált, kétrészesre tervezett tanulmánya Mikó kommunizmusbeli életét rendhagyó módon, a román állambiztonsági szervek dokumentumaira alapozva követi végig. A tanulmány első része, amely már napvilágot látott, Mikó korai politikai karrierjét, majd a kommunista fordulat utáni hányattatásait vázolja egészen a hetvenes évekig.
A jogi doktorátus megszerzése után Mikó a harmincas évek végén egy sor közéleti funkciót tölt be: az Országos Magyar Párt bukaresti irodájának a vezetője, a Nemzeti Újjászületési Front (NUF) magyar tagozatának, a Magyar Népközösség bukaresti jogvédő irodájának a főtitkára.
(„Ügynöki tevékenységének második szakasza (1955–1956), amit „Dumitrescu” fedőnévvel végez, figyelemreméltó elemmel gazdagodik. Mikó gondosan összeállított, társadalmi csoportokra, politikai hovatartozásra és családokra lebontott személyi jellemzései (összesen több, mint száz maradt fenn a rendelkezésünkre álló dossziékban) nemcsak hasznos, de pótolhatatlan adatbázist képez. Jelentései első ízben operatív értékű, naprakész adatokat tartalmaznak, például a Bolyai Egyetem akkori rektorának, Bányai Lászlónak a közvetítésével 1954-ben megismert fiatal budapesti történészről, Csatári Dánielről.” Részlet a tanulmányból)
A második bécsi döntés után országgyűlési képviselő lesz Budapesten, az Erdélyi Párt országos politikai főtitkára és meghatározó háttérembere. Ebben az időszakban jó viszonyt ápol számos baloldali értelmiségivel. Ekkor írja máig alapvető jog- és kisebbségtörténeti vonatkozású műveit: a „Huszonkét év. Az erdélyi magyarság politikai története 1918. december 1-től 1940. augusztus 30-ig”, valamint „Nemzetiségi jog és nemzetiségi politika” című doktori értekezését.
Az Erdélybe bevonuló szovjet csapatok 1944 októberében elhurcolták Kolozsvárról.
Négy évet tölt orosz fogságban, megtanul oroszul, majd Kolozsvárra hazatérve az államosított Unitárius Gimnáziumban (jelenleg Brassai Elméleti Líceum) tanít orosz nyelvet és irodalmat; a bukaresti Gorkij Intézetben szakképesítést is szerez.
(„1958 tavaszán hirtelen zsákutcába kerül egy tízéves szívós munkával elért társadalmi reintegráció, melynek ára a politikai szerepvállalás feladása és a sokáig eltűrt állambiztonsági zaklatás volt. A mindenki által tisztelt, munkáját lelkesen végző osztályfőnököt egyik napról a másikra bocsátják el tanári állásából. A volt unitárius kollégiumból való eltávolítás súlyos anyagi és erkölcsi csapás Mikó Imre számára. (...) fordításokból, magánórákból kell, hogy eltartsa népes családját, és a városi Néptanácstól várja „repartizálását”, avagy egy új munkahely kijelölését. 1958. november 21-én végül „Pădureanu” arról tájékoztatja tartótisztjét, hogy Mikót a városi könyvellátóhoz irányították. (...) három évig gyakorlatilag könyvterjesztőként dolgozik; a főtér sarkán könyveket cipelő Mikó Imre a régi kolozsváriak közbeszédének tárgya. Sokan csodálkozva, többen méltatlankodva és szomorkodva nézik a város egyik legjobb családjának szomorú sorsát.” Részlet a tanulmányból)
Mikó egzisztenciája és társadalmi státusza újabb súlyos csapást szenved, amikor 1958-ban, a magyar forradalmat követő tisztogatási hullámban megbízhatatlannak nyilvánítják, és a tanügyből eltávolítják. Ezt követően Mikó raktári munkásként dolgozik a megyei könyvterjesztő vállalatnál, majd egyetemi jegyzeteket árul az Egyetem utcában, egy kis boltban.
Közírói tevékenységét csak a hatvanas évek második felében, a Ceauşescu-rendszer első éveiben folytathatja. Ekkor megválasztják az Unitárius Egyház főgondnokává is. Rehabilitációja 1970-ben zárul le, amikor a nemzetiségi irodalom kiadásáért felelő kiadó, a Kriterion lektoraként dolgozhat 1976-os nyugdíjba vonulásáig.
Amint Bottoni kiemeli, Mikó Imre 1944 előtti politikusi teljesítményéről javában zajlik a vita, azonban az 1948 nyarán kezdődő „második életének” számos mozzanata mindeddig ismeretlen.
Mikó életútjának a felvázolásában az állambiztonsági dossziéja segít eligazodni. A Securitate ugyanis harminc év alatt több mint kétezer oldalt, mintegy tízkötetnyi iratanyagot „termelt” Mikó Imréről és szűk környezetéről. A dokumentumok nagy része ún. „követési dossziéból” (Fond Informativ) származik, ahová a Mikó Imrére vonatkozó adatokat, hálózati jelentéseket és az operatív játszmákat összefoglaló átiratokat gyűjtötték. Az iratcsomó kisebbik, de több száz oldalas részét Mikó Imre négykötetes hálózati dossziéja (Fond Reţea) adja.
(„Az 1960-as évek első felében a csendesen küzdő Mikó visszanyeri az 1944 előtti vitathatatlan presztízsét a kolozsvári magyar társadalomban. Létrejön azonban egy erősödő státus inkonzisztencia, ami az informális rang és a hivatalos funkció közötti szakadékból fakad. Mikó hitelessége, munkabírása és hozzáértése egyszerűen nélkülözhetetlen, és ezt az őt megfigyelés alatt tartó rendszer is tudja. Ráadásul az 1960-as évek elején termelt állambiztonsági iratokból világosan látszik, hogy a hiányos műveltségű, alacsony társadalmi pozícióból kiemelt magyar és román Securitate tisztek nem tudnak mit kezdeni egy Mikó Imre kaliberű személyiséggel.” Részlet a tanulmányból)
Mivel az 1950-es és az 1970-es években a belügyi szervek egyszerre forrásnak és célszemélynek tekintik Mikó Imrét, a két iratcsomó között meglehetősen sok a tartalmi átfedés – írja Bottoni. A Securitate folyamatosan – egészen 1976-ig – informálódik róla, miközben rendszerezik, értékelik és felhasználják az általa szolgáltatott adatokat.
Stefano Bottoni tanulmányának első része, amely itt érhető el, a hetvenes évekig követi Mikó pályáját; életútjának harmadik és döntő jelentőségű kollaborációs szakaszáról szóló összegzést az év végéig publikálja a Magyar Kisebbség.
Felhívás Jövő tavaszra kétrészes dokumentumfilm készül Mikó Imre életéről, Domokos János rendezésében. A stáb Mikó Imrét ismerő személyeket szeretne felkutatni, és arra kéri a Mikóval kapcsolatosan bármilyen hasznos információval, vizuális anyaggal (Super 8-as videó, fénykép) rendelkező olvasókat, hogy vegyék fel velük a kapcsolatot (Stefano Bottoni e-mail címe a szerkesztőségben).
Transindex.ro

F.J. KEREKASZTAL A kérdés: beszállunk-e egy bombázóba, amelynek a pilótafülkéjében Putyin is ott van?
A kettős állampolgárságról tartott kolozsvári kerekasztal-beszélgetésen sziporkázott egy történész, egy szociológus és egy sor politológus.
- az az antinacionalista beszédmód és az az alkotmányos patriotizmus, amit a magyarországi mainstream baloldal a nyolcvanas-kilencvenes években útként kijelölt magának, az eleve kulturális és nyelvi alapon szerveződő kisebbségi közösségek számára eredendően idegen és egy más entitást képvisel - attól, hogy 2010-ben létrejön a honosítási törvény, a magyarországi társadalomnak a határon túli magyarokkal kapcsolatos kérdésékben alkotott véleménye nem változott meg - a 2004-es, kettős állampolgárság-ellenes kampánnyal, a modernizációs retorika és a jóléti sovinizmus összecsúsztatása révén lényegében a bal-liberális értelmiség nyitotta meg az utat a szélsőjobb narratívák kibontakozása előtt - az kisebbségi magyar elitek kilencven éve nem voltak ilyen legitimációs válságban - az RMDSZ-nek nem sikerült a román nemzetépítéssel szemben doktrínát megalkotnia - gyakorlatilag az RMDSZ-ből és az RMDSZ körül eltűnt az etnikai identitás tőkésítése, az azt szervező réteg; hiányoznak azok a hajszálerek, amelyek a szakmát összekötnék egy intézményi rendszerrel - a Fidesz folyamatos erdélyi térfoglalása és a magyar állampolgárság kiterjesztése eljuttatott oda, hogy gyakorlatilag a kisebbségi elitek, mint önálló politikai entitás, nem jelennek meg a magyar kormányzati politikában, funkciótlanná váltak: nem részesei ennek a dolgok, a magyar állam a fejük fölött építette ki a politikáját.
Ezek voltak a legfontosabb megállapításai Kiss Tamás szociológusnak a Magyar Kisebbség nemzetpolitikával és a kettős állampolgárság kérdésével foglalkozó új számában megjelent írásában. Az írást röviden méltató Bárdi Nándor történész még Korhecz Tamás állítását emelte ki: a kettős állampolgárság megadása révén a kisebbségvédelem helyett a magyar pártpolitikai küzdelmek kihelyezése történt a kisebbségi magyar közösségekbe, és a kisebbségvédelmet, a kisebbségi társadalomépítést nem pótolhatja a kettős állampolgárság kérdése.
Az Erdélyi Tudományos Diákköri Konferencia (ETDK) keretében, a Sapientia EMTE épületében pénteken, Állampolgárság téma a Magyar Kisebbség új számában címmel megszervezett kerekasztal-beszélgetést Bárdi Nándor történész moderálta. Meghívottjai Bakk Miklós, Bodó Barna, Kántor Zoltán, Salat Levente és Toró Tibor politológusok, valamint Kiss Tamás szociológus voltak.
Ezek voltak a legfontosabb megállapításai Kiss Tamás szociológusnak a Magyar Kisebbség nemzetpolitikával és a kettős állampolgárság kérdésével foglalkozó új számában megjelent írásában. Az írást röviden méltató Bárdi Nándor történész még Korhecz Tamás állítását emelte ki: a kettős állampolgárság megadása révén a kisebbségvédelem helyett a magyar pártpolitikai küzdelmek kihelyezése történt a kisebbségi magyar közösségekbe, és a kisebbségvédelmet, a kisebbségi társadalomépítést nem pótolhatja a kettős állampolgárság kérdése.
Az alábbiakban kivonatolva közöljük a beszélgetés során elhangzott lényeges megállapítások egy részét: Bakk Miklós
- a nacionalizmus-elméletek mentén a román-magyar történelmet újra kell gondolni, és azt is, hogy hogyan játszik a magyar és a román politika a határon-túliság kérdésével és, hogyan teszi át ezt taktikai regiszterbe
- a magyar politikában a leszakadt részek kérdésében a meghatározó az, hogy az akkor következett be, amikor a magyar nemzetépítés éppen csúcsra volt járatva. Éppen ezért a magyar nemzetpolitika a mai napig nem tud differenciáltan tekinteni erre, hanem ennek az egységeszménynek az újraértelmezését próbálja megvalósítani .
- a román államépítés és a határon túli románok viszonya ettől különböző, ugyanis az akkor még nem országrészek közösségei nagyon különbözőképpen kapcsolódtak be a nemzetépítésbe. Így a bukovinai és az erdélyi kicsit másképp valósult meg, a moldáv pedig egy alternatív nemzetépítés volt, sőt vannak olyan román tömbök, amelyek soha nem voltak részei a román nemzetépítésnek (pl. a Timok völgye)
- ha a kettőt szembeállítjuk, akkor azt látjuk, hogy az utóbbi nemzetépítési koncepció jóval nagyobb politikai és taktikai mozgásteret ad a kisebbségi közösségeknek
Kántor Zoltán
- nem egyetlen nemzetkoncepció van, hanem egy homályos nemzetkoncepció, amire az emberek hivatkoznak, (azt gondolnánk, hogy a politikusok többsége alapos olvasottság után tesz így, de ez nem így van). A nemzetépítés olyan, mint a La Sagrada Familia templom, épül, de nem tudjuk, hogy milyen lesz, nem látjuk a végpontját a folyamatnak, folyamatosan változik, alakul
- az egyének véleménye nagyon sokat számít: 500-600 ezernél tart a kettős állampolgárságot felvevők száma, de meg lesz az egymillió is. Persze van, akinek a magyar állampolgárság igénylése túl sok, van aki feleslegesnek érzi és van olyan is, aki protesztből nem teszi meg ezt.
Kiss Tamás
- egy olyan nyelvet próbál keresni, amelyen elmondhatóak olyan jelenségek, amelyekről nehéz beszélni, mert rájuk van telepedve egy „máz, kulimász”. Ilyen például a kettős állampolgárság kérdése, de az RMDSZ klientúraépítése is.
- a kettős állampolgárság megadásával nem zárult le semmi, a kategorizációs küzdelem folyik tovább
Salat Levente
- kérdés az, hogy a szakembereket, akik a kérdéssel hivatásukból adódóan foglalkoznak, mentesíti-e valami az alól a felelősség alul, hogy próbáljanak értékelni, állást foglalni a várható következményeket illetően
Kitérő
Salat feltette a kérdést, hogy van-e esély arra, hogy a politikai döntésekről, opciókról tudományos igényű megállapításokat tegyünk és, hogy van-e tudományos alapja annak, hogy a nagy horderejű politikai döntéseket illetően nyíltan állást foglaljanak és ítélkezzenek azok helyességéről. Két példával árnyalta a kérdést.
1. Pólya György pályafüggőség modellje: adott egy urna, benne egy piros és egy fehér golyó. Két játékos, egy-egy urnával, amelyekben csak piros és a másikban csak fehér golyó van. A játék: szerre kivesznek egyet és visszatesznek egy ugyanolyant. Mi lesz ennek a kimenetele? Azt gondolhatnánk, hogy fele-fele arány lesz a végén, de nem, az esetek nagy többségében ez 90 %-os eltolódást fog mutatni ide vagy oda. Ez egy olyan kumulatív logika a kétesélyes kérdések esetében, ami azt mutatja, hogy nem lehet tudni, hogy merre fog hangsúlyosan eltolódni az esélyek közül a végeredmény. 2. Egy elmélet szerint sündisznó és róka típusú elemzők vannak. A sündisznó típusú nagy rendszerekbe, összefüggésekben lát, míg a róka kis és ellentmondó részletekbe. Az érdekes tapasztalat ezekkel az, hogy a rókának nagyobb az esélye, hogy megjósolja a rövidebb távú politikát. Salat szerint ő sündisznó típusú kutató és a kettős állampolgárság kérdéskörében csak olyan információk állnak a rendelkezésére, amelyek a rókáknak játszanak a kezére.
- szerinte a kettős állampolgárság története röviden: a Fidesz és Orbán Viktor úgy dicsőült meg, hogy a történet kezdetén nagyon határozottan ellenezte az állampolgárság kiterjesztését, majd 2004-ben a „nagyon szerencsétlen” népszavazást követő politikai hisztériában - nem utolsó sorban választói megfontolásból -, felállt a kettős állampolgárságot követelő hullám tetejére. Majd amikor megnyerte a 2010-es választást, abban a helyzetben találta magát, hogy nem maradt más választása: annak ellenére, hogy nem tudhatta, mi lesz belőle, tovább kellett menjen a vállalással. Ettől a pillanattól kezdve létrejött egy olyan helyzet, ahol a szereplők sodródnak ezzel a jelenséggel, létrehozták ezt a Pólya logikájához hasonló eseményt, attól függetlenül, hogy mit gondolnak erről az egészről.
- szerinte azt képzelhetnénk, hogy az RMDSZ-nek volt elképzelése arról, hogy mi lesz ennek a következménye. Habár Kiss Tamás a szövegében utal rá, hogy az RMDSZ-ben volt egy törésvonal ennek az értékelésével kapcsolatban, Salat úgy véli, hogy a nagy törésvonal nem Markó Béla, illetve Antal Árpád és Tamás Sándor között van (eredetileg Antal-Tamás formában hangzott el, a szövegben először tévesen Antal Attila neve szerepelt, javítottuk - szerk. megj.) Szerinte annak vagyunk a szemtanúi, ahogy az RMDSZ-nek, annak ellenére, hogy látja, hogy rossz vége is lehet a dolognak, nincs ereje szembefordulni az áramlattal és ő is felül erre a vonatra.
- Salat úgy véli, hogy ezzel ellentétben az EMNP, meg a holdudvarához tartozó szervezetek részéről azt látjuk, hogy amellett, hogy közvetlen haszonélvezői az eseményeknek, szerintük az autonómia és a kettős állampolgárság kérdése nem összeegyezhetetlen. Azonban arra, hogy miért, nincs válaszuk vagy érvük.
- Salat beszélt Borbély Zsolt Attilának a kötetben megjelent szövegéről is, amelyben az egyik elképzelés az, hogy meg kell győzni a románokat arról, hogy legyen autonómia, de akár rá is lehet kényszeríteni őket az autonómia megadására. Salat szerint ez rég ott lebeg a nyilvánosság előtt és szerinte annak, aki ezt képviseli, ezt előbb-utóbb fel kell vállalnia. Ez a kérdés szerinte azért érdekes, mert nem világos, hogy ezt akkor is beszabad-e vagy érdemes-e vállalni, ha már nem egy vonatról van szó, hanem "arról a bombázóról, amelynek a pilótafülkéjében Putyin is ott ül."
- Salat ugyanakkor kijelentette, hogy ez nem a végkövetkeztetés, ugyanis nem tudja, hogy mire lehet számítani a kérdésben
Bárdi Nándor
- Bárdi elmondta, hogy ő, mint történész, a nemzetiesítést egy társadalomtörténeti jelenségként gondolja el. Szerinte Magyarországról nézve a kérdés úgy tevődik fel, hogy egy nemzetiesítési folyamat mikor torzul el.
Két példa
Bárdi két példával illusztrálta, hogy mit ért ez alatt. Szerinte a „Fölszállott a páva” hihetetlen sikere a politikai támogatásra gyakorolt szakmai szűrőnek is köszönhető, valamint annak, hogy mindezek mellett valamire építkezett (táncház-mozgalom).
Ezzel szemben a „Szeretünk Magyarország” program ott bukott el Bárdi szerint, hogy nem ment át szakmai szűrőn és éppen ezért nem épült a valóságra. A kormány által meghirdetett program nem tudott versenyezni a falu hagyományos ünnepeivel, és hiába lehetett pályázni rá 250 000 forintnyi összeget, a program összeomlott, vagy nem lett belőle semmi vagy egy giccsé vált
szerinte az a kérdés, hogy egy döntéshez van-e olyan szakpolitikai háttér, ahol kontrollálható? Bárdi szerint Magyarországon sokszor mindent felülír a pártpolitikai megfontolás.
- Magyarország megértésére a plebejus nemzet fogalmat hozta fel, amelyet a Kádár-korszak felfogásával illusztrált: az életszínvonal a nemzeti érdek és a feszültség elkerülése a cél. Ezenkívül a Kádár-rendszer lényegéhez tartozik a jóléti sovinizmus is.
- szerinte ki kell mondania azt, hogy történészként úgy látja, hogy a kettős állampolgárság esetében a párhuzamos nemzetépítések felszámolásáról van szó, amihez az is hozzájárul, hogy a négy nagy magyar kisebbségi közösségben a helyi nemzetépítő elitek nem tudták a maguk önálló politikai közösségét intézményesíteni
- szerinte történelmi perspektívából nézve teljesen világos, hogy Magyarországról szemlélve a jelenségeket a népességáramlás a Kárpát-medence közepébe folyik. Bárdi szerint ezért 1918-ban azt gondolták, hogy még ötven év és mindenki magyar identitású lesz, az alapján, hogy mi történt 1880-1918 között. Akkor az a vélemény uralkodott, hogy az iparosítás ezt meg fogja oldani. Tudjuk, hogy teljesen más történt és végül a szocialista iparosítás révén fordult a kocka. Bárdi szerint a politikusok 2010-ben megnyitották a kapukat, azt üzenve, hogy a magyar elitek most vannak szinkronban és ezáltal „a nyűglődés helyett van egy kapu”, amit ki lehet használni. - ha túl sokat foglalkozunk a következményekkel, akkor elsiklunk az egyik lényeges kérdés fölött: „Miért van az, hogy a lövétei bácsika Zsoltikát, Viktort emleget? Miért van ez a megszólíttatási igény?” - Bárdi elmondta, hogy ő úgy gondolja, hogy azt a diszkrepanciát, hogy a külhoni magyarok a 2004-es népszavazás után nagyon kritikusak voltak a magyarországiakkal szemben, az emberek úgy dolgozzák fel, hogy úgy kezelik, mintha személyesen Orbán Viktortól kapták volna meg ezeket a jogokat, ő lenne személyesen az, aki ilyen értelemben emancipálta őket.
- Bárdi szerint ezzel az a probléma, hogy a romániai magyar kisebbségi elit ehhez képest nem sokat tesz a megszólításért, a kisebbségi hálózatok üzemeltetéséért. „És ez azért megkerülhetetlen kérdés, mert létfontosságú az otthon maradó közösség megerősítése.”
- Bárdi kérdése az volt, hogy a székely vezetők az autonomista retorika közben vajon hányszor ültek le megbeszélni a dolgaikat? Bárdi egy kérdést felvetve illusztrálta ezt: "vajon miért nem áll a marosvásárhelyi reptéren egy busz, ami elvinné az embereket Csíkszeredába, amikor tudjuk, hogy hasonlókból áll össze egy kisebbségi hálózat?". Transindex.ro

Erdélyi magyar hidegháború
„Ez a fontos kötet, amely – remélem – még nagyon sok nyilvános vitát vonz majd, és amelyről több alkalom is nyílik majd beszélni, végre visszahozza a közéleti esszé és tanulmány műfaját a köztudatba, de tartalmát tekintve sajnos korszerűtlen.” Parászka Boróka kritikája Demeter Attila Ethnosz és Démosz című tanulmánykötetéről.
Elméleti elsivatagosodás – így lehetne összegezni a hazai könyvkiadás utóbbi tíz évét, amelyben a rendszerváltás utáni évekhez képest látványosan visszaszorult a társadalomtudományos esszék, tanulmányok publikálása. Talán a kiadók nem vállalják a kockázatot, talán a közgondolkodás mondott le arról, hogy tartalmát, formáját ilyen nagyobb lélegzetű írások határozzák meg, és az is lehet, hogy fordított arányban az egyetemi szakok és műhelyek túlburjánzásával, a szerzők termékenysége csökkent. Akárhogy is van, ott tartunk, hogy ma már érdemes megbecsülni minden esszékötetet. Demeter Attila (aki a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem filozófia intézetének oktatója) tavaly adta közre az elmúlt tizenkét évben írt tanulmányainak gyűjteményét, több szempontból is tanulságos és fontos. Egyrészt ez a kiadvány bizonyítja, hogy a hazai filozófia oktatás-kutatás igényt tart arra, hogy kivegye a részét a napi közéleti, társadalmi és politikai eszmecserékből. E nélkül a részvétel nélkül ezek ugyanis megfeneklenek a fogalmi és eszmei pontatlanságban, a logikai zárványokban, erodálódnak stb.
Másrészt: a hazai filozófiai beszéd (legalábbis az, amit Demeter Attila nagyon kevés társa mellett képvisel) nem tudja, vagy akarja kivonni magát a közbeszéd-közgondolkodás hatása alól, inkább követi, mintsem ösztönzi, irányítja azt. Azokat a témákat, ügyeket járja körül, amelyeket amúgy is körüljár a napi publicisztikai-gyár, esetenként oldja a beidegződéseket, közhelyeket, más helyzetekben – akarva, akaratlanul – megerősíti azokat. Ha a kötet címszavait soroljuk fel, akkor pont azokkal a fogalmakkal találjuk szembe magunkat, amelyeket az elmúlt évtizedben (évtizedekben) unos-untig hallhattunk, olvashattunk: autonómia, nacionalizmus, nemzetállam, emberi jogok, Európa, európaiság. A tétje ennek a könyvnek az, sikerül-e a filozófiai tartalombővítés, aktualizálás?
Harc komoly alázattal Ha a tíz évvel ezelőtt született, és eredetileg a Magyar Kisebbségben közölt Autonómia: mi végre? című tanulmányt vesszük alapul, amely közéleti „slágerünket”, az önrendelkezést igyekszik körbejárni, akkor azt kell mondanunk, hogy bár az átlagosnál cizelláltabb ez a megközelítési mód, a mélyfúrásig nem jut el. Az a figyelmeztetés megjelenik ugyan ebben a tanulmányban, hogy a kisebbségi jogérvényesítés eszköze nem feltétlenül csak az autonómia, az a kérdés azonban már nem fogalmazódik meg, miért kötjük össze szétválaszthatatlanul az önrendelkezést az etnicitással? Miért szól az erdélyi magyar közbeszédben az autonómia vita csak az erdélyi magyar önrendelkezésről, miközben ezt (vagy ezeket) a struktúrákat egy többnemzetiségű államban igyekeznek érvényre juttatni, miközben az erdélyi magyar közösség a román állam-nacionalizmussal viaskodik, miközben az adminisztrációs reform, a gazdasági átalakulás, az európai integráció (vagy európai verseny) sokkal inkább szól a regionális, etnikai szempontból azonban meg nem határozható különbségekről. Ez a Demeter Attila szöveg ráadásul, hasonlóan a kötet több más tanulmányához (mint például a címadó Ethnosz és Démosz tanulmányhoz) váratlanul átvált a nyers aktuálpolitikába, ebben az esetben az RMDSZ szervezeti működéséről értekezik. Lehet ennek is legitimitása, akár politikafilozófiai vitát is lehet erről folytatni, de ennek akkor tovább kellene mutatnia azon a megállapításon, hogy a Szövetségen belüli demokrácia nem működik, vagy hogy a szervezet támogatottsága csökkenőben. Van ennek a kötetnek egy amolyan népmesei „jöttem is, meg nem is, hoztam is, meg nem is” hangulata. Ez az az autonómia tanulmány olyan konzekvenciával zárul, amelyet akár a demokrácia-hiányosnak és alultámogatottnak nevezett RMDSZ korabeli elnöke, Markó Béla is megfogalmazhatott volna. Vagyis: „a sikeres autonómia-törekvésekhez nem annyira maradéktalan belső konszenzusra van szükség, mint inkább hatékony politikai lobbira” – írja Demeter Attila. Ám legyen, de akkor tegyük fel újra az autonómia természetére vonatkozó, kielégítően mindmáig meg nem válaszolt kérdést: kik, miért, kiknél és hogyan lobbiznak? Minderre a jelzett tanulmány keletkezése óta (2004), sőt az autonómia viták rendszerváltás óta tartó történelme során egyszer sem kaptunk pontos választ. Ennek fényében pedig különösen veszélyes az, amivel a szerző a gondolatsort zárja, vagyis, hogy „ha az autonómiát ki kell kényszeríteni (kiemelés D.A.), akkor ennek az eszköze nem lehet más, mint az erőszak vagy a félelemkeltés”. Bár a megállapítást Bibóra hivatkozva és őt idézve árnyalja Demeter, és arra figyelmeztet, hogy ezt a harcot „komoly alázattal” kell lefolytatni, mégsem más ez, mint az erdélyi magyar hidegháború megerősítése.
Valamilyenségek és valahogyságok Hasonló félig, vagy háromnegyedig vitt gondolatsorokból állnak össze a kötet többi tanulmányai is, ezek a szövegek, amelyeknek a zöméből kirajzolódik egyfajta visszafogott, de súlyos következményekkel járó nemzeti radikalizmus. A korábban már jelzett Ethnosz és Démosz című tanulmány számomra meglepő módon szintén RMDSZ-kritikával indít: a Szövetség kormányzati politikáját általános értelemben „alázatosnak” és „betársulósnak” nevezi a szerző. Függetlenül attól, hogy valóban alázatos és betársulós-e a szervezet két évtizedes teljesítménye (ez a szöveg 2006-ban született, tehát akkor még csak kamaszkorát élte az RMDSZ ilyen szerepvállalása), érdemes feltenni a kérdést: politikafilozófiai szempontból mire jutunk az ilyen jelzőkkel? Mi a kritika referenciája, célja és hitele? Kockázatos, és nem megkerülhető kérdések ezek. A napi politikára való (általam nagyon fontosnak és hiánypótlónak tartott) reflexió nehezen követhető módon billen át kultúra-, nacionalizmus elméletbe. És olyan furcsa mondatok szabadulnak el, amelyeket aztán sem politikafilozófiai, sem szociológiai, de még egy laza szövésű esszé keretén belül sem könnyű értelmezni. „Az emberek valamilyen oknál fogva makacsul ragaszkodnak nemzeti identitásukhoz” (kiemelés tőlem) – szerepel a 108. oldalon. „(…) a nemzetinek és a politikainak az összetartozása valahogyan természetszerű” (kiemelés tőlem) – írja Demeter Attila a kötet 103. oldalán. Sajnos a valamilyenségek és valahogyanságok világában ezúttal sem vezet tovább. Pedig rendezni kellene már az etnicizmus és nacionalizmus közötti viszonyokról gondoltakat, pedig láttatni és érteni kellene a nacionalista konstrukciók (a szerző fontos mondatokat szentel annak, hogy érzékeltesse, milyen alapvető jellemző ez a megcsináltság) korszerű természetét.
A korszerűség érvényesül a legkevésbé ezekben a megközelítésekben. Demeter az európai közösség soknyelvűségének, vagy éppen nyelvtelenségének problémáit járja újra és újra körül, hiszen – írja többek között Kymlickára hivatkozva a politikai együttműködések alapja a közös nyelv. De elfeledkezik arról, hogy a mai politikai kommunikáció számára a képek, és a különböző nonverbális felületek legalább annyira fontosak, ha nem fontosabbak, mint a verbálisak. Továbbá arról, hogy az egy-két és többnyelvűség ma már egészen mást jelent akár az Unió határain belül, mint azokon kívül – hiszen megváltozott többek között a globális mobilitás és kommunikáció, de változik a lokális adminisztráció, a közösségi kapcsolattartás stb.
Ez a fontos kötet, amely – remélem – még nagyon sok nyilvános vitát vonz majd, és amelyről több alkalom is nyílik majd beszélni, végre visszahozza a közéleti esszé és tanulmány műfaját a köztudatba, de tartalmát tekintve sajnos korszerűtlen. Az évtizedes szövegek nem tartották a lépést korukkal már születésük idején sem, ma pedig egészen anakronisztikus ezeket olvasni. Mindezzel együtt ösztönző a szerző igyekezete, ahogyan saját korlátaival, még végig nem vitt eszmefuttatásaival szembenéz. Például akkor, amikor a kötet előszavában elismeri, hogy a muszlim Európáról írt szövege létrejöttekor még nem ismerte, hogyan is néz ki a muszlim Európa valójában. Az Ethnosz és Démosz befejezésekor valami olyasmit érez az olvasó, mint egy kétkötetes krimi első kötetének a végén. A tetthely már felsejlett, a gyanú árnyéka is körvonalat kapott, a megfejtés azonban még várat magára.
Demeter Attila: Ethnosz és Démosz – tanulmányok. Pro Philosophia Egyetemi Műhely Kiadó, Kolozsvár, 2013.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)