Műemléki világnap: jövőnk érdeke a múltunk megőrzése
Romániában még várat magára a műemlékek felleltározása
Műemléki világnapot ünnepeltünk tegnap, de a legfontosabb, hogy két világnap között se feledkezzünk meg műemlékeinkről, megőrzésükről. Műemlékek között élünk Kolozsváron is, példa erre a város főterének felújítása alkalmával végzett ásatás és kutatás, amely ismét „felszínre hozta” történelmünket. Ilyenkor is előtérbe kerül a műemlékvédelem fontossága, a műemlékek megismertetésének szükségessége a mai fiatalokkal és a jövő nemzedékeivel, hiszen a megőrzött, megmentett műemlék erőt ad és összetartja a közösséget.
A világnap alkalmából Guttmann Szabolcs és Maksai Ádám műemlékvédelmi szakembereket kérdeztük arról, hogyan állunk épített örökségünk megőrzése terén. Virgil Pop építész pedig beavatott elképzelésébe, hogyan lehetne a Főtéren most feltárt műemlékeket láttatni. Megismerhetik ugyanakkor civil szervezeteknek (Korzo Egyesület, Transylvania Trust Alapítvány) a világnap alkalmával szervezett programjait.
Múltunk, kulturális örökségünk érték és lehetőség, történelmi hagyományaink megőrzése nélkül nincs saját jövőnk – ez lehetne a fő gondolata a műemléki világnapnak, amelyet 1984 óta április 18-án ünnepelnek, illetve megemlékeznek róla. Az UNESCO nemzetközi műemlékvédelmi szervezete, az ICOMOS (International Council on Monuments and Sites, azaz a Műemlékek és Műemléki Együttesek Nemzetközi Tanácsa, a párizsi székhelyű Világörökség Bizottság állandó műemlékvédelmi szakértő intézménye, 1965-ben Varsóban alapították) 1983-ban határozta el, hogy meghirdeti a műemlékek világnapját, hogy ezáltal is felhívja a figyelmet a műemlékvédelem fontosságára, lehetőségeire, szükségességére. Majd a következő évtől, 1984-től emlékeznek meg, immár 29 éve erről a kezdeményezésről, amely mondhatni világméretűvé nőtte ki magát. A világ legtöbb országában az ICOMOS által évente meghirdetett, adott témára szerveznek eseményeket, de az is lehetséges, hogy a hazai programok a helyi sajátosságokhoz, valamint az adott település műemlékvédelmi problémáihoz kapcsolódjanak. Az idei központi tematika a kulturális örökséget és a fenntartható turizmust emeli ki.
Kolozsváron a műemléki világnap alkalmából a Kolozs megyei RMDSZ és a Járosi Andor Keresztyén Kulturális Műhely szervezett fotókiállítást tegnap délután Máthé János fényképeiből, amit kerekasztal-beszélgetés követett, amelyen szakemberek osztották meg véleményüket a kolozsvári műemlékek helyzetéről. A beszélgetés meghívottjai voltak: Gál Zsófia művészettörténész, Horváth Anna, az RMDSZ kolozsvári szervezetének elnöke, Furu Árpád műemlékvédelmi szakmérnök, Maksai Ádám műemlékvédelmi szakember, az Erdélyi Református Egyházkerület műszaki előadója.
Nyitott Kapuk Napja a bonchidai Bánffy-kastélyban
A Transylvania Trust Alapítvány a bonchidai Bánffy-kastélyban Nyitott Kapuk Napot szervez a műemléki világnap alkalmából április 30-án, vasárnap. Délelőtt kiállítás megnyitó lesz, amely egy, a kastély főépületének 21 ablakába helyezett installáció. A kiállítás 21 művet tartalmaz, amelyek közvetlen vagy metaforikus módon viszonyulnak az emberiség évszázadaihoz. A kolozsvári Képzőművészeti és Formatervezői Egyetem Fotó-, Videó- és Számítógépes Képfeldolgozás Kar diákjai Kalló Angéla egyetemi adjunktus koordinálásával alkotásaikkal kifordított múzeumot hoznak létre, hiszen a bent kint lesz, a múlt pedig az újraértelmezés által jelenné válik. Vezetett sétákon ismertetik a kastély történelmét, román és magyar nyelven. Megtekinthető a kőtár és a tavaly ősszel megnyitott Művészetek és Mesterségek Központ, értesülhetnek az alapítvány 2017-es tevékenységeiről is, vagy csak egyszerűen kikapcsolódhatnak az erdélyi Versailles varázslatos környezetében.
#loveheritage! a Korzo Egyesülettel
„Manapság elég sok világnap van: kiemelt időpontban ünnepeljük világszerte a csókot vagy a költészetet, a kutyakekszet vagy a parkettcsiszolást. Hamarosan viszont kedvenceinket fogjuk ünnepelni, a műemlékeket! Tehát úgy is mondhatnánk, hogy szülinapjuk van az épületeknek, szobroknak, tereknek. Így a kolozsváriaknak is. Hurrá!” – olvasható a Korzo Egyesület honlapján (korzo.org.ro).
A várostörténettel, tematikus városnézéssel, múzeumpedagógiával foglalkozó, de a műemlék épületeknek is kiemelt figyelmet szánó civil szervezet április 18-a, a műemléki világnap alkalmából idén is játékos ünneplési ötlettel szolgált: kedden reggeltől estig 8 feladványra lehetett válaszolni, amelyek Kolozsvár régi épületeiről, azok részletéről szóltak, a helyes megfejtők között pedig ajándékokat sorsoltak ki. Aki pedig ellátogat kedvenc épületéhez vagy szobrához és készít (szelfi) vele egy képet, továbbá a kép mellé leírja, mi látható és hol, valamint használja a #loveheritage és a #korzo hashtageket, hogy meg lehessen találni, a fotót pedig közzéteszi április 18. és 23. között, részt vesz 24-én, hétfőn, három ajándékcsomag kisorsolásán. (Részletek a egyesület honlapján.)
Ami a régészeti ásatások után jön: műemlékeink bemutatása és megőrzése
Virgil Pop építész, a Kolozs Megyei Regionális Műemlékvédelmi Bizottság szakértője a főtéri ásatásokkal kapcsolatban lapunknak elmondta: bár a régészeti ásatások május végén véget érnek, Kolozsvár történetének most felfedezett új lapját illene valamilyen látható, műemléki formában is bemutatni.
A neves építész a nemrég feltárt barokk fogadalmi kapu alapjainak a vizsgálatakor érdekes felfedezésre tett szert. Megfigyelte, hogy a Főtér nyugati oldalán álló Plébániaház, Scheunig Géza címerével díszített főkapuja egyenes úttal összekötve kommunikál a barokk fogadalmi kapuval és a Szent Mihály-templom főbejáratával. Virgil Pop véleménye szerint, a Veress Ferenc fotóján is megfigyelhető összeköttetés a három kapu között egy olyan, vallási ünnepek alkalmával használt processzió útjára utalnak, amelyek összekötötték a Plébániaházat a Szent Mihály-templommal.
T. SZABÓ CSABA / Szabadság (Kolozsvár)

Gyarmathy János bronzszobrai Déván
Nosztalgiák
A dévai Forma Galéria ritkán kényezteti szobrászati kiállítással a helyi érdeklődőket, Gyarmathy János marosvásárhelyi képzőművész tárlatához hasonlót pedig még sohasem láttak e falak – fogalmazott Torino Bocaniciu, a dévai képzőművészek egyesületének vezetője, házigazdaként köszöntve marosvásárhelyi művésztársát.
Gyarmathy János alkotásai valóban fantasztikusak. Ott áll a tárlatlátogató előtt egy 25-30 cm-es kis bronzszobor: magába szállt férfi, nyitott, lángoló mellkassal, s az ember érezni véli a pusztító-tisztító tüzet önmagában. És sorakozik tovább az Áldozat, az Apostol a Labirintus, Illés próféta, a Tékozló fiú hazavárása, ismert biblikus, mitológiai vagy akár hétköznapi témák kíméletlenül, mégis mély emberséggel tárva fel a lényeget, a valót.
A Nosztalgiák címmel megnyitott kiállításon elsőként, Mana Bucur kerámiaművész, a marosvásárhelyi képzőművészek egyesületének vezetője köszöntötte a művészt és a látogatókat, majd Oliv Mircea műkritikus, a tárlat kurátora mutatta be röviden Gyarmathy János művészi pályáját, illetve értékelte a kiállított 60 alkotást: a többnyire Dante ihletésű 26 bronzplakettet és 34, szintén bronzba öntött szobrot. Oliv Mircea a marosvásárhelyi művészközösség egyik tartóoszlopának nevezte Gyarmathyt, aki nyárádszeredai gyökerekkel érkezett mintegy 40 évvel ezelőtt a kolozsvári képzőművészeti akadémiára, majd 1980-ban Marosvásárhelyre, ahol azóta is kimeríthetetlen alkotókedvvel, tudással és elkötelezettséggel adja át a művészeti líceum növendékeinek a bronzba öntés titkát, szeretetét. A Déván kiállításra került alkotások kapcsán a tárlat kurátora elmondta: Gyarmathy János különleges érzékenységgel és tisztánlátással közelíti meg a lelkét átjáró törékeny témákat, melyek akár az erdélyi magyar értelmiség sajátos témáiként is értelmezhetők: a labirintus, az útkeresés, a lét és nemlét, illetve számos biblikus és mitológiai téma jellegzetes megközelítése. (…) Gyarmathy alkotásaiban ott feszül a vers, a metafora, akár allegorikus játéknak is tekinthetők a szobrok, de ennél mélyebbre kalauzolnak, a lét letisztult formáit jelenítik meg. (…) Mind tematikájukat, mind pedig anyagi megjelenítésüket tekintve a Gyarmathy-alkotásokban harmonikusan találkozik az ősi a modernizmussal, egyedi, impozáns formavilágot és üzenetet hordozva. (…). Remélhetőleg hamarosan Romániában is születnek felkérések Gyarmathy irányába köztéri szobrok megalkotására, hiszen Németországban, ahol immár évtizedek óta lehetősége nyílik műveit bronzba önteni, számos település közterét díszítik alkotásai, melyek nem csupán gyönyörködtetnek, de formaviláguk és üzenetük által nevelnek is – fogalmazott a kurátor.
A felszólalások sorát maga az alkotó zárta, aki román és magyar nyelven köszönte meg a szervezőknek és érdeklődőknek a kiállítási, találkozási lehetőséget. Kiváló alkotásait május 15-ig lehet megtekinteni a dévai Művészeti Galériában.
Gáspár-Barra Réka / Nyugati Jelen (Arad)

Biró Gábor újabb kiállítása Udvarhelyen
Biró Gábor székelyudvarhelyi festőművész, restaurátor kiállítása nyílott meg szombaton a székelyudvarhelyi városi könyvtár látvány- és hangzóanyagtárában. A tárlatot Szabó Károly, a könyvtár munkatársa nyitotta meg, az eseményre számos – az alkotó munkásságát követő – műkedvelő látogatott el.
Kilenc képet csodálhatnak meg az érdeklődők, melyek meg is vásárolhatók. A művész 1980-ban végzett a kolozsvári Ioan Andreescu Képzőművészeti Intézet festészet szakán, egyéni tárlatait nemcsak szülővárosában láthatta már a közönség, hanem Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredában, Gyergyószentmiklóson, sőt a budapesti Parlament Galériában és a győri Városi Képtárban is. A szakirodalom szerint képei expresszív munkák, szürreális kompozíciók, ugyanakkor világa a természethez kötődik, síkok, terek között teremt kapcsolatot és átjárást derűs formavilágával, absztrakt formáival. Bíró Gábort hat éve – alkotói munkája elismeréseként – a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjével jutalmazták. A könyvtárban május 5-éig tekinthetik meg képeit az arra járók.
Dávid Anna Júlia / Székelyhon.ro

Erdélyi festők mutatkoztak be Brüsszelben
Három festő Erdélyből címmel állították ki a nagyváradi Katona György, a szatmárnémeti Kovács Emil Lajos és a dobrai (Szatmár megye) Pongrácz Károly festményeit a brüsszeli Európai Parlamentben (EP). A táj- és életképek Erdély sokszínűségét mutatják be az érdeklődőknek
A három különböző országban, Romániában, Magyarországon és Ausztriában élő és alkotó festőművészek művei Sógor Csaba és Winkler Gyula EP-képviselők szervezésében jutottak el az EP-be. A kiállítás szerdai megnyitóján Tőkés László és több más EP-képviselő mellett a Gyulafehérvári Hittudományi Főiskola küldöttsége és a Székelyhon, valamint a Csíki Hírlap munkatársai is jelen voltak.
Az évek során a legkülönfélébb hatások, ábrázolási módok és irányzatok tettek mély benyomást munkásságukra, de egyvalamit mindhárman továbbvittek a művészetükben: magukénak vallják az erdélyi, nagybányai festészeti hagyományokat. A kiállított olajfestmények három festőművész látásmódját, három különböző életút tapasztalatait ábrázolják, miközben felszínre hozzák a közös képzőművészeti gyökereket.
Ezeken a gyökereken keresztül érkezünk meg Erdélybe, a romániai magyar közösséghez. Így jutunk el ahhoz a közel másfél milliós nemzeti kisebbséghez, amely ezeréves szülőföldjén ma is élő tradíciókkal, sajátos természeti és kulturális jegyeivel nem csupán Romániát, hanem Európát is gazdagítja – számoltak be elöljáróban a kiállítókról.
- Ha meg akarnak érteni minket magyarokat, erdélyieket itt az Európai Parlamentben, elég ránézni ezekre a képekre. Romániából erdélyiként érkezni semmi ellentmondást nem szül, sőt inkább sokszínűséget jelent – mondta el Winkler Gyula. Sógor Csaba kiegészítette, minket erdélyieket sok hatás ért az évek során, úgy a románok, mint az Osztrák Magyar Monarchia részéről, így ezek a hatások érződnek a festők munkáin is.
Minden alkotóművésznek, legyen az festő, szobrász, zenész megtiszteltetés Európa virtuális központjában, az Európai Parlament emblematikus épületében bemutatkozni – vezette föl a kiállítók méltatását Murádin Jenő művészettörténész.
„A három erdélyi alkotó közül Pongrácz Károly esetét látom különösen jellemzőnek, akinek először jutott ki a parttalan világlátás esélye. A kolozsvári Képzőművészeti Egyetemen megkezdett tanulmányait Bécsben folytatta, hogy azután ott, az osztrák fővárosban telepedjék le. Festményeit nézve, témáiban szinte tapintható utazásainak betelhetetlen éhsége. A Szatmárnémetiből származó Kovács Emil Lajos úgyszolván földije Pongrácznak. De teljesen más alkat, akit szülővárosa és különösen a hozzá közel eső egykori nagybányai festőtelep hagyományai vezették a festészet útján. Témája elsődlegesen a természeti táj, ebben a műfajban érzi legotthonosabban magát. A nagyváradi születésű, majd a dunántúli Pápára áttelepedett Katona György képciklusa a szülőföld iránti nosztalgikus érzések foglalata – mondta el Murádin.
Hozzátette, kényszerűségből vagy más okokból a szülőföldet elhagyók lelkébe kitörölhetetlenül beleég a honvágy, az odahagyott tájak, városok, falvak képe, többek közt ez mutatkozik meg a kiállított festményeken.
Tamás Attila / Székelyhon.ro

Épületkutatási nyári gyakorlatot szerveznek a bonchidai Bánffy-kastélyban
A Transylvania Trust Alapítvány a Román Kulturális Alap támogatásával két hetes épületkutatási nyári gyakorlatot szervez a bonchidai Bánffy-kastélyban 2017. augusztus 14.– 20-a, illetve 2017. szeptember 25 – október 1. között. A kutatások két műhelyben zajlanak: régészet és falkutatás. Elsősorban régész és művészettörténész egyetemi- és mesterképzős hallgatókat várunk, de szívesen látunk építész-, történész-, restaurátor-, turisztika szakos vagy más szakokon tanuló diákot is. A két műhelyben 15-15 hely van, a régész csoportot dr. Csók Zsolt, a kolozsvári Erdély Történeti Múzeum régésze, a művészettörténész csoportot dr. Weisz Attila, a kolozsvári Művészeti és Design Egyetem adjunktusa irányítja. A nyári gyakorlat ingyenes, és kiegészül egy szakmai kirándulással, amelynek költségeit szintén a szervezők állják. A nyári gyakorlat idején a kastélyról, és annak művészettörténeti meg történeti kontextusáról szóló előadások is lesznek. A kutatási és dokumentálási munkák elsősorban a kastély főépületét érintik. A műemlék-régészet új irányzat, a műhelyek által ezt a trendet próbáljuk továbbfejleszteni, és beilleszteni az erdélyi kutatásba. A párhuzamos feltárásokkor olyan új információkkal gazdagodunk, melyeket követni, ellenőrizni lehet a másik műhely munkájában is. Minden felszínre hozott adat vagy lelet többletértéket képez a műemlék számára, ugyanakkor segíti a műemlék felújítási folyamatát, ezáltal munkaerő piacot is teremt a fiatal szakembereknek. A műhelyekben való részvételt a BBTE Művészettörténet szakán és a MDE Művészettörténet és Művészetelmélet szakán elismerik kötelező nyári gyakorlatként. A műhelyek a - falkutatás - épületdokumentálás - régészeti feltárás és -dokumentálás - kőtár-felmérés - előre megadott könyvészet alapján kidolgozott turisztikai vezetés terén nyújtanak szakmai tapasztalatot a résztvevő diákoknak. Jelentkezni az office@transylvaniatrust.ro címre 2017. május 30-ig lehet. Transindex.ro

Expo maraton – tárlat a Mátyás-házban
Folyamatosan bővülő tárlat látható a Mátyás király szülőházában található galériában, az Expo maraton című kiállítás anyaga a kolozsvári Képzőművészeti és Formatervezői Egyetem diákjainak munkáiból áll össze.
A tárlat, amely az egyetem, a galéria, illetve az egyetemi diákegyesület együttműködésében jött létre, május negyedikén, két diák alkotásaiból álló anyaggal nyílt, azóta hetente két alkalommal egészült ki más diákok munkáival, így május végéig összesen 14 alapképzést végző, illetve mesteris diáknak biztosítanak kiállítási lehetőséget.
A hetedik alkalommal megszervezett maratoni tárlat célja, hogy a végzősök megmutatkozhassanak, a kiállítás anyagában helyet kaptak festészeti, grafikai-, textil-, szobrászati-, fotó-videó-, illetve kerámiamunkák is.
A tárlat május 31-én egy díjkiosztóval zárja kapuit, amely során a látogatók szavazatai alapján kiválasztott alkotónak átadják a fődíjat: egy dokumentációs jellegű utazási lehetőséget a Velencei Biennáléra. A közönségdíj mellett kiosztják a zsűri díjait is, több kategóriában, illetve több partnerszervezet által felajánlott jutalmakat.
A kiállítás május 31-ig látogatható a Mátyás szülőházában kialakított galériában. Szabadság (Kolozsvár)

Elhunyt Nagy Ödön képzőművész
Tragikus hirtelenséggel hunyt el Nagy Ödön képzőművész hétfőn kora délután Csíkszeredában. Leginkább szobrairól ismerték, de szívesen rajzolt, festett, dolgozott üveggel, kerámiával, textillel.
A Millenniumi templom rézangyalai, a Márton Áron Főgimnázium festett üvegablakai, több tucat mesterien megformált köztéri szobor juthat róla eszünkbe – vagy az utóbbi éveire jellemző kisebb méretű égetett fa munkái, amelyek az elmúlás folyamatát megragadó, egyszerre lírai és erőteljes, elmélyült, mégis heves gesztusokkal teli plasztikai játékok.
Néhány egyéni kiállítása mellett a Studio 9 csoportosulás tagjaként az utóbbi tíz évben gyakran láthatta a közönség képeit, kisebb méretű szobrait. Pedagógusként generációkat vezetett be a szobrászat és grafika világába. Barátságos, jókedélyű, mindig közvetlen természete, közismert anekdotái tették szerethetővé és emlékezetessé művészete mellett személyét is – véli Túros Eszter művészettörténész. Néhány évvel ezelőtt, Dimenziók című egyéni kiállítása előtt, amelyet Ady költészete ihletett, így vallott saját művészetéről: „Ő a kedvenc költőm a magyar irodalomból. Talán azért is van, hogy állandóan csapongok, egyik technikából a másikba, s talán ezért ilyen mélyek a színek is. (…) Ez uralja munkáimat. Az elmélyülés. (…) Próbálok mélyebbre hatni az emberek szívébe. Kihozni valami olyasmit, amit nem tudok kimondani. Úgy érzem, az a kiteljesülés egy képzőművész számára, ha nem reked meg egy anyagban, hanem az ötletei, meglátásai határozzák meg anyagválasztását, technikáját. Kísérletező vagyok. Szeretem a szobrászatot, mert nagyon szeretem a formát, de pont úgy szeretem a színvilágot, a vonalvilágot, még textíliát is készítettem. (…) Ez a kiállítás vallomás, de eddig, s nem tovább. A következő már egy másik vallomás, mert tovább akarok lépni. Nem akarok lemerevedni. Mert mondják, hogy a képzőművésznek van stílusa – nekem nincs stílusom, tovább akarok lépni. Stílusról ne beszéljünk, mert nincs. Azt majd esetleg az utókor eldönti.”
Nagy Ödön szobrász, festő, grafikus Nagyercsén született 1957-ben. A kolozsvári Képzőművészeti Főiskola üveg-kerámia szakán folytatott művészeti tanulmányokat. 1984-ben a medgyesi üveggyár tervezőjeként dolgozott. 1991-től szobrászatot és rajzot tanított a csíkszeredai Nagy István művészeti iskolában. Szobrászat és ipari formatervezés mellett festéssel, grafikával is foglalkozott. Számos köztéri alkotása látható a Kárpát-medencében, ő készítette többek között a Makovecz Imre által tervezett csíkszeredai templom kupoláján álló négy rézangyalt, Gál Sándor honvéd tábornok csíkszeredai mellszobrát, Szent István csíkszentkirályi szobrát, Cserei Mihály csíkrákosi szobrát, valamint Ercsei Ferenccel közösen Petőfi Sándor mellszobrát, amely a költő nevét viselő csíkszeredai általános iskola udvarán áll. Számos általa megformált emlékplakett került fel különböző intézmények, iskolák falára, emlékművek alkotójaként is ismert – Csíkszeredában a volt politikai foglyok emlékműve és a csatószegi háborús hősök emlékműve is az ő munkája. Székelyhon.ro

Tragikus hirtelenséggel elhunyt Nagy Ödön csíkszeredai szobrászművész
Június 12-én, Hétfő délután elhunyt Székelyföld egyik legnevesebb szobrászművésze, a Csíkszeredában élő Nagy Ödön. A művészt a Petőfi utcában, hirtelen érte a halál.
Információink szerint a Majláth Gusztáv-Károly tér és a Petőfi utca találkozásánál váratlanul összeesett a művész. Két mentőautó is a helyszínre sietett, újraélesztést alkalmaztak nála, hosszú perceken keresztül küzdöttek az életéért, de nem sikerült megmenteni. Feltehetően szívinfarktus okozta a halálát, a kórbonctani vizsgálatokat kedden végzik el.
Nagy Ödön 1957-ben született Marosercsén, Marosvásárhelyen végezte a művészeti líceumot, majd Kolozsváron, a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán a kerámia-üveg szakon tanult. Haláláig a csíkszeredai Nagy István Művészeti Líceum tanára volt.
Számos köztéri alkotást készített. Munkáit nemcsak a Székelyföldön, hanem Magyarországon több településén is megtekinthetik. Csíkszeredában a legismertebb művei a Gál Sándor-szobor, a Petőfi Sándor Általános Iskola udvarán található Petőfi-szobor, az angyalok a Milleniumi Templom üvegkupolája mellett, valamint a volt politikai foglyok emlékműve.
K. B. maszol.ro

Gála és kiállítás végzős diákok munkáiból
A kolozsvári Képzőművészeti és Formatervezői Egyetem idén is megszervezi a divattervezői és dizájn szak végzősei számára a Fashion Design gálát.
A kolozsvári Képzőművészeti és Formatervezői Egyetem idén is megszervezi a divattervezői és dizájn szak végzősei számára a Fashion Design gálát.
Július elsején, szombaton este 7 órától az új sportcsarnok első emeletén alap- vagy mesterképzést befejező diákok munkáiból 27 kollekciót mutatnak be. Az esemény célja egy olyan népszerűsítő platform létrehozása, amely megfelel az európai struktúráknak, illetve lehetőséget biztosít a végzősök és a divatipar szakértőinek találkozására.
Minden évben a legjobb diákokat gyakornoki prorgramokkal díjazzák, illetve részt vehetnek neves nemzetközi és itthoni eseményeken. A gyakornoki programoknak és ösztöndíjaknak köszönhetően a ballagó diákok közül sokan nagy divatmárkák kreatív műhelyeiben dolgoznak.
Idén első alkalommal készítenek fotókiállítást is a divattervezői és dizájn szakon végzett diákok munkáiból, amely képviseli a szakot a Végzősők kiállításán, ez utóbbinak idén az Expo Transilvania ad otthont, megnyitója július 2-án, vasárnap délután 6 órakor lesz. Szabadság (Kolozsvár)

Lapkiadó és képregénysorozat
Fantasztikus vállalkozás
Fantomatika néven lapkiadót hozott létre két fiatal kézdivásárhelyi alkotó, és hamarosan képregénysorozattal lépnek piacra. Szabó Kriszta és Sárosi Mátyás lapunknak elmondta, az olvasóközönség hamarosan egy új, Erdélyben készült képregény-havilapot vehet a kezébe.
Az erdélyi lapkiadás palettáján egyedinek számító magazin csakis eredeti, hazai alkotók történeteit, rajzait közli majd folytatásos sorozataiban. A képregénylap Fantomatika címen jelenik meg, ez a kifejezés mesterségesen kreált, virtuális valóságot jelent. A kifejezést Stanislaw Lem írásaiban olvasták először, később máshol is találkoztak vele.
Amint a lap neve is jelzi, a történetek főképp sci-fi, vagyis tudományos-fantasztikus témakörben mozognak. A kiadó szándéka, hogy a képregényt és a sci-fi műfajt az igazi, értékes oldaláról mutassa meg: a Fantomatika írói a világról alkotott véleményüket, a jövendőhöz kapcsolódó derű- és borúlátásukat öntik sci-fi történetekbe, a rajzolók pedig olyan képzőművészek, akik a nagyközönséghez szeretnék eljuttatni művészi alkotásaikat. A havilapot Erdélyben és Magyarországon tervezik forgalmazni, megrendelni a www.fantomatika.com honlapon lehet. A kiadó kitűzött célja, hogy csak eredeti, helybéli alkotók által készített képregényeket publikáljon.
A kiadó egyedisége, hogy Erdélyben elsőként ad ki képregény-havilapot. Deák Ferenc és Rusz Lívia is rajzoltak képregényeket, melyek különböző gyermeklapokban, különkiadásokban jelentek meg, ám képregénylap-kiadás a szó elterjedt értelmében ez idáig nem létezett Erdélyben, itt tehát a képregénynek nincs múltja, még a globalizálódás óta sem. A hazai vállalkozók még az olcsó megoldással sem bátorkodtak élni, vagyis az amerikai magazinok magyarra fordított változatát piacra dobni. Ugyanakkor az utóbbi időben rengeteg kasszasiker film készült képregények alapján, a fiatalok tudnak a külföldi képregénykultúráról, és az sem kizárt, hogy az erdélyiek szeretnének képregényt olvasni, de nincs mit – állítják az alkotók.
A Fantomatika Kiadó, legalábbis egyelőre, tudományos-fantasztikus (sci-fi) történeteket publikál majd. Elsőként a Fantomatika című képregényt közli, egy hat számot felölelő történetet; rajzolója Sárosi Mátyás, a szöveget Szabó Kriszta írja. Ez egy tudományos-fantasztikus dráma egy nagyon jófejű falusi srácról, akinek minden vágya, hogy a csillagok közé utazhasson, és ez szerencséjére – vagy balszerencséjére – sikerül is neki.
Szabó Krisztina Kézdivásárhelyen született 1977-ben, ugyanitt végezte az elemi, majd a középiskolát, ezt követően a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceumban érettségizett. Tanulmányait Kolozsváron folytatta, a Ioan Andreescu Vizuális Művészeti Egyetemen diplomázott fotó-videó szakon.
Sárosi Mátyás szintén kézdivásárhelyi, 1985-ben született, ő is Kolozsváron végzett, grafika szakon. Nagyon termékeny alkotó, számos kiállításon vett részt, 2015-ben a Székelyföldi Grafikai Biennálé különdíjasa volt. Kísérletezett videóval, zenével, az utóbbi időben akrilfestékkel és vegyestechnikával készített nagyméretű táblaképeket. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A mindig derűs, csupa szív Sövér Elek
Ma is köztünk élhetne, éppen nyolcvan éves lenne a gyergyóalfalvi festőművész, akinek sokan köszönhetik, hogy az ecsettel szoros barátságba kerültek. Sövér Elek tiszteletére szervezik Alfaluban a Művészetek Éjszakáját, de hogy ki is volt ő valójában, arról családtagjai, tanítványai tudnak a legtöbbet. Húgánál, Sövér Erzsébetnél jártunk. Erzsike néni Sövér Elek egyik alkotását, az édesanyjukról készült képet őrzi • Fotó: Balázs Katalin 1937-ben járunk. Öt év házasság után nagy öröm éri Sövéréket, július 25-én megszületik első gyermekük. A nagyapa nevére, Eleknek keresztelik. Aztán kétévente született testvér mellé, tíz évvel kisebb testvére, Erzsébet úgy fogalmaz, „nyolcan voltunk, akik éltünk.” Sövér Sándor családjának világába Erzsike néni enged be bennünket. Gazdálkodó család, nyolc gyermekkel, nehéz megélhetés közepette. Az édesapa erdei munkán dolgozott, az édesanya, Anna nevelte a cseperedőket, a kertben zöldséget termelt, ami a család szükséglete fölött volt, eladta. A gyermekek hamar megismerkedtek a mezei munkával, kaszálni, takarni kellett, a szántóföldbe krumpli, len, kender került. Ma is tudja Erzsike néni, hogy huszonöt kévéből lesz a kalongya, a kendert áztatni, vagdalni, tilolni kellett... s hosszú folyamat után lehetett fonni, szőni. Nem az ételt nézte... A szigorú édesapa céltudatosan állított minden gyermeket a munka mellé. Mégis, amikor azt látták, hogy Elek fiúk jó eszű és kezű diák, ötödik osztálytól Marosvásárhelyen iskoláztatták. Erzsike néni azt mondja, ő már arra emlékszik vissza, hogy Elek a vakációkban hazajött Vásárhelyről, hol „a kert sarkára felülve” festett, hol a patak partján, de nagyon szerette az erdőket is járni. „Amikor evett, akkor sem az ételt nézte, hanem a könyvet, olvasott egyfolytában.” Arra is emlékszik a húga, milyen volt, amikor egy nyáron a szülők „küssőföldre”, Vásárhely környékére mentek aratni. Elek volt a legnagyobb, a felügyelő, hagytak neki pénzt is, hogy kenyérre s amire kell, legyen. A nyolcgyermekes Sövér családban elsőként érkezett Elek „Öt fiú után én voltam a legnagyobb leány, én kellett főzzek ötödik, hatodik osztályosként. Ami volt a házban, abból főztem. Elfogyott a kenyér. Én nem tudtam, ő pedig elfelejtette, hogy édesanyánk a kredencben hagyott pénzt. Így amikor a szomszédasszony sütött, s adott, akkor ettünk kenyeret, máskor krumplilevest, laskalevest, amit tudtunk. Aztán, amikor két hét után szüleink hazaértek, s édesanyánk meglátta a pénzt a poharak között hiánytalanul, sírva fakadt” – emlékszik nevetve bátyja feledékenységére Erzsébet. Tanárainak nem parancsolhatott Amikor Marosvásárhelyen befejezte tanulmányait, a nagyváradi színházban dolgozott, majd a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola festészeti szakán tanult. Onnan Aradra helyezték ki rajztanárnak, majd hazakerült Alfaluba. Szerették a diákjai, egyvégbe vitte őket erdőre, mezőre festeni. „Balázs Jóska ma is elemlegeti: ha ne legyen Elek, én most nem lennék festőművész” – mondja Erzsike néni. Alfaluban azt akarták, legyen ő az iskolaigazgató. Szülőfalujába nem tudta ezt vállalni, nem tudott volna azoknak parancsolni, akik őt tanították. Pár év múlva barátai biztatására Csíkszeredába ment tanítani, képességeit fejleszteni. Ott lett a művészeti iskola igazgatója. Akkor már nős volt, egy egészségügyi asszisztensnőt vett feleségül, két gyereke született, Zsolt és Levente. „Csíkszeredában élnek, jövögetnek haza, főleg öcsémhez, a családi házba, az a hely összevonzza a rokonságot” – meséli Erzsike néni. Jó szíve lett a veszte Már gyermekkorában mindenkivel barátságos volt, és ez végigkísérte életét. Ha hazatért Alfaluba, mindig beköszönt az üzletekbe, megállt a falustársakkal is beszélgetni. „Mindig vígan, kacagva jött haza, akármilyen baja volt, soha nem keseredett el, ez maradt meg nekem. A családját nagyon szerette, és mindig fejlődni akart. Hogy nagyobb legyen... ne nézzék le őt, hogy egyszerű parasztcsalád sarja.” Akin lehetett, segített. „Jó szíve lett a veszte – mondja a húga. Csíkszeredai tanárként, ha alfalvi diák került a keze alá, úgy védte, mint saját gyermekét. Tízórait is vitt nekik, nehogy éhezzenek. Egyszer, amikor krumpliszedni vitték a diákságot az iskolából, eső kerekedett. Levetette kabátját, és az egyik tanonca hátára tette, meg ne fázzon. Ő fázott meg, tüdőgyulladás érte, és egyikből a másikba esett, sosem volt többé egészséges. Tudta azt is, hogy közeledik az élet vége, egyfolytában festett, képeit eladta, hogy a családja ne nélkülözzön. Marosvásárhelyen, Magyarországon is próbálták gyógyítani, meg is műtötték tüdejét. Azt mondták, ha nyolc hónapot meghaladja, életben marad. Amikor az idő letelt, újabb betegséggel súlyosbodott az állapota. Sövér Elek feleségével és két fiával Végig tudta, milyen gyógyszereket adnak neki, és az mire hat. Hallgatta a zenét, és készült elmenni. Az utolsó időszakban, a kórházban a kedvence, az Amott legel, amott legel ének egy másikra cserélődött: „Falu népe szépen sorban megindul a harangszóra / Sírdogál egy régi nóta, s halvány színű őszirózsa / Hulldogál a koporsóra.” 1982. május 7-én hunyt el Csíkszeredában, Alfaluban temették el. Harangszóra indult a falu népe szépen, sorban... Művészeteké a vasárnap éjszaka „Sövér Elek ezt megérdemli” – így fogalmaz Gál Mihály, a Sövér Elek Alapítvány elnöke, ismertetve a festőművész születésének 80. évfordulójára szervezett programot. Olyan eseménysorozat lesz vasárnap, amilyen még nem volt, ráadásul úgy, hogy nem mennek „kölcsön kovászért”, a délután öt órától éjjel kettőig tartó rendezvényen minden művészeti ág megjelenítője gyergyóalfalvi lesz. Művészetek Éjszakája az esemény neve, melynek alkalmával előadóművészek lépnek fel a templomban és a Szent István téren, a galériákban pedig több mint hetvenhat alkotó több mint háromszáz művét láthatja az érdeklődő, többek között Sövér Elek magángyűjteményekben lévő munkáit is. Az est folyamán látogatható lesz a Szárhegyi Képzőművészek Galériája, a Márton Árpád Képtár, Sövér Elek gyűjteményes kiállítása, a Pincegaléria, a művelődési ház épületében lévő galéria, benne a Vadárvácska tábor Zarándoklat kiállításával, a néhai Páll Zoltán emlékszobája. Az iskola dísztermében az amatőr képzőművészek alkotásai és Balázs József festőművész meglepetéssel várja a betérőket, Borzonton pedig az Alkotóházban (a volt posta épületében) várják szintén alfalviak munkáival a nagyérdeműt. Az eseménysorozaton a szombaton kezdődő Vadárvácska Nemzetközi Alkotótábor résztvevői, Sövér Elek tanítványai is részt vesznek, így alkalom adódik a velük való találkozásra is.
Balázs Katalin / liget.ro

Megnyitották a nagyközönség előtt a kolozsvári Mátyás-házat
Bár egyelőre csak a nyári időszakra, megnyitotta kapuit a nagyközönség előtt Kolozsvár egyik legjelentősebb műemléke, Mátyás király szülőháza.
A kincses város legrégebbi emeletes házában kortárs hazai művészek munkáit láthatja a nagyközönség, a tárlatot az ingatlan tulajdonosa és használója, a Képzőművészeti és Formatervezői Egyetem (UAD) szervezte. Nagyon sok turista volt az idők folyamán, akik szerették volna megtekinteni a Mátyás-házat, így arra gondoltunk, hogy megnyitjuk a nagyközönség előtt.
Úgy vélem, ezt a galériát Kolozsvár legfontosabbjai közé sorolhatjuk” – jelentette ki Ioan Sbârciu, az egyetem szenátusának elnöke az épületben helyet kapó kiállítás pénteki megnyitóján.
A Transilvania Reporter beszámolója szerint Radu Marcel Moraru, az intézmény rektora elmondta: az a céljuk, hogy jóval több látogatót vonzzanak az épületbe, ugyanakkor a kulturális turizmus jegyében kortárs művészetet is kínálnak a turistáknak. Az épület Az alvó múzsa álmából... című, az egyetem oktatóinak munkáiból összeállított tárlattal nyitotta meg kapuit, mely szeptember 9-éig látogatható, írta a lap, a festményeket, szobrokat tartalmazó kiállítás jelentős román művészek mellett Kudor-Duka István, Kömives Andor festményeit és Kolozsi Tibor szobrászművész alkotásait is bemutatja.
Emellett az emeleten a neves román szobrászművész, Constantin Brâncuși fényképeiből összeállított tárlatot is láthatják az érdeklődők, melyek szintén az egyetem jelentős gyűjteményét gazdagítják. Az UAD ugyan nem biztosít tárlatvezetést az épületben, azonban számos tájékoztató kiadványban hívja fel a figyelmet a látnivalókra, történetükre.
Az érdeklődők naponta 12 és 18 óra között tekinthetik meg a gótikus és reneszánsz jegyeket egyaránt magán viselő műemléket, a felnőttek 10, a 12 év feletti gyerekek, nyugdíjasok és egyetemisták 5 lejért. A bevételt az egyetem vezetősége a Mátyás-ház konzerválására és restaurálására kívánja fordítani. Szándékuk szerint azt a nyári turistaszezon lejártával is nyitva tartanák a nagyközönség előtt, a látogatási időt azonban össze kell hangolni az épületben órákat hallgató diákok órarendjével.
Az Óvárban, a Főtér közelében található Mátyás-ház Kolozsvár egyik jelképe, és egyben legrégebbi emeletes háza. Az 1440-es években Méhffi Jakab jómódú szőlősgazda tulajdona volt, rendszerint nála szállt meg Szilágyi Erzsébet, így 1443. február 23-án itt született fia, Hunyadi Mátyás. 1740 körül tulajdonosai eladták a városnak, mely 1891-ben az Erdélyi Kárpát-Egyesületnek adományozta, és néprajzi múzeum nyílt benne. 1940-ben Kós Károly tervei szerint restaurálták, 1950 óta pedig művészeti képzés folyik benne.
Pap Melinda / Krónika (Kolozsvár)

Tehetetlen a kolozsvári városvezetés, nem szólhat bele a Mátyás-ház hasznosításába
Nincs beleszólása a kolozsvári önkormányzatnak Mátyás király szülőházának hasznosításába, miután a Szépművészeti és Formatervezői Egyetem évekkel ezelőtt visszautasította az épületcserét.
Tulajdonosként teljes egészében a Szépművészeti és Formatervezői Egyetem (UAD) rendelkezik Mátyás király szülőháza felett, így az önkormányzatnak nincs lehetősége arra, hogy rábírja a felsőoktatási intézményt a kincses város jelképes épületének a megnyitására vagy felújítására, közölte a Krónika kérdéseire Oláh Emese alpolgármester sajtóirodája.
Lapunk arra volt kíváncsi, folynak-e még tárgyalások a két intézmény között az A kategóriás műemlék önkormányzati tulajdonba vételéről, a városháza ugyanis 2014-ben épületcserét ajánlott az oktatási intézménynek.
„A Mátyás király szülőházaként számon tartott műemlék épület a kolozsvári Szépművészeti és Formatervezői Egyetem tulajdona. Az önkormányzat 2014-ben valóban megpróbálta megszerezni az ingatlan tulajdonjogát, és több, a tulajdonában levő ingatlant is felajánlott, azonban az egyetem vezetősége nem óhajtott lemondani a városközpontban levő patinás ingatlanjáról. A tárgyalások ekkor megrekedtek” – írta lapunknak küldött válaszában az RMDSZ-es elöljáró sajtóirodája. Mint rámutattak, jelenleg nem zajlik egyeztetés a két intézmény között a témában.
Nincs jogi lehetőség
Sőt a polgármesteri hivatalnak arra sincs jogi lehetősége, hogy a gótikus és reneszánsz jegyeket egyaránt magán viselő műemlék nagyközönség előtti megnyitására bírja az egyetemet. „Mivel az ingatlan az egyetem tulajdona, az önkormányzat nem vállalhat semmiféle szerepet az ingatlan felújításában, nem nyújthat anyagi támogatást, és nem pályázhat uniós alapokra ennek érdekében, illetve nincs rálátása az egyetemnek a restaurálással kapcsolatos terveire” – állítja az önkormányzat. Ugyanakkor hozzáteszik, elvileg mind a városvezetés, mind az RMDSZ-frakció támogatná azt a korábbi, először az 1940-es években felmerült elképzelést, hogy ebben emlékszobát alakítsanak ki a ház nagy szülöttje, Hunyadi Mátyás számára, ellenben a döntés ez esetben is az egyetemé.
Bukott projekt?
A kolozsvári polgármesteri hivatal 2014-ben a Kolozsvár Európa kulturális fővárosa 2021 projekt előkészítésekor kezdeményezte Mátyás király szülőházának átvételét az egyetemtől azzal a céllal, hogy bevonja a műemléket a turisztikai körforgásba. A felsőoktatási intézmény vezetősége akkor úgy nyilatkozott, hogy amennyiben a város vezetése kéri, nem tudják, hogyan utasíthatnák vissza, azonban a polgármesteri hivatal által cserébe felkínált ingatlanokat nem találták megfelelőnek.
Pap Melinda / Krónika (Kolozsvár)

Amikor nincs sem szép, sem hasznos, hanem csak VAN
Nem másol, nem utánoz
Természettisztelet, szülőföldszeretet, ősi röghöz való ragaszkodás sugárzik Máthé Edit, Nyárádremetén élő festőművész alkotásairól, melyek szuggesztív erejét csütörtök óta Sepsiszentgyörgy szépet kedvelő közönsége is megtapasztalhatja. A Lábas Házban ugyanis megnyílt a fiatal művész egyéni tárlata, mely szeptember 1-ig lesz megtekinthető.
A kiállítást dr. Kányádi Irén művészettörténész nyitotta meg, és szintén ő méltatta a közszemlére helyezett festményeket, valamint alkotójukat. Többek között megtudhattuk, hogy Máthé Edit 1985-ben született Marosvásárhelyen és 2007-ben Kolozsváron diplomázott a Ion Andreescu Képző és Iparművészeti Egyetem festészet szakán. 2005–2007 között az AKIK Képzőművészeti Csoport vezetője volt Kolozsváron, majd 2009-ben a budapesti Junior Art Center Lakberendezői Főiskolán megszerezte a második diplomáját is. Alkalma nyílt tehát belekóstolni a nagyvárosi életbe, de ő mindezek ellenére a csendes vidéki életet választotta. Talán azért, mert úgy érezte, hogy személyisége és művészi egyénisége egyaránt, csak itt tud kiteljesedni.
Egyéni kiállításai 2005-ben és 2014-ben nyíltak Vármezőn, a Művelődési Házban, 2006-ban a Krajcár Kávéház Galériában Kolozsváron, 2008-ban Verőczén, illetve Gödöllőn, 2012-ben Mikházán, 2012-ben Nyárádremetén és 2015-ben a Korunk Galériában, Kolozsváron. A művésznő így vall saját alkotásairól: „Festményeim alapvetően meditatív, lírai hangulatot árasztanak. A természet folyamatosan változó, gyorsan illanó pillanatait igyekszem rögzíteni.”
Dr. Kányádi Irén szerint „már a munkák címe Mély szántás, Ágyások, Őszi szántás, Gyom, Mezsgye, Pelyva, Víz stb. egyértelműen sugallják, hogy témaválasztása a természet elemei felé irányul, azok ihletik meg, gyökerei oda nyúlnak vissza, onnan szívja életenergiáját, értelmét. Ezek az elemek koherens egységet alkotnak, hiszen azoknak a pillanatoknak a megjelenítései, mikor a természet átcsúszik egyik állapotból a másikba. A szántás, az ágyások olyan köztes motívumok, amelyek a vég és az újjákezdés közötti pillanatot ragadják meg: a várakozást, a már nincs és még nincs közötti állapot, mikor nincs sem szép, sem hasznos, hanem csak VAN. Itt és most.”
A művész a buddhizmus nagy könyvéből, a Bardo Tödol-ból ihletődve adta a Bardo címet jelenlegi kiállításának. Ez a könyv az elmúlás és az újjászületés szakaszára vonatkozó tibeti tanításokat foglalja magába. Kiindulási pontja pedig az a feltevés, hogy minden, aminek kezdete van, szükségképpen magában hordja a véget is, a vég pedig az új kezdetet. Ez a köztes helyzet viseli a Bardo elnevezést, mely ugyanakkor egy tudatállapotot is jelöl, élethelyzeteink tudatosításának az állapotát – hívta fel a hallgatóság figyelmét a művészettörténész, a továbbiakban pedig így vélekedett:
Máthé Edit „egy városi környezettől távoli, természeti világot hoz be a galériába. Nem másol, nem utánoz, hanem egy mindent összefogó harmónia, életenergia lüktetését vetíti ki a vásznaira.” A látottak befogadásához, megértéséhez és elmélyítéséhez szükséges hangulat megteremtéséhez Bajzát Csaba klarinétjátéka is hangsúlyosan hozzájárult.
Bedő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Sebestyén Márta népdalénekes hatvanéves
Augusztus 19-én lesz hatvanéves Sebestyén Márta Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas népdalénekes, előadóművész, aki fellépései során és felvételeivel szinte az egész világgal megismertette a magyar népdalt.
Budapesten született 1957. augusztus 19-én. Énektanár, karvezető édesanyja a Zeneakadémia népzene főtanszakán Kodály Zoltán utolsó növendékeinek egyike volt, így – szavai szerint – már magzati korban beleivódott a népzene. A Zeneakadémia egyik szobájában töltötte élete első tíz hónapját szüleivel, akiknek feltűnt, hogy még alig volt egyéves, de minden hallott dalt visszadúdolt és eltapsolt nekik. Egyértelművé vált számukra, hogy az ének Márta kommunikációs közege. Hatéves korától zongorázott is. Kodály nyolcvanadik születésnapján zeneóvodások élén ő köszönthette egyik dalának eléneklésével a Mestert, aki az ünnepség után párás szemmel csak annyit mondott: „Ha mindenki ilyen szépen énekli, akkor érdemes volt megírni.” Tizenöt éves volt, amikor Sebő Ferenc felfigyelt népdaléneklésére, két évvel később, 1974. március 31-én mutatkozott be énekesként a Muzsikás együttessel az Egyetemi Színpadon.
A Magyar Képzőművészeti Főiskolán megkezdett tanulmányait félbehagyta, hogy énekelhessen. A mai értelemben nem tanult népdaléneklést, akkoriban még nem voltak ilyen zeneiskolák, népzene tanszak sem volt még az egyetemen. Az éneklés nála teljesen ösztönös tevékenység, ahogy mondani szokta, az „istenadta néptől” sajátított el mindent. Amikor csak tehette, a Kárpát-medence országait járta, elsősorban Erdély vidékeit, s ami megérintette, azt gyorsan megtanulta, csak néhány vezérhangot jegyzett le.
1975-től hivatásos előadóművész. 1980-ig Sebő Ferenc együttesével, ezt követően a Muzsikás és a Vujicsics Együttessel lépett fel, majd a Söndörgő Együttes kíséretével énekelt. A magyar nagyközönség 1983-ban, az István, a királyban csodálkozott rá kivételes tehetségére. A nyolcvanas évektől rendszeresen jár külföldre, az egész világon ismert lett a neve, művészete. 1995-ben a Deep Forest francia együttes világzenei kategóriában Grammy-díjas lemezén szerepelt az általa énekelt Istenem, Istenem kezdetű csíki népdal (Martha’s Song). A Szerelem, szerelem című dal pedig 1997-ben az Angol beteg című, kilenc (köztük zenei) Oscar-díjjal jutalmazott filmben hangzott fel.
A magyar népdalokon kívül egyebek közt cigány, zsidó, bolgár, délszláv, görög, ír, sőt, baszk, norvég és japán népdalokat is énekel, mindig az eredeti nyelven. Csaknem száz lemeze készült, fellépett Londonban, New Yorkban, a Sydney-i Operában, énekelt a japán császár, a spanyol király előtt, rajong a hangjáért II. Erzsébet királynő és fia, Károly herceg, a brit trónörökös is – igazi kulturális nagykövete Magyarországnak. Ma sem tartja magát énekesnőnek, mert számára az éneklés olyan magától értetődő, mint az énekesmadaraknak.
Számtalan díjjal, kitüntetéssel ismerték el művészetét, csak néhány közülük: 1991-ben Liszt Ferenc-díjat, 1999-ben Kossuth-díjat, 2000-ben Magyar Örökség kitüntető címet, 2003-ban Prima Primissima-díjat kapott. 2005-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje kitüntetést vehette át a magyar népdal és hangzásvilág hazai és nemzetközi megismertetése és népszerűsítése érdekében végzett művészi munkásságáért, s még ebben az évben megkapta az Olasz Köztársaság Lovagkeresztjét is. 2007-ben a Magyar Szabadságért Díjra és a Szent Márton Díjra, 2012-ben Kölcsey-díjra érdemesítették. 2010-ben személyében először kapta meg egy magyar az UNESCO-tól a Művész a békéért címet. A magyar kultúra világszintű elismertségének erősítésében betöltött szerepéért 2012-ben Lánchíd-díjat kapott. A Magyar Művészeti Akadémia tagja. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szatmárnémeti 80 éves díszpolgárát, Paulovics Lászlót köszöntötték
A Szatmárnémeti Református Gimnáziumban található esperesi hivatalban összeállított ideiglenes kiállításon köszöntötték Paulovics László festőművészt.
A nemrég ünnepelt 80. születésnap alkalmából köszöntötték a festőművészt szerdán Szatmárnémetiben. Szőcs Péter, a Szent István Kör elnöke köszöntötte az ünnepeltet, majd Csirák Csaba színháztörténész beszélt Paulovics munkájáról, érintve a díszlettervezéssel töltött hosszú éveket. A művész 70 alkotásából nemrég nyílt tárlat Kolozsváron, ennek kapcsán született benyomásairól beszélt Márton Evelin művészettörténész.
Kereskényi Gábor polgármester egy kis meglepetéssel készült a város díszpolgárának köszöntésére, majd a születésnapos barátai mondtak köszöntőt.
Paulovics László az útról beszélt, melyet követően sokan vándornak tartják. Esze ágában nem volt elhagyni annak idején Szatmárnémetit, de díszlettervezői munkájában olyan eszmei és gyakorlati megkötésekkel szembesült, hogy kénytelen volt az elvándorlás mellett dönteni. Élt és alkotott egyebek mellett Németországban és Hollandiában, most pedig a magyarországi Szentes az otthona - ám Szatmárnémeti mindig ott van a szívében és sok alkotásában.
Paulovics László 1937. augusztus 15-én született Szatmárnémetiben. 1955-ben Nagybányán a Művészeti Középiskolában végzett, majd a kolozsvári Képzőművészeti Főiskolán folytatta tanulmányait. 1961-ben szerez diplomát, majd három év nagybányai kitérő után, 1964-től a szatmári színház díszlet- és jelmeztervezője. Több kulturális folyóirat grafikus munkatársa volt. Festőművészeti munkái egyéni és kollektív tárlatok sokaságán jelentek meg szerte az országban. Az ő keze munkáját dicséri a Szent Lélek római katolikus templom oltárképe is. Paulovics 2015 novemberében lett Szatmárnémeti díszpolgára. szatmar.ro

A vidéki élet szépségeit dokumentálnák
A Kolozs Megyei Tanácsnak alárendelt Hagyományos Kultúraőrző és –népszerűsítő Központ az ArtImage Egyesülettel, a kolozsvári Képzőművészeti és Dizájn Egyetemmel (UAD), az O. Goga Megyei Könyvtárral együtt tizennegyedik alkalommal hirdeti meg országos fotópályázatát, amelynek címe Fénykép – Néprajzi Dokumentum. A pályázatra a vidéki élet szépségei iránt érdeklődő fényképeket várnak. A forókat a megyei központ Honvéd/Dorobantilor utca 104. Szám alatti székhelyére kell elküldeni postán október 17-ig.
A zsűri által kiválasztott fotókat novemberben mutatják be Kolozsváron, majd ezt követően más romániai városokban, úgy mint Gyulafehérvár, Nagybánya, Beszterce, Brassó, Krajova, Szatmárnémeti, Nagyszeben, Târgu Jiu és Marosvásárhely, illetve külföldön Franciaországban, Olaszországban, Lengyelországban és Magyarországon.
Olyan fényképeket várnak, amelyek a hagyományos kultúra anyagi és szellemi oldalát mutatják be. A díjak a következők: fekete-fehér kategóriában az I. díj Szatmáry Papp Károly-díj 1200 lej értékben, II. díj 600 lej, III. díj 500 lej. Színes fényképek esetében az I. díj Szabó Tamás-díj 1200 lej értékben, II. díj 600 lej, III. díj 500 lej. II. Digitális részleg, Mezei munkálatok 600 lejes díj; Régi fotó újraalkotási részlege 400 lej; Art Image-díj 600 lej értékben, illetve a versenybe benevezett teljes kollekciónak járó különdíj – 2018-ban megrendezendő egyéni kiállítás. További részletek az intézmény honlapján – www.traditiiclujene.ro – és Facebook-oldalán olvashatók. Szabadság (Kolozsvár)

Kerámiabiennálé Kolozsváron és Besztercén
Harmadik alkalommal szervezik meg a Kolozsvári Nemzetközi Kerámiai Biennálét. Az október 12–26. között zajló rendezvény programjában helyet kaptak kortárs kiállításmegnyitók, kerámiáról szóló dokumentumfilmek vetítése, műhelymunkák, vásár és kerekasztalbeszélgetések is.
A rendezvénysorozat egyik legfontosabb eseménye a Nemzetközi Kerámiaverseny, amelyre 47 ország 220 művésze nevezte be alkotásait. A nemzetközi zsűri (tagjai: James Clark, Amerikai Egyesült Államok, David Jones, Nagy-Britannia, Jacque Kaufmann, Franciaország, Mehmet Tuzum Kizilcan, Törökország, Kim Yong Moon, Dél-Korea, Vilma Villaverde, argentína, Cristina Popescu Russu, Románia) által kiválogatott 100 alkotás a kolozsvári Művészeti Múzeumban látható. A tárlatot, amely tükrözi a művészeti ágazat aktuális irányvonalait, október 12-én, csütörtökön 18 órakor nyitják meg a Bánffy palotában. Ekkor adják át a verseny díjait is.
A biennálé egyik célkitűzése a fiatal művészek népszerűsítése, így a bukaresti Művészeti Egyetem és a kolozsvári Képzőművészeti és Formatervezői Egyetem frissen végzett diákjainak munkáiból is nyílik kiállítás a Művészeti Múzeumban, Fiatal művészek – Kerámia és üveg címmel. A tárlatot október 12-én, 17:30-kor nyitják meg a múzeum alagsori termeiben. A kiállítás november 26-ig látogatható. A kolozsvári Agrártudományi és Állatorvosi Egyetem kampuszán a kolozsvári formatervezői egyetem kerámia szakos diákjainak alkotásaiból nyílik két tárlat.
Több kerámiaművész egyéni kiállítása is látogatható a rendezvény során több kolozsvári intézményben (Történeti Múzeum, Művészeti Múzeum, Erdélyi Néprajzi Múzeum, Mátyás házi galéria, Francia Intézet) és Besztercén (Arcade 24 Galéria, Concentric Galéria). Az egyéni kiállításokat a Kortárs művészet – Utak a kerámiában című programpont gyűjti össze.
A közlemény szerint dokumentumfilmeket és rövidebb filmművészeti alkotásokat vetítenek kerámia témában a kolozsvári Művészeti Múzeumban, a Kaszinóban és a besztercei Múzeumkomplexumban. A vetítésekre, amelyek A kerámia fejlődése – A tűz művészete címet viselik, október 26-án, november 2-án, 9-én és 16-án kerül sor, 17 és 20 óra között. Szabadság (Kolozsvár)

A kolozsvári Bolyai Tudományegyetem pere ( Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc évfordulójára, 3.)
Az 1947/48-as egyetemi tanév kezdete előtt újabb kiváló, magyar állampolgárságú tanárok távoztak a Bolyai Tudományegyetemről, telepedtek vissza Magyarországra: Bónis György – akit előtte néhány napra le is tartóztattak –, Benedek Marcell fiával, Benedek Istvánnal, Környey István, Ludány György, Klimkó Dezső orvosprofesszorok, Zolnai Béla irodalomtörténész.
1947. október 14-én jelent meg a Hivatalos Közlönyben az a miniszteri rendelet, amelynek értelmében elbocsátották a már másfél éve internált Venczel Lajost, Oriold Bélát, Jordáky Lajost. Korábban már nyugdíjazták György Lajost, Balogh Ernőt, Boga Lajost, Kiss Gézát, a nemzetközi hírnevű professzorokat és Szabó Jenő tanársegédet. A teológia két professzora, Tavaszy Sándor és Imre Lajos többé nem adhatott elő a Bolyai Tudományegyetemen. Joggal idézi Vincze Gábor és Lázok János Márton Áron püspök megjegyzését: „Csőgör kérem, maga tényleg azt hiszi, hogy az önálló magyar egyetem sokáig megmarad?” A román nacionalista kurzus is frontális támadást intézett a Bolyai Egyetem ellen. Iosif Chişinevszkij, az RMP titkárságának 1949. január 31-ei ülésén kijelentette: „A kolozsvári Bolyai Egyetemet az (oktatásügyi) miniszter nem tudja kézben tartani, a minisztériumban lévő nacionalista elemek bátorítják az egyetemen dolgozó nacionalista elemeket.” 1949. február 19-én a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) Rákosi Mátyásból, Rajk Lászlóból, Gerő Ernőből álló küldöttsége a Magyar Népi Szövetség vezetőségével szervezett találkozón megbeszélést folytatott a Román Munkáspárt legfelsőbb vezetésével. Ezen a gyűlésen jelentette ki Luka László/Vasile Luca: „Nem bízunk meg sem a magyar egyetemi tanárok karában (utalás a magyar állampolgárságú professzorokra – T. Z.), sem az itteni magyar egyetem professzori karában, hogy egymás között közvetlen kapcsolatban legyenek.” Ana Pauker külügyminiszter a támadásban ennél is tovább ment: „A következő helyzetben vagyunk. Nehéz helyzetben, mert kultúránkban a nyugati hatás dominál. Arra kényszerítenek, hogy többlet-erőfeszítéseket tegyünk. A franciák 3–4 hónappal ezelőtt a vámhoz 4 millió példányban hoztak könyveket ajándék formájában, köztük matematikai, tudományos könyveket, hogy adják át az egyetemeknek. Mi visszautasítottuk ezeket a könyveket, bár az egyetemeken szükség lett volna rájuk. Úgy tűnhet, hogy eltúloztuk, hogy mindez baloldaliság, miközben a mi bizottságaink éjjel-nappal orosz nyelvből román nyelvre fordítják az (egyetemi) kiadványokat. De ez nem baloldaliság, amikor az egyetemeken az a helyzet, hogy a tanárok előírják az egyetemi hallgatóknak, hogy a nyugati kultúra alapján képezzék magukat. Ilyen értelemben sok bírálatot kapunk, hogy a román hazában az egyetlen egyetem, amely bizonyos mértékig gazdag az angol, amerikai irodalomban, nyugati könyvekben, az a Bolyai Egyetem, ahová Magyarország küldi a könyveket.” „Miért vetettük fel ezt a problémát a Bolyai Egyetemen lévő könyvekkel? A Bolyai tanárai nagyon messze állnak attól, hogy demokraták legyenek. Azokat a könyveket, amelyek onnan jönnek (Magyarországról – T. Z.), amelyekről Luca elvtárs beszélt, nemcsak a magyar reakciós tanárok olvassák, hanem a román reakciós tanárok is, és ők arra használják fel ezeket, hogy rámutathassanak: íme, hogyan beszélnek a románokról. Íme, ezért mondjuk mi azt, hogy a magyar elvtársak sem lehetnek ellene, ha figyelünk arra: milyen (szellemi) táplálék érkezik az egyetemi hallgatók számára?”
1949-ben letartóztatták a Bolyai Tudományegyetem két volt rektorát: Csőgör Lajost és Balogh Edgárt, 1952-ben Jordáky Lajost, Demeter Jánost, az egyetem két baloldali elkötelezettségű professzorát, és Székely András (Endre) orvostanhallgatót. A tulajdonképpeni vád: a magyar Béke-előkészítő Osztály számára – Demeter Béla Erdély- és nemzetiségi szakértő révén – adatokat gyűjtöttek és adtak át Erdély gazdasági, társadalmi, művelődési életéről, az iskolák számáról, helyzetéről, a Bolyai Tudományegyetem tevékenységéről. A magyar államtól – Nagy Ferenc kisgazda miniszterelnök közvetlen utasítására – pengőben 11 ezer amerikai dollárnak megfelelő támogatást kaptak a magyar egyetem fenntartására, amelyről nem számoltak el a román államnak. A vád abszurditása: a letartóztatottak 1945–46-ban még magyar állampolgárként gyűjtötték az adatokat az iskolákról, a magyar egyetemről, Erdély gazdasági, társadalmi helyzetéről, művelődési életéről, abszurd drámába illő, hogy mindezért egy idegen állam, Magyarország javára folytatott kémkedéssel vádolták őket. Az 1954 áprilisában kihirdetett hadbírósági ítélettel Jordáky Lajost tizenkét, Demeter Jánost tíz, Balogh Edgárt hét, Csőgör Lajost hat, Székely Andrást (Endrét) három év börtönbüntetésre ítélték. 1955-ben szabadon engedték, 1956-ban rehabilitálták őket. A perirat terjedelme: 12 ezer oldal! A megfigyelési és követési dossziék terjedelme messze meghaladja a 100 ezer oldalt. Balogh Edgár „szekusdossziéja” oldalszámban megközelíti Márton Áron erdélyi római katolikus püspök közel 80 ezer oldal terjedelmű megfigyelési, követési dossziéjának terjedelmét: 70 ezer oldal! Elképesztő, megdöbbentő, hogy a román kommunista diktatúra kinyújtott karja milyen hatalmas összegeket fordított, milyen kiterjedt logisztikát mozgósított a Bolyai Tudományegyetem tanárainak megfigyelésére, ellehetetlenítésére, akár fizikai likvidálásukra. Ezek a dokumentumok először jutnak el az Olvasókhoz, a történész szakmához, meggyőződésem: nemcsak árnyalják, hanem módosítják a Bolyai Tudományegyetem történetével kapcsolatos kollektív emlékezetet.
A Securitate 1954-ben megfigyelési dossziét nyitott a Bolyai Egyetemről. Iacob Dezideriu hadnagyot, a 7-es ügyosztály operatív tisztjét bízták meg ezzel a feladattal. A megfigyelés indoklása: „A régi reakciós, kozmopolita tanárok szisztematikusan akadályozták, hogy a tanári karba és az adminisztratív vezetésbe demokratikus elemek kerüljenek, a horthysta megszállás idején fasiszta magatartásukkal kompromittált tanárokat léptettek elő.” Jordáky Lajost, Csőgör Lajost, Ehrlinger Józsefet, Unghváry Sándort, Venczel Józsefet és másokat már eltávolítottak az egyetemről. „Bár a szerveink által folytatott informatív akciók révén egy sor veszélyes elemet letartóztattak, mint Venczel Józsefet, Jordáky Lajost, Pásztai Gézát, Demeter Jánost, Balogh Edgárt, Nagy Gézát, Veress Pált és másokat, még mindig nagyon sok gyanús elem maradt, mint Balogh Antal, Blédy Géza, Varga Jenő, Fey Loránd, Csehi Gyula, Kálmán Ilona és mások, burzsujok, kulákok fiai, olyan elemek, akiknek kapcsolatuk volt Jakab Sándor volt miniszterrel, akik a tanításban nem követik a párt irányvonalát, és akik ma is kiszolgálják a katolikus egyházat, így ezen az egyetemen negatív hatást gyakorolnak az egyetemi hallgatókra.” Az 1956-os magyar forradalom kitörése, majd vérbefojtása kiváló ürügyet jelentett a nemzeti kommunizmus útjára lépett román pártvezetésnek, hogy megszüntesse, a román egyetembe olvassza a Bolyai Tudományegyetemnek nevezett „irredenta, soviniszta fészket”. Amikor az egész világ a magyar forradalom eufóriájában élt, 1956. október 25-én reggel letartóztatták a Ion Andreescu Képzőművészeti Intézet három hallgatóját: Balázs Imrét, a bolgár származású Tirnován Videt és Walter Frigyest. Balázs Imre festőművészt és Tirnován Vid szobrászhallgatót 1956 decemberében gyorsított eljárással hét-hét év börtönbüntetésre ítélték. 1956. november 17-én Várhegyi Istvánt, 18-án Koczka Györgyöt és Kelemen Kálmánt, 24-én Nagy Benedek „bolyais” hallgatókat tartóztatták le: 1957-ben Várhegyit hét, Nagy Benedeket öt, Koczka Györgyöt és Kelemen Kálmánt három-három év börtönbüntetéssel sújtották. A perükről, letartóztatásukról szóló, Fazekas János és Leonte Răutu által 1956. december 5-ei keltezésű írásbeli jelentést személyesen Gheorghe Gheorghiu-Dej, az RMP főtitkára ellenjegyezte, széljegyzetekkel látta el.
1957 márciusában letartóztatták Dávid Gyula tanársegédet, Páskándi Géza költőt, majd 1957 márciusában Bartis Ferenc I. éves magyar szakos hallgatót, költőt. Dávid Gyulát és Bartis Ferencet hét-hét, Páskándi Gézát hat év börtönbüntetésre ítélték. 1959-ben következett az „ötös” csoport elítélése: 1959. február 16-án Varró János tanársegédet 16, Lakó Elemér tanársegédet tizenöt, Péterfy Irén III. éves magyar szakos hallgatót tíz, Vastag Lajos történész hallgatót nyolc, Páll Lajos festő-költőt hat év börtönbüntetésre ítélték. 1957 februárjában letartóztatták Szilágyi Árpád IV. éves földrajz-geológia szakos hallgatót, akit két perben 42 év börtönbüntetésre ítéltek. 1958. július 14-én részt vett a szamosújvári börtönlázadásban. Félig agyonverték. A román apától származó Iamandi Emil „bolyais” magyar–román szakos hallgatót és Pogány Ádám bölcsész hallgatót öt-öt év börtönbüntetéssel sújtották. A Bolyai Tudományegyetemről – különböző ürügyekkel – kizártak mintegy harminc egyetemi hallgatót. Már csak idő kérdése volt a Bolyai Tudományegyetem felszámolása, egyesítése a Babeş Egyetemmel. Erre 1959 februárjától került sor, amikor a későbbi szörnydiktátor, Nicolae Ceauşescu KV-titkár vezényletével, az 1990-es évek román államelnökének, Ion Iliescunak a hathatós támogatásával maratoni gyűléseken próbálták meggyőzni a Bolyai Egyetem tanárait, diákjait, a romániai magyarságot a román és a magyar egyetem egyesítésének nagyszerűségéről. A Bolyai Egyetem felszámolása ellen öngyilkossággal tiltakozott Szabédi László költő, egyetemi tanár, Csendes Zoltán statisztika professzor, a kiszemelt rektorhelyettes és felesége, valamint Molnár Miklós docens.
A Háromszék olvasói Dávid Gyula irodalomtörténész periratát – magyar fordításban – vehetik majd a kezükbe. A 2006-ban fénymásolt levéltári dokumentumok egy példányát átadtam Dávid Gyulának – aki hathatósan segítette a kutatómunkámat is! –, hiszen ars poeticaként követem: csak akkor hiteles egy ilyen tanulmány, kötet, ha a még élő politikai elítéltekkel „összeszikráztatjuk” a levéltári dokumentumokat a véges emberi emlékezettel. Könnyű dolgom van: Dávid Gyula nagyszerű partner ebben a munkában. A tanulmánynak, a forrásközlésnek az ad különleges aktualitást, hogy a Nap Kiadó gondozásában 2016 végén megjelent kötetét – 1956 Erdélyben, és ami utána következett címmel – e sorok írója nélkülözhetetlen forráskiadványként forgatja A kolozsvári Bolyai Tudományegyetem pere című szintézise véglegesítésénél. Tófalvi Zoltán / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az emberi sors ábrázolója
Elfeledett életmű
Nemrég lányai és unokája jelenlétében nyílt meg az Erdélyi Művészeti Központban (EMŰK) a tragikus hirtelenséggel elhunyt és méltatlanul elfeledett partiumi grafikus és festő, Makár Alajos (1927–1989) életművét bemutató kiállítás. A képzőművésznek göröngyös és buktatókkal sűrűn tűzdelt utat kellett bejárnia, amíg rátalált a benne feszülő érzelmek, gondolatok és indulatok számára megfelelő kifejezésmódra.
Az érdeklődők népes táborát a központ vezetője, Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész köszöntötte. A rendkívüli eseményhez méltó hangulatot kristálytiszta csengésű hangon előadott népdalokkal megteremtő Szabó Fruzsina fellépése után Banner Zoltán költő, író, előadóművész, művészettörténész tartott tartalmas és széles látószögű előadást a művészről. A tárlat által felvonultatott gazdag látnivaló és annak létrehozója méltatásán kívül a nagyvilág olykor ellentmondásos és a szépségközpontú ábrázolástól elrugaszkodó művészeti irányzatainak termékeivel is összevetette Makár életművét.
Nagykárolyban született kőműves apa és háztartásbeli anya gyermekeként, és a 7 osztály elvégzése után, édesapja szakmáját folytatva, kőművesinas, majd -segéd lett. Rajzolni a kórházban kezdett, ahol egy háborúból hátramaradt és általa megtalált gránát felrobbanása miatt hosszas ápolásra szorult. Felépülvén a Szálva–Visó vasút építésénél dolgozott önkéntesként, majd beiratkozott a bukaresti képzőművészeti főiskolára. Nemsokára, saját kérésére, átkerült a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolára, ahol Miklóssy Gábor professzor irányítása alatt sajátította el a festészet alapjait 1949 és 1955 között.
Miután az egyetemet elvégezte, kirakatrendezőként kereste meg a mindennapit Kolozsváron, azonban festményei rendszeresen szerepeltek a városi és megyei tárlatokon. A ’60-as évek kezdetén meghasonult önmagával, és addigi alkotásait megsemmisítvén irányvonalat váltott, és mindent elölről kezdett. Így tulajdonképpen festői pályája kezdete is erre az időszakra tehető, melynek termését 1967-ben mutatta be a kincses városban.
A Képzőművészek Szövetségének 1955-től gyakornoka, 1968-tól végleges tagja, 1980-tól haláláig pedig a kolozsvári fiók vezetőségi tagja volt. Hagyatéka több mint 300 olajfestményből, tempera- és pasztellképből, szénrajzból és ceruzavázlatból áll. Mintegy felét múzeumokban, művelődési intézményekben és magángyűjteményekben őrzik, a másik része a család tulajdonában van. Munkásságáról szólva Banner Zoltán megállapította, „egyik utolsó képviselője volt annak a felfogásnak, amely minden ellenkező irányú történelmi és művészetszemléleti változás dacára az emberi sorsot, az emberi teljesség etikumát és esztétikumát tartotta a művészet fő témájának. Boldog festője volt a boldog emberi sorsnak, hiszen minden baj, nélkülözés, veszteség ellenére kizárólag az ember élheti át a világot abban az összetettségében, amelynek a többi élőlény csupán szenvedő alanya, s rárótt terheit ösztönösen és tehetetlenül követnie kell. De amit az ember lát, az gyönyörű, és ezért sorsában eleve benne rejlik a boldogság.”
A kiállítás november 9-ig látogatható. Bedő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Fontos a forrásokig lemenni
Történelem-filozófiai szakot végzett, művészettörténettel egyik tanárának hatására kezdett foglalkozni. Könyvei, cikkei, tanulmányai hiánypótlók, sokszor rejtett dolgokról rántják le a leplet. Murádin Jenő az erdélyi művészettörténet egyik legbeavatottabb ismerője.
– Tordától néhány kilométerre található községben született értelmiségi szülők legkisebb gyermekeként. Milyenek voltak ezek az évek? – Bátyám hét, nővérem tizenegy évvel nagyobb. Nyolcvan évet töltök, ami nagy időtávlat, és ilyenkor mindig arra koncentrálok, mi az, amire a legrégebbről emlékszem. Talán hihetetlenül hangzik, de a bécsi döntés jut eszembe, pedig az 1940-ben volt, amikor hároméves voltam. Apámék a telepes rádión hallgatták óriási izgalommal a híreket, ugyanis nem tudtuk, mi lesz Aranyosszékkel, ahol szülőfalum is van, amíg ki nem derült, hogy átesik Dél-Erdélybe. Harasztos egyébként zsákfalu, ide csak utak vezettek, innen tovább már nem lehetett menni. Sáros falu, agyagos, nehéz földje van, az eke beletörik. Amire viszont igazán jól emlékszem, az a ’44-es frontátvonulás. Harasztos a bal szárnya volt a Torda ellen irányuló orosz támadásnak, tehát erőteljesen megszállta a katonaság.
– Ennek a megszállásnak milyen következményei voltak?
– Apám elmenekült, mert szeptemberben, amikor a magyar hadsereg Dél-Erdély ellen támadott, kántortanító lévén elénekelte a templomban a Himnuszt. Emiatt neki menekülnie kellett, én ottmaradtam anyámmal. Az asszonyok felmenekültek a padlásokra, mert az oroszoknak kedvenc szórakozásuk volt, hogy a fiatalasszonyokat, lányokat kergették. Láttam, amikor az első hadosztály bevonult, nem is oroszok voltak, hanem hegyes sapkájú, tatár, kirgiz kinézésű közép-ázsiai népség. Aztán jöttek a tankok, a lőszeres kocsik, de a gyerekeket „Ivánék” nem bántották. Az egyik orosz feldobott a levegőbe, cukorkát, csokoládét adott, felültetett egy tankra is, anyámék a padlás ablakából kétségbeesve nézték, mi lesz. De az egyszerű orosz ember nyilván az otthonhagyott családjára gondolt, így hát nem bántottak engem sem.
– Az iskolát is szülőfalujában kezdte?
– Igen, és akkor még palatáblára írtunk, ma már ezt felváltotta a táblagép…Táblakeretben volt, egy gumival rá volt kötve a palavessző. Apám, Murádin Lukács volt a tanító, ő ott volt szolgálatban 30 évig. Az a vidéki tanító volt, aki együtt élt a faluval, kérvényeket fogalmazott, viszonylag jól beszélt románul, bár Harasztoson a románok kiválóan tudtak magyarul. Akkoriban nem volt villany, nem volt aszfalt, a követ, amit ráhordtak a sáros utakra, egy év alatt elnyelte a föld, és kezdhették elölről. Megvolt a falunak a maga varázsa, de semmiféle kényelem nem volt, talán három-négy telepes rádió működött, köztük az apámé. Amíg ott voltam iskolás, feladatom volt többek között a lámpacső törlése, hiszen az mindig kormos lett a petróleumfüsttől. Később bevezették a villanyt, és elsőként Aranyosszéken a gázt. Ma már nem szívesen megyek ki Harasztosra, megváltozott a vidék, megváltoztak az emberek is, más lett az a világ.
– Később hol folytatta tanulmányait?
– A bécsi döntés után László bátyám, aki nyelvész lett, Gyulafehérvárra ment katolikus iskolába, a nővérem pedig Nagyszebenbe, szintén egyházi iskolába. Én Kolozsvárra jöttem a tanítóképzőbe. Azért nem gimnáziumba, mert számtanból katasztrofális voltam, apám, aki számtant is tanított, mindig mondta: te, fiam, csak az egyszeregyig jutsz el. Történész szerettem volna lenni, azt nagyon kedveltem, már gyerekkoromban is rengeteget olvastam, nem volt apámnak olyan könyve, amit végig ne olvastam volna, ha értettem, ha nem. Vagy az iskola nyitott ablaka alatt hallgattam, mit tanít apám, mit kérdez, így aztán, amikor felsőbb osztályokba kerültem, sok mindent tudtam már, vagy legalábbis volt fogalmam róla.
– Bár az volt az álma, mégsem lett a klasszikus értelemben vett történész. Hogyan történt, hogy másfele ment a pályán?
– Ha nem úgy alakulnak a dolgok, biztos történész leszek. A művészettörténet akkoriban még távoli dolog volt. Történelem-filozófia szakra felvételiztem az egyetemen 1958-ban, jól is ment. Azok között a kiválasztottak között voltam, akik Kolozsváron kaphattak állást. Csakhogy az egyetem után három hónapra elvittek katonának, és egy kolléga addig mesterkedett, amíg elfoglalta az állásomat. Constantin Daicoviciu volt az egyetem rektora, tudta, mi történt velem, és megvolt benne az a becsület, hogy hozott Bukarestből egy felmentést, így végül nem kellett elfoglalnom azt szilágysági falut, ahova kihelyeztek. Egy darabig munkanélküli voltam, majd az Igazság című kolozsvári napilaphoz kerültem. Ez az erdélyi sors, hiszen egy magyarországi ember azzal a képességgel nem egy napilapnál köt ki. De itt olyan kevés hely volt a magyarság számára, hogy az ember örvendett, ha álláshoz jutott.
– Milyen volt napilapnál dolgozni azokban az években?
– Szerencsém volt, hiszen művészeti kérdésekkel foglalkoztam. Mindig sajnáltam a mezőgazdasági rovatnál dolgozó kollégákat, hogy semmi nem maradt meg utánuk. Mezőgazdasági kampánycikkeket írtak. Kit érdekel az ilyesmi? A kultúrából mégiscsak marad valami. Az a művészeti élet, ami azokban az években volt, lecsapódik kiállítások, művészpályák bemutatatásának képében. Ugyanakkor jó társaság volt a lapnál. Sokszor az íróasztal alatt hagytam a táskámat, és átmentem a könyvtárba kutatni. Keszthelyi Gyula, a főnököm tudta ezt, de soha egy szót nem szólt. Egyébként Móra Ferencnek igaza volt: mindenkinek használ, aki napilapnál dolgozik, mert megtanulja a fegyelmet. Csak éppen időben abba kell hagyni…
– Mikor kezdett érdeklődni a művészettörténet iránt?
– Az egyetemen Virgil Vătăşianu volt a művészettörténet tanárom, aki olyan izgalmasan és érdekesen adott elő, hogy muszáj volt odafigyelni. Ide tartozik, hogy amikor felkerültem az egyetemre, akkor egyesítették a Bolyai és a Babeş egyetemeket, ami azt jelentette, hogy a tantárgyak egy részét románul, másik részét magyarul tanultuk. Voltak persze soviniszta tanárok, és olyan is, akiről tudtuk, kiválóan beszél magyarul, de az egyetemen nem szólalt meg. Ugyanakkor például David Prodan, aki a román középkori történészeknek igen jelentős alakja volt, azt mondta: beszéljen csak magyarul, úgyis megértem. Ugyanígy Vătăşianu is, akinek otthon magyar szolgálója volt, azzal magyarul beszélt. Daicoviciu annyira jól beszélt magyarul, hogy árnyalt kifejezéseket használt. Volt bennük nacionalizmus, de tudták, mennyit ér és mit jelent a magyar kultúra. Visszatérve, Vătăşianunál nagyon jól vizsgáztam, felmerült az is, hogy maga mellett tart az egyetemen. Ez nem történt meg, munkanélküli lettem, de valamit kellett tennem. Imreh István professzor, aki kedvenc tanárunk volt, ajánlotta, hogy olyasmivel foglakozzam, amivel közlési lehetőséghez is jutok. Így fogtam neki a művészettörténetnek nagy elkötelezettséggel, hiszen e nélkül nem lehet semmit sem művelni. Azt hiszem, nem volt olyan műterem, ahol ne jártam volna. Meg kellett ismerkedni az alkotókkal. És a könyvtározás sem elhanyagolható: soha nem hittem annak a művészettörténésznek vagy műkritikusnak, akit könyvtárban nem láttam soha.
– Könyvei nem csak műelemzésről szólnak...
– Életem fele levéltárban és könyvtárban telt el. Így jött az a felismerés, hogy van az erdélyi művészetnek olyan – viszonylag szűk – pászmája, ami nincs feltárva. Ebből születtek a könyvek – 55 kötetnél tartok –, és azok egy része az én történészi képzettségemet is tükrözi. Nemcsak műelemzésről szólnak a könyveim, hanem környezetrajzról is, hiszen fel kell tárni a körülményeket. Nyilván a műből kell kiindulni, de az, hogy a művek hogyan keletkeztek, különösképpen kisebbségi helyzetben, ahol a sorok között kellett kimondani valamit, ahhoz szükség volt ehhez a környezetrajzra: hogy éltek, miként élték meg azt a korszakot, milyen művek rejtetten, szimbolikusan mit jelentenek, mire kell figyelni. Annak a munkának, amit sok év alatt elvégeztem, az volt a végkövetkeztetése, hogy a magyar kultúra oszthatatlan. Hiába szabdalták szét a Kárpát-medencei térséget, ami itt megmaradt, és a magyarság által itt létrehozott értékek az egyetemes magyarság értékei. Ezt kell feltárni, megmutatni, hogy ez megmaradjon. A kolozsvári botanikus kert egykori aligazgatója, Gergely János egyszer elhívott, nézzük meg, hogy egy bizonyos növénynek milyen színű virágja van sík területen, illetve sziklafalban vagy szakadékban. Kicsit mások voltak, nem egyformák. Ilyen a magyar kultúra is: ugyanaz, de ha egy zordabb, szakadékosabb területen nyílik, akkor annak a virága kicsit más lesz.
– Össze lehet hasonlítani a magyarországi és az erdélyi magyar kultúrát?
– Sosem mondtam vagy írtam le, hogy az erdélyi kultúra vetekszik a magyarországival. Utóbbi sok szempontból magasabb rendű, mert megvoltak az iskolái, akadémiái, könyvtárai, lehetőségei, és a fejlődésben nem gátolták a kisebbségi helyzetből születő gondok. Ugyanakkor nem írható meg a mai magyarországi művészettörténet az esetek jelentős többségében anélkül, hogy ne vegyük figyelembe azt, ami a határon túl történt. Fadrusz János munkássága – aki a Felvidékről jött, és fontos munkái jelentős része Erdélyben vagy Pozsonyban van – nem írható meg csupán abból kiindulva, amit Magyarországon alkotott. Mednyánszky László úgyszintén felvidéki volt, oda kötötték a gyökerei. A kortárs művészetekre ez ma már kevésbé érvényes, bár ha belegondolunk, a marosvásárhelyi avantgárd MAMŰ-csoport tagjai 1989 előtt majdnem mind elmentek Magyarországra. De az ő művészetük sem választható el a szülőföldtől. Munkásságomat azért tartom hozzájárulásnak az egyetemes magyar művészettörténethez, mert ezeket a kapcsolatokat tárja fel.
– Intenzíven foglakozott a nagybányai művésztelep történetével is. Miért érdekelte az erdélyi művészetnek ez a fejezete?
– A nagybányai művésztelep története 1896-tos alakulásától 1918-ig ismert, de hogy utána 1944-ig mi történt, arról Magyarországon szinte senki sem tudott. Ez arra vezethető vissza, hogy Trianon után a telep átesett a határon. 1990 után fedezték fel újra a műkereskedők, és nekünk hatalmas, a kereskedőnek viszonylag kevés pénzért keltek el a nagybányai művek. Sok műtárgy áramlott ki az országból. Ennek az volt az oka, hogy a 90-es marosvásárhelyi pogrom után a fiatalok jelentős része igyekezett minél messzebb kerülni innen, és nyilván nekik pénz kellett a megélhetéshez. A szülők leakasztották a képeket a falról, és eladták műkereskedőknek. Így fosztódott ki ez a terület.
– Manapság is sok szó esik a nagybányai művésztelepről. Milyen körülmények vezettek a megszűnéséhez? Nem lehetne valamilyen formában újraindítani?
– Abban a formájában nem lehet. Thorma Jánosnak, a művésztelep alapítójának nagyszerű diplomáciai érzéke volt. Neki a román városvezetéssel nagyon jó volt a viszonya. II. Károly román király eljött hozzá Pál görög herceggel, és a fél műtermét felvásárolták. Ez hatott a városvezetésre. 1924-ben a szatmári törvényszéken önálló jogi személyiségként védték le a kolóniát, tehát nemigen lehetett hozzányúlni. A 30-as évek második felében a levegőben volt a revízió. Ekkor jött a pusztítás második hulláma, és államosították a festőiskolát. Ziffer Sándort és néhány román embert neveztek ki tanárnak, de nem működött az iskola, gyakorlatilag csődbe került. A bécsi döntés után Mikola András és Krizsán János újraalakította, ez működött 1944-ig. Az 50-es években új műtermek épültek, fiatalok kerültek oda, Tőrös Gábort és Véső Gusztávot kivéve mindannyian románok voltak. Az akkori iskola már nem a késő naturalista, avantgárdba hajló művészetet kedvelte, ugyanis felfedezték a máramarosi és avasi román népművészetet, ez pedig nem volt összetársítható a múlttal. A korszak lezárult, és nem hiszem, hogy valami történik, miután a jelenlegi városvezetés két évvel ezelőtt leromboltatta azt a házat, ahol Ferenczy Károly, Ferenczy Noémi és Mikola András élt, dolgozott. Nagybánya nagyon fontos volt a magyar művészet történetében, mert tulajdonképpen akkor léptek ki a szabadba a művészek. Ha pedig kilépsz a szabadba, megváltozik a festészet jellege.
– Említette, hogy a művészeket gyakran meglátogatta. Hogyan fogadták otthonukban, műhelyükben?
– Majdnem mindenki jól fogadott. Egy műteremlátogatást mindenki szívesen vett, mert a művész szereti megmutatni a munkáit. Sőt, egy-két kivételtől eltekintve a művészek műtermében idegen képet nem láttam. Ugyanis a művész nem akarja látni, csak önmagát. És mindenki szereti, ha írnak róla. Tele vagyok anekdotákkal, de hosszas lenne elmondani. Aurel Ciupe festőművésznél például többször is jártam, mindig magyarul beszélgettünk. Ő mondta még pályám kezdetén: ide figyeljen, fiam, ha nem jár Avram Iancuval és Mihai Viteazuval karonfogva, semmi esélye sincs. Olyan dolgokat mondott el nekem, amit román újságíróknak soha. Rengeteg dolgot tudtam meg tőle, főleg a két háború közötti „finomságokról”.
– A megsebzett szobor című kötetében az 1918 után elpusztított magyar emlékművekről ír. Hogyan történhetett meg ilyen barbárság?
– Nemcsak Erdélyben pusztultak magyar emlékművek, hanem az utódállamokban – Szerbiában, Szlovákiában – is ugyanez történt. A kötet egy repertóriuma azoknak az emlékeknek, amelyek 1918 után eltűntek vagy megsérültek. Marosvásárhely összes szobra – így a Bem- és a Kossuth-szobor – megsemmisült. Olyan ez, mint az ősembernél: ha felrajzol vagy elpusztít valamit, akkor az a korszak is eltűnik, kiiktatódik az emlékezetből. Ha nincs Mátyás-szobor Kolozsvár főterén, akkor Mátyás sem létezett – ez a felfogás vezetett a pusztításhoz. Egyébként Mátyás esetében bizonyos szkizofrénia nyilvánult meg, mert például a feleki románság 1919-ben bivalyszekerekkel akarta elhúzni a szobrot. Maga a románság akadályozta meg mondván, hogy Mátyás román származású. Mitikus eredetű gondolat: ha elpusztítom a szobrot vagy a képet, akkor elpusztul a hozzá fűződő emlék is. A régi tanárok, Ciupe és társai, sosem vettek részt ilyesmiben. A fiatalabbakban már más indulatok folytak, de engem soha nem ért inzultus a részükről.
– Mennyire volt ismert az ön munkássága az anyaországban?
– Német származású feleségem, Murádin-Beyer Katalin miatt sokáig nem kaptunk útlevelet, pedig alig beszél németül, és eszünk ágában sem volt kint maradni. Mikor végre kijutottam Magyarországra volt, aki megkérdezte: maga élő személy? Hiszen olvasták munkáimat, de látni nem láttak soha. A kapcsolat, ami a magyarországi művészettörténészekkel kialakult, 1990 utánra vezethető vissza. Ma már hetente felhívnak, ha valami határon túli dolog érdekli őket. A Magyar Művészeti Akadémia nyolc éve tagjává választott, ott még jobban összejöttem azokkal, akiket kevésbé ismertem.
– Több mint félszáz kötet szerzője, szinte megszámlálhatatlan cikket, tanulmányt írt. Sosem fáradt bele a munkába?
– Nagyon szeretem azt, amivel foglalkozom, nem éreztem tehernek azt a gyűjtő munkát, ami ezzel járt. Rengeteget jegyzeteltem, ezek ma is megvannak. Képkatalógusomból meg tudom mondani, melyik művésznek hol jelentek meg képei. Nem felesleges munka, mert a képek beazonosítását igenis segíti. A számítógép fontos segédeszköz, de nem mondja el az összefüggéseket. Távol áll tőlem, hogy elutasítsak bármilyen technikai újítást, azt viszont látom, hogy hiába kapja meg a fiatal készen, amit keres, az összefüggés nem jön ki a gépből. Aki nem olvas, ahhoz a dolgok rendszerezése nem jut el. Márpedig a fiatalok nagy része sajnos nem olvas. Tanárismerőseim panaszolják, hogy a gyerekek nem tudnak elolvasni egy klasszikust, mert nem értik a szöveget. Úgy vélem, fontos az embernek a forrásokig lemennie, anélkül nehezen tud boldogulni, ha igazán értékeset akar alkotni.
– Mi a titka e termékeny írói tevékenységnek?
– Bátyám azt szokta mondani, „könnyű neked egyik könyvet a másik után írni, amikor feleséged az íróasztalnál a széket a feneked alá tolja, hogy nyugodtan tudjál dolgozni”. Hálás vagyok neki, hogy majdnem minden könyvemben a legnagyobb segítségemre volt.
Murádin Jenő
A művészettörténész, szerkesztő, egyetemi docens 1937. november 23-án született a Kolozs megyei Harasztoson. Felsőfokú tanulmányokat a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen folytatott, 1963-ban szerzett történelem-filozófia szakos diplomát. A kolozsvári Igazság napilap munkatársa, majd a Napsugár főszerkesztője volt, 1991-től a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán oktatott és kutatott docensi beosztásban. Több száz művészeti és kritikai írásában behatóan foglalkozik a kortárs művészettel. Elsősorban az erdélyi, 1990 után a magyarországi képzőművészeti közéletnek is jeles közreműködője szervezéseivel, kiállítási megnyitó beszédeivel, műkritikáival. Nánó Csaba / Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Interjú Vetró András szobrásszal
„Az alkotás több mint szenvedély”
Vetró András Temesváron született 1948. október 14-én, majd miután 1973-ban a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola szobrászati szakán diplomát szerzett, Kézdivásárhelyre telepedett, ahol a mai napig alkot, emellett 40 évig a Nagy Mózes Líceum rajzosztályaiban tanított. A magyar örökség ápolásáért júliusban Ex Libris díjban részesült alkotóval műtermében beszélgettünk életpályájáról.
– Mikor dőlt el, hogy szobrász lesz?
– Vetró Artúr szobrászművész fiaként, mondhatni, kézenfekvő volt, hogy ebbe az irányba mozduljak, mégis nagyon későn döntöttem el, hogy édesapám nyomdokaiba lépek. A Brassaiba jártam reálosztályba, majd a középiskola elvégzése után kicsit komolyabban kezdtem dolgozni apám műtermében. Görög gipszfejeket mintáztam, így készültem a felvételi vizsgára, ami elsőre nem sikerült a román nyelv miatt. Az az év azonban jót tett nekem, alaposabban felkészülhettem mintázásból és rajzolásból, így következő évben bejutottam. Szerencsém volt, mert én még hat évet végeztem, nem sokkal azután négy évre szűkítették le a tanulmányokat.
– Mi volt a meghatározó a pályaválasztásában?
– Talán az, amikor láttam édesapámat dolgozni. Rájöttem, nagyon kell ismerni azt, akit megformálsz, nagyon el kell mélyülni az illető nagyság szellemi bűvkörében. A Nagyváradon álló Ady-szobor elkészítésekor például egy színész barátja a legkeményebb Ady-verseket szavalta, közben meg a halotti maszkot tartotta, így a fizikai képmásból és a szellemi szférából egyaránt inspirálódhatott, és a kettőből egy új dolog született.
– Nagyapja is készített szobrokat…
– Valóban, bár vasutas volt, titokban, magának szobrászkodott. Erre sem édesapám, sem én nem jöttünk rá. Apámnak akkor esett le az álla, amikor a fiókjából domborművek kerültek elő Ernst Barlach német expresszionista művész körszobrairól, akinek a munkáit én is nagyon kedveltem. Feltettem magamnak a kérdést, hogy vajon bennem van-e valami, és kipróbáltam magam. Akkor kezdődött az egész. Édesapám semmit nem mondott erre, azt sem, hogy „segítek neked, gyúrjad”, de azt sem, hogy „ne”. Ebből annyit értettem, hogy érdemes csinálnom. Az alkotás örömteli dolog, ugyanakkor sok vívódással, lemondással jár. Több mint szenvedély, és ő ezt csendben átadta nekem anélkül, hogy nógatott volna.
– Kik voltak a mesterei?
– Édesapám, emellett az egyetemen Lövith Egon volt a mesterem, akitől ugyancsak sokat tanultam. Bretter György filozófus és Földes László esztéta rakta le azt a szellemi alapot, amiből nagyon sokat építkeztem a későbbiekben. Az első lépéseknél a tanár hatása még nagyon érezhető, az egyéniség, a stílusjegyek később jelennek meg. Ahogy kikerültem az egyetemről, egy Kőrösi Csoma Sándor emlékére rendezett közös kiállításon vettem részt Kovásznán, ahol a szobrom a Lövith Egon munkája mellé került. A nézők meg voltak győződve, hogy mindkét alkotást ugyanaz a kéz készítette. Aztán jött Alexander Archipenko, Henry Moore, az egyiptomiak meg a görögök, és az ő formaviláguk ugyancsak rányomta a bélyegét a stílusomra.
– Hol a határ a szobrászatban?
– Felvetődhet a kérdés, hogy Auguste Rodin vagy Michelangelo tökéletes szobrai után lehet-e még valamit csinálni. Ahogy a zenében, ugyanúgy a képzőművészetben is végtelen variációs lehetőség adott. A téma örök, ám mindig lesz új megfogalmazás. A művész az általános érzelmet egyedi módon festi, rajzolja vagy mintázza meg. Míg a fényképész az adott pillanatot rögzíti, a szobrász több száz arcot rak egybe. Emiatt, ha élő modellről rajzolok, az első pillanatban nem ismer magára, ami nem csoda, hiszen az elkészült rajz nem fotószerű. Benne van a modell magatartása, belső kisugárzása. Nem naturalista ábrázolásra törekszem, a műalkotás eszmeiséggel telítődik. Emiatt a végeredmény nyilván nem egy hű másolat akkor sem, ha fotóról kell dolgoznom. Ezzel kapcsolatban hadd meséljek el egy történetet. Hétfalu rendelt tőlem egy Luther Márton-szobrot. Kezembe adtak egy festményt, amelyről dolgozzam. Ám azon egy puhány figura volt látható, míg Luther kemény ember volt, és az én dolgom ezt ábrázolni, hozzátenni. A bizottság lefotózta a szobor agyagváltozatát, közben kiöntettem a szobrot, majd hívtak telefonon, hogy az orrától lefelé módosítsam, hiszen nem hasonlít. Azt válaszoltam, egyrészt ki van öntve, másrészt meg amúgy sem változtatnék rajta, hiszen ez az én alkotói szabadságom velejárója.
– Hogy került Kézdivásárhelyre?
– Apósom sokat járt Háromszékre, hogy a Herbák cipőgyár számára faanyagot szerezzen be. Ő mondta, hogy Kézdivásárhely egy gyönyörű város, és ha egy módom lesz rá, jöjjek ide, hiszen egyetlen szobor van a településen. Ez volt az első jelzés, amely erre irányított. A második az volt, amikor egy bizottság, melynek tagjai között volt a szoborállító Sylvester Lajos és Plugor Sándor, a nagy grafikus, bejött édesapám kolozsvári műtermébe, ahonnan elkérték az Integető lány nevű szobrát Sepsiszentgyörgy számára. Akkor kérdezték meg, mennék-e én is Sepsiszentgyörgyre? Tudtam, hogy közel van Kézdivásárhelyhez, és bár akkora általánossal végeztem, hogy nagyvárosba is mehettem volna, igent mondtam. Aztán Kosztándi Jenő bácsiék megtudták, hogy szobrász érkezik, és a rajziskolában egy szobrászati katedrát létesítettek, így kerültem ide.
– Emlékszik még az itt kiállított első szobrára?
– Hogyne. A Szacsvay János utca sarkán található, kissé Henry Moore-os, égre néző, fekvő kőfigura, amelyet az 1977-es földrengés környékén készítettem. Aztán, főleg 1989 után, jöttek a többiek.
– Meséljen, kérem, a rajziskolás évekről.
– 1973-tól tanítottam négy évvel ezelőtti nyugdíjazásomig. Saját felépítésű módszert alkalmaztam, kicsi alkotókat próbáltam nevelni. Az évek során megfigyeltem, mi az, ami a gyerekeknek megy, amit könnyedén végeznek, és annak megfelelően állítottam össze a munkatervet. A hangsúly a fantázián van, az dominál, hiszen amikor alkotunk, a semmiből készítünk valamit. Minden csoportban akadtak tehetséges gyerekek, és feleségemmel együtt büszkék vagyunk azokra az egykori tanítványokra, akik alkotóművészekként befutottak. Ugyanakkor a többiek is fel tudták használni tevékenységi területeiken a rajzolási vagy plasztikai formáló készséget, amelyet a rajzosztályban tanultak. A teljesség igénye nélkül megemlítenék néhány egykori kedves tanítványt: Vargha Mihály, Illés Rudolf szobrászok, Héjja István műépítész, Máthé László festőművész, Sárosi Mátyás, Szabó Kriszta, Martini Yvette, Gábor Beáta, Fésűs Tamás, Héjja Tamás, Borcsa Imola. Azonban nem csak ők tanultak tőlem, visszahatásról is beszélhetünk, hiszen például a Szent György-szobraim sárkányát gyerekmunka inspirálta. Számomra élvezet a gyerekekkel dolgozni, ezért örülök, hogy a Csiszár Dénes Tanműhelyben hetente egyszer taníthatok. Meg kell fogni a kezüket, el kell érni, hogy nyíljanak ki, aztán nem szabad megfékezni őket, szárnyalni kell hagyni a fantáziájukat, nem szabad letompítani a gyermeki észt.
– Jelenleg min dolgozik?
– Faszobrokon. A tavalyi Famadonnák című kiállítás óta született öt vagy hat újabb szobrom, nagyon szeretek a fával dolgozni. Édesapám figyelmeztetett, hogy minden anyagot próbáljak ki, ne csak eggyel dolgozzam, hiszen abba bele lehet fásulni. Egy törzsből dolgozom, hagyom, amit megenged a fa, csak akkor használok ragasztást, ha valami hiányzik, vagy a fa kilyukad.
– Elégedett-e eddigi művészi pályájával?
– Valószínűleg minden művész örökké elégedetlen. Ám vannak olyan dolgok az életemben, amelyekről úgy vélem, „jó mulatság, férfimunka volt”. Elégtétel számomra, hogy minden nap elmegyek a szobraim mellett, ezeket karbantartom, ám vannak árnyoldalak is: a „szunnyadó szobraim”, amelyek a műteremben porosodnak, ahelyett, hogy méltó helyükre kerülnének, mint például a Molnár Józsiás vagy az említett Luther, és még sorolhatnám. Legutóbb a Csomópont Egyesület kért fel Jakabos Ödön portréval ellátott emléktáblájának elkészítésére, november 10-én egyéni kiállításom nyílt a brassói Reménység Háza kiállítótermében, és úgy néz ki, nemsokára Kolozsváron lesz egy Szent István-mellszobrom a templom udvarán. Emellett a megújult kézdivásárhelyi jégpálya elé kerül a Jégkorongozóm. Daczó Hodor Barna / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A nyolcvanéves Murádin Jenőnek, születésnapjára
Nyolcvanadik életévét tölti be ma Murádin Jenő. Az Aranyosgyéres melletti Harasztoson született, 1937. november 23-án, ahol édesapja, Murádin Lukács tanító, édesanyja, Diószeghy Anna tisztviselő volt. Testvérbátyja, Murádin László, neves erdélyi nyelvész, a kolozsvári napilapunk nyelvművelési rovatának sok évtizedes, köztiszteletnek és -megbecsülésnek örvendő szerzője.
Murádin Jenő művészettörténésznek készült a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemen, azt követően azonban a szakmájában munkát nem talált, így 1966 és 1988 között, 22 esztendőn keresztül, a kolozsvári Igazság című, a Román Kommunista Párt tartományi, majd megyei bizottsága által kiadott napilap újságírójaként és szerkesztőjeként dolgozott. 1988 és 1990 között a Napsugár című gyermeklap főszerkesztője volt, 1991-től pedig a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola oktatója, egyetemi docensi minőségben. Munkásságának oroszlánrészét azonban nem szerkesztői és oktatói, hanem művészettörténészi tevékenysége jelentette. Műkritikái, tárlatnyitó beszédei, képzőművészeti cikkei, tanulmányai és e tárgykörben írt kötetei az erdélyi képzőművészeti szakirodalom és szakma megkerülhetetlen, rendkívül tájékozott és igen termékeny személyiségévé avatták.
Amikor egyetemi tanulmányait követően a szerkesztői munkát volt kénytelen elfogadni, ez nem is a legrosszabb lehetőséget nyújtotta arra, hogy az ember a képzőművészettel közelebbi kapcsolatba kerülhessen, és arról néha írhasson is. Nehéz évek voltak, magyar értelmiséginek nem ajánlották fel naponta a jobbnál jobb kolozsvári ‒ egyetemi, múzeumi vagy kutatóintézeti ‒ stallumokat, hogy aztán ott a szaktudását kényelmes, kellemes és ráérős körülmények között megcsillogtathassa. Az embernek azzal kellett megelégednie, ami volt, amit egyáltalán felkínáltak és megengedtek, hiszen a láthatáron a kitörési pontok távolról sem hemzsegtek.
A kihívás óriási volt. Aki tudja, hogy milyen megállíthatatlan és idegőrlő taposómalom a napilap, az rögtön megérti, hogy szakszerű, következetes, aprólékos, odafigyelő kutatómunkát bármilyen környezetben el lehet képzelni, de napilap szerkesztőségében, a szerkesztőségi őrült munkatempóban a legkevésbé. Pedig éppen ez volt az a közeg, amelyben Murádin Jenő nekifogott a képzőművészeti szakterület egyik legnagyobb horderejű és számára legégetőbbnek látszó feladatának az elvégzéséhez.
Murádin ilyen körülmények között kezdte el ugyanis az erdélyi képzőművészet múltját kutatni, és ilyen ‒ barátságosnak és nyugodtnak egyáltalán nem mondható ‒ közegben kezdte lassan felküzdeni magát az erdélyi magyar képzőművészet-történeti kutatás élvonalába. Idejekorán rájött arra, hogy az erdélyi képzőművészet színterén korábban csupán egyik-másik művészről vagy művészcsoportról jelentek meg jó esetben kisebb tanulmányok, többnyire azonban csak újságokban vagy folyóiratokban közölt cikkek. Alkotóművészeti szakterületen következetes könyvtári vagy levéltári kutatást senki nem folytatott, és emiatt az erdélyi képzőművészeti kutatásnak sem voltak letéve azon alapjai, amelyekre biztonsággal és szakszerűen építeni lehetett volna.
Addig senki nem mérte fel, hogy az idők folyamán az egyes művészekről, művészeti irányzatokról, iskolákról és csoportokról kik és mit írtak, hogyan rögzítették a korábbi nemzedékek mindazokat az információkat, amelyek a jelentősebb vagy akkoriban éppen jelentéktelenebbnek tetsző képzőművészeti eseményekről, kiállításokról, nagyobb lélegzetű munkák elkészültéről a közösségnek hírt adtak, és az egyes művészeti eseményeket rövid időre a közbeszéd tárgyává emelték. Murádin Jenő azt is hamar felismerte, hogy mindeközben naponta felbecsülhetetlen értékek és pótolhatatlan emlékek vesznek el ‒ végérvényesen.
Jól jött neki, hogy a szerkesztőségtől ötperces sétára állt az egyetemi könyvtár, amelynek polcain ott sorakoztak azon sajtókiadványok kollekciói, amelyek lapjain minden szükséges információt meg tudott találni. És elkezdte ezeket olvasni, s amint olvasta a tömérdek adatot, megfogamzott benne a nagy kutatás gondolata: kivonatolni a releváns információkat valamennyi sajtótermékből, cédulákra, amelyeknek a rendszerezésével és visszakeresési szisztémába történő foglalásával majd egyszer a nagy perspektíva is megtekinthetővé válik.
Ezekben az években Murádin Jenő szerkesztőségi íróasztalán csak az üres aktatáskája hevert, nyitott zárral, arra pedig a táska tulajdonosa szemüvegének a tokja volt hanyagul rádobva. Ha valaki kereste, láthatta, hogy e tárgyak gazdája ott van a szerkesztőségben, talán csak néhány percre lépett ki az íróasztala mögül, talán csak átugrott a szomszéd irodába, netán a kiadóhivatalba vagy a fotólaborba ment, esetleg a klubhelyiségben lehet, vagy éppen a tördelőtitkári szobában beszélget a másnapi lapról. Az is megeshet, hogy éppen csak jókat derül az ott dolgozó kollégák kifogyhatatlan történetein.
Murádint azonban ezekben az órákban megtalálni a szerkesztőség egyetlen helyiségében sem lehetett, mert ő akkor már a könyvtárban ült, és ott folytatta a munkát, ahol azt előző napon abbahagyta. A kollégák pedig kedvesen-cinkosan falaztak neki, hiszen érezték, hogy fontos gyűjtést végez, bár arról, hogy mekkora fába vágta a fejszéjét, igazából egyiküknek sem volt sejtelme. Aztán Jenő délután előkerült, ellátta a soron következő szerkesztőségi feladatait, és ha nem volt éppen szolgálatos, hazament.
A táskájában, persze, ott lapultak azok a cédulák is, amelyekre aznap kerültek rá az értékes információk. Kérvénylapok negyedének egyik és másik oldalára töltőtollal írt bibliográfiai adatok, tények, idézetek és érdekes részletek kerültek-gyűltek nap, mint nap a cédularendszerbe. Amely pedig végül, teljességre törekedve, felölelte az 1867‒1918 közötti erdélyi, illetve az 1918‒1989 közötti romániai magyar művészeti irodalomról nyomtatásban megjelent híreket, cikkeket, esszéket, tanulmányokat és más jellegű írásokat is.
Ezek a cédulák képezték aztán az alapját azoknak a köteteknek, amelyeket 1977-től kezdődően, egy-két évenként Murádin Jenő letett az erdélyi magyar olvasó asztalára. Összesen hét ilyen képzőművészeti monográfiája hagyta el a nyomdát az 1989 decemberi rendszerváltásig, s ezek közül mindegyik egy-egy alkotó életét és munkásságát vette górcső alá: Klein József (1977), A Barabás Miklós Céh (1978), Gy. Szabó Béla (1980), A Ferenczy művészcsalád Erdélyben (1981), Nagy István (1984), Maticska Jenő (1985), A tél festője [valójában Gruzda János] (1989).
Már ezekből a munkákból is jól látszott, hogy a szerző két nagy művészeti központ alkotóira összpontosít, Nagybányára és Kolozsvárra, s ezek történetéhez készít résztanulmányokat. Rájöhetett azonban erre a rejtett szándékra a hatalom is. Az utolsó kötetre már a művész nevét sem volt mód ráírni, mert az autokrata rendszer akkorra már odáig jutott, hogy a diktátor nevén kívül senki másét nem lehetett könyvcímként szerepeltetni. Aztán, amire a kötet nyomdába kerülhetett, az idők annyira elvadultak, hogy a kötetben szereplő valamennyi helységnevet is románra kellett változtatni, ami nem csupán a szerzőnek, hanem az olvasónak is mérhetetlen bosszúságot okozott. Sovány, de mégis vigasz volt, persze, hogy legalább a kötet tartalma megmenekült.
A rendszerváltás, mint annyi más ember számára, Murádin Jenőnek is fellélegzést hozott. Feloldódtak a tiltások, kinyíltak a határok, tanulmányutakra adódtak lehetőségek és akadálymentes kapcsolattartásra az anyaországgal, az ottani kutatókkal és műhelyekkel, és ugyanakkor eljött a nagy összegezések ideje is. Murádin Jenő pedig nem vesztegette az időt, folyamatosan és kegyetlen tempóban vallatta a céduláit, és szinte évente tette le az asztalunkra a soron következő alkotói monográfiáját vagy pedig összegező kötetét.
Csupán néhányat említenék meg az 1990 után megjelent legfontosabb képzőművészeti monográfiáiból: Nagy Oszkár (Kishonthy Zsolttal, 1993; 2. kiadás: 2008), Nagybánya ‒ a festőtelep művészei (1994), Dömötör Gizella ‒ Mund Hugó (Bajkay Évával, 1996), Nagybánya 100 éve (Szücs Györggyel, 1996), Thorma (Bay Miklóssal és Boros Judittal, 1997), Erdélyi festőiskolák (1997), Kovács Zoltán (1998), Fadrusz: két szobor száz éve (2002), Tóth Gyula (2002), Gyergyó művészeti topográfiája (2003), Szathmáry Pap Károly (2003), Az aradi Szabadság-szobor (2003), Katz Márton ‒ Agricola Lídia (2004), Kádár Géza. Offenbächer József emlékére (Vida Györggyel, 2005), A felsőbányai művésztelep (2006), Szopos Sándor (2006, ugyanabban az évben románul is), Izsák Márton (2007), A Mátyás-szobor és alkotója, Fadrusz János (2008), Pittner Olivér (Szücs Györggyel, 2009), Márton Ferenc (Sümegi Györggyel és Zombori Istvánnal, 2009), A szobrász Köllő Miklós, 1861‒1900 (2010), A szanki homokvilág Gy. Szabó Béla művészetében (Szakál Auréllal, 2010),Székelyföldi ösztöndíjasok, 1941‒1943 (2012), Udvardy Ignác (2013), Felvinczi Takács Zoltán erdélyi évei és kolozsvári tanári működése (Murádin János Kristóffal, 2014) és A szobrász Kolozsvári-Szeszák Ferenc, 1881‒1919 (2015). Sajtó alá rendezte és bevezető tanulmánnyal ellátva kiadta továbbá a Szervátiusz Jenő Életem, emlékeim című kötetet (2010).
És persze, eljött az ideje az összegező műveknek is. Álljon itt ezek közül is három: Erdélyi magyar metszetművészet a 20. században (2004), A megsebzett szobor. Elpusztult vagy megsérült erdélyi magyar emlékművek repertóriuma (2008), illetve Fegyverek és múzsák. Erdély művészete az első világháború idején (2016). Továbbá az egyik legnagyobb lélegzetű és nagy horderejű munkája, amelyik kétségtelenül a Kolozsvár képzőművészete. Alkotói örökségünk a 19–20. századból című kötet (2011), amelynek súlyát és fontosságát, vallom teljes meggyőződéssel, majd a jövő művészettörténész nemzedékek fogják csak igazán érezni és értékelni, s amelyben Erdély fővárosa két legutóbbi évszázadának képzőművészete és képzőművészei elevenednek meg.
Amikor ugyanitt, ennek a napilapnak a hasábjain, tíz évvel ezelőtt, a 70. születésnapján köszöntöttem, az írás megjelenését követő baráti beszélgetésünk során elmondtam neki, hogy szerény véleményem szerint milyen fő feladatai maradtak hátra: 1. Kiadni a műkritikáinak és képzőművészeti tanulmányainak a legjavából egy reprezentatív válogatást; 2. Kiadni az általa sok munkával összeszedett erdélyi/romániai magyar képzőművészeti bibliográfiát; 3. Leírni és kiadni az erdélyi képzőművészet alkotóinak és műhelyeinek humoros történeteit és anekdotakincsét.
Komolyan vette azt, amit félig komolyan, félig viccelődve mondtam, s ezt nagy örömmel nyugtáztam. 2013-ban letette ugyanis az íróasztalomra a Függőhidak. Válogatott művészettörténeti írások több száz oldalas kötetet, amellyel az első pontban megfogalmazott vágyamnak tett eleget. Sokan és sokszor fogják haszonnal forgatni ezt a munkáját is.
Aztán a tavaly megkaptam tőle azt a két kötetét, amelyekbe a könyvtárakban eltöltött fél életét és az annak során feltárt mintegy tizenötezer képzőművészeti írás bibliográfiai adatait sűrítette, a könyveinek a könyveit: Erdélyi magyar művészeti irodalom, 1867‒1918 (2016) és Romániai magyar művészeti irodalom, 1919‒1989 (2016).
Nyilván, cseppet sem könnyű megmérni az olyan gazdag életműveket, mint amilyen a Murádin Jenőé, amelyekhez hasonlítható aligha van a szűkebb erdélyi hazánkban, de amilyennel szélesebb, kelet-közép-európai régiónkban sem gyakran találkozunk. Azt a szakmai pályát, amelyet művészettörténész barátunk végigjárt ‒ s itt talán jóval találóbb lenne a végiggürcölt ‒, azt a kihíváshalmazt, amellyel szembe kellett néznie, azt az alkotói munkát, amelyet kifejtett és az annak nyomán létrejött produkciót, szinte minden részletében a mi kelet-európai, folyamatosan a teljes bezártsággal és a kisebb nyitásokkal fémjelzett sorsunk határozta meg.
Murádin Jenőnek még rengeteg feladata van, hiszen ezen az évfordulón újabbakat találtam, amelyeket majd neki személyesen fogok elmondani. Itt és most, nyilvánosan, miközben az előtte álló feladatokhoz neki sok erőt és egészséget, megelégedett és gondtalan életet kívánok, gyöngéden emlékeztetném arra, hogy az évtizeddel ezelőtti kívánságlistáról az anekdotakötettel továbbra is adósunk...
Ismerem őt jól, van annyi humora, hogy ezt a ráolvasást elviselje. Sőt!
Isten éltessen, Jenő! Szabadság (Kolozsvár)

Csóka Szilárd-Zsolt festészeti kiállítása
A Balassi Intézet – Bukaresti Magyar Intézet kiemelten foglalkozik a kortárs magyar képzőművészet román közegben történő bemutatásával. A képzőművészet legkülönbözőbb területeit átölelő tárlatok (fotóművészet, grafika, festészet, szobrászat, videoinstalláció) rendszerint az Intézet bukaresti kiállítótereiben valósulnak meg, de kiállításokat szervezünk különböző bukaresti galériákkal együttműködésben, és gyakran más romániai városokban is. Intézetünk fontosnak tartja a szakmai dialógust, így Bukarestben sikeresen valósítottunk meg több kiállítást a bukaresti képzőművészeti egyetemmel, amely lehetővé teszi az egyes alkotók, tanárok, kurátorok és természetesen egyetemi hallgatók közti együttműködést. Minden évben egy-egy fiatal erdélyi magyar képzőművésznek is lehetőséget biztosítunk, hogy kiállítson a Balassi Intézeti bukaresti kiállítótereiben.
Ennek fényében került sor november 22-én, szerdán Csóka Szilárd-Zsolt képzőművész önálló kiállításának megnyitójára. A kiállítást a Balassi Intézet – Bukaresti Magyar Intézet (Gina Patrichi u. 8.) kiállítótereiben láthatja a közönség. Csóka Szilárd-Zsolt a kolozsvári Képzőművészeti és Design Egyetem festészet szakán végzett, ösztöndíjjal egy tanévet a spanyolországi Cuenca Universidad de Castilla – La Manchán tanult. Egyéni kiállításai voltak Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Csíkszeredában és Gödöllőn. Eddig tíz csoportos kiállításon vett részt munkáival.
„Csóka Szilárd-Zsolt munkái a metafizikus festészet és az absztrakt expresszionizmus között helyezkednek el, a művek keletkezési folyamatában pedig nyomokban a gesztusfestészet hatása is érzékelhető. Az alap viszont, amely mindezeket a rétegeket hordozza, a tájkép. Bár a tájkép fogalma nem fedi teljesen az alkotások műfaját, mégis ez a meghatározás áll a legközelebb az igazsághoz – hiszen terek megjelenítéseit tartalmazzák.” (Ungvári-Zrínyi Kata)
A kiállítás december 20-ig tekinthető meg. Népújság (Marosvásárhely)

Egy élet múzeuma
Ditrói Ervin 100. születésnapjára
Ditrói Ervin művészettörténész 1917-ben született Kolozsváron, 2010-ben halt meg Rehovoton, Izraelben. A Bánffy-palotában működő múzeum alapító igazgatója volt. Ditrói nem a megfelelő ember volt a megfelelő helyen. Semmi értelme nem volt úgy foglalkozni az olasz reneszánsszal és Dürerrel, hogy az 1950-es és 80-as évek között, honfitársaihoz hasonlóan alig utazhatott külföldre.
Ervin úgy beszélt Michelangelo szobrairól, az Akropoliszról és a Trójai falóról a diákjainak, az olvasóinak és nekem, aki tizenhárom éves voltam, amikor kivándorolt, mintha naponta érinthette volna meg ezeket a műveket a saját kezével. Holott egész életében legfeljebb egyszer láthatott belőlük egyetmást, banánon és kávén élve, amikor a hatvanas évek elején valahogy kijutott Olaszországba a feleségével.
2008-ban hívtam fel utoljára Berlinből. Mondtam neki, hogy az irodából, ahol akkor dolgoztam a Pergamon múzeumot látom. Mire Ervin: menj be a Pergamonba, fel a lépcsőn jobb oldalon, az első emeleten balra van egy kis Vénusz szobor. A legjobb szobor, amit valaha láttam. Mikor jártál ott, kérdem. ’62-ben, válaszolta. Másnap bementem a múzeumba, a szobor ott volt. Megértettem, hogy az akkor már 91 éves Ervin számára lényegében egész életében mindegy volt, hogy ő éppen hol van, mert sose lehetett ott, ahol szeretett volna lenni. Ezért aztán a festmények és albumok között élve sétált az egész világon, mint elérhetetlen tájak egyetlen nagy múzeumi tárlatán.
Mire hatvanhét évesen kivándorolt Izraelbe az azóta fiatalon elhunyt és érdemtelenül feledésbe merült szobrász fiához, Tamáshoz, az ottani szakmai nyilvánosságba már nem tudott bekapcsolódni. Késő volt bármihez. Ezt ő mondta nekem, amikor 2000-ben meglátogattam. A hat-hét nyelven értő és kommunikáló Ervin, kint is ugyanúgy olvasott minden nap valamennyit latinul és franciául, mint kolozsvári életében, de héberül már nem tudott megtanulni.
Ceauşescu Romániájában a világtól volt távol, Izraelben a munkától. Ám nem az alkotástól. Nyolcvan felett kezdett el festeni – újra, hiszen fiatalon is festett. De igazából senkinek se készültek már ezek a képek. Nevetve mutatta az egyiket, ismét kihallgatva engem, mint régen gyerekkoromban, amikor együtt sétáltunk a városban és mutatta nekem a házakat, hogy „na, mit veszel itt észre?” A képen egy pompásan feldíszített lovassereg jött a semmiből és ment a semmibe, egy sivatag közepén. Látomás volt az egész.
Képek és jelképek című egyetlen könyvében, ami 1982-ben jelent meg a Kriterionnál időben és térben is egyedülálló keresztmetszetet kapunk Ditrói szakmai és szellemi világáról. A kolozsvári Szent György-szoborról szóló híres tanulmánya is ebben lát napvilágot. Ezt követik remek esszékbe foglalt értekezései többek között Marcel Cîrnoagă, Miklóssy Gábor, Incze János Dés, Nagy Imre, Erdős I. Pál, Feszt László, Bene József, Hokusai, Rembrandt, Tizian, Michelangelo, Piranesi és Dürer művészetéről. A Michelangeloról szóló szöveg annyira magával ragad, mintha nem is a művészettörténész szólalna meg, hanem a művész közeli barátja. A Bánffy-palota homlokzatáról részletes tanulmányt olvashatunk a válogatásban. A könyv a legjobb kiadók legjobb műelemző esszéköteteiben és szaktanulmány köteteiben is megjelenhetett volna. Az Andreescu egykori előadótanára az 1945 utáni erdélyi kulturális sajtóban (elsősorban a Korunkban) olyan elemzői szabadságot engedett meg magának egyik-másik tanulmányában, amit a cenzúra csak azért nem tiltott, mert nem értett. Ma már közismert tény (vagy az lehetne), hogy a szocialista diktatúra korában, hála a cenzorok tudatlanságának, véletlenül elsőrangú könyvek is átpréselődtek állami támogatásból az egyébként abszurd méreteket öltő, persze ugyancsak állami politikai szűrőn. Az államosított figyelmetlenség nagy szolgálatot tett azoknak, akik ezt önkéntelenül kihasználva úgy írtak jó műveket jó művekről, mintha ez szabad vagy természetes lett volna, holott igazából nem volt se szabad se természetes. Ervin művészettörténeti esszéi mindig az egész világról szóltak, akkor is, ha egy magyar vagy egy román művészről írt, miközben a nagyvilágot a diktatúra könyvkiadás politikája nem tette hozzáférhetővé és külföldre utazni is csak komoly hivatali zaklatás árán és nagyon ritkán lehetett, megalázóan kevés valutával.
Ezen a ponton jött el az ideje egy történetnek, amelyhez hasonlókkal Ervin örökké szórakoztatta maga körül az embereket. Egyszer Ion Gheorghe Maurer, az akkor Ditrói Ervin által vezetett múzeumba, a Bánffy palotába látogatott. Hosszasan nézegetett egy festményt, majd megkérdezte Ditróit: „mennyit kapnék ezért a képért, ha eladnám?” „Minimum hat évet miniszterelnök úr”. Maurer a hasát fogta a röhögéstől.
Újabb történet. Egy alkalommal megkeresték Bukarestből, hogy vezessen egy népművészeti fesztivált. Ő szabadkozott, hogy sajnos nem vállalhatja el, mert nem ért a folklorisztikához. Mire a hivatalosan bátorító válasz: „Az elvtárs félreértett. Nem értenie kell hozzá, hanem vezetnie kell”. Az ilyen önleleplező kontraszelekció bája kellemes perceket okozhatott a humoráról és anekdotáiról ismert Ervinnek.
1980 januárjában elvitt Miklóssy Gáborhoz, aki egy kívülről vakolatlan, börtönszerű, belül is kísérteties házban lakott. A hétszobás lakrészt Miklóssy úgy alakította át, hogy öt szobából egyetlen helység lett, kettőből egy másik. A mozgássérült festő pokrócokba bugyolálva feküdt az ágyban. Felolvasott egy latin szöveget Ervinnek, aki egy adott pillanatban kijavította, mondván, hogy azt a szót úgy ejtik, de nem azt jelenti. Miklóssy szabályszerűen ordítozni kezdett, hogy „de úgy van”, mire Ervin, „de nem úgy van”, mire Miklóssy, „de úgy van, de nem úgy van”! Mire Ervin, ismerve Miklóssy hírhedt fukarságát, egyszer csak azt mondja: „Gábor, fogadjunk ötven lejben!” Mire Miklóssy: „Nézd Ervin, lehet, hogy neked van igazad…”
Ditrói Ervinről nem lehet vicces történetek felelevenítése nélkül beszélni. A másik ilyen alaptéma vele kapcsolatban a tárgyak. Gyűjtögetett. Lakása tele volt tárgyakkal, amelyek szemügyre vételére mindig újabb késztetést érzett az ember, akkor is, ha évek óta járt hozzájuk, mert mindegyikben volt valami egyedi, mert arra sosem futotta lehetőségben és pénzben, hogy bármiből is beszerezzen egy egész garnitúrát, sorozatot, összefüggő tárgycsoportot. Évtizedekkel később nyugati kutatóknál, műértőknél járva értettem csak meg, hogy azzal, ahol és amikor élete háromnegyedét leélte, Ditrói Ervin csak szemelgethetett azokból az értékekből, amelyekről egyébként annyi mindent tudott. Semmit nem lehetett szisztematikusan gyűjteni, birtokolni, csak magát a tudást ezekről a dolgokról. Egyébként nagy hedonista volt. És örök gyerek. Imádta a motorbicikliket. A klasszikus műveltségű professzor sokakat ámulatba ejtett, amikor háromszor nézte meg az akkor új Csillagok háborúja című filmet. Magyarázta hatvanöt évesen (nekem a koravén gyereknek), hogy ezzel a filmmel valami új kezdődik. Szilágyi-Gál Mihály / Szabadság (Kolozsvár)

A kortárs kultúra mint közös nyelv – Magyar Örökség díj erdélyi művészeknek
A gyergyói származású Molnár Levente világhírű operaénekest és Márton Árpád csíkszeredai festőművészt is Magyar Örökség díjjal tüntették ki a hét végén Budapesten.
Magyar Örökség díjjal ismerték el a gyergyói származású Molnár Levente világhírű operaénekes és a csíkszeredai Márton Árpád festőművész munkásságát a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében a hét végén. A Magyar Örökség és Európa Egyesület által felkért bírálóbizottság döntése értelmében azokat díjazták, akiknek nevéhez köthetőek korunk, valamint a második világháborút megelőző időszak legjelentősebb magyar teljesítményei.
Bekapcsolni Erdélyt a világ komolyzenei vérkeringésébe
Molnár Levente művészetét, munkásságát Bocskor Lóránt színművész, a Virtuózok rendezvényigazgatója méltatta a díjátadón. „Művész és ember– ez a kettősség válik jelentőssé Molnár Levente életművében, aki fiatal kora ellenére olyan teljesítményeket tudhat maga mögött, amelyek bárkinek egy egész életre elegendőek lennének.
Mint mindig mondja, szeretne olyan világban élni, ahol a kortárs kultúra az a nyelv, amit minden ember beszél. Hiteles, meggyőző erővel tudja képviselni ezt az egész világban, munkássága bizonyíték arra, hogy az igaz tehetség utat törhet magának" – méltatta Bocskor Lóránt a gyergyóremetei származású Liszt Ferenc-díjas magyar operaénekest, baritont, aki rengeteg felkérést kap a világ első kategóriás operaházaiból. A méltatásban elhangzott, az énekes folyamatosan azon munkálkodik, hogy Erdélyt rácsatlakoztassa a világ komolyzenei vérkeringésére.
Molnár Levente Gyergyóremetén született 1983-ban, érettségi után, 18 évesen debütált az aradi Nemzeti Színházban, 21 évesen pedig Budapesten, a Magyar Állami Operaházban játszott főszerepeket. Nemzetközi bemutatkozására 2007-ben a Cardiffi Énekversenyen került sor, ahol döntősként Carlo Rizzi vezényletével mutatkozott be. Egy évvel később már a londoni Covent Gardenben énekelt.
Az elmúlt években Berlinben, Bécsben, Bordeaux-ban, Münchenben, Londonban, Tokióban és Madridban is fellépett, dolgozott például Juan Diego Florez-szel és Rost Andreával, valamint Marco Armiliato, Ascher Fisch, Zubin Mehta és Kent Nagano világhírű karmesterekkel.
„Ha újrakezdhetném, akkor is tanár lennék”
Márton Árpád csíkszeredai festőművész munkásságát Banner Zoltán művészettörténész, költő méltatta a díjátadón.
Úgy érzem, erre az elismerésre nem is vagyok érdemes, én csak végeztem a dolgomat. A tanári munkában, a nevelésben is nagy elégtételem van. Ha még egyszer újrakezdhetném, csak a tanári állást vállalnám. Sokat segített nekem az, hogy ifjúság között élhettem, vagy hogy gyerekek között voltam” – nyilatkozott a művész a héten a Liget.ro-nak az elismerésről.
Márton Árpád középiskolai tanulmányait a marosvásárhelyi Művészeti Líceumban végezte (1958), a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán Kádár Tibor és Miklóssy Gábor tanítványaként szerzett diplomát (1964). Kompozíciókat, tájképeket, portrékat és portrékompozíciókat fest, melyeken drámai megjelenítő erővel fejezi ki a székelység ragaszkodását a szülőföldhöz.
Kiállításokon többször bemutatott festményei: Vihar; Kenyérszelő; Földanya; Parasztbánat; Kenyér; Madárijesztők; Asszony; Mindennapi kenyerünk; Ikarusz; Napraforgó; Féltés. Olajban és olajtemperában készült festményein, valamint akvarelljein a dekoratívan kezelt és fölfokozott színek kifejező erejére épít, s a téma rajzos, kemény, szűkszavú megjelenítésére törekszik.
A csíki művészközösség összetartó, markáns egyénisége. Számos egyéni kiállítást szervezett Csíkszeredában, Kézdivásárhelyen, Székelyudvarhelyen, Kolozsvárt, Marosvásárhelyen, Gyergyószentmiklóson. Részt vett külföldi csoportkiállításokon: New York (1974), Barcelona (1976), Krakkó (1977), Nürnberg (1980), Washington (1988).
Magyar Örökség elismerésben részesült még Bakó Annamária irodalomközvetítő és könyves szolgálata; Kovács Szilvia és az általa életre hívott „A legszebb konyhakertek" mozgalom, Bogdán József vajdasági magyar papköltő szolgáló élete; Hubay Jenő zeneszerző iskolateremtő hegedűművészete; Gyóni Géza költészete és patriotizmusa. Krónika (Kolozsvár)