Kurucok, székelyek és csángók Dél-Ukrajnában
Dél-Ukrajna sztyeppéin bőven találhatók magyar helynevek, amelyeket az 1750-es években magyarországi szerb kitelepülők vittek magukkal az oroszok által frissen gyarmatosított provinciába, Új Szerbiába. Nos, nemcsak szerbek mentek arrafelé, hanem tekintélyes számú magyarság is – az ő nyomukat próbáljuk most követni.
1751–52-ben települtek ki a bánsági szerbek, hogy ellássák a Jeliszavetgrad központú terület katonai védelmét. A város körül huszártelepek létesültek, délebbre pedig a pandúrezred helyezkedett el. A területre az orosz vezetőség ortodoxokat várt, az új Eldorádó csábítása pedig azt eredményezte, hogy románok, ukránok és bolgárok is betelepedtek, ezért 1757-ben a népesség 75 százalékát románok (származásilag moldvaiak és erdélyi mokányok), 11 százalékát pedig szerbek teszik ki.
A magyarok elsősorban nem erre a – magyar helynevekben bővelkedő – területre telepedtek le, hanem az 1753-ban létrehozott Szlavo-Szerbiába, amelyet 1764-ben donyecki járásnak neveztek át (ez ma a Dnyipropetrovszki terület részét képezi). 1756-ban a Jovanević által vezetett csapatok nemzetiségi megoszlása így nézett ki: 38% szerb, 23% vlah, 9% magyar, 22% egyéb. Nos, kik voltak ezek a magyarok, kik a vallásukat is feladták, és átálltak ortodoxnak, hogy itt letelepedjenek?
A huszárok dicsősége
A kuruc mozgalom 1711-es leverése után ezrével rekednek az országhatárokon kívül magyar szabadságharcosok, akiknek olyan megalázó módon nyújtana kegyelmet az osztrák kormány, hogy azt jóformán senki sem vállalja. Ismeretes, a II. Rákóczi Ferenc udvarához tartozó Mikes Kelemen 1761-es haláláig sem térhetett haza, annak ellenére, hogy Magyarországon számos alkalommal megpróbáltak közbenjárni hazatérése érdekében: azt sem III. Károly (ur. 1711–1740), sem Mária Terézia (ur. 1740–1780) nem engedélyezte.
A kint rekedt magyarok hamarosan hihetetlen katonai hírnévre tesznek szert, köszönhetően gróf Bercsényi Lászlónak, aki Franciaországban 1720-ra már ezredtulajdonos, az úgynevezett Bercsényi-huszárok vezetője, 1738-ban pedig Franciaország marsallja lesz. A Bercsényi-huszároké ma is létező ezred a francia katonaságban, nevük: Les hussards de Bercheny vagy 1er Régiment de Hussards Parachutistes (1er RHP), azaz Első huszár ejtőernyős ezred.
A lengyelországi kurucok
Így nem csoda, ha az oroszok is magyarokat próbáltak letelepíteni az új területekre, elsősorban kuruc harcosokat, akik Lengyelországban és Moldvában tengették életüket. Sokan közülük végleg Lengyelországban rekedtek (2009-ben Sólyom László akkori magyar köztársasági elnök is találkozott a Lengyelországban letelepedett kuruc emigránsok leszármazottaival), ugyanakkor elképzelhető, hogy egy részük elment új Eldorádóba.
Kurucok és csángók
A kint rekedt kurucok közül legjobban dokumentált az úgynevezett sztojcsini magyarok esete, akik a hihetetlenül veszélyes lengyel-török-orosz határvidéken éltek. A ma Ukrajnához tartozó, Hotintól 18 km-re fekvő Stăuceni faluról Patai András 1743-as jelentésében olvashatjuk, hogy Sztojcsin „nagy katolikus magyar falu Hotin megyében, amelyről a (de Propaganda Fide) atyái nem is tudnak”, s akik mély fizikai és szellemi nyomorban élnek. Patait Constantin Mavrocordat vajda hívta Moldvába, így jutott el Sztojcsinba, ahonnan viszont az olasz katolikus atyák kitessékelik.
Szegedi János így számolt be 1744-ben a faluról, feltehetően Patai beszámolója alapján: „Moldávia... sok magyar lakost fogadott be a különböző erdélyi zavargások és belső forradalmak, legutoljára a Rákóczi-féle felkelés alatt, amikor Ilosvai nem fogadván el VI. Károly császár kegyelmét és az általános amnesztiát, több társával a koczimi vagy hutini pasának a védelme alatt, a Prut és a Nyeszter folyók között, Podólia határán, a Sztöjcsinnak mondott nevezetes faluban telepedett le, magához fogadva sok más magyar menekültet és kun-magyart /= csángót/ is.”
Giovanni Maria Ausilia minorita szerzetes 1745-ben már mint missziós székhelyet említi a falut, amelyben 60 katolikus család él (azaz jóval több, mint ugyanabban az időben a csángók fellegvárának számító moldvai Lujzikalagorban vagy Huşi-ban). Nos, ezekről a sztojcsini magyarokról többé semmi hír nincsen, eltűnnek a történelem színpadáról – több mint valószínű, hogy egy emberibb élet reményében azon magyarok sorait gyarapították, akik Új-Szerbiában és Szlavo-Szerbiában találtak új otthonra.
Egy régi csángó falu: Sztojcsin
Ugyanakkor lehetséges, hogy a kurucok azért telepedtek éppen Sztojcsinba, mert ott már eleve egy csángó magyar közösség élt, erre nézve vannak is utalások. 1588-ban Petre Şchiopul vajda hívására egy háromfős lengyel jezsuita küldöttség utazik Moldvába, hogy a protestáns eretnekséget megállítsa. Ők elmondják, hogy Hotinban, valamint Hotin és Szeretvásár között egy „Zarnoucim” nevű településen katolikusok, azaz magyarok laknak. Mivel a lengyel atyák feltehetően az udvari könyvtárból szerzik be értesüléseiket, könnyen elképzelhető, hogy egy cirkalmas t betűt ar-nak olvasnak, így a Zarnoucim igazából Ztuoucim-et, azaz Stăuceni-t takarja.
Székelyek és románok a Bugon túl
Ám úgy tűnik, nemcsak kuruc harcosok és hozzájuk csapódott csángók, hanem székelyek is gyarapították a dél-ukrajnai magyarok sorait. A II. világháborúban a németek oldalán harcoló románok kapják meg a Dnyeszter és a Bug folyók közti terület adminisztrálását (azaz a mai Transznisztriát és a rajta túl levő területeket). Akkor Anton Golopenția vezetésével egy román szociológus-csapat elindul, hogy feltérképezze a Bug folyón túli, a németek által elfoglalt dél-ukrán területeken levő románokat, a hazatelepítési program keretében. Ők százával fedeznek fel román falvakat nemcsak a Dnyeszter és a Bug folyók közti területen, hanem a Bugon túl is. Megállapítják, hogy a kivándorlás 1750 és 1831 között történt.
Magyar nevek ukrajnai román falvakban
Ugyan nem volt célja a magyarok nyomainak megtalálása, mégis Golopenția, ez a Domokos Pál Péter formátumú román tudós többször említi jelentéseiben, hogy a románok mellett székelyek is emigráltak erre a vidékre. Így 1950-ben, a Szekuritáté kihallgatásain említi, hogy Erdélyből a románok és a székelyek emigrálása egészen 1919-ig folyt a zöldhatáron („vama cucului”) keresztül (ezen adatot Golopențiának nem volt honnan az ujjából szopnia, feltehetően valahol az útjai során hallotta). Feltehetően ezzel magyarázható az is, hogy a Bug folyótól északra levő 25 román falu neveinek feltérképezésében olyanok is szerepelnek, mint Zachei (értsd: Székely) Serbulovka faluban, Arcuș (értsd: Árkos) és Casap (Kaszap, csak a csángók közt előforduló név, jelentése: mészáros, kaszaboló) Alexandrovka faluban, Barabas (Barabás) és Băț (feltehetően Becz, Becze) Lisa Gora nevű faluban, Caracaș (Kerekes) az új-szerbiai Martinos (a magyar Martonosból) faluban, Chioșa (Kósa) Arnăutovka és Belousovka falvakban, Farcaș (Farkas) Belousovka faluban, Ghebe, Ghiaba (Gebe) Alexandrovka és Arnăutovka falvakban, Matiaș, Mateiaș (Mátyás) Noua Grigorovka, Pancsova, Martonos és Bulgarka falvakban, Mărcuș (Márkos) Novo Ukrainka faluban, Pârca (Perka, kizárólag csángó név) Pancsova faluban stb. Akár az is elképzelhető, hogy ezeknek a magyaroknak egy része még 1926-ban is magyarként határozta meg magát, ugyanis Golopenția közli az 1926-os ukrán népszámlálás adatait, amely nem kevesebb, mint 869 magyart mutat ki az országban, 480-at városi és 389-et falusi környezetben (1926-ban Kárpátalja még nem tartozott Ukrajnához). Ugyan biztosan kerültek oda is magyarok hadifogolyként és esetleg munkásként, ám kivált a falvakban élő nagyszámú magyar arra utalhat, hogy ők akár másképpen is odajuthattak, például 1919 előtti kivándorlással. Sántha Attila
Székely Hírmondó. Erdély.ma