Sok még a felújításra váró magyar emlék az ezeréves határon
Sok még a felújításra váró magyar emlék a Kelet-Erdély szélén húzódó egykori ezeréves határon, ezért a csíksomlyói pünkösdi zarándokoknak jövő évre is tartogatnak meglepetéseket a gyimesbükki programsorozat szervezői – nyilatkozott hétfőn az MTI-nek Deáky András nyugalmazott iskolaigazgató.
Deáky
 volt az egyik szervezője a gyimesbükki programoknak, amelyeken részt vettek többek között a Székely gyors és Csíksomlyó expressz nevű vonatok által hozott magyarországi turisták. A két szerelvényen utazó mintegy 1800 személy jelen volt szombaton a csíksomlyói pünkösdi búcsún, majd vasárnap meglátogatták az egykori ezeréves határt, amely Gyimesbükknél húzódik.
A két vonat hétfő reggel indult vissza Magyarországra. A Budapest felé tartó Csíksomlyó expressz megállt egyebek közt Sepsiszentgyörgyön, ahol a helyi önkormányzati vezetők mellett körülbelül négyezer háromszéki várta a magyarországi zarándokokat. A nyugalmazott iskolaigazgató elmondta, hogy elérte célját az idei gyimesbükki rendezvénysorozat, hiszen sikerült igazi ünneppel meglepni a helyi gyimesi magyar közösséget, amely “együtt lehetett Erdély más területeiről érkező, valamint magyarországi nemzettestvéreivel”.
Jelenleg közigazgatásilag a moldvai Bákó megyéhez tartozó Gyimesbükkön két évvel ezelőtt újították fel helyi és magyarországi magánszemélyek, szervezetek segítségével a Magyar Királyi Államvasutak egykori legkeletibb vasúti őrházát, tavaly a gyimesbükki kápolnát hozták rendbe, az idén pedig leleplezték azt a katonai emlékművet, amely a két világháborúban elesett magyar katonáknak, valamint az 1848-as, az 1956-os és az 1989-es forradalmak gyimesbükki áldozatainak az emlékét őrzi.
Rámutatott: rendellenességek nélkül zajlott a rendezvénysorozat, amelynek során Gyimesbükkön a szervezők becslése szerint mintegy 60 ezer vendég fordult meg, vagyis kétszer többen, mint a tavaly. Hangsúlyozta, hogy míg a korábbi években a román hatóságok ellenségesen, bizalmatlanul viszonyultak a pünkösdi rendezvényekhez, az idén részükről nem tapasztaltak hasonlót. „Sőt, a rendőrök készségesen és eredményesen végezték feladatukat, hiszen a forgalom irányításával nagymértékben ők maguk is hozzájárultak a sikerhez, zavartalan közlekedést biztosítva a körülményekhez képest” – mondta Deáky András.
erdon.ro

Gyimesbükk 2011 – Ünnep az ezeréves határon
Nagy hatalma van az Istennek, hogy megmentette nekünk ezt az őrházat – így fogalmazott egy helybéli idős férfi három évvel ezelőtt, a gyimesbükki kis bakterház megmentését ünneplő, csodaként emlegetett esemény után. Június 12-én, Pünkösd vasárnap bebizonyosodott, hogy a csoda azóta is tart, és a jó Isten hatalma minden nap megmutatkozik a gyimesbükkiek tenni akarásában, a terveik, álmaik megvalósítását segítő határtalan összefogásban. Zarándokhely lett az ezeréves határként emlegetett Gyimesbükk, és különösen Pünkösd idején érkeznek sokan a történelmi Erdély legkeletibb településére. Pünkösd vasárnapján nagy ünnep volt Gyimesbükkön, ezrek zarándokoltak el a hajdani román-magyar határ mellett álló Rákóczy-vár romjaihoz, a kontumáci kápolnához, és az egykori Magyar Királyi Államvasutak nemzeti összefogással felújított őrházához. A Budapestről és Sopronból a csíksomlyói búcsúra érkezett különvonatok a déli órákban futottak be a gyimesbükki állomásra, a zarándokokat csángó népviseletbe öltözött helybéliek várták zenével, énekkel, friss pogácsával. Hosszú idő, egészen pontosan 64 éven át tartó szünet után, három évvel ezelőtt gördült be újra magyar címeres mozdony a gyimesbükki állomásra. Azóta minden Pünkösdkor mozdonykürttől hangos a Gyimes- völgye, idén a Székely Gyors után egy másik, szintén magyarországi zarándokokat szállító szerelvény, a Csíksomlyó Expressz is befutott az állomásra, a két vonat összesen 1500 zarándokkal érkezett az ezer éves határhoz. A vendégeket Deáky András nyugalmazott iskolaigazgató, vállalkozó és Görbe Vilmos polgármester köszöntötte. A házigazdák arra kérték a zarándokokat, hogy vegyenek részt a település történelmi jelképeinek helyszínein szervezett ünnepi programokon. A kontumáci kápolna mellett felállított színpadon 11 órakor kezdődött a gyimesfelsőloki Árpád-házi Szent Erzsébet Gimnázium és a gyimesbükki Dani Gergely Általános Iskola zenés-táncos előadása Antal Tibor karvezető és Sára Ferenc néptánc oktató irányításával. A gyimesbükki iskola igazgatónője elmondta, hogy jól halad az intézmény tetőszerkezetének felújítása. A tavaly leégett iskolarész újjáépítésében oroszlánrészt vállat a Budakeszi Kultúra Alapítvány is. Korábban az alapítvány kuratórium tagjai és támogatói segítették a kontumáci kápolna és a néhai Magyar Királyi Államvasutak 30-as számú őrházának felújítását, idén pedig a Tatros folyón átívelő, szegecselt fémszerkezetű híd rendbetételét támogatták.
A déli harangszót követően szabadtéri szentmise kezdődött a kontumáci kápolnánál, amelyet Salamon József atya, gyimesbükki plébános celebrált.
A gyimesi szorosra tekintő kápolna előtti romok között egy kereszt és több fekete gránittábla őrzi a háborúk és forradalmak gyimesbükki áldozatainak emlékét. Vasárnap itt helyezett el koszorút és mondott beszédet Hende Csaba, Magyarország honvédelmi minisztere. Hende Csaba a közösség erejének fontosságáról beszélve kiemelte: megragadta őt a Böjte atya nevéhez fűződő Szent István-tervben rejlő lehetőségek, és arra kért mindenkit, hogy támogassák ezt a kezdeményezést, vegyenek részt minden olyan közösségi munkában, amely a környezet, az öreg porták, parkok megőrzésére irányulnak. Kiemelte: a magyarság jövőjét nem a múltjából, hanem a jelenéből kell építeni.
A katonai emlékhelynél tartott beszédek után felavatták a Tatros folyón átívelő, a 20. század elején épült, mára gyimesbükki és magyarországi összefogással felújított hidat. A megszépült átkelőt a község előjárói adták át további szolgálatra. Időközben vonatkürtök hangja töltötte be a gyimesi-szorost, az őrházhoz befutott mindkét zarándokvonat, a magyar címeres Székely Gyors és a Liszt Ferenc emlékév tiszteletére, a zeneszerző portréjával díszített Csíksomlyó Express mozdonya is. A zarándokok a Székely Himnusszal, Antal Tibor zenetanár pedig csángó dalokkal köszöntötte a díszes mozdonyokat. A világ számos pontjáról érkezett zarándokok közül többen is így foglalták össze élményeiket: történelemből életre szóló leckét, közösségi összefogásból erőt, hitéhez pedig további kitartást kaphat mindenki, aki valaha is Gyimsbükkbe zarándokol.
A gyimesbükki ünnepségről két órás összeállítást készített a Duna Tv székelyföldi stúdiója, amely június 18-án, 10 óra 40 perctől kerül a képernyőre.
Erdély.ma

Határon innen vagy túl?!
A Kontumáci templom közelében kiképzett kilátó padján ülök, és a Gyimesbükk végén húzódó 1000 éves határ vonalát pásztázza tekintetem. Azon tűnődöm, hogy tulajdonképpen most én hol vagyok, a határon innen vagy a határon túl. Mert én s velem együtt az erélyi magyarok és székelyek határon túliakként szerepelünk a magyarországi közbeszédben.
Velem szemben jól kivehető a Tatros folyó, a mellette húzódó sínpár és a múzeummá alakított Magyar Királyi Állami Vasutak legkeletibb, 30. számú őrháza, innen a Rákóczi-várhoz felvezető lépcsősor és a határgerinc vonulata. Ezen túl már Moldva.
Nincs a Kárpátokban még egy ilyen jól körülhatárolt természetes határvonal. Ezer éven át itt húzódott Magyarország és a moldvai fejedelemség, később Románia határa. Erdély Romániához csatolása után, bár az adminisztratív határ megszűnt, a két régió, Erdély és Moldva közti határ szerepét továbbra is megtartotta.
1950-ben a Tatros völgyében települt etnikai és történelmi vonatkozásban egymással szorosan összefüggő három székely-csángó település közül Gyimesbükköt a moldvai Bákó tartományhoz, később megyéhez csatolták. A közigazgatási határ a Hidegség patakáig eltolódott, de a „határ” továbbra is itt húzódik, mivel ez nemcsak Erdély és Moldva, hanem egyben Közép- és Kelet-Európa határa is. Persze, az eltelt 62 év meghozta a határtologatók elvárásait, a Székelyföldtől való elcsatolás következményeként ma már a lakosságnak alig fele vallja magát magyarnak, bár a faluban szinte mindenki beszéli a nyelvet. Így állt elő a sajátos helyzet, hogy egyházi értelemben a gyulafehérvári érsekséghez, tehát Erdélyhez, közigazgatásilag pedig Bákó megyéhez, azaz Moldvához tartozik. Ilyen értelemben Moldvának van egy Közép-Európai része is. (...) Évszázadokon keresztül ezen a szoroson (ezen is) jöttek át az eurázsiai sztyeppék vándor népei, a szkíták, hunok, avarok, majd a honfoglaló magyarok, ezt követően besenyők, uzok, kunok, majd a tatárok zúdultak Erdélyre, később a Moldvából elüldözött örmények kértek bebocsátást Apafi Mihály fejedelemtől, majd az oroszokkal szövetkezett románok támadtak ránk. Itt védték halált megvető bátorsággal a magyar hazát az I és II. világháború idején a székely és a magyar katonák. A diktatúra éveiben még hátizsákosan sem volt tanácsos az ezeréves határ környékén őgyelegni. A kommunizmus bukása után aztán divatba jött ide is eljönni, napjainkban pedig egész évben, de különösen a csíksomlyói búcsú idején Magyarországról egyenesen ideérkező különvonatok, autóbuszok és kisautók százai hozzák a több ezerre tehető nosztalgiázók tömegét. Könnyes szemmel fogadják és üdvözlik egymást vendégek és helybeliek, virágcsokrok, ünnepi beszédek, magyar és székely himnusz, gyalogséta és szentmise, majd a helyi vendéglők kínálata teszi emlékezetesé az itt-tartózkodást. Az utóbbi évtizedben valóságos búcsújáró hellyé nőtte ki magát az ezeréves határ és tartozékai, amelyek ösztönzően hatottak az emlékhelyek felújítására és a szükséges vendéglátóipari létesítmények létrehozására.
A mi értékrendszerünkben, a hajdan volt Etelköz és az ott élő negyedmillió csángó révén, akiknek egynegyede még beszéli a magyar nyelvet, fontosabb helyet foglal el Moldva, mint Munténia, (Havaselve) Olténia vagy Dobrudzsa. De összehasonlíthatatlanul jobban érezzük magunkat a határ innenső, erdélyi oldalán.
Ezt az érzést talán legkifejezőbben egy pottyondi székely atyafi fejtette ki úgy negyven évvel ezelőtt. Egy makói (Magyarország) tanulókból álló csoportot vittem el Csíkménaságra, majd Pottyondra, és arra kértem a helybeli székely embert, közeli ismerősömet, hogy mondja már el nekünk a település feletti magaslatról milyen hegyek, tájak láthatók be. Sorra nevezte meg a látható és kevésbé látható táj elemeit fontos megjegyzéseket fűzve mindenikhez, majd amikor a keleti részhez ért, azt mondta, hogy ott nincs semmi. Mármint olyan, ami hozzánk közel állna. Nem állt messze az igazságtól, amikor ezt kijelentette. Ugyanis a határon túli rész már a Kelet-Európai régióhoz tartozik, más táj, más hitű, vallású és nyelvű közösség otthona. A közel 100 év együttlét sem volt elég arra, hogy eltűnjenek a különbözőségek. A román álláspont szerint ez csak a teljes asszimilációval válik valóra. Ezért is kezdődik az alkotmány a következő kijelentéssel: Románia egységes nemzetállam. Még nem az, de azzá kell tenni. Ez a politikai indítéka a velünk szembeni magatartásnak. Pedig a másság elismerése mindkét részről felszabadítaná a lelkeket, és a kölcsönös tisztelet igen jó barátokká tenne bennünket.
Mi, erdélyi székelyek mindig a határ innenső részén éltünk és élünk ma is, és velünk együtt ott él minden magyar, bárhol is lakjon a történeti Magyarország területén. Mi úgy tudjuk, hogy a határon túli megnevezés azokra vonatkozik, akik a túloldalról jönnek ide. Ezért nem illik rám és ránk és egyetlen magyarra sem a határon túli jelző.
Beder Tibor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Lusta történelemhamisítók
Lejtőre került a román történelem- és múltkutatás. Ennek mindenki számára látható bizonyítéka Kolozsvárott található a vasútállomás falán. 
Az illetékesek ugyanis impozáns, márványból készült, aranyozott betűkkel díszített emléktáblát helyeztek el a pályaudvar falán, amelyen az eddigi állomásfőnökök nevét tüntették fel. Na jó, ez így ebben a formában nem egészen igaz. Ugyanis csupán az 1945-től napjainkig regnáló illetékesek neve került fel a táblára.
Nem mintha azelőtt nem létezett volna vasúti közlekedés, állomás vagy állomásfőnök a kincses városban. Csakhogy az 1870 és 1945 közötti időszakot nagyvonalúan elintézték annyival, hogy „Ismeretlenek”.
Mit is mondjunk: döbbenetes. Hiszen tudomásunk szerint az érintett időszakban már meglehetősen fejlett írásbeliség létezett, így bizonyos archívumokban bizonyára föllelhető lett volna a névsor. Ha máshol nem, akkor az 1870 és 1919, illetve az 1940 és 1944 közötti időszak a Magyar Királyi Államvasutak nyilvántartásában bizonyosan.
Mindenesetre tényleg meglepő, hogy ennyire tehetetlennek bizonyult a történetkutatás. Hiszen mégiscsak arról a nemzetről van szó, amelynek történészei, fantasztikus kreativitásról téve tanúbizonyságot, a bizonyítékok teljes hiányában is olyan történelmet gyártottak, amely a rendelkezésre álló történelmi és régészeti bizonyítékoknak fittyet hányva kitartóan vallja a dogmát, miszerint a románok nem a középkorban vándoroltak tájainkra a Balkánról, hanem a római hódítók és az amúgy utolsó szálig kiirtott dákok leszármazottai.
Mármost ilyen kreativitással gyerekjáték lett volna bármilyen állomásfőnököket kitalálni, hogy ne legyen ennyire nevetségesen foghíjas az a tábla. Bár igazából örülhetünk, hogy az érdeklődőknek nem azzal kell szembesülniük, hogy 1870 és 1945 között ősdákok, rómaiak, esetleg maga Traianus császár vagy egyenesen a római anyafarkas irányította a kolozsvári indóházat. A jelek szerint nem volt akarat és kapacitás sem az archívumokat felkutatni, sem néhány jó fantáziájú kutatót megbízni azzal, hogy találjon ki néhány jól hangzó nevű állomásfőnököt.
Ez rendkívül aggasztó. Mert mi lesz ebből az országból, ha már a történelem meghamisítására is csak ilyen félmegoldásokkal állnak elő a korábbi, lenyűgözően kreatív ötletek helyett? A végén még előfordulhat, hogy az érdektelenség és a figyelmetlenség miatt egy-egy hivatalos emléktáblára a valós történelmi tények is fölkerülnek. Az pedig maga lenne a vég.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

„Megkerültek” a kolozsvári magyar állomásfőnökök
Magyar–román vasutas együttműködésnek köszönhetően sikerül emléket állítani az egykori magyar és német állomásfőnököknek Kolozsvárt.
A Román Állami Vasúttársaság (CFR) kincses városi regionális kirendeltsége tavaly májusban helyezett el márványtáblát a helyi pályaudvar épületének homlokzatára, felsorolva az egykori állomásfőnökök nevét és tevékenységük időszakát.
A gesztus szépséghibája volt azonban, hogy az 1870 és 1945 közötti időszakban, vagyis az Osztrák–Magyar Vasúttársaság, majd a Magyar Királyi Államvasutak működése idején szolgálatot teljesítő vezetőket „ismeretlenekként” tüntették fel a plaketten. A mulasztás jelentős felháborodást váltott ki magyar, sőt román körökben egyaránt.
Sokan azzal vádolták meg a CFR-t, hogy a magyar múlt eltörlése érdekében „felejtette ki” a második világháború lezárulta előtti állomásfőnökök nevét. A történtek miatt a valós kétnyelvűség megteremtéséért küzdő Musai-Muszáj civil kezdeményező csoport februárban CKK (Cluj–Kolozsvár–Klausenburg) Intoleranciadíjat ítélt oda a CFR kolozsvári kirendeltsége vezetőségének.
A román államvasutak illetékesei azzal védekeztek, hogy nem álltak rendelkezésükre a szóban forgó adatok, mivel a társaság területi kirendeltségének levéltára a két világháború között megsemmisült. Mindenesetre a széles körű felháborodás hatására március elején eltávolították a kifogásolt plakettet, és a CFR kolozsvári területi igazgatósága a Magyar Államvasutak Zrt. (MÁV) Debreceni Területi Igazgatóságához fordult a hiányzó adatok azonosítása érdekében.
A Krónika a MÁV Zrt. kommunikációs igazgatóságától megtudta, hogy a vasúttársaság központi irattárában fellelhető, részleges adatok alapján nemrég megküldte az állomásfőnökök listáját a román vasútnak. Tájékoztatásuk szerint a MÁV archívumában elvégzett kutatás során az 1877–1879, az 1887–1919 és az 1941–44 közötti kolozsvári állomásfőnökök nevét és működésük évét sikerült kideríteni. Kérdésünkre ugyanakkor közölték azt is: az archívum a dokumentummásolatokat csak „díjtáblázatuk szerinti összegért” tudja átadni lapunknak.
Oana Brânzan, a CFR szóvivője csütörtökön írásban eljuttatott válaszában megerősítette a Krónikának, hogy megkapták a MÁV-tól igényelt adatokat. (Arra a kérdésünkre azonban nem kaptunk választ, hogy a magyar államvasutak ingyen vagy díjkötelesen bocsátotta-e rendelkezésre a névsort).
A Román Vasúttársaság illetékese hozzátette: a márványtáblán szereplő névsort kiegészítik, a plakettet pedig újra elhelyezik a kolozsvári pályaudvar épületén, amint beszerzik a helyi hatóságoktól a szükséges engedélyeket. „Az említett időszakban szolgálatot teljesítő állomásfőnökök neve a tábla újbóli kifüggesztése pillanatától válik nyilvánossá” – közölte Oana Brânzan, elhárítva lapunk kérését, miszerint bocsássák rendelkezésünkre a magyar és német fővasutasok nevét.
Egyébként a Kolozsváros.ro portál nemrég a magyarországi Kereszténydemokrata Néppárt (KDNP) ifjúsági szervezete nemzetpolitikai munkacsoportjának közreműködésével – a MÁV-archívum, az Osztrák–Magyar Vasúttársaság és az Osztrák Országos Levéltár információi alapján – közzétett egy feltételezett állomásfőnök-névsort.
Ennek alapján 1870–1878 között Virányi István, 1880-tól Kugler Mihály, 1882–1888 között Egedy Lajos, 1889–90-ben Hauda Nándor, 1890–1893 között Krimszky Géza, 1893–1911 között Lósy Béla, 1912–1918 között Asztalos Sándor, míg az 1941 és 1943 közötti időszakban Elekes András irányította a kolozsvári pályaudvart.
Rostás Szabolcs |
Székelyhon.ro

Közadakozásból építik újra a gyimesbükki Rákóczi-várat
Gyimesbükkön közadakozásból készülnek újraépíteni azt a Rákóczi-vár néven ismert őrtornyot, amely mintegy háromszáz éven át szolgálta a történelmi Erdély és Moldva határán a gyimesi kereskedelmi útvonal felügyeletét – közölte hétfőn az MTI-vel Deáky András, a Gyimesbükkért Egyesület elnöke. Deáky András elmondta, hogy az őrtorony újraépítésének a terveit a bécsi levéltárból beszerzett dokumentáció alapján készítette el Esztány Győző csíkszeredai építész. A terveket a Bákó megyei műemlékvédelmi szakhatóság is nagyra értékelte, de a Bákó megyei hatóságok a régészeti feltárás elvégzéséhez kötötték az építési engedély kibocsátását. Hozzátette, jelenleg zajlik a rom régészeti kutatása, és remélhetőleg hamarosan elkezdődhet az építkezés. A Rákóczi-várat a 17. század elején Bethlen Gáboryi fejedelem építtette, majd a 18. század elején II. Rákóczi Ferenc fejedelem erősíttette meg. Az őrtoronynak mára csak a romjai maradtak meg, és jószerével csak az a lépcsősor emlékeztet az építményre, amely a Tatros folyó völgyéből kiemelkedő 30 méter magas sziklateraszra vezet. A tervek szerint az őrtorony földszintjén kiállítótermet hoznak létre, az emeleti termet és a sziklaterasz beépítetlen részét kávézóvá alakítanák. Deáky András úgy vélte, a Rákóczi-vár újraépítése lesz annak az örökségvédelmi munkának a megkoronázása, amelyet az elmúlt évtizedben Gyimesbükkön elvégeztek. Emlékeztetett arra, hogy a csángók által lakott székelyföldi település – melyet a romániai megyék 1968-as megrajzolásakor a moldvai Bákó megyébe soroltak – mára afféle zarándokhellyé vált, ahová azok látogatnak el, akik az egykori „ezeréves határ” emlékeit keresik. Közösségi összefogással sikerült felújítani a Magyar Királyi Állami Vasutak legkeletibb, 30. számú őrházát és a kontumáci kápolnát, sikerült konzerválni az egykori karantén épületének a romjait, ahol háborús emlékhelyet hoztak létre. Hozzátette, a Rákóczi-vár újraépítéséhez mintegy 220 ezer euróra van szükség, melynek összegyűjtésére a gyimesbükki önkormányzat, a Gyimesbükkért Egyesület és a Budakeszi Kultúra Alapítvány vállalkozott.
MTI
Népújság (Marosvásárhely)

Értékmentés csikorgó ajtók nélkül (Beszélgetés Haszmann Pállal, a csernátoni Haszmann Pál Múzeum nyugalmazott igazgatójával)
Kiegyenesedni, elfelejteni az évszázados szereptévesztést, úgy segíteni a fiatalokat értékmentő érdeklődésük kibontakoztatásában, hogy közben ne érezzék tolakodásnak: többek között ezekről a témákról beszélgettünk Haszmann Pállal, a csernátoni tájmúzeum nyugalmazott igazgatójával.
– Naponta több látogatói csoportnak mesél erről a múzeumról. Emlékszik még az első tárlatvezetésére? – Könnyű erre válaszolnom, s nem csak azért, mert a kor előrehaladtával élénkebben emlékszünk a korábbi múlt történéseire, mint a tegnapiakra. Ami 1973 februárjában megesett, az a múzeum, a népfőiskola és a Bod Péter Közművelődési Egyesület alapítására összesereglett rengeteg ember fogadását jelenti, de azt is, hogy drága emlékezetű szüleim úgy hajítottak a mély vízbe bennünket Jóska és Lajos testvéremmel együtt, hogy csak úgy csobbantunk. A múzeumi anyag rendezése, a nyitásra való készülődés során egyre több munkát terheltek ránk. Sok jó ember lesz itt, fiaim, mondta édesapám, s bár sokan lesznek az adományozók közül is, valamennyi kiállított tárgyról el kell mondani, mi mire való. A gyűjtés során is jelentős tárgyismeretünk alakult ki, mi pedig akkor sodródtunk a néppel, ők kérdeztek, mi igyekeztünk válaszolni, de a kérdésekből is tanulni. Persze évekbe telt, míg kicsiszolódott a mondandónk, amelyet aztán az egyes látogató csoportok összetételére, érdeklődésére alakítunk.
– Mindig egyértelmű volt, hogy önök, fiúk a szülők örökségét viszik majd tovább?
– Egy családban jelentős mértékben meghatározó a szülői minta. Sokszor nélkülözés közepette, de mindig hivatástudattal élő értelmiségi családnak számítottunk. Nem él bennem olyan emlék, hogy bármikor is szívesebben mentem volna futballozni, amikor édesapám éppen elcipelt bennünket egy házépítéshez, ahol az alap kiásásánál régi cserépdarabok kerültek elő. Sikerélménynek számított, ha letisztíthattuk, hazavihettük, megmenthettük őket. Édesapámat minden érdekelte, s ezt az érdeklődést igyekezett átadni nekünk, azokat a gyökereket, amelyekbe bele lehet kapaszkodni, amelyek nélkül nem lehet élni. De megtanított a ház körül szükséges eszközök elkészítésére is, a kézügyességet pedig bizonyára a génjeinkben hoztuk magunkkal.
– Azért vesszőseprűt kötni talán ma már nem annyira fontos...
– A készségek, a szépérzék fejlesztése viszont minden gyerek esetében elsődleges. A népfőiskolánkon is az ízlésvilág formálása az egyik legfontosabb feladatunk, illetve hogy megtanítsuk dolgozni a hallgatóinkat. Súlyos elmaradásaink vannak, mivel időközben több egyszemű ördögöt is adtunk a gyermekeink kezébe a televíziótól a táblagépig. Tisztában vagyok, hogy a mai felgyorsult világban már nélkülözhetetlenek ezek az eszközök, de végtelenül elszomorodom, amikor két egymás mellett ülő gyermeket látok, amint egymásról szinte tudomást sem véve matatják a telefonjukat. Édeském, vedd észre, milyen gyönyörű világ vesz körül, igyekszem mondani nekik ilyenkor.
– A csernátoni múzeum udvarán kiállított mezőgazdasági gépek láttán a környék gazdálkodási története aligha maradhat ki az ismertetésből. A műszaki jellegű ismertetés viszont legfeljebb rétegérdeklődést képes kielégíteni.
– Nyilván, ezért aztán magyarságtörténetbe, településtörténetbe oltott meséket mondok a gépeinkről. Mivel a környék mezőgazdasági múltját még mindig nem dolgozták fel a maga teljességében, roppant fontos, hogy az érdeklődő egyfajta képet kapjon a kiegyezést követő magyar mezőgazdaság és gépgyártás fejlődéséről. A tévhitekkel ellentétben a mai elcsatolt területekre csekély késéssel jutottak el a fejlesztések eredményei, korántsem volt ez elmaradott vidék. S itt máris kapaszkodhatok Végh Antal székely ezermester példájába, hiszen a Végh-féle eke gyakorlatilag forradalmasította a környék mezőgazdaságát. – Merre vezetnek az értékmentés útjai, hiszen a felfedezendő, beüzemelendő mezőgépek száma véges. Hogy néz ki ennek a gyűjteménynek a holnapja, holnaputánja?
– Mindazt, amit sikerült összegyűjteni, meg kell „vallatni”, ahogy illik, alaposan, s amit magukról „mesélnek”, papírra kell vetni. A régi jó gépészmesterek sorra hagynak itt bennünket, viszik magukkal azt a hatalmas szakmai tudást. Őket is faggatni kell, adatolni, mert utánuk már nem lesz, aki elmondja. És ne feledjük, hogy hasonló felelőtlenséggel hordjuk el a székely épített örökséget, akárcsak az erdőinket. Pusztul a székely falukép, a hagyományos háztípus, a gazdasági épületekkel roppant tudatosan berendezett székely porta. Lebontjuk az utolsó 19. századi épületet, ahogy a 19. században lebontották a 17. századit, hiába, mindig is így ment ebben a világban. A mai ember igényeinek megfelelően felhúzott épületekbe azonban be kellene lopni egy keveset a múltból, újrafesteni a régi festett bútorokat, legalább egy szobában ilyen környezetet teremteni. Nem kell minden háznak múzeumnak lennie, életszerűtlen is volna, de egy kis múltőrzéssel értékmentést hajtunk végre tárgyi és lelki értelemben egyaránt. Nem beszélve a kultúránk jelképi világa újratanulásának fontosságáról.
– Egy nemzet nagyságát hajlamosak vagyunk a pillanatnyi gazdasági-politikai ereje függvényében megítélni. A dicső múltról árulkodó csernátoni gyűjtemény képes lehet e szemlélet visszaszorítására? – Mi minden erőnkkel ezen vagyunk. Igyekszünk múzeumpedagógiai módszerekkel, írótalálkozókkal életet vinni a múzeumba, a látogatóknak pedig soha nem mulasztom el elmondani: egy nemzet értékét mindig az szabja meg, hogy mit tett le a világ asztalára. S e tekintetben nekünk minden okunk és alapunk megvan, hogy végre kiegyenesedjünk.
– Hordoz magában olyan fájdalmat, amelyet egy-egy elmulasztott alkalom, kudarcos beszerzési kísérlet, rosszul elvégzett restaurálás okozott?
– Több évtizedes gyűjtési tevékenységünk alatt bizony előfordultak esetek, amelyekből tanulnunk kellett volna. Hogy azt a gépet, azt a tárgyat akkor kellett volna elhoznunk, nem pedig egy hét múlva. Akkor talán áthághatatlannak tűnhetett a pillanatnyi akadály, de így, utólag nem tudom felmenteni magam. Egy néni például rengeteg régi, a férje után maradt dokumentumot ajánlott fel a múzeumnak, de azt mondta, menjek egy hét múlva utána, mert még bele akar nézni egyikbe-másikba. Elhanyagoltam, később mentem, s a néni közben eltüzelte a papírok egy részét. Friss élmény: az egyik Brassó megyei településen egy Hoffer robbanómotort ajánlottak eladásra, de olyan árat kértek érte, ami meghaladja az eszközvásárlásra rendelkezésre álló keretet. Igyekeztem meggyőzni, gondoljon bele, az apja, a nagyapja örökségét, emlékét akarja minél több aprópénzre váltani, a család hajdani iparkodását, takarékosságát, hogy legyen a gazdaságban egy erőgép, amely megkönnyíti a munkát. Nem sok sikerrel. Persze akadt boldogabb végkifejlet is. Csíkban egy cséplőszekrény esetében a tulajdonos kezdetben azt mondta, inkább az ócskavasba dobja, mintsem az ajánlott pénzért ideadja. Jöjjön csak ide, mondtam, olvassa el, mit ír itt a kerékagyon: Magyar Királyi Államvasutak Gépgyára, Budapest. Ezt maga össze tudná vágni? Hát ezt nem, mondta. A cséplőgép ma itt van az udvaron.
– Hogyan készülnek a csernátoni skanzenben Trianon közelgő százéves évfordulójára?
– Mindenekelőtt a tudatosítás szándékával és felelősségével, hogy milyen máig ható gazdasági és társadalmi következményekkel járt az impériumváltás. Mert máig gyűrűznek azok a korlátozások, félelmek, amelyeket a magyarság tudatába ültetett az a diktátum. A gúzsba kötött gondolatok mindenre kihatnak. Azóta is állandó szereptévesztésben élünk: nekünk nem könyöradományként kellene kezelnünk az önrendelkezést, hanem valami olyannak, ami jár, s amit azoknak kellene biztosítaniuk, akik annak idején vállalást tettek rá. A trianoni évfordulóra való megemlékezés előkészítése folyamatosan zajlik, még megtekinthető az első világháborús kiállításunk, amelynek alapanyagát már édesapám biztosította azzal, hogy összegyűjtötte a faluból, a környékről háborúba ment katonák, családjaik levelezését, tárgyi emlékeit. Ezt készülünk gazdagítani azokkal az elemekkel, amelyeket a háború későbbi évei „szállítottak”: a román betörés, a fokozódó nyomorúság. Terveink szerint ebben a ritmusban érkezünk majd el Trianonhoz.
– A közelmúlt, a szocializmus éveinek kutatásában osztanak-e maguknak szerepet?
– Egyértelműen, korábban is sokszor hangoztattam, hogy például a kollektív gazdaságok irattárát nem elpusztítani kell, hanem megőrizni, hiszen ezek alapján lehet rekonstruálni ezt a kort. Mindezek feldolgozását pedig közérthető időszakos tematikus kiállítások keretében kell bemutatni, hogy a mai fiatal se unja meg. Aki pedig a mai fiatalok érdektelenségére panaszkodik, annak azt üzenem: olyanok, amilyeneknek mi neveltük őket. Csak magunkon kérhetjük számon, hogy milyen útravalóval engedtük ki őket a kapun. És ma is rajtunk múlik, mivel mennek ki a múzeum udvaráról. Segíteni kell őket megnyílni, kitárulkozni, vigyázva, hogy a kitáruló ajtó ne csikorogjon.
HASZMANN PÁL
Népművész, helytörténész, Alsócsernátonban született 1942. augusztus 12-én. A múzeumalapító id. Haszmann Pál fia. Mezőgazdasági középiskolát Kézdivásárhelyen, líceumot Szászrégenben végzett. Előbb mezőgazdasági technikus Kőhalomban, Szászrégenben, 1971-től a kézdivásárhelyi múzeum alkalmazottja, 1973-tól 2015-ig a Sepsiszentgyörgyi Megyei Múzeum részlegeként működő Csernátoni Tájmúzeum, majd Haszmann Pál Múzeum vezetője volt, utódja lánya, Dimény-Haszmann Orsolya. Könyvtártörténeti, néprajzi, településtörténeti adatközlései, a sepsiszentgyörgyi textilgyár csernátoni bedolgozóiról írt értekezése, jelképmegfejtései a Művelődés, Aluta, Fórum, Korunk hasábjain jelentek meg. Díjak, kitüntetések: EMKE-díj, Bartók Béla Emlékdíj, Orbán Balázs-díj, Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje, Ezüstfenyő díj.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az ezeréves határnál ünnepeltek a zarándokvonatok utasai
Tízedik alkalommal gördült be a 30-as számú őrházhoz pünkösd napján a Budapestről érkezett nosztalgiavonat mozdonya, amelyet II. Rákóczi Ferenc arcképével díszítettek. A mozdony a Csíksomlyó expressz zarándokvonat mintegy 1200 utasát hozta el az ezeréves hátárig, velük tartott egy másik vonat is, a Székely gyors. 
A magyarországi zarándokok megérkezése előtt már gyülekeztek a helyiek, hogy méltóképpen fogadják a vendégeket. A kontumáci kápolna udvarán felállított színpadon Kóka Rozália mesemondó, néprajzkutató vezetésével a Dicsérjük, magyarok, Szent László királyt! elnevezésű rendezvények a Gyimesbükki Hagyományőrző Együttes, az Érdi Bukovinai Székely Népdalkör, a Virággyöngy Moldvai Csángó Kisegyüttes, az Óbudai Népzenei Iskola hallgatói és tanárai, a Gyimesi Férfikórus, valamint Dévai Nagy Kamilla tartott előadást: énekeltek, Szent László-legendákat meséltek és táncoltak.
Ezek után Salamon József gyimesbükki plébános tartott pünkösdi misét. Szentbeszédének első gondolata az emlékezésről szólt. Mint mondta, azért gyűltek ma itt annyian össze, hogy emlékezzenek azon a helyen, ahol mindenhonnan emlékek vesznek körül: visszagondolnak azokra, akik vérüket adták a hazáért az első és a második világháborúban, de emlékeznek a legmegbecsültebbre, a legszentebbre is, Jézus Krisztusra, az ő győzelmére és vigasztalására, amellyel elküldte a Szent Lelket.
Ezután Szent László király életéből merített példákat, amelyekről azt mondta, hogy arra késztetnek minket, hogy felvállaljuk hitünket, arra bátorítanak, hogy becsületesek legyünk egymással szemben, és hogy segítsük a gyengébb testvéreinket. Ezután a gyökereink megőrzésének, ápolásának fontosságára tért át, amellyel kultúránkat, értékeinket éltetjük, ezek nélkül pedig nincs élet – mondta. Wass Albert, Radnóti Miklós és Túrmezei Erzsébet egy-egy versét idézte, amelyeknek témája mind a gyökerekhez való ragaszkodás.
Kodály Zoltán halálának 50. és Domokos Pál Péter halálának 25. évfordulóján megemlékeztek az óriásokról is, akik munkásságukkal bebizonyították, hogy ismernünk kell múltunkat, a nagyjainkat, a gyökereinket.
Hozzátette, a családnak fontos szerepe van a múlt megismerésében. A szentbeszédét azzal a gondolattal zárta, hogy az élet védelme, ápolása és kiteljesedése feladatunk.
A mise végén megérkezett a zarándokvonat mozdonya az őrházhoz, ahol az esemény főszervezője, Deáky András tanár köszöntötte a zarándokokat. Elmondta, hogy a gyimesbükki csoda ezelőtt kilenc évvel történt, amikor felavatták a Magyar Királyi Vasutak legkeletibb, 30-as számú őrházát.
„Az elmúlt 10 év alatt sok szép dolgot valósítottunk meg itt, Gyimesbükkön, amelyek segítségével a községből zarándokhelyet csináltunk. Önök jól tudják, hogy ahhoz, hogy egy helyből zarándokhely legyen, valamilyen csodának kell ott történnie. Hát megtörtént a gyimesbükki csoda, hiszen 2008. május 11-én, amikor két-háromezer emberre gondolva készültünk az őrház avatására, Gyimesbükkön 40 ezer ember jelent meg” – emlékezett vissza Deáky András.
Hozzátette, azóta szinte minden évben megvalósítottak valamilyen álmot: az őrház felújítása után a közelben található, 1782-ben épült kontumáci kápolnát renoválták, ezt követően világháborús emlékhelyet hoztak létre, konzerválták a kápolna mellett található egykori vesztegzár, vagyis karantén romjait is. Mint mondta, a következő nagy megvalósítás első lépéseit már megtették: reményeik szerint jövő ilyenkor az újjáépített Rákóczi-vár tövében ünnepelhetnek az ezeréves határra látogatók.
Legyen vége az ellenségeskedésnek
„Nem számít, hogy jobboldaliak vagy baloldaliak vagyunk. Mi magyarok sosem voltunk egyformák, de ez nem baj. Sőt mit több, nem is kívánatos. Minél sokszínűbbek vagyunk, annál értékesebbek vagyunk. De kedves jelenlévők, a nemzet életében vannak szent dolgok, amelyekből nem űzhetünk gúnyt, egyikünk sem. Mert addig, amíg mi, erdélyi magyarok, önök pedig ott Magyarországon különböző politikai pártok színeiben utálják, gyűlölik egymást, addig nincs magyar jövő. Véget kellene már egyszer vetni ennek a dolognak, leülni civilizált emberek módjára az asztalhoz, és megegyezni egy nemzeti minimumban, amit mindnyájan tiszteletben tartunk. S azután szidhatjuk egymást” – jelentette ki ünnepi beszéde végén a vendéglátók nevében. Szavait nagy tapssal köszönték meg a jelenlévők.
A megemlékezés után a zarándokok visszaindultak a gyimesbükki nagyállomásra, ahol a hazatartó két vonat már várta őket. 
Kovács Boglárka maszol.ro