Arany János élete és munkássága reprint kiadásával lepte meg a szalontai közönséget, illetve a költő tisztelőit a nagyváradi Literátor és a nagyszalontai Zalanta Kiadó ez év tavaszán. A könyvet eredetileg Arany kisebb költeményeivel egy kötetben a nagyszalontai Arany Emlékegyesület adta ki 1930-ban. Szerzője Radó Pál (1883-1944) nagyváradi író, aki Arany életrajzával elnyerte a nagyszalontai Arany János Társaság pályadíját. A kötet szemelvényes gyűjteménnyel zárul, közreadva a költő mintegy hatvan kisebb-nagyobb versét. /P. Gy. A. Egy régi írás Aranyról új kiadásban. = Reggeli Újság (Nagyvárad), márc. 28./

Hatvan évvel ezelőtt, 1949. március 2-áról 3-ára virradó éjszaka hurcolták kényszerlakhelyekre a kastélyaikból, udvarházaikból kizsuppolt erdélyi nemesi családokat. A „kiűzetési” akció időzítése szigorúan titkos és egységes volt. Nagyon sokukat Dobrudzsába, a Duna-deltába deportálták, a szerencsésebbek Marosvásárhelyre vagy Sepsiszentgyörgyre kerültek. Különösképpen azokkal volt „kegyes” a hatalom, akik a nyugati határ mentén éltek. A kijelölt településeken a rendőrség a személyazonossági igazolványba pecsételte a hírhedt D. O. jelzést, ami a kényszerlakhely (domiciliu obligatoriu) román nyelvű rövidítése volt. A megbélyegzetteknek nem volt szabad elhagyniuk a város területét, és – végzettségüktől függetlenül – csak alsóbb rendű fizikai munkákra alkalmazták őket. A nemesi családokból származó fiatalokat jó évtizedig nem vették fel sem gimnáziumokba, sem egyetemekre, sőt az is előfordult, hogy a korábban bejutottakat egyik napról a másikra kirúgták. A kitelepítetteknek többnyire dohos pincék, mosókonyhák, padlászugok vagy vályogkunyhók jutottak lakásként. A legiszonyatosabb körülmények azokra vártak, akiket Dobrudzsába száműztek kényszermunkára. Tófalvi Zoltán publicista és történész az írástudók szerepvállalását kifogásolja a hatvan évvel ezelőtti események kapcsán. Számára érthetetlen, hogy néhány kivételtől eltekintve kevés hiteles írás, dokumentum látott napvilágot a teljes magyarságot érintő tragédiáról. Pozitív példaként Beczásy Istvánt említette, akinek ‘89 után volt ereje és bátorsága papírra vetni mindazt a borzalmat, amit 1949-től errefelé megélt /Beczásy István: Bekerített élet, Literator Kiadó, Nagyvárad, 1995/. Az egykori úri családokat tömörítő Castellum Alapítvány elnöke, Haller Béla szerint bármennyire is furcsa, de a hatvan évvel ezelőtti kisemmizéseknek pozitív hordaléka is volt: a lakosság összefogása. Mint mondja, az emberek többsége rokonszenvvel viseltetett a földönfutóvá tett nemesek iránt. Tisza Kálmán kisgyermekként tanúja volt a zaklatásoknak, még a Bibliát is elvették. A koholt vádak alapján 14 évi börtönbüntetésre ítélt apja 1964 márciusában amnesztiával szabadult. Édesanyja a megfeszített munkába belebetegedett, hosszú időre munkaképtelenné vált, kórházba került. „Bátyám és én magunkra maradtunk, én pedig a csíksomlyói árvaházat is megjártam” – fűzte hozzá gróf Tisza Kálmán. /Szucher Ervin: Mészégető grófok, patkányirtó bárók. = Krónika (Kolozsvár), márc. 9./