A huszár mulatni is tud
Ötödik alkalommal tartották meg a hétvégén a hagyományos háromszéki huszárbált Sepsiszentgyörgyön. Pénteken este mintegy háromszáz meghívott jelent meg a Kolcza vendéglőben. Magyarországról, Székelyudvarhelyről is érkeztek a huszármozgalommal szimpatizálók Fazakas Péter huszár főhadnagy, a szervező Szilaj Hagyományőrző Egyesület elnökének meghívására.
A rendezvényen fellépett a Kónya Ádám Művelődési Ház László Attila vezette Magyar Férfidalárdája, de a huszárok is kivágták a rezet: Fazakas Péter karnagy irányításával huszárnótákat adtak elő, közöttük volt a legfiatalabb regruta, az ötéves gidófalvi Pap Kristóf is. Mi több, tánccal is szórakoztatták a negyérdeműt. A rövid műsorban versmondással lépett fel Recsenyédi Hanna és Fazakas Etele. Fazakas Péter megnyitóbeszédében hangsúlyozta: a múltról emlékezni szükséges, de a jövőt építeni kell. Az esemény összegzéseként Recsenyédi Béla huszár hadnagy elmondta: nagy előrelépés, hogy a huszárok immár tánccal is bemutatkozhattak, nem kellett táncegyüttest meghívniuk. A huszár, az mulatni is tud – jegyezte meg.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Száztagú Székely Férfikar
A székelyudvarhelyi kórustalálkozón 2013-ban megszületett a gondolat, és tett követte. Az ottani Székely Dalegylet Férfikórusa 2014. június 13–15. között találkozóra hívta a gyergyószentmiklósi Ipartestületi Férfikart, a csíkborzsovai Római Katolikus Férfikórust és a sepsiszentgyörgyi Magyar Férfidalárdát.
Csíkszépvízen, csodálatosan szép környezetben, a vízgyűjtő gát alatti Turista Szállóban találkozott száz dalos, és amikor az együttlét nemes törekvéseit próbálom leírni, csak szuperlatívuszok jutnak eszembe. A megszólaló dalok, művek, a kirándulások mind azt bizonyították, hogy a dalnak van összetartó ereje, képes az embert nagy tettekre buzdítani! Az eredmény nem is maradt el: megszületett a nagy harmónia, a Száztagú Székely Férfikórus. A találkozás előtti próbák, a közös tanulás, majd együttes megszólaltatása eggyé kovácsolta a négy vidékről érkező dalosokat. A szívek egyszerre dobbantak, szállt a dal, szárnyaltak a lelkek. A száztagú férfikar a csíkszépvízi római katolikus, majd a csíkszeredai unitárius templomban tartotta bemutatkozó hangversenyeit. Mind a négy kórus külön-külön is énekelt saját műsorából, együtt pedig kánonokat, Salieri-, Mozart-, Erkel Ferenc-műveket adtak elő Biró Zsolt, Molnár Katalin, Kovács László, László Attila vezényletével és Filtner Tünde tanárnő zongorakíséretével. A sikeres bemutatkozás után elhatároztuk, hogy Erdély-szerte és Isten segítségével messzebbre is elvisszük az együtt éneklés örömét. Köszönetet mondunk minden karnagynak, dalosnak, szervezőnek, támogatónak és külön a borzsovaiaknak a Pogány-havasra és a Szent László kápolnájához való kirándulás élményéért! László Attila karnagy. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

László Attila: Lelkemhez a kóruséneklés állt legközelebb
László Attila karnagyot nem valamilyen kerek évfordulóján kerestem meg a fél évszázadot felölelő visszapillantó beszélgetésre. Bár szerettem volna, hiszen több mint három évtizede az ő karnagyi beintésére figyelve fertőzött meg – egy életre – a karéneklés vírusa, de a háromszéki (és nem csak) „karnagyok karnagya” nyolcvanadik születésnapján nem jött össze a beszélgetés. Most, amikor az általa alapított kórus kerek, 35. évfordulóját ünnepli – ez alkalomból ma este 19 órától a sepsiszentgyörgyi Krisztus Király-templomban jubileumi hangversenyt tartanak –, be kell látnunk: a dolgok néha maguktól is alakulnak. Hiszen László Attila valójában összenőtt azokkal az együttesekkel, amelyeket szervezett, átvett vagy éppen létrehozott, összenőtt a háromszéki kórusmozgalommal, így sokkal találóbb, ha – a magunk módján – egyik „gyermeke” születésnapján köszöntjük. Nem díszes bokrétával, hanem fél évszázados munkája néhány állomásának felelevenítésével. Tanító és zenetanár
– Székelykeresztúriként hogyan kerültél Háromszékre?
–Felmenőim révén háromszéki is vagyok, egyik nagyanyám lécfalvi születésű. A tanítóképző, majd a zenepedagógiai főiskola elvégzése után, 1968-ban hívtak ide, a művelődési bizottsághoz. Daróczi Ferenc győzött meg. Akkor éppen a szentegyházi líceumban tanítottam, egy tizenhárom tagú zenekart s három kórust hagytam ott, a munkáskórus százhúsz tagú volt. De Feri akkor a propagandaosztályon a tömegkultúráért felelt, csodálta, hogy négy év alatt mit sikerült összehoznom, és meggyőzött, jöjjek el, mert itt nem volt zenei szakember. Lakást adtak, tárt karokkal vártak.
– Hogyan kerül egy tanítóképzőt végzett ifjú a zene közelébe, olyannyira, hogy főiskolát is végez?
– A családban is jelen volt a zene, édesapám kántortanító volt. Én földrajz-geológiára készültem, de közben besoroztak, tiszti iskolába akartak vinni a képző után, én viszont nem akartam katona lenni. A képzőben már kórust vezettem, zenéltünk. Kis, hétosztályos iskolákban tanítottam, zenét is, Ülkében, Vágásban, Vargyasra vittek, a pártelvtársak mindig mondták, hogy hol van szükség kórusra. Mindenhol igyekeztem legalább egy kis kórust összehozni. Közben Marosvásárhelyen Nagy István vezetésével nyári karmesterképzést tartottak. Két évben egymás után részt vettem, ott biztattak, hogy menjek a főiskolára. De már akkor családos voltam. Tartományi ösztöndíjat kaptam, 60–64-ben kijártam a zenepedagógiát Kolozsváron. Abban az évben 112-en végeztünk összesen az országban, mehettem volna Craiovára, más nagyvárosba, én a Hargita tetejét választottam. Rengeteg pénzzel rendelkeztünk
– Milyen lehetőségek vártak Szentgyörgyön, mi volt a feladatod?
– Hat évig voltam az Alkotások Háza igazgatója, húsz évig a szemerjai négyes iskolában tanítottam. Azzal kezdődött, hogy a nagy múltú kórustalálkozókat újraindítottuk. Az Alkotások Háza volt a tömegkultúra, ma úgy mondanánk, a közművelődés intézménye. Hozzánk tartoztak a műkedvelő kórusok, színjátszó csoportok, tánccsoportok. Rengeteg pénzzel rendelkeztünk, így jártam falura, a régi tanító bácsikat felkerestem, az énekeseket felkutattam, biztattam, ha nem tudnak egyebet, népdalt énekeljenek. Kérdezték, énekelhetjük-e a Pünkösdi rózsát, mondtam, igen, de nem mindegy, hogy melyiket. Szépek a nóták, ezek is a mieink, de zenei anyanyelvünk a népdalokban él.
– Milyen állapotban voltak akkoriban például az egyházi kórusok, működtek egyáltalán?
– Működtek, de titokban, templomban, temetéseken énekeltek. Az államosítás után, amikor a kántortanítóknak választani kellett, hogy vagy a katedra vagy a templom, az egyházak énekvezérek nélkül maradtak. Amikor elindultam, hogy felkutassam a kórusokat a megyében, összesen három működött: Baróton, Kézdivásárhelyen és Zágonban. Két év múlva, 1972-ben a híres zágoni kórustalálkozón már harminc kórus énekelt. De más helyen is két-három együttessel szerveztem sorra a kórustalálkozókat. Megszállottan csináltam, a lelkemhez nagyon közel állt. De nemcsak kórusokat, hanem karnagyképzést is szerveztünk, szakembereket hoztunk ide. Árkoson tartottuk a híres erdélyi karnagytalálkozókat, igaz, csak kettőt sikerült megszervezni, mert ’72-ben betiltották. A magyar karvezetők egyhetes találkozójának akkora híre ment, hogy még Kanadából is jelentkeztek. A központi pártbizottságtól, a propagandaosztálytól jöttek le, Sylvester Lajossal kettőnket fekete kocsival vittek az itteni pártbizottsághoz. Szeparatizmussal, sovinizmussal vádoltak, fasisztának, horthystának, mindennek lehordtak. Az volt a bajuk, hogy külön magyar karvezetőket képeztünk. Mi mondtuk, hogy a zenei anyanyelvünk nem egyforma, csak ezért szerveztük külön, ha kell, megtartjuk a románoknak is, de együtt nem lehet. Akkoriban én vezettem a bodzafordulói női kart is, két-három román kórus volt a megyében. Nem tágítottak, fel kellett oszlatni a tanfolyamot, pedig itt volt tizenkét kolozsvári, vásárhelyi professzor, Szabó Csaba, Zoltán Aladár, Jagamas János, az erdélyi zene krémje, és több mint száz karvezető egész Erdélyből.
Karmesteri pálca
– Ez idő alatt, ha jól értem, nem közvetlenül a karmesteri pálcát, hanem a mozgalom szervezésének karmesteri pálcáját használtad...
– Igen, de 1972-ben Ferencz Jenő bácsitól átvettem a Magyar Férfidalárdát. Folyamatosan én vezettem a nagy múltú, 1921-ben alapított együttest, tavalyig, amikor átadtam Jakab Árpádnak. Trianon után alakultak újra sorra az erdélyi városokban a férfidalárdák, akkor jött létre a Romániai Magyar Dalosszövetség, alapítólevelében benne áll, hogy oltárt építünk a magyar dalnak. Aztán ’48-ban mindent betiltottak, elvették a dalosszövetség több székházát, villáját, betiltották a kórusok működését is. Helyettük kötelezték az embereket a munkahelyen, gyárakban, szövetkezetekben, hogy a pártnak, az elvtársaknak énekeljenek. Igaz, ’56-ig még itt-ott énekeltek. Aztán csend lett. Török Sándor bácsi az ötvenéves évfordulóra összeszedte a régi tagokat, s engem keresett meg. ’72 januárjában végül megszerveztük az évfordulót. Sándor bácsi hozta írásban a kórustörténetet, azt átírtam, hogy szalonképes legyen, lefordítottam, s az ünnepségre elővették a zászlót is.
– Miért hagytad ott az Alkotások Házát?
– Ebben az időben már a nagy nemzeti fesztiválok zajlottak, kezdték ellenőrizni a repertoárt, köteleztek, hogy nyolcvan százalékban román kórusműveket, sőt, dicsőítő dalokat énekeljenek a kórusok. A szeku folyamatosan ellenőrzött. Például egy kottás kiadványban, amelyet Zoltán Aladár szerkesztett, az Összecsengő szólamokban már a spaltokat néztük, s a szolgálatos észrevette, hogy csak magyar szöveg van benne. Le kellett fordítani, de csak a magyar szöveg alá lehetett betenni a románt. Nagy cirkusz lett belőle. Király Károlyt ’72-ben menesztették, Sylvestert ’73-ban a színházhoz tették, ők mondták, hogy én maradjak, mert a közművelődésben még lehet valamit csinálni. Hát még egy évet maradtam, de nem tudtam elviselni, hogy nagy politikai rendezvényeket kellett szervezni, ott vezényelni, mozgatni az embereket, akik velem együtt utálták az egészet. S a pénzeket is megvonták, a kultúrbizottságtól kellett kunyerálni költségvetést egy-egy rendezvényre. Kérvények, beszámolók. Nagyon meguntam. Meghirdettek a négyes iskolában egy zenetanári állást, egyes fokozatom volt, megpályáztam, kineveztek, s bár Stanca elvtárs nem akart engedni, átmentem. – Közeledünk a nyolcvanas évekhez, a „mi” időnkhöz. Hogyan is alakult a Cantus Firmus?
– Jakab Erzsébet kolléganőm biztatott, s hozta is az énekeseket a tanügyi szakszervezet női karából, mert ott nem szerették. Látták, hogy a férfikórusban egyebet is énekelünk, nem csak a Partidul, Ceauşescu, Româniát. Hozták a fiatalokat, így találkoztunk először 1980. október 2-án vagy harmincan a művelődési házban, de egy évig a Dózsa György Klubban próbáltunk. ’81-ben a férfidalárda évfordulóján mutatkoztunk be, itt volt Birtalan József, s azt mondta: jól csináljátok, folytassátok. Szépen haladtunk ’83-ban Kolozsváron már országos harmadik díjat, ’86-ban Szebenben első díjat nyertünk, de ezeket a sikereket már sokan ismerik.
– Mennyire volt megkötve a karmester keze a nyolcvanas években?
– Nagyon figyeltek, a repertoár szempontjából ellenőrzés alatt álltam, a műsorfüzetbe lefordítottuk a szövegeket, de legtöbbet magyarul énekeltünk. Persze, volt kötelező penzum, még román ruhába is akartak öltöztetni. Két női tagot sikerült meggyőzni. A repertoárt mindig én állítottam össze, s olyan jólesett, amikor Kelemen Antinál, Rétyen vagy máshol kitörtünk a hámból. Mulattunk is sokat, jó hangulat volt, hát emlékszel. A nyolcvanas évek végére, a kilencvenes évek elejére a létszám hatvan fölé emelkedett, az énekesek önként jöttek.
Minden megváltozik
– S akkor jönnek a kilencvenes évek, megváltozik minden...
– Végre a zenei kultúránk igazi gyökereihez nyúlhattunk, egyházi énekeket vettünk be a repertoárba, zsoltárok, dicséretek, feldolgozások. Elsődlegesen a magyar, de az egyetemes zenekultúrából válogathattunk. Néhány évig, ’95–96-ig ment is minden, aztán jött a piacgazdaság, a rohanás. Egyre kevesebb volt az idő a kultúra művelésére, főként a fiatalabbaknak. A másik, hogy az egyházak is elkezdtek szervezkedni, jobb hangú tagjainkat elcsábították. Ha úgy tetszik, „hangelszívás” történt, ami természetes dolog, de közösségünk zsugorodott, s ez lelkileg megviselt. Új közösségek jöttek létre, de a régiek kárára. Később aztán hál’ istennek, az iskolákba fiatal zenetanárok kerültek, az egyházaknál is szakemberek az együttesek élére, újjáalakultak a kórusok, volt utánpótlás. Jelenleg nagyon sok jó kórus működik a megyében. Sepsiszentgyörgy mára egyértelműen kórusnagyhatalommá vált. Erdély-szinten mindenképpen. A sok jó kórus mellett nemzetközileg elismert kamarakórusaink vannak.
– Apropó, mint a műkedvelő kórusok vezetője, soha nem merült fel benned, hogy irigyeld a többnyire zenetanárokból álló „fél profi” kamarakórusokat, például a Vox Humanát?
– Soha, hát Szilágyi Zsoltékat annak idején én is biztattam, hogy álljanak össze énekelni, én írtam az első cikket a fellépésükről. Eszembe sem jutott, hogy rivalizáljunk. Ti, szakmátok folytán más színvonalat képviseltek, mi a jó értelemben vett műkedvelők vagyunk, jó hangú, de zenei képzettség nélküli emberek állnak össze énekelni. Ide azért jönnek, hogy közösségben legyenek, ahol a zene által lelkileg, érzelmileg kapnak többet, mint máshol. Ha volt némi hiányérzetem, amit meg is jegyeztem, az arról szólt, hogy a kamarakórusok repertoárjukban kissé háttérbe szorították a magyar zenei kultúrát. Megélni a zenei anyanyelvet
–Kevesen tudják, hogy zeneszerző is vagy...
– Zenét írtam, mert sokszor nem volt, amit énekelnünk, be voltunk zárva. Az ember hozzáfogott, harmonizált, verseket zenésített meg. Például Farkas Árpád Hároszéki piros párisát. De inkább hobbiszinten, belső indíttatásból és kényszerből, nem tanultam zeneszerzést, inkább dalokat írtam, amelyeket átültettem kórusra.
– Hogyan összegeznéd közel fél évszázados, a körülmények folytán hullámzó karnagyi pályádat?
– Én szolgálatnak veszem, a közösségek zenei nevelése érdekében. Ez volt elültetve belém már a tanítóképzőben, Mátyás Feri bácsi megtanította, hogy szeresd zenei anyanyelvedet, s éld is meg. S ez a megélés állandó közösségeket kíván, ahova mentem, mindig összehozta a embereket.
Ferencz Csaba
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

35 éves a Cantus Firmus
Ünnepi hangverseny a templomban
Szombaton 19 órától a sepsiszentgyörgyi Krisztus király római katolikus templomban jubileumi hangversenyt tartott a megalapításának 35. évfordulóját ünneplő, a Kónya Ádám Művelődési Házhoz tartozó Cantus Firmus vegyes kar.
A kórus 1980. október 2-án Sepsiszentgyörgy kultúrházában, baráti, családi alapon jött létre, és 35 éven át a tagok összetartó erejének köszönhetően működött.
– A vegyes kar bemutatkozására a 60 éves Magyar Férfidalárda jubileumi ünnepségén került sor. A kórus pályája gyorsan ívelt fölfelé, számos országos elismerést, díjat hoztak haza a megmérettetésekről. A megyei, erdélyi szerepléseken túl, most már határok nélkül, más országokban is fellépnek. A vegyes kar a Romániai Magyar Dalszövetség tagja, az EMKE által alapított Nagy István-díj tulajdonosa, 40 tagot számlál – részletezte érdeklődésünkre Dulányi B. Aladár, a Kónya Ádám Művelődési Ház igazgatója.
A vegyes kar László Attila karnagy, alapító tag javaslatára 1986. február 16-án vette fel a Cantus Firmus nevet, majd 1990 márciusán kóruszászlójukat is felszentelték. László Attila több évtizedes munkáját 2014. október 19-étől Jakab Árpád kántor, karnagy vette át.
Tinca Teddy
Székely Hírmondó (Kézdivásárhel

A hősök előtt tisztelegtek az emlékparkban
Ünnepi műsorral, koszorúzással, valamint fáklyás felvonulással emlékeztek az 1956-os forradalom és szabadságharc hőseire pénteken Sepsiszentgyörgyön, az ’56-os emlékparkban.
Klárik László háromszéki szenátor ünnepi beszédében úgy fogalmazott: „A pesti ifjak nem meghalni, hanem élni akartak, de haláluk kiáltó szóként járta be a világot (…), bátorságot nyújtva, hogy a zsarnokság igenis legyőzhető”.
A „vörös terror” biztos, hogy a magyar nemzettől kapta az első halálos döfést, ami oda vezetett, hogy sok sebből vérezve elkotródjon az országból – hangoztatta a szenátor, elmondva: ezen a napon nem csupán az ’56-os hősök előtti tisztelgés kifejezése miatt gyűltek össze, hanem a jelenkor kérdéseinek válaszkeresése céljából is, hiszen miközben napjaink embere tankönyvekből tanulja a történelmet, ezzel egy időben munkássága is történelemmé válik. „Sokan úgy érzik, hogy 1989-ben kitavaszodott, de ez a tavasz veszélyben van” – tette hozzá a szenátor, aki a közelmúlt eseményeit, így a himnuszpert, valamint a kovásznai Benedek Géza Szív- és Érrendszeri Rehabilitációs Kórház névváltoztatásának esetét felhozva magyarázta kijelentését.
Muráncsik László, Sepsiszentgyörgy testvértelepülésének, Mosonmagyaróvár önkormányzatának képviselője arra hívta fel a figyelmet, hogy a ma embere úgy válhat méltó örökösévé az ’56-os hősöknek, ha tudatosan cselekszik, önálló véleménye van, közéleti szerepet vállal, illetve a magyar nemzet vallási és nemzeti értékeit megbecsüli. „A siker eléréséhez saját magunkat kell legyőznünk, nem követhetjük nyugati világot” – tette hozzá Muráncsik László. Farkas Balázs, Magyarország csíkszeredai konzulátusának konzulja az anyaország üzenetét átadva elmondta: ideig-óráig győzhet az erőszak, mert az önkényt a félelem, a kétségbeesés vezérli, s csatát lehet nyerni, de az igazság és a szabadságvágy nem győzhető le, ahogyan ezt 1956 is megmutatta. Török József, a Volt Politikai Foglyok Kovászna Megyei Szervezetének elnöke a forradalom áldozatainak nevében szólalt fel, majd rövid imádságot tartott Zelenák József evangélikus esperes. Ezt követően koszorúzásra, a magyar és székely himnusz eléneklésére került sor.
A megemlékezés következő mozzanataként fáklyás felvonulásra hívták a szervezők a jelenlevőket, amelynek célja a kommunista diktatúra áldozatainak tiszteletére állított, Erzsébet parkban található kopjafa volt. Szavalt Dana Karola, Péter Izolda, illetve Bedő Kinga Noémi – mindhárman a Plugor Sándor Művészeti Szakközépiskola diákjai. A megemlékezés során közreműködött a Kónya Ádám Művelődési Ház, a művészeti szakközépiskola drámatagozatos diákjai, a 14-es számú Dr. Kovács Sándor cserkészcsapat, a 40-es számú Szent György cserkészcsapat, 77-es számú Bora István cserkészcsapat, a 115-ös számú Bölöni Farkas Sándor cserkészcsapat, valamint fellépett a Cantus Firmus Vegyeskar, továbbá a Magyar Férfidalárda.
Bencze Melinda
Székelyhon.ro

Ünnepi rendezvények Háromszéken
Sepsiszentgyörgyön ma a Zathureczky Berta Idősek Otthonában 9 órától Rab Sándor tanár Gábor Áron címmel tart történelmi előadást; megemlékezések 10 órától az Olt utca 16. szám alatt Kiss János ágyúöntő emléktáblájánál és az őrkői Váradi–Bartalis-vesztőhelynél – közreműködnek a Váradi József Általános Iskola gimnazistái és a Néri Szent Fülöp Általános Iskola tanulói;
11 órától a Csíki negyedi Gábor Áron- és Nicolae Bălcescu-szobornál – közreműködnek a Gödri Ferenc Általános Iskola tanulói, a Lábas Háznál a Váradi–Bartalis-siralomház emléktáblájánál – közreműködnek a Mikes Kelemen Elméleti Líceum diákjai; 11.30-tól az Erzsébet parkban gróf Mikó Imre szobránál – közreműködnek a Székely Mikó Kollégium és a Református Kollégium diákjai, a szemerjai csata emlékművénél  – közreműködnek a Gulliver Óvoda gyermekei és a sepsiszentgyörgyi cserkészek; 12 órától a Bod Péter Megyei Könyvtár épületén található Gábor Áron-emléktáblánál – közreműködnek a Kós Károly Szakképző Líceum tanulói és a sepsiszentgyörgyi cserkészek; 12.30-tól a Malomgát utcában Incze Dániel kopjafás sírhelyénél – közreműködnek a sepsiszentgyörgyi cserkészek és a Székely Mikó Kollégium diákjai; 13 órától a Kónya Ádám Művelődési Háznál álló Kossuth Lajos-szobornál; 14 órától a Váradi József Általános Iskola udvarán levő Váradi–Bartalis kőtömbös kopjafánál – közreműködnek a Váradi József Általános Iskola I–IV. osztályos tanulói, az Állomás negyedi eprestetői csata emlékművénél – közreműködnek az Ady Endre Általános Iskola diákjai; 15 órától indulás a Váradi–Bartalis kőtömbös kopjafától – közreműködik a Szilaj Hagyományőrző Egyesület, a Shagya Lovasklub, a Vadon Egyesület, az Étfalvi Szász Band ’93 Fúvószenekar és Sepsiszentgyörgy cserkészcsapatai – és az eprestetői csata emlékművétől – közreműködik a rétyi Kováts András Ifjúsági Fúvószenekar, a Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület, Sepsiszentgyörgy cserkészcsapatai – az új főtérre; 15.30-tól megemlékezés az Erzsébet parki 1848–49-es honvédemlékműnél; 16 órától kezdődik az új főtéren az ünnepi műsor, beszédet mond Antal Árpád polgármester – műsorvezető: Nagy-Kopeczky Kristóf, közreműködik a rétyi Kováts András Ifjúsági Fúvószenekar, a városi egyesített kórusok, Nemes Levente színművész, Stekbauer-Hanzi Réka, Íjgyártó István kulturális és tudománydiplomáciáért felelős államtitkár, az EMI által szervezett szónokverseny nyertese, Bartos Barna, Filip Zsombor, Opra Balázs, a Plugor Sándor Művészeti Líceum volt és jelenlegi diákjai, áldást mond Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke. Fellépnek: a rétyi Kováts András Ifjúsági Fúvószenekar (karvezető: Maksai József), a Cantus Firmus Vegyes Kar, a Magyar Férfidalárda (Jakab Árpád), a Pro Musica Kamarakórus, a Szemerjai Református Dalárda (Sipos Zoltán), a Jubilate Deo Evangélikus Vegyes Kórus (Pál Gecse Mihály), a Kriza János Unitárius Vegyes Kar (Karácsony Gabriella), a Székely Mikó Kollégium diákkórusa, a Sepsiszentgyörgyi Női Kar (Dombora Anna), a Református Kollégium Refsonor diákkórusa (Szilágyi Andrea), a Mikes Kelemen Elméleti Líceum ifjúsági kórusa (Szőcs Dániel), a Laudate Kamarakórus (Lőfi Gellért), az Őszirózsa Dalkör (Venczel Anna). Szotyorban ma 12 órától a református temetőkertben koszorúzás a kőtömbös kopjafánál. Kilyénben ma 11 órától a református templomnál koszorúzás a ’48-as kopjafás emlékműnél. Kézdivásárhelyen ma 9 órától ökumenikus istentisztelet a református templomban, ünnepi műsor a Református Kollégium és a mezőtúri diákok és tanárok, valamint a helyi és a mezőtúri református gyülekezeti tagok részvételével; 9.45-től megemlékezés Bem József szobránál – közreműködnek az Apor Péter Szaklíceum tanulói és a tótkomlósi Jankó János Általános Iskola és Gimnázium diákjai, ünnepi szónok Kiss Renáta; 10 órától ünnepi műsor a Petőfi Sándor Általános Iskola udvarán a szobornál, Turóczi Mózes sírhelyénél és a Gábor Áron Műszaki Oktatási Központ diákjainak A tűz márciusa című zenés-verses irodalmi összeállítása; 10.30-tól koszorúzás a Szacsvay János-domborműnél és a Kossuth Lajos-szobornál, megemlékezés a Hősök emlékművénél – beszédet mond Vasas István, a mezőtúri Református Kollégium főigazgatója – és a Turóczi-szobornál – énekel az iskola kórusa, szaval Fazakas Anita és Jánosi Zsolt; 10.40-től a Molnár Józsiás-mauzóleumnál a Molnár Józsiás Általános Iskola tanulóinak és tanárainak ünnepi műsora és koszorúzás; 11 órától gyülekező és az iskolások felvonulása; 11.15-től a lovas huszárok, hagyományőrző csapatok és a környező falvak képviselőinek felvonulása; 12 órától kezdődik a Gábor Áron téren az ünnepi műsor – közreműködik a Tanulók Klubjának fúvószenekara, a Református Kollégium zenekara és diákjai, Bokor Tibor, Kézdivásárhely polgármestere, Böjte Csaba testvér, ferences szerzetes, Horváth Zoltán atya, a terézvárosi Avilai Nagy Szent Teréz-templom plébánosa, Terézváros díszpolgára, Márdirosz Ágnes és Puskás László, a Csíki Játékszín színművészei, Mitykó Zsolt, Mezőhegyes polgármestere, a Cantus Kamarakórus, Kaján Botond, a Petőfi Sándor-iskola diákja, áldást mond ft. Vargha Béla főesperes és Beder Imre lelkipásztor; 18.30-tól a Vigadó Művelődési Ház Galériában A mi március 15-énk fotókiállítás; 19 órától a Vigadó Művelődési Ház nagytermében Hozzád, hazám, most verset írnék! című ünnepi előadás Markó Béla, Fekete Vince, Dimény-Haszmann Árpád és Sántha Attila versei alapján – közreműködik a Sepsi Kamarazenekar, a Snaps Band, a Voces női kar, a Perkő Néptáncegyüttes, Kolcsár József (Tamási Áron Színház), Kozma Attila, Márdirosz Ágnes, Puskás László (Csíki Játékszín), Kreiter Helga (Nagy István Művészeti Líceum), Bakó-Fazakas Vajk, Biszak Beáta (Minisnaps), Nagy-Babos Tamás versét elmondja Rancz-Gyárfás Hanna (Macskakő színjátszó csoport), rendező: Lung László Zsolt.
Kovásznán ma a városközpontban 14 órától a megemlékezésen ünnepi beszédet mond Böjte Csaba Ferenc-rendi szerzetes, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány alapítója. A rendezvény ünnepi felvonulással kezdődik, amely a Dózsa György utcából indul, innen az ünneplők a központban felállított szabadtéri színpadhoz vonulnak, majd a műsor végeztével koszorúzás a belvárosi református templom kertjében, az 1848-as emlékműnél. 19 órától a Kovásznai Művelődési Központban kerül sor az 1848-as forradalom emlékére szervezett gálaműsorra, amelyen közreműködik a Kőrösi Csoma Sándor Líceum (Orbán Balázs-iskola) Recefice néptánccsoportja, a Kovásznai Tanulók Klubjának La Fiesta tánccsoportja, a Boldog Apor Vilmos Gyermekotthon Hangfoglalás zenekara, a Kőrösi Csoma Sándor Líceum Diákszínpada irodalmi összeállítással, a Tiszta Szív Kórus, a PinceBand zenekar, valamint bemutatkozik a szavalóverseny első három helyezettje és a szónoklatverseny Pro Csoma-díjazottja. Baróton ma 14 órától a véczeri emlékműnél beszédet mondanak a politikai pártok és szervezetek képviselői – közreműködik az ürmösi unitárius egyházközség dalárdája, áldást mond Szabó Előd ürmösi unitárius lelkész; 15.30-tól felvonul a Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület erdővidéki huszárcsapata, a Csala Kürtje fúvószenekar és a Princess mazsorettcsoport; 16 órától a Diákdomb előtt lesz megemlékezés – közreműködik a baróti Rozmaring kórus, a Baróti Szabó Dávid Középiskola, a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceum tanárai és diákjai, beszédet mond Lázár-Kiss Barna polgármester és Demeter László történész; 19 órától ünnepi műsor a városi művelődési házban A nemzet szolgálatában címmel – fellép a Transylmania zenekar, a Gyöngyharmat gyermekkórus, a Kormos Néptánccsoport és a Wesselényi Miklós Kórus.  Ma Martonfalván 8.30-tól, Bélafalván 9 órától a Tuzson János-emlékplakettnél; Szentkatolnán9.30-tól, Gidófalván, Kökösben, Sepsibodokon, Sepsibükszádon, Zágonban, Köpecen, Magyarhermányban, Kisbaconban, Szárazajtán, Bardocon, Dálnokban, Székelyszáldobosonés Lisznyóban 11 órától, Albisban, Étfalván és Bikfalván 12 órától, Papolcon 14 órától, Szentivánlaborfalván 15 órától, Olaszteleken 16 órától, Hidvégen 16.30-tól, Ikafalván, Bodosban,Uzonban és Fotosmartonoson 17 órától, Erdőfülében 19 órától kezdődik az ünnepi megemlékezés a templomban; Bereckben 11 órától, Kommandón és Árkoson 12 órától, Zabolán12, 16 és 16.30-tól, Rétyen 13 órától a központban; Felsőcsernátonban és Kézdialmáson 10 órától, Alsócsernátonban és Kézdiszentkereszten 14 órától, Gelencén 15 órától a hősök emlékművénél; Mikóújfaluban 11 órától a kultúrotthon nagytermében ünnepi előadás; Nagybaconban 11 órától a művelődési háznál, 11.30-tól a ’48-as kopjafánál (felvonulás az iskolától),  Illyefalván 12 órától a kultúrházban és a központban iskolások műsora és koszorúzás; Kálnokon 12 órától emlékünnepség; Bölönben 12 órától a Bölöni Farkas Sándor-szobornál; Kurtapatakon 14 órától a millecentenáriumi kopjafánál; Kézdiszárazpatakon 15 órától a kultúrotthonban; Kézdiszentléleken 16 órától a Petőfi Sándor Művelődési Házban lesz ünnepi megemlékezés. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kórusművek csendültek fel az emlékezés jegyében
Szombaton és vasárnap ünnepelte 25 éves fennállását a Seprődi János Nemzetközi Kórusszövetség (SJNKSZ), névadójára és létrehozójára is emlékezve.
Szombaton délben a csíkfalvi iskola előtt álló emlékmű megkoszorúzásával, egy perc néma főhajtással és kedvenc népdala – A csitári hegyek alatt – eléneklésével emlékeztek az erdélyi kórusok Nagy Ferenc egykori csíkfalvi zenetanárra, karnagyra, a Seprődi János Nemzetközi Kórusszövetség megalapítójára.
A kommunista diktatúra megszűnése után Nagy Ferenc újraindította az 1970-es években elfojtott nyárádmenti kórusmozgalmat, és a Nyárádmenti Kórusszövetség égisze alatt egyesítette az éneklőket, amely 1994-ben felvette a Seprődi János nevet. De Nagy Ferenc ennél többet kívánt, a szövetség csakhamar nemzetközivé vált: nyolc ország magyarlakta településeinek karéneklését fogta össze. Hogy ez létrejöhetett, azt bizonyítja, hogy nemcsak egy ember, hanem egy nemzet álmát váltotta valóra – méltatta a Búzaházán született és 1998-ban Csíkfalván elhunyt karnagy életpályáját az általa létrehozott szövetség elnöke, Márton Zsolt, valamint titkára, Nyilas Szabolcs.
Halálának ötödik évfordulóján a közösség kopjafás emlékművet emelt Nagy Ferenc számára, és minden év november közepén előtte tisztelegnek a karéneklők. Az emlékmű megálmodója, Szakács-Mátyási Endre is Nagy Ferencet méltatta, aki az otthoni mindennapi gondokat hátrahagyva üres zsebbel és nagy lelkesedéssel járta a Kárpát-medencét, szervezte a kórusszövetséget. „Ez a szövetség olyan amatőr kórusok uniója, amely a közös éneklés révén szebbé teszi életünket, csiszolja emberi karakterünket, kaput nyit más éneklő kórusok kölcsönös megismerésére, megőrzi az utókornak a népdal hagyományát, a kórusmuzsikát művészi szintre emeli” – véli Nyilas Szabolcs, míg Márton Zsolt a névadó Seprődi Jánost méltatta a jubileum kapcsán.
A karéneklés gyöngyszemeit hozták
A kettős ünnepet kétnapos műsorral tisztelték meg a megjelent karéneklők. Szombaton a jobbágyfalvi művelődési házban öt kórus lépett színpadra, Marosvásárhelyről a Bernády György Kamarakórus, a Cserealji Vegyeskar, a sepsiszentgyörgyi Magyar Férfidalárda, a jobbágyfalvi Nagy Ferenc Férfikar és a gegesi református vegyeskar, míg vasárnap délután a nyárádszeredai unitárius templomban a szovátai Intermezzo Kamarakórus, a helyi Bocskai István Dalkör női kara és a marosvásárhelyi Cantuale Énekegyüttes előadásait élvezhették az érdeklődők. Egyházi énekek, spirituálé, Seprődi gyűjtötte és nyárádmenti nép- és bordalok ugyanúgy felhangzottak a közönség nagy örömére, mint Mozart, Verdi, von Weber, Handel, Giardini, Seprődi, Kodály, Halmos egy-egy gyöngyszeme.
Az évfordulóra egybegyűlt kórusok számára örömünnep volt a hétvégi esemény, a sok köszöntő és jókívánság sorából a sepsiszentgyörgyi férfidalárda tagja, Fazakas Géza szavait emelnénk ki: „Az elmúlt huszonöt évi munkátok, és e mai közös együtt éneklés is erősíti öntudatunkat, ápolja anyanyelvünket, dallamvilágunkat, nemzeti kultúránkat, amely megmaradásunk záloga. Kívánjuk, hogy még sokáig énekeljetek, hogy a jövő nemzedék is ugyanilyen felelősséggel adja tovább e szép hagyományt az utódainknak.”
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro

A mellettünk élő értékteremtő (Búcsú László Attilától)
Alig másfél évvel ezelőtt, amikor az általa alakított Cantus Firmus vegyes kar fennállásának harmincötödik évét ünnepeltük, e hasábokon megjelent bő interjú elején magyarázkodnom kellett: miért is nem a KARNAGY (így, nagybetűvel) születésnapján köszöntjük László Attilát, a mestert?
Most, amikor csendben távozol közülünk, döbbenek rá, hogy az sem történt véletlenül. Hiszen legtöbbször épp a mellettünk, velünk együtt élő és alkotó egyéniségek válnak oly mértékben minden- és ünnepnapjaink részévé, hogy észre sem vesszük: kondult egyet az idő órája felettük. Pedig ők azok, akik elöl járnak, elöl állnak. Az „elöl állásnak” minden hozadékával. Márpedig László Attila egész aktív életében szó szerint elöl állt, az általa (is) teremtett közösségek előtt. Közösségeket, és nem kórusokat írok, mert ő már kora ifjúsága óta tudta, hogy az együtt éneklés nem csupán az éneklők, hanem a hallgatók között is láthatatlan hálót fon, közösséget teremt. Még akkor is, ha a kötelező penzum miatt a lélek óhajától messze eső repertoár kényszerét elkerülni nem lehet.
Most, amikor Attila bácsi fölött a végső földi óra kondult, mi is tudjuk: ez csak a tanár, a szervező, a karnagy, a zeneszerző termékeny életútjának a vége, ami ebből fakadt és fakad, nem földi idővel mérhető. Leginkább az általa vezetett kórusokban él tovább a „vezérdallam”, de minden olyan együttesben is, amely – közvetve vagy közvetetten – az ő szervező- és művészi munkájából (is) fakad. Hiszen abban, hogy Háromszék és jelesen Sepsiszentgyörgy talán – bár ilyen statisztikát bizonyára nem vezetnek – a négyzetméterre eső kórusok tekintetében világelső, László Attila úttörő szerepe meghatározó. 
Így most nem csupán az általad évtizedekig irányított Magyar Férfidalárda és az általad alapított Cantus Firmus közössége búcsúzik, hanem mindenki, aki a kóruséneklés vírusától „megfertőződött” szűkebb és tágabb pátriánkban. Isten nyugtasson minden, általad is búcsúztatott dalos társaddal együtt. 
Bár e nyugalom is viszonylagos, hiszen bizonyára az égi mezőkön is tovább éneklitek a Jeligét...
Ferencz Csaba
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

(gyászjelentés)
LÁSZLÓ ATTILA
1933-2017
zenetanár, karnagy, zeneszerző
Az erdélyi énekkarok dalosainak népes közössége fájó szívvel búcsúzik LÁSZLÓ ATTILÁTÓL. A Székelykeresztúron született zenetanár, aki hű maradt szülőföldjéhez, egész életét népe zenei nevelésének szentelte. Kitartó, rendszeres munkája eredményeként környezete egyik megbecsült zenei vezetőjévé vált. Tanári munkája mellett volt Székelyudvarhely közművelődési irányítója, Sepsiszentgyörgyön a Megyei Alkotások Házának igazgatója. Hivatalos munkája mellett vezette a Magyar Férfi Dalárdát és a Cantus Firmus vegyes kart. Együtteseinek daljátékot, népdalfeldolgozásokat, kórusmű- veket írt. A kis énekesekre is gondolt, egy sorozat énekfüzetet szerkesztett kisiskolások, fiatalok számára, ezek népdalokat, gyermekdalokat tartalmaznak, segítséget nyújtva óvónőknek, tanítóknak. Az újraalakuló Romániai Magyar Dalosszövetség (RMD) 1994-es első kolozsvári gyűlésén a jelen levő karnagyok a szövetség elnökévé választották Attilát. Ezt a megtisztelő, de munkaigényes feladatot is szívvel-lélekkel végezte. Magyar zenei kultúránk megőrzéséért és ápolásáért végzett eredményes munkáját az EMKE Nagy István-díjjal, az RMD Jagamas János-díjjal jutalmazta. Drága Attila, életed, munkásságod követendő példa lehet fiataljaink számára. Pihenj békében! Emléked élni fog dalosaid, barátaid szívében. Az RMD vezetősége nevében Kovács András. (sz.-I)
László Attila Székelykeresztúr, 1933. máj. 28. - Sepsiszentgyörgy,2017. január 15.
Népújság (Marosvásárhely)

Sorsközösségben a csillagok járásával (Utolsó beszélgetés László Attila karnaggyal)
Néhány napja voltunk kénytelenek elköszönni a sepsiszentgyörgyi kórusmuzsika egyik meghatározó személyiségétől, László Attila karnagytól. A súlyos beteg művésszel élete utolsó heteiben készült beszélgetés utolsó vallomás a zenei anyanyelv megélésének fontosságáról.
Utolsó nyilvános fellépésén, a sepsiszentgyörgyi férfikórus megalapításának 95. évfordulóján szervezett ünnepségen az ön által szerzett Csillag szvit is elhangzott. Tudva, hogy súlyos betegséggel küzd, az embernek óhatatlanul is az jutott eszébe: vajon László Attila búcsúzik?– Eredetileg nem búcsúnak szántam, de akár így is lehet értelmezni. A csillag számomra mindig is egyszerre szimbolizálta a vezérlő jelet és a pályája végén lehanyatló életet. Nem egyedül vagyok ezzel, sok kultúrában hasonló szerepet töltenek be a csillagok: reménységet és reménytelenséget, jövőt és a jelen leáldozását jelentik. Pályájuk, ívük olyan, mint az emberi élet, nem csoda, ha az ember mindig is egyfajta sorsközösséget érzett a csillagok járásával, és azt beépítette mondáiba, dalaiba. Én csak kölcsönvettem.
– A kórusmozgalom pedig örökre „kikölcsönözte” önt. Mi vonzotta annak idején a karénekléshez?– Elsősorban a közös éneklés öröme, élvezete. Olyan élményt jelent, amihez fogható kevés van, hiszen a legtöbb művészeti ágat csak bizonyos előképzettség után lehet élvezhető szinten gyakorolni. Énekelni viszont elég a születésből fakadó adottság, de sokszor már a lelkesedés, a fegyelmezettség is elfogadható szintű produkciót engedélyez. Az emberek mindig is szerettek együtt énekelni, az élet fontos vagy apró eseményei pedig egyaránt alkalmat szolgáltattak hozzá. Arról nem is beszélve, hogy a kommunizmus éveiben a kórusmozgalom azon ritka engedélyezett alkalmakkal szolgált, amikor több ember rendszeresen összegyűlhetett, és másfél-két órán át élvezhették a közösségi együttlét örömét.
– A tanítóképző elvégzése után került a hivatásos zenélés közelébe, onnantól kezdve viszont nem volt megállás. Szunnyadó szerelem volt, ami csak megfelelő alkalomra várt?
– Az én családomban mindig is jelen volt a zene, édesapám kántortanító volt, édesanyám meg jó adottságú szoprán. Már a tanítóképzőben kórust vezettem, zenéltünk, bárhol is megfordultam, mindenhol igyekeztem legalább egy kis kórust összehozni. Közben azonban igyekeztem tanulni is, két egymást követő évben részt vettem a Nagy István vezetésével Marosvásárhelyen tartott nyári karmesterképzésen, ott biztattak, hogy menjek a főiskolára. Ebben viszont már akadályt jelentett, hogy családos voltam, végül tartományi ösztöndíjjal végeztem el a zenepedagógiát Kolozsváron. Diplomázás után szinte bárhová mehettem volna, én azonban a Hargitát, Szentegyházát választottam. Jól éreztem magam, akkoriban alapoztuk meg a szentegyházi zenei kultúrát, amelyből részben a mai nagy sikerű gyermekfilharmónia is kinőtt.
– Mégis hagyta, hogy az 1968-as megyésítéskor Háromszékre sodorja az értelmiségi „importhullám”. Nem sajnálta otthagyni az addigi megvalósításait? 
– Részben igen, de annyira erősnek, őszintének éreztem a csábítást, hogy nem lehetett ellenállni. Természetesen nagy kihívás volt megyeszékhelyen dolgozni, még akkor is, ha egy tizenhárom tagú zenekart és három kórust hagytam a szentegyházi líceumban, no meg egy százhúsz tagú munkáskórust. De éreztem, hogy fontos vagyok, minden pénzügyi kérésünket teljesítette az akkori vezetés, nem gondolkoztam hát túl sokat, amikor a propagandaosztályon a tömegkultúráért felelő Daróczi Ferenc hívott. Azt mondta, nincs elegendő zenei szakember, lakást adtak, tárt karokkal vártak, jöttem. És maradtam.
– Mihez lehetett kezdeni a frissen alakult megyében?
– Az Alkotások Háza igazgatójaként hat éven át láttam értelmét a munkámnak, az általam irányított intézmény volt akkoriban a közművelődés bázisa, oda tartoztak a műkedvelő kórusok, színjátszó csoportok, tánccsoportok. Sokat jártam falura, megkerestem az idős tanító bácsikat, énekeseket, biztattam őket, ha egyebet nem tudnak, énekeljenek népdalt. Igyekeztem újraéleszteni bennük a zenei anyanyelvünk iránti igényt, irtottam a műdalt, ahogy lehetett. Nem utolsósorban ez idő alatt indítottuk újra a nagy múltú kórustalálkozókat.
– Volt akivel?
– Érkezésemkor összesen három kórus működött a megyében, a baróti, a kézdivásárhelyi és a zágoni. Az 1972-es zágoni kórustalálkozón viszont már harminc énekkar lépett fel. Az egyházi kórusok közül kevés működött, azok is titokban, csak templomban, temetéseken énekeltek, ugyanis énekvezérek nélkül maradtak, amikor a kántortanítóknak választaniuk kellett a katedra és a templom között. De nem riadtam vissza attól sem, hogy két-három együttessel szervezzek kórustalálkozókat. Nagyon közel állt a lelkemhez a kórusmuzsika, szinte megszállottan csináltam. Karnagyképzést is szerveztünk Árkoson, de két alkalom után betiltotta a hatalom, szeparatizmussal, sovinizmussal vádoltak, hogy külön magyar karvezetőket képeztünk. Tartunk mi a románoknak is, mondtuk, de mivel a zenei anyanyelvünk sokban különbözik, együtt nem megy. Nem sikerült meggyőzni őket, abba kellett hagyni az egészet, pedig a magyar zenei élet elitje járt hozzánk, több mint száz karvezető egész Erdélyből.
– Az nem keltett gyanút, hogy a szentgyörgyi magyar férfidalárda élére állt?
– Ha keltett is, senki sem tette szóvá, amikor 1972-ben Ferencz Jenő bácsitól átvettem a férfidalárdát. Talán, mert az 1921-es alapításkor eredetileg is iparosokból, munkásokbó, tehát férfiakból álló énekkar volt. Akkoriban, közvetlenül Trianon után alakultak újra sorra az erdélyi férfidalárdák, jött létre a Romániai Magyar Dalosszövetség. Aztán 1948-ban mindent betiltottak, elkobozták a dalosszövetség több székházát, villáját, betiltották a kórusok működését. 1956-ig még itt-ott énekeltek, aztán csend borult a tájra. Az ötvenéves évfordulóra szedte össze a régi tagokat Török Sándor bácsi, s engem kért fel. 1972 januárjában szerveztük meg végül az évfordulót, az ünnepségre még a zászlót is elővették.
– A nyolcvanas évek elején megalakult vegyes kart milyen késztetés hozta létre?
– A tanügyi szakszervezet női karába járó kolléganők gyakorlatilag megirigyelték, hogy a férfikórusban nem csak párthimnuszokat énekelünk. Akkoriban én már évek óta a szemerjai általános iskolában tanítottam, az ottani kolléganők is kapacitáltak, sok fiatalt is meggyőztek, így találkoztunk harmincan első alkalommal 1980. október 2-án a művelődési házban. Adtunk magunknak egy kis próbaidőt, de mivel a lelkesedés egyre nőtt, a férfidalárda 1981-es évfordulóján be is mutatkoztunk. A szakszervezetek művelődési házában tartott koncerten Birtalan József zeneszerző, karnagy is jelen volt, ő azt mondta: jól csináljátok, folytassátok. Talán nem hoztunk szégyent rá, sok országos fesztiválról díjjal tértünk vissza. A Cantus Firmus nevet 1986 februárja óta viseli a kórus, nem lehetett magyar zenei személyiség nevét felvenni, így esett a választás a vezérdal latin megfelelőjére.
– Mi tartotta össze a kórust azokban az időkben?
– Az egymásra utaltság, az éneklés szeretete. Pedig nagyon figyeltek ránk, a repertoárt alaposan ellenőrizték, a műsorfüzetbe lefordítottuk a szövegeket, de a legtöbbet magyarul énekeltünk. Időnként meg kitomboltuk magunkat, sokat mulattunk együtt. A kilencvenes évek elejére a létszám hatvan fölé emelkedett, talán azért, mert akkor már lehetett menni külföldre is, és mi éltünk a lehetőséggel, felelevenítettük a régi kapcsolatokat, új barátságokat kötöttünk.
– A kilencvenes évek derekára mégis válságos helyzet alakult ki a kórus körül. Törvényszerű volt, hogy így történjen?
– Nem feltétlenül, de bizonyos mértékig előre látható volt. A megnyíló lehetőségek, a nemzedékváltás, az egzisztenciális kihívások sok kórustagot elsodortak mellőlünk. Az egyházi kórusok szervezkedése is elszívó hatású volt, közösségünk zsugorodott, ez az egységet is kikezdte, és egy 1995-ös magyarországi turné után még a kórus megszűnésének veszélye is felmerült. Hatalmas csalódásként éltem meg azt az időszakot, de sikerült túllépni rajta, és immár szűkebb keresztmetszetben, de újraépíteni a kórust. Más világ köszöntött ránk, ám a veszteségeket némileg ellensúlyozta, hogy immár szabadon választhattuk meg a repertoárunkat, elővehettük az egyházi kórusműveket, ami új lendületet adott a társaságnak.– Akárcsak a háromszéki kórusmuzsikának, amelynek több szereplője is a László Attila-féle iskolából nőtt ki...
– Büszke is vagyok mindarra, ami ma körülöttünk zajlik. Új közösségek jöttek létre, újjáalakultak kórusok, folyamatos az utánpótlás. Ma valóban nagyon sok jó kórus működik a megyében, Sepsiszentgyörgy Erdély egyik kórusfővárosa lett. De nem szeretnék túlzott érdemeket kisajátítani ebben az örvendetes folyamatban. Mindig is szolgálatnak tekintettem a közösségek zenei nevelését. Ezt ültette belém már a tanítóképzőbeli tanárom, Mátyás Feri bácsi, akitől sokszor hallottam, hogy szeresd zenei anyanyelvedet, s éld is meg. Tudta, mit beszél, mert ez a megélés mindenhol jó közösségeket teremtett, a zene mindig összehozta a embereket.
LÁSZLÓ ATTILA
Sepsiszentgyörgyi karnagy, zeneszerző, tanár. Székelykeresztúron született 1933-ban, 2017. január 15-én hunyt el. Iskoláit szülővárosában végezte, majd a tanítóképző után 1964-ben diplomázott a kolozsvári zeneakadémia zenepedagógiai szakán. Azt követően 1968-ig a szentkeresztbányai líceum zenetanára volt. 1968-ban került Sepsiszentgyörgyre, 1974-ig a Megyei Alkotások Házának igazgatójaként tevékenykedett, 1974 és 1993 között a szemerjai általános iskola tanára, ezzel párhuzamosan pedig a helyi Magyar Férfidalárda és a Cantus Firmus vegyes kar vezető karnagya volt. A stafétát 2014-től adta át Jakab Árpád karnagynak.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A kórus nemcsak éneklésről szól, hanem közösségépítő is (Negyvenöt éves a Vox Humana)
Ma délután nagyszabású koncerttel ünnepli fennállásának 45. évét a sepsiszentgyörgyi Vox Humana kamarakórus: a Krisztus király-templomban meghívottaik – a helyi Pro Musica Kamarakórus, a kézdivásárhelyi Cantus Kamarkórus és testvérkórusuk, a budapesti Stella Kamarakórus – után lépnek fel, végül közös éneklésre kerül sor. Ami önmagában is különleges produkció, és ha hozzátesszük, hogy modern felállású zenekari kíséret is lesz hozzá, bátran kijelenthetjük: maradandó élményt ígérő előadásra invitáljuk a nagyérdeműt.
A Vox Humana két hónappal fiatalabb jelenlegi karvezetőjénél, Szilágyi Zsolt Herbertnél: a kórust 1972-ben alapították frissen Sepsiszentgyörgyre kihelyezett zenetanárok, édesapja negyven éven át vezette, édesanyja pedig tagja volt a kórusnak – természetes volt tehát, hogy Szilágyi Zsolt visszavonulása után fia vegye át a kórus irányítását, hiszen gyakorlatilag második otthona volt a Vox Humana, amelynek ő maga is tagja 1990 óta. A kórus elmúlt öt évéről, a mai eseményről Szilágyi Zsolt Herbertet kérdeztük.
– Negyvenöt év megszakítás nélkül nagy idő, csak a Magyar Férfidalárda hosszabb életű kórus Sepsiszentgyörgyön a Vox Humananál.
– Ebben a műfajban – kóruséneklés négy szólamra – mindenféleképp a Vox Humana a legidősebb. És valamilyen szinten hagyományteremtő is, mert egészen az 1990-es évek közepéig gyakorlatilag nem volt konkurenciája, viszont azóta az elvetett mag kezdte meghozni termését, ma már több mint tíz kórus működik csak itt, a városban. A kórus nemcsak éneklésről szól, hanem közösségépítő is, kultúraterjesztő, sok vetülete van egy ilyen csoport működtetésének, és rengeteg áldozattal is jár, mert lehet, kívülről csak az látszik, hogy az emberek elmennek próbára, utána fellépnek, de ez nagyon összetett dolog, hogy működni tudjon, támogatókra is szükség van, egy koncertet vagy turnét nagyon alaposan meg kell szervezni ahhoz, hogy a végén mindenki azt mondja, hogy jó volt. – Nehéz örökség volt átvenni a Vox Humana vezetését?
– Nehéz, mert a legnehezebb az embert és hozzáállását megváltoztatni. Amihez ragaszkodom – és ezt még az elején elmondtam –, a kotta nélküli éneklés és a pontosság. Én elvárom mindenkitől, hogy nagyon pontos legyen, mert én félig német vagyok, és ez az oldalam dominál. Szeretném, ha mindenkinek német gondolkodása lenne, ne az a bizonyos „jól van az úgy is” működjék az emberekben. A kotta nélküli éneklés meg azért fontos, mert egy dolog leénekelni a műveket, más dolog előadni. Én mindig elmondom, hogy mielőtt nekifogok énekelni, előveszem a szöveget, és elképzelem, hogy azt egy színművész, akiben van energia és meglátás, hogyan adná elő a színpadon. Nekünk ugyanazt kell csinálnunk énekelt hangokkal. – Tehát a kórustagoknak az egész repertoárt kívülről kell ismerniük.
– A kórus az 1990-es évek elejéig csak zenetanárokból állt, ami azt jelentette, hogy a repertoár nagyon nagy volt, mert a zenetanár kapja a kottát a kezébe, és kéne énekelnie első vagy legalább második látásra. Most sokkal „színesebb” a tagság, van mindenféle végzettségű énekes. A kotta addig segítség, míg megtanulják a művet, utána csak nyűg. Mert amennyire beleéli magát az éneklésbe a kórus, pont annyit tud átvenni a közönség, semmivel se többet. Amikor a közönség azt látja, valakik a kottából olvasgatnak, s az a figura ott elöl hiába integet, az csak olyan, kezdenek ásítani, fészkelődni a széken, nyomni a Facebookot. De amikor azt látják, hogy mi beleéljük magunkat, hogy nekik énekelünk, az már élmény. Ezért van, hogy nálunk a kórustag nem nézhet se közönségre, se plafonra, csak rám. Munkásabb így, igaz, de eredményesebb is. És ugyanez miatt nálunk a repertoár is valamivel kisebb. Amit egyébként igyekszem úgy összeállítani, hogy olyan műveket is bemutassunk, amiket más kórusok nem vállalnak fel, illetve olyan hangszerelésben adjuk elő ezeket, amilyen máshol nem jelenik meg. Én mindig azon vagyok, hogy nem érdemes valamit pont úgy csinálni, mint a többi tíz kórus. – Ez egyfajta stílusváltást is jelent a Vox Humana életében?
– Édesapám negyven évéhez képest igen, olyan szempontból, hogy általában úgy megyünk koncertezni, hogy van egy bizonyos repertoárunk, de hogy abból épp mit fogunk énekelni, még akkor sem tudom, amikor a színpadra fellépünk. Ránézek a közönségre, és akkor döntöm el, mit énekelünk. Mert egy hetvenes vagy annál idősebb korosztálynak hiába próbálnék beatbokszot eladni, illetve ha nagyrészt fiatalok ülnek a közönségben, ők lehet, hogy Kodály Zoltánnak az amúgy csodálatos Öregek című szerzeményét nem annyira értékelnék. Persze ehhez szükséges, hogy a tagság az egész repertoárt kívülről tudja, mert van eset, amikor én a művet egyféleképpen érzem, van amikor másféleképpen, és ha a kórustag a kottát nézi, az az idő, amit ő kottanézésre fordít, az a karmesterrel való kapcsolatban holtidő. Így nem lehet versenyképes dolgot csinálni. Ennyiben másabb jellegű a Vox Humana ahhoz képest, mint 2012-ig volt, de az igényszint legalább ugyanaz.
– Hogyan ünneplitek az 50. évfordulót?
– Ha megérjük, azt is megszervezzük, és talán több időt, energiát fordítunk majd rá. Minket az ötéves terv nem jellemez, mi mindig a következő fellépésre készülünk, mert minden fellépés más és más jellegű, és mindig akkor és ott kell helytállni.
Ma délután nagyszabású koncerttel ünnepli fennállásának 45. évét a sepsiszentgyörgyi Vox Humana kamarakórus: a Krisztus király-templomban meghívottaik – a helyi Pro Musica Kamarakórus, a kézdivásárhelyi Cantus Kamarkórus és testvérkórusuk, a budapesti Stella Kamarakórus – után lépnek fel, végül közös éneklésre kerül sor. Ami önmagában is különleges produkció, és ha hozzátesszük, hogy modern felállású zenekari kíséret is lesz hozzá, bátran kijelenthetjük: maradandó élményt ígérő előadásra invitáljuk a nagyérdeműt. Váry O. Péter / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A szabadságot nem adják ingyen (Sepsiszentgyörgy)
A barátságtalan idő ellenére több százan gyűltek össze a sepsiszentgyörgyi 1956-os emlékparkban tegnap este megtartott évfordulós rendezvényen. A Szózat még esőben csendült fel, de az áldást már fedetlen fővel fogadták a jelenlevők, a fáklyásmenet pedig mindenkit felmelegített. Tartalmas, méltóságos, szép ünnepség volt.
Az érkezőt óriásvászonra vetített régi fényképek fogadták, az emlékmű előtt cserkészek sorfala magyar és székely zászlókkal, jobbra a történelmi magyar egyházak képviselői, önkormányzati vezetők, pártok és civil szervezetek küldöttei, balról az énekkarok, körben az érdeklődők álltak. A beszédek között a Cantus Firmus vegyes kar és a Magyar Férfidalárda, illetve a Plugor Sándor Művészeti Líceum rézfúvószenekara jóvoltából csendültek fel alkalomhoz illő dalok.
Elsőként Benkő Erika parlamenti képviselő osztotta meg ünnepi gondolatait. Véleménye szerint a szabadságot nem adják ingyen, küzdeni kell érte ma is, egy olyan világban, amelyet beleng a tiltás, a nem, a csak azért sem... A történelemben különböző korszakok vannak, elnyomás vagy szabadság uralkodik, és ez mindig azon múlik, hogy az emberek meddig hajlandóak elmenni a szabadság védelmében. ’56-ban sokan elmentek a falig, mert hittek egy jobb világban és tenni akartak érte, ám manapság a szabadság fogalmát is egyre furcsábban értelmezik... ’56-ban kimondták, hogy elég volt, kiverték az első téglákat az elnyomás falából – megfizették az árát, de megízlelték a szabadságot. Nekünk is folyamatosan számon kell kérnünk szabadságjogainkat, mert az erdélyi, székelyföldi magyarság nem ért célba. Szerencsére látjuk a kettős mércét, a helyes irányt, és azt is tudjuk, hogy a falból ki lehet verni a téglákat. Köszönjük az ötvenhatosoknak...
Kőrösi Viktor Dávid konzul, a csíkszeredai magyar külképviselet munkatársa 1956 jelentőségéről beszélt. Hangsúlyozta: nem megreformált szocializmust vagy kommunizmust akartak a magyarok, és nem véletlen, hogy 1848-as jelszavakkal indultak. A nép volt óriás – idézte Jókait –, a tömegek önfeláldozása nélkül nem lett volna forradalom – jelentette ki. Azt is elmondta: a megtorlás különösen aránytalan volt Erdélyben, ahol több mint 24 ezer 1956 és 1962 között meghurcolt, börtönbe zárt és kivégzett áldozatról tudunk, többségük magyar, és főként röpcék vagy versek miatt büntették meg őket ilyen nagyon. Meg akarták félemlíteni, le akarták tiporni azokat, akik erősítették volna az erdélyi magyarságot... Petőfi Sándor Dicsőséges nagyurak című verse után Puskás Attila volt politikai fogoly az áldozatok nevében szólalt fel. 61 éve a világ csodát élt meg, alig 15 évvel a második világháború után egy sarokba állított nép elő mert lépni, hogy véget vessen a nagyhatalmi önkénynek... A forradalom tíz nap alatt győzött, már készültek az újjáépítésre, amikor a november 4-ei csalárd támadás legyőzte a még öt napig fegyverrel kitartó forradalmárokat – de a népet nem. Mi, erdélyi magyarok csak az együttérzésünket adhattuk hozzá az eseményekhez, de megtanulhattuk, hogy nincs reménytelen küzdelem; harcunkat megalkuvás nélkül kell folytatnunk.
Áldást Zelenák József evangélikus püspökhelyettes mondott, megköszönve az emlékezés ajándékát. A közös ima után koszorúzásra került sor, a magyar és a székely himnusz eléneklésére, végül pedig fáklyásmenetben vonultak át az ünneplők az Erzsébet parkba, ahol a Vox Humana kórus fogadta őket, és újabb áldás. Demeter J. Ildikó / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az országzászló-emlékmű avatása Sepsiszentgyörgyön
A trianoni békeszerződés csak fegyvernyugvást jelentett a vesztes országok számára. Olyan nemzeti megaláztatásokat és terheket okozott a legyőzött Magyarországnak, hogy belpolitikájában revíziós és szociális változtatások szükségességének állandó követelését eredményezte. A békeszerződés felülvizsgálatának, módosítási követeléseinek, a vesztett háború feletti elkeseredés ébrentartásának egyik hajtása volt a maroshévízi születésű Urmánczy Nándor földbirtokos, a Védő Ligák Szövetsége elnöke által 1925-ben meghirdetett országzászló-mozgalom. Az ennek égisze alatt létesített különböző emlékművek a közgondolkodás befolyásolásának eszközeként a mindennapok részévé váltak, ünnepségek alkalmával pedig szimbólumként szakrális funkciót is betöltöttek.
A budapesti Szabadság téren Urmánczy kezdeményezésére már 1921-ben irredenta szoborcsoportot szenteltek. Ennek központi tagjaként 1928. augusztus 20-án avatták fel a Füredi Richárd és Lechner Jenő által tervezett ereklyés országzászlót. A rúdon a trianoni gyász jelzésére állandóan annak harmadára leengedett, nyolc méter hosszú nemzeti lobogó függött, amelynek fő eleme a Nagy-Magyarország területi integritását jelképező, angyalok tartotta középcímer „Így volt – így lesz” felirattal. Talapzatába a történelmi vármegyék és emlékhelyek rögeit helyezték el, előtte virágokból a Trianon előtti haza térképét alakították ki. A különböző egyesületek szervezésében, a helyi hatóságok támogatásával az ország többi településén is országzászló-emlékműveket kezdtek állítani.
A hivatalos teendők és formaságok intézésére 1935-ben budapesti székhellyel megalakult az Ereklyés Országzászló Nagybizottság (EONB). Irányítója a háromszéki származású Losonczy Ferenc országbiztos volt, elnöke 1937-től 1940 októberében bekövetkezett haláláig Urmánczy Nándor, székelyföldi megbízottja pedig dr. Kelemen Zoltán papolci ügyvéd. 1939-ig már 350 magyarországi helység építette meg saját világháborús hősi emlékművét, amely mellé vagy éppen rá egyidejűleg vagy később az országzászlót is állították. Észak-Erdély magyar ajkú népét az 1940. augusztus 30-ai második bécsi döntés nemzeti léte kiteljesedésének reményével töltötte el. A visszacsatolt területek helységeiben is első világháborús emlékművek és országzászló emelését szorgalmazták, most már mint az új állami lét, az újbóli együvé tartozás szimbólumát. A történelmi Magyarország legkeletibb megyéjében, a területében és népességében is kicsiny Háromszéken a mintegy száz település jelentős többsége tett eleget 1940–43 között a közóhajnak: országzászló-emlékművet állított. Eddigi ismereteink szerint megyénkben az első országzászlót Nagybacon népe állította 1940. október 6-án. Ezt követte még abban az évben Zágon, Barót, Lécfalva és Olasztelek, utolsóként 1943. október 10-én Felsőrákos és Illyefalva.
A Segédtisztviselők Országos Szövetsége (a továbbiakban STOSZ) már 1940. szeptember 4-én, tehát alig néhány nappal a második bécsi döntés után országzászlót, majd az agárdi fürdőtelep tulajdonosi közössége nyolckilós bronzkezet és négyméteres hímzett zászlószalagot ajánlott fel Sepsiszentgyörgynek. Még ebben a hónapban bizottság alakult az emlékmű létrehozására, adománygyűjtést szerveztek, tevékenysége azonban akadozott, nem bizonyult hatékonynak, így 1941 őszén lemondott.
Közben 1941 májusában Herepei János, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója közölte a polgármesterrel, hogy Kós Károly 11–12-én Sepsiszentgyörgyön járt, és elvállalta az országzászló megtervezését olyan, a város által javasolt formában, mely szerint „a díszemelvényt a hősök emlékművével együttes kiképzésben” oldja meg. Kós el is küldte az emlékmű tervét, amellyel azonban feltételezhetően nem nyerte meg a képviselő-testület egyöntetű tetszését, így Koncz Árpád polgármester saját elképzelését Puskás István főiskolai végzettségű uzoni kőfaragó mesterrel készíttette el, amelyhez Haáz Rezső székelyudvarhelyi tanár, a székely népművészet alapos ismerőjének véleményét kérte. Haáz 1941 decemberében keltezett levelében elküldte Koncz tervének általa módosított változatát. 1942. január 25-ére Haáz vázlatai alapján Szász István városi főmérnök irodájában elkészült az országzászló műszaki rajza. A polgármester a tervről kikérte Antal Dezső Sepsiszentgyörgyről elszármazott budapesti építész, tanár (első világháborús 24-es veterán, aki a Rétyi Nyírben 24-es tűzharcosok részére üdülőházat tervezett) véleményét, mire ő egy maga készítette monumentális terv elküldésével válaszolt. Koncz elismerte a terv nagyszerűségét, de megjegyezte, hogy kivitelezése meghaladja a város pénzügyi erejét. Végül Haáz Rezső tervének elkészítését határozzák el, amely különben is általános tetszést aratott. Kivitelezésére alakult meg az országzászló intéző bizottsága 1942. május 24-én. Tagjai között találjuk dr. Kászonyi Richárd főispánt, báró Szentkereszty Béla országgyűlési képviselőt, dr. Koncz Árpádot, Demeter Bélát, a Székely Mikó Kollégium igazgatóját, Földi István írót, dr. Szalay Mátyás és Imre Dezső lelkészeket. A munkálatok összköltségét 21 ezer pengőre becsülték, ezt gyűjtésből és adakozásból számítottak beszerezni.
Az eredetileg október 25-ére tervezett zászlóavatást november 15-ére halasztották. Október 18-án Budapesten a Szabadság téren ünnepélyes keretek között beiktatták Sepsiszentgyörgy országzászlóját. A zászló egyik oldalára Magyarország középcímerét hímezték, felette az „Így volt, így lesz!” felirattal, a másik oldalán díszesen kihímezték Sepsiszentgyörgy megyei jogú város címerét és fölötte a feliratot: „Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!” 1942. november 5-én az intézőbizottság közzétette az ünnepély meghívójának szövegét és sorrendjét: „1. Délelőtt ½ 10 órakor istentiszteletek az összes felekezetek templomaiban. 2. 1/2 11 órakor ünnepélyes felvonulás az országzászló lobogóval a városházától az országzászlóhoz. 3. Himnusz, énekli a közönség. 4. Az ünnepséget megnyitja és a vendégeket üdvözli dr. Koncz Árpád polgármester, az országzászló-bizottság elnöke. 5. A dísz-országzászlót beszéd kíséretében átadja dr. Czettler Jenő, m. kir. titkos tanácsos, felsőházi tag, a STOSz fővédnöke. 6. Őrségkivezénylés és -felállítás. 7. Zászlószalagok felkötése. 8. Az országzászló lobogójának felvonása a Nemzeti Hiszekegy hangjai mellett. Tisztelgés. 9. Avatóbeszéd. Mondja vitéz nagybaczoni Nagy Vilmos m. kir. honvédelmi miniszter úr képviselője. 10. Szózat. Énekli a sepsiszentgyörgyi magyar dalárda. 11. Saját költeményét szavalja Mécs László róm. kat. papköltő. 12. Az ország 63 vármegyéje földjének ereklyéjét és az emlékjegyzőkönyvet elhelyezi, az országzászlót beiktatja vitéz Endre László, az EONB kiküldöttje. 13. Sepsiszentgyörgy város közönsége nevében az országzászlót átveszi dr. Koncz Árpád polgármester. 14. Koszorúk elhelyezése az országzászló talapzatán. 15. Székely himnusz, énekli a közönség. 16. Díszmenet az országzászló előtt.”
1942. november 11-én az EONB ügyvezető igazgatója értesítette a polgármestert, hogy nagybaczoni Nagy Vilmos honvédelmi minisztert az ünnepségen a marosvásárhelyi dandárparancsnok, vitéz primor feltorjai Kozma István vezérőrnagy képviseli. „A tábornok úr nem mond beszédet, minthogy meglepetéssel is vettük a Polgármester Úr oly irányú beállítását, hogy aktív szolgálatot teljesítő katonai személyiség beszédét feltételezte.” Az avatási ünnepélyre a behavazott Sepsiszentgyörgyön 1942. november 15-én került sor. A felekezetek templomaiban vasárnapi fél 10-kor kezdődő ünnepi istentiszteletek után fél 11-kor vette kezdetét a Szabadság téren a zászlóavatási ceremónia. Addig már elfoglalták helyüket a katonai alakulatok, a vitézi rend tagjai, a tűzharcosok, leventék, cserkészek egységei. Megérkezik vitéz altorjai Kozma István, aki az őt kísérő tisztek társaságában elvonul a felsorakozott alakulatok majd az országzászló emlékmű előtt. Az emlékmű emelvényén honvédek, leventék és díszegyenruhába öltözött hajdúk álltak díszőrséget, két oldalán a kopjafaoszlopokon az egyesületek zászlói lengtek. A tizenöt zászlótartó oszlop közül a főárbocra az országzászlót, a baloldali nagyra Sepsiszentgyörgy zászlaját, majd sorrendben a Magyar Államvasutak, a városi Ipartestület, a Baross Szövetség, a Nemzeti Munkásközpont, a Magyar Dalárda és az Önkéntes Tűzoltó Szövetség, míg a főárboctól jobbra Háromszék vármegye, a Tűzharcos Szövetség, a Levente Egyesület, a Székely Mikó Fiúgimnázium, a Tanítóképző Intézet és az Állami Polgári Fiúiskola zászlaját tűzték. Az avatási ünnepség a fenti forgatókönyv szerint zajlott le. Az ünnepély meghívójának szövegében olvasható emlékjegyzőkönyv tartalmazza a tervezés és építés körülményeit, a bizottságok és védnökök névsorát, a nagyobb adománytevőket, a zászlóoszlopokat pénzzel megváltók névsorát és az intézőbizottság tagjainak aláírását. Az ünnepséget záró díszfelvonuláson a sepsiszentgyörgyi 11. határőr zászlóalj zenekarának akkordjai mellett a magyar kir. 11. határvadász zászlóalj és a sepsiszentgyörgyi 27/I. zászlóalj díszszázadai, a vitézek, az első világháborús tűzharcosok és a leventék egy-egy alakulata vonult el vitéz altorjai Kozma István vezérőrnagy és a felsorakozó vendégek, városvezetők, védnökök előtt. Az ünnepély után a vendégek, meghívottak és a vendéglátók a városi kávéházban egytálételes ebéden (ne feledjük: háborús években vagyunk!) vettek részt. Koncz Árpád polgármester 1943. február 15-ei határozatában a következőképpen szabályozta az emlékmű teljes díszű fellobogózását: március 15-én, május utolsó vasárnapján (hősök napja), augusztus 20-án, augusztus 30-án (a bécsi döntés napja), szeptember 13-án (a bevonulás napja), október 6-án (az aradi vértanúk emléknapja) és december 6-án (a kormányzó születésnapja). Nem szabályozott időben és hétköznapokon a főárbocra rövid, vászon nemzetiszín lobogót kell felvonni. Az országzászló rövid életűnek bizonyult, hiszen a néhány év múlva bekövetkezett újabb határmódosítások és az azt követő szovjetbarát román kommunista hatalom nem tűrhette meg. Az 1944 végén a leszerelt főárboc csúcsán levő bronzkezet a park kavicsáról szedte fel és őrizte meg egy szentgyörgyi polgár. Hatalmának hirdetésére a berendezkedő új államapparátus a saját jelkép létesítését is megkövetelte. Így történt, hogy 1950-től kezdődően az ország nagyobb településein „szovjet hősi emlékműveket” emeltek, tereket, utcákat orosz személyiségekről neveztek el. Városunkban a parkot előbb Alekszandr Puskin orosz költőről nevezték el, majd a Szovjet hősök tere nevet kapta. Az 1944 cm magasra tervezett és 1951. augusztus 23-án felavatott emlékmű a lerombolt országzászló kőanyagából készült, a helyi lakosság kötelező pénzbeli hozzájárulásával – a sors iróniája – ugyancsak Puskás István tervei alapján, aki az építkezéseket is vezette. József Álmos / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)