Székelyföld mindig román föld volt, és az is marad! Csatlakozz a magyar szeparatizmus ellen, a nemzeti egységért vívott harcunkhoz! – az Új Jobboldal mozgalom felhívását röplapokon terjesztik, többek között Brassóban, ahol parkoló, elsősorban Kovászna megyei rendszámú gépkocsik szélvédőjére tűzik ki. A 2000-ben alakult szervezet évente megemlékezik Corneliu Zelea Codreanuról, a Vasgárda atyjáról, idén megünnepelték a román legionárius mozgalom 80. évfordulóját, a magyarországi Karpatia együttes kolozsvári koncertje után pedig büntetőjogi feljelentést tettek az Erdélyi Magyar Ifjak szervezete ellen. Tavaly március 15-én Bukarestben Székelyföld autonómiája ellen tüntettek. 2005-ben ellentüntetést szerveztek a Bolyai Egyetemet követelő magyar egyetemistákkal szemben, tiltakoztak a Kovászna megyei magyar prefektus ellen. /Szekeres Attila: Szórólapos mozgalom. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 1./

Október 9-én van a romániai holokauszt emléknapja. Ez az egyetlen olyan, emlékezés, amelyet a hatóságok szerveznek, a zsidó hitközség tagjai pedig meghívottként vesznek részt rajza. Néhány évvel ezelőtt még komoly létszámban jelentek meg Kolozsváron a megyei és a városi hatóságok a Tordai úti zsidó temetőben, a holokauszt-emlékműnél. Tavaly már szerényebb volt a hivatalosságok jelenléte, idén pedig botrányos módon teljesen elmaradt. Az emlékezők félórányi hiábavaló várakozás után telefonon érdeklődtek Emil Boc polgármester érkezéséről, aki elmondta, hogy rendkívül foglalt, mert itt van városban a brit nagykövet, egyébként nem értesítették őt az eseményről. A prefektusi hivatal és a megyei tanács képviselői sem jelentek meg. A hitközség felháborodottan vette tudomásul: minden egyéb fontosabb volt annál, hogy a hatóságokat valaki képviselje. Emlékezetes, hogy a holokauszt romániai fejezete sokáig tabutéma volt, a román hatóságok éveken keresztül tagadták a román területen és román hatóságok által végzett zsidó népirtást. Számos olyan mozgalom, szervezet alakult, amely a nácikkal együttműködő akkori magas rangú tisztségviselőket – például Antonescu marsallt, vagy a Vasgárda hírhedt vezetőjét, Corneliu Zelea-Codreanut dicsőítették, a romániai zsidósággal szembeni bűnös magatartásukat igyekeztek kendőzni. Csak néhány évvel ezelőtt került sor a romániai holokauszt hivatalos, államfői szintű elismerésére, a hatóságok azóta igyekeznek a feltárással, megemlékezéssel kapcsolatos nemzetközi és európai elvárásoknak eleget tenni. Emiatt iktatták törvénybe az október 11-ei emlékezést is. Bukarestben ünnepélyes szertartásra, koszorúzásra került sor felavatták a Romániai Holokausztot Tanulmányozó Országos „Elie Wiesel” Intézetet. A washingtoni Holokauszt Intézet adatai szerint 66 évvel ezelőtt Romániában, Bukovinában és Besszarábiában mintegy 280 000 román és ukrán zsidó halt meg a román hatóságok által irányított üldözés során. /Ercsey-Ravasz Ferenc: Holokauszt-emléknap helyi és megyei hivatalosságok nélkül. Fontosabb volt a brit nagykövet kolozsvári látogatása. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 10./

Kolozsváron a napokban előfordult, hogy magyarul beszélő fiatalokat nem szolgáltak ki az üzletben, március 15-én pedig a Magyar (1989. december 21.) utcai rendőrőrs előtt kegyetlenül megvertek egy kokárdát viselő tizenhét éves magyar fiatalembert, aki a Szent Mihály-templomban sorra kerülő március 15-i ünnepségre igyekezett. A rendőrségnek sikerült azonosítania a tetteseket. Őrizetbe vették őket, a bíróság úgy döntött: a két román fiatalt rablótámadás és más erőszakos cselekedetek gyanújával szabadlábon vizsgálják. Március 15-én zajlott Kolozsváron az Új Jobboldal és a Sarmizegetusa Kulturális Egyesület ellentüntetése, amely során magyarellenes jelszavakat skandáltak. Mintegy ötven-hatvan tüntető jelent meg Kolozsváron a Széchenyi (Mihai Viteazul) téren az ellenrendezvényen. A szónokok hangoztatták, hogy ezután a világ összes magyarjának ünnepnapján nyilvánosan ki fogják fejezni véleményüket Románia területi elidegeníthetetlenségéről. A felszólalók /egyikük a városháza protokollosztályának munkatársa/ az ország ellenségeinek nevezték a március 15-ét ünneplő magyarokat, és megígérték: ha a hatóságok nem képesek rendet teremteni a székelyföldi autonómiát követelők soraiban, majd ők és más nemkormányzati szervek megteszik azt. Ugyanakkor a Legfelső Védelmi Tanács összehívását és az RMDSZ törvényen kívül helyezését követelték. Transzparenseken ez is szerepelt „Székelyföld román föld!”, „Ki a magyarokkal az országból!”, „Cluj nem Kolozsvár!”. Lészai Lehel, az Apáczai Csere János Elméleti Líceum tizedikes diákja a Szent Mihály-templomban megrendezendő ünnepségre igyekezett. „Bűne” csupán az volt, hogy kokárdát viselt, és kezében gondosan felcsavart magyar zászlót tartott. Egy csoport ismeretlen suhanc szó nélkül nekiesett, és az első ütések után még a járdára zuhanva is kegyetlenül ütötték-rúgták. Az áldozatot végül a rendőrőrs emberei vették pártfogásba, miután a tettesek elfutottak. Közel ezer személy vett részt március 15-én a főtéri Szent Mihály templomban megtartott ökumenikus istentiszteleten. Cseh Áron kolozsvári magyar főkonzul felolvasta Gyurcsány Ferenc miniszterelnök üzenetét. László Attila, megyei RMDSZ-elnök szerint „emlékezve vállaljuk közös múltunkat, jelenünket, de itt munkálkodik a jövő. Tíz évvel ezelőtt ezt a szép ünnepet nem lehetett így megülni a nacionalista acsarkodások miatt, Azóta megváltozott a világ, de most is léteznek ebben a városban olyanok, akiknek az a céljuk, hogy megfélemlítsenek. Ám vannak olyanok is, akik felnéznek ránk, magyarokra és tisztelnek minket” – közölte. Az egykori Biasini-szálló épülete előtt már több mint ezer ember gyűlt össze. Jancsó Miklós színművész Petőfi verset szavalt, majd a református kollégium énekkara elénekelte a Szózatot. „A Széchenyi téren a Vasgárda utódszervezete tartott gyűlést. Ugyanezek a szélsőséges egyének megvertek egy fiatalembert, mivel kokárdát viselt, és kezében egy felcsavart magyar zászló volt” közölte Eckstein-Kovács, hangsúlyozva: a törvény lehetővé teszi nemzeti szimbólumainknak a használatát. „De a parlamentben is létezik épp elég nacionalista törekvés. Voiculescu szenátor dupla fizetést adna a Székelyföldön tanító románoknak, Funar pedig költségvetési pénzből ezer eurót adna minden romániai magyarnak, aki áttelepül Magyarországra” – mondta Eckstein-Kovács. A román kormányfő üzenetét Calin Platon prefektus tolmácsolta, majd elítélendőnek minősítette a kolozsvári magyarveréses esetet. Erdély nem kizárólagosan román, és nem is kizárólagosan magyar, Erdély a románok és a magyarok közös hazája, ez természetesnek tekintendő a határok nélküli Európában – hangsúlyozta március 15-én Marosvásárhelyen a nemzeti ünnep alkalmából Markó Béla, a RMDSZ elnöke. /N. -H. D, Ö. I. B. : Véres megemlékezés Kolozsváron a március 15-i eseményekre. Kokárdás magyar fiatalembert vertek meg egy belvárosi rendőrőrs előtt. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 17./ Lészai Lehel teológiai professzor, az áldozat édesapja elmondta: fiát kiengedték az idegsebészeti klinikáról. A fiatalember testén zúzódások találhatóak, s ajka felhasadt. Az orvosok azt javasolták, hogy hazaérve szülei még huszonnégy órán keresztül állandó megfigyelés alatt tartsák. Március 15-én Kolozsváron a rendőrség közleménye szerint két személynek obszcén megnyilvánulásai voltak a román tüntetőkkel szemben. A 23 éves csíkszeredai A. Istvánt és a vele egykorú, de segesvári illetőségű B. Attila Mihályt bekísérték a rendőrőrsre, ahol mindkettőjüket fejenként 200 lejre bírságolták. Ezzel szemben A. István azt állította, hogy a tüntetők provokálták őket. Annak ellenére, hogy erről beszámoltak a rendőröknek, ezek nem akartak tudomást venni a magyar fiatalokat ért provokációról. /Szabadlábon vizsgálják a két tettest. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 17./

Haller István államtitkár, az Országos Diszkriminációellenes Tanács /CNCD/ vezetőségi tagja elmondta, a Pro Europa Liga /PEL/ lapjánál, a Gazeta de Muresnél dolgozott, s amikor 1993-ban az megszűnt, akkor létesült az emberjogi iroda, s oda került. Tizenhat évet dolgozott folyamatosan a PEL-nél. A kilencvenes évek végén több civil szervezet összefogott egy diszkriminációellenes törvény létrehozásáért. A PEL is közöttük volt. 2000-ben lépett életbe a törvény, s utána kialakult egy civil szervezeti csoport, amely a jogszabály folyamatos jobbításával foglalkozott. 2006 októberében végül sikerült a törvényt olyan szintre hozni, amely már kompatibilis az uniós elvárásokkal. Haller István folyamatosan bírálta a CNCD munkáját. Most hogy a szervezet vezetőségi tagja lett, szeretne új munkastílust meghonosítani. Próbálja betartani a törvénynek azt az előírását, hogy 90 nap alatt meg kell oldani az eseteket. Ösztönzésére létrehozták a marosvásárhelyi irodát. A romániai törvények tiltják a gyűlöletbeszédet, valamint a totalitárius rendszerek szimbólumainak a használatát, azonban ezt a törvényt nem alkalmazzák. Eddig egyetlen brassói személy ellen indult eljárás, náci szimbólumok használatáért. Első fokon elítélték, másodfokon felmentették. Jelenleg szélsőjobboldali szervezetek Romániában, a Legionárius Mozgalom és az Új Jobboldal, amelyek ellen eljárást kellene indítani. A PEL-től folyamatosan feljelentéseket küldtek ezek ellen, de választ nem kaptak. Haller István kijelentette: a magyar ajkú állampolgároknak joguk van ahhoz, hogy az orvosokkal anyanyelvükön értekezhessenek, ezt intézményi szinten meg kell oldani. Amikor megszületett a romániai romastratégia, a kormány egyetlen lejt sem rendelt a program mögé. Az EU-tól azonban Románia elvárja, hogy pénzelje a roma programokat. Haller István /sz. Marosvásárhely, 1962. aug. 7./ Kolozsváron szerzett geológusi képesítést. 1990-től a marosvásárhelyi Új Élet utódjánál, az Erdélyi Figyelőnél újságíróskodott, utána a Pro Europa Ligához (PEL) került, az emberjogi irodát vezette. /Máthé Éva: Robbanásveszélyes megkülönböztetés. = Krónika (Kolozsvár), aug. 8./

Egy temesvári művész, Benedek Levente oly módon ábrázolta az ország kontúrjait, hogy Máramarosszigettől Brassóig egy női nemi szerv húzódik. Egy másik munkáján Corneliu Zelea Codreanu, a két világháború közötti szélsőséges Vasgárda vezetője látható, amint orális szexet folytat egy férfitársával. A két műalkotás felháborodást váltott ki egyes, a nemzeti-kommunista eszmerendszert propagáló polgárokban, akik feljelentést tettek: a művész nemzeti jelképet gyalázott. /Balogh Levente: Államforma. = Krónika (Kolozsvár), szept. 19./

Szabédi öngyilkosságának /1959. április 18./ híre már másnap elterjedt, a nyugati rádiók is bemondták. Felháborodást keltett, mert mindenki tudta, hogy összefüggésben van a Bolyai Tudományegyetem erőszakos beolvasztásával. A pártvezetés a szokásos módszerrel Szabédi hitelességét lejártó eszközöket terjesztettek. Az egyik szerint nyelvészeti munkájának elutasítása a szakemberek részéről váltotta ki tettét, de azt is kimutatták, hogy családjában történt már öngyilkosság. Nyilvános gyűlésen kellett elítélni Szabédi „meggondolatlan, pártellenes cselekedetét”. Marosvásárhelyen Szabó Lajosnak kellett elítélnie Szabédit, aki közismerten jó barátja volt. Neki a Színművészeti Főiskola igazgatójaként kellett vállalnia ezt méltatlan feladatot. Tragikus veszteségnek minősítette, nem fűzött hozzá politikai magyarázatot. Erre megszólalt egyik előadó az asztalnál, szemére vetette és köntörfalazásnak minősítette, hogy Szabó Lajos nem foglal nyíltan állást Szabédival és életművének hibáival szemben. Inkább senki nem mondott semmit, kitért a válasz elől. Katona Szabó István készülő emlékiratában felidézte, hogy Balogh Edgár előtt szóba hozta Szabédi öngyilkosságát. Balogh Edgár elmondta, hogy találkozott Szabédival néhány nappal halála előtt, nagyon rossz hangulatban volt s azt mondta neki: „Neked könnyű, mert gyermekeid vannak! Sajnos, nem értettem elszólását, nem sejtettem, mire készül, pedig talán meg tudtam volna győzni. Mert semmi oka nem volt – magyarázta Edgár – a dolgok jól alakulnak. Megmarad a két egyetem önállósága, már fel is terjesztettük a legfelső vezetéshez. Szegény Laci nem hitt a jövőben, nem bízott eléggé a pártban.” Katona Szabó István nem látta értelmét vitatkozni vele, hiszen ő minden pártdöntésnek kereste a jó oldalát. Újvári Ferenc jelen volt Szabédi temetésén, melyet civilruhás szekusok egész csapata tartott szemmel. Katona Szabónak eszébe jutott, amit Szabédi mondott, a Luka-ügy után: „úgy érzem, mintha egy mozdony közeledne felénk, hogy elsöpörjön kíméletlenül.” Luka László megbélyegzése után törölték a szervezeti szabályzatból, hogy a Vasgárda tagjai nem lehetnek a Román Munkáspárt tagjai, ezután ezrével léptek be volt vasgárdista fiatalok. Fokozatosan Ceausescu kezébe került a párt középvezetésének irányítása. Mogyorós Sándor pártvezető kijelentette, hogy a Bolyai Tudományegyetem létesítése a magyar reakciónak és nacionalista erőknek tett engedmény volt. Április végén, amikor kiderült, hogy végleg megszületett az új egyetem Babes–Bolyai elnevezéssel, még egy tanár öngyilkos lett. Molnár Miklós, a közgazdasági karról. Május elején újabb megdöbbentő öngyilkosság történt, a Bolyai Egyetem beolvasztása miatti tiltakozásul, Csendes Zoltán prorektor, aki kezdettől részt vett az „egyesítési” tárgyalásokon, feleségével együtt lett öngyilkos. Ő már tisztában lehetett azzal, hogy valójában miről van szó, mert ekkor már kiderült, hogy minden szakon, kivéve a magyar nyelv és irodalom tanszéket, a magyarnyelvű oktatás egyharmadára csökkent. Sőt a jog és közgazdasági karon csak román nyelvű oktatás maradt. Szó sem volt két egyenrangú, önálló egyetem működéséről. Ezt nem akarta vállalni Csendes Zoltán prorektor, ez ellen tiltakozott Szabédi módjára. Közben külön bizottság vizsgálta a magyar irodalomtörténeti szakon előadó tanárok jegyzeteit. A bizottság tagjai a Központi Titkárságban működő „az együtt élő nemzetiségek problémáival foglakozó bizottság” két küldötte, Vécsey Károly és Blénesi Ernő élesen bírálta Szigeti József és Jancsó Elemér „nacionalista”, értékmentő munkásságát. Tanulmányuk az Igaz Szóban jelent meg májusban. Vécsey minden kormányt és irányzatot hűségesen kiszolgált az államosítástól az összevonásokig. Blénesi Ernő az Előrénél lett főszerkesztő-helyettes. Csendes Zoltán a statisztika professzora, prorektor, országosan elismert szakember volt a maga területén. Kiváló tehetség volt. (Részlet Katona Szabó István A nagy hazugságok kora (1948–1968) című készülő önéletrajzi kötetéből) /Ötven éve történt. A kolozsvári önálló magyar egyetem felszámolása. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 3./

Fennállásának 160. évfordulóját ünnepelte a hétvégén a legrégebbi, ma is megjelenő erdélyi magyar nyelvű újság, a Brassói Lapok. Ambrus Attila főszerkesztő elmondta, a lap a mai napig azt a szerepet vállalja magára, amit még ‘49-ben Bem József szánt neki: ne valami ellen álljon, hanem valami mellett, konstruktív szerepe legyen. „A lapot először az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc idején Veszely Károly katolikus pap jelentette meg, Bem József felkérésére. Az első szám 1849. április 16-án hagyta el a nyomdát Brassói Lap néven. A kiadványnak akkor tizenkilenc száma jelent meg, mindaddig, amíg a bevonuló orosz csapatok le nem foglalták a nyomdát, Veszelyt forradalmárként letartóztatták, és átadták az osztrák hatóságoknak, akik halálra ítélték őt. Az ítéletet ugyan nem hajtották végre, mivel Veszely a klérus tagja volt, de száműzték, és Kolozsváron telepedett le. ” „Ezek után az újság utóda már nem viselhette Veszely lapjának címét. Csak 1895-ben kaphatta vissza nevét, így ettől az évtől Brassói Lapok néven jelent meg, egészen 1940-ig, amikor a hírhedt Vasgárda betiltotta megjelenését. A második világháború után Vörös Zászló, majd Új idő néven jelent meg a lap, eredeti nevét csak 1969-be kapta vissza, amikor Albert Sándor, a lap eredeti nevének újrahasználhatásához kötötte a főszerkesztői állás elfogadását” – részletezte a főszerkesztő. A hetilapot jelenleg a Barcaság mellett főleg Kovászna, Hargita és Maros megyékben terjesztik. A Magyar Újságírók Romániai Egyesületének (MÚRE) a Brassó melletti Tatrangon tartott elmúlt hét végi közgyűlésén átadták az idei Veszely Károly-díjakat. A díjat ez alkalommal – a Brassói Lapokhoz hasonlóan 1849-ben alapított, Kézdivásárhelyen megjelenő – Székely Hírmondó hetilap szerkesztősége, valamint a brassói magyar nyelvű televíziózás létrehozója, Bálint Ferenc vette át. A Magyar Újságírók Romániai Egyesületének hétvégi találkozóján téma volt a gazdasági válság hatása az erdélyi magyar médiára. /Fleischer Hilda: A hosszú életű újság: 160 éves a Brassói Lapok. = Új Magyar Szó (Bukarest), ápr. 22./

A kolozsvári Sétatéren felavatott emlékmű, „In memoriam 1956”, összeköthet magyarokat, itt élő románokat. Ennek ellenére Gheorghe Funar nyilatkozatát közölte a Foaia Transilvana egyik száma, miszerint csak Emil Boc idejében lehetett ilyesmit engedélyezni, merthogy ez az emlékmű a román hatóságok újabb árulásának a jele, a diabolikus magyar irredentáknak tett engedmény. Ugyanitt olvasható a Vasgárda örökségét vállaló Noua Dreapta (az Új Jobboldal) állásfoglalása „a történelem meghamisításáról” és arról, hogy ez az esemény negatív következményekkel fog járni mind a román, mind a magyar fél számára. Melléfogásokban, diverziókban nincs hiány a Kárpát-medencében. Nem kell visszamenni a Malina Hedvig-ügyig, az elmaradt révkomáromi Sólyom László-látogatásig, a kárpátaljai vagy pozsonyi műemlékrongálásokig, a vajdasági diákverésekig. Magyarázat mindig van, most a battonyai ablakbetörés, az idegennek szóló veszélyes fenyegetés. A Battonyán letelepedett aradi román üzletember, a rendőrséghez fordult. A Veszprémben gyilkosság áldozatává lett kézilabdázó, Marian Cozma sajátos módon a magyar–román megbékélés szimbóluma lett, a battonyai-aradi Marin Crisan körül kavarodó hírek az ellenkező hatást váltják ki. A romániai magyar lapok, az Új Magyar Szó, a Krónika Kreszta Trajántól, Battonya alpolgármesterétől azt idézték, hogy „Nem retteg itt senki senkitől. Elszigetelt esetről van szó, én csak erről a fenyegető levélről tudok”, a bukaresti Adevarul, többször visszatérve az esetre, azt adta tudtul a román olvasóknak, hogy ezek a problémák a románok és a magyarok közt mindig is léteztek, mármint az irigység, a gyűlölet mindkét részről. Az Adevarul cikkének a címe: „A magyar szélsőségesek nem akarnak minket az országukban”. Az új kolozsvári hetilap, a Mesagerul de Cluj első száma a változóban lévő Kolozsvárról szól, a lap a magyar konyha receptjeit ajánlja az olvasóknak. /Kántor Lajos: Kolozsvári néző – 2009. november (1). = Szabadság (Kolozsvár), nov. 2./

Csendben, méltóságteljesen tiltakozott november 4-én a Főtéren a kincses város magyarsága az ellen, hogy a Kolozsvári Polgármesteri Hivatal egyetlen reprezentatív, magyar vonatkozású programpontot se iktatott be a központ hivatalos átadási ünnepségébe. A tüntetést kolozsvári magyar fiatalok kezdeményezték sikerrel, ugyanis több mint száz (mások szerint közel háromszáz) kolozsvári magyar polgár jelent meg a Mátyás-szoborcsoport előtt. Miközben Sorin Apostu polgármester és Florin Stamatian prefektus díszbeszédet mondott, a tiltakozók hátat fordítottak nekik. Apostu állítása szerint meghívták a magyar közösség képviselőit a rendezvényre, s azzal vádolta a tüntetőket, hogy választási kampányrendezvényt szerveztek. Mi több, kijelentette: ők nem a város polgárai. A Vasgárda és a Sarmisegetuza Kulturális Alapítvány fiataljai részéről volt ugyan kisebb provokáció, de a néma tüntetés incidensek nélkül ért véget. A rendőrség, a csendőrség és a „civil figyelők” már jóval két óra előtt megjelentek a Főtéren, míg a magyar fiatalok csak néhány perccel két óra előtt mentek a helyszínre annak érdekében, hogy megelőzzék a csendőrség esetleges oszlatási kísérletét. Mihelyt Sorin Apostu polgármester beszélni kezdett, a fiatalok hátat fordítottak neki. A Szabadság azon kérdésére, hogy miért nem tárgyal velük, miért nem érdeklődik tiltakozásuk okáról, a polgármester sokkoló választ adott: – Ezek nem a város polgárai. Jöttek valahonnan, talán Szatmárról – fejtette ki. Máté András parlamenti képviselő kiadott állásfoglalása szerint Kolozsvár átalakított Főtérének hivatalos átadása a multikulturalitás eszméjének vereségét jelzi. A tüntető magyar fiatalokkal egyetért és elítéli azokat, akik hallgatásukkal továbbra is támogatják Sorin Apostu polgármester magyarellenes intézkedéseit. /Kiss Olivér: Apostu szerint „nem a város polgárai” tüntettek a Főtéren. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 5./ Hirtelen román villámtüntetők jelentek meg, a „Voltunk, vagyunk, leszünk” transzparens magyar feliratát román trikolórral takarták be. Az ellentüntetők elmondták, hogy románok, és azért vannak jelen, hogy jelezzék: Kolozsvár román föld volt és az is marad. /Sipos M. Zoltán: Hátfordító magyar csődület. = Új Magyar Szó (Bukarest), nov. 5./

Csűrdöngölő, spanyolcsizmában
Itt toporgunk, tipródunk a trianoni döntés kilencven és második bécsi döntés hetven tonnája alatt fejenként. Önjelölt vagy választott politikusaink pedig szöszmötölnek a konfrontáció meg a tolerancia szemétdombján, míg a magyarság ellenségei hasmánt feküdve markolják a földet, mint(ha) a magukét.
A román meg a szlovák vinnyogott, amikor a magyar lakta területek egy történelmi villanásnyi időre visszakerültek eredeti történelmi helyükre.
Vannak tömegével, akiknek a második világháborúról csak a zsidóüldözés és gyilkolás jut eszükbe. Hadd vegyek ki néhány tényt, gondolatot a Matatias Carp könyvéből! Míg Európa minden sarkából Magyarországra menekültek, mentsvárba az üldözött zsidók, a fasiszta Románia a tébolyig menő gyűlölettel végezte a legembertelenebb munkát, puszta kézzel, késsel, golyóval és tűzzel — még Hitler előtt.
1941. június 29-én és 30-án a rendőrök, román és német katonák Iaşi-ban, a rendőrkapitányságon, az utcákon és a házakban megöltek néhány ezer zsidót... A vérfürdőt túlélt 4400 férfit koncentrációs táborba irányították... A vagonokból 12 óra és 20 kilométernyi út után 1194 holttestet raktak ki.
A Vasgárda 6 000 000 lejt kapott azért a zsidóktól, hogy csituljon a tömegmészárlás.
Nem sorolhatjuk a számadatokat, közel 300 000 zsidót öltek le minden német kényszerítés nélkül Romániában, már a háború előtt és annak legelején.
Most a televízióban el-elcsukló elégedettséggel hallgatják a betáplált agyúak, hogy a román történész magyarul mondja ugyanazokat a marhaságokat Észak-Erdély visszacsatolásának kapcsán, amit mondtak minden elődjei.
Ne feledjük, az egyik erdélyi magyar párt ismét kormányon van, a demokráciának csúfolt rendetlenségben föl-föltoluló magyar üldözés közepette.
A párizsi Trianon kócerájban egykoron összeült, tájékozatlan nagyhatalmi szolgák a döntés másnapján már beismerték, hogy Európában ilyen (olyan) igazságtalan döntés még nem született, mint 1920-ban, Magyarország felosztásával.
Időnként kényszerítenek bennünket ezzel vagy azzal azonosulni, ettől vagy attól elhatárolódni. Az Európai Unió viszont ma sem hajlandó tudomásul venni, hogy egy nemzetet, a magyart üldözik s ítélik lassú pusztulásra olyan politikusok, szlovákok meg románok meg szerbek, akik tisztességes demokráciában — bármely égtájon — közvécét sem pucolhatnának. Soroljam a neveket? Tudja mindenki, s azt is tudja, hogy utánuk békésen csörtetnek, sorukra várva, az utódok.
És miről papolunk itthon, és mi mindenről hallgatunk? Beleszámítva Magyarországot is, ahol a bukott, lealjasodott pártok Fidesz-diktatúráról, egypártrendszer veszedelméről és neofasizmusról ugatnak.
Ott áll Románia kirakatában Európa-szerte a kormány magyar tagsága, színesben.
A magyarság idekinn fehér-feketében, megfogyva s megtörve.
A remény nem fogy, az erőnk igen-igen megcsappanva. Ennyit itt és most a spanyolcsizmáról.
Czegő Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Antonescu-kultusz a marosvásárhelyi iskolában?
?Az 1991-ben kiadott Ion Antonescu şi Garda de fier (Ion Antonescu és a Vasgárda) című kötet ékesíti a marosvásárhelyi Serafim Duicu kéttagozatos általános iskola vitrinjét. A kötet – borítóján a háborús bűnös marsall portréjával – a főbejárattal szemben álló kirakat közepén kapott helyet. Radu Botez iskolaigazgató azzal mentegetőzött, hogy a könyv az iskola névadójának munkásságát képezi, ráadásul a vitrint így „örökölte” elődjétől. Dumitru Matei főtanfelügyelő a Krónikának megígérte, hogy eltávolíttatja az iskolából a Duicu özvegye által adományozott kötetet. Ion Antonescu és a Vasgárda népszerűsítése a fasiszta jelképek kultuszát tiltó 2002/31-es sürgősségi kormányrendelet előírásaiba ütközik.
Miután a legtöbb településen a hatóságok alkalmazkodtak a 2002/31-es számú sürgősségi kormányrendelethez és eltávolították a háborús bűnösöknek emléket állító szobrokat és emléktáblákat, megváltoztatták az utcák, terek és intézmények nevét, Marosvásárhely egyik általános iskolájában előkelő helyen, a főbejárattal szemben elhelyezett vitrinben díszeleg a Ion Antonescu şi Garda de fier (Ion Antonescu és a Vasgárda) című kötet – tudósít a Krónika.ro. A háborús bűnösnek nyilvánított marsall könyvborítóra nyomtatott képe az erdélyi román történelem kiemelkedő személyiségei, Gheorghe Şincai, Petru Maior, Alexandru Papiu Ilarian, Octavian Goga társaságában tekint a belépőre.
A kötet közel húsz évvel ezelőtt, Serafim Duicu irodalmár és közíró és az iskola későbbi névadójának tollából, a Rom-Edition Kiadóházban látott napvilágot. Szerzője, aki az 1990-es évek elején mind a közéletben, mind a helyi Cuvântul Liber napilapban számtalanszor tett tanúbizonyságot nacionalista eszméiről, tisztára mossa Ion Antonescut, akit nemzeti hősként állít be. Ezelőtt tizennégy évvel bekövetkezett haláláig Duicu számos kisebbségellenes cikket írt, Maros megye művelődési főfelügyelőjeként pedig nemcsak a magyarokat, hanem az európai gondolkodású románokat is megpróbálta lejáratni, vagy legalábbis háttérbe szorítani. Halála után előbb iskolát, majd – az RMDSZ-tanácsosok döntő szavazataival – utcát neveztek el róla Marosvásárhelyen.
A gyerekeket nem zavarja
A Bodoni utcai iskola folyosóin a gyerekek, pillantást sem vetve a vitrinre, rohangálnak az épület egyik végéből a másikba. Amikor a Krónika újságírója találomra egyikükre rákérdezett, hogy tudja-e, ki az a katonatiszt, akiről könyvet írtak, képe meg ott díszeleg a borítón, nemet int. Aztán, hogy ne tűnjön teljesen tudatlannak, kiböki, hogy „biztos valami hős”. Elmondja, hogy ő a román tagozat hatodikosa, szereti nézni az akciófilmeket, de eddig egyikben sem látta Antonescut. Társa viszont magabiztosan állítja, hogy „egy nemzeti hős, akivel Románia megnyerte a második világháborút”.
Egy náluk valamivel nagyobb magyar fiú is a világégéshez kapcsolja Antonescu nevét. „Valamit hallottam róla, hogy állítólag Hitlerrel meg Horthyval együtt vívták a világháborút. A nagytatám mesélte, hogy nagyon sok zsidó életéért felelős. De egyszer az egyik román katona- vagy rendőrtiszt szomszédunk azt mondta, hogy ebből semmi sem igaz, a zsidókat csak a németek meg a magyarok ölték. Ezek után fogalmam sincs, hová tegyem ezt az embert” – mondja a tizenhárom éves fiú, megvallva: eddig meg sem fordult a fejében, hogy Romániának is vannak háborús bűnösei.
Az illetékesek csak csodálkoznak
Radu Botez iskolaigazgató szerint a Ion Antonescu şi Garda de fier című kötet eddig nem keltette fel senkinek a figyelmét, alulírott az első, aki szóvá teszi. „Félreértés ne essék, mi nem Antonescunak szeretnénk emléket állítani. A vitrinbe iskolánk névadója munkái kerültek, azok a könyvek, amelyeket Serafim Duicu özvegye adományozott nekünk. Ha valakit zavar – és valóban zavarhat is –, minden további nélkül kivehetjük onnan” – fejtette ki a Krónikának az igazgató. Mentségül Botez hozzáfűzte, a könyv sokkal régebbről ott van, mint amennyi ideje ő vezeti az iskolát, és megígérte, hogy hamarosan ő is elolvassa.
A Krónika.ro kérdésére, hogy mi a véleménye a kiállított tárgyról, Dumitru Matei főtanfelügyelő is meglepődésének adott hangot. Kijelentette: nem tudott arról, hogy a kötet ki van állítva, de utánanéz a történteknek és eltávolíttatja onnan. „Egyértelmű: egy ilyen kötetnek nincs mit keresnie az iskola vitrinjében” – szögezte le a főtanfelügyelő, megköszönve az értesítést.
Szucher Ervin, Krónika (Kolozsvár)

Magyarellenes ünneplés
Magyarellenes jelszavakat skandáltak tegnapi marosvásárhelyi tüntetésükön az Új Jobboldal (Noua Dreaptă) tagjai, akik „a magyar szeparatizmus” ellen vonultak utcára Románia nemzeti ünnepén. Frunda György RMDSZ-es szenátor felszólította Marius Paşcan kormánybiztost, hívja ki a „SRI-t, a milíciát és a katonaságot” a magyarellenes jelszavakat skandálók ellen. Kolozsváron a Szociáldemokrata Párt (PSD) több mint száz tagja vonult a Magyar Köztársaság főkonzulátusa elé, ahol egy levelet adtak át egy hivatalnoknak, melyben az ellen tiltakoztak, hogy a budapesti hatóságok nem engedélyezték, hogy a román diplomácia a Nemzeti Színházban ünnepeljen. Eközben az Új Magyar Gárda Székely Szakaszának kolozsvári rendezvényét megakadályozták a rendőrök, akik az alakulat nyolc tagját bevitték a rendőrőrsre igazoltatás végett.
Magyarellenes jelszavakat skandáltak tegnapi marosvásárhelyi tüntetésükön az Új Jobboldal (Noua Dreaptă) tagjai. Az akció hatására Frunda György RMDSZ-es szenátor felszólította a maros megyei prefektust, hogy hívja ki a „SRI-t, a miliciát és a katonaságot” a tüntetők ellen.
A szélsőjobboldali román szervezet annak ellenére szervezett tiltakozó megmozdulást Marosvásárhelyen, hogy az önkormányzat visszavonta a számukra korábban kiadott engedélyt. Az Új Jobboldal vezetői a honlapjukon közzétett felhívásukban azt írták, hogy „a magyar szeparatizmus” ellen fognak utcára vonulni. Tudor Ionescu, a szervezet elnöke hangsúlyozta: ők Erdély Romániával való egyesülésének 92. évfordulóját, Románia nemzeti napját ünneplik, felvonulásuk senki és semmi ellen nem irányul.
Arra a kérdésre, miért tartották meg engedély nélkül a felvonulást, elmondta: szerinte törvénytelenül járt el a polgármesteri hivatal, hiszen 24 órával a rendezvény előtt nem vonhatták volna vissza a két héttel korábban kiadott engedélyt, ezt legalább 48 órával korábban kellett volna megtenniük. Ionescu szerint erre a helyi hatóságok is rájöttek, ezért tarthatták meg normális körülmények között a felvonulást.
A járdán haladó mintegy 200 tüntetőt végig népes csendőri kordon kísérte, a zömében fiatal résztvevők a szervezet zászlajával és román nemzeti lobogókkal, valamint Avram Iancu arcképével vonultak végig a városközponton, egyebek közt azt skandálták, hogy „Hargita és Kovászna román föld!”, „Nagy-Románia újból a régi határok közé!”, és a román nyelv „egyeduralmát” szorgalmazták. A tüntetést korábban jóváhagyta az önkormányzat illetékes bizottsága, de a polgármesteri hivatal a rendezvény uszító jellegére hivatkozva visszavonta az engedélyt. Erre többek között Borbély László, az RMDSZ ügyvezető alelnöke kérte a hivatalt, kifejtve, hogy nem kellene pártolni az Új Jobboldal „ócska és meghaladott nacionalizmusát”. A szervezet tagjai egyébként a főtéri hivatalos december elsejei ünnepségen is részt vettek, ahol elhelyezhették koszorújukat.
Frunda a katonaságot kérte
Az Új Jobboldal tüntetése nyomán kisebb botrányra került sor a Maros megyei prefektúra székhelyén, ahol a szélsőjobboldaliak megérkeztekor Frunda György RMDSZ-es szenátor is tartózkodott. A honatya felszólította Marius Paşcan kormánybiztost, hívja ki a „SRI-t, a miliciát és a katonaságot” a magyarellenes jelszavakat skandáló tüntetők ellen, a prefektus azonban úgy vélte, az akcióban nincs semmi törvényellenes. Frunda György „elfogadhatatlannak” nevezte, hogy a tiltakozók a román nyelv egyeduralmát szorgalmazzák, a prefektus azonban kijelentette: semmit sem tehet, hogy meggátolja őket ebben. A honatya ekkor felszólította, hogy a törvényes rend őrzőjeként hívja ki a rendvédelmi szerveket. Erre azonban nem került sor, a tüntetés incidensek nélkül ért véget.
A szélsőjobboldali szervezet tiltakozó megmozdulását figyelemmel kísérte Vitus Örs, a Jobbik erdélyi baráti körének elnöke is, aki korábban tiltakozást akart szervezni az Új Jobboldal felvonulása ellen. Azt tervezték, hogy az 1989-es forradalom vásárhelyi magyar és román áldozatainak emlékművénél gyertyát gyújtanak, ami – mint mondta – azt jelképezte volna, hogy a sovinizmus a kommunizmus egyik öröksége. Erről a szándékukról azonban letettek, miután a polgármesteri hivatal visszavonta az Új Jobboldal tüntetésére vonatkozó engedélyt. A Jobbik-szimpatizánsok közleményükben örömüknek adtak hangot, hogy „idén december 1-jén, Marosvásárhelyen nem lehet majd magyarellenes szlogeneket hallani”. (Markó Béla: veszteség december 1. Markó Béla a parlament hétfői, a román nemzeti ünnep alkalmából tartott díszülésén mondott beszédében arra hívta fel a figyelmet, hogy a magyarság 1918. december 1-jét „veszteségként, az államiság elvesztéseként élte meg”.
Rámutatott, a magyarok számára ez a nap mást jelent, mint a románoknak, akiknek ez „hatalmas győzelem”. Emlékeztetett, hogy az akkori magyarok nagyon sokat vártak a Gyulafehérvári Kiáltványtól, mely kimondta, hogy „Erdély valamennyi népe saját nyelvén tanulhat és igazgathatja magát, a soraiból kikerülő személyek révén”.
Ezeknek az ígéreteknek csupán egy része valósult meg, a többit ezután kell gyakorlatba ültetni, vélte a szövetségi elnök a magyarnyelvű oktatás körüli vitára utalva. Mint hangsúlyozta, az RMDSZ tiszteletben tartja más népek ünnepeit, és képviselői részt vesznek a december 1-i ünnepségeken.)
Elmaradt a gárdisták megemlékezése
Eközben Kolozsváron a Szociáldemokrata Párt (PSD) több mint száz helyi tagja vonult a Magyar Köztársaság főkonzulátusa elé, ahol egy levelet adtak át az egyik hivatalnoknak, melyben az ellen tiltakoztak, hogy a budapesti hatóságok nem engedélyezték, hogy a román diplomácia a Nemzeti Színházban ünnepelje december 1-jét.
A felvonulók egy csokor vörös szegfűt is át akartak adni, azonban a hivatalnok nem fogadta el, így azt a diplomáciai székhely kapuja előtt hagyták. Mircea Jorj megyei PSD-elnök szerint a virágokkal azt szerették volna elérni, hogy „újra kinyíljon a románok orrára csapott ajtó”. Mint mondta, a levelet ma Magyarország bukaresti nagykövetségére is elküldik.
Tegnap délutánra az Új Magyar Gárda Kulturális és Hagyományőrző Mozgalom Győri Wass Albert zászlóalja Székely Szakasza is összejövetelt hirdetett a kincses város Főterére, ahol a Székely Hadosztály megalakulásáról akartak megemlékezni.
Erre azonban nem kerülhetett sor, ugyanis a szélsőjobboldali magyar alakulat nyolc tagját már a városba való érkezése után, a Szentegyház utcai Agapé vendéglő előtt „lekapcsolta” a rendőrség. Ilie Milici csendőrségi szóvivő szerint a fekete egyenruhába öltözött fiatalokat azért kísérték be, mivel a Magyar Gárda, illetve Magyarország zászlaját bontották ki, miközben a városközpont fele tartottak.
Míg a fiatalokkal jegyzőkönyvet írattak, a Szent Mihály-templom előtt a csendőrség több autója, illetve tucatnyi rendőr várakozott. Megjelent a helyszínen az Új Jobboldal néhány tagja is, ám incidens nem történt.
A gárdisták korábban kérték a felvonulásuk engedélyezését a polgármesteri hivataltól, amit az intézmény elutasított azzal az indokkal, hogy a városközpontban a román nemzeti ünnep alkalmával szervezett rendezvények zajlanak.
A szervezet tagjai a Szent Mihály-templomtól a Farkas utcai Szent György-szoborhoz indultak volna, ahol verses megemlékezést akartak tartani. Az Új Magyar Gárda „székely szakasza” múlt év december elsején is megemlékezést szervezett a kincses város Főterén, ahhonnan akkor álarcos rohamrendőrök vitték el őket.
Bukarestben is kisebb – igaz, politikai természetű – incidens árnyékolta be a hivatalos állami megemlékezéseket. Az asztanai EBESZ-konferencián részt vevő Traian Băsescu államfő távollétében ugyanis nem az alkotmány szerint őt követő szenátusi elnököt, az ellenzéki Mircea Geoanát fogadták katonai tiszteletadással, hanem Emil Boc kormányfőt, akit viszont a tömeg kifütyült. Geoană közleményben követelt vizsgálatot az „incidens” miatt, Boc ugyanakkor azzal védekezett: az államfő őt jelölte ki képviselőjeként az ünnepségre. (Értelmiségiek vádolják az RTV-t. Történelmi valótlanságok hangoztatásával, a romániai holokausztért is felelős egykori fasiszta szervezet, a Vasgárda egyik volt vezérének a népszerűsítésével vádolja a román közszolgálati televíziót hatvan romániai értelmiségi egy tiltakozó levélben, amelyet romániai vezető politikusoknak és nyugat-európai államok nagyköveteinek is elküldtek.
Az értelmiségiek azt kifogásolják, hogy a Román Televízió november 21-én olyan adást sugárzott, amelyben Ion Cristoiu neves újságíró „romantikus hősnek és erkölcsös személynek” nevezte Corneliu Zelea Codreanu egykori vasgárdista vezért. A levél aláírói szerint Cristoiu figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy az említett politikai csoportosulás fasiszta eszméket vallott, közreműködött a romániai holokauszt előkészítésében, a szervezetet és magát Codreanut is felelősség terheli több román politikai és kulturális személyiség meggyilkolásáért.
Codreanut 1938-ban kivégezték. A tiltakozók felszólították Alexandru Lăzescut, a Román Televízió vezérigazgatóját, határolódjék el az adásban elhangzottaktól. Hangsúlyozták, az újságíró kijelentései nemcsak „valótlan történelmi adatoknak az elfogadtatására irányuló törekvések”, hanem súlyosan sértik a vasgárdista mozgalom áldozatainak az emlékét is. Az aláírók azt is kérik a vezérigazgatótól, hogy büntesse meg a televízió munkatársait, akik az aláírók szerint szakmailag felelősek az adás elkészítéséért és sugárzásáért.) Krónika (Kolozsvár),

Tilosban az Új Jobboldal, elvitték a gárdásokat
Hatósági engedéllyel nem rendelkeztek, mégis zavartalanul végigvonultak Marosvásárhelyen a fasiszta Vasgárda eszmei örökségét vállaló Új Jobboldal (Noua Dreaptă), valamint az 1990-es marosvásárhelyi etnikai összetűzés gerjesztésében oroszlánrészt vállaló Vatra Românească szervezetek tagjai és szimpatizánsai. A Jobbik erdélyi baráti köre is megmozdulásra készült, de akciójukat lemondták. Kolozsváron a Székely Gárda megemlékezésére érkező nyolc személyt bekísértek a rendőrségre.
Az Új Jobboldal vezetői az internetes honlapjukon közzétett felhívásukban azt írták, hogy „a magyar szeparatizmus” ellen fognak utcára vonulni. Adrian Ionescu, az Új Jobboldal országos elnöke cáfolta, hogy ők valami ellen, vagy valakik ellen tüntetnének. Szerinte Erdély Romániával való egyesülésének a 92. évfordulóját, Románia nemzeti napját ünnepelték.
A felvonulás alatt a zömében fiatal résztvevők egyebek között azt skandálták, hogy „Hargita és Kovászna román föld!”, „Nagy-Románia újból a régi határok közé!”, valamint a román nyelv „egyeduralmát” szorgalmazták.
Arra a kérdésre, hogy miért tartották meg engedély nélkül a felvonulást, hiszen a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatal két héttel ezelőtt kibocsátotta, majd 24 órával a rendezvény előtt visszavonta a felvonulásnak zöld jelzést adó jóváhagyást, Ionescu elmondta: szerinte törvénytelenül járt el a polgármesteri hivatal, hiszen 24 órával a rendezvény előtt nem vonhatták volna vissza a két héttel korábban kiadott engedélyt, ezt legalább 48 órával korábban meg kellett volna tenniük. Ionescu szerint erre a helyi hatóságok is rájöttek, ezért tarthatták meg normális körülmények között a felvonulást.
A járdán haladó mintegy 150 tüntetőt végig népes csendőri kordon kísérte, a szervezet tagjai pedig a főtéri hivatalos december elsejei ünnepségen is részt vettek, ahol elhelyezhették koszorújukat. A csendőrséget egyébként senki nem értesítette a polgármesteri hivataltól, hogy nem rendelkeznek engedéllyel a felvonulók, ők ezzel magyarázták azt, hogy nem oszlatták fel a tüntetést.
A tüntetést figyelemmel kísérte Vitus Örs, a Jobbik erdélyi baráti körének elnöke, aki megerősítette, hogy egy tiltakozást akartak szervezni az Új Jobboldal felvonulása ellen. Azt tervezték, hogy az 1989-es forradalom marosvásárhelyi magyar és román áldozatainak emlékművénél gyertyát gyújtanak, ami – mint mondta – azt jelképezte volna, hogy a sovinizmus a kommunizmus egyik öröksége. Erről a szándékukról azonban letettek, miután a polgármesteri hivatal visszavonta az Új Jobboldal tüntetésére vonatkozó engedélyt.
Tegnap délután nyolc személyt – köztük Csibi Barnát, a Székely Gárda vezetőjét is – bekísértek a kolozsvári 1-es számú rendőrségre azért, mert más államok jelképeit viselték. A nyolc személy a Székely Gárda kolozsvári megemlékezésén akart részt venni. Az Agerpres hírügynökség Ilie Milicire, a kolozsvári csendőrség szóvivőjére hivatkozva azt írta: magyar zászló volt a nyolc személynél. Értesüléseink szerint magyar zászlót nem hordoztak, ám jelvényeket viseltek a köztudatba egyenruhaként bevonult öltözetükön. A letartóztatottak közül négyen magyar állampolgárok. Sajtóértesülések szerint a bekísért személyekre közel 20 000 lej pénzbírságot szabtak ki a gyülekezésre vonatkozó jogszabályok, valamint egy helyi tanácsi határozat megsértése miatt, amely a nemzeti ünnepen tiltja az ehhez kapcsolódóakon kívül más rendezvények szervezését a város központjában. Szerda este szabadon bocsátották őket.
Sajtóhírek tegnap arról számoltak be, hogy a város nyugati bejáratánál ismeretlenek által elhelyezett magyar nyelvű, „Kolozsvár” feliratot távolítottak el. Szerdán a kolozsvári szociáldemokraták a világon bárhol élő románok tiszteletére rendezett délelőtti felvonulás keretében a Magyar Főkonzulátuson egy levelet adtak át, a magyarországi román nagykövetség december elsejei fogadásának a budapesti nemzetiből való elutasítása kapcsán. A levelet ma Magyarország bukaresti nagykövetségére is eljuttatják. A Mediafax hírügynökség úgy tudja, Kolozsvár főterén az Új Jobboldal (Noua Dreaptă) egy csoportosulása is gyülekezett tegnap este.
Kifütyölte és lehurrogta a bukaresti december elsejei ünnepségen Emil Boc miniszterelnököt a résztvevők egy része. A Győzelem Diadalívnél rendezett ünnepségen az államfőnek kellett volna részt vennie, de Traian Băsescu az EBESZ csúcsértekezletére utazott, és maga helyett a kormányfőt delegálta a rendezvényre. A Szociáldemokrata Párt kifogásolta, hogy nem Mircea Geoanăt, a szenátus elnökét küldte Băsescu az ünnepségre, hiszen rangját tekintve a szenátus elnöke az ország második közjogi méltóságának számít. Szabadság (Kolozsvár)

Kinek szól a „Szent legionárius ifjúság”?
Szentesített szövetségek
Sabina Fati, România Liberă
A román ortodox egyház vezetőinek nincs kifogásuk a legionárius himnusz ellen, amellyel az apácák megajándékozták Iustin Pârvu apátot, és amelynek aztán nagy sikere volt a Youtube-on. Előfordul, hogy a „Szent legionárius ifjúság”, a Vasgárdának és a Kapitánynak címzett óda felcsendül templomszenteléskor is, és egyáltalán nem tiszta, vajon a pátriárka hivatala nosztalgiából tartja elfogadhatónak, vagy egyenesen támogatja az interneten egyre nagyobb méreteket öltő irányzatot.
A román ortodox egyház vezetőinek nincs kifogásuk a legionárius himnusz ellen, amellyel az apácák megajándékozták Iustin Pârvu apátot, és amelynek aztán nagy sikere volt a Youtube-on. Előfordul, hogy a „Szent legionárius ifjúság”, a Vasgárdának és a Kapitánynak címzett óda felcsendül templomszenteléskor is, és egyáltalán nem tiszta, vajon a pátriárka hivatala nosztalgiából tartja elfogadhatónak, vagy egyenesen támogatja az interneten egyre nagyobb méreteket öltő irányzatot. A román ortodox egyháznak semmiféle haszna nem származik abból, ha összefüggésbe hozzák többé-kevésbé posztmodern legionárius mozgalmakkal, éppen ezért egész sor kérdést vet fel, hogy a pátriárka nem reagál a papok ilyenszerű kesergésére. A Petru Vodă apátságban a kolostoralapító születésnapján azért énekelték a „Szent legionárius ifjúság”-ot, hogy eszébe juttassák az apátnak a boldog napokat, amikor a testvérekkel együtt harcolt a Gárdáért és a Kapitányért. Iustin Pârvut a könnyekig meghatotta a nővérek ajándéka, mivelhogy soha nem tagadta meg legionárius hitét. Több évet ült kommunista börtönökben, a szimpátiája miatti büntetésként, most viszont szabadon kijelentheti, hogy a legionárius mozgalom „a román géniusz legnagyszerűbb kifejeződése”. A legsúlyosabb az egészben nem az, hogy egy kilencven éves pópa kötődést érez egy fasisztoid – az idők folyamán Mihály Arkangyal Légiójának, a Vasgárdának, Corneliu Zelea-Codreanu Csoportjának, Mindent a Házáértnak, Legionárius Mozgalomnak nevezett – politikai mozgalom értékei iránt. Még csak az sem, hogy egy apácakórus himnuszokat énekel egy volt legionáriusnak. A legsúlyosabb az, hogy a román ortodox egyházban senkit nem zavarnak a legionárius gesztusok, nosztalgiák, múmiák. A román ortodox egyház részéről hozzászoktunk a hallgatáshoz a kommunizmus idején, amikor a lehető legaljasabb módon együttműködött a rezsimmel, és a legapróbb erőfeszítést sem tette a buldózerek rohama alatt sorban ledőlő templomok védelmében. A kommunizmus idején a hallgatás egyet jelentett az ortodox klérus részéről a maximális kompromisszummal, ma viszont a hallgatás egy hagyomány folytatásával érne fel.
A román ortodox egyház hagyta magát megalázni a kommunisták, illetve kihasználni a legionáriusok által. A Szent Zsinat antiszemita nyilatkozatokat tett, valamint támogatta a Légiót azt követően is, hogy meggyilkolták Ioan Gheorghe Duca miniszterelnököt, aki 1933-ban törvényen kívül helyezte a Vasgárdát. Az egyház életében ennél is bonyolultabb korszakot jelentett a legionárius nemzetállam, amikor az ortodox vallás volt a legfontosabb propagandaeszköz.
Nehéz ellenben megérteni a Szent Zsinat hallgatását most, amikor az egyház élén egy felvilágosult pátriárka áll, aki képes a korporációs vezetésre, és érteni látszik a világ menetét. Ha nem foglal állást a történelem által elítélt, de ortodox mozgalmak által az interneten és a diszkrét templomocskákban felélesztett irányzatok kapcsán, arra enged következtetni, hogy mindez az ortodox egyház égisze alatt történik.
A Szent Zsinatot zavarják a papok szekusdossziéi, zavarja a gondolat, hogy nyilvánosságra kerülhet a papok vagyona, zavarják a biometrikus útlevelek, amelyeket az ördögtől valónak tart, az Európai Unió, amely magához édesgeti és bűnbe viszi a románokat, viszont soha nem zavarják a túlzások, amibe az egyházszolgák esnek, a tény, hogy csúszópénzt kérnek, nem zavarja a papok középszerűsége, vagy ha legionárius propagandát folytatnak.
A román ortodox egyház eltökélten ellenáll az ország modernizációjának és nyugatiasodásának. Az aranyozott, de zsíros stólák és megannyi vétek mögé bújt ortodox egyház nemcsak a hitelét veszíti el, hanem a híveit is, akik közül egyre többen fordulnak más, a 21. századi valósághoz közelebb álló felekezetek felé. (Fordította Sz. L.)
Új Magyar Szó (Bukarest)

Sepsiszentgyörgyre hívnak tiltakozni minden románt a szélsőségesek
Minden románt Sepsiszentgyörgyre hív nagygyűlésre több román civil szervezet és fórum. A YouTube videomegosztón közzétett felhívásukban provokatív módon arra biztatják az ország román lakosságát, védjék meg Romániát a magyaroktól.
Többek közt a Kovászna, Hargita és Maros megyei románok civil fóruma, az Új Jobboldal szélsőséges szervezet és más, szintén szélsőséges román mozgalmak hívják fel a románok figyelmét, hogy június 26-án délután két órakor nemzeti ruhákba öltözve jelenjenek meg Sepsiszentgyörgyön, Mihai Viteazul szobránál, és így védjék meg az ország területi egységét, nemzeti identitásukat és ősi hitüket a magyaroktól. Az általános mobilizációra az akció szervezői szerint azért van szükség, mert a magyarok megszállták az országot, és harc nélkül veszik el Románia területeit. Az ország területét visszaélésszerűen akarják úgy feldarabolni, hogy elvesszen az ősöktől örökölt föld – állítják a szélsőséges akció kitervelői, ezért lépéseket akarnak tenni ellene. A régióátszervezés kapcsán azt is megjegyzik a videóban, hogy a magyar elképzelések révén kialakulna a területi autonómia, és Románia oda jutna, ahova Jugoszlávia is került. A tizennégy román szervezet és mozgalom által intézett felhívásban arra kérik a résztvevőket, hogy nemzeti ruhában, zászlókkal a kézben jöjjenek Sepsiszentgyörgyre, és védjék meg Romániát, mely szuverén és független, egységes és oszthatatlan nemzetállam. Az ügyben megkerestük a polgármesteri hivatalt is, hiszen ahhoz, hogy felvonulhassanak a város főterén, engedélyre van szükség, de ilyen akcióra még senki nem kért engedélyt – tudtuk meg.
A Kovászna megyei rendőrség szóvivője, Buzsi Andrea a Székelyhon.ro-nak elmondta, hogy tudnak a filmecskéről-felhívásról, de eddig még nem kért senki engedélyt ilyesmire. „Az ilyen rendezvényekkel kapcsolatos kérvényeket törvény szerint a városházához kell letenni, legalább három nappal a tervezett esemény előtt. A városházán működik egy bizottság, amelynek tagja – többek közt – egy rendőr is. A kérvényezés azonban nem történt meg” – mondta a szóvivő. Legutóbb 2009-ben vonultak fel román szélsőségesek Sepsiszentgyörgyön, december elsején, a román nemzeti ünnepen. A magát az 1927-ben létrejött Vasgárda, fasiszta ideológiájú, legionárius mozgalom utódjaként meghatározó szervezet tagjai a „szeparatista magyarok nyomásgyakorlása ellen” kívántak ezzel az akciójukkal tiltakozni, és egyben bizonyítani, hogy „az úgynevezett Székelyföld mindig is román föld volt, és az is lesz”.
Bús Ildikó
Székelyhon.ro

Legionárius Mozgalom? Isten őrizz!
Falánk mozgalmak és diverziók
Az Adevărulban közölt legfrissebb vezércikkében Ion Cristoiu a közvita asztalára tesz egy olyan kérdést, amely senkit sem hagyhat közömbösen: a Legionárius Mozgalom ilyen vagy olyan formában való újjászületésének lehetőségét a mai Romániában. Ion Cristoiu Nicolae Brebant idézi, akinek meggyőződése, hogy a jelenség elkerülhetetlenül megismétlődik.
Húsz év után eljutunk a jobboldali totalitarizmus eszméihez? Az Adevărulban közölt legfrissebb vezércikkében Ion Cristoiu a közvita asztalára tesz egy olyan kérdést, amely senkit sem hagyhat közömbösen: a Legionárius Mozgalom ilyen vagy olyan formában való újjászületésének lehetőségét a mai Romániában. Ion Cristoiu Nicolae Brebant idézi, akinek meggyőződése, hogy a jelenség elkerülhetetlenül megismétlődik.
Higgadtan mérlegelve, találhatunk néhány olyan elemet, amelyek egy ilyen következtetéshez vezetnének el. Elsősorban, Románia gazdasági válságban van. A romániai vezető osztály úgy döntött, hogy a válság minden terhét a lakosságra hárítja. Így történik ez mindenütt a világon, ahol megszorító intézkedéseket vezetnek be. A nagy pénzügyi intézetek olyan erősek, hogy megtagadják vállalni a maguk okozta veszteségeket. Az elszegényedett lakosság, a munkahelyek nélkül maradt fiatalság ideális terepet jelent egy ilyen „mozgalom” meggyökeresedéséhez.
Másodszor, a román társadalom az értékek mély válságát éli. A politikusoknak sikerült elveszíteniük a lakosság bizalmát, a vezetők aljas viselkedésükkel sárba tiporják a demokráciát, a szélhámosság és faragatlanság sikeres modellé vált. Harmadszor, az állam intézményeit felelőtlen módon elhiteltelenítették. A jogállam uralma és tekintélye padlón van. Mindenki meg van győződve arról, hogy mindaz, ami ebben az országban történik, a politikai játszmák, intervenciók, a pénz vagy a hatalomért folytatott harc által diktált parancsok eredménye.
Negyedszer, a románok megalázottnak érzik magukat saját hazájukban, s e megaláztatás a határokon túl is ismétlődik. Kimondani, hogy román vagy, sokszor azzal a kockázattal jár, hogy tolvajnak, koldusnak vagy útonálló banditának tartanak. Ámde bármily megalázottak is, az emberekben, a lényük mélyén fojtottan izzik a büszkeség és méltóság parazsa. Még a patriotizmusé is. Az ilyen érzelmeket felébreszteni képes politikai mozgalom robbanásszerűen megnövekedhet. Jó vagy rossz irányban.
A két világháború közötti Románia ismerte a hasonló körülményeket, Corneliu Zelea Codreanu pedig az a karizmatikus vezér volt, aki összefogta és kihasználta mindezeket a frusztrációkat. A Legionárius Mozgalom totalitárius párt volt. A mozgalom célja a demokrácia és az alkotmányos jogok felszámolása volt. A legionárius álom a diktatúra bevezetése volt bűncselekmények útján. Zelea Codreanu saját kezével ölt, a politikai gyilkosság pedig a legionáriusok gyakorolt módszere volt. Vegyük hozzá az ugyanolyan gyilkos antiszemitizmust, és megkapjuk egy vegytiszta fasiszta állam receptjét. A fasiszta és a kommunista totalitarizmus között nincs nagy különbség, egyébként a legionáriusok egy részét a kommunisták visszanyerték, hogy aztán a szocialista gulágban szenvedjenek. Vajon megoldás-e Románia számára a kommunista diktatúra megdöntése, hogy húsz évvel később az ország eljusson a jobboldali totalitarizmus eszméihez? Igen, szükségünk van karizmatikus vezetőkre. De olyanokra, akik a demokráciáért, ne pedig ellene cselekedjenek.
Ion M. Ioniţă, Adevărul (Fordította: K. B. A.)
Új Magyar Szó (Bukarest)

Ünnepelhetünk-e december elsején?
Gyásznap A székelynek van-e, mit ünnepelnie? E kérdésekre csak egy helyes válasz lehetséges: NINCS. Elképzelhetetlen, hogy e napon székely ember önként, senkitől nem kényszerítve ünnepeljen. Csak a gerinctelen csörtető, a haszonleső renegát ünnepelhet. Akár bevalljuk, akár nem, december elseje az erdélyi magyarság számára gyásznap!
Jogos a kérdés: kinek ünnep e nap? Lehet-e ünnepelni annak, akinek épp az 1918-as események miatt nem lehet haza-országa, csak állam-országa? Ünnepelhet-e a székely nép, amelyet nem kérdeztek meg arról, hogy akar-e idegen uralom alatt élni? Lehet-e ünnepelnie annak a közösségnek, amelyet bár megillet az önálló államalapítás joga is, de számára még a Románián belüli belső önrendelkezést, a területi önkormányzást sem engedélyezik?
Ha a román demokrácia a tolerancia szellemében működne, akkor ügyelnének arra, hogy Románia nemzeti ünnepe olyan nap legyen, amely összeköti az itt élőket. Ha történelmi példa után nézhetnénk, rögtön példaként megemlíteném az 1595-ös havasalföldi felszabadító háborút, ahol huszonnégyezer székely, tizenháromezer erdélyi magyar mellett nyolcezer havaselvi és háromezer moldvai harcolt. Együtt verték ki Szinán pasa hadseregét, győzték le a Târgovişténél és Giurgiunál vívott csatákban. A törökök kiverésének napja lehetett volna a közös küzdelmek, az együttműködés napja a Romániában élők számára, természetesen, ha kollektív jogokat is biztosítanak mindannyiunknak. Sajnos, az intoleráns román nacionalisták számára ennél fontosabb volt mindig a román uralom alá jutott magyarság megalázása, felszámolása.
A gyulafehérvári határozatok jogosságáról
Mivel az 1918. december elsején hozott gyulafehérvári határozat, amely kimondja Erdély elszakítását, egyoldalú döntés volt, jogilag elfogadhatatlan. E gyűlést Erdély lakosságának többsége képviselet nélkül élte meg. E napon a lakosság többségét, 57 százalékát senki nem kérdezte, hogy akar-e Romániában élni. Csak az önrendelkezés elve alapján megszervezett népszavazás hozhatott volna igazságos döntést Erdély hovatartozásának kérdésében. Erre azért nem adtak lehetőséget, mert tudták, hogy a józanul gondolkodó románok sem szavaztak volna a magasabb életszínvonalat biztosító Kelet-Magyarország (Erdély, Bánság és Partium) elszakítására és a korrupt, elmaradt Romániához való csatolására. Mivel a történeti és az etnikai arányok nem igazolják Erdély elszakításának jogosságát, és a demokratikus népszavazás is elmaradt, nem beszélhetünk gyulafehérvári népakaratról! A kiváló jogász, dr. Berinkey Dénes magyar miniszterelnök 1919. február 18-án írta Iuliu Maniunak, az Erdélyi Román Kormányzótanács elnökének, hogy a december elsejei határozatok jogi érvénnyel nem bírnak. Az elszakadást kimondó gyulafehérvári nyilatkozat egyoldalú, és olyan területre vonatkozik, ahol a román lakosság a kisebbség. A románság a „szóban lévő 26 vármegye népességének csupán 43%-át teszi ki". Márpedig „ez a népek önrendelkezési jogával teljesen ellenkező és erőszakos álláspont érvényesülését" jelenti. Mindezek mellett a nagygyűlésen csak a románok képviseltették magukat, így a gyulafehérvári nyilatkozat „semmi jelentőséggel" nem bír. Jellemző, hogy e mohó területi hódítást még a közönyös nyugati békecsinálók is sokallták. Trianonban valamivel kisebb terület elcsatolását hagyták jóvá, ezen a románok már többséget, 53,8 százalékot tettek ki.
A csíkszeredai hőzöngés gyökerei
Arcátlanság Székelyföld magyar többségű területén örömünnepet ülni. A Vasgárda szellemiségét továbbvivő Új Jobboldal tagjai 1-jén Csíkszeredát szemelték ki hőzöngésük helyszínéül. A nacionalista bandák itteni szereplésének célja a megfélemlítés! Azt szeretnék elérni, hogy a két és fél megyét lakó székely nép ne merje követelni a területi önkormányzás jogát. E hőbörgők már az elmúlt években is vendégszerepeltek, helyesebben leszerepeltek demokráciából Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön és Kolozsváron szervezett randalírozásuk idején, amikor bemutatták elképzeléseiket. Előre borítékolható, hogy ez alkalommal sem fogják a békés együttélés, az egyenlőség jelszavait hirdetni. Bizonyára tovább szajkózzák, hogy a magyarok jövevények, elődeik évezreden át elnyomták az őslakos románokat. 
Idézek néhány szlogent, ennek alapján az olvasó maga is eldöntheti, milyen színvonalú társaságról lehet szó: Székelyföld román föld (Ţinutul Secuiesc pământ românesc), Ki a magyarokkal Erdélyből! Menjenek Ázsiába! stb.
A szellemiségükben a Vasgárda reinkarnációi – a hivatalos honlapjukon – arra szólítják fel a „büszke románokat", ha elegük volt a magyarok alkotmányellenes (szeparatista) megnyilvánulásaiból, akkor gyűljenek össze Csíkszeredában. Tehát nem a boldogságtól akarnak üvöltözni és hálát adni a Fennvalónak azért, mert 93 éve birtokolhatják Kelet-Magyarország területét. Nem, nem annak örvendenek, hogy 1918-ban a majdnem teljesen magyar Székelyföldet is bekebelezhették Romániába! Őket az elvakult gyűlölet, az intolerancia démonja és szelleme vezérli. Ők egyszerűen nem tudják elviselni Székelyföld létezését, a székely népnek azt a vágyát, hogy a szülőföldjén autonómiában élhesse életét.
Jellemző a román nacionalista gondolkodásra, hogy a székely megyéket már a trianoni békediktátum előtt is románlakta földnek nevezték. Így például 1918. november 9-én, amikor az Erdélyi Román Nemzeti Tanács felsorolta a követelt románlakta megyéket. Idézem: „át kell vennünk Erdély románok által lakott vidékei fölött a teljes kormányzó hatalmat. E vidékekhez tartoznak a következő megyék: (...) Háromszék, Udvarhely és Csík megyék."
A művelt Nyugatot a kitalált dákoromán folytonosság dajkameséjével áltatták. Bár e teória megmosolyogni való, több nemzedék fejébe besulykolták. Csoda-e, ha a szélsőséges eszmék hirdetői a magyarokat jövevényeknek tekintik? Bizonyára, ha tudnák a valót, miszerint őseik évszázadokon át fokozatosan telepedtek át Erdélybe, ahol hazára, védelemre találtak, toleránsabbak, megértőbbek lennének a magyarság közösségi jogainak elismerésében. Meggyőződésem, hogy az elképzelt történelem oktatásában kell keresnünk a hőzöngők, a szélsőséges nacionalisták türelmemetlen viselkedésének gyökereit!
A székely–magyar önrendelkezés
Aki ismeri a székelység történelmét, tudja, hogy e népet 1918-ban megillette volna a független állam létrehozásának joga. Vajon miért maradt el? Bizonyára nem akarták. Talán nem is kérték? Hisz az önrendelkezés joga minden népet megillet! Ami jár az egyik népnek, az megilleti a másikat is! Azonban 1918 és 1920 között a nagy békedöntőket, területszerzőket nem érdekelte a magyarság sorsa. Ilyen helyzetben döbbent rá a székelység arra, hogy Erdély, Székelyföld román megszállás alá kerülhet. A háború végén hazatért székely katonák önként, senkitől nem kényszerítve szervezték meg a Székely Hadosztályt. A maroknyi, mindössze tizenkétezer fős hadsereg honvédő háborút indított, és megpróbálta feltartóztatni a román inváziót.
A székelység békés úton is törekedett az önrendelkezés jogával élni. Így például a Székely Nemzeti Tanácsok küldöttei – az 1918. november 17-én tartott nagygyűlésen – a wilsoni elvekre hivatkozva követelték a járások szintjén biztosított autonómiák megszervezését. 1918. november 20-án egy székely küldöttség azért kereste fel Jászi Oszkár magyar nemzetiségi minisztert, hogy a Székely Köztársaság kikiáltása mellett tegyék lehetővé azt is, hogy a székely nép a sorra kerülő békekonferencián székelyek által képviseltessék. 1918. november 24-én a Budapesti Székely Nemzeti Tanács nagygyűlése kimondta, támogatja a wilsoni elvek alapján szerveződő Székely Köztársaság megalapítását, Erdély vegyesen lakott területeinek etnikai jellegű területi, kantonális megszervezését.
A székelységhez hasonlóan szervezkedett az erdélyi magyarság is. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács 1918. december 22-én Kolozsváron Magyar Nemzetgyűlést szervezett. Annak ellenére, hogy a román hadsereg Erdély nagy részét megszállva tartotta, és akadályozta a kolozsvári nagygyűlésen való részvételt, mégis hetvenezer erdélyi magyar gyűlt össze, és kinyilvánította, hogy az önrendelkezés jogán követeli Magyarország területi egységének biztosítását. E gyűlésen jelen voltak a bánsági svábok, az erdélyi örmények és a román szociáldemokraták képviselői is.
Amire emlékeznünk kell
A székelyeknek december elsején van, mire emlékezniük! Fejet kell hajtanunk a hős székely katonák emléke előtt, akik a világháború végén önként hadseregbe tömörülve vállalták a hon védelmét.
Emlékezhetünk a be nem tartott gyulafehérvári ígéretekre, az 1919-es kisebbségi szerződés előírásaira. Emlékezhetünk a széltében-hosszában terjesztett román propagandára, amely szerint az erdélyi magyarság és a székelység számára Romániában is biztosítják az egyenjogúságot. A székelység azt is tudja, hogy 1918. december elsején „teljes nemzeti egyenlőséget" ígértek neki.
E napon elgondolkodhatunk azon is, hogy nemcsak közvetlen elődeinknek, de nekünk sem adatott meg a kollektív önrendelkezés joga. Azon is elgondolkodhatunk, hogy mit teszünk, ha sor kerül Székelyföld feldarabolására.
A még mindig aktív román nacionalizmus nehezen tud beletörődni abba, hogy a „köpönyegforgató politikának" a kitalált történeti jogra, „évezredes" sérelmekre hivatkozva megszerzett területek egyikét, Székelyföldet még nem sikerült elrománosítania. Nehéz elfogadniuk, hogy a székely nép erős nemzettudatú népcsoport. E nép nem nyugszik bele abba, hogy továbbra is kisebbségként kezeljék azon a földön, ahol ő a többség! A székely nép nem fogadja el a területi autonómia jogáról való lemondást, amikor a magyar honfoglalás évétől ezer éven át saját önigazgatással rendelkezett. A székely nép tudja, hogy nem szabad kétségbeesnie azért, mert még nem sikerült kivívnia az önkormányzathoz való jogát. Ismerik Kossuth Lajos szavait: „nem szabad (...) önként, örökre lemondani" a minket megillető jogokról! És e napon határozzuk el, nem fogunk lemondani a székely haza, a Románia keretében megteremthető területi autonómiáról!
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Román arcok 2.
„Eminescu vérmes antiszemitizmusa és nacionalizmusa kritikusok és moralisták hordáját hívná ki maga ellen, akik a legjobb esetben is kioktatnák Románia kötelezettségeiről a kisebbségekkel szemben, a humanitárius hozzáállásról, francia szövetségeseinkről stb.” Mircea Eliade filozófus és vallástörténész írta ezt 1936. július 5-én a Vremeában. Eliade a legismertebb román értelmiségi. Amúgy a Vasgárda aktív tagja, szintúgy antiszemita, és nem utolsósorban magyargyűlölő. Éppen olyan magyargyűlölő, mint Geo Bogza. Akinek Jakob Oniszia című novellája világirodalmi remekmű, már 14 évesen forgatókönyvet írtam belőle, és hosszú-hosszú ideig dédelgettem az álmot, hogy majd én fogom megfilmesíteni. Arról az Eminescuról írta ezt Eliade, akinek minden sarkon szobra van Romániában, lévén a románság nemzeti költője. Méltán az. Publicisztikája pedig mélyen és fanatikusan antiszemita. Csak a legenyhébbet idézzük tőle: „Ahol Európában emancipálják a zsidókat, beleavatkoznak az ország kultúrájába, meghamisítják és elrontják azt.” Ettől még ugye nem fogják Eminescut kiutálni a román szellemi panteonból? Gondolom, nem. Már csak azért sem, mert a román rendszerváltás hajnalán a román zsidó hitközség felemeli szavát Eminescu mellett, mondván, Eminescu attól függetlenül óriási költő, hogy antiszemita írásai voltak. A magyar rendszerváltás hajnalán Landeszmann rabbi arról értesített bennünket, hogy a magyar kultúra a fütyülős barackból és a bő gatyából áll. Hmm… Amúgy a Beszélőben értekeztek néhány esztendeje arról, vajon mekkora is a felelősségük a román értelmiségieknek a második világháborúban s azt megelőzően elkövetett bűnökért: „Eliade nemzedékének sokkal súlyosabb a felelőssége, mintha csupán megtévelyedett »párttagok« vagy »útitársak« lettek volna. Politikailag támogatták a Gárdát, ezenfelül pedig a Gárda minden cselekedetéhez ideológiai támogatást szolgáltattak. Nekik köszönhető a gyilkosságok, sőt pogromok »ideológiai, metafizikai magyarázata«. A vasgárdista jelenség éppen azért olyan hosszú életű, mert olyan ragyogó elmék propagálták, mint például Cioran és Eliade.”
Fontos mondatok ezek, a nagy Nyirőzés és nyilasozás közepette. S ha már felmerült Cioran neve, álljon itt egy idézet tőle is: „A magyarok messziről gyűlölnek, a zsidók középen, centrumunkban. Miként asszimiláljuk mi, szegény nép a történelem legirreduktibilisebb jelenségét. Egy népet, amelynek aktívumát a történelem legnagyobb népein aratott győzelmei alkotják, miként asszimilálhatna egy olyan nép, amely a magyarok, törökök és görögök sötétjében látott napvilágot? A zsidó vitalitás olyan agresszív és a zsidó szerzési vágy olyan szívós, hogy ezzel a munkás és kizsákmányoló néppel szembeni toleranciánk biztos bukásunkat jelentené.” A szöveg 1936-ból való. Eliade ’37-ben pedig így jajdul fel: „Megengedhetjük-e, hogy a román nép olyan szomorú véget érjen, olyan módon hulljon szét, aminőt nem ismert még a történelem – hogy nyomor és vérbaj roncsolja, zsidók és idegenek özönöljék el, hogy elcsüggedjen, elárulják és eladják alig pár százmillió lejért?”
Amikor most a román újságírók Kövérnek szegezték Nyirő József antiszemitizmusát, és a válaszban előkerült Eliade neve is, a román újságíró így felelt: „Az más.” Ugyanis a román újságíró az román. Ott nem fordulhatna elő az, ami idehaza természetes: hogy egy publicista akár szemenszedett hazugságok leírása árán is hátba szúrja a kormányát. Aczél Endre megteszi a Népszabadságban. Ő az egykori kommunista ügynökök legfelkészültebbje, ezért szavait nem tudhatom be tudatlanságnak, kizárólag tudatos gazemberségnek. Aczél-Acsádi ezt írja többek között: „Kövér (…) bukaresti politikustársai soha nem akkor utaztak külföldre, amikor a célországban önkormányzati választásokra készültek.” Ócska hazugság. Román politikusok egymásnak adják a kilincset Kisinyovban, úgy kampányolnak például a Bukarestnek tetsző főpolgármester megválasztásáért. Aczél-Acsádi másik érve, hogy Moldovában hetven százalék a románok aránya, tehát oda mehetnek kampányolni a románok. Székelyföldön nyolcvan százalék feletti a magyarság aránya, Székelyudvarhelyen pedig 96 százalék. Végül pedig ezt írja az ügynök: „Spanyolországban semmiféle román politikai erők nem léteznek”, csak román vendégmunkások, „akiknek a szavazata odahaza minden választáson számít.” Aljas hazugság.
Alcala de Henares-ben például az ottani 18 ezer román vendégmunkást keresték fel román politikusok Bukarestből. A vendégmunkásoknak szavazati joguk van a helyi önkormányzati választásokon, és képviselő-testületi tagokat, sőt polgármestert is indítottak! A román politikusok pedig arra agitálták őket, hogy vegyenek részt a HELYI szavazáson, és támogassák a HELYI jelöltjeiket. Az egyik román miniszter így fogalmazott: ha a spanyol hatóságok vegzálják őket, annak egy ellenszere van: juttassanak minél több képviselőt a HELYI önkormányzatokba. Ennyit Aczél hazugságairól. Remélem, jól fizetik érte, akár Romániából is…
S mindez persze üzenet Ponta úrnak is. Akinek a szemüvege nagyon európai, de nem illik az arcához, s mindahhoz, ami a fejében fészkel. Ahhoz a Ceausescut idéző ügybuzgósághoz, amellyel megszünteti a marosvásárhelyi magyar kart az orvosegyetemen. Ahogy kirugdalja a magyar prefektusokat a magyar többségű megyék éléről. Ahogy ártani akar nekünk bármi áron, mert nem tud mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy az örök barát RMDSZ-en kívül más politikai szervezetei is vannak az erdélyi magyarságnak. Az persze tökéletesen érthető, hogy Ponta az RMDSZ-t szereti. Azt az RMDSZ-t, amelynek felső vezetéséből nyolc főt még a nyolcvanas években szerveztek be a román titkosszolgálatba – legalábbis így tudják odakint a magyarok. Azt az RMDSZ-t, amelynek egykori elnöke 2002-ben elsőként gratulált a „23 millió románozó” Kovács Lászlónak. Igen, Markó Béláról van szó, aki ezután Kovács Lászlóval együtt törölteti a státustörvényből az „egységes magyar nemzet” fogalmát. Arról a Markó Béláról, aki miniszterelnök-helyettesként a román alkotmánybíróságot megelőzve alkotmányellenesnek nyilvánítja a Székely Nemzeti Tanács népszavazási kezdeményezését a székelyföldi autonómiáról. S aki aztán pofátlanul ráírja minden választáskor a plakátjaikra, hogy „AUTONÓMIÁT”. Igen, ez az az RMDSZ, amelyik Bunta Levente polgármester segítségével az utolsó pillanatban lehetetlenné teszi Nyirő temetését, majd cserébe azt kéri a román kormánytól, hogy tiltsák ki Kövér Lászlót Erdélyből. Ahogy annak idején ez az RMDSZ és ez a Markó Béla tiltatott ki engem is, méghozzá azzal a váddal, hogy terrorista vagyok. Ez a Markó most a Vörösmarty téren dedikál éppen, és arról gügyögnek mind, hogy nem szabad magyar politikusoknak kampányolni Erdélyben, mert megosztják a kinti magyarságot.
S akkor álljon itt egy idézet végezetül Ujhelyi Istvántól, aki 2008 szeptemberében Nagyváradon ezt mondta az ott összegyűlt ifjú RMDSZ-es aktivistáknak: „Tény, hogy az MSZP sokat segített az RMDSZ-nek, mi mindig mindenben támogattuk őket, de ők azt kérték, ezt ne mondjuk el sehol, nehogy Erdélyben kiderüljön a dolog.” Istenem, édes jó Istenem…
Bayer Zsolt
Magyar Hírlap. Erdély.ma

„Tiszta” Romániát! (9. – Megtorlások Észak-Erdélyben)
A magyar–román megállapodás
Észak-Erdély átadására – magyar–román katonai megállapodás – részletesen kidolgozott terv alapján kerül sor. Ennek célja megteremteni a feltételeket, amelyek biztosítják a békés újraegyesítést Magyarországgal.
A bizottság 1940. szeptember elsején és másodikán Nagyváradon dolgozta ki a területátadás irányelveit. A légvonalban 375 kilométer mélységű régió átadásának időpontja a bécsi döntés napjától, augusztus 31-től számítva két hét. A román hadseregnek 1940. szeptember 13. délután 6 óráig kell átadnia Észak-Erdélyt a magyaroknak. A szeptember 2-i megegyezés alapján a magyar csapatok a katonai megszállást szeptember 5-én kezdik, így valójában Észak-Erdély átvételére 9 nap áll a rendelkezésükre. A honvédség előrehaladását akadályozzák a rossz és gondozatlan utak, a hegyvidéki terep, de tartani kell az előre megállapított óránkénti négy kilométeres ütemet.
A terv szerint a magyar csapatok az előnyomulást reggel 7 órakor kezdik, a román haderő utóvédje pedig két órával a magyarok megérkezése előtt üríti ki a sorra kerülő települést. A tolmácsok, az összekötő tisztek – a nemzetközi megegyezések szellemében – fehér karszalaggal ismerhetőek meg, zászlókkal jelzik, biztosítják a magyar és a román csapatok közti kapcsolatot. Ők tájékoztatják a két csapattestet az eseményekről. Az átadásra ítélt terület fölött – szeptember 5. és 13. között – repülővel nem szabad átrepülni, vízzel elárasztani, az állami és magánjavakat a magyar államnak teljes épségben kell átadni. Hazabocsátják a román hadseregben szolgáló észak-erdélyi, magyar állampolgárrá vált személyeket. A visszavonuló román csapatoknak megtiltják a rekvirálást. A román hadsereg vállalja, hogy eltávolítja az úttorlaszokat, leszereli a hidak, műszaki zárak robbantására szolgáló robbanó anyagokat, felszedi az aknákat, a lakosságtól begyűjti a fegyvereket. A „megszálló csapatoknak fegyveresen ellenálló polgári személyek a nemzetközi megegyezések szerinti elbánásban részesülnek, őket a magyar hatóságok franktirőröknek (szó szerint: szabad lövészeknek, lényegében partizánoknak) tekintik”. Az idézett előírás hozzásegít az ippi és az ördögkúti tragikus események jobb megértéséhez.
A megállapodást nem tartják be
A megszállás tervét 1940. szeptember 3-án küldik ki a magyar és a román csapatoknak. E megállapodásra szükség van, mert a vasgárdisták gyűlöletkeltése miatt előre látható, hogy lesznek fegyveres támadások és fosztogatások. Észak-Erdély békés úton való átadásának előfeltételeit a román fél nem (mindig) teljesíti. A civil lakosságnál fegyverek maradnak, ez lehetővé teszi a magyar csapatok elleni orvtámadások, fegyveres rajtaütések szervezését. A román csapatok gyakran rekvirálnak, fosztogatnak. Már a magyar katonai bevonulás kezdete előtt is sor kerül rablásokra. Ennek illusztrálására bemutatunk néhány konkrét példát. A román katonák Bihardiószegen – szeptember 2-án – a vagyonukat védelmező magyarokra támadnak, két személyt meggyilkolnak. Ugyanezen a napon a Szatmárnémetiből Darviba haladó úton folytatják erőszakoskodásaikat és a rablásokat. Rálőnek a tiltakozó magyarokra, hárman megsebesülnek, és ketten életüket vesztik. Szeptember 5-én a Nagyváradról kivonuló román csapatok két magyar nemzetőrt ölnek meg. A román katonaság a gyűlöletkeltéstől sem riad vissza. Nagybányán a visszavonuló román harckocsi átgázol a honvédség fogadására állított diadalkapun.
A megtorlás a megfélemlítés eszköze
A megtorlás – háborús körülmények közt – a megfélemlítés eszköze. A rögtönítélő bíráskodással kapcsolatos törvények alkalmazását Werth Henrik – a magyar királyi honvédvezérkar főnöke – 1940. szeptember 13-án terjeszti ki Észak-Erdélyre. Rögtönbíráskodásra csak akkor kerülhet sor, ha a hatósági közegek, így a hadsereg ellen is szándékos gyilkosság készül, és ebből a célból lőfegyvert, robbanóanyagot (bombát, pokolgépet, kézigránátot stb.) használnak. Rögtönítélő eljárás alá kerül a „honvédelem érdekét veszélyeztető rongálás” és annak kísérlete is.
A megtorlás lehetőségét a román–magyar katonai egyezmény is előírja. Ez nem magyar találmány! Így például Ion Antonescu marsall 1941. október 23-án rendeletben utasítja a keleti fronton előrehaladó, Besszarábiát megszálló hadsereget arra, hogy alkalmazzon kemény megtorlást, ha a csapatokat bármilyen támadás éri. Minden meggyilkolt román vagy német tisztért 200, a közkatonákért pedig 100 kommunistát és zsidót végezzenek ki. Mivel Észak-Erdélyben is több helyen sor kerül a hadijog megsértésére, orvtámadásokra, kialakul a hisztéria és rémhírkeltés, a magyar honvédség néhány alegysége Ippen és Ördögkúton él a megfélemlítés eszközével. Ennek célja a további orvtámadások megszüntetése, a félelemkeltés. Mivel ez túlméretezett volt, a honvéd hadvezetés kivizsgáltatja a körülményeket, a kiváltó okokat és a felelősöket hadbíróság elé állítják.
A magyar hadsereg nem volt fasiszta
A korábbi évtizedekben kiadott kiadványok hallgatnak arról, hogy a vasgárdista propaganda miatt Észak-Erdély bizonyos régióiban a települések átadására feszült, ellenséges légkörben kerül sor. Nem emlegetik, hogy 1940. szeptember 6-án Romániában a hatalmat Antonescu marsall és a Vasgárda veszi át. A szélsőségesen idegengyűlölő fasiszta mozgalomnak nagyszámú erdélyi támogatója kerül, tartani lehet attól, hogy Észak-Erdélyben fegyveres ellenállást szerveznek. A magyar honvédség 1940. szeptember hetedikétől kezdve kénytelen „teljes harcszerű viszonyok között” vonulni. Ettől kezdve a partizánakciók, az orvtámadások szervezőinek felelőssége provokálni a harckészültségben haladó hadsereget. A román szakirodalom többsége erről egy szót sem ír. Még az olyan kiegyensúlyozottnak tűnő kiadvány is, mint a Dictatul de la Viena (A. Simion, 1972) hallgat arról, hogy a román civil lakosság vasgárdista elemei partizán módon, felelőtlenül golyószóróznak, tüzelnek, lövöldöznek egy teljes fegyverzetben, hadrendben menetelő, román–magyar közös megegyezés alapján haladó honvédségre.
A kiadványok többsége csak fasiszta-horthysta megszálló hadseregről tud, és azt állítja, hogy ezrével gyilkolják, kínozzák ok nélkül az ártatlan és békés románokat. Az olyan uszító és magyarellenes kiadványok, mint például a Teroarea Horhysto-fascistă în nord-vestul României (Horhysta-fasiszta terror Északnyugat-Romániában), 1985-ben megjelent kiadvány is csak a magyar katonaság „békés lakosság” elleni kegyetlenkedéseit ecseteli, természetesen uszító jelleggel. Nem emlegetik a honvéd csapatok elleni váratlan fegyveres orvtámadásokat. Csak az Ördögkút környéki orvtámadásokban 24 magyar katona vesztette életét. E kiadványok objektivitását megkérdőjelezi az is, hogy horthysta-fasiszta magyar hadsereget emlegetnek. Nem célunk bizonygatni, hogy 1940-ben nincs fasiszta magyar hadsereg, azt sem, hogy Horthy Miklós, Magyarország kormányzója nem volt fasiszta, lényegében annak áldozata. Egy szóval sem tagadjuk, sőt, messzemenően elítéljük az Ippen és Ördögkúton történteket. De azt is valljuk, hogy a megtorlásokról egyoldalú képet nem szabad rajzolni. Állítjuk, hogy további alapkutatások által, valamint az előzmények ismeretében árnyaltabb kép tárulhat elénk. Az ellentmondásos adatok alapján az áldoztok száma két-háromszáz főre tehető. Összehasonlításul: 1941. október 22-én, amikor Odesszában a megszálló román haderőt partizántámadás éri, Antonescu elrendeli a megtorlást. Ez alkalommal 60 ezer zsidót gyilkolnak le – olvashatjuk Randolph L. Braham Román nacionalisták és a holocaust című könyvében. Az ippi megtorlás előzményei
„A magyar hadvezetés már a bevonulás első napjaiban tapasztalhatta, hogy az egyik legellenségesebb vidék a Szilágyság (…) a vasgárdista mozgalomnak is erős bázisa volt. Mivel Iuliu Maniu szülőhelye, Badacson község is itt található, e vidék egyben a fanatizált Maniu-gárdák melegágyának is tekinthető.” E megállapítást azért idézem – az Erdély a hadak útján 1940–1944 című tudományos igénnyel megírt műből, mert hozzásegít annak megértéséhez, hogy miért Ippen és Ördögkúton kerül sor a nagyobb méretű megtorlásokra. Hogy Szilágy megye volt a fanatikus vasgárdista magyarellenes mozgalom erdélyi bázisa bizonyítja az a tény, hogy a tizenegy észak-erdélyi megyében a halállal végződő atrocitások felét (47,44 százalékát) itt követik el. Ilyen téren a székely megyék átlaga 3,61 százaléka a szilágyságinak. Mindez egyértelműen mutatja, hogy ahol kismértékű a magyar katonaság elleni provokáció, partizántámadás, ott a katonai beavatkozások, felelősségre vonások, büntetések száma is elenyésző. A magyar katonai bevonulás Erdély nagy részén nemcsak békésen zajlik, hanem diadalmenetben is. A magyar lakosság örömmel fogadja a felszabadítókat.
Az Ippen elkövetett megtorlás előzményeihez tartoznak a román katonák atrocitásai, az orvlövészek, az orvtámadások, a rémhírek és az így gerjesztett hisztéria. A szeptember 7. utáni napokban az itt felvonuló budapesti 2. gyalogdandár alakulataira lőnek. Szeptember 11-én a Szilágyszegről Szilágygörcsön felé menetelő 32/I. zászlóalj parancsnoka arról értesül, hogy a közeli Debren nevű községben katonai ellenállásra lehet számítani. A községbe küldött járőröket valóban ellenséges hangulatú lakosság fogadja. Egy Tyerján Alexa nevű férfi nemcsak nyilvánosan becsmérli a honvédséget, hanem megtámadja Tóth János gyalogos járőrt, aki önvédelemből kénytelen fegyverét használni.
A szilágysomlyói járás katonai vezetője szeptember 13-i jelentésében arról számol be, hogy Alsó-, Felsőkaznacs, Márkaszék, Porcz, Lesmér, Somály és Kémer környékén fegyveresek garázdálkodnak. A II. hadtest vezérkari főnökét is arról értesítik, hogy a Szilágysomlyó melletti erdőkben mintegy 80–100 fős fegyveres banda tanyázik. Egy esetleges partizánakció elhárítására a 2. gyalogdandár parancsnoka kénytelen elrendelni e terület átfésülését, és a 32. gyalogezred katonáiból karhatalmi egységet szervez. Délután 5 órakor újabb hír borzolja a kedélyeket. Szilágysomlyó és Szilágynagyfalu közt a közeli erdőből többször tüzet nyitnak a távbeszélőt lefektető járőrre. Épp ez idő tájt érkezik a Bedő Zsolt főhadnagy parancsnoksága alatt álló karhatalmi század Szilágyippre, hogy házkutatásokat tartson, begyűjtse a lakosságnál lévő fegyvereket. A honvédeket Nagyfaluban az a hír fogadja, hogy egy almáskosárba rejtett pokolgépes merényletben három magyar katona életét vesztette. Ez rémhír a javából, de akkor ezt nem tudhatta senki. A félretájékoztatás szerint egy honvéd lőszeres kocsira a helybeliek almával teli kosarat tesznek fel, amelybe pokolgépet rejtettek, tehát partizánakcióra került sor. Lényegében a szabálytalanul tárolt – a margittai román laktanya pincéjében talált – kézigránátok robbannak fel szeptember 7-én a VI. hadtest 11/1. géppuskás századának lőszeres kocsiján. A gránátok a hepehupás úton élesítődnek, a robbanáskor halálosan megsérül a lőszertisztes és a kocsihajtó. A honvédek elleni provokációk, a rémhírek hozzájárulnak a honvédség elkeseredéséhez, a bosszú hangulatának kialakulásához. Ilyen előzmények árnyékában kerül sor az ippi atrocitásokra és nagyszámú ártatlan ember halálára.
(folytatjuk)
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Tiszta” Romániát! – 10.
Megtorlás Ippen
Egy karhatalmi alakulat 1940. szeptember 13-án este érkezik Szilágyippre. Feladata a civil lakosság fegyvereinek összegyűjtése. Az ideges, a rémhírekkel is tetézett hangulatban a házkutatások során a karhatalmi század egy golyószórót, 16 puskát és 2 pisztolyt talál, miközben 18 nem helybeli „fegyveres vasgárdista-gyanús” személyt is őrizetbe vesz. Miután azok szökni próbálnak, a lövöldözésben 16-an életüket vesztik, ketten elmenekülnek.
A katonai egység vezetője – egy Szabó nevű szadista beállítottságú főhadnagy – megtorlást rendel el a honvédeket ért korábbi orvtámadások miatt is. A megtorlásban nemre, korra való tekintet nélkül végeztet ki mindenkit, akiről azt állítják, hogy együttműködött a Vasgárdával.
Az Ippen történt megtorlás idején, szeptember 14-én, Somlyócsehiben, amikor a lakosság fegyvereinek begyűjtésére kerül sor, egy Veress Gábor nevű vasgárdista az elrejtett fegyverének átadása helyett mellbe vágja Jámbor András hadapródot, és megpróbálja elvenni az őrmester fegyverét. Másnap délelőtt az út melletti erdőből, az Ipp irányából Márkaszék felé tartó honvéd szakaszra vasgárdisták tüzelnek. Déli 12 órakor a márkaszéki iskolába beszállásolt honvédeket a közeli kukoricásból újabb sortűz éri. Ugyanezen a napon az Alsó- és Felsőkaznacs környéki fegyveres bandák ellen küldött Bedő Zsolt főhadnagy parancsnoksága alatt álló karhatalmi csoport nagyszámú vasgárdistát fog el. Miután azok is szökést kísérelnek meg, rájuk lőnek, az áldozatok száma 55 főre rúg.
Az Ippen történtekről szóló harcjelentés szerint – szeptember 14-én éjjel 3 óra táján – az iskolában elszállásolt karhatalmi egységet golyószóró-, puska- és pisztolytűz éri. Az ellenség üldözése során 152-en halálos lövést kaptak. A jelentés nem fedi a teljes igazságot, mert a megtorlás már este 11 órakor megkezdődik. A Pavel Prodea pópa által később összeállított táblázat szerint az áldozatok száma 145. Egy 1988-as kiadvány 159, Beke György 157, Barabás Béla 40 áldozatot említ.
Az ellentmondó adatok ellenére állítható, hogy az atrocitások kiváltó oka a vasgárdista elemek provokációja. Egyértelmű, hogy az Ippen történteket nem szabad teljes egészében a magyar katonákra hárítani. Még akkor sem, ha az eseményeket a korábbi román és magyar szakirodalom jó része így állítja be. Az eseményeket szélesebb összefüggésben kell vizsgálni, és a történtekért a legnagyobb felelősség azokat terheli, akik fegyverrel támadnak egy teljes hadrendben vonuló hadseregre. Mindezt akkor, amikor tudják, hogy a román–magyar katonai bizottsági megállapodás és a nemzetközi megegyezések szerint is fegyveres támadás esetén a magyar csapatok élhetnek a megtorlás eszközével. Mindezek mellett felelősség terheli Szabó főhadnagyot (is), aki túlértékeli a katonaságot ért támadásokat, túlzott mértékű megtorlásra ad parancsot. A felső hadvezetés Szabót hadbíróság elé állíttatja, a büntetés alól csak úgy szabadul, hogy önként frontszolgálatra jelentkezik, ahol a saját katonái végeznek vele. A katonák a szabályzat alapján kötelesek engedelmeskedni a tiszti parancsnak, ezért a felelősségük kisebb. Az előzmények és a kialakult helyzet ismeretében azt látjuk, hogy a honvédek ingerültek és dühösek voltak az orvtámadások és a bajtársaik oktalan halála miatt. A megtorlásra Ippen kerül sor, mert a honvédség bevonulása előtti napokban az ott élő románok egy csoportja magyarokat gyilkol. Egy Urpea nevű görögkeleti pópa a magyarok ellen uszít, és ennek hatására agyonverik Kisfalussy Józsefet, és agyonlövik Máté Imrénét. A megalázott, a kiszolgáltatott magyarok természetes reakciója, hogy a történteket jelentik a bevonuló magyar karhatalmi alakulatnak.
Az ördögkúti orvtámadás és megtorlás
A korabeli haditudósítások arról számolnak be, hogy a Zilahról kiinduló magyar katonai egységekre több alkalommal tüzelnek. Dezséri János vezérkari százados szerint, miután 1940. szeptember 9-én a honvédek megszállják Bánffyhunyadot és környékét, a Zilahról előnyomuló magyar katonai egységeket rajtaütésszerűen támadják, a Meszes-hegységben rejtőzködő román szabad csapatok puskatüzet zúdítanak rájuk. A magyar alakulat előőrse aknára bukkan. A fegyveres támadás után a magyar csapat harci alakzatban, tűzharcban szétszórja a merénylőket.
Amikor a 22. határvadász-zászlóalj Ördögkút községbe ér, a falu görögkeleti templomának tornyából géppuskatüzet kap. A váratlan támadásnak több súlyos sebesültje lesz. De nemcsak a toronyból, a falu szélső házaiból is lőnek. Dezséri erről így ír: „az ottani lakosság újból merényletet követett el csapataink ellen, és azokat mindenünnen puska- és géppuskatűzzel fogadta. A további előnyomulást itt is tűzharc árán kellett kikényszeríteni, melynek során a felbőszült csapatok a merényletet megtorolták”. A 4/III. zászlóalj őrvezetője, Polgár János visszaemlékezésben leírja, hogy a menetoszlop biztonságáért felderítő előőrsöt szerveznek, melyet megerősítenek egy géppuskás rajjal. A hegyi úton haladnak, amikor rájuk lőnek. „Géppuskát lóról! – hangzott a parancs azonnal, és kijelölték a tüzelőállást, cél a templom tornya, annak ablaka. Elkezdtem lőni, és a gyalogosok pedig mentek le egyenesen a templom irányába, mert onnan jöttek a lövések.”
Vértes Béla főhadnagy a 11/1. puskásszázad parancsnoka is hallja a lövéseket, de ekkorra az általa vezényelt alakulat már áthaladt a falun. Vértes a 22. határvadász-zászlóalj kerékpáros századának parancsnokától, Lakatos Géza főhadnagytól megdöbbenve tudja meg, hogy a „négy zászlóaljból álló menetoszlop utolsó zászlóalját a templomtoronyból meglövöldözték”. A hirtelen kialakult helyzetben a katonai alakulat ellentámadásba lendül. A zászlóalj parancsnoka, Ákosy Károly alezredes rohamot vezényel a támadás irányába. Sajnos, a honvédek a kitört hisztéria és pánik közepette a házak közt tartózkodókra is tüzelnek, így a lövöldözésnek több civil áldozata is lesz. 1946 márciusában a kolozsvári Népbíróság Ákosy alezredest 76 ördögkúti román lemészárlására kiadott parancs címen helyezi vád alá. Aurică Simion a Dictatul de la Viena című könyvében a halottak számát 80 főre teszi, míg a felgyújtott házakét 72-re. Van olyan adat is, amely szerint, amikor a honvédek elfogják a templom tornyából lövöldöző orvtámadókat, azok elmondták: azért lőttek a magyar katonai alakulatra, mert a faluból kivonuló román csapatok tisztjei erre biztatták őket. A történet hitelesnek tűnik, mert géppuska véletlenül nem kerül civil kézbe.
A legnagyobb román ellenállásra Ippen és környékén kerül sor, melynek 24 magyar katona áldozata is van. Róluk a legtöbb kiadvány elfeledkezik. A román orvtámadások során 4 utászt és 2 tüzért is meggyilkolnak, ezért feltételezhető, hogy a román szabadcsapatok nem szemből, hanem oldalról, illetve hátból támadnak.
A megtorlásról több, egymástól eltérő leírás és adat áll rendelkezésünkre. Van olyan kiadvány, amely szándékosan csúsztat, így a propaganda és uszító céllal kiadott Teroarea horthysto-fascistă în nord-vestul României című kiadvány, amely nyilvánvaló túlzással 263 halottat és sérültet emleget. A román tisztek szeptember 11-i jelentése szerint Ördögkúton a helyi lakosság szeptember 9-én géppuskatüzet nyitott a honvédekre, a templom tornyából gránátot dobtak rájuk, az orvtámadásokban tíz magyar katona vesztette életét. A megtorlás során a magyar katonák felgyújtották a fél falut, és húsz embert kivégeztek. A román tisztek adatai távol állnak az említett kiadványétól. Mivel a beszámolót közvetlenül az események után, a magyarbarátsággal egyáltalán nem gyanúsítható román katonák állítják össze, az adatok közelebb állnak a valósághoz.
Kiömlött a csordultig telt keserű pohár
Észak-Erdély birtokbavétele többnyire nyugodt körülmények közt zajlott, ez még akkor is állítható, ha a magyar békés bevonulást orvtámadások, kisebb incidensek zavarták. Ha a vasgárdista rémhírterjesztésre és partizán orvtámadásra nem kerül sor, akkor megvalósul Észak-Erdély békés átvétele. A két túlméretezetté vált megtorlást és néhány kisebb katonai incidenst leszámítva, a honvédség fegyelmezetten éri el a régi magyar határt. Az igazsághoz tartozik az is, hogy a vegyes lakosságú települések egy részén sor kerül a helyi magyarok bizonyos csoportjainak bosszúállására.
A magyarság többsége az önbíráskodást nem helyesli, de 22 évi megaláztatás, kiszolgáltatottság miatt, ahogy Nagybaczoni Nagy Vilmos, az 1. magyar hadsereg vezénylő tábornoka írja, a csordultig telt keserű pohár 1940. szeptember elején kiömlött. A magyargyűlölő román nacionalista uralom végrehajtóinak – a gyűlölt román jegyzőknek, tanítóknak, csendőröknek, bíróknak – több településen beverik az ablakait. Az incidensekre a hatalomátadás és -átvétel idején kerül sor, amikor már nem működik a román közigazgatás, de a magyar még nem rendezkedett be. Ahol lehetőség adódik, ott a honvédség megakadályozza a korábbi sérelmek megtorlását. Így például a háromszéki Bölönbe bevonuló honvéd csapattest parancsnoka szeptember 13-án este kijelenti, hogy a katonai igazgatás beindítása pillanatától – szeptember 14-én reggel 8 órától –, ha a faluban bármilyen törvénytelenség történik, azt nemzetiségre való különbség nélkül ki fogja nyomoztatni. Az önbíráskodás Bölönben kisebb bosszúval zárul, az éjszaka folyamán megpofoznak néhány magyargyűlölő elöljárót, és a faluháza pincéjébe zárják őket. Egy másik településen, a Szilágycseh melletti Oláhhorváton, amikor a felhergelt magyarok a korábban őket sanyargató szélsőséges románok meglincselésére készülnek, érkezik a 33. határvadász-zászlóalj. Ennek parancsnoka, Éltető Gábor főhadnagy határozott, józanságra utaló szavakkal győzi meg őket az önbíráskodás helytelenségéről. A második bécsi döntéssel egy magyar többségű és történelmileg (is) magyar terület kerül vissza Magyarországhoz. A 22 éves román uralom után természetes a felszabadulás érzése. Természetes, hogy az erdélyi magyarok nemzetiszín zászlókkal, diadalkapukkal, virágesővel fogadják a honvédeket, és bennük felszabadítókat látnak. Természetes az is, hogy amit a magyarság örömként él meg, azt a románság hazája elvesztéseként érzékeli.
Nem tagadható, hogy az orvlövészek provokációi miatt több magyar honvéd áldozza életét Észak-Erdély felszabadításáért, de az sem, hogy a felelősségre vonások alkalmával több ártatlan civil román is életét veszti. Ezen már változtatni nem lehet, de tanulságot le lehet vonni. Ez nem jelenti, hogy a román, illetve a magyar nép bűnös lenne. A felelősség a mindenkori elkövetőket terheli. Sajnos, az ippi és az ördögkúti katonai megtorlások később hivatkozási alapként szolgálnak a háború végi – Erdély-szerte dühöngő – magyarellenes atrocitásokra. Ennek áldozatai lesznek azok az ippi magyar emberek is, akik a magyar hadsereg bevonulása idején falujukban – a közrend fenntartására, fegyvertelenül – őrséget teljesítenek. A 12 ippi elítélt olyan súlyos büntetést kap, hogy azt csak ketten élik túl.
(folyatjuk)
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ortodox pópa: „mit az anyjukat keresnek Erdélyben?”
Ahogy a védőoltásokról markáns véleményt fogalmaznak meg ortodox portálokon és az egyházi személyekkel készült interjúkban, úgy a magyar-téma is forró ezekben a körökben. Az alábbiakban a magyarokra nem kifejezetten kedvező megnyilvánulásokból válogattunk, azzal a megjegyzéssel, hogy az alábbi vélemények nem az egyház egységes álláspontját tükrözik.
Iustin Pârvu Neamț megyei gyóntatót és archimandritát korábban is idéztük. Egyik interjújában úgy nyilatkozik, a román rab lesz saját földjén, mert azt az olaszok, franciák, osztrákok, magyarok és zsidók megvásárolják alóla, a nyugat pedig, amely a románok áldozathozatala miatt fejlődött, nyomorba dönti az országot – nem úgy a magyarokét és lengyelekét, akik elnyomtak másokat.
Pârvu merész állításokat fogalmaz meg máshol is, így például egy levelében azt írja, a román az egyetlen európai nép, amely ott él ma is, ahol született, és az első nép, amely az írást használta. Ma is minden úgy történik, írja, mint az osztrák-magyar hatalom alatt, eltiporják a románok jogait, a kisebbség dönt a többségről.
Rafail Lukács Maros megyei, magyar származású pap is sajátos módon értelmezi a történelmet, legalábbis erre enged következtetni az az interjú, amelynek felvezetésében úgy írnak: a magyarok eredetileg ortodoxok voltak, később tértek át a katolicizmusra. A felvezetőben azt is mondják, Rafail Lukácsot az Isten küldte, hogy az igazságtól eltért magyarokat a helyükre terelje.
Arsenie Papacioc, akit az ortodox egyház egyik legfontosabb gyóntatójának tartanak, és aki a Vasgárda tagja volt, nem kímél minket. Kutyalelkűnek és veszedelmesnek tartja a magyarokat, akiket zernesti polgármesterként 1940-ben állítása szerint három nap alatt kiebrudalt a városból. Az alábbi videóban sem gyakorolja a keresztényi szeretetet, azt kérdi, „mit az anyjukat keresnek Erdélyben  [a magyarok]?”
Számos fórumon tárgyalják a magyarok véres történelmét. Kiderül így, hogy a magyarok valójában ortodoxok voltak hajdanán, az ortodoxia pecsétjét pedig a mai napig magukon hordják a szokások és hagyományok, például a karácsony szót is onnan vették át.
Vannak persze pozitív példák is, mint a gyergyóalfalusi ortodox pap Claudiu Voşloban története, aki azt nyilatkozta, a magyaroktól tanult meg gazdálkodni, soha nem keveredett velük etnikai vagy vallási vitákba.
Kustán Magyari Attila
maszol.ro

Zöldingesek masírozása
Nincs rendjén, hogy Sepsiszentgyörgy városában 2014. december elsején idegen csürhe úgy ünnepelje Románia nemzeti ünnepét, hogy annak leple alatt sovén gyűlöletet uszítson. A 2000-ben alakult Új Jobboldal (Noua Dreaptă) nevű szervezet, amely a Vasgárda ordas szellemiségét folytatja, ma is köztünk grasszál. Bár Zelea Codreanut II. Károly király parancsára (1938. november 30-án) agyonlőtték, eszméit nem végezték ki, közöttünk hirdeti ma is a román kizárólagosságot. A lobogtatott keltakeresztes zászló, a hivalkodó zöld ing arra utal, hogy a fasiszta típusú provokációkat rendőri védelem övezi.
Az elmúlt években Kolozsváron magyar fiatalokat vertek meg, mert március 15-én magyarul beszéltek, magyar kokárdát viseltek. Most december elsején megállapíthattuk, hogy a sepsiszentgyörgyi masírozóknak mégsem volt olyan sikerük, amilyent terveztek. A sajtóban emlegetett tízezres tömeg – mintegy ezer-ezerötszáz helybeli román – töredéke vonult fel a központi ortodox templomtól a megszokott útvonalon. Már a Gróf Mikó Imre utcában, a Vadászmúzeum környékén jártak, amikor a Székely Huszárezred parancsnoksági épületétől, a mai Lábas Háztól a zöldingesek hada is elindult. Ők is – a Mihai Vitéz szoborcsoport felé haladva – a kerülő utat választották. A hadoszlop elején néhány kis mokány lovacska virtuskodott, a lovasokat népviseletbe öltözött csoport követte, végül néhány tucat zöldinges „harcos” és fiatal. Zeneszó mellett ballagtak, énekelgettek, majd refrénszerűen fel-felhangzott csatakiáltásuk: Székelyföld román föld, Hargita és Kovászna megye román föld, uralkodó nyelv a román stb. A helybeli magyarság a járdákról figyelte a felvonulást, főképp a lovakat és a zöldingeseket, a keltakeresztes zászlót lengetőket, mint valami cirkuszi látványosságot. Bár ők valóban őslakók, de kénytelenek eltűrni, hogy városukban, szülőföldjükön soha nem látott idegenek jövevényeknek titulálják őket. Hál’ istennek, volt még arra is lelkierejük, hogy elnéző mosollyal, iróniával tekintsenek e szánalmas gyülekezetre, mely bizonytalanul mendegélve, énekelgetve mondigálja, hogy itt, az ősi földön ők románok és urak.
A helybeliek természetesen tudják, hogy ami itt folyik, az nemcsak megmosolyogtató, de felháborító provokáció. Aljas disznóságnak tartják, hogy a központi hatalom ahelyett, hogy a gyulafehérvári határozatok gyakorlatba ültetését szorgalmazná, inkább vállalja december elsejének a gyűlöletkeltés napjává züllesztését.
Úgy tűnt, hogy a sepsiszentgyörgyi románok többsége távol tartja magát a zöldingesektől, akik amúgy lenézett szegény rokonoknak látszanak. Rokon ide, rokon oda, itt az ideje, hogy határozottan megmondják nekik: üljenek otthon, itt nincs szükség rájuk!
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Küzdelem a tiszta jövőképért
Immáron több mint fél évezrede – nagyszámú okmányban – több nyelven is olvasható SZÉKELYFÖLD/SEKERLAND stb. neve. Jelentése: székelylakta terület. Erdély népei évszázadok óta így használják. Amikor e megnevezés kialakult, itt többnyire csak székelyek éltek. E nép nem jövevény, nem bevándorló, hanem őshonos.
Elődei büszke katonaként védték Erdély népeit és gyakran a szomszédos román vajdaságokat is. Ott vannak a moldvai vaslói (Vaslui), 1475-ben vívott csatában, de 1595-ben Szinán pasa hatalmas megszálló hadseregét is ők verik ki Havaselvéről, biztosítva a kis román vajdaság függetlenségét. Se szeri, se száma annak a véráldozatnak, amelyet az itt élő népek védelméért hoztak. A székely nép, bár kitalált, propagandajellegű történelmet tanult, tudja, hogy hajdanán, a székely letelepedés előtt Székelyföld területén magyar vármegyerendszerben, egyházi szervezetbe tömörült magyarság és kisszámú szláv lakosság élt. A székelyek nagyon jól tudják – a dákoromán tanmese ellenére is –, hogy a románok székelyföldi betelepedésének kezdete csak a 16. századtól igazolható. Amíg Erdély az állandó jellegű betelepedés eredményeképp elrománosodott, e közösségi társadalomban élő székelység még ma is túlnyomórészt székelymagyar. Így például Sepsiszentgyörgyön az első két román család okleveles említése 1614-ből származik. A történelem folyamán – kisebb-nagyobb megszakításokkal és jogkörrel, azaz a honfoglalástól számítva 981 évig, vagyis 1876-ig – külön szervezésű, saját igazgatással, törvénykezéssel, a mai szóval élve területi autonómiával rendelkeztek. Nem véletlenül jogos a Székelyföld megnevezés! Sepsiszentgyörgyön 1880-ban mintegy 5 család, 31 személy vállalja románságát. Ha elfogadjuk, hogy az igazság egyetemes, akkor ami igaz az egyik nép számára, az érvényes a másikra is. Nicolae Iorga az 1900-as évek elején kiadott tankönyvben írja: a „román föld nem áll csupán a mai Romániából... Román föld minden hely, melyen a mai napig nemzetünk többségben lakik”. Mivel a Vasgárda szellemiségét továbbvivő Új Jobboldal szokássá tette a székelyföldi gyűlölet- és félelemkeltő  hecckampányt, melyet erős rendőri védelem mellett gyakorol, és ordítozza a „Székelyföld nem létezik!” szlogent, melynek ellentéteként megszületett a „Székelyföld nem Románia!” is. Ami természetesen így helytelen, mert használói a „Székelyföld nem román föld!” helyett mondják. Itt az ideje, hogy ismételten, mindenki, nem csupán a románok, de magyarok számára is érthetővé tegyük: e két jelszó nem azonos jelentésű! Azok, akik ragaszkodnak a „nem Románia” szófordulathoz, használják csak a saját rendezvényeiken! Alkossanak külön érdekképviseletet, tűzzék ki célul Székelyföld függetlenségének kivívását. Ilyen pártok Európa-szerte működnek. A Székelyföld nem Románia hangoztatása annyit jelent, hogy használói nem autonómiát, önrendelkezést, hanem függetlenséget követelnek! Lelkük rajta, de ezt ne az autonómiáért folytatott békés tüntetésen, nagygyűlésen tegyék, mint amilyen a november 29-i sepsiszentgyörgyi nagygyűlés is volt, amely a közelgő román nemzeti ünnep előtt célul tűzte ki, hogy békésen, jelszavak nélkül hívja fel a románok figyelmét arra: Gyulafehérváron nemcsak Erdély elszakítását mondták ki, de az egyenlő jogok biztosítását is. A valamit valamiért elv alapján az elszakított magyar területekért autonómiát ígértek az itt élő népeknek. Idézem: „minden nép saját nyelvén, kebeléből való egyének által fogja művelni, kormányozni magát és törvénykezését ellátni”. Úgy gondolom, a felelőtlen szlogenek, a nagymellű kijelentések kimondottan károsak a kollektív jogokért folytatott küzdelmünkben. Lehet valami jogos, de a magyarkodás, a „jól odamondottunk” szövegek a román nacionalisták malmára hajtják a vizet, mert erre hivatkozva riogatni lehet a románokat a székely autonómia ellen. Az említett békés jellegű nagygyűlésen a szokásosnál nagyobb arányú volt a magyar értelmiségiek részvétele, őket többnyire ötven-hetven év körüli, tisztességben megélt életpálya után így megsérteni azért, mert a megbékélés szellemét látták a rendezvényben, arra utal, hogy a román politikai elitet minden zavarja, ami teljhatalmát kétségbe vonja. Visszatetszést váltott ki a szervezőkből és a jelenlévőkből egyaránt a néhány másodpercig hangoztatott „Vesszen Trianon!”, illetve „Székelyföld nem Románia!” szlogen, mert az ónos-jeges időben érkezők e napot a megbékélés kezdetének gondolták. Jó érzékkel, politikai érettségről adtak tanúbizonyságot, nem csatlakoztak ahhoz a néhány emberhez, akiknek már elegük van másodrangú állampolgárként élni, és elkeseredésükben skandálták az említett jelszavakat. Ők jól tudják, hogy a gyulafehérvári népgyűlésen részt vevő román vezetők a 43 százalékarányú román „relatív többség” nevében követelték a Debrecenig tartó magyar területeket. Vigyázat, ez nem azonos a trianoni diktátummal Romániának ítélt területtel, amely némileg szűkebbre sikeredett, így a románság számaránya 53,8 százalékra ugrott. Erdély elszakítására népszavazás nélkül került sor. Ne feledjék, Székelyföld népét jogosan megilleti a területi autonómia joga! Ha valóban békés együttélést akarunk román demokrata barátainkkal együtt, nem elég csak szép szavakat zengetni, de a közösségi jogokat is biztosítani kell. Ha azonban folytatódnak a helytartók, a prefektúra vezetőinek a székely lakosság elleni megfélemlítési akciói, akkor a románság őrangyalai darázsfészekbe nyúlnak, lavinát indíthatnak el! Elég, ha az elmúlt napok megfélemlítési provokációit említem. Példásan megbüntetik a kézdivásárhelyi polgármestert, mert a románok december elsejére időzített nemzeti ünnepén nem tanúsított megfelelő szolgai alázatot, „nem díszítette fel kellőképpen” a székely-magyar várost. A békés együttélés erősítésére elgondolkoztató módszer a református egyház 346. számú verses imádságának, zsoltárának, a Kölcsey Ferenc alkotta Himnusznak az elénekléséért pénzbüntetést szabni. Erre még a Ceauşescu kommunista parancsuralmi rendszere sem vetemedett! Érdekes az is, hogy december elsején az őshonos székelységellenes, fasiszta jelszavakat skandálók ez idáig még semmilyen büntetésben nem részesültek, pedig három éve ezt teszik. A diszkrimináció egyértelmű!  Ha a megfélemlítési akciók folytatódnak, senki ne várja el, hogy a székelység megtartható csupán a Románián belüli önrendelkezés követelése mellett. Márpedig teljes gőzzel folytatódik a székelység megalázása. A Háromszék népének adakozásával felépült Református Székely Mikó kollégium magyar nevét is el kell távolítani, és a gróf Mikó Imre-táblát is, „mert elöl szerepel a magyar szöveg, majd következik a román és az angol nyelvű fordítás”. Ez történik akkor, amikor a Constantin Brâncuşi- és a Mihai Viteazul-iskolnál hiányzik a kétnyelvű tábla! Marius Popica prefektus utasítja a polgármestert, Antal Árpádot arra is, hogy a székelység szimbólumait hordozó székely zászlót, amely a város parkjában áll, vetesse le, mert ha ezt nem teszi, akkor büntetik. Feladatul szabja a magyar nemzet zászlajának eltávolítását a székelymagyar város polgármesteri hivatalából, de a szlovák, szerb, moldovai zászlóról nem szól. Nyilván, ez és a hozzá hasonló intézkedések a román államhatalom nacionalista és diszkriminatív politikáját tükrözik. Magyar és román értelmiségiként miként állíthatjuk honfitársainknak, hogy Romániában is lehetséges a békés együttélés, ha egy békés nagygyűlésen való részvétel miatt szélsőségesnek nevezik közösségünket? Egy sajtóbéli megfogalmazás szerint milyen jövőképünk lehet, ha „ellenségként kezelnek, kioktatnak, fenyegetnek, vagyonunkból kiforgatnak, megaláznak, tiltják nemzeti jelképeink használatát, és még a létünket is kétségbe vonják, miközben elvárják, hogy legnagyobb nemzeti tragédiánk kezdetének évfordulóján örömkönnyeket hullatva ünnepeljük, hogy  diszkriminációban élhetünk”?
Valóban, milyen jövőképünk lehet?
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bírálják Klaus Johannist Octav Bjoza kitüntetése miatt
Megütközést és rosszallást váltott ki román értelmiségiek és zsidó szervezetek körében, hogy Klaus Johannis állami kitüntetést adományozott Octav Bjozának. Az államfő december 22-én, hivatalba lépésének másnapján mandátumának első kitüntetését ítélte oda a volt politikai foglyok romániai egyesülete elnökének a kommunista diktatúra bukásának 25. évfordulója alkalmából.
Bjozának sokan a szemére vetik, hogy rokonszenvezik a legionárius mozgalmakkal, az érintett viszont tagadja, hogy vasgárdista lenne.
A Románia Csillaga érdemrend átadását Johannis egyebek mellett azzal indokolta, hogy mandátumával új korszakot akar kezdeni, amelyben a valódi modellértékű embereket elismerik. Johannis rámutatott: a volt politikai foglyokat erkölcsi példaképként lehet a fiatalabb nemzedékek elé állítani. 
Ám az Antiszemitizmust Figyelő Központ (MCA) csalódottságának adott hangot amiatt, hogy a köztársasági elnök olyan személyt tüntetett ki, aki – az intézmény szerint – nyilvánosan mutatkozik a legionárius és a neonáci mozgalmat támogató párt, az Új Jobboldal (Noua Dreaptă) képviselőinek oldalán.
Az ügyben kibocsátott közleményében az MCA felidézi, hogy a kommunista rezsim által tizenöt év kényszermunkára ítélt – ebből négy évet letöltő – Bjoza életét tönkretette a totalitárius rendszer, amely megfosztotta egyetemes emberi jogaitól.
„A kommunizmus idején elkövetett bűntettek azonban nem teszik semmissé a legionáriusok által a romániai zsidók ellen elkövetett bűntetteket. Roppant sajnálatos, hogy a posztkommunista Romániában Octav Bjoza azt az utat választotta, hogy osztja ennek a gyilkos politikai-vallási mozgalomnak a célkitűzéseit” – állapítja meg a közlemény.
A központ szerint az államfőnek kötelessége meghúzni a választóvonalat a kommunistaellenes hős és az antiszemita legionárius mozgalmat dicsőítő események aktív résztvevője között. „A legionáriusok bevallott hívének kitüntetése a nacionalista, fasiszta, gyilkos mozgalom iránti hódolatként is értelmezhető az elnöki hivatal részéről” – vélekedik az államfő gesztusát „csalódást keltő populizmusnak” nevező Antiszemitizmust Figyelő Központ.
Reakciójában a Brassóban élő kitüntetett felháborítónak nevezte a vádakat, leszögezve: sohasem volt antiszemita, és elutasít mindenféle szélsőséget, legyen az jobb- vagy baloldali. A volt politikai foglyok szövetségének elnöki tisztségét 2008 óta betöltő Octav Bjoza közölte, mindig is azt vallotta, hogy a legionáriusok bizonyos képviselőinek is „voltak jó oldalai”, a rossz cselekedetek fölött pedig szerinte külön kell ítélkezni, hogy soha ne ismétlődhessenek meg.
Ugyanakkor a Hotnews portál feltárta, hogy a meggyilkolt legionárius „mártírok” tiszteletére 2009-ben Barcarozsnyón rendezett megemlékezésen Bjoza meleg hangon beszélt a Vasgárda egykori tagjairól.
A Noua Dreaptă videofelvételének tanúsága szerint a volt politikai fogoly elmondta, nem volt, és valószínűleg soha nem is lesz már legionárius, de szerencsének tartja, hogy 19 évesen tőlük tanulhatott a kommunista börtönökben: „Örökre meghatározták az életemet, tőlük tanultam meg, hogy a családban, a gazdaságban, a politikában, az országban semmi valósítható meg hit és erkölcs nélkül.”
Egy tavalyi, a Kommunizmus Bűneit Kutató Intézet és az Elie Wiesel Holokausztkutató Központ szervezésében rendezett konferencián Bjoza helytelenítette a legionárius mozgalom valamennyi tagjának „kárhoztatását”. Amiatt bírálta a Wiesel-központot, hogy nyomást gyakorol Târgu Ocna város önkormányzatára, miszerint vonja vissza a díszpolgári címet a legionáriusként számon tartott Valeriu Gafencu volt politikai elítélttől.
„Még azt sem engedik, hogy a szentjeinket kiválasszuk” – panaszolta a konferencián. Különben Octav Bjozát két hónappal ezelőtt Victor Ponta kormányfő államtitkárnak nevezte ki a kommunista diktatúra ellen küzdő ellenállók érdemeit elismerő államtitkárság keretében.
Rostás Szabolcs |
Krónika (Kolozsvár)

Ambrus Attila: A gyűlöletkeltő sajtó
Az elmúlt napok magyarellenes cselekedeteinek egyik oka a román nyelvű sajtó radikalizálódása, nacionalizmusa. Jószerével eltűntek a standokról a komoly lapok, s a világhálón a korábban mértéktartónak és mértékadónak bizonyult sajtótermékek címkéje alatt pszeudoújságírók, politikai agitátorok, sőt, megkockáztatom: fedett ügynökök beleblogolnak a többség–kisebbség viszonyába.
Nem meglepő, hogy ma már Oroszország után Magyarország a legellenszenvesebb ország a románok több mint felének. A legvalószínűbben amiatt a rémkép miatt, amelyet az új román nyelvű média a romániai magyarokról, illetve Magyarországról lefest.
Hogyan jutottunk idáig?
Az 1989-es decemberi fordulat ugyan a demokrácia eszméjének győzelmének tűnt, ám a román közmondás szerint az elmélet és a gyakorlat között elméletileg semmi különbség, gyakorlatilag viszont…
A másfél milliós magyar közösség politikai követelései miatt a szocializmusban valamelyest politikai korrektségre kényszerített újságírók, lapok, tévé- és rádióadók nacionalista retorikára váltottak. A diktatúra utolsó éveiben felmagasztalt egységes nemzetállamról kiderült, hogy tizenhárom nemzeti kisebbség lakja, nem lehet tehát nemzeti, és akkor elveszítheti a szintén Alkotmányban rögzített egységét is. Ki veszélyeztethetné az egységet, ha nem a másság?
Ráadásul a demokráciába való fájdalmas átmenet, a piacgazdaságra való válsággeneráló áttérés körülményei között – a változástól való természetes félelemből, illetve a terhes változások miatti bűnbakkeresésből fakadóan – felszínre tört a nacionalizmus, az idegen- és a fajgyűlölet. Az újságírók – a csalódott, zavarodott és megriadt többség szószólóiként és hír- illetve eszmeszolgáltatóiként – a placebo hatású, régebben is jól bevált politikai mítoszokat propagálták.
Négy – a két világháború között kelt és a kommunizmusban is éltetett –tévhitet propagált a román sajtó a kisebbségekről.
Az összeesküvés-mítosz a veszélyeztetett ország és a mindenütt, még a nemzetben is jelenlévő, a „nemzet testének” elpusztítására szövetkező ellenség mítosza. Az „ellenség” be is azonosítható: a másság. A hospes hostis modelljét a kilencvenes években a többségi sajtó gyakran alkalmazta a magyar és a zsidó kisebbségre.
A Megmentő-mítosz a demagógok és a hamis próféták eszköze, akik a legagresszívebben fejezik ki a kollektív reményeket és félelmeket. A România Mare párt folyóiratában karizmatikus vonásokat kölcsönzött önmagának Corneliu Vadim Tudor, a korszak legvehemensebb magyargyűlölője és antiszemitája.
Az Aranykor-mítosz általában a két világháború közötti évekre vonatkozik, az időszakot a romániai demokrácia csúcsaként emlegetik, megfeledkezve a Vasgárda tevékenységéről; a kisebbségeknek csak annyi jogot kellene biztosítani, mint amennyi az Antonescu diktatúrában volt – hangoztatták a lapok. Az Aranykort viszont sokan éppen a Ceauşescu-diktatúrában vélték felfedezni.
Az Egység mítosza szerint Romániának „egységes, nemzeti államnak” kell maradnia.
Az 1989 utáni román sajtó tökéletes hordozójává vált a kizárólagos mitológiáknak, amelyek iszonyodnak a különbözőségtől, és félnek a másságtól. A kilencvenes évek Romániájában a média volt az, amely befolyásolta, illetve meghamisította a politikát és a közéletet. A sajtó igen nagyhatalmú és egyszerű eszköz volt ez, melyet a szerzők arra használtak, hogy kiélezzék az olvasó elvárásait, és kifejezhessék, terjeszthessék saját előítéleteiket.
A kétezres évek elejére – a NATO- és EU-csatlakozás idejére és érdekében – csökkent a román sajtó magyar kisebbség iránti érdeklődése. A magyarellenes sajtótámadásokat mérsékelte az is, hogy az Romániai Magyar Demokrata Szövetség a különböző kormányok tagja lett.
Sokáig úgy tűnt, mintha a román sajtó a „roma évtizedeibe” lépett volna. A romákról alkotott képet a többségi sajtóban az általános bizalmatlanság és burkolt vagy nyílt gyűlölet alakította. Ez a kép hozzájárult az általánosítások és sztereotípiák fennmaradásához.
Ezeket az eszközöket használja fel ma a sugárzott hírmédia és az (ős)közösségi média a magyar közösség lejáratására. Sekélyes újságcikkek tömege jelenik meg, amelyek minimalizálják vagy elferdítik a magyar kisebbség kulturális hagyományait. Kétpólusúvá redukálják a valóságot (törvényes vagy törvénytelen, jó vagy rossz). Hiányos és ellenőrizetlen információkat közöl, amelyek forrása nem hiteles. A magyarokról negatív képet fest. A magyar kisebbségről szóló híradásokban hamis felvetéseket tematizál, azokat felnagyítja, főként ha méreteikkel veszélyérzetet kelthet a többségi médiafogyasztóban, a valós esetleg közös gondokat minimalizálja, elhallgatja.
A szimbolikus terekért tovább folyik a háború a kisebbség és többség közt, utóbbi nem mond le, csupán tagadja, hogy erről a szimbolikus térről teljesen ki akarja szorítani a kisebbséget.
Erre alkalmas eszköz a sajtó.
Ha ugyan sajtónak lehet nevezni.
U.i. És néha mi, magyar sajtósok sem vagyunk sokkal jobbak a Deákné vásznánál...
maszol.ro

Amikor a sajtó szítja a gyűlöletet – Vox Populi Sepsiszentgyörgyön
Sokszor, sokan elmondták, így már-már közhelynek számít, hogy az etnikumközi feszültségeket, az idegengyűlöletet voltaképpen szavazatokat vadászó politikusok gerjesztik. De vajon milyen szerepet játszik ebben az üzeneteiket a nyilvánosság felé közvetítő sajtó? Miként viszonyul a román média a mássághoz, a magyarokhoz, hogyan befolyásolja ez a két nemzetiség együttélését?
Ilyen és ehhez hasonló kérdések vetődtek fel az értelmes magyar–román párbeszédet szorgalmazó és annak helyet adó Vox Populi második rendezvényén kedd este a sepsiszentgyörgyi Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bibó István Termében. A körülbelül félszáz érdeklődő jelenlétében zajló vitán Ambrus Attila, a Brassói Lapok főszerkesztője és a marosvásárhelyi Marius Cosmeanu, a România liberă napilap munkatársa osztotta meg gondolatait, a fordítást a házigazda Cziprián-Kovács Loránd egyetemi tanár biztosította.
Kik vagyunk mi és kik ők?
Bevezetés gyanánt Kozma Csaba egyetemi tanár doktori disszertációja egyik fejezetéből közölt néhány érdekes adatot. Azt vizsgálta, a romániai magyar sajtóban megjelent írások alapján milyen a közösség énképe, és milyen a másokról alkotott kép, az ellenségkép, illetve miként változtak ezek az idők során. Kutatásában az Előre és a Romániai Magyar Szó, illetve a Megyei Tükör és a Háromszék lapszámait tanulmányozta 1988-tól 2004-ig, választási ciklusok szerint. A közösség magáról, illetve másokról alkotott képét a tartalomelemzés módszerével vizsgálta a címekben előforduló szavakra fókuszálva.
A rendszerváltás előtt a mi fogalmához értelemszerűen a szocialisták, kommunisták, a kommunista párt, a munka társult, egyáltalán nem meglepő módon Nicolae Ceauşescu neve igen gyakran előfordult, lapszámonként legalább két címben. Az ellenségképhez olyan fogalmak társultak, mint a kapitalizmus, nyugat, tőke stb. Az 1989-es változást követően, 1990-ben a mi-tudathoz a magyarság, a demokrácia, a szabadság, a forradalom fogalma kapcsolódik, illetve a Nemzeti Megmentési Front és az RMDSZ, továbbá Tőkés László neve. Az 1990-es márciusi marosvásárhelyi események nyomán az ellenségképhez a magyarellenes, nacionalista, Vatra, Securitate, bányászjárás fogalmak kapcsolódnak.
1990 és 1992 között elkezd felfelé ívelni az RMDSZ címbéli előfordulása, mint a közösség énképének egyre meghatározóbb része, az ellenségképet továbbra is a Vatra, Gheorghe Funar, a román nacionalizmus uralja. 1992 és 1996 között tart a korábbi folyamat: az RMDSZ folytatja „előretörését”, Markó Béla, Tőkés László neve fordul elő gyakran. A negatív jelentésekhez egyre inkább társul a román, a nacionalizmus, a Nagy-Románia Párt, feltűnik a prefektus, illetve az olyan szociális gondok, mint a sztrájk stb. 1996 és 2000 között a korábbi irányvonalak erősödnek, fordulat a 2000-es és 2004-es választási ciklusban következik be: az énképhez elkezd társulni a Magyar Polgári Szövetség, illetve az ellenségképnél most először feltűnik az RMDSZ is.
Radikalizálódik a román média
Ambrus Attila szerint ismét rossz irányba tartanak a dolgok, nehéz időszakát éli a román média, korábban mérvadónak, befolyásosnak tartott lapok tűntek el az elmúlt években, a komoly sajtó visszaszorulóban, helyüket a virtuális térben kialakuló média és az úgynevezett hírtelevíziók veszik át, pszeudo-újságírók, agitátorok, adott esetben fedett ügynökök dolgoznak és avatkoznak be. A román média radikalizálódása egyik oka az utóbbi időben felerősödött magyarellenes megnyilvánulásoknak – szögezte le az előadó. Meglátása szerint az 1989-es változást követően számos újságíró, aki addig kénytelen volt betartani a rendszer által előírt szabályokat, nacionalista retorikát kezdett használni.
A román média politikai szólamokat propagált, és négy tévhitet, hamis mítoszt terjesztett, amelyeknek a magyarok is célpontjaivá váltak. Az összeesküvés-mítosz lényege, hogy valakik minduntalan ellenünk konspirálnak, az ellenség pedig csak az lehet, aki más. A megmentő mítoszához tartoznak a hamis próféták, akik e félelmeket eloszlatják, hamis reményt táplálnak – tipikus példaként említette a România Mare lapot, illetve a Nagy-Románia Párt vezetőjét, Corneliu Vadim Tudort. Az aranykor mítosza a román sajtóban a két világháború közötti időszakot jelenti, azt állítják be a román demokrácia fénykorának, megfeledkezvén arról, hogy ugyanabban az időszakban alakult meg például a Vasgárda. Az egység mítosza azt jelenti, hogy a román államnak minden időkben és minden körülmények között egységesnek kell maradnia.
Ambrus Attila szerint az RMDSZ kormányra kerülése után úgy tűnt, változott valamelyest a román média viszonyulása a magyarsághoz, ez azonban visszafordulni látszik. Közben a romák kerültek a középpontba: a román médiában a romaellenesség terjedt el, és most ugyanazokat az eszközöket a magyarok ellen vetik be. Sekélyes információk jelennek meg a másik közösség kulturális értékeiről, hagyományairól, kétpólusúvá redukálják a világot, jó és rossz oldalra, a magyarok ez utóbbira kerülnek, hiányos, ellenőrizetlen információkat terjesztenek – mindez megfigyelhető például a román média torzszülötteinél, a hírtelevízióknál, ahol híreket nem közölnek, csak félretájékoztatnak. A többséggel tart a román sajtó
Azért időszerű az emberekben kialakult sajtóképről is szólni, mert lám, a politikusokhoz hasonlóan újabban médiamogulok, médiatulajdonosok ellen is ügyészségi eljárás folyik, némelyikük rács mögé került – hívta fel a figyelmet Marius Cosmeanu, megjegyezve: Romániában valamiképpen összekapcsolódik ez a két világ, a politikai elit és a média. Ráadásul mindkettő magatartásában kontinuitás tapasztalható 1918-tól mostanáig a mássághoz való viszonyulását illetően.
A román állam például az Erdéllyel való egyesülés után számos nemzeti kisebbséget „kapott”, az ország lakosságának harmada valamely nemzeti kisebbséghez tartozott – róluk gondoskodni nemcsak erkölcsi kötelessége lett volna, de ki is aknázhatta volna az etnikai sokszínűségben rejlő értéket. Az állam azonban az európai szinten is egyedi helyzetet nem tudta maga javára fordítani, az asszimiláció útját választotta, és ma a lakosság alig tizede valamely nemzeti kisebbség tagja, miközben több közösség eltűnt vagy az eltűnés szélére került: például a szász, a zsidó közösség, a törökök stb.
A homogenizálási törekvések kapcsán példaként említette a Román Kommunista Párt dokumentumát, amely Marosvásárhely elrománosításának tervéről szólt. Erről a román sajtó sem nagyon beszél, miként nem ismert számos nagy román történelmi és kulturális személyiség magyarokhoz való kötődése sem: hogy Lucian Blaga, Ioan Slavici kiválóan beszélt magyarul, hogy Avram Iancunak magyar szeretői voltak stb. A România liberă munkatársa – aki korábban a Cotidianul napilapnak is dolgozott – úgy látja, a román sajtó provinciális – hajlamos tudomást sem venni a világban zajló fontos eseményekről, nem foglalkozik a régió, Közép-Kelet-Európa ügyeivel –, szórakoztat, cirkuszt kreál. Ő azért nem megy el a hírtelevíziók stúiójába, mert amikor például magyar ügyről van szó, meghívják Gheorghe Funart vagy Vadim Tudort is.
A média másik problémája, hogy mindig a többséggel tart, mindig elutasítja a másságot. Ez nem csupán etnikai kérdésekben nyilvánul meg, de az élet minden területén, vallási ügyekben – a neoprotestáns, adventista románokról például tudomást sem vesznek – is. Némi derűlátásra ad okot, hogy a társadalom bölcsebb, mint a média és a politikum – erről tanúskodik az államfőválasztás, és az internetes világban is olyan projektek születnek, amelyek reményt keltőek lehetnek, vélekedett Cosmeanu.
Farcádi Botond
Háromszék
Erdély.ma

Fapados társadalom
Közvetlenül az 1989-es decemberi fordulat után egy tanácskozáson többen felvetették (köztük az irodalomkritikus Adrian Marino), hogy egy működőképes demokratikus társadalom létrehozásához pénz kell és türelem. Főleg egy olyan országban, ahol ennek hagyománya – amiként Lucian Boia történész is állítja – nem volt, és most sincs. Mert hiába szajkózzák a többségi értelmiségiek közül sokan, hogy a két világháború közötti állapotokat kellene visszaállítani, hiszen akkor volt Romániában a demokrácia csúcsa, ez nem igaz. Nem volt akkor sem népuralom, sem jogegyenlőség.
A királyi diktatúra és utána a Vasgárda hatalma még az enyhe kezdeményezéseket is semmivé tiporta. Az építő gondolatot és a saját véleményt befagyasztó kommunista diktatúráról pedig ne is beszéljünk, hiszen a jogállamiságtól távol állt. Erre fel Eduard Hellvig, az államelnök közeli munkatársa, de nyomában több politikus meg újságíró is kijelentette, hogy e kerek ország az övezetben a demokrácia őrzője. Hát ők ne tudnák, hogy az elmúlt negyedszázadban sem pénz, sem türelem, s hozzátehetjük, sem akarat nem volt a román társadalom demokratizálódásához?!
Az iskolázatlan tömegek azóta tovább butultak, hiszen ma már több mint félmillió az írástudatlanok száma. Ennél több pedig azoké, akik alig írnak, olvasnak. Ezektől magas politikai hozzáállást nemigen lehet elvárni. A mindenkori hatalom óhaja volt ez, mert így könnyebben irányíthatta, voksoltathatta őket. S tekintve, hogy manapság is több ortodox templomot adnak át, mint iskolát, ez a helyzet az elkövetkezendőkben csak tovább romlik.
De a külföldi nyomásra létrehozott úgymond demokratikus intézmények sem működnek – ha egyáltalán működnek – megfelelően. A példák közül említsük csak meg, hogy a népképviseletet ellátó parlament többször is elbukott a közember szemében, hiszen jelenleg alig akad honatya, akinek ne reszketne az ina valamilyen korrupt ügyletben való részvétele miatt.
Ilyen körülmények között nem csoda, hogy a hírszerzők uralkodnak az őket jog szerint ellenőrizni hivatott parlamenti bizottság fölött. Ráadásul olyan fapados társadalom a romániai, ahonnan az olcsón megfizetett polgárok tömör sorokban igyekeznek az élhetőbb élet reménységével kecsegtető Nyugat felé.
Román Győző
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Justizmord és kései igazságtétel
Volt romániai magyar politikai elítéltek megkésett igazságtételnek, szemfényvesztésnek tartják, hogy a hatóságok csak huszonöt évvel a rendszerváltás után állítják bíróság elé a még életben lévő volt kommunista börtönparancsnokokat. Miközben egyiküket nemrég húsz év letöltendő szabadságvesztéssel sújtották emberiesség elleni bűncselekményekért, az 1956-os forradalommal való szolidaritás miatt börtönt járt áldozatok szerint elsősorban a terror eszmei kezdeményezőit, a rendszer működtetőit kellett volna felelősségre vonni.
„Semmiféle elégtétel érzését nem keltette bennem a parancsnok elítélésére vonatkozó hír. Ő csak egyik sakkfigurája volt annak a szervezetnek, amelynek az volt a feladata, hogy likvidálja a kommunista rendszer minden »ellenségét«, legyen az az egykori történelmi pártokhoz tartozó vagy azokkal rokonszenvező, az 1956-os magyar forradalommal együtt érző másként gondolkodó, vagy az eseményektől felbátorított egyszerű közember, esetleg valamely szektához tartozó hívő" – kommentálta lapunknak Dávid Gyula kolozsvári irodalomtörténész a bukaresti ítélőtábla nemrég alapfokon hozott verdiktjét.
A táblabíróság emberiesség ellen elkövetett bűncselekmények miatt húsz év letöltendő szabadságvesztéssel sújtotta a kommunista rendszer egyik legkegyetlenebb politikai büntetés-végrehajtási intézeteként elhíresült börtönt 1956 és 1963 között irányító Alexandru Vişinescut. A 90 éves, nyugállományú alezredes – akit katonai rangjától is megfosztottak – az első kommunista börtönparancsnok, akinek ügyében ítélet született Romániában a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és a Román Emigráció Emlékét Ápoló Intézet (IICCMER) feljelentése nyomán; két másik volt intézetvezető esetében vádemelésig jutott az ügyészség.
Pribékekből a demokrácia élharcosai
Anélkül, hogy Vişinescu személyes felelősségét kisebbíteni akarná, Dávid Gyula úgy véli, a politikai elítéltek és a társadalom számára egyaránt az jelentené az igazi elégtételt, ha a felelősségre vonást a „csúcson" kezdték volna. Ott, ahol kidolgozták a kommunista rendszer ellenségei elleni megtorláskoncepciót, és ahol megteremtették az iszonyú börtönkörülményeket.
„Az 1989-es változások után azonban erről szó sem volt. Átépülve az új rendszer pártjaiba, a szervezet embereinek egy része a sajátos romániai demokrácia élharcosa lett, másokból, az elkótyavetyélt állami vagyonból részesedve, sikeres vállalkozó. Sokan busás nyugdíjjal tengették tovább életüket vagy politikai menekültstátusban ma is vígan élnek valamelyik tőlünk nyugatabbra lévő államban. Tiszta lappal talán a bukaresti Egyetem téri megmozdulás és a Demokratikus Konvenció választási győzelme révén indulhatott volna el ez az ország, de a valódi hatalom akkori birtokosai gondoskodtak arról, hogy erre ne kerülhessen sor" – illusztrálta a helyzetet a 87 éves szerkesztő, műfordító, akit hét év börtönbüntetésre ítéltek az 1956-os magyarországi forradalom nyomán indult romániai koncepciós perek egyikében.
Páskándi Géza költővel és másokkal együtt megjárta a kommunista titkosszolgálat, a Szekuritáte fogdáit, a szamosújvári börtönt, a Duna-delta munkatáborait. Köztük a peripravait, amelynek egykori parancsnoka, Ion Ficior ellen száz politikai fogoly halála miatt tavaly emeltek vádat.
Dávid Gyula úgy véli, bár a foglyok számára akkor egyáltalán nem volt mindegy, ma már részletkérdés, hogy az '56 utáni, egyre elviselhetetlenebbé vált börtönlét – amikor megtízszereződött a bebörtönzöttek száma – közepette egy-egy börtönparancsnokból vagy beosztottból az állat jött-e elő vagy meg tudott maradni „csak a kötelességét teljesítő" börtönőrnek. Ma is tisztán emlékszik például arra, amikor az 1958-as szamosújvári börtönlázadás leverésekor a közismerten emberséges őröktől a legfélelmetesebb verekedőkig a fegyház egész személyzete gumibottal és cseberrudakkal ütlegelte agyba-főbe az ablakokra szereltetett zsalugátereket ledobáló kétségbeesett rabokat, az emeletről le a földszinti nagycsarnokig.
De elmesélt egy másik példát is. A brăilai nagyszigeti Stoeneşti táborában 1961 nyarán egy nap eltűnt a hírhedt verekedő Grecu őrmester. Amikor két hét múlva visszatért, az esti számláláskor előadta annak a káderiskolai tanításnak a lényegét, amelyen részt vett: „Ide figyeljetek, banditák! Tudjátok meg, hogy a legsúlyosabb büntetés, amit egy elítélt kaphat, az az, hogy nyilvános dorgálásban részesítik az egész tábor előtt." És többet soha egy ujjal nem nyúlt a foglyokhoz.
Hogy mit ér és meddig terjed a romániai igazságszolgáltatás, arról az erdélyi magyar politikai elítélt szerint hűen árulkodik annak az 1956 utáni egyik leghírhedtebb koncepciós pernek a végkimenetele, amelyben Szoboszlai Aladár római katolikus papot és 56 társát ítélték el, közülük tízet halálra. Az ügyben néhány éve perújrafelvételt kezdeményezett a bukaresti legfelsőbb bíróság, majd az összes vádlottat felmentették a vádak alól.
„Nem hallottam róla, hogy ennek az ítéletnek a nyomán gyilkosság alapján vádat emeltek volna a per alapját képező koncepció kidolgozói, a vádakat „igazoló" vallomásokat a letartóztatottakból veréssel kipréselő szekusok, valamint az ítéletet meghozó ügyészek és bírák ellen. Pedig Szoboszlai és tíz társa kivégzése a felmentő ítélet alapján közönséges gyilkosság volt, vagy ha elegánsan akarjuk kifejezni magunkat: justizmord" – véli Dávid Gyula, aki szerint néhány egykori pribék kipécézése csupán „maszlag azoknak, akik még beveszik". (Justizmord jelentése: halálbüntetés súlyos bírói tévedés alapján a vádlott rovására; égbekiáltó igazságtalanság – szerk. megj.)
A neves irodalomtörténész emlékeztetett, hogy a kommunizmus bűneit néhány éve a Tismăneanu-jelentés alaposan feltárta, de annak nyomán sem történt semmi. „Nem hiszem, hogy a mostani számonkéréseket kezdeményezők is jutnának valamire a lényeget illetően, azon kívül, hogy ehhez a maszlagoláshoz asszisztálnak" – fogalmazott a Krónikának Dávid Gyula.
Nagy Benedek fél veséje
Nagy Benedek is szégyenteljesnek tartja, hogy a kommunista börtönparancsnokok elszámoltatására negyed évszádot kellett várni a romániai rendszerváltozást követően, ami szerinte szándékos halogatásra utal. „Addig odázták az igazságtételt, amíg ezeknek a gyilkosoknak a 99 százaléka természetes halállal, ágyban, párnák között kimúlt, most meg példát statuálnak néhánnyal, aki még életben van" – sorolta kifogását a Krónikának a Csíkszeredában élő helytörténész, író, nyugdíjas pedagógus, aki '56 után, kolozsvári egyetemistaként öt év letöltendőt kapott, amiért részt vett a diáktanács programjának megfogalmazásában.
Constantin Istrate, a szamosújvári börtön tavaly meghalt volt parancsnokhelyettese 1958-ban – mert nappal fekve találta az őr az ágyon – úgy megverte Nagy Benedeket, hogy elveszítette az egyik veséjét. „A hozzá hasonló félművelt, szadista hajlamú emberek végrehajtották a kapott parancsot, de poszt mortem feltétlenül el kellene ítélni az eszmei kezdeményezőket is, akik az egész rendszert felépítették és működtették: pártaktivistákat, ügyészeket, bírákat, kihallgatótiszteket" – szögezte le kérdésünkre a kilencvenes években parlamenti képviselőként, államtitkárként is tevékenykedő Nagy Benedek, akit a peripravai munkatáborban Vişinescuval is összehozott a sors.
A kommunista rezsim módszereit illusztrálva feltárta, hogy amikor 1956 novemberében bevitték a Szekuritáte kolozsvári székhelyére, egy büntetése kilencedik évét töltő vasgárdistát „állítottak" rá. A hatalom ugyanis a Vasgárda számos tagját informátorként, cellabesúgóként használta fel, hogy minél többet megtudjon a többi fogolyról. Nagy a duna-deltai lágerben élte át az egyik legkeményebb időszakot, amikor elmondása szerint a vérhas következtében úgy hulltak a megfeszített munkára fogott rabok, mint ősszel a legyek. Szerinte a kegyetlenség különböző formáit tekintve a kommunista börtönök semmiben sem különböznek például az auschwitzi haláltábortól, hiszen a lényeg emezekben is ugyanaz volt: likvidálni a rendszer ellenségeit.
„Kezdetben egyszerűen agyonverték az elítélteket, később, a hatvanas években más módszerhez, például a káros röntgensugarak alkalmazásához folyamodtak. Akkoriban nem létezett erkölcs, törvény és tisztesség, minden eszköz szent és felhasználható volt a cél érdekében" – állapította meg lapunknak a volt elítélt, hozzátéve: a mostani ítélet a közvéleménynek szánt szépségtapasz, formális dolog csupán, amely főleg azért paradox, mert iszonyúan megkésett.
Nagy Benedek szerint a kommunista rendszer idején meghurcoltak az évtizedes megfélemlítés miatt „zsibbadtan" élték át az 1989-es rendszerváltást, ezzel magyarázható, hogy a kilencvenes években többségük nem követelte a szekusok, pribékek felelősségre vonását. „Mély barlangból érkeztünk, emiatt nem szóltunk" – magyarázta az egykori elítélt.
Krónika (Kolozsvár)

Székelyföld „igazi román terület”?
1918 novemberében, amikor az Erdélyi Román Nemzeti Tanács megfogalmazza Magyarországgal szembeni területi követeléseit, a székely megyéket a románlakta vidékek sorában említi, s kijelenti, hogy „Erdély románok által lakott” vidékeire tart igényt.
Ez már akkor érthetetlen volt, mert a székely megyék nem tartoztak a román vidékek közé. Talán akkor is azt jelentette, mint most, a 21. század elején, hogy Székelyföld nem létezik? Ha úgy fogalmaztak volna, hogy Erdély románok, magyarok és szászok lakta megyéit szeretnék elszakítani Magyarországtól, az tükrözte volna a demográfiai adottságokat és a politikai célt. Székelyföldre a helyes és pontos meghatározás a magyarlakta kifejezés lenne. Az 1910-es népszámlálás adatai szerint a románok számaránya itt a következő volt: Udvarhely megyében 2,28, Csík megyében 12,37, Háromszéken 15,5, míg Maros vármegye marosszéki részén mintegy 10 százalék. Érthető, hogy a 90 százalékarányban székelyek lakta Székelyföldre miért nem használják a románok által is lakott vidék kifejezést. Mert az egyértelműen csak a peremvidéki román településekre vonatkozna. Márpedig a területszerzők egész Székelyföld elszakítására törekednek. A románlakta meghatározást csak megtévesztésként használják, mert hogy nézne ki a magyarlakta Székelyföld fölötti román önrendelkezést emlegetni? Jól tudták, hogy e régió a székely népet illetné meg. Ha ők a 43 százalékarány nevében jogosnak tartották követelni Kelet-Magyarország területét, akkor a székelyek 90 százalékarányának igénye Székelyföldre vitathatatlan!
Vajon mit takar Liviu Dragnea 2013-as székelyföldi turnéján elhangzott, címben idézett kijelentése? A régiók átalakításáért felelős miniszterelnök-helyettes talán politikai megfontolásból fogalmaz úgy, hogy „Székelyföld nemcsak egy szép térsége” Romániának, hanem „igazi román terület” is. Lehet, hogy a területi autonómia elleni bizonygatási kényszer hatására tört ki belőle az őszinteség, hogy minek szeretné látni e régiót. Teszi ezt egy „baráti” látogatás alkalmával, amikor senki nem vitatja, hogy Székelyföld államjogilag Románia része. Akkor, amikor jól tudjuk, hogy az önrendelkezési jog minden nép számára „elévülhetetlen, úgynevezett ius cogens”, olyan jog, amellyel bármikor lehet élni. Ami a trianoni diktátumot illeti, precedensértékű az 1713-ban kötött utrechti békeszerződés, amely nem megegyezés alapján, hanem diktátummal született.
Az ENSZ-közgyűlés az angol–spanyol vitában úgy nyilatkozott, hogy jogos Spanyolország részéről e terület visszakövetelése. Minket, akik Románián belüli területi autonómiát kérünk, köszönetképp, hogy beérjük ennyivel, még arra sem méltatnak, hogy az általunk lakott régiót elismerjék igazi székely területnek?
Mitől igazi román terület? A miniszter ennek magyarázatával adós, de nem hihetjük, hogy ne tudná, a hivatalos román népszámlálási adatok szerint Székelyföld – a statisztika nyelvén is – igazi székely-magyar terület. Lehetséges, hogy Dragnea ismeri és elfogadja a legnagyobb román történész, Nicolae Iorga, valamint G. Popa-Lisseanu fajelméletét, amely alapján úgy gondolja, hogy Székelyföld székely népe „vérében” román, vagyis román származású?
Tiszától a Dnyeszterig
Nyilvánvaló, hogy a székely megyék románlakta vidékké nyilvánítása politikai célzatú. A román politikai elit számára 1918-ban közismert volt az Aurel Popovici által – Ferenc Ferdinánd osztrák trónörökös sugallatára – 1906-ban összeállított Nagy Ausztria Egyesült Államok konföderációjának terve, amely a történelmi Székelyföldnek (Seklerland) Erdéllyel egyenrangú szövetséges státust biztosítana. Tehát tudják, hogy – a népek önrendelkezési joga alapján – jogtalan e székely régió bekebelezése. 1918. december elsején Gyulafehérváron (is) a minél nagyobb terület megszerzését határozták el. Magyarországtól 26 magyar vármegyéjének átadását követelték – köztük színmagyar nagyvárosokat és a Tisza keleti sávját –, mindezt az 57 százalékarányú nem román ajkúak megkérdezése nélkül.
A Tiszától keletre levő magyarországi települések lakói – közel száz évvel Magyarország szétroncsolása után – még álmukban sem hinnék el, hogy a szélsőséges román nacionalisták mindmáig nem mondtak le e területekről. A 2000-ben alapított Noua Dreaptă (Új Jobboldal) – a Vasgárda szellemi örököse – legfőbb célkitűzése a Tiszától a Dnyeszterig tartó területek megszerzése. E követelés Moldva és Havaselve egyesülése ünnepén, 2015. január 24-én is elhangzott.
Kollektív jogok nélkül
Ha tisztességes politikai morál jellemezné Romániát, akkor lehetne olyan demokratikus törvényeket alkotni, amelyek egyenlőségre, kölcsönös tiszteletre alapoznák a nemzeti közösségek jogait. Ha a román nacionalista elitet nem a más nyelvű és kultúrájú nemzeti közösségek léte zavarná, hanem célja a magasabb életszínvonal megteremtése lenne, akkor törekedne arra, hogy a döntések helyben szülessenek. Azokra bízná, akiket érint, a nagy történelmi régiók etnikumtól függetlenül maguk dönthetnének sorsukról. Sabin Gherman, a jeles román értelmiségi adatokkal alátámasztott előadásaiban rámutat, hogy a román demokrácia alapköve Románia föderális átszervezése lenne. Bizonyos alrégiók területi autonómiát élveznének, mint például Székelyföld, Partium stb. Romániában ennek ellenkezője zajlik. Az 1990-ben megszerkesztett alkotmány első cikkelyét úgy fogalmazták meg, hogy lehetetlenné tegyék a közösségi jogok gyakorlását, köztük a magyarok, a székelyek területi, kulturális, illetve helyi autonómiáját, és meggátolják az ország föderális átszervezését. Az alkotmány első cikkelyének horderejét a politikailag éretlen magyar parlamenti csoport is érzékeli, és nem vesz részt a szavazáson. Egyedül Király Károly érti e törvény valódi súlyát, és tiltakozásként elhagyja a termet. Fültanúja voltam (Sepsiszentgyörgyön) az olyan megjegyzéseknek, hogy: Király megint kiviselte magát! Annak a cikkelynek semmi jelentősége! Miért kell a románokat heccelni? Azóta mindenki meggyőződhetett arról, hogy az említett alaptörvényre hivatkozva akadályozzák meg a kollektív jogok biztosítását.
Csaba királyfi visszatér?
Az ősi szimbólumokat tartalmazó székely zászló kitűzése miatti első pénzbüntetést a marosvásárhelyi rendőrség szabta ki. Egy másik székely szimbólum eltávolításának követelése Kovászna megye prefektusától származik. Őt a Terra Siculorum (Székelyföld) nevet tartalmazó tábla zavarta, amely Sepsiszentgyörgy központjában állt. Végül a „modellértékű” román demokrácia 2015 Kisasszony havában már nem tűri a kis ovális SIC feliratú öntapadóst sem. A Kovászna Megyei Fogyasztóvédelem munkatársai Sepsiszentgyörgyön ezért háborgatták a magántaxisokat, kapartatják le az autók farán lévő jelképet, mert jogos használatáról nem tudtak semmilyen igazolást felmutatni! Az ember nem tudja, sírjon vagy nevessen! Ha április elseje lenne, azt hihetnénk, hogy az említett intézmény tréfát űz. Megfigyelhető, ha korábban a szélsőséges önjelölt hőbörgők gyalázták a székelységet, illetve szélsőséges bandák ordítozták, hogy a székelyek és Székelyföld nem létezik, most egyre gyakrabban a román állam törvényes intézményei teszik ugyanazt. Büntetve, fenyegetve és a törvényességre hivatkozva! Kérdés, meddig lehet porig alázni egy őshonos népet. Székely voltunk szimbólumait – székely zászló, a Terra Siculorum, a SIC-jelkép – népszerűsítő reklámnak csúfolni? Kérjünk engedélyt jelképeink használatára! Kitől? Az égi hatalmaktól? Csaba királyfitól? Köztudott, hogy hadai élén – a székely mitológia szerint – a Tejúton lovagol, de a csillagösvényről hazatér, ha a székely nép veszélybe kerül!
Talán a legegyszerűbb az lenne, ha már születésünk pillanatában résen állva követelnénk azt a román nyelvű, lepecsételt igazolást, amely bizonyítja székelységünket, s hogy Székelyföldön születtünk. Amire nagy szükség lenne, mert nélküle nem használhatjuk a Székelyföldet és székely mivoltunkat szimbolizáló SIC-jelképet. A megalázott székely atyafiakat az­óta is fűti a kíváncsiság, és kérdezgetik is egymástól, hogy a buzgó hivatalnokok a RO jelzést is levakartatják, büntetik, ha arra a székely taxisnak nincs szerződése? Hogy a székelyudvahelyi rendőrautó magyar felirata körüli siralmasan nevetséges hacacárét most ne is emlegessük.
Az úgynevezett Székelyföld
A román politikai elit és a szélsőséges nacionalisták kínosan ügyelnek, hogy nehogy kiejtsék szájukon a Székelyföld megnevezést. Ha mégis elhangzik, akkor az úgynevezett szóval jelzik, hogy ők tudják, nem létezik. Agyrém: területi autonómiát kérni néhány száz székelynek? Márpedig a román népszámlálás csak ennyit talált. Micsoda pofátlanság a székelyek követelőzése! – halljuk a román médiában. Mi lenne ebből a szép, kerek országból, ha minden kis csoport autonómiát kapna? A székelyek nyelve és kultúrája azonos a magyarral, de sajátos történelmük révén egy évezreden át külön népnek tartják magukat. A székely nép fogalmát sokan az iskolában tanultak alapján csak rendi értelemben, a középkorra vonatkoztatva használják. Márpedig a székelyek önálló nép a magyarokhoz való csatlakozástól kezdve, de az azonos nyelv és kultúra révén részesei a magyarságnak is. Abban különböznek a magyarságtól, hogy annak legöntudatosabb csoportja. A külön nép tudatát úgy kell érteni, mint a németeknél: vannak osztrákok, bajorok stb.
Hogy a székely hivatalos népszámláskor nem vállalja székelységét, annak magyarázata egyszerű. Brătianu román miniszterelnök a párizsi tárgyalások (1919–20) idején a székelyeket külön nemzetiségnek nyilvánítja, és különböző csúsztatásokkal lefaragja az 1,7 millió erdélyi magyar lélekszámát 600 ezerre, ezzel is alátámasztva a román igényt a románlakta Erdélyre. Azóta a román népszámláskor a magyar politikusok óva intik a székelyeket, hogy vallják magukat magyarnak. Azonban most, amikor a székely területi autonómiát követeljük, szükség van a székely identitás vállalására! Székelyföld létezik!
Az utóbbi másfél évtizedben a székely nemzeti öntudat megerősödött. Akik részt vettek az autonómiáért folytatott tüntetéseken, tudják, hogy az egyik erőteljesen skandált jelszó: Székelyek vagyunk! Ebben szerepet játszik a hun származás tudata és a sajátos székely történelem! Nem elhanyagolható: ez tiltakozás az ellen is, hogy a hatalom nem ismeri el a székely népet, Székelyföldet! A román nacionalistáknak meg kell érteniük, hogy történeti források százai bizonyítják Székelyföld létét, mely már akkor is létezett, amikor a román államok (1330, 1359) alapítására még nem került sor. A székely ispánra utaló oklevél 1235-ből származik. Székelyföldet nem most találtuk ki! Egy 1495-ből fennmaradt latin szövegben olvasható az in terra Siculi megnevezés, egy másikban, melyet 1497-ben kelteznek, az in terram Siculorum, majd a 16. századtól kedve egyre gyakrabban magyarul és németül is olvasható a Zekel földen és a Zegelland formában is. Mi tudjuk, hogy Székelyföld volt és lesz! Mert egy nép (nemzet) – nem rendi nemzet, nemzeti kisebbség, nemzetiség – létét nem lehet letagadni!
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A szabadságra vágyó erdélyi magyarság 1956-ban
Néhány órával a magyar forradalom kitörése után Erdélyben megalakultak az első rendszerellenes szervezetek. A magyar nemzet soha nem tapasztalt egységbe kovácsolódott. Az új ember formálásáról szóló teóriák a magyar forradalom hatására percek alatt összeomlottak. Ki kell mondanunk végre: 1956-ban a legyőzhetetlennek hitt szovjet birodalom nemcsak a magyar forradalomtól kapott halálos sebet, az erdélyi, székelyföldi, bánsági, partiumi, szilágysági, máramarosi magyar szervezkedésektől, szervezkedési kísérletektől is végzetesnek bizonyuló tőrdöfést kapott!
1956. október 24-én a nagyváradi Klasszikus Magyar Vegyes Gimnázium (Líceum – ahogyan hivatalosan nevezték) X. B osztályában történelemóra volt. Az osztály – az egyetemi hallgatók százezres nagyságrendű budapesti tüntetésének, felvonulásának, a Debrecenben, Budapesten a rádiónál lezajlott fegyveres összetűzések ismeretében – felfokozott izgalomban, némán, csöndben és felállva üdvözölte a tanterembe belépő tanárt, András Gusztávot. „Ma nem ebből a könyvből tanulunk – tette le a Románia történelme tankönyvet a tanár úr –, ma a szomszédban testvéreink vérrel írják a történelmet, rájuk emlékezünk!” – jegyezte meg ugyancsak felfokozott hangulatban a história bűvkörében élő tanár. 1956. október 24-e és november 4-e között Erdély, Székelyföld, a Partium, a Bánság, a történelmi Máramaros nagy múltú vagy éppen frissen alakult magyar gimnáziumaiban hasonló egyperces néma felállásokra, az elesettekre való megemlékezésre került sor.
A nagyváradi diákmegmozdulás
A magyar forradalom hatására 1956 őszén alakult meg Nagyváradon az országos hírnevű Klasszikus Magyar Líceum diákjaiból, szakiskolásokból a Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezete azzal a céllal: „ha Nagyváradon is hasonló forradalom lesz, mint Budapesten, akkor készen álljanak, segítsék a forradalmat, a forradalmárokat”. Mindössze két felnőtt vett részt a szervezetben, a Klasszikus Magyar Vegyes Líceum két nagyszerű, országos hírnevű magyartanára, a huszonöt év börtönbüntetésre ítélt Kun József, illetve a húsz év börtönbüntetésre ítélt, jogászból lett magyar–francia szakos tanár, dr. András Ágoston – Öcsi bácsi –, nem voltak tagok, a diákjaik magyar szellemben való neveléséért ítélték el őket! A szervezet létrehozásának másik célja: minden eszközzel megakadályozni, hogy a nagyváradi vasútállomáson keresztül magyar forradalmárokat, foglyokat szállítsanak a Szovjetunióba. (A híresztelés nem volt alaptalan: visszaemlékezések igazolják, hogy a Szovjetunióba deportált foglyok a marhavagonok résein papírdarabkákra írt segélykérő üzeneteket küldtek a partiumiaknak, hogy azokat továbbítsák Magyarországra!)
A román kommunista hatalom igazi célja a koncepciós per megrendezésével csak a több tízezer oldalnyi perirat, megfigyelési és követési dossziék áttanulmányozása után deríthető ki: a Bolyai Tudományegyetem ellen indított perhez hasonlóan a romániai magyarság emblematikus intézményeinek ellehetetlenítése, fokozatos felszámolása, összevonása román középiskolákkal, tagozattá züllesztésük!
A nagyváradi Klasszikus Magyar Vegyes Líceum – kiváló tanárai révén, akik a második világégés, szovjet hadifogság után is ugyanott folytatták a világmegváltást, ahol abbahagyták! – minden diszciplinában nagyon alapos felkészülést biztosított a diákoknak, jelentős részük egyetemeken folytatta a tanulmányait. Egyértelmű konkurenciát jelentett az akkori Románia legnevesebb gimnáziuma számára. Az 1956-os magyar forradalom, annak leverése, az erdélyi magyar szervezkedések, kísérletek kiváló ürügyet biztosítottak a nacionalista kurzusra áttért legfelsőbb román párt- és államvezetés számára az önálló magyar intézményhálózat felszámolására. A retorziót elindító, mindvégig irányító legfelsőbb párt- és államvezetés, a titkosszolgálatok vallatói sem gondolták, gondolhatták komolyan, hogy 1956 őszén, a magyar forradalom idején, a tizenegy-tizenkét tagot számláló, tizenhárom-tizennégy éves gyerekekből álló Szabadságra Vágyó Magyar Ifjak Szervezete igazi veszélyt jelent a szocialista Románia biztonságára!
Az eddigi kutatás alapján is egyértelműen kijelenthető: a négy elemit végzett, 1923. május 11-én Körösfőn született Török Gergely – alias „Laci bácsi” –, Domokos Miklós nagybátyja, élesdi lakos, aki általános honvédelmi (AVSAP) ismereteket oktatott, tehát kezdetleges fegyverek fölött is rendelkezett, a Securitate amolyan „trójai falova” volt. Török Gergely 1956. október 25-én – a „véres csütörtökön”, amikor máig tisztázatlan körülmények között Budapesten a Kossuth téren az ávósok és a szovjet hadsereg összehangolt sortüze során a békésen tüntető tömegbe lőttek, s mintegy ezer ártatlan magyar esett a megtorlás áldozatául – Élesdről Nagyváradra utazott, felkereste unokaöccsét, Domokos Miklóst, s a magyarországi forradalmi harcok ismertetése után kijelentette: a diákok se tétlenkedjenek, hozzanak létre szervezetet, készítsenek röpcédulákat, azokat terjesszék, követeljék tanáraiktól az orosz nyelv kötelező tanításának megszüntetését. Török Gergely azt ígérte a gimnazistáknak: dinamitot és gyújtózsinórt szerez, hogy felrobbantsák azokat a vasúti hidakat, amelyeken keresztül a Szovjetunióba hurcolják az elfogott magyar forradalmárokat. Fegyverek beszerzését is meglebegtette. Domokos Miklós ekkor jelentette ki: „Magyarországon forradalom van, és mi itt állunk, és nem csinálunk semmit!” Rocska Gyula, a későbbi elsőrendű vádlott – akinek többkötetes hálózati dossziéja, az állambiztonsági szervekkel való együttműködést bizonyító hiteles dokumentumai vannak a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács bukaresti levéltárában – 1956. november 11-én kijelentette: Élesden ismeri Sipko Istvánt, akinek az édesapja a kavicsbányánál dolgozik, látott nála három méter gyújtózsinórt és öt darab dinamitot, amelyeket orvhalászat céljából lopott el, azokat elkéri, hogy felrobbantsák a vasúti hidakat, amelyeken elfogott magyar forradalmárokat hurcolnak a Szovjetunióba.
Az SZVISZ – ahogyan a partiumi és erdélyi magyarság kollektív emlékezetében a szervezet neve rögződött – konkrét tettei: a bevezetőben említett történelemóra után, 1956. október 24-én Rocska Gyula, Takács Ferenc és a kollégiumban lakó diákok az Eminescu utca 11. szám alatt lévő bentlakásban meghallgatták a budapesti Szabad Magyar Rádió adását. Amikor a bemondó azt közölte, a forradalmárok elfoglalták a rádiót, a Duna-parton is harcok dúlnak, a nevelő kivitte a készüléket a hálóból, és többé nem adta vissza. 1956. október 25-én délután öt órakor a 4. számúnak átkeresztelt Klasszikus Magyar Vegyes Gimnázium diákjai Nagyváradon a Párizs-patakot elvezető föld alatti csatornában találkoztak: Domokos Miklós, Takács Ferenc IX., Balogh Lajos, Karcis Lajos és Jancsó Csaba VIII. osztályos tanulók. Domokos Miklós bejelentette: létrehozzák a Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetét, amelynek célja a magyarországihoz hasonló forradalom kirobbantása. 1956. október 25-én este csatlakozott a szervezethez Rocska Gyula, Létay Zoltán, Krepelka Barna, Fekete Imre, néhány nappal később Nagy Csaba VIII. osztályos tanuló. 1956. október 28-án, vasárnap újabb diákok csatlakoztak a szervezkedéshez: Sass Béla – az 1958. december 2-án Szamosújváron kivégzett Sass Kálmán érmihályfalvi lelkész IX. osztályos fia –, Sótanyi József, Sárközy Endre – dr. Sárközy Endre tasnádszántói református lelkész fia –, Udvari András. Takács Ferenc László javaslatára a frissen alakult szervezet vezetője a jelenleg Sztánán nyugdíjas közgazdászként élő Domokos Miklós lett. (Takács Ferenc László tanár a magyar–román kapcsolatok szakértője, az 1990 utáni Határon Túli Magyarok Hivatalának kiváló munkatársa, számos irodalmi kötet recenzense, a Vasgárda történetét, ma is töretlenül ható szellemiségét bemutató, az Erdélyi Szövetség kiadásában 2011-ben megjelent nélkülözhetetlen kézikönyv, A Mihály Arkangyal Légió szerzője. Ő fordította magyar nyelvre Matatias Carp Bukarestben kiadott, a Securitate által a világ összes nagy könyvtárából kilopott, Romániában megsemmisített Fekete könyvét, a romániai zsidók 1940–1944 közötti szenvedései című négykötetes, a romániai politikai és közéletben nagy vihart kavart művét.)
Sárközy Endre, a tíz év börtönbüntetésre ítélt műegyetemi hallgató, a jelenleg Budapesten élő, nyugdíjas számítástechnikai szakember, tanár az SZVISZ egyik fontos akciójára így emlékezett: „1956 november elején éjszaka kiszöktünk a kollégiumból Domokos Miklós felhívására, és felírtuk az egyik kis utcában, a Hegel utcában a falra: Le a párttal! (Csak egy párt létezett: a Román Munkáspárt). Másnap reggel már le volt meszelve. A felirat fényképét viszontláttam 1960 őszén, a letartóztatásom (1960. november 8., este tíz órát követően) után.”
A magyar forradalom és nemzeti szabadságharc 1956. november 4-i leverése után a nagyváradi diákok tovább reménykedtek. Mindezt éltette a Márciusban Újrakezdjük – MÚK – jelszó. 1957 nyarán kilépett a szervezetből az egyik alapító tag, Sótanyi József, de az SZVISZ tovább folytatta tevékenységét. 1957 végén Sárközy Endrét megválasztották pénztárosnak a kollégium udvarán. Jelen volt Domokos Miklós, Bartos János, Rocska Gyula, Szilágyi József, Udvari András. Összesen tizenhárom lej tagdíjat fizettek be a jelenlévők. Egyes visszaemlékezések szerint 1957 decemberében, mások szerint 1958 elején Domokos Miklós feloszlatta az SZVISZ-t, mert valaki figyelmeztette: a Securitate biztosan tud a szervezetről. 1958 szeptemberében azonban újra elkezdte a szervezkedést, és 1960 októberéig, a letartóztatási hullám kezdetéig folytatta. Corpus delictiként a nagyváradi Újlaki István Csaba 1956 és a sepsiszentgyörgyi Váncsa Árpád MÚK (Márciusban Újrakezdjük) című versét mellékelték. Váncsa Árpádot a 451. számú, 1961. december 15-én kihirdetett ítélet az SZVISZ ideológusának nevezi, aki verseivel uszított a lázadásra. Újlaki Csaba István – akinek jelenleg is meghatározó szerepe van a magyar cserkészmozgalomban – 1956. november 8-án rögzítette papírra az 1956 című versét, amelyért kilenc év börtönbüntetésre ítélték:
(…) „Sztálin nagy ércszobrát ledöntötték végre, Meghalt rég a vezér, pusztuljon a képe! Oroszt magyar diák ne tanuljon többé, Cirill betűs könyvem, légy te is a földé! Petőfi szobráról diákok szavalnak, Forradalmi verseit a rég elhunyt nagynak. Valóra váljon hát minden remény, álom, Forradalom, tőled a győzelmet várom.” Váncsa Árpád 1957 márciusában írta meg MÚK című versét, amelyért hat év börtönbüntetésre ítélték: „Hát nem kezdték, nem kezdhették újra, sem márciusban, sem azután! Tombol a bárgyú bosszú s a félelem. Az remeg az áradó Dunán. Tavaszköszöntő hurrá-énekek recsegnek föntről nagy hangosan. Ordítják a plakátok álnokul: Örüljünk, hogy újra béke van. Mert béke, az van most Budapesten. S hogy legyen, fegyőr s puskatus ügyel. A Duna-parton tankok vonulnak, Hangjukra romos ház omlik. Mégis tavasz van, s tavaszok jönnek, Nem fogy el soha tiszta nedvük. Borzongva, félve, de friss erővel Egy márciusban újrakezdjük.” A mintegy ötszáz letartóztatott közül ötvenkilenc személyt ítéltek el összesen 540 évre.
Tófalvi Zoltán
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)