Képzeletbeli közeljövőbe kalauzolja el az olvasókat Spiró György Feleségverseny /Magvető Kiadó, Budapest/ című új regénye: Magyarországon király uralkodik, akinek valóságshow keretében keresnek hitvest, és kitör a magyar–roma polgárháború is, amelynek következményeként létrejön a független Romanisztán, s a magyarság újraélheti Trianont. /Megjelent Spiró György új regénye. = Krónika (Kolozsvár), máj. 20./

Május 21-én átadták a Romániai Írószövetség kolozsvári fiókjának 2008-as évi díjait. A kisebbségi irodalmi díjat (Clujul literar minoritati) Cseke Péter egyetemi tanár kapta, a budapesti Magyar Napló Kiadó által megjelentetett A magyar szociográfia erdélyi műhelyei című kötetéért. A 2008-as év Kisebbségi Könyve díjat (Cartea anului Minoritati) Karácsonyi Zsolt, a Helikon folyóirat főszerkesztő-helyettese kapta Mihai Maniutiu A sintér emlékiratai. Scardanelli (Spune Scardanelli) és Filip Florian Kis ujjak (Degete mici) című műveinek fordításáért. Az első műfordítás a pozsonyi AB-ART, a második pedig a budapesti Magvető Kiadó gondozásában jelent meg. /Írószövetségi díjak 2008. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 22./

Május 20-án a Kolozsvár Társaság székházának vendége Závada Pál volt, a Magvető Kiadónál 1997-ben megjelent Jadviga párnája című regény szerzője. A Korunk Akadémia rendezvénysorozatának ez volt a harmadik estje, márciusban Szabó T. Anna költő és Dragomán György író, április végén pedig Oravecz Imre költő és műfordító jött el. /Ferencz Zsolt: Jadviga párnájától a Milotáig. Kolozsváron járt Závada Pál író. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 22./

Május 21-én adták át Kolozsvárott a Romániai Írószövetség kolozsvári fiókjának 2008. évi díjait. A kisebbségi irodalmi díjat (Clujul literar minoritati) Cseke Péter egyetemi tanár kapta A magyar szociográfia erdélyi műhelyei /Magyar Napló Kiadó, Budapest/ című kötetéért. A Kulcsok Kolozsvárhoz (Korunk Baráti Társaság, Kolozsvár – Mozaik Kiadó, Szeged, 2000) – mint szerkesztője, Kántor Lajos írja – nem kívánt versenyre kelni a Magvető Könyvkiadó 1987-es rangos antológiájával, a Kincses Kolozsvár két kötetével. Más kihívásra válaszolt: „mi a kincstelenített, a «nagy romlást» átélt városról igyekszünk látleletet adni, főként mai tanulmányban, esszében, prózában – abban a hitben, hogy van, lesz erő az idősebb és ifjabb és legifjabb kolozsváriakban új kincsek teremtésére, a rejtettek (még el nem veszettek) megtalálására. ” Ebben a hitben és szellemben dolgozik a Kántor Lajos kezdeményezésére 2003 márciusában megalakult Kolozsvár Társaság. Cseke Péter 1963 óta Kolozsvár lakója. A Nagyváradról elszármazott Cseke Péter színművész névrokona, aki jelenleg a kecskeméti Katona József Színház igazgatója, szívesen társul mellé magyarországi és erdélyi könyvbemutatóin. Cseke Pétert mindig a közösségi feladatok foglalkoztatták. Újságíróként, szerkesztőként, egyetemi oktatóként, doktorátusi témavezetőként. Tervezi Atosfalváról szülőföld-szociográfiája megírását. Negyven éve gyűjti hozzá az anyagot. /Bölöni Domokos: Akit a kakasok ébresztenek Atosfalván. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 20./

Napvilágot látott András Ferenc legújabb verskötete: Sötét tus, néma tinta. (Vázlatkönyv, 2002-2009), Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2009. A kötetben nem a nyelvi játékairól, szerepjátszó énjeiről jól ismert és közkedvelt KAF jelentkezik, noha ezek is fellelhetők, hanem a lét kérdésein töprengő lírikus. /N. M. K. : Sötét tus, néma tinta. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 20./

Kovács András Ferenc bámulatos teljesítménye, az évről évre egymást leköröző verseskönyvek, a versek áradása, az alteregók. A személyes hang legújabb könyvében /Sötét tus, néma tinta (Vázlatkönyv, 2002 – 2009), Magvető, Budapest, 2009/ dominánssá válik. A Lázáry René Sándor terebélyesedő opusának több kötetbe tervezett megjelenése bizonyára a KAF-költészet fontos állomása lesz, évtizedek óta készül. De az lehet a rejtélyes római költő Calvus, ő nem képzelt alak, ő létezett, barátja Catullus verseiben hivatkozik rá, pár sora is fent maradt, de verseit KAF alkotja újjá! /Bogdán László: Olvasólámpa: KAF vázlatkönyve (Köszöntjük az 50 éves költőt). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 8./

Egy történet kikerekedik
Kossuth-díj Kovács András Ferencnek
A magyarországi média hét eleji rohama után most már itthon, a Látó főszerkesztői irodájában gratulálhatunk Kovács András Ferenc költőnek frissen átvett Kossuth-díjához.
– Sok budapesti újságíró, rádió- és tévészerkesztő szólított meg a kitüntetés alkalmából. Mi volt az a legfontosabb gondolat, ami e magyar viszonylatban legrangosabb elismerés kapcsán megfogalmazódott benned?
– Az ember életében minden díj fontos mérföldkő, olyan biztos pont az életúton, ahonnan el lehet rugaszkodni valamerre. Ez a díj minden eddigi elismerésemnél jelentősebb, de a Kossuth- díjtól sem lesz az ember jobb vagy rosszabb író vagy költő, legfennebb – egy bonmot-i fordulattal – romlékonyabb vagy javulékonyabb lehet. De azt is elmondtam, hogy a díjakhoz többnyire kedvező pillanat, szerencse is kell, színházi hasonlattal élve olyan ez, mint amikor a színészeket megtalálja a megfelelő szerep, és van úgy is, hogy egész életükben elmegy mellettük. A találkozáshoz szerencse is szükséges, de sok munka is. Az ilyen visszajelzés különben megerősítheti a díjazottat, hogy jó, amit csinál, a Kossuth-díj pedig különösen alkalmas erre.
– Egy olyan üzenete is lehet ennek a díjnak, hogy miközben napjainkban az emberek nagy hányada inkább a talmi értékekre, színvonaltalan dolgokra figyel, azért a versnek ma is van becsülete.
– Úgy érzem én is, hogy Közép-Kelet- Európában általában még olvasnak verseket az emberek, lehetséges, hogy Nyugat-Európában vagy a tengerentúlon már kevésbé. A díj tényleg ezt is jelezheti. De meg kell említenem, azt is majdnem mindenki megkérdezte tőlem, hogy ezt a díjat magyar költőként kaptam, vagy kimondottan egy erdélyi magyar költőnek szól.
– Én ilyet nem kérdeztem volna.
– Ott óhatatlanul elhangzott. Nem veszélyes. Könnyű kitalálni, hogy mit feleltem minden esetben: én magyar költőnek tartom magam, és valami olyasmit próbáltam írni az eddig eltelt fél életem során, ami ezt a vonalat erősítheti. Ez azonban nem azt jelenti, hogy ne lennék egy sajátosan erdélyi magyar költő. Sorsszerűségeimet, életemet tekintve persze, hogy az vagyok. Ebben a mivoltomban soha nem éreztem semmiféle beszűkítést, sőt ettől valamiféle többletet is kaptam.
– A díjazásod tömör indoklásában az áll, hogy a magyar költészetet alapvetően gazdagító életművedért részesültél a magas kitüntetésben. Akik ismerik a verseidet, egyaránt dicsérik újító kedvedet és ragaszkodásodat a klasszikus értékekhez, kiemelik sokarcúságodat, szerepjátszó kedvedet, megannyi költői leleményedet, csalhatatlan egyéni hangodat a lírai sokszínűségben. Tavaly az 50. születésnapodra jelent meg fajsúlyos köteted Sötét tus, néma tinta címmel a Magvető Kiadónál, most újrakiadásban vehetjük kézbe a rendkívüli sikert megért, könnyedebb Jack Cole daloskönyvet.
– Ez is a Magvetőnél jelent meg, március 16- án került könyvárusi forgalomba. Változatlan kiadás, nem tartottam szükségesnek, hogy bármit is hozzáírjak. Ez is egy vállalt alteregó, a magam neve szerepel a Jack Cole fölött. Egyrészt játékból, másrészt egy vidám elvágyódásból született 1988 nyarán. Látszólag messzire visz, de bizonyos olvasatban ez is erdélyi könyv, illetve reményeim szerint egy jó magyar verseskötet.
– Az sem volt könnyű korszak, mégis vidámabb költő voltál talán, mint manapság. Vagy az csak téves benyomás, hogy mára valamelyest elkomorult a hangod?
– Összetett dolog ez. Még mindig megvan a vidámabb hangom is. De tényleg érzékelhető némi változás az általad említett irányban, amit javarészt a társadalom alakulása hozott magával, azon túl meg az embert a magánszféra is befolyásolja. Azt hiszem, hogy ma sem vagyok bölcsebb, mint húszéves koromban, és rezignált se vagyok igazán, de az emberben akaratán kívül is felgyűl a keserű méz. Így aztán hol a melankolikus, hol meg a kolerikus én jön elő a verseimben. Néha szeretnék nagyon lezser, piknikus és nyugodt lenni, de nem mindig sikerül. Az eltelt ötven évem érzésem szerint még mozgásban van, a versek nem apadtak el, ezt az ötvenévnyi periódust remélhetőleg kötetekben le tudom zárni, de még szerkesztésre vár a Lázáry René Sándor oeuvre, a Caius Licinius Calvus minden verse és még sok dolog, amit nagyon régen kezdtem meg, és nyilván új elképzeléseim, terveim is volnának. Bizalom, erő és lendület kell hozzá. Szabad íróként, szabad költőként mindez valahogy más volt, még ha húsz éve szerkesztem is a Látó versrovatát, de jóval bonyolultabb egy ilyen folyóirat főszerkesztőjének lenni. Bármilyen kiváló lap a Látó, és bármilyen megtisztelő ezt vezetni, a feladat költőként, szabad íróként egy kissé visszafog. Kötelességtudatból, a körülmények hatására elvállaltam, de a belső habitusomhoz ez a munka nem talál. Én elsősorban írni szeretnék. De ne így zárjuk a beszélgetést, hiszen ez most az öröm pillanata, és valóban örömöt is szerzett nekem a díj. Gyermekkoromban egyszer talán jártam az Országgyűlés kupolatermében, ahol most a Kossuth- díjat vehettem át, igaz, nem vagyok benne egészen biztos, lehetséges, hogy először jutottam el oda. Meglehetősen szépnek és otthonosnak tűnt. A legmegindítóbb számomra mégis az volt, hogy a Himnusz után elhangzott a Szózat is, és eszembe jutott, hogy a marossárpataki Kovács családban, személyesen apai nagyapámnak, Kovács Ferencnek és édesapámnak a Szózat volt a legfontosabb éneke. Rájuk gondoltam akkor, a frissen megjelenő könyvem kapcsán is, hiszen abban is a haldokló Kálmáncsehi József / John Coleman a fiának, Andrew Colemannak egyszer még elszavalja a Szózatot. Ez még szebbé, kerekebbé tette a saját történetemet. Meg a Jack Cole daloskönyve történetét is.
Nagy Miklós Kund. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

Bodor Ádám 75 éves
Február 22-én töltötte be 75. születésnapját Bodor Ádám Kossuth- és József Attila-díjas író.
Kolozsvárott született. Az ottani Református Kollégium növendékeként 1952-ben, 16 éves korában államellenes szervezkedés és röpcédulák terjesztése vádjával elítélték, s a szamosújvári politikai börtönben tartották fogva két évig. Szabadulása után volt gyári munkás, majd a Kolozsvári Református Teológia hallgatója lett. A diploma megszerzése után dolgozott a kolozsvári egyházkerületi levéltárban, majd egy fordító-másoló irodában. Első novellája 1965-ben jelent meg az Utunk című lapban, majd négy évvel később első novelláskötetét is kiadták A tanú címmel.
1969-től, a kötet megjelenésétől kezdve szabadfoglalkozású író. 1970 és 1975 között tagja volt a Román Írószövetségnek. 1982-ben települt át Magyarországra, s 1984-től 1988-ig a Magvető Könyvkiadó lektora, majd szerkesztője volt. 1998-tól egy éven át a berlini DAAD Művészi Program ösztöndíjasa volt. Jelenleg a Holmi szerkesztőbizottságának tagja.
Novellistaként indult, egymás után jelentek meg kötetei (Plusz-mínusz egy nap, Megérkezés északra, Milyen is egy hágó?, A Zangezur hegység). Az Eufrátesz Babilonnál című novelláskötetet már Magyarországon publikálta, de az ottani elismertségre 1991-ig várnia kellett, ekkor nyerte meg a Holmi című folyóirat novellapályázatát a később megjelent, Sinistra körzet című kötetének egyik történetével. Ez a sajátos irodalmi műfajú, regényszerű novellaciklus külföldön is nagy sikert aratott. A nem konkrét helyen, valahol a Kárpátok mélyén, nem meghatározott időben játszódó regény a totalitárius rendszer egyszerre abszurd és hátborzongató világát, a benne élők teljes kiszolgáltatottságát ábrázolja.
A Sinistra évében, 1992-ben adták ki a Vissza a fülesbagolyhoz című elbeszéléskötetét, majd 1999-ben újabb regénnyel jelentkezett: Az érsek látogatása fő ihletforrása a Kelet-Európában végbemenő felemás rendszerváltozás volt. 2001-ben látott napvilágot A börtön szaga című interjúkötet, amelyben a szintén kolozsvári Balla Zsófia kérdezte az írót életéről. 2010-ben Az utolsó szénégetők címmel tárcáit adta közre.
Tárgyilagos, távolságtartó környezetleírás, szűkszavú dialógusok, néhány életmozzanatra redukált cselekvéssor, a rejtély, a titokzatosság atmoszférája, s nagyon finom humor jellemzik műveit, amelyekből több filmfeldolgozás is készült. Közülük is kiemelkedik A részleg, Gothár Péter 1994-es filmje, amely a következő évben a Magyar Filmszemlén elnyerte a fődíjat, a legjobb rendezés díját és a külföldi kritikusok díját is.
Az író pályája során több rangos elismerést is kapott, köztük 1970-ben és 1975-ben a Román Írószövetség prózadíját, 1985-ben, 1989-ben és 2002-ben az Év Könyve-, 1986-ban a József Attila-, 1992-ben a Krúdy Gyula-, 1996-ban a Márai Sándor-, 2002-ben a Magyar Irodalmi Díjat. 2003 márciusában vehette át a Kossuth-díjat, "a közép-kelet-európai történelem meghatározó léthelyzeteit modelláló, egyetemes érvényű zárt szisztémák irodalmi megjelenítéséért, ember és természet kiszolgáltatottságának nagy erejű ábrázolásáért."
Bodor Ádámot 75. születésnapja alkalmából hétfőn köszöntötték kiadója, a Magvető szerzői a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Digitális Irodalmi Akadémia szervezésében. A PIM-ben lezajlott rendezvényen Szegedy- Maszák Mihály irodalomtörténész mondott köszöntőt, Szűts Miklós beszélgetett Bodor Ádámmal, Dragomán György, Erdős Virág, Esterházy Péter, Parti Nagy Lajos, Szilágyi István és Vincze Ferenc pedig az ünnepelt írásaiból olvasott fel.
Népújság (Marosvásárhely)

Nyolcvanéves lenne idén Dankanits Ádám
Harmincöt évvel azután, hogy a bukaresti földrengésben életét vesztette, Dankanits Ádám művelődéstörténészre, A Hét című folyóirat szerkesztőjére emlékezhettek a kincses városban élők szerdán délután, a Kolozsvár Társaság székházában. Az 1932. január 2-án született személyiség pályájáról Sipos Gábor, az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) elnöke és Horváth Andor, a Korunk főszerkesztő-helyettese tartott előadást.
Dankanits Ádám Kolozsváron végezte tanulmányait, majd a Bolyai Tudományegyetem történelem szakán szerzett diplomát. Ezután a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium Dokumentációs Könyvtárában és a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolán dolgozott, 1970-től A Hét szerkesztője volt, magyarázta Sipos Gábor, hozzátéve: a művelődéstörténet iránti érdeklődése a könyvtárban, a XVI. századi könyvek vizsgálata során bontakozott ki. A Kriterion gondozásában 1974-ben jelent meg összegző munkája, a XVI. századi olvasmányok című kötet, amelynek előszavában így fogalmaz a szerző: „Az erdélyi könyvtárakban becslésünk szerint több mint húszezer tizenhatodik századi külföldi nyomtatványt őriznek. Ebből a hatalmas hagyatékból Kelemen Lajos és Jakó Zsigmond munkája nyomán a kolozsvári akadémia gyűjteményében, Gustav Gündisch kutatásai alapján pedig a szebeni Brukenthal Könyvtárban sikerült kiszűrni mintegy másfélezer kötetet, amelyről névbejegyzés vagy pedig a kötéstáblán feltüntetett szignó (iniciálé) alapján bizonyítható, hogy már a tizenhatodik században Erdélybe került.”
Marosvásárhelyi, zilahi, csíkszeredai, brassói és székelyudvarhelyi gyűjteményeket vizsgált továbbá Dankanits, s eredményként a XV–XVI. századi európai irodalom recepcióját adta Erdélyben, hangsúlyozta az EME elnöke. Mint mondta, Dankanits Ádám új pászmán folytatta ezután kutatásait, a XVII–XIX. századi erdélyi életformaváltásra fókuszálva: egészségügyi, közigazgatási, termelési és művelődési vonatkozásban végezte a gyűjtést.
A földrengés okozta pusztulástól megmenekített írásai A Hétben jelentek meg 1979-ben, majd 1983-ban A hagyományos világ alkonya Erdélyben című kötetben, a Magvető Kiadónál. – Annak ellenére, hogy tanulmányai mellett mindösszesen két vékony kötete jelent meg, Dankanits Ádámot sokan idézik, és számos kutatásnak volt a serkentője – összegezte Sipos Gábor.
A Hétnél dolgozott együtt a művelődéstörténésszel Horváth Andor, aki egykori kollégájával kapcsolatban a nagyvilágban való korszerű tájékozódást, a jó értelemben vett megszállottságot és a korszerű történetírást említette. – Születésének évét tekintve szomorú, hogy nem lehet már közöttünk, ami azonban az életművét illeti, bőven van, mire emlékeznünk. Szomorú, hogy nem tudta folytatni mindazt, amit elkezdett – vélekedett a Korunk főszerkesztő-helyettese.
F. ZS.
Szabadság (Kolozsvár)

Kolozsvári szerzők gyermekkönyveit jelentette meg a Magvető
Négy gyerekkönyvet is megjelentet a Magvető Könyvkiadó a 19. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra: új kötettel jelentkezik Darvasi László, Ljudmila Ulickaja, a kolozsvári Máté Angi és a kolozsvári származású Szabó T. Anna is.
„Eddig is voltak mesék a Magvető kínálatában, gondoljunk csak Darvasi László Trapitijére vagy Lakatos István Dobozvárosára, ám szeretnénk erősíteni a kiadó gyerekirodalmi profilját” – mondta Turi Tímea szerkesztő az MTI-nek. A Trapiti-történetek után Darvasi László a fiatalabb korosztály felé fordult a Pálcika, ha elindul című kötetében. A Koncz Tímea által illusztrált könyvben rövidebb történetek olvashatók Pálcikáról, aki útnak indul, hogy megismerje a világot.
Szintén áprilisban jelenik meg a népszerű orosz írónő, Ljudmila Ulickaja második mesekönyve magyar nyelven, a Történetek gyerekekről és felnőttekről. Szabó T. Anna költő, író Tatoktatok című kötete főleg nyelvpörgető mondókákat, dalokat, ritmikus rögtönzéseket tartalmaz, emellett néhány meseszerű történetet. A tárgyi világ mögött egy család mindennapjai bontakoznak ki, a költőnő könyvében a Weöres Sándor-i hagyományokat folytatja.
A 96 oldalas kötetet Kárpáti Tibor a gyerekrajzok formavilágát idéző képei díszítik. A Bródy Sándor-díjas Máté Angi, aki tavaly megkapta az IBBY Év Gyermekkönyve díjat a Pagonynál megjelent Volt egyszer egy című könyvéért, ezúttal egy „uniszex” történettel jelentkezett – mondta Turi Tímea. A Kapitány és Narancshal című kötet egy parancsolgatós tengerészkapitányról szól, aki megunja a tengereket, és partra száll barátjával, egy befőttesüvegben lakó, kicsi, narancssárga hallal. A kötetet az ismert illusztrátor, Rofusz Kinga rajzai színesítik. A köteteket a XIX. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon mutatják be április 22-én.
MTI
Krónika (Kolozsvár)

Amiről lehet – és amiről nem (Vendégeink Bartis Attila és Kemény István)
A Bod Péter Megyei Könyvtár meghívottja a 2012. március 27-én, ked­den 17 órakor kezdődő közönségtalálkozón a kor­társ magyar irodalom két, igen sajátos alkotója, Bartis Attila író, fotográfus (1968, Marosvásárhely) és Kemény István költő, író (1961, Budapest).
A rendezvény vendégei nem csupán ismert és elismert, markáns egyéni alkotói világot hoztak létre, hanem – két évtizedes személyes, baráti kapcsolatuk révén – közösen írt vagy egymásra reagáló műveket is, amelyek közül kiemelkedik az Amiről lehet című beszélgetőkönyv (Magvető, 2010), a Litera.hu irodalmi portál alapján ebből közlünk életes részleteket. Továbbá közreadjuk Kemény István Holmi­ban megjelent, nagy port felvert költeményét, melyet többen a múlt év magyar politikai verseként jelöltek meg, talán jellemzőjeként a kortárs magyar költészet állapotának.
Bartis Attila: Volt olyan év ’89 óta, amikor nem voltál Erdélyben?
Kemény István: Nem. És asszem, olyan se, hogy csak egyszer... Így alakult. Soha nem volt pénzem. És kezdeményező készségem. Külföldön huszonnégy éves koromban voltam először – Pozsonyban, fél napra. Prágában huszonöt évesen. Vártam, hogy egyszer valami csoda folytán eljutok valahova. Valaki majd ellökdös. Így is történt: ’89 áprilisában Kun Árpád hívott, hogy megyünk Erdélybe, és ehhez kell vásárolnom egy segesvári vonatjegyet – én akkor szembesültem azzal, hogy bizony Segesvárra megyek, és ilyen nevű város ezek szerint tényleg létezik. Igaz, hogy Sighişoara, de mindegy.
B. A.: Tőlem kérdezik, mit jelent számomra Erdély, szinte nem is értem a kérdést. Amit jelent, az olyan evidencia, amiről nem igazán lehet beszélni. A te esetedben viszont egészen más a helyzet, évek óta mégis úgy ülsz fel a Nyugatiban a Koronára, mint én.
K. I.: Pillanatok alatt otthonos lett, elkezdtem valamennyire ismerni a helyszíneket... Hogy mit is jelent nekem? Ahogy ’89-ben találtam, az az állapot arra a Magyarországra emlékeztetett, amit a gyerekkoromban láttam. Az utcán jóformán csak lovaskocsik, az emberekben figyelem egymás iránt. Beszélgetnek. Valahogy másképp, mint itthon.
B. A.: Átszaladni a szomszédba sóért. Ilyet ma már itt elképzelni nem tudsz.
K. I.: Nagyon nehezen. Bár azért érik kellemes meglepetések az embert itthon is, de tény: Erdélyben azt láttam, hogy ott az én korosztályom él úgy, olyan körülmények közt, ahogy a szüleim élhettek itthon, annak idején. Úgy is küszködnek. Amikor először kimentünk Szászrégenbe, a harmadik napon mesélte a szomszéd fiú, hogy már megint meghalt egy srác a bikaistállóban. Ilyen olcsó volt az élet. Belekeveredik az ember az archaikusba... Aztán meg balgán azt hittem, hogy tíz év múlva ott sem lesz egyetlen lovaskocsi se. És onnantól minden ugyanolyan lesz, mint nemrég még Magyarországon, és Magyarországon is minden olyan, mint nemrég még nyugaton. És hogy vége a régi világnak. És a gyerekeim nem fogják azt az Erdélyt látni, amit én még láttam. De ez mégse lett egészen így. A gyerekeim hatodik éve minden nyáron látják a csordát hazajönni esténként, és a csorda létszáma változatlannak tűnik. Én ennek örülök, de tudom, hogy nem kívánhatom az ottaniaknak az örök nyomort. Mindenesetre otthon érzem magam Erdélyben. Mintha ott közelebb lennék a dolgok belső lényegéhez.
Erdély elgondolkodtatott például a névelőkről. Azelőtt meg voltam győződve, hogy a személynevek elé névelőt kell írni. Aztán hallottam, hogy az erdélyiek milyen jól megvannak névelő nélkül, sőt, mintha jobban meg is becsülnék egymást, amikor így beszélnek: mi van Levivel? Jó, odaát eltűnik a csorda, a lovaskocsi meg a kézi kasza, aztán a gépi is. De itthon például eltűnhetne a névelő a személynevek előttről. (...)
B. A.: Miért akarsz prózát írni, amikor sokan azt mondják, hogy nem tudsz? Valódi pótkérdés, nekem a Család, gyerekek, autó óta eszembe nem jutna, hogy nem tudsz prózát írni.
K. I.: Az a bajom (az egyik a sok közül) a prózaírással, hogy nekem a prózaírás is szöszölés. Mondatonként vagy bekezdésenként akarom tökéletesre csiszolni a prózát, (hogy ugye megfeleljen a saját szabályainak...), de ez nem így megy. Nem vagyok képes szürke, megbízható átlagpróza-szöveget írni – ez a prózaírók egyik fő tudása: hogy a kezükben van egy magas szintű írni tudás, és azt ékesítik fel a maguk tehetsége szerint: stílusbravúrokkal, indulattal, érzelmekkel, tudással, tényekkel. De a szürke átlagot álmukból felverve is produkálják. Én meg darabokból próbálok összerakosgatni prózát. És így egy regényre persze nem elég egy emberélet.
B. A.: Élmény az, amiből vers lesz? Hogyan kezdesz hozzá egy vershez?
K. I.: Élmény van, meg egy-két sorok is vannak szép számmal, amiket valahol lefirkáltam egy cetlire, aztán nem kezdtem velük semmit. Néha hetekkel később a kezembe kerül egy ilyen cetli, és arra se emlékszem, mit akartam vele. Van olyan is, hogy a kezembe kerül, és nagy nehezen rájövök, mit akartam vele, de rossz. És van néha, hogy megcsillan valami benne. Hű, hogy felejthettem ezt el?! De ebből se biztos, hogy lesz vers. Van, hogy tíz évig lappang egy-egy cetli, és különféle takarításokkor meglepő helyeken találom meg. Mindig tetszik, és megint eldugom valahova. De azért van a versírásnak egy pontja, amikor már biztos, hogy ebben ott a vers, és muszáj megírni. (...)
*
K. I.: Három helyet szoktál említeni, érinteni úgy, hogy itthon vagy otthon. Vásárhely (Marosvásárhely), Budapest és Szárhegy. A sorrend: valószínűleg Vásárhely az első.
B. A.: Igen.
K. I.: Van-e több is, vagy már ennyi sincs?
B. A.: Gyakorlatilag ennyi sincs... érzelmileg ennyi van, és valószínűleg mindig is ennyi lesz. De Vásárhely mint otthon, valóságosan már nem létezik. Ettiék háza, kertje a Trébelyben az egyetlen olyan hely, ami valamennyire otthonnak nevezhető, de közben semmilyen alapom nincs annak tekinteni. Maradjunk annyiban, hogy egyszerűen az a hely volt az utolsó otthonom Vá­sár­helyen, onnan jöttem el nyolcvannégy őszén, Ettiéktől, és ha hazamegyek, akkor oda megyek minden alkalommal, máshova nem is nagyon mehetnék, de hát közben én ott már rég vendég vagyok, nekem ott nincs otthonom. Szárhegyen Apám szülőháza pedig a forradalom után vált otthonná. Kilencven óta sokkal több időt töltöttem ott, mint gyerekként a nagyszüleimnél, nyolcvannégy előtt. Nincs honnan tudnom, miként alakult volna, ha Vásárhelyen marad egy házunk, ahova vissza lehet térni bármikor, így viszont Szárhegyből lett amolyan erdélyi főhadiszállás. Szóval érzelmileg három otthonom van, de gyakorlatilag csak kettő. Mert szidhatom Pestet bármennyit, ez is az otthonom. Még ha ki is költözöm vidékre, kizárt, hogy Budapesttel megszakadjon minden kapcsolatom. Vagy ha igen, akkor azzal együtt megszakadna Szárheggyel és Vásárhellyel, sőt, Európával is. (...)
K. I.: Nem tudtál olyan helyre kerülni ugye, ami ne lett volna átitatva művészettel. (Családi háttered, a marosvásárhelyi színház közelsége, sőt, Szárhegynek, nagyapád fa­lu­já­nak is híres művésztelepe van.) Mondhatjuk-e, hogy te művésznek nevelődtél?
B. A.: Első ránézésre kétségtelenül mondhatjuk... ha művésznek lehetne nevelni valakit, akkor művésznek nevelődtem, de én ebben különben nem vagyok biztos. Ez azért nem olyan, mint a főorvos apának főorvos a fia. A puszta nevelésből még nem következik a tehetség.
K. I.: Azért a géneknek is volt szerepük mindkét oldalról: tehetséget örököltél mindkét oldalról. Az előző nemzedék megteremtette számodra az inspiráló környezetet és légkört. Te már abba születtél bele.
B. A.: A genetika valószínűleg jelentős szerepet játszik az ilyesmiben, talán jelentősebbet, mint a nevelés, nem tudom. Apám író volt, költő, újságíró. Anyai nagyapám szintén. Én őt nem ismertem, negyvenötben meghalt, de a három verseskötete mellett a kiadatlan kéziratai ott kísértenek ma is, ahányszor pakolok a lakásban. Anyám hegedült. Azt mondják, nagyon jól. És el is hiszem, mert még a születésem előtt úgy tette le a hangszert, hogy én már soha nem hallottam játszani. Anyám öccse szintén költő volt, műfordító, újságíró. Mindez természetesen befolyásolja az embert. Mint ahogy az is, hogy könyvek közelében nő fel, és még elemi előtt, írógépről tanulja meg a betűket. Ezek a dolgok mindenképpen közrejátszanak. De mondom, ez még nem jelent garanciát arra, hogy valakiből zenész, festő vagy író lesz. Valószínűnek tartom, hogy ezen kívül még más is kell. Ráadásul, amikor ilyen erős a családi háttér, akkor az önállósodás idején megnő az emberben az ellenállás. Meg­próbál leszakadni. Nem a családi háttérre támaszkodni, még akkor sem, ha valami hasonlót visz tovább. (...)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Látogatói csúcs a könyves mustrán
Zárás előtt néhány órával látogatói csúcsot döntött a 20. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál: a csütörtökön kezdődött könyves mustrát vasárnap délutánig több mint 63 ezren keresték fel. A könyvfesztivál zárónapján átadták a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése szakmai díjait.
Tavalyi teljesítménye alapján a Magvető Könyvkiadó lett az év kiadója. A hétvégén zajló rangos könyves bemutatón egyébként összesen tíz erdélyi kiadó képviseltette magát, kilencen a Romániai Magyar Könyves Céh által bérelt közös standon állítottak ki, míg a csíkszeredai Bookart Kiadó külön standot bérelt, és több könyvbemutatót is szervezett.
A Bookart Svájci írók sorozatában három új könyvet mutattak be, egy ötvenes évekből származó, reneszánszát élő útleírással és két versszerűen tömör, minimalista regénnyel ismerkedhettek meg a budapesti olvasók. Hajdú Farkas Zoltán, a csíkszeredai kiadó főszerkesztője és a sorozat szerkesztője az MTI-nek elmondta: Nicolas Bouvier Világunk járása című, kétkötetes útleírását Nyugat-Európában az utazóirodalom bibliájának tartják, mostanság fedezték fel újra. Az akkor 24 éves író 1953-ban utazott át egy barátjával Jugoszlávián, Görögországon, Törökországon, hogy elérjenek Iránba, majd Afganisztánba. A később Japánt és Srí Lankát is bejárt Bouvier-t a szerkesztő úgy jellemezte: nagy humanista, aki az emberben a legjobbat kereste. Egészen más Adelheit Duvanel Anyám kalapjára című regénye, amely magányos, kilátástalan életet élő hőseiről rövid, feszesen megírt látleletet ad – jellemezte a kötetet a szerkesztő. A harmadik könyv szerzőjét, Klaus Merzet pedig úgy mutatta be: talán az egész német nyelvű irodalom legnagyobb minimalistája, akinek a Jakob alszik című, mindössze 70 oldalas regényét óriási műnek tartják. Maga az alcím is – Voltaképpen egy regény – a mű rövidségével folytat párbeszédet. Hajdú Farkas Zoltán a tavalyi könyvfesztiválon szintén három kötettel indított Svájci írók sorozat fogadtatását firtató kérdésre azt válaszolta: a magyarországi vezető kulturális lapok nagyon jó kritikákat közöltek a korábbi könyvekről, a vártnál sokkal jobb a visszhangja. Elmesélte: a sorozat ötlete még 2010-ből származik, és egy társadalomtudományi modellnek, a „keleti Svájc” elképzelésnek állít emléket Erdély és Svájc, e két többnyelvű és többkultúrájú terület irodalmi összekapcsolásával. A szerkesztő elmondása szerint az volt a szándékuk a sorozattal, hogy olyan, világirodalmi értékű svájci írókat jelentessenek meg magyarul, akiket a magyar olvasó még nem ismer. Ezt az is indokolta, hogy bár van két-három svájci szerző, akinek a műveit Magyarországon kiadják, azok csak a Friedrich Dürrenmatthoz hasonló nagy nevek, akik már nem is svájciként, hanem inkább világhírű íróként ismertek. A sorozat jövőjéről szólva Hajdú Farkas Zoltán elmondta: Werner Morlanggal, a műveket kiválasztó svájci irodalomtudóssal eleve kilenckötetesre tervezték a sorozatot, és már az utolsó hármas is előkészület alatt áll. Ám terveik szerint megjelentetnek egy tizedik, kísérő kötetet is, amelyben a kilenc szerzőről írt tanulmányokat, velük készült interjúkat gyűjti majd össze. Ezzel egy időre lezárják a sorozatot, de, ahogy a szerkesztő mondta, jelentkezett olyan igény, hogy Gerhard Meiernek és Klaus Merznek újabb köteteit is adják ki. Így például a tervek szerint megjelentetik Meier Holtak szigete-tetralógiájának mind a négy kötetét, a tavaly kiadott első rész után következő másodiknak maga a sorozatszerkesztő lesz a fordítója. A három új kötetet pénteken mutatták be a könyvfesztivál keretében. A budapesti Svájci Államszövetség Nagykövetségével és a Pro Helvetia Alapítvánnyal közös rendezvényen részt vett az egyik szerző, Klaus Merz, a kötetek fordítói, Ádám Péter, Nádori Lídia és Rácz Péter, valamint Hajdú Farkas Zoltán. A XX. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége egyébként Michel Houellebecq francia író volt, aki egy pódiumbeszélgetésen elmondta: nem tartja magát történetmesélőnek, könyvei mindig a figurákból indulnak ki. A botrányhősként beharangozott író – aki az idei Budapest Nagydíjat vehette át a fesztiválon – arra is kitért: nem a szexet és a halált, hanem sokkal inkább a szeretetet és a gyászt érzi művei fő témájának.
Krónika (Kolozsvár).

Szilágyi István születésnapjára (Hetvenötödik születésnapját ünnepli holnap, október 10-én Szilágyi István Kossuth- és József Attila-díjas író, a Helikon folyóirat alapító főszerkesztője, az Üllő, dobszó, harang (Irodalmi Kiadó, Bukarest, 1969), a Kő hull apadó kútba (Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1975), az Agancsbozót (Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1990) és a Hollóidő (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2001) című regények szerzője. Őt köszöntjük.)
„A regények valahogy kikényszerítették magukat”
Szilágyi Istvánt ritkán van alkalma látni és hallani a magyarországi olvasónak, interjút ugyanis szinte sosem ad, és nyilvános eseményen sem jelenik meg gyakran. Ezért is volt különleges az a beszélgetés, amely július 20-án, a Fiatal Írók Szövetségének I. Nemzetközi Irodalmi Táborában zajlott Visegrádon. Szilágyi Istvánt minden irodalomrajongónak egyszer fel kell fedeznie.
A 2001-ben Kossuth-díjjal kitüntetett prózaíró nem hagyja magát sürgetni a külvilág és nem kis számú rajongója elvárásaitól, életműve négy novelláskönyvből és négy regényből áll. Legutóbb 2009-ben jelentkezett a Magvetőnél, Bolygó tüzek című elbeszéléskötetével. Nagyregényeinek régimódi monumentalitása, világ(újjá)teremtő képzelete és nyelve, máshoz nem hasonlítható eredetisége a nem túlzottan terjedelmes életmű ellenére is a kortárs magyar próza egyik legelismertebb és legkedveltebb alkotójává avatja.
A beszélgetést az író lefegyverző életvidámsága és humora tette a programsorozat egyik legélvezetesebb eseményévé. A beszélgetőtárs, Molnár Gábor Tamás egy átlagos írói munkanapjáról faggatta elsőként Szilágyit, aki töredelmesen bevallotta: esetében nincs ilyen, hogy átlagos munkanap, hónapok, akár évek is eltelhetnek nála írás nélkül, ám eljön a pillanat, amikor érzi, sürgeti az idő. Mostanában egyre gyakrabban érez így, elsőként pedig a Hollóidőnél merült fel benne, amikor még naponta száz cigarettát szívott el, hogy ha valami miatt megütné a guta, az olvasók sohasem tudnák meg, hogyan fejeződik be a mű. Ilyen esetleges munkatempó mellett aztán maga is meglepődik, hogyan gyűlt össze egy kupac kézirat már megint. Ekkor jön a kérdés, miként is lesz ezekből a darabokból regény. Ha kiadója sürgetőleg rákérdez, hogy áll jelenlegi – Szilágyi István szerint feltehetőleg utolsó – regényével, mindig tréfával üti el az érdeklődést: „Lehet, hogy ti megéritek, hogy ez a regény befejeződjék, de én nem.”
Szép lassan vált novellistából regényíróvá. „Mindig szerettem volna jó novellát írni, ez sehogyse sikerült” – kezdi válaszát megint csak szokatlan őszinteséggel Szilágyi, akivel persze nem kell feltétlenül egyetértenünk e ponton. Majd így folytatja: „Igen ám, de ha ezeket megnézem, akkor azt látom, hogy többségük valamiféle regénytorzó, regényvázlat. A métermázsás, tégla nagy könyvek, a regények azok, amelyeken érzem, hogy fel lehetne szabdalni novellákra, még inkább novellafüzérekre. A regények meg valahogy kikényszerítették magukat. Nem tudtam félreállni, azokat meg kellett írni, mintha tartoztam volna velük.”
Írói módszerének öntörvényűségére, esetlegességére rávilágít az is, hogy általában nem tudja előre, hogyan alakul regénnyé az anyag, amin éppen dolgozik, és hogyan végződik majd a mű. Van egy rejtély, egy megválaszolandó kérdés, amely őt magát személyesen izgatja, és a válasz kutatása viszi előre a regényírást. Ahogy fogalmazott: „Aminek tudom a finalitását, azon nincs mit leírni. Nekem valamit meg kell oldanom, ki kell derítenem a magam számára. Valamit tisztáznom kell, valaminek a végére kell járnom.”
A Kő hull apadó kútba című regényénél, amely talán legismertebb kötete, ez a valami a bűnös, de le nem leplezett elkövető lelkiismeretének kérdése volt, ami egyébként Szilágyi szerint észrevétlen maradt kritikusai előtt. Hogyan alakul a pszichéje annak az embernek, aki főbenjáró bűnt, például gyilkosságot követ el, de nem lepleződik le, nem jut törvény elé, tette büntetlen marad. A Hollóidőben más megfejtenivaló inspirálta az írót. Nevezetesen arra volt kíváncsi, hogy a magyar történelem válságos, vérzivataros koráról lehet-e nemzeti önsajnálat nélkül írni.
De készülő regényében is van egy olyan mozzanat, amelynek a végére akar járni. A hóhér könnyei című kisregényéről van szó, amely a nyolcvanas évek elején jelent meg az Alföld folyóiratban, és amelyet most dolgoz át nagyregénnyé. Témája a boszorkányüldözés, a vajákosság, Molnár Gábor Tamás pedig azt firtatta, honnan az érdeklődés ezen obskúrus témák iránt. „Onnan, hogy én nem hiszek benne, és meg akartam érteni, hogy mi is történik itt” – mondta.
A legproblematikusabb szereplő a történetben a bíró, akit Szilágyi István jórészt saját magáról mintázott, és akinek el kell járnia boszorkányok ügyeiben, jóllehet maga nem hisz a boszorkányságban. Nem a bűnözés teóriája, filozófiája érdekli, hanem „belső, motorikus ügyei”.
Molnár szóba hozta még a Kő hull apadó kútba 2000-es kiadását, amely jelentősen átdolgozott változat a korábbi kiadásokhoz képest. Főként a főhős kommentárjainál, gondolatfutamainál vehető észre változás, amelyek az átírás során letisztultabbak, tömörebbek, követhetőbbek lettek. A beszélgetőtárs összefüggést feltételez a kritika korábbi, jóindulatú kifogásai és az átdolgozás ténye és mikéntje között, amelynek nyomán felmerült benne a kérdés, hogy milyen a szépirodalom viszonya a kritikához. Szilágyi nem szívesen beszél erről a kérdésről, mert, mint mondja, a kritika elkényeztettjének érzi magát, legalábbis pályatársaihoz képest, terjedelmileg már-már annyi kritika jelent meg róla, mint amennyi szöveget ő maga írt. „Valószínű, hogy én belső gőggel megvert lélek vagyok, tehát igazából engem csak az érdekel, hogy azt érezzem, hogy annyit érjek, mint az a történet vagy helyzet, amiről írok vagy beszélek” – hangsúlyozta.
Szabadság (Kolozsvár)

A könyv, amelyről azt remélték, érdemi vitát kelt
„Azért kezdtem el írni ezt a könyvet, mert feltűnően szerény és nagyon csekély tapasztalatom, tudásom van arról, ami errefele történik, de az a benyomásom támadt, hogy az én hazám, és direkt mondom ilyen retorikusan, elkezdett építeni egy országot, amit viszont én itt soha nem láttam”, magyarázta György Péter esztéta, médiakutató, egyetemi tanár azon a hétfő esti könyvbemutatón, amelyre a Kolozsvári Állami Magyar Színház emeleti előcsarnokában került sor. A Magvető Kiadónál megjelent Állatkert Kolozsváron – Képzelt Erdély című kötet szerzőjével, valamint a kiadó, és egyben a könyv szerkesztőjével, Szegő Jánossal Visky András, a színház művészeti aligazgatója beszélgetett.
György Péter úgy vélte, a mai Magyarország nekiállt virtuálisan annektálni Erdélyt, anélkül, hogy erről megkérdezett volna bárkit. Kitalált földrészeket, határvonalakat, elkezdett egy székely–magyar határt fölépíteni és egyben lerombolni, ez pedig némi gondolkodással töltötte el, hogy jól van-e így? Nincs jól, jött a válasz, hiszen „általában a kulturális imperializmus sehol nem egy vidám dolog, érzékeny területeken pedig végképp nem”. – Nemcsak egy amolyan liberális normáról van szó, hogy semmit nem kell tenni másvalakivel annak megkérdezése nélkül, hanem, hogy azt láttam, egy kultúrtörténeti értelemben vett világ van elsüllyedőben Magyarországon, és – egy médiumváltással összekötve –, egy másik világ van felemelkedőben, amelyben a szövegeknek, azoknak a szövegeknek is, amelyekről szó van a könyvben, semmi szerepük nincsen. Kialakult egy, a populáris kultúra által teremtett „Erdély-kép”, ami tulajdonképpen nem más, mint egy restauratív, helyreállító jellegű, poszttraumatikus nosztalgia, hogy mégiscsak legyen egy virtuális helyreállítása ennek a veszteségnek – magyarázta a szerző.
Mint mondta, a restauratív nosztalgiának az a lényege, hogy „tulajdonképpen a trianoni traumától a mai napig eltelt években nem történt semmi, ezek az évek nem is voltak, nincsenek konkrétumai, nem voltak azok az emberek, akik ebben a könyvben eléggé világosan vannak, nem volt Szabédi, nem volt senki, aki a szocializmus alatt élt. Csak az emigránsok vannak, Nyirő, Wass Albert…”
Mire számított a szerkesztő, hogy éli meg a könyvnek a fogadtatását, mit tartana szükségesnek a továbbiakban, kérdezte Visky András a kötet szerkesztőjétől, Szegő Jánostól. – Vitában reménykedtem, egy jó vitában, amelyben több fél megszólal, akár Magyarországon belüli felek, akár a jelenlegi határokon kívüli felek, és érdemben vitatkoznak különböző pontok mellett. Amit tippeltem, az az volt, hogy ebből nem lesz semmi, esetleg kiragadnak egy-egy mondatot egy-egy szélsőjobboldali napilapban, megpróbálják picit pocskondiázni, és másnapra elfelejtik. Ez a könyv olyan konstruktív, és annyira önkritikus, annyira nyitott, hogy tényleg abban bíztam, és bízok most is, hogy kialakul egyfajta beszélgetés – válaszolta Szegő. Persze, amikor arról beszél, hogy jó vita, akkor rögtön meg kéne konstruálni, hogy ki az, aki erre alkalmas lenne az úgynevezett másik oldalon, fűzte hozzá. – Egyáltalán, mi az a másik oldal. Másik oldalnak azokat nevezném, akik úgy gondolták, hogy Péternek ez a vállalkozása eléggé furcsa a korábbi könyveihez képest. Abban bíztam, meglátják azt, hogy vannak nagyon is konkrét pontok, amelyek mentén el lehet indulni. A könyvet sokan szeretik, de az a fajta disputa, vita, amit én reméltem, nagyon nem született meg – magyarázta.
Ami a szerkesztői munkáját illeti, Szegő János elmondta: „megdöbbentő volt, hogy György Péter milyen rövid idő alatt jutott el egy középhaladó szintre az alapoktól, és mennyire be tudta ásni magát ebbe a nagyon szövevényes Erdély-kontextusba. Innentől kezdve az volt a dolgom, hogy esetleg egy kicsit tagoljam, strukturáljam, megtisztítsam a talált tárgyat, Tandorival szólva. Péter is pontosan tudta, hogy ennek a könyvnek a tétje sokkal nagyobb annál, minthogy aktuális kormányzati kritikák, politikai publicisztikák, és pamfletek vigyék el benne a prímet, és sokkal fontosabb, hogy Szabédi Lászlóról, Bretter Györgyről, Szilágyi Domokosról, hogy csak három kulcsnevet emeljek ki, érdemben legyen szó”.
A beszélgetés után felolvasószínházi ősbemutatóra került sor, Szabédi László nemrég előkerült Férj Karrier című darabját Hatházi András rendezésében hallgathattuk meg a színház stúdiójában. A Szabédi-ház kézirattárában, illetve a Kolozsvári Állami Magyar Színház könyvtárában gépiratos formában megtalált darabot Szabédi feltehetően 1934-ben írta, huszonhat éves korában, ám soha nem került színpadra.
KÖLLŐ KATALIN
Szabadság (Kolozsvár)

A zárkában kitáruló világ – Beszélgetés Bodor Ádámmal
„A terjedelmes, terjengős, aprólékos leírásokhoz teljesen más, kényelmesebb, pedánsabb írói alkat kell. Nem is lennék képes hosszú lére eresztett történeteket írni, mert elveszíteném az érdeklődésemet az írás tárgya iránt” – beszélgetés Bodor Ádám íróval szabadságról, képzeletbeli terekről.
– A kolozsvári Református Kollégium diákjaként 1952-ben letartóztatták államellenes szervezkedésért. A családban nem az első hasonló „vétség”, édesapja 1955-ben, ön egy évvel korábban szabadult. Hogyan érintette mindez zsenge, 17 éves korban?
– A legérzékenyebb koromban kerültem a rács mögé, amikor rádöbbentem, hol élek, és az elkövetkező évtizedekben mire számíthatok. Ennyi. Paradox módon a zárka magányában kitárult előttem a világ, és a saját életem távlatai. Utólag hálás vagyok a sorsnak, hogy így történt. Nem adnám semmiért azt a két évet, amit a világtól elzárva töltöttem.
– Sőt nem egyszer jelezte, hogy valamelyest utólag is hiányzott a börtön. Mi kelt ilyesfajta hiányérzetet egy fiatalemberben?
– Az élmény, amely amennyire megrázó, ugyanannyira fölemelő. Egész idő alatt úgy éreztem odabent, hogy itt valami rendkívül fontos dolog történik velem, és hogy az életem során ennek sok hasznát fogom venni. Első novelláskötetemen, A tanún Hemingway hatását vélték felfedezni a kritikusok. Kétségtelen, rövid írásai rendkívül tanulságosak, ellentétben a giccs határát súroló regényeivel. Technikailag nagyon sokat tanultam tőle, és tulajdonképpen bátorítást kaptam. A prózának olyan területét nyitotta meg, ahová előtte kevesen merészkedtek be. Az oroszoktól is tanultam, azt hiszem, de a legtöbbet – bár talán illetlenség ilyet mondani – saját tapasztalataimból tanultam.
– Az igazi áttörést a Sinistra körzet megjelenése jelentette. Az írás műfaji behatároltsága mai napig vitatéma az irodalomtörténészek között, Márton László szerint például „az egész könyv egyetlen lebegés novella és regény között.” Ön szerint?
– Tekintettel arra, hogy azonos helyszínen, azonos szereplőkkel zajlik a cselekmény, természetesen regény. A töredezettsége és tagoltsága novellaciklust is sugallhat. Számomra regény mégis. Vitathatatlanul az, mert van kezdete és vége. A viták az olvasó és a kritikus szabadságát tükrözik. A megírás alatt én az író szabadságával éltem, az olvasó meg tekintse annak, aminek akarja: utópiának, negatív utópiának. Ezzel én nem foglalkoztam, az utópia szó például eszembe sem jutott a könyv megírása alatt.
– Engem Az utolsó szénégetők tárcakötete ragadott meg leginkább, annak is a címadó története, amelyben Kopf, a szénégetők vezetője pakol – a távcsövét, a Barcsay-féle Művészeti anatómiát –, és hazatér a családjához. Írásainak általánosan nyomasztó világában csöppnyi oázis ez...
– Nézze, én történeteket írok, ha rövideket, akkor is. És nem törekszem, hogy a végén feloldozzam a történetek komor felét, vagy lezárulatlanul hagyjam. A történet sugallja mindig a befejezést – ez művészi elképzelés kérdése. Ilyenkor a saját elvárásaimnak teszek eleget, úgy zárom le, ahogy én a legszívesebben olvasnám a történetet.
– Korábban úgy fogalmazott, hogy a novella nemesebb műfaj a regénynél, az utóbbi évtizedekben mégsem ír rövidprózát. Ha meg ír, miért álltak azok össze regénnyé – három alkalommal is?
– Annak idején kifejezetten anyagi okokból írtam tárcákat, szabadúszóként kellett ugyanis az életemben a betevő falat biztonsága. A kor kolozsvári irodalmi hetilapjának, az Utunknak írtam hetente, kéthetente tárcákat, ennek ellenére nem tartom magam tárcaíró alkatnak. Az viszont igaz, hogy ha prózáról van szó – akár regényről is –, eleve novellában, a novella ökonomikus szerkezetében, szigorú esztétikájában gondolkodom.
Írás közben elsősorban a részlet látványa érdekel annak formai kritériumaival, ez a határozza meg az előadásmódot, terjedelmet, mindent. A terjedelmes, terjengős, aprólékos leírásokhoz teljesen más, kényelmesebb, pedánsabb írói alkat kell. Nem is lennék képes hosszú lére eresztett történeteket írni, mert elveszíteném az érdeklődésemet az írás tárgya iránt.
A történet kimenetele iránti izgalom pedig meghatározza az írás formáját is. Ha ez az izgalom elvész írás közben, elvész az egésznek az értelme is. Akkor ér valamit az egész, ha engem is folyamatosan nyugtalanít, hogy a továbbiakban mi történik. Ez a türelmetlenség pedig nem tűri, hogy körülményesen közelítsem, kerülgessem a fordulatot, amit magam is már alig várok.
– Munkásságában nyilvánvaló Erdély meghatározó szerepe, amiről soha nem mulaszt el beszélni. Miért nem, hiszen több mint harminc éve Magyarországon él?
– Életem nagyobbik részét mégiscsak Erdélyben töltöttem, ráadásul a legfogékonyabb évtizedeket. Másrészt ez jobbára alkati kérdés is: úgy látszik, az én érzékenységeim erre a kelet-európai élményre fogékonyak. Engem a vegyes etnikai és változatos, varázslatos földrajzi táj, a labilitás és kiszolgáltatottság, valamint ennek az egésznek a virtuális erkölcse ragad meg. Ha prózáról van szó, kimeríthetetlen tartalékaival ez izgat a mai napig.
– Budapest például miért nem készteti írásra?
– Budapesttel nincs mit kezdenem: művészi hozamát tekintve ez a környezet számomra kimondottan közömbös, minden ihlető erő nélkül. Elképzelhető, ha Budapesten látom meg a napvilágot, itt töltöm ifjú éveimet, soha nem lesz belőlem író. A mai Budapest és általában a mostani társadalmi környezet felé hiányoznak azok az érzelmi, erkölcsi kötődések, kötelékek, amelyek meghatározzák egy táj művészi látványát.
Ha ez a kötelék kialakult már valahol, nem valószínű, hogy hasonló intenzitással képes megjelenni másutt is. Ez már kicsit könnyűvérűség, könnyed elmozdulás lenne a prostitúció felé. Nem is kedvelem a túl rutinos, sokoldalú iparos mesterember írókat, akik könnyed otthonossággal lépnek át egyik területről a másikra. Ennek rendszerint a művészi és érzelmi hitelesség látja kárát.
– Sokak, erdélyiek számára is állandó kérdés, hol játszódnak Bodor Ádám művei, például a legutóbbi, a Verhovina madarai. Képzeletbeli terek mellett számos utalás szerepel a szövegben létező földrajzi területekre, helységekre, olyan multikulturális világokra, amelyek Ukrajna és Románia határvidékére, Máramaros vidékére lokalizálhatók. Miért éppen abból a régióból táplálkozik?
– Egyszerű a magyarázat: természetjárásaim során ez volt az a vidék, amelyik először megragadott látványával, domborzatával, Erdély többi részétől némileg eltérő sejtelmes táji jellegzetességével. Ez a kicsi, félmegyényi terület a Tisza forrásvidéke és felső folyása mentén talán egész Románia etnikailag legszínesebb, legizgalmasabb tája. Az ottani román közösség kebeléből indulnak a magyar király megbízásából Moldvába azok a román főemberek, akik aztán magukat függetlenítve megvetették a későbbi fejedelemség alapjait.
Kezdettől jelen volt egy szláv eredetű ruszin lakosság is, nyugatról bevándorolva itt telepedtek meg a német ajkú cipszerek, itt áramlott be Galícia felől a zsidóság. A megye déli, ma Romániához tartozó részén a magyarság gyéren, szórványosan, inkább csak a városokban volt jelen. A hegyekkel körülzárt gyönyörű táj a nemzetiségi türelem földje volt: Máramarossziget utcáin még a hatvanas-hetvenes években is magyar, román, német, jiddis, ukrán szót egyaránt lehetett hallani, a nemzetiségi szembenállás, feszültség ismeretlen volt, amíg valakinek nem állt érdekében azt fölszítani.
Amikor én a későbbiekben modellezni próbáltam írásaim helyszíneit, nyilván ennek a tájnak az elemei döntő módon meghatározták az elbeszélés környezetét. Sinistrát ugyan hiába keressük térképeken, nincs sehol, de Verhovina – a szó felföldet jelent – a történelmi Máramaros északi fele, amit ma Kárpátaljaként ismerünk, Ukrajna része. Már írtam a regényt, amikor utánanéztem a név eredetének: ekkor megjelent egy motorkerékpár márkaneve is és helységnév is a Kárpátokon túl, Bukovinában. Hogy hol van mégis Sinistra és Verhovina? Egészen közel: bennünk, együtt minden fenyegetésével.
Zsók Enikő
Bodor Ádám
A Kossuth-díjas író Kolozsváron született 1936. február 22-én. Apját, Bodor Bertalan banki tisztviselőt 1950-ben a Márton Áron katolikus püspök elleni koncepciós perben öt év börtönre ítélték, a 16 éves Bodor Ádám kommunistaellenes röplapok terjesztéséért 1952–1954 között ült a szamosújvári börtönben.
1960-ig a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben tanult, utána az Erdélyi Református Egyházkerület levéltárában, illetve egy másoló-fordító irodában dolgozott.
1982-ben Magyarországra települt, ahol a Magvető Könyvkiadó szerkesztője volt. A Holmi című folyóirat szerkesztőbizottsági tagja.
Legfontosabb művei: A tanú (Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1969), A Zangezur hegység (Kriterion, Bukarest, 1981), Sinistra körzet (Magvető, Budapest, 1992), Az érsek látogatása (Magvető, Budapest, 1999), A börtön szaga (Magvető, Budapest, 2001), Az utolsó szénégetők (Tárcák 1978–1981, Magvető, Budapest), Verhovina madarai (Magvető, Budapest, 2011). Díjak, kitüntetések: a Román Írószövetség prózai díja (1970, 1975), József Attila-díj (1986), Artisjus díj (1989, 2003), Déry Tibor-díj (1989, 1992), Krúdy Gyula-díj (1992), a Soros Alapítvány Életműdíja (1993), Literatura-díj (1996), Márai Sándor-díj (1996), A Magyar Köztársaság Babérkoszorúja díj (1998), Magyar Irodalmi Díj (2002), Kossuth-díj (2003), Látó-nívódíj (2011), Babits Mihály Alkotói Emlékdíj (2011). Krónika (Kolozsvár)

Kovács András Ferenc új kötetét mutatták be Marosvásárhelyen
A Látó Irodalmi Játékok 46-ik rendezvényén Kovács András Ferenc York napsütése zengő tombolás című, a Magvető Könyvkiadónál megjelent kötetét mutatták be Marosvásárhelyen a G-caféban. A szerzővel a házigazda Láng Zsolt beszélgetett.
A versek előtti mottókról, azok sajátosságairól, a vershez való kapcsolódásukról kérdezte elsősorban Kovács András Ferencet Láng Zsolt, aki arra volt kíváncsi, hogy a mottó bevezetője-e a versnek, vagy éppen az ellenkezője? Nem mankó a mottó – mondta a költő, – hanem olyan eszköz, amely más világokat visz be a versbe.
A munkamódszeréről Kovács András Ferenc, közismert nevén KAF elmondta, verseit kézzel jegyzi le a mai napig is, amikor teljesen kész van, csak akkor írja be a számítógépbe. A színészi előadásmódokról, megzenésítésről szólva pedig úgy fogalmazott, hogy a központozás nélküli versek esetében nehéz dolga lehet az előadóművésznek, akire az a feladat is ráhárul, hogy központozza az általa mondott szöveget. A megzenésített versek közül a Kaláka és Sebő Ferenc munkáit tartja a legjobbnak, ők nem szoktak „melléütni”.
„Mit jelent a melléütés?” – kérdezte Láng Zsolt. „Például a gyerekversekben nem szoktam gügyögni, és ha valaki rágügyög: az melléütés” – magyarázta el KAF.
A Magvető Könyvkiadó gondozásában megjelent kötet Marosvásárhelyen nem kapható, mivel "nehezen közlekednek a határokon a könyvek" – magyarázta a házigazda, ezért a dedikálás is elmaradt. A frissen megjelent kötetről viszont azt kell tudni, hogy az egy kettős verseskönyv.
A könyv fülszövege:
Kovács András Ferenc a lírai rögtönzések poétája is, különösen annak a ritmusos, spontán, szó szerint látványos, mégis hétköznapi beszédnek a mestere, melyben a színház és a vers egyre inkább elkülönülő világa termékenyen kapcsolódik össze, s keze nyomán élettel telítődik a vers-színház, amely hol világdráma, hol utcai örömzene, vagy kész kabaré.
S hogy miért ,,kettős verseskönyv"? A York napsütése sekszpirályi, és a Zengő tombolás hétköznapi versei egymásra is rímelnek, kiegészítik egymást, s hol láthatón, hol láthatatlanul folytatják kettősségekkel teljes párbeszédüket - sokszorozottan megkettőzötten, kettős visszhangokkal válaszolgatnak egymásnak. A Shakespeare szellemének szentelt könyv így lesz színházi könyvvé, a színházi könyv pedig így úszik át a költészetek szellemének szentelt hétköznapok nem kevésbé teátrumi könyvébe, miközben mindkét könyv egyetlen, rejtett harmadikká (apakönyvként is olvashatóvá) változik át.
A többi csak játékosság, teremtő szómágia, töprengő aggódás a hatalmas színház, azaz a voltaképpeni világ sorsa felett.
Az irodalmi est támogatói: a Szépírók Társasága, a Nemzeti Kulturális Alap és a Bethlen Gábor Alap. Szervező a Látó szépirodalmi folyóirat és a Josef K Egyesület.
Antal Erika, maszol.ro

Máglya – egy kamaszlány hangján
Megjelent Dragomán György új regénye
"Az ember azt gondolná, hogy nem változhat át 13 éves lánnyá, pedig olyan ijesztően mélyen merültem el benne, hogy úgy éreztem, ő valahogy mégis én vagyok" – mondta az MTI-nek Dragomán György, akinek a napokban megjelenő legújabb regénye, a Máglya, a 13 éves Emma hangján szólal meg.
Az irodalmi életbe A pusztítás könyvével 2002-ben berobbant fiatal író, akinek második regényét, A fehér királyt harminc nyelvre fordították le és szó van a megfilmesítéséről, a Máglyában is a múlttal való szembenézésre vállalkozik.
Dragomán György 15 évesen hagyta el Marosvásárhelyet a nyolcvanas évek végén, családja Magyarországon telepedett le. Mikor íróvá érett, műveiben utat tört magának a diktatúrában eltöltött gyerekkor és a kivándorlás traumatikus élménye. A Máglyát tavasszal fejezte be Finnországban, ahol ösztöndíjjal dolgozott néhány hónapig. "Ha összeadom az időt, amit a könyvvel töltöttem, nem olyan sok, négy év. Párhuzamosan írtam még egy regényt és két kötet novellát is" – mondta.
A szeptember 30-án a Magvető kiadónál megjelent regény, amelyet feleségének, Szabó T. Annának ajánlott, egy családi történetet helyez a diktatúrát átélők számára ismerős történelmi kontextusba. "Nagyon vigyáztam, hogy ne legyen túlírva, ne legyen túl szép. Kíméletlenül kellett bánni ezzel az anyaggal, hogy pontos legyen. Mert egy nagyon érzelmes történetet kellett a lehető legkíméletlenebb pontossággal elmesélni úgy, hogy mégse legyen kegyetlen. Halálosan nehéz volt írni, de most, hogy készen van, tényleg boldog vagyok ezzel a könyvvel."
Emma szülei halála után egyedül marad, intézetbe kerül. Egy nap megjelenik egy idős asszony, és azt mondja, hogy ő a nagymamája, akiről nem is tudott, és magával viszi. A lebilincselő történet fiktív térben, egy titkokkal terhes kisvárosban, egy diktatúra elsöprése után pár hónappal játszódik.
"Nem terveztem lányhangon írni, egyszerűen elkezdtem hallani a hangját. A fehér király főszereplőjét, a 12 éves fiút jobban ismerem, közelebb volt hozzám, inkább voltam én. Ez a lány meglepően más ember, egy idő után mégis annyira a bőrében voltam, hogy az már szinte skizofrén állapot" – mesélte az író.
Emma a szüleivel 12 évet élt a diktatúrában, de nem tanult meg hazudni. "Én mindig szabad emberekről írok. Amikor 'megismerkedtem' Emmával, azt gondoltam, hogy ő is az. Az előző két könyvemben az érdekelt, hogy a diktatúrában hogyan lehet szabadnak lenni. Most pedig az, hogy ez a szabadság hogyan működik. Mert egy dolog megélni a szabadságot, de eljön az a pillanat, amikor meg kell érteni az egészet, hogy mi történt, mi ebben hogyan vettünk részt. Ez a könyv pont erről az elnyújtott pillanatról szól."
A fehér király múlt időben játszódik, a Máglyában viszont Emma és a nagymama végig jelen időben szólal meg. "A narráció mindig a legnagyobb kérdés" – mondta erről az író. "A korábbi könyveimnél fontosabbá vált most az idő és a múlt, valamint az, hogy mire, hogyan és miért kell emlékezni."
Emma, aki számos titokkal szembesül, a nagymama varázslatos világát, "hétköznapi" mágiáit magától értetődő természetességgel fogadja be. Dragomán György alapélményeként mesélt arról, hogy gyerekként maga is sok időt töltött egyedül nagymamája kertjében. "Elhittem azokat a rituálékat, amiket kitaláltam magamnak. És amikor annak idején írni kezdtem, nem is gondoltam, hogy ezek elő fognak jönni. A pusztítás könyvében és A fehér királyban is előfordulnak mágikus elemek, itt meg egyszerűen azt vettem észre, hogy minden mozdulat, minden tárgy, a nagymamával való viszony minden pillanata valahogy több önmagánál. Természetesen működő része lett minden pillanatnak, hogy ez egy varázslatos könyv, hogy ezek a nők akár boszorkányok is lehetnének."
Miközben a mágia valamiféle védőernyőt borít nagymama és unoka fölé, a képélességű leírások kézzelfogható közelségbe hozzák világukat. "Erősen realista írónak képzelem magam abban a tekintetben, hogy pontosan látom a dolgokat. A fehér király narrátora kisebb gyerek, máshogy lát, a részletek nem fontosak számára. Emma kicsit hidegebb szemmel néz és pontosabban lát tárgyakat. Amilyen tisztán látom, hogyan néz ki egy vasaló, olyan tisztán látom, miként lehet azzal kivasalni egy rossz álmot egy lepedőből. Amit ő valóságosnak lát, én is annak látom. A fizikai tárgyak valósága szinte átmenet nélkül csúszik át egy metafizikai valóságba, ahol tényleg bármi megtörténhet, ahol lehet repülni, lehet embert csinálni sárból, ahol úgy változik a világ, ahogy erőnkkel akarjuk."
Emma "leckéről leckére" tud meg egyre többet magáról, a múltról, a hozzá közel állókról. Tanul a nagymamájától, de ez nem feltétlenül racionális folyamat. Dragomán György a Máglyát tartja a legkevésbé racionális könyvének. "A megvilágosodás pillanata nem arról szól, hogy racionálisan megértünk valamit, hanem arról, hogy részünkké válik az igazság. Ebben a könyvben az a tét, hogy ez megtörténhet-e?" – fogalmazott.
Felidézte, hogy írói látomásában Emma egy forgószél közepén áll: egyszerre lát mindent, próbál megérteni mindent és tud meg mindent. A könyv végén meg is történik, hogy hirtelen fölülről látjuk az egészet. "Ebben a pillanatban egyszerre értjük meg a múltat, a jelent és a jövőt, ez egy vad transzcendens pillanat, amihez a kamaszság ereje kell" – mondta, és magyarázatul hozzáfűzte, hogy olyan ez, mint amikor az ember szerelmes. "Mikor rájössz, hogy szerelmes vagy, minden a helyére kerül, addig nem érted, hogy mi történt veled, de aztán mindent megértesz. Ennek a pillantanak az élménye miatt írtam az egész könyvet."
Népújság (Marosvásárhely)

Sorsok, emlékek, történetek találkozása
Szőcs Petra volt a Bretter-kör vendége
Nem föltétlenül „akasztható” a kolozsvári jelző Szőcs Petra verseire, bár itteni kapcsolódások is tetten érhetők bennük.
Már a kötet címe is kötődik a városhoz, ahol a szerző tízéves koráig élt, s ahova mostanság is szívesen tér vissza; „életem egyik fontos részét töltöttem Kolozsváron, majd többször filmeztem itt, kellett az, hogy itt történjenek ezek az események” – magyarázta hétfőn este a Bulgakov kávézóban, ahol Horváth Előd Benjáminnal, a Bretter-kör elnökségi tagjával és Nagy Eszterrel, a BBTE magyar szakos mesterképzős hallgatójával beszélgetett. Az apropót a Magvető Kiadónál tavaly megjelent Kétvízköz című könyve szolgáltatta, amelyért a kolozsvári születésű, jelenleg Budapesten élő költő, filmrendező megkapta az elsőköteteseknek járó Makói Medáliák-díjat.
Szabadság (Kolozsvár)

E-MIL díjkiosztó és beszélgetés a Bulgakovban
Átadták az Erdélyi Magyar Írók Ligájának (E-MIL) díjait szombaton este a Bulgakov kávézóban: a szervezet választmánya és Méhes György örököseinek döntése értelmében Nagy Koppány Zsolt marosvásárhelyi író részesült a Méhes György-nagydíjban Nem kell vala megvénülnöd 2.0 (Magvető Kiadó, Budapest, 2014) című regényéért, a Méhes György Debüt-díjat pedig Dimény-Haszmann Árpád kézdivásárhelyi költő kapta Apatológia (Sétatér Kulturális Egyesület, Sétatér Könyvek, Kolozsvár, 2014) című verseskötetéért.
A díjazottakkal László Noémi leköszönő E-MIL elnök beszélgetett az évzáró gálaesten.
KÁDÁR HANGA
Szabadság (Kolozsvár)

– 2. szám
Erdélyről, de kinek, minek s hogyan?
Megkésett reflexiók György Péter: Állatkert Kolozsváron – Képzelt Erdély című kötetéhez
Több mint egy évig szemeztem György Péter kötetével a könyvespolcomon, de a sürgető, önként vállalt és rendre kapott, kényszerű feladataim sokáig megakadályozták, hogy el is olvassam (néha azért bele-belelapoztam). Pedig a több évtizedes érdeklődésem és az aktuális élethelyzeteim következtében, már a megjelenéséről értesülve, úgy éreztem, hogy mostanában kevés érdekesebb, izgalmasabb témájú, illetve tartalmú könyv lehet számomra a Képzelt Erdélynél. Erről részben meg is bizonyosodtam, amikor aztán végre sikerült egészében, elejétől végig elolvasnom, különböző okok miatt (alább talán majd kiderülnek) mégsem gondoltam, hogy írnom kellene róla. A kolozsvári Helikon szerkesztője kitartó, szelíd erőszakának azért engedek végül mégis, mert tagadhatatlanul érintve érzem magam azóta is. Meg sem kísérlek azonban módszeres, alapos és szakszerű kritikát írni a könyvről (jóllehet még egyszer elolvastam), véleményemet megpróbálom a kezemre egyre inkább álló, esszéisztikus formában előadni. Ezúttal talán azért is, mert a mű maga is leginkább erre kínál lehetőséget.
György Péter könyve egymáshoz hol lazábban, hol szervesebben kapcsolódó 16 esszé sorozata, közel 450 oldalon keresztül. A szerző, megfogalmazott szándéka szerint, ebben a könyvében egy hosszú évek óta zajló, a közelmúltban felgyorsult folyamatot követ nyomon: „a monokulturális, xenofób, történeti kultúrfölény, a nagyhatalmi álmokat idéző, retorikája által létező jobboldali radikalizmus és restauratív emlékezetpolitika, a neotradicionalizmus uralkodóvá válását.” (20.) Melynek következtében „kialakult az a százezrek, majd milliók számára érvényes, értelmezhető és elfogadott kulturális tér, mentális térkép, tehát a Trianon kulturális-szimbolikus restitúcióját ígérő, a Székelyfölddel határos virtuális Nagy-Magyarország.” (20.) A kötet előszava és négy záró esszéje járja körül konkrétabban ezt a folyamatot, illetve annak elmúlt évtizedekbeli felgyorsulását, és teremti meg azt az ideologikus-politikus értelmezési, fogalmi hálót, amelyben a Trianon-mítosz használattörténetében a 2010-es Nemzeti Összetartozás melletti tanúságtételről szóló törvény és a 2012-ben elfogadott Alaptörvény olyan fordulópontként csúcsosodik ki, amely egyrészt az 1989 utáni „radikális nemzeti politika” következménye, másrészt további „metamorfózisok” kiváltója. S amelyek eredményeként „az igazi Erdély” (393.) helyén egy „képzelt Erdély” teremtődött, „Erdély, de különösen a Székelyföld, új politikai kontextusba került, jelentésváltozások során ment át” (383.), „autentikus hazává” (387.) neveztetett ki, „a nyomasztó kortárs Magyarország ellenében a szenvedéstől megtisztult megváltás földjévé, a magyar jövő laboratóriumává” (388.) vált stb. A szerző, természetesen, kritikusan és elutasítóan kezeli ezt a folyamatot és jelenséget, mert igen veszélyesnek látja, mivel „teljes kulturális és történeti amnéziával jár együtt” (34.), s „ha a mitikus vízió győz a történelem felett, az kérlelhetetlenül átrajzolja Magyarország önképét is” – olvashatjuk a kötet hátsó borítóján. Ezért is, nyilván, a teljes amnéziát elkerülendő, próbálja a keretesszék közötti írásokban Trianon előzményeit, a Kommün időszakát, a Trianonra való húszas-harmincas évekbeli magyarországi válaszreakciók egy részét (a főként a Vérző Magyarország kötet, Kosztolányi- és Karinthy-művek elemzésével) és az 1945 utáni magyarországi, de főként erdélyi Erdély-kép egy részét, az erdélyiséghez, illetve a kisebbségi problematikához viszonyuló írói magatartások egy részét (Szabédi László, Bretter György, Szilágyi Domokos sorsát) bemutatni.
György Péter a kortárs magyar közélet egyik legvirtuózabb gondolkodója és írója, véleményformálója, aki számos jeles művet tett már le az asztalra az elmúlt években. Könyve közírói teljesítményként ezúttal is figyelemre méltó – de vitatható értékű. Imponáló a szerző széles körű, szerteágazó kortörténeti, kultusztörténeti, emlékmű-történeti, kultúraantropológiai, építészeti, politológiai, irodalomtörténeti, kortárs irodalmi stb. ismeretanyaga, a mindezekből táplálkozó, fent vázolt, nagy ívű gondolati konstrukciója, számtalan továbbgondolásra ösztönző felismerése, igazsága, miként az olvasmányos előadásmódja, többnyire közérthető, nyelvi megfogalmazásaiban időnként kifejezetten brillírozó, szórakoztató stílusa is. Például amikor a trianoni területvesztések utáni Pilis földrajzi, illetve mentális térképének radikális átváltozását, illetve Dobogókőnek a kortárs politikai okkultizmusban játszott szerepét (mint aminek a „mítosza egyes pontokon azonos az autentikus magyarság érintetlen területeként megjelenített Székelyföld átírásának, újraértelmezésének aktuális programjával” – 52.) mutatja be: „Megváltásra, bizonyosságra váró mélységesen tudatlan és izgatott hibbantak, eszelős csalódottak hajolnak a térkép fölé, hogy azon észrevegyék, meglássák, majd bejárják s megjelöljék a megrendíthetetlen ősi és igaz tudás félreismerhetetlen jeleit” (48.), vagy amikor a 90-es évek közepén indult erdélyi írónemzedék bizonyos törekvéseit jellemzi: „Ami engem illet, én egyszerűen túlkoros, rosszkedvű kamaszgyerekek bizonykodásának látom az Előretolt Helyőrség erekciókultuszát, s különösen infantilisnek a szinte kizárólagosan tematizált fellációmániát, illetve provinciálisnak a nők kielégülése iránti vak közönyét. Ha szerep, ha őszinte beszéd, de mindez végtelenül nevetséges” (413.). Ugyanakkor ez az egész gondolati konstrukció, ez az egész riasztó építmény igen ingatag, mert számos eleme könnyen kihúzható és számos megfogalmazása nemcsak vitatható, megkérdőjelezhető, de egymással is ellentmondásokba kerülő, többek között a nyilvánvaló túlzások miatt (csak a már idézettek: „uralkodóvá válását”, „százezrek, majd milliók számára érvényes”, „teljes amnéziával jár együtt”). György Péter létező, de talán mégsem teljes körű és mindenre, mindenkire kiterjedő jelenségeket fokozatosan, talán önmaga számára sem észrevehetően, szétterít, túldimenzionál (nyilván a konstrukciója megépítése érdekében), már-már mitizál (a mítoszrombolás szellemében). Könyve kezdetén például még a radikális jobboldali ideológia törekvéseiről beszél, de mindjárt az előszóból kiderül, az utolsó fejezetek pedig szinte másról sem szólnak, hogy a „képzelt Erdély” jelenség együttese végeredményben az éppen regnáló kormányzati politika eredménye (miközben korábbi szövegeiben számtalan, évtizedekkel korábbi példákat, adalékokat említett, amelyekből az legalább annyira építkezhetett). Előbb azt írja, hogy a 2010-es Nemzeti Összetartozásról szóló „törvény létrehozóinak szándéka szerint, a mai magyar társadalom egységes és historikus nemzeti traumaközösségként létezik” (355.), de a kötet végére érve már e traumaközösség részének tekinti magát (is), sőt a mai magyarokat általában. Értem én, hogy a kétharmados többséggel hatalomra került kormányzat nemzetpolitikájának és emlékezetpolitikájának kritikusaként fogalmazza mindezt, de mi a bizonyíték arra, hogy a törvény létrehozóinak valóban ez volt a szándéka, vagy arra, hogy mi, magyarok, mindannyian annak a virtuális traumaközösségnek a tagjai lennénk, amelynek a lezárásáért hadakozik? György Péter gyakran tetszetős állításai (amelyekből a konstrukciója is épül) gyakran tűnnek légből kapottaknak, mert hiányzik mögülük az argumentáció. Csak két beszédes példa: az említett törvény (az államhatárok feletti összetartozásról szóló) szövegének idézése után kijelenti (de semmivel nem támasztja alá, miért is gondolja úgy), hogy „a törvény a (létrehozandó) nemzeti közösség alapjaként az 1920-as határváltozások előtti, idealizált állapotból indul ki. A fenti mondat nem kíván tudomást venni sem a dualizmus valóságáról, sem a majd száz év alatt történtekről.” (338.) Szintén az említett törvény és az Alaptörvény előzményei kapcsán fogalmazza meg: „Az 1989. október 23-a óta érvényes felelősségvállalás a vélt kulturális nemzet – amúgy üres – egységét jelenítette meg…” (350.) Nehéz az ilyen alapokon nyugvó konstrukcióval olyan olvasóknak mit kezdeni, akik számára a kulturális nemzet nem vélt, hanem létező valóság, s akik számára az egysége nem üres, mert éppen a nyelv és a történelmi, irodalmi, kulturális tradíciók olyan minimális közössége telíti, amely a nemzet minden tagja számára ismert, elfogadott és érvényes létező. De nem is igazán világos, hogy kinek írta könyvét a szerző és az ideológiai-politikai kritikán túl mi célból. Nem szívesen tételezem fel róla, hogy a nemzeti összetartozás felemelő élményét nem ismeri, nem élte át az elmúlt évtizedekben, de az esszék azt a látszatot keltik, mintha a nemzeti összetartozás valóságos élményének rendszerváltozás körüli, utáni felerősödésével, egyéni és közösségi, spontán és szervezett szép példáival, józan nemzeti öntudattal és reális Erdély-képpel nem is találkozott volna, csak a könyvében emlegetett otrombaságokkal.
A jobboldali, nemzeti radikalizmus ideológiájának és főként retorikájának térnyerése az elmúlt években valóban megtörtént, de korántsem vált uralkodóvá sem a magyar politikában, sem a magyar társadalomban. S bár sajnálatosan létező körülmény, hogy a szélsőjobb irányából esetenként van átjárás a jobbközép kormányzat egyes személyiségei, egyes lépései felé, de a kettőnek az összemosása mégiscsak inkorrekt eljárás egy felelős gondolkodó részéről. Az is igaz, hogy a nemzeti vajákosok, a Trianon-bohócok (és kereskedők), az Erdély-mitomániákusok és társaik létező alakjai a magyarországi világnak, sőt, a hasonmásaik Erdélyben is fel-felbukkannak már, György Péter gyilkos iróniája velük szemben teljességgel indokolt, de azt a látszatot kelteni, mintha rajtuk kívül normálisan már senki nem tudna viszonyulni ezekhez a kérdésekhez, mégiscsak drabális túlzás.
A szerző maga is tisztában van azzal, hogy egy általa tételezett, az államszocializmus korában és az elmúlt évtizedekben, években kiteljesedett „teljes kulturális és történeti amnézia” rekonstrukciója számos embert követelő munka („nagyobb léptékű kultúrtörténeti leírás” – 34.) kellene, hogy legyen – a saját könyvét csupán egyetlen szerény lépésnek tekinti a határon. Ráadásul, vélhetően, számos tudomány, illetve művészeti ág területéről kellene érkezniük ezeknek a munkásoknak, épp ezért őrajta kár lenne számon kérni, hogy mi mindennel nem foglalkozik a néprajztól a képzőművészeteken át a színházig például, főként, hogy így is annyi más területről származó információt próbál szintetizálni. Azt viszont már számon lehet kérni, hogy ezt igen szelektíven teszi, az igen gazdag szaktudományos (történeti, szociológiai, irodalmi) kutatási eredményekből, felismerésekből, illetve szépirodalmi törekvésekből számára csak azok szolgálnak hivatkozási pontokként, amelyeket fel tud használni a maga gondolati konstrukciójának építéséhez, az általa tételezett Trianon-trauma és képzelt Erdély-kép („populáris Erdély-téboly” – 304.) megrajzolásához, s az ezekkel kapcsolatos ideológiai, politikai üzenetének megfogalmazásához – miközben vállaltan Trianonnak és Erdélynek jórészt a szövegekben való megképződését vizsgálja. Így lesz aztán problematikus, minimum hiányos, ha nem féloldalas például nemcsak a Trianon-elemzés, de a hozzá való irodalmi viszony elemzése is (az erdélyiek viszonyulásáról például sajátos módon egy szót sem ejt), nem is beszélve a második világháború utáni erdélyi irodalomról, annak a kisebbségi problematikához különbözőképpen viszonyuló szereplőiről mutatott sokszorosan hiányos, pontatlan, torz képéről. A következetlenségeknek, az esetlegességeknek, a szerzői szubjektivizmusnak és önkénynek erre a szintjére már az sem magyarázat, hogy nem szaktudományos munkát, hanem esszésorozatot olvasunk. A pontatlanságok, elírások, nyilvánvaló csúsztatások, sőt hamis állítások sem menthetők azzal, hogy kicsire nem adott a szerző, a pontosságnál fontosabb volt számára a gondolati frissesség, a kifejezésmód intenzitása, a mondanivalója lényegének átadása. A kötet viszonylag gazdag recepciójában számos „hiba” korrigálása megtörtént már, de a Képzelt Erdély utóéletét leginkább Pomogáts Béla szintén egyszemélyes és szintén nagyigényű vállalásának, a Trianon utáni erdélyi magyar irodalom történeti szintézisének (Magyar irodalom Erdélyben I-VI.) fogadtatásához tudnám leginkább hasonlítani: a maga szakterületének ahány tudósa, szakembere nyilvánít róla, egyébként a vállalkozás grandiózusságát és jelentőségét elismerő véleményt, annyi újabb probléma- és konkrét hibajegyzék (miközben többnyire a György Péter személyével és munkásságával szimpatizáló szerzők szólaltak meg eddig), amelyek között ráadásul alig van átfedés, s amelyek arról tanúskodnak, hogy a kötet igen-igen alapos kritikával, korrekcióval kezelhető csak. Nem csupán egy retorikus túlzás lehetett az Bárdi Nándor történész részéről, amikor egy nyilvános vitában úgy foglalt állást: „Felállhatnék és elmondhatnám egy 26 oldalas hibajegyzékben, hogy mi a baj ezzel a könyvvel.” Én is úgy gondolom, hogy nem egy kritikában, de egy egész korrekciós- és vitakönyvben lehetne csak igazán elmondani azt. De mi értelme lenne?
Ha mégis elkészülne, abban a könyvben az afféle (másoknál még nem olvasott) apróságoknak is helyet kellene kapniuk, mint például, hogy a „helikoni triásznak” nem Remenyik Zsigmond (32.), hanem Reményik Sándor volt a tagja, vagy hogy Deák Tamás Sükösd Mihály által plagizált művének nem Honfoglalás (218.), hanem A hadgyakorlat volt a címe, s hogy Szilágyi Domokos öngyilkossága helyszínének neve nem Kányafa (327.), hanem Kányafő, miként az olyan összetettebb kérdéseknek is, amelyek közül csak néhányat tudok itt már felvillantani.
Az erdélyi Deák Tamás és a vajdasági Gion Nándor története például sokféle interpretációra alkalmas lehet, de arra legkevésbé, amire György Péter próbálja felhasználni, annak szemléltetésére, hogy a Kádár-korszakban a budapesti politikai és kulturális elitnek szüksége volt a szülőföldjén kitartó, „ama bizonyos megtartó autentikus létet megjelenítő” (218.) kisebbségi magyar írókra. Gion Nándort ráadásul a Véres Patkányirtás idomított görénnyel című, 1971-es naplója miatt nem tiltották ki hosszabb időre Magyarországról (esetleg egy évre), és nem igaz, hogy a mű „igencsak szomorúan befolyásolta egész élettörténetét, irodalmi karrierjét.” (221.) Ugyanakkor Gion maga is gyönge, felületes, ostobaságokat tartalmazó munkájának tartotta később, ezért is nem jelentette meg életében. (Állítom mindezt Gion Nándor műveinek egyik monográfusaként.) Ha jól értem, György Péter azért emeli ki Szabédi László, Bretter György és Szilágyi Domokos sorsát, mert példamutatónak tartja munkásságukat az 1989 előtti kisebbségi lét kulturális önreflexiója, transzszilvanizmus-kritikája szempontjából. Ez sem olyan egyszerű képlet azonban, miként azt a szerző interpretálja, de semmiképpen nem következik belőle az írói teljesítményük, jelentőségük mérhetetlen megemelése. Az például, hogy Szabédi „poétikája máig érvényes versbeszéd” lenne, s „lírája igazi kihívást jelenthet például Szabó Lőrinc híveinek” (246.), vagy hogy Szilágyi Domokos „vitathatatlanul kulturális hérosz volt.” (305.) Hát, nem, sajnos vagy nem sajnos, egyik állítás sem helytálló. S főként nem kellene, hogy következzen a fentiekből más írók teljesítményének, például a Sütő Andrásénak a teljes anulálása. Az még érthető, hogy az 1970 előtti írói és politikusi szerepvállalásáról nincs egy jó szava sem György Péternek, de hogy a későbbiekről sincs, az már kevésbé. Még kevésbé az, hogy az életműben fordulatot jelentő vallomásos, szociografikus esszéregényről egy szinte minden elemében hamis mozzanatokat tartalmazó, s végeredményben a mű valóságos ismeretének hiányáról árulkodó megállapítást tesz: „Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című, 1970-ben megjelent naplójegyzeteinek példátlan sikertörténete nyilvánvalóan előre láthatatlan volt, hiszen az eddigi életművet ismerők, követők számára nem tért el radikálisan a korábbi művektől. Abszurd vagy sem, a tradicionális falu szocialista átalakításának szükségszerűségét egyetlen pillanatra soha kétségbe nem vonó Sütő dokumentum-naplója a magyarországi olvasótábor számára a »balladás Erdélyt« idézte fel, s a honi kritika és olvasóközönség egyetlen pillanatra sem olvasta ki a szövegből a változás szükségességét, ellenben az adott pillanatban boldogan olvasta bele a székely falu mítoszát.” Valóban „nem tért el radikálisan”?; „valóban „egyetlen pillanatra soha kétségbe nem vonó”?; valóban csupán „dokumentum-napló”?; valóban a „»balladás Erdélyt« idézte” volna fel?; a honi olvasó valóban „egyetlen pillanatra sem olvasta ki a változás szükségességét”?; valóban a „székely falu mítoszát” olvasta bele a mezőségi szórvány sorsába?
Ha jól értem György Péter szavait, gondolatmenetét, akkor Bretter György szerepét azért is emeli ki a korból (s talán az Éneklő Borz elnevezésű irodalmi csoportosulást is később), mert szövegei(k) azzal szembesítenek, hogy a kisebbségi sors diktálta etikai kényszerhelyzet, a szolidaritás kényszere lehetetlenné teszi az individualitás megélését és az esztétikai szabadságot. S mintha egész kötetével szeretne a szerző valami efféle tanulságot közvetíteni. Ez azonban Bretter munkásságának is csak egyfajta, jellegzetesen túlzó, szélsőséges olvasata, abból akár a kettő összeegyeztethetőségének példája is kiolvasható, mint ahogy olyan kortárs alkotók művészetéből is, mint a Kányádi Sándoré, Székely Jánosé, Szilágyi Istváné, Markó Béláé, Kovács András Ferencé, hogy csak az ismertebbek közül említsek néhányat.
ELEK TIBOR
György Péter: Állatkert Kolozsváron – Képzelt Erdély, Magvető Kiadó, Budapest, 2013.
Helikon (Kolozsvár)

Az impériumváltás évei Háromszéken (1918–1920)
1918 végén a Székelyföld volt az a régió, ahol a román hatalomátvétel a legkorábban bekövetkezett. Az impériumváltás és az azt követő román berendezkedés eseményei ma már egyre több helytörténeti munka tárgyát képezik. A magyar, illetve a román történetírás eltérő viszonyulása az impériumváltás történetéhez, a gyakran felbukkanó sztereotípiák, mítoszok szükségessé teszik a majdnem száz évvel ezelőtt lezajlott események további kutatását.
A budapesti események, az őszirózsás forradalom, illetve a fegyverszüneti tárgyalások híre a háromszéki közvéleményt is izgalomba hozta. 1918. november 3-án megalakult Háromszék Vármegye Nemzeti Tanácsa, melynek elnöke dr. Király Aladár főispán, a titkára pedig Zayzon Ferenc főgimnáziumi tanár lett. A következő napon a vármegyeházán megtartott népgyűlésen döntés született a vármegyei tanács kiegészítéséről 35 taggal, valamint a nemzeti tanácsok megalakításáról járási szinten. Ezek a következők voltak: I. Kézdivásárhely, elnök: dr. Silveszter Ferenc gimnáziumi tanár; II. Kézdivásárhely járás, Megyaszay Mihály felsőcsernátoni református lelkész; III. Orbai járás, Szombathy István; IV. Nagyborosnyói szolgabírói kirendeltség, Kovács Árpád református lelkész; V. Sepsi járás, dr. Kiss Árpád ügyvéd; VI. Nagyajtai járás, dr. Ferenczy Géza. (Székely Nép – továbbiakban SzN –, 1918. nov. 6.) A hazatérő katonák, a háborús évektől megviselt lakosság egy része megpróbálta kihasználni a zavarodott helyzetet, így egyre több fosztogatásra, összetűzésre került sor, főleg a falvakban. Veszélyes helyzet alakult ki Előpatakon és Árapatakon, ahol a két falu román lakossága november 6-án és 7-én több embert megtámadott és kirabolt. (SzN, 1918. nov. 9.) A Háromszéki Nemzeti Tanácsnak, amelybe korábban több görög-keleti lelkészt is bevontak, gyors és erélyes intézkedések révén – 1918. november 6-án a vármegye területén statáriumot rendeltek el – sikerült a helyzetet normalizálnia. November 10-én megalakult a nemzetőrség első két százada. Ugyanakkor a nyugalom fokozottabb biztosítása érdekében a Nemzeti Tanács lovas őrjáratok felállítását is elrendelte. Az 1918. november 13-án Belgrádban megkötött katonai konvenció, mely előírta, hogy a magyar kormány köteles kiüríteni a Szamos folyásától keletre, valamint a Maros vonalától délre eső erdélyi és bánsági területeket, valamint Bácskát és Drávaközt, nyilvánvalóvá tette, hogy a román megszállás elkerülhetetlen. Az első román egységek már november 12-én kezdtek beszivárogni Székelyföldre. A Kézdivásárhelyi Nemzeti Tanács november 18-ai jelentésében arról számol be, hogy a határ román oldalán nagyszámú haderőt vonultattak fel, és időnként román járőregységek jelennek meg magyar területen. A magyar kormány csak november végén tett néhány erőtlen lépést a román egységek beszivárgásának megfékezésére, így több erdélyi városba, köztük Sepsiszentgyörgyre karhatalmat rendeltek. Ezek az intézkedések azonban nem bizonyultak eredményesnek. A Miniszteri Fegyverszüneti Bizottságnak küldött jelentés szerint Szentgyörgyön már a magyar lakosság körében is toborzott a román hadsereg, természetesen eredménytelenül. (Raffay Ernő: Erdély 1918–1919-ben, Magvető Kiadó, Budapest, 1987, 135–140., 336.) Többen követelték, hogy a Nemzeti Tanács még a románok bejövetele előtt ürítse ki a katonai raktárakat, és az ott felhalmozott értékeket árusítsa ki a lakosságnak, az innen származó bevételt pedig fordítsa a nemzetőrség fenntartására. Az őszirózsás forradalom egyik következménye volt a szociáldemokrata mozgalom megerősödése is. November 14-én a Szociáldemokrata Párt sepsiszentgyörgyi tagozata a városi díszteremben tartott népgyűlést. A Daragics József elnöklete alatt lezajlott gyűlésen több felszólaló élesen támadta a városvezetést, valamint a Nemzeti Tanács működését. A gyűlésen határozati javaslatot fogadtak el, amelyben követelték, hogy a Nemzeti Tanács tagjainak fele a munkásság köréből kerüljön ki, illetve adjanak át egy elnöki tisztséget. A határozat visszautasítása esetére kilátásba helyezték a polgári pártokkal és a nemzetőrséggel való kapcsolat megszakítását. (SzN, 1918. nov. 16.) November végén a még meg nem szállt területek küldöttei tartottak népgyűlést Kézdivásárhelyen, ahol a következő határozati javaslatot fogadták el: ,,1. A székely nemzet ragaszkodik Magyarország területi épségéhez, a nemzetiségek önkormányzata mellett és fenntartandó államegységhez. 2. Bármely eshetőségre is készen állva már most megállapítja, hogy a székelység jóval a honfoglalás előtt, mint szabad nemzet, itt székelt a Keleti-Kárpátok lábánál, és hazaszerető őseinket mint ilyen fogadta, velük a történelem folyamán testvéri kapcsolatba lépett, azonban sajátos nemzeti egyéniségét, tiszta jogegyenlőségen felépült népuralmi alkotmánytervezetét – úgyszólván végig a ’48-as teljes unióig – híven megőrizte. 3. Ez alapon minden erejéből tiltakozik a magyar egységből való kiszakítás, idegen államtesthez való csatolás gondolata ellen is. 4. Másfél ezer éves léte történelmi jogának birtokában Isten és a nagyvilág ítélőszéke, a békekonferencia előtt ezennel bejelenti igényeit az önrendelkezési jog alkalmazása tárgyában. 5. E tekintetben csatlakozik az Országos Székely Nemzeti Tanácshoz, s felkér minden székelyt, hogy igaz érdekeink megvédelmezésére haladék nélkül egybeseregeljék.” (Mikes Imre: Erdély útja Nagymagyarországtól Nagyromániáig, Kaláka Könyvek, Sepsiszentgyörgy, 1996, 152–153.) Háromszék tényleges katonai megszállására 1918. december első felében került sor. Sepsiszentgyörgyön az első román egységek – 120 főnyi katona Dumitru Ţigojan százados vezetése alatt – 1918. december 6-án jelentek meg. Azonnal lefoglalták a katonai raktárakat, elrendelték a fegyverek beszolgáltatását, a nemzetőrség feloszlatását. A Székely Nemzeti Múzeum épületét, amelyben már 1917 márciusától katonai járványkórház működött, a román katonaság hasonló célokra foglalta le. Néhány nappal később a vármegye másik városát, Kézdivásárhelyt is megszállták a Csíkszereda felől érkező román alakulatok. A román hadsereg első alakulatainak megjelenése a vármegye székhelyén elkeserítette a lakosságot. Egyesek fegyvert fogtak a megszálló csapatok ellen. December 17-én egy Mihály István végrehajtó által vezetett csoport és a román katonák között fegyveres összetűzésre került sor. A vérengzést végül dr. Király Aladár főispán személyes közbelépése akadályozta meg. A csoport vezetőjét a rendőrség letartóztatta, majd átadta a román parancsnokságnak. Erre az incidensre hivatkozva a román parancsnokság bevezette a cenzúrát, a 20 órai zárórát, megtiltotta a vendéglőkben az alkohollal való kiszolgálást, és elrendelte, hogy az idegeneknek be kell jelentkezniük a hatóságoknál. (SzN, 1918. dec. 18)
MÁR ISTVÁN
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bátor erdélyi magyarok, igazi hősök
Hallottak már Haynal Imréről, Bányai Júliáról, Pásint Ödönről vagy Papp Simonról? Valószínűleg nem, pedig erdélyiek voltak, s emberként-szakemberként nem hétköznapiak.
Értelmiségi- és pedagógus körökben szokás fanyalogni Nyáry Krisztián kapcsán. Ez nem is csoda, hiszen a magyar irodalom nagyjainak magánéletét bemutató, Így szerettek ők kötetek szerzője hozzá mert nyúlni egy félig-meddig tabunak számító témához, tehát volt egy eredeti ötlete, amit alapos tárgyismeret birtokában, élvezetesen és humorosan, egyszóval jól írt meg, s a mű közönségkedvenc lett. Az eredetiség, szakmai hozzáértés és siker - ráadásul nem csak erkölcsi, hanem anyagi is - pedig egy olyan egyveleg, amit mifelénk nem könnyen bocsátanak meg. Azonban nem Nyáry két sikerkönyvét akarom most megvédeni, arra sem a kötetek, sem pedig szerzőjük nem szorul rá.
Az ok, amiért másfél-két órára a számítógép elé cövekeltem magam, a Magvető Könyvkiadó igazgatójának 2015-ben megjelent kötetei, az Igazi hősök és a Merész magyarok. Ezekben a szerző összesen 63 embernek állít emléket, olyanoknak, akikben volt bátorság álmodni, és valóra váltani az álmukat, akkor is ha ehhez puszta ököllel kellett rést ütni az értetlenség, ostobaság és rosszindulat öles falán, vagy embernek maradni, tudatosan felvállalva annak minden következményét, az embertelenségnek különböző gyalázatos ideológiákkal fémjelzett időszakaiban.
Zseniális olajkutató, meg nem alkuvó szívsebész
Olvasván a két válogatást, növekvő büszkeséggel töltött el, hogy a Nyáry Krisztián hősei között szép számmal akadnak erdélyi férfiak, asszonyok. A kötetekben szereplő tucatnyi földink közül jószerivel csak Márton Áron számít közismertnek, aki, mint “Erdély rendíthetetlen püspöke” került be az összeállításba. A szerző ezekkel a szavakkal zárja Márton Áron bemutatását: Az emberség és a kérlelhetetlen becsület nem számít csodának, sokkal több annál.
Az erdélyi közvélemény számára ugyanakkor szinte teljesen ismeretlen a Torockószentgyörgyön született Pásint Ödön, Bethlen István közeli munkatársa, aki évtizedeken át töltött be magas hivatalnoki funkciókat a magyar államapparátusban, a nyilasokat és a kommunistákat azonban nem volt hajlandó szolgálni. Úgyszintén kevesen hallottak a Kapnikbányán született, Nagybányán érettségizett Papp Simonról, aki a 20-as évektől kezdve a világ egyik legjobb kőolajkutatója volt, ami nem mentette meg attól, hogy 1949-ben koncepciós peren ítéljék el.
A besztercei Haynal Imre neve is kevesek számára cseng ismerősen, pedig nem csak szívspecialistaként számított világszínvonalú szakembernek, hanem számos alkalommal emberségből is jelesre vizsgázott: a kolozsvári belgyógyászati klinikán, melynek a bécsi döntést követően a vezetője volt, zsidókat bujtatott, 56-ban pedig, mint a budapesti II. számú Belgyógyászati Klinika igazgatója, megvédte az intézmény kommunista funkcionáriusait. A Kádár-rendszerrel nem alkudott meg, ezért kényszernyugdíjazták.
Bár Gyulafehérváron született, s ott töltötte gyermekéveit, kvázi névtelennek számít Erdélyben Bay Zoltán. A kiváló fizikus, aki többek között az amerikai szabványügyi hivatal vezetője volt, több nemzetközi jelentőségű találmány megalkotója, 2003 óta egy kisbolygó viseli a nevét. Annak a Bányai Júliának a neve sem cseng ismerősen, aki Vízaknán látta meg a napvilágot, a szabadságharcban századosi rangig vitte, majd Világost követően az emigrációt választotta, s Kairóban, étterem- és panziótulajdonosként hunyt el. Varga Katalinnak volt némi kultusza a kommunista időkben, s jelenleg is viselik a nevét utcák erdélyi településeken, ám a magyar köztudatból kikopott, valószínűleg mivel nem tudunk mit kezdeni azzal, hogy magyarként a társadalmilag elnyomott mócok szószólója volt. Lehet, ő úgy gondolta, az igazságnak nincs nemzetisége.
Román név, magyar szív
Mindkét kötetbe bekerült egy-egy román származású hős: az albisi Irinyi János és a nagyváradi Gozsdu Manó. Előbbit, kinek eredeti családneve Irimie, öntudata azonban száz százalékig magyar volt, a gyufa feltalálójaként tartjuk számon, ami nem felel meg a valóságnak. Nem kisebb jelentőségű azonban a biztonságos dörzsgyufa megalkotása sem, ami valóban Irinyi érdeme. Utóbbinak a neve a budapesti Gozsdu-udvar miatt csenghet ismerősen, Nagyváradon pedig iskola, emléktábla, szobor és utca őrzi az emlékét, azt azonban, hogy éppannyira volt magyar, mint román hazafi, nagyon kevesen tudják, vagy ha tudják is, nem beszélnek róla. Ő volt az első ügyvéd, aki magyar nyelvű keresetet nyújtott be a pesti és a budai tanácsokhoz, részt vett a nemzetiségi törvény előkészítésében, volt főispán, a főrendiház főjegyzője és a legfőbb ítélőszék tagja.
Richter is nálunk tanult
Bár Budapesten születtek, Madzsar József és Bédy-Schwimmer Rózsa is a tágabb értelemben vett Erdélyben nőttek fel, előbbi Nagykárolyban, utóbbi pedig Temesváron. Madzsar tragikus sorsú orvos-polihisztor volt: Magyarországon elsőként alkalmazta a fogászatban a röntgent és a műtéti altatást, létrehozta a Fővárosi Könyvtár fiókkönyvtári hálózatát és az első gyermekkönyvtárat, valamint a védőnő-hálózatot. Utóbbi nemzetközileg elismert nőjogi aktivista és pacifista volt, az I. világháború befejezését célzó legnagyobb hatású békekezdeményezés elindítója, melyben aktív részt vállalt az amerikai gépkocsigyáros, Henry Ford is. IV. Károlytól eltérően boldoggá nem avatták, ellenben 1937-ben megkapta a Világbéke-díjat, 1948-ban pedig Nobel-békedíjra jelölték.
Volt kapcsolata Erdéllyel Richter Gedeonnak, a magyar gyógyszeripar megteremtőjének is, aki a kolozsvári egyetemen szerzett gyógyszerészgyakornoki diplomat. 
Lélekemelő, s egyúttal megrázó olvasmány Nyáry Krisztián két legutóbbi kötete. Kevéssé ismert életutak bemutatása révén szólnak az emberi nagyságról, bátorságról, kreativitásról, önfeláldozásról, kitartásról, szorgalomról, szolidaritásról, de megmutatnak temérdek szennyet is, a korlátoltságot, az érdemekre magasról fittyet hányó arroganciát, az agyalágyult nemzeti- és faji gőgöt, a hangzatos szólamok mögé bújtatott gonosz ideológiákból fakadó pusztítást. Tanulságos könyvek, melyekből a magyarság elmúlt két évszázadának szubjektív, rendhagyó, nagyon emberközeli története sejlik fel.
Pengő Zoltán. maszol.ro

Bodor Ádám nyolcvanéves
Tegnap ünnepelte nyolcvanadik születésnapját Bodor Ádám Kossuth-díjas író. Kolozsvárott született, a helyi Református Kollégium növendékeként 1952-ben, tizenhat éves korában államellenes szervezkedés és röpcédulák terjesztése vádjával elítélték, két évet töltött a szamosújvári politikai börtönben. Szabadulása után gyári munkásként dolgozott, majd a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet hallgatója lett.
A diploma megszerzése után a kolozsvári egyházkerületi levéltárban, majd egy fordító-másoló irodában dolgozott. Első novellája 1965-ben jelent meg az Utunk lapban, négy évvel később első novelláskötetét is kiadták A tanú címmel. Azóta szabadfoglalkozású író, 1970 és 1975 között tagja volt a Román Írószövetségnek. 1982-ben települt át Magyarországra, 1984-től 1988-ig a Magvető Könyvkiadó lektora, majd szerkesztője. 1998-tól egy éven át a berlini DAAD Művészi Program ösztöndíjasa, majd a Holmi folyóirat szerkesztőbizottságának tagja. Novellistaként indult, egymás után jelentek meg kötetei: Plusz-mínusz egy nap, Megérkezés északra, Milyen is egy hágó?, A Zangezur hegység. Az Eufrátesz Babilonnál című novelláskötetét már Magyarországon publikálta, de az itteni elismertségre 1991-ig várnia kellett, ekkor nyerte meg a Holmi novellapályázatát a később megjelent Sinistra körzet című kötetének egyik történetével. A sajátos irodalmi műfajú, valahol a Kárpátok mélyén, nem meghatározott időben játszódó regényszerű novellaciklus a totalitárius rendszer egyszerre abszurd és hátborzongató világát, a benne élők teljes kiszolgáltatottságát ábrázolja. A mű külföldön is nagy sikert aratott. 1992-ben adták ki a Vissza a fülesbagolyhoz című elbeszéléskötetét, majd 1999-ben újabb regénnyel jelentkezett: Az érsek látogatása, melynek fő ihletforrása a Kelet-Európában végbemenő felemás rendszerváltozás. 2001-ben látott napvilágot A börtön szaga című interjúkötet, amelyben a kolozsvári Balla Zsófia kérdezte az írót életéről. 2010-ben Az utolsó szénégetők címmel tárcáit adta közre, egy évvel később jelent meg a Verhovina madarai című, kisebb történetelemekből, elbeszélésmozaikokból panorámaszerűen felépülő regénye.
Tárgyilagos, távolságtartó környezetleírás, szűkszavú dialógusok, néhány életmozzanatra korlátozódó cselekvéssor, a rejtély, a titokzatosság légköre és nagyon finom humor jellemzi műveit, amelyekből több filmfeldolgozás is készült. Közülük is kiemelkedik A részleg, Gothár Péter 1994-es filmje, amely a következő évben a Magyar Filmszemlén elnyerte a fődíjat, a legjobb rendezés és a külföldi kritikusok díját is.
Bodor Ádám pályája során több rangos elismerést kapott, köztük 1970-ben és 1975-ben a Román Írószövetség prózadíját, 1985-ben, 1989-ben és 2002-ben az Év Könyve, 1986-ban a József Attila-, 1992-ben a Krúdy Gyula-, 1996-ban a Márai Sándor-, 2002-ben a Magyar Irodalmi Díjat. 2003 márciusában Kossuth-díjjal jutalmazták „a közép-kelet-európai történelem meghatározó léthelyzeteit modelláló, egyetemes érvényű zárt szisztémák irodalmi megjelenítéséért, ember és természet kiszolgáltatottságának nagy erejű ábrázolásáért”. 2012-ben megkapta a Szépirodalmi Figyelő Alapítvány díját, a Verhovina madarai című regényéért pedig a Szépíró Díjat. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Újraéledő remények és növekvő szorongások kora (Átgondolt, célratörő asszimiláció Ceaușescu Romániájában (3.) )
Kezdődik a kivándorlás: 1976 folyamán 226 magyar nemzetiségű személynek adnak ki a magyar hatóságok a végleges áttelepítést lehetővé tevő vízumot. Ahogy Sütő András írta, idéztük: sokuk s majd az őket követő ezrek számára válik, válhat előbb vagy utóbb majd emlékké a pentaton dallam. Az erdélyi szászokat és a bánsági svábokat Ceauşescu lényegében eladja az NSZK-nak.
Az emberkereskedelem adatai megdöbbentőek: „Az NSZK eleinte 1800 márkát fizetett minden háziasszonyért, kiskorúért, képesítés nélküli személyért, 5500-at minden egyetemistáért és csaknem 11 ezer márkát minden felsőfokú végzettségű kivándorlóért. 1970 után képesítéstől függetlenül mindenkiért 8000 márkát fizetettek. Ehhez még hozzáadódtak a Ceauşescunak küldött ajándékok”. Az 1968-tól kezdődő, a rendszerváltásig tartó adás-vétel 225 ezer németet jelentett. A diktátor bukása idején még körülbelül 125 ezer szász-sváb élt Romániában, a 2011-es népszámláláskor már csupán 25 ezren voltak. Az 1977. január 5-ei népszámláláson hét „új” nemzetiséget tüntetnek fel a kérdőíveken, köztük a székelyt (valamint szászt, svábot, macedorománt stb.), de székelynek csupán 1064-en vallották magukat. Az előzetesen közzétett eredmények szerint az országban 1 706 874, a végleges adatok szerint 1 670 568 magyar nemzetiségű lakos élt az adatfelvétel időpontjában. Példa a népszámlálás manipulatív jellegére: Moldvában a népszámlálás szerint 3813 magyar nemzetiségű lakos élt. De ha ebből a számból levonják az Erdélytől 1950-ben közigazgatásilag Moldvához csatolt Gyimesbükk kb. 2800 fős magyar nemzetiségű lakosságát, továbbá az ezer főre tehető református vallású magyar diaszpórát, kiderül, hogy a statisztikusok, nyilván nem önszántukból, a csángó magyarokat így szinte teljesen eltüntették.
1977. június 15–16-án előbb Debrecenben, majd másnap Nagyváradon találkozik az MSZMP KB első titkára, Kádár János és az RKP főtitkára, államelnök, Nicolae Ceauşescu. Magyar részről előzetesen kinyilvánítják, hogy az egyik legfontosabb célja a találkozónak „a nemzetiségek összekötő szerepének” kiemelése. A „kötetlen határ menti találkozó” után, melyen a kishatárforgalom bővítéséről, kulturális házak felállításáról, a főkonzulátusok dolgáról esett szó, Kovászna megyében a Securitate több ismert magyar értelmiségit zaklatott és házkutatásokat is tartottak. 1977. július 1-jén hivatalosan „megszűnik” Romániában a cenzúra – valójában ügyesebb, rafináltabb lesz, mint addig volt. A korábbi Sajtóigazgatóság megszűnik, de az utólagos cenzúrát ezentúl az újonnan szervezett „kiadói tanácsok” végzik. Az ellenőrzés menete: 1. a Szocialista Művelődés és Nevelés Tanácsa megyei bizottsága, 2. a megyei pártbizottság propagandaosztálya, 3. a Szocialista Művelődés és Nevelés Tanácsa Bukarestben, 4. az RKP KB Sajtóosztálya. A folyamat értelemszerűen mindenütt ugyanaz.  1978-ra teljesen eltűnik a magyar nyelv használata a közhivatalokban, a nyilvános fórumokon, még a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa ülésein is románul kell, javallt beszélni. Hatályba lép az új kishatárforgalmi megállapodás. Eszerint a kishatárforgalmi sáv 20–20 km széles. Évente 12 alkalommal utazhatnak a sávban lakók, egy-egy alkalommal hat napig maradhatnak. Arad, Nagyvárad és Szatmárnémeti nem kerül be a sávba: a kötetlen határ menti találkozó egyik fontos román sikereként. 1978. március 13–14-én az MNDT országos ülésén fölvetődik a magyar egyetemisták kihelyezésének sérelmes gyakorlata, Ceauşescu a záróbeszédében kitér erre a problémára is: „Általában szorgalmazni kell, hogy az abszolvenseket – különösen a tanerőket, de az egészségügyi hálózatban és a mezőgazdaságba kerülőket is – szülőhelyükre irányítsák, és ne küldjék őket az ország vagy a megye egyik végéből a másikba.” Ennek ellenére, a román vidékekre kihelyezettek aránya tovább nő: vagyis a főtitkári „szorgalmazást” senki nem tartja be, nem is a betartatás volt a cél. December 21-én, a már rendeletekkel kitaposott út célegyenesében új oktatási törvény születik, a nemzetiségi nyelven történő oktatás a továbbiakban opcionálissá válik. Merthogy „lebonyolíthatók a didaktikai tevékenységek”, egyszerűbben a tanítás, a nemzetiség nyelvén, de „a nemzeti kisebbségek nyelvén oktató elemi és középfokú iskolákban az oktatási tervben előírt egyes tantárgyak előadhatók román nyelven” is. Vagyis zöld jelzést kap a magyar nyelvű iskolák romanizálása. 1979. április 28–29-én Sepsiszentgyörgyön nagy sikerű országos nemzetiségi színházi kollokviumot tartanak a romániai magyar, német és jiddis színházak részvételével, majd 1980 tavaszán még egyet, a többit az „illetékesek” nem engedélyezik. Kidolgozzák a Központi Bizottság apparátusában a kisebbségi nyelvek használatának visszaszorítását jelentő intézkedéseket. Eszerint az oktatási intézményekben, a tömegtájékoztatásban és a hivatalos érintkezésben a romániai földrajzi neveket, a helységneveket, sőt, a magyar (német stb.) történelmi személyiségek neveit kötelezően román megfelelővel vagy helyesírással kell írni. A magyar földrajz- és történelemkönyveket ennek megfelelően már a következő tanév kezdetére át kell írni. (A tervet – egy időre – ejtik.) Még 1977 júliusában a Minisztertanács módosítja az oktatási törvényt. Az említett erőltetett iparosítással összefüggésben „átprofilírozza” a líceumokat: az elméleti líceumok nagy része megszűnik, helyettük különböző szakmai líceumok jönnek létre. Ez újabb alkalmat teremt arra, hogy a magyar diákság hátrányosabb helyzetbe kerüljön románul tanuló társaihoz lépest, ugyanis a népszerű szakokon, például a matematika–elektronika, matematika–informatika vagy államigazgatási jog, nem indítanak magyar osztályokat. 
A romániai magyar irodalom ebben az egyre durvuló, egyre homogenizáltabb politikai közéletben, a kisebbségek nyelvi, kulturális, oktatási jogainak, az elemi emberi jogoknak folyamatos csonkítása közepette, de a reménytelinek feltűnő politikai döntéseket még bizalommal is fogadva próbál számot vetni önmagával, a kisebbség etnikai önképével, identitásőrzésük nyelvi, kulturális, közösségi lehetőségeivel.  Kölcsönvehetjük Tamás Attila Illyés kismonográfiájának egyik fejezetcímét: a korszak az „újjáéledő remények és növekvő szorongások” kora. Mert az irodalmi beszéd, a szólás lehetőségei, minden, ezt gátló rendelkezés, törvény ellenére is, az évtized kezdetén valóban megsokszorozódtak a lapok, kiadók, a televízió, a rádió magyar adásai révén is. Említettük: a Kriterion legtermékenyebb időszaka a hetvenes évtized (más kiadók is jelentetnek meg magyar műveket, a Dácia például, Farkas Árpád Jegenyekör című kötetét is többek között). Az írók, költők, több generáció együtt, maradandó művekkel jelentkeznek, hatalmas „szellemi energiák” (Bertha) szabadulnak fel, a „veszélyeztetettség tudata koncentrálta az erőket”. Az irodalom a nemzetiség ön-megfogalmazásában segít, helyzetének sajátosságát tudatosítja. 
Ebben a bő évtizedben, a hatvanas évek legvégétől, ’70-től kezdődően jelennek meg például Sütő András: Anyám könnyű álmot ígér, Rigó és apostol, Bálint Tibor: Zokogó majom; Páskándi Géza: Vendégség, Tornyot választok (ez már a pesti Magvetőnél); Kányádi Sándor: Fától fáig; Farkas Árpád: Jegenyekör; Magyari Lajos: Csoma Sándor naplója; Király László: Kék farkasok; Szilágyi Domokos: Sajtóértekezlet című könyvei, Sütő drámatrilógiája (Egy lócsiszár virágvasárnapja, Csillag a máglyán, Káin és Ábel), Székely János: Caligula helytartója, Szilágyi István: Kő hull apadó kútba, Kányádi Sándor: Szürkület, Király László: Az elfelejtett hadsereg, Farkas Árpád: Alagutak a hóban. A sajátosság szorításában élő irodalom megsokszorozza önön képességeit. Sütő drámáiban például olyan magatartásformák jelennek meg, a kisebbségi lét elviselhetőségének olyan duális változatai, amelyek az alázat és a „felemelt fő”, az értelmes és az önpusztító, önsorsrontó ellenállás, a hit vállalhatóságának vagy megtagadásának egymással konfrontáló, választható mintáit mutatják meg (hasonlóképp  Székely János  Caligulája is). Vagy a Szürkületben, a Kányádi-monográfia írója (Pécsi Györgyi) szerint, a lengyel Zbigniew Herbert „meghökkentőnek és provokatívnak tetsző” kifejezésével az „önként vállalt provincializmus”, a „szülőföld szeretetének parancsa” fogalmazódik meg. A szülőföld pedig „nem elvont eszme, hanem a mindennapok valóságából, az emlékekből, az átöröklött hagyományokból formálódott, földrajzilag is behatárolható területen megvalósuló táj–kultúra–ember egysége”: a sajátosság tudomásul vétele és vállalása. 
(Történeti-társadalmi háttérrajzok a Farkas Árpád-monográfiában)
CS. NAGY IBOLYA. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Parodizálni is nehéz ezt a világot – Bodor Ádámot köszöntötték Vásárhelyen
A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház kisterme zsúfolásig megtelt a 80 esztendős Bodor Ádám köszöntésén, amelyre a Látó Irodalmi Színpad 190. rendezvényeként került sor.
A Látó Irodalmi Színpad 190. rendezvényének Bodor Ádám prózaíró volt a meghívottja, akit a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház kistermében a szépirodalmi folyóirat szerkesztői köszöntöttek 80. születésnapja alkalmából.
A színház kisterme megtelt Bodor Ádám olvasóival, rajongóival, akiknek Kovács András Ferenc, a Látó főszerkesztője, a meghívott író beszélgetőtársa azt tanácsolta: aki még nem olvasta Az érsek látogatása vagy a Sinistra körzet című regényeket, feltétlenül pótolja a mulasztást, érdemes. A Kossuth-díjas író 1936-ban született Kolozsváron, 1982 óta él Magyarországon.
A főszerkesztő apropónak nevezte azt, hogy Bodor 80 éves, meg is kérdezte tőle, hogy van ezzel, mire a vendég válasza csupán annyi volt: „öregemberré lettem nyilvánítva”. Kovács András Ferenc Az utolsó szénégetők című, 2010-ben a Magvető Könyvkiadónál megjelent, 1978 és 1981 között írt tárcákat tartalmazó kötetből olvasott fel egy Bodor-írást, a szerző finom humorára hívva fel a figyelmet.
Ezt követően Vida Gábor, a Látó szerkesztője olvasta fel mintegy laudációképpen a Helikonban megjelent Bodor Ádám-paródiáját. Aztán továbbra is a Látó főszerkesztője faggatta a meghívottat, arra volt kíváncsi, hogy írtak-e róla igazán jó paródiát. Olyat, amely megnevettette, kettőt – válaszolta az ünnepelt. Kovács András Ferenc hozzátette, ennek az is lehet a magyarázata, hogy nagyon nehéz Bodor szövegeit, írásainak világát visszaadni, így parodizálni is.
Arra a kérdésre, hogy külön-külön alakultak-e a regényei, vagy a tárcák folyományaként születtek meg, a szerző – bár nem akart beszélni az alkotás folyamatáról, a műhelytitkokról – elmondta, a helyszín, amit elképzel, képes összefogni a regényei történeteit. Például amikor kitalálta a Sinistra körzet című regényének a helyszínét, több történet is született ezzel kapcsolatban, mint ahány végül bekerült a regénybe. „Egyszer csak úgy éreztem, elég volt, abba kell hagyni” – árulta el, és abba is hagyta, kész volt a regény. Épp így legutóbbi regénye, a Verhovina madarai esetében is pontosan tudta, mikor kell abbahagyni a munkát.
A Látó másik két szerkesztője, Szabó Róbert Csaba a Verhovina madaraiból, Demény Péter A Zangezur hegység című novellából olvasott fel részletet, Gáspárik Attila, a színház igazgatója a Konyhatitok című novellát olvasta fel, míg Kovács András Ferenc a Sinistra körzet három utolsó bekezdését. Az est végén a szerző dedikált az érdeklődőknek.
Antal Erika. Krónika (Kolozsvár)

Elhunyt Kertész Imre
Budapest – Életének 87. évében hosszan tartó súlyos betegség után elhunyt Kertész Imre. A Nobel-díjas írót 2016. március 31-én, hajnali 4 órakor budapesti otthonában érte a halál – tájékoztatta csütörtökön Nyáry Krisztián, a Magvető Könyvkiadó igazgatója az MTI-t.
Kertész Imre az elmúlt hónapokban betegen is részt vett az 1991-2001 közötti naplóbejegyzéseket tartalmazó A néző című utolsó könyve sajtó alá rendezésében. Kertész Imrét a Magvető Könyvkiadó saját halottjának tekinti.
Kertész Imre 1929. november 9-én született Budapesten. 1944. június 30-án, tizennégy évesen Auschwitzba deportálták. Megjárta a buchenwaldi koncentrációs tábort, majd a lágerek felszabadítása után, 1945-ben hazatért Magyarországra.
1955 és 1960 között keletkezett írásai egy részét beépítette az 1960-tól 1973-ig írt első regényébe, a Sorstalanságba. A nyolcvanas években írói és műfordítói munkái jelentették megélhetését, a sikert csak az évtized második fele és a magyarországi rendszerváltás hozta meg számára. Lelkes fogadtatásra talált német nyelvterületen, összegyűjtött művei 1999-ben a Rowohlt Kiadó gondozásában jelentek meg. 1998 óta a darmstadti Deutsche Akademie für Sprache und Dichtung tagja; a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja.
2002-ben a világon először magyar íróként Kertész Imre kapta az irodalmi Nobel-díjat. A Svéd Akadémia döntése indoklásában így írt: “egy írói munkásságért, amely az egyén sérülékeny tapasztalatának szószólója a történelem barbár önkényével szemben.” Kertész Imre 1975-ben megjelent, díjazott műve, a Sorstalanság máig az egyik legfölkavaróbb és leghitelesebb holokausztregény.
Főbb művei között van A kudarc, a Kaddis a meg nem született gyermekért, Felszámolás, a K. dosszié, Gályanapló, Valaki más: a változás krónikája, Európa nyomasztó öröksége, A végső kocsma, A néző – feljegyzések 1991-2001.
Számos elismerés mellett Kertész Imrét 1989-ben József Attila-díjjal tüntették ki, 1997-ben Kossuth-díjat kapott és elnyerte a lipcsei könyvvásár nagydíja és a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál nagydíját. Herder-díjjal tüntették ki 2000-ben, egy évvel később pedig a német Becsületrenddel. 2002-ben Budapest díszpolgára lett, 2003-ban a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjét vehette át, majd a Goethe-emlékérmet. 2004-ben a párizsi Sorbonne, 2005-ben a berlini Freie Universität díszdoktora lett. 2014-ben megkapta a Magyar Szent István Rendet.
– MTI – erdon.ro

Meghalt Esterházy Péter Kossuth-díjas író
Meghalt Esterházy Péter – közölte az MTI-vel az író családja és kiadója. „A család és a Magvető Kiadó mély fájdalommal tudatja, hogy 2016. július 14-én a délutáni órákban Esterházy Péter elhunyt" – olvasható a család és Nyáry Krisztián igazgató közleményében. A kiadó a család kérésére mást nem közölt. A 66 évesen elhunyt Kossuth-díjas írót a Magvető Kiadó saját halottjának tekinti, temetéséről később intézkednek. Esterházy Péter, aki a mai magyar prózairodalom egyik legjelentősebb alakja volt, tavaly októberben az Élet és Irodalomban írott cikkében jelentette be, hogy súlyos beteg, hasnyálmirigyrákkal küzd. Betegségéről könyvet is írt, amely Hasnyálmirigynapló címmel jelent meg az idei könyvhétre. A rendezvényt az író nyitotta meg június 9-én és ez a kötet volt a legnépszerűbb a könyvhét fővárosi programjain.
Esterházy Péter író halála súlyos veszteség a magyar és a nemzetközi irodalmi életnek – közölte az Emberi Erőforrások Minisztériuma csütörtök este az MTI-vel. „Aki írónak születik, az egyúttal felelősnek születik mindazokért, akiknek ír. A posztmodern író felelőssége annál nagyobb, minél mélyebb benne ennek a felelősségnek a felismerése. Így született az az életmű, amely gazdagon, briliáns újításokkal, nyelvi meglepetésekkel árad és ostromolja a mai olvasó felszínes izgalmaktól megfáradt agyát és szívét. Tud újat, tud valami frissebbet mondani a mai és az utánunk jövő nemzedéknek. Tud meglepő és egyúttal nagyon ismerős lenni. Tud a miénk lenni” – olvasható az Emmi méltatásában.
A történelmi szerepet betöltő Esterházy család fraknói grófi alágának leszármazottja Budapesten született 1950. április 14-én. Az író születése után nem sokkal a családot Hortra telepítették ki, a fiatal Esterházy Péter az 1956-os forradalom után főként az általános iskolában szenvedte el az úgynevezett osztályharc megkülönböztetéseit.
A Budapesti Piarista Gimnáziumban érettségizett, az ELTE Természettudományi Karán diplomázott matematika szakon, számítástechnikai rendszerszervezőként dolgozott 1978-ig, utána az írást tekintette főfoglalkozásának. Első nagy sikerét az 1979-ben megjelent Termelési-regény (kisssregény) című művével, a szocreál termelési regény paródiájával aratta.
A nyolcvanas évek elejétől évente jelentek meg kisregényei – Függő, Ki szavatol a lady biztonságáért?, Fuharosok, Kis Magyar Pornográfia, Daisy, A szív segédigéi –, 1987-ben nagy feltűnést keltett Csokonai Lili álnéven írt Tizenhét hattyúk című regénye, amelynek főhőse, Weöres Sándor Psychéjének modern utóda ékes 17. századi nyelven adta elő napjainkban játszódó szerelmi történetét. Későbbi „nő-tárgyú” könyvei (Hrabal könyve, Egy nő) arról tanúskodnak, hogy írójuk hihetetlen beleérzéssel térképezte fel és tárta olvasói elé a nőiség lényegét, finom árnyalatait.
Nagy siker volt Harmonia caelestis című fikciós családi krónikája, majd a Javított kiadás, amelyben saját ironikus-indulatos megjegyzéseivel adta közre apja ügynöki jelentéseinek egyes részleteit. Futballkönyvei (Utazás a tizenhatos mélyére, Semmi művészet) is nagy népszerűségnek örvendenek. 2010-ben jelent meg Esti című kötete, amelyben Kosztolányi Dezső Esti Kornél-novelláit írta tovább „esterházyul”. 2013-ban publikálta Egyszerű történet vessző száz oldal című regényét, amely a 17. századba kalauzolja olvasóját. 2015-ben jelent meg Szüts Miklós festőművésszel közös kötete, A bűnös. Drámaíróként is jelentőset alkotott, színpadon is játszották Rubens és a nemeuklideszi asszonyok, a Harminchárom változat Haydn-koponyára és az Én vagyok a Te című darabjait. Műveiből több film is készült (Idő van, Tiszta Amerika, Anna filmje, Érzékek iskolája). Tagja volt a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiának és a Berlini Művészeti Akadémiának. Több rangos elismerésben is részesült, 1996-ban Kossuth-díjat kapott, 1999-ben az Európai Irodalom Osztrák Állami Díjat vehette át. MTI
Erdély.ma

Szőcs Petra nyerte a Filmgalopp fődíját
Átadták a 16. Filmtettfeszt Erdélyi Magyar Filmszemle versenyprogramjának díjait. A fődíjat Szőcs Petra Csoszogj úgy című alkotása nyerte el, a közönségdíjas Püsök Botond Kendeffyje.
A Csoszogj úgy története szerint egy anya felbérel egy színészt, hogy helyettesítse elhunyt férjét, és így megvigasztalja gyászoló lányukat. A múltat hangok, szagok, gesztusok által idézik meg, az eleinte fiatal, életerős színész is egyre jobban azonosul a beteg apa szerepével. Kérdés marad, hogy az újrajátszás közelebb hozza-e az anyát és lányát a trauma feldolgozásához vagy képtelenek elengedni a múltat, amely mintha fogva tartaná őket a polgári életmódot idéző régi bérházban.
A 14 perces rövidfilm elnyerte a 2. Filmgalopp fődíját. A díj pénzjutalom, értéke 1 millió forint, felajánlója az NMHH Médiatanácsa.
Szőcs Petra, a film rendezője Kolozsváron született, Budapesten él. Az ELTE magyar–német, majd a Színház- és Filmművészeti Egyetem forgatókönyvíró szakán végzett. 2013-ban Kétvízközcímmel verseskötete jelent meg a Magvető Kiadónál. Kivégzés című, 2014-ben készült rövidfilmje bekerült a Cannes-i Filmfesztivál versenyprogramjába.
A versenyszekció filmjeire a fesztivál 11 helyszínén szavazhatott a közönség (a 12. város, Arad közönsége jövő héten láthatja a „galoppos” rövideket). A legnépszerűbbnek idén Püsök Botond Kendeffy című, történelmi ihletésű, kosztümös filmje bizonyult. A Filmgalopp közönségdíjasa 1000 lej pénzjutalomban részesült a Nobila Casa felajánlásával.
A 12 perces alkotás a 1833-ban, Erdélyben játszódik. Főszereplője egy szegény származású fiú, aki gróf Kendeffy Ádám támogatásával ösztöndíjat nyer az első magyar viadalintézetbe. A fiú monológján keresztül, amit korhű kosztümökben, remekül megválasztott helyszíneken eljátszott jelenetek illusztrálnak, megismerjük a gróf élettörténetét és jellemét. Egy színes ismeretterjesztő filmről van szó, amely konfliktusokkal teli rövid történettel tesz élvezhetővé és könnyen megjegyezhetővé néhány információt, amin egy történelemkönyvben esetleg könnyen átsiklottunk volna.
Püsök Botond a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem Fotóművészet, Filmművészet, Média szakán végzett. Angéla című dokumentumfilmje kapta a legjobb film díját a Mediawave Úton online filmfesztiválján 2016-ban és az október 2-án véget ért București Docuart Fest legjobb rendezésért járó díját is elhozta.
A Filmgalopp második kiadásán 7 kisjátékfilm és 1 animációs film versenyzett. A Filmtettfeszt Erdélyi Magyar Filmszemle keretében megszervezett erdélyi magyar filmek versenyének célja alkotásra ösztönözni a helyi, fiatal tehetségeket. A szakmai zsűri tagjai idén Osváth Gábor producer, Hegedűs Bálint forgatókönyvíró, valamint Kárpáti György filmesztéta voltak. A fesztivál szervezői korábban elmondták, hogy 2017-ben dokumentumfilmeket várnak majd a Filmgaloppra.
Bogdán Tibor maszol.ro

Meghalt Molnár H. Lajos
Szerda este, életének hetvenegyedik évében, szövevényes és súlyos betegségei következményében meghalt Molnár H. Lajos erdélyi magyar író, közíró, szerkesztő, riporter.
Molnár H. Lajos 1946. május 16-án született Marosvásárhelyen. Szülővárosában érettségizett, egy évig ugyanott volt a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet növendéke, ahonnan etnikai hovatartozása miatt és pártállami protekciója híján elbocsájtották. „Utána esztergályos akartam lenni, kárpitosnak kellettem és bábos lettem” – írja első kötetének fülszövegében.
A Babeș–Bolyai Tudományegyetemen szerzett pszichológusi diplomát 1971-ben. Ezt követően üzempszichológusnak hívták a Resicai Kohászati Kombinátba, ahol öt évet töltött el. Ebből az időszakból táplálkozik az És akkor átmentem a tűzön című, a Kriterion Könyvkiadó Forrás-sorozatának részeként 1978-ban megjelent debütkötete, mely a riportregény műfajába bújtatva számolt be a romániai acélkohó tragikus és szerteágazó hazugságok mögé bújtatott valóságáról. Ekkor már az Ifjúmunkás újságírójaként dolgozott. A kötet ugyan napvilágot látott, és a szerzője még Debüt-díjat is kaphatott rá, amikor azonban a kritika rá akart mutatni az abban foglalt tanulságokra, a cenzúra ezt már megakadályozta. K. Jakab Antal írása, mely a riportfolyam erkölcsfilozófiáját és annak valóságfeltárását állította középpontba, csak a romániai forradalom után, 1990-ben jelenhetett meg.
Kilépés című, válogatott riportokat tartalmazó kötete után Donki Ákos című regényéért 1981-ben elnyerte a Romániai Írószövetség Prózadíját. A riportregény egy fiatal magyar munkásember ellehetetlenülésébe és lelki történéseibe nyújt betekintést, melyről Szőcs István a következőképpen értekezett: „Az izgalmas, roppant izgalmas cselekmény arról szól, hogy ez az igénytelen fiatal fémmunkás [...], akire mindig rájár a rúd, aki mindig a rövidebbet húzza, miként – nem romlik meg.” Ahogyan a Romániai magyar irodalmi lexikon is megjegyzi: „Lélektani hitelességével, a munkásfiatalok rétegnyelvének sajátosságával s reális korrajzával az erdélyi munkásirodalom itt érte el csúcsát.”
1983-ban a cenzúra átjátszása révén jelenhetett meg Falra hányt esztendő című riportregénye, mely minden addiginál világosabban kritizálta a fennálló rendszert és állította középpontba az attól szenvedő rétegeket. Röviddel a megjelenés után a pártállam általános szilenciumot rendelt el, a 40 000 példányban kiadott kötet meg nem vásárolt, csekély maradékát visszahívták, a szerzőt a publikálás lehetőségétől eltiltották, a Kriterion ellen vizsgálatot indítottak. Molnár H. Lajos addig megjelent könyveit leszedették a könyvtárak polcairól, egyetlen publikációban sem volt szabad leírni a nevét, még elmarasztalóan sem. A román titkosrendőrség, a Securitate folyamatosan zaklatta, két ízben gyilkosságot kíséreltek meg ellene. A második világháború után ő volt az első olyan romániai magyar szerző, akit még ottléte alatt tiltottak le.
A négy éve tartó retorzió miatt 1987-ben az útlevélosztály megtévesztésének köszönhetően második családjával Magyarországra disszidált. A Donki Ákos című regényéből írt hangjátékáért 1986-ban a Magyar Rádió Nívó-díjában részesült. A kötet a Magvető Könyvkiadó, a Falra hányt esztendő a Szépirodalmi Könyvkiadó kiadásában jelent meg Magyarországon is.
Újságíróiként és szerkesztőként előbb a Magyar Nemzetnél, majd a Jász-Nagykun-Szolnok megyei Néplapnál, utóbb a Jászkun Krónikánál dolgozott. Időközben a szolnoki Szigligeti Színház dramaturgja is volt. A disszidenssorsról szóló és a magyarországi rendszerváltást is nyomon követő, Levelek a hazából a honba című levélregénye 1993-ban jelent meg.
A huszadik század második felének erdélyi és romániai történéseit magába foglaló Volt egyszer egy udvar című nagyregénye az Erdélyi Szépmíves Céh 1997-es regénypályázatának első díjában részesült, bár a pályázati kiírásban szereplő könyvkiadás akkor elmaradt. A kötet szponzori segítséggel is csak 2000-ben jelenhetett meg, melyet aztán még két kiadás követett Kolozsváron és Magyarországon. Csiki László előszavában egyebek mellett ekképp méltatja a regényt: „Van benne annyi hitető erő, tehetség, hitel, hogy olvasóját már-már szégyenkezésre készteti, amiért élvezi a nyomor, a félárvaság történetét, a teljes kitárulkozást. Ilyen, önmaguknak is ellentmondó érzelmek gerjesztésére csak igazi író képes. Színesen bemutatni a szürkeséget, boldogan emlékezni a boldogtalanságra – ez az igazi mutatvány, védőháló nélkül.”
Molnár H. Lajos 1996-ban szenvedte el első szívinfarktusát, azóta krónikus szívbeteg volt. Éveken át tartó, a szolnoki, debreceni és budapesti kórházi megpróbáltatásai nyomán 2001-ben publikálta A fehér vírus című regényét, mely alulnézetből világított rá az egészségügy akkori helyzetére, s amelyet több orvos olvasója is üdvözölt. Egyikük ezt írta róla: „E könyvet kötelező olvasmánnyá tenném minden nővérképző szakiskolában, de jó szívvel ajánlom minden fiatal orvos és laikus figyelmébe is. Elolvasásával jobb emberré és jobb orvossá válunk.”
Az utóbbi tíz évében második válása és harmadik házassága után Molnár H. Lajos egyedül élt Budapesten, fokozatosan romló egészségügyi állapotban, szerény körülmények között. Utolsó könyve azt a szerelmi tematikát folytatta, melyet 2003-ban megjelent Imágó című regényével kezdett el. Álmaim babái című, a memoár és a regény műfaját elegyítő kötete 2014-ben jelent meg.
Molnár H. Lajost idén nyáron diagnosztizálták gégerákkal. A sugárkezeléseket bár vállalta, de általános fizikai állapota, egyéb betegségei és a kezelések mellékhatásai végül erősebbnek bizonyultak nála. Temetéséről négy gyermeke később gondoskodik.
irodalmijelen.hu

Elhunyt Molnár H. Lajos erdélyi író
Életének hetvenegyedik évében elhunyt Molnár H. Lajos erdélyi író, közíró és újságíró – közölte csütörtökön az MTI-vel az elhunyt családja.
Az író november 2-án, szerdán este halt meg betegség következtében. 1946. május 16-án született Marosvásárhelyen, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemen szerzett pszichológusi diplomát 1971-ben. Üzempszichológusként dolgozott a resicabányai kohászati gyárban, ebből az időszakból táplálkozik az És akkor átmentem a tűzön című, a Kriterion Könyvkiadó Forrás-sorozatának részeként 1978-ban megjelent debütkötete. A kötet riportregény műfajába bújtatva számolt be a romániai acélkohó tragikus és szerteágazó hazugságok mögé bújtatott valóságáról. A szerzője még Debüt-díjat kaphatott a könyvért, viszont amikor a kritika rá akart mutatni a benne foglalt tanulságokra, a cenzúra ezt már megakadályozta. 1981-ben elnyerte a Donki Ákos című regényéért a Romániai Írószövetség Prózadíját. 1983-ban jelent meg a Falra hányt esztendő című riportregénye, amely bírálta a fennálló rendszert. A megjelenés után a szerzőt eltiltották a publikálás lehetőségétől.
A román titkosrendőrség zaklatásai következtében 1987-ben Magyarországra telepedett családjával. Újságíróként és szerkesztőként előbb a Magyar Nemzetnél, majd a Jász-Nagykun-Szolnok megyei Néplapnál, utóbb a Jászkun Krónikánál dolgozott. Időközben a szolnoki Szigligeti Színház dramaturgja is volt.
A Donki Ákos című regényéből írt hangjátékért 1986-ban a Magyar Rádió Nívó-díjában részesült. A kötet a Magvető Könyvkiadó, a Falra hányt esztendő pedig a Szépirodalmi Könyvkiadó kiadásában is megjelent Magyarországon. A huszadik század második felének erdélyi és romániai történéseit magába foglaló Volt egyszer egy udvar című nagyregénye 2000-ben jelent meg.
MTI
Erdély.ma