Június 5-én volt huszonhárom éve, hogy az akkori hatalom össztüzet indított Háromszék zömében magyar vezetői ellen. 1982 augusztusában a bukaresti Sport-Turisztikai Könyvkiadó megjelentette Ion Lancranjan Cuvant despre Transilvania /Beszéd Erdélyről/ című könyvét, melyben a szerző nyílt támadást intézett az erdélyi magyarság kultúrája, múltja, intézményei és személyiségei ellen. Pár hónappal később a Románia Szocialista Köztársaságban ,,működő” Magyar és Német Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa 1983. március 30–31-i együttes ülésén mondta Ceausescu főtitkár: ,,Nemzetiségre való tekintet nélkül a dolgozók egysége jelentette mindig – s jelenti most is – az elnyomás elleni, a társadalmi és nemzeti felszabadításért, egy új, elnyomók nélküli, a hazájuk kincseit birtokló, saját sorsukat irányító, szabad embereket tömörítő rendszerért folyó forradalmi harc győzelmét. ” Király Károly lemondása (1972) nagyarányú fejlesztési terv kezdetét jelentette Székelyföldön. Az újonnan épülő üzemekbe jelentős arányban megyén kívüli román munkaerőt toboroztak. Az egyetemek, főiskolák csak úgy ontották ide zömmel román ajkú növendékeiket. Sepsiszentgyörgyön a Gábor Áron téren rövidesen felavatták a hős román katona szobrát, amelyet a helybeliek máig ,,Bronz Béla” néven emlegetnek. A városban hatalmas tömbházépítkezés kezdődött a betelepülők számára: így épült fel az állomás szomszédságában egy új lakónegyed, ezt követte az Olt völgyében a Lenin negyed. A lebontott Gábor Áron-szobor helyére Vitéz Mihály vajda öt alakkal körülvett szoborcsoportja került a mesterségesen kiképzett márvány- és betontér közepére. 1982. szeptemberi látogatása alkalmával avatta fel a ,,Kondukátor” a nemsokára távozó Nagy Ferdinánd akkori első titkár asszisztálásával a szobrot. 1984. június 5-én óriási robbanás történt. Minderről huszonhárom év elteltével is mélyen hallgatnak az illetékesek, mert tudják, az egész térség ellen tudatosan előkészített cselekedet történt. A merénylet látszólag a Mihai Viteazul-szoborcsoport ellen irányult, de célt tévesztett, és csak jelentéktelen kárt okozott az objektumban. Kioltotta viszont egy ott tartózkodó tizenegy éves kisfiú, Vaszi Jánoska életét. Mindez alapot szolgáltatott a helyi etnikai tisztogatásra, a rendszerhez hű román személyek kinevezésére. Rövidesen nem marad egyetlen magyar vezető rendőri, katonai, titkosszolgálati vagy stratégiai szempontból fontos tisztségben. Röviddel a robbantás után maga Tudor Postelnicu belügyminiszter érkezett helikopterrel Mihaela Velicu tábornok, a milícia főfelügyelőségi vezetőjének helyettese, valamint Gheorghe Anghelescu tábornok kíséretében. A térségben soha nem tapasztalt kihallgatások sorozata kezdődött: felnőtteket, gyermekeket vallattak heteken át, de a robbantó(k) személye azóta is ismeretlen. Most, évek teltével tudatosodik, hogy éppen e kivizsgálásokra hivatkozva hány tucat embert sikerült megfélemlíteni és ,,beszervezni”. Leváltották Ioan Hanches megyei belügyi felügyelőt, Harmati Béla megyei milíciavezetőt, valamint Aulich Sándor megyei Szekuritate parancsnokot. /Orbán Barra Gábor: Huszonhárom év után a Vitéz Mihály térről... = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jún. 22./

Meghallgatás – lehallgatás
Domokos Géza kockázatai címmel készülő könyv egyik fejezetét ismerheti meg itt az olvasó – harmincöt (és harminchét) évvel ezelőtti történeteket. Aki ezt az időszakot nem élte át, nehezen fogja fel, milyen fenyegetettségek, kényszerek közt éltünk. Például itt, Kolozsvárt, Ceauşescu uralmának sötét árnyékában. Domokos Géza pályája és a Kriterion ezalatt, lényegében ezzel szemben ért a csúcsra (amiről a könyv következő fejezetei beszélnek).
A fene sok hivatal Domokos Géza életének Kriterion-korszakában sem kevesbedett. Sőt! 1978 márciusában, a Magyar és Német Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa együttes plenáris ülésén – amely Nicolae Ceauşescu jelenlétében zajlott – Domokos nem csupán mint a kiadó igazgatója, hanem egyúttal mint a Romániai Írók Szövetségének titkára vett részt. Az Előrében (1978. március 16-án) megjelent lepedőnyi közlemény, abban Géza bő hasábnyi terjedelemben olvasható hozzászólása igen tanulságos,
politikusi-művelődéspolitikusi taktikázásának megértése szempontjából.
Mint minden felszólaló, természetesen ő is azzal kezdi, hogy „pártunk elvei a nemzeti kérdésben helyesek és világosak. Természetes, hogy a szocialista építés egyik vagy másik problémájában többféle konkrét megoldási módozat lehet. Előfordulhat egy adott pillanatban, hogy a gyakorlati megoldások nem felelnek meg teljes egészükben az elfogadott elveknek; nincs kizárva egyes hibák elkövetésének lehetősége sem.” Érdemben aztán az anyanyelv ápolásáról, frissen-megőrzéséről, harmonikus fejlődéséről, illetve az iskola, a sajtó, a könyvek, a könyvkiadás ebben vállalt szerepéről beszél, arról, hogy „fel kell használni a szocialista államunk biztosította összes eszközöket” ennek érdekében. Nyilván a Kriterion pozícióit akarja erősíteni annak leszögezésével, hogy a könyvek – a sajtó, a rádió és a televízió nyelvművelő rovatai mellett – „szerves részét képezik a szocialista, hazafias nevelésnek”. És következik felszólalásának lényege („itt, a párt előtt, közöttünk, román, magyar és német kommunisták között” történő felvetésben): „Nem érezzük szükségét annak, hogy olyan tanácsokat és javaslatokat fogadjunk el, amelyeknek nincs forrásuk a mi valóságunkban, a mi életünkben. A közös történelem tanulságai sokatmondóak ebben a vonatkozásban, és mi nem akarjuk soha elfelejteni ezeket a tanulságokat!” (Erre még jön egy bizalombiztosító vallomás a párt és személyesen Ceauşescu irányában, a sikerekben való hit kifejezése.)
Az 1978. márciusi Előréből részlegesen idézett szöveget olvassuk most párhuzamban az Igevár két fejezetével, a cenzorokat, a „sajtóigazgatóság” dolgozóit – és főnökeit – megidéző hetedikkel, valamint „A feljelentők és piszkos kis szorgoskodásaik” címet kapott tizenkettedikkel. Mindkettőben inkább a nyolcvanas kiadói évek kellemetlenségeiről, szerkesztői-szerzői megpróbáltatásairól kapunk példákat és általános érvényű értékelést; az előző évtized az emlékező (D. G.) szerint még elviselhetőnek látszik. A „vörös plajbásszal vitézkedők”, azaz a könyvek hivatásos cenzorai tekintetében Domokos 2000-ben elnézőbb; le is írja: „a kommunista rendszert, a Ceauşescu-diktatúrát szemrebbenés nélkül kiszolgálók panoptikumának is megvoltak a belső drámái”. Illyés híres versére utalva, a „szem a láncban” igazsága alól természetesen magát sem vonja ki. A Kriteriont körbefogó gyűrű, a cenzorok, aparatcsikok és még inkább a feljelentők együtt jelentették a veszélyt, már a hetvenes évekbeli fenyegetettséget – ami (és ez a nagy szó!) akkor a Kriterion kiadványain még nem (vagy alig) látszott. Ehhez viszont olyan pódiumi megszólalásokra volt szükség, mint amit az idézett Domokos-szöveg példáz, és persze a jó kapcsolatrendszer.
1978-ból több olyan esemény – és érvelési kísérlet – idézhető, amely lényegében közel visz nemcsak Domokos e pódiumi megszólalásához, hanem a romániai helyzet, helyzetünk, az egyre inkább megnyilvánuló román nemzeti-szocializmus, fasisztoid megnyilatkozások jobb megértéséhez, tiltakozó-védekező magatartásunk formáihoz. A Sepsiszentgyörgyön áprilisban megrendezett első nemzetiségi színházi kollokvium s a május közepi, Kolozsvárt, a román Nemzeti Színházban az Írószövetség szervezésében sorra került országos drámairodalmi tanácskozás engem is megszólított, belekeveredtem az események sűrűjébe. Emlékezetem szerint Géza egyiken sem volt jelen, legalábbis nem kapott szerepet bennük, a következmények azonban elértek hozzá. Az összekapcsolódott két történet dokumentumai (nagyobbrészt) megtalálhatók Függőhíd című „közérzetkrónikámban” (Pécs, 1993). Noha az erdélyi olvasó a könyvhöz nemigen juthatott hozzá, nem részletezem a dolgokat, csak „a pódium mögöttiek” érthetővé tételére szorítkozom. Szentgyörgyön vitaindítót tartottam színházaink gondjairól, belefoglalva a közeget, amelyben intézményeink léteznek; és ebből nem tudtam kihagyni az országos fórumokon a nacionalista uszításban élenjáró költő,
a Ceauşescu-politikát legteljesebben kiszolgáló Adrian Păunescu kemény elmarasztalását.
Ott helyben nem lett nyílt botrány a szokatlan fellépésből. Annyi történt, hogy „baráti” ebédre hívott meg a szálloda vendéglőjébe a Kovászna megyei (román nemzetiségű) propagandatitkár és a Szekuritáté csángó származású főnöke, békítő hangnemben igyekeztek meggyőzni „túlzó” megnyilatkozásom időszerűtlenségéről. A botrány egy hónap múlva Kolozsvárt tört ki, az újabb kollokvium első napján; a hivatalos bevezetők elhangzása és egy román író felszólalása után, még az összes hivatalos személyiség (bukaresti írószövetségi emberek és párttartományi elvtársak) jelenlétében újabb, ezúttal színpadról, kortárs román szerző (Mircea Micu) drámájában elhangzott uszítást (Kossuth orgyilkosként szerepeltetését) tettem szóvá – természetesen jól körülbástyázva kritikámat (gondoltam én), mindenekelőtt a drámaíró Marin Sorescu pozitív példájával. Döbbent csend fogadta felszólalásomat, hogy majd a délutáni folytatásban egy kolozsvári román kollégától, Teohar Mihadaştól megkapjam a választ: hogy jövök én hozzá, Kossuth Lajos és Horthy Miklós tisztelője, hogy megmondjam az ő (román színházi) házában, mit szabad és mit nem.
Minthogy a helyszínen a szó szoros értelmében nem kaptam kést a hátamba – a lincshangulatot valamennyien, itt jelen lévő magyar írók éreztük –, elkezdtem levelezni becsületem védelmében, elsősorban az írószövetségi elnököt, George Macovescut szólítva meg leveleimben (Ceauşescu külügyminisztere is volt, ám mégis kultúrember). Az első levelet Macovescunak május 22-én írtam. Ehhez társuló, Korunk-fejléces papíron írt levelemet is megtalálom a Domokos-hagyatékban, május 27-ről:
Kedves Géza,
Küldöm a Macovescunak írt levelem másolatát, bár talán már láttad. (Elküldtem Ghişének is.) Felháborító a cinizmus, hogy Micut küldték a könyvhétre. És ahogy a România literară a hozzászólásokat (főként a Mihadaşét) hozta – de maradt Macovescunál az „etichetare” – în doi. [Kettős megbélyegzés.]
Néhány nap múlva küldöm a pesti akadémiai meghívás román fordítását Macovescunak, a másolatát Neked. Micu után talán én is mehetek Budapestre…
Baráti szeretettel
Kántor Lajos
Az útlevelet (az ajánlást hozzá) megkaptam, részt vehettem (előadással) a Nyugat évfordulójára rendezett tudományos szesszión. Megfordulhattam Bukarestben is, az Írószövetség elnökénél, ő hívott fel magához, normális beszélgetés zajlott köztünk, ráadásul megdicsérte román nyelvtudomásomat. (Kényes helyzetben saját átlagom fölött teljesítettem, ékes román nyelven.) Hat hónap elteltével, november 12-én megírtam harmadik levelemet is Macovescunak, nehezményezve, hogy ígérete ellenére nem kaptam lehetőséget román fórumon a védekezésre, Mihadaş aljas rágalmazása ellen. Hivatkoztam az ügyben romániai magyar írók egyértelműen mellettem álló véleményére, kettő közülük ráadásul az Írószövetség operatív vezetésének a tagja, Sütő András alelnöki, Domokos Géza titkári minőségben. (Sütő ugyancsak megírta a maga tiltakozó levelét Macovescunak; a másolatát elküldte nekem.) Utaltam a két kollokviumhoz kapcsolódó budapesti interjúra is, az Élet és Irodalomból (Zelei Miklóst bízta meg az És szerkesztője a beszélgetés lefolytatásával). S még egy érdekesség: a Macovescunak küldött román nyelvű levél (a harmadik) nem csupán a Domokos-hagyatékban van meg. Egy másolat az én szekus megfigyelési dossziémat is gazdagítja. Sőt, ezen túlmenően, Constantin Ioana tábornok Szekuritáté főinspektor 1978. október 25-i, majd 1979. február 6-i „nótájában” (összefoglaló jelentésében)
részletesen leírja sepsiszentgyörgyi és kolozsvári viselt dolgaimat
(a kollokvium alkalmával), azt, hogy megtámadtan Adrian Păunescut és a drámaíró Mircea Micut, ráadásul pedig interjút adtam az Élet és Irodalomnak. És ezt az interjút háromszor is közvetítette a magyar Szabad Európa Rádió. Ami persze negatív hatást gyakorolt egyes magyar nemzetiségű értelmiségiek körében, és jelentősen hozzájárult a nacionalista érzelmek felszításához. (A második „feljegyzés” két névvel is konkretizálja negatív hatásomat; Nagy Géza egyetemi előadótanár például arról beszélt, hogy ideje volna magasabb beosztásba kerülnöm, mert hátamra veszem a romániai magyar kisebbség sorsát.) A tábornok elvtárs szerint viszont annak jött el az ideje, hogy a pártszervek elé hívjanak, figyelmeztessenek. (Ez még a szelídebb összefoglalók közé tartozik – több mint egy évtized hátra van e téren…)
És még egy szekus papír, 10 oldalon. (Az eredeti, magyar nyelvű telefonlehallgatási irat állítólag csak ötöt tett ki, a néhol nehezen kiolvasható román fordítást lendületes írással megnövelték.) A címben „GOGA” szerepel – Gáll Ernőt, a Korunk főszerkesztőjét, mint megfigyeltet ezen a néven tartották számon –, melléje írták, hogy „Kantor Layos”, vagyis így került be az én dossziémba is. Minden adatot, számot a „címlapról” nem tudok megfejteni, ám több mint biztos, hogy a szerkesztőségi telefonon keresztül értesültek arról, hogy mi történik bent, a főszerkesztői szobában 1976. október 1-jén (? – merthogy látható egy október 4-i dátum is ugyanott). Valószínűleg egy nagyon korai előcenzúra megjegyzéseit tárgyaljuk meg, a szerkesztők (furcsa, ám reálisnak tűnik a leírás, hogy a decemberi, ünnepi – de még nem Ceauşescu-fényképpel kötelező – szám cenzúra utáni alakulásáról van szó, október elején). Suttogva beszélnek a jelenlévők. A beszámoló szerint – ugyanis a román szövegben már kommentárok is olvashatók – R. (Rácz) meglepetésére én nem dühösen veszem tudomásul, hogy kidobták a cikkemet, noha megjegyzem, hogy a „Ban-Bank” klasszikus dráma.
Miért tartozik ide a sok besúgói, lehallgatási stb. fel(le)jegyzés közül éppen ez az október eleji? Mert kiemelt helyet kap benne Domokos Géza érkezése, akit R. és Kantor nagyon melegen üdvözöl. („Soseşte GEZA – primit f. călduros de…”); a „GEZA” fölé utólag írták oda a „Domokos”-t. Az a szövegben eredetileg is látható, hogy mi ketten, azaz hárman „mindjárt más irodákba megyünk át”. Most már csak a Domokoshoz kapcsolódó részekből idézek. Én beszámolok Gézának, hogy a Paulovics-kiállítást (bizonyára a Bánffy-palotában, teszem hozzá a román szöveghez, utólag) nem engedik magyarul is megnyitni. (Ebbe a beszélgetésbe kapcsolódik be az időközben hozzám érkezett „Bela baci” – nyilván Gy. Szabó Béla, a maga tapasztalataival.) „Geza” mindenféléről beszél aztán Rácz-cal, a Kriterionnál készülő kötetéről, aztán „rettenetesen suttogva” az NSZK-ban vagy két hete megjelent cikksorozatról, amely Románia gazdasági problémáit tárgyalja, majd valamit a magyar kisebbségről és arról, hogy Bukarestben találkozott D. R.-vel – D. R. Popescuval –, aki panaszkodott színdarabja gyenge fogadtatása miatt. Domokos Géza közlései továbbra is erősen érdeklik a lehallgatót: két héttel korábbi csíkszeredai látogatására épp csak utalás történik, arról viszont részletes beszámolót kapunk, hogy a bukaresti zsinagógában, a zsidó halottak napján Méliusz verseiből szavaltak, és hogy Rosen rabbinak kitűnő kapcsolatai vannak a „fentiekkel”. Domokos és Rácz folyamatosan beszélgetve távozik a szerkesztőségből, utóbbi a saját kocsiján viszi el Domokost, aki egyenesen a reptérről érkezett a Korunkhoz.
A Kriterion és a Korunk intézményi kapcsolatai tulajdonképpen a nyolcvanas évek legelején válnak bizonyíthatóvá, a ránk irányuló megkülönböztetett figyelem azonban – mint az idézett dokumentum is jelzi – jóval korábbi. (A pódiumokról elhangzó szövegeknél sokkal többet mondanak a mögöttük, a kulisszák mögött történtek. Ezek megismerésében segíthetnek a Szekuritáté ma már nem „szigorúan titkos” iratai.)
KÁNTOR LAJOS
Szabadság (Kolozsvár),

Novák Csaba Zoltán kötetét mutatták be Marosvásárhelyen
Az 1974 és 1989 közötti korszakot kutatta hét éven át Novák Csaba Zoltán történész, annak is a Román Kommunista Párt (RKP) kisebbségpolitikájára vonatkozó dokumentumait. A kutatásokból megszületett a Holtvágányon című kötet, amelyet a héten Marosvásárhelyen, a Bernády Házban Gagyi József és Fodor János ajánlott az olvasók figyelmébe
A kötet folytatása az előző korszaknak, amelyet Aranykorszak címen foglalt össze Novák Csaba Zoltán, és amely hét évvel ezelőtt jelent meg, ugyancsak a csíkszeredai Pro-Print kiadó gondozásában. A szerző arról beszélt a könyvbemutatón, hogy nagyon erősen meg kellett válogatnia a dokumentumokat, ugyanis egyrészt az iratok bőségével állt szemben, másfelől viszont voltak olyan levéltári archívumok, amelyek még nem hozzáférhetőek, különösen azok, amelyek a Román Kommunista Párt magyarságpolitikájának külpolitikai vonatkozásait érintették.
A Szekuritáte leváltára mellett  a történész az RKP levéltárát használta, és ezekből is a magyar vonatkozású anyagokat emelte ki. A nemzetiségpolitika többi vetületei ebben a kötetben nem kaptak helyet. Azért választotta 1974-et korszakhatárnak – magyarázta a könyvbemutatón –, mert ekkor történt egy jelentős fordulat az RKP magyar nemzetiségpolitkájában. Ez a folyamat már 1971-ben, az úgynevezett júniusi tézisekkel megkezdődött, miután Nicolae Ceaușescu pártfőtitkár hazatért Kínából, és az ott tapasztalt kulturális forradalmat Romániában is próbálta bevezetni.
Ekkor megerősödött a diktatúra és erőteljes elrománosítás, erőszakos elnemzetlenítés, homogenizáció kezdődött. A könyv címe, a Holtvágányon jól jelképezi azt, hogy hogyan fulladt kudarcba a párt egész nemzetiségpolitikája – hangzott el.
A kötet dokumentumainak kilencven százaléka román nyelvű volt és ennek a fordítása sem volt könnyű feladat, ugyanis a korszak bükkfanyelvét kellett feloldani érthető formába. A szerző arról is beszélt hogy kutatásai során nem akadályozták, sőt mindenütt nagy segítőkészséggel találkozott, a román kollégái részéről is.
A kötetben tanulmány olvasható a Ceaușescu-korszak második felében tapasztalható nemzeti kérdés újraértelmezéséről, annak előzményeiről, az etnokratikus államszocializmus és a diktatúra válságáról, a gazdasági válság kihatásáról a nemzetiségpolitikára, a nemzetiségi kérdés megjelenéséről a román-magyar kétoldalú kapcsolatokban, a kisebbségpolitikáról, mint állambiztonsági kérdésről.
A dokumentumok között található például az 1976. szeptember 28-án keltezett a magyar irredenták cselekedeteinek ellensúlyozásáról című feljegyzés, részletek a Nicolae Ceaușescu és Kádár János 1977-es találkozóján készült román nyelvű jegyzőkönyvből, adatok a Romániában élő nemzeti kisebbségekről, a magyar nagykövet tájékoztatója a Domokos Gézával folytatott beszélgetéséről, a magyar nagykövetség jelentése Sütő András darabjának betiltásáról, Hajdú Győző beszéde a Magyar és Német Nemzetiségű Dolgozók tanácsainak közös plenáris ülésén, a magyar nagykövetség jelentése Tőkés László ügyéről, intézkedések a Magyarországról érkező nacionalista és irredenta személyek ellenőrzésére vonatkozóan, különböző ügynökök jelentései, feljegyzések Sütő András pártellenes magatartásáról. 
Antal Erika
Novák Csaba Zoltán: Holtvágányon. A Ceaușescu-rendszer magyarságpolitikája II. 1974-1989. – Forások a romániai magyarság történetéhez /Pro Print Kiadó, Csíkszereda, 2017/
előző kötet:
Novák Csaba Zoltán: Aranykorszak? A Ceaușescu-rendszer magyarságpolitikája 1965-1974. – Forások a romániai magyarság történetéhez /Pro Print Kiadó, Csíkszereda, 2010./
maszol.ro