Ki is Olosz Gergely?
Rövid időn belül látványos karrier, érezhető befolyás, sok támogató. Majd egy tapadós korrupciós ügy, ami mintha senkit nem lepne meg. Ami a Wikipediáról kimaradt.
Befolyással való üzérkedés miatt alapfokon hét év letöltendő börtönbüntetésre ítélte Olosz Gergely volt szenátort szerdán a Bukaresti Törvényszék. A hír különösebben nem rázta meg a közvéleményt, a volt szenátor viselt ügyei miatt úgy tűnik, már az RMDSZ is leszámolt a politikussal. Kelemen Hunor nem állt ki Olosz ártatlansága mellett és nem biztosította az RMDSZ támogatásáról – ezt korábban eltérő hangsúlyokkal, de megtette Nagy Zsolt, Borbély László vagy Markó Attila kapcsán. Az RMDSZ-beli hangulatot jól példázza a május 25-én, Csíkszeredában, az RMDSZ 11. Kongresszusán Korodi Attila felszólalása is, melyben arról beszélt, nehéz úgy dolgozni a közéletben, hogy a román állam egyes szervei folyamatosan ellehetetleníteni próbálják ezt a tevékenységet. Utalt a Mikó-ügy miatt börtönbüntetésre ítélt Markó Attila, és a DNA által a bíróság elé állított Borboly Csaba esetére, Olosz Gergelyt azonban nem említette. Olosz befolyással való üzérkedés vádja miatt került bíróság elé: a volt szenátort azzal vádolták meg, hogy 2007-2008 között, az Energiaszabályzó Országos Ügynökség (ANRE) élén töltött időszakban bizonyos cégek képviselőit nagy összegű szerződések elnyeréséhez segített hozzá. A vádirat része volt néhány, a sajtónak kiszivárogtatott telefonbeszélgetésű átirata is, amelyekben az ügylet részleteit tárgyalták ennek szereplői. Az egyik vállalkozó egy telefonbeszélgetés során azt mondta Oloszról: „rosszabb, mint egy uzsorás”.
Mit tud a Wikipédia Olosz Gergelyről?
A Wikipédia óvatosan tükrözi vissza Olosz történetét. Sepsiszentgyörgyön született 1976. szeptember 30-án. Erdélyi magyar politikus, 2008-tól a Romániai Magyar Demokrata Szövetség felső-háromszéki képviselője. Az oldalról elfeledkezhettek az adatközlők, hiszen Olosz a képviselői mandátuma óta már egy szenátori mandátumot is elnyert, majd le is mondott róla. Az általános iskolát a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban végezte, majd Magyarországon folytatta a tanulmányait: a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban fejezte be a középiskolai tanulmányait, 1998-ban a győri Széchenyi István Főiskolán közgazdasági oklevelet, majd a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen jogi szakokleveles közgazdászdiplomát szerzett. A bukaresti Horia Hulubei Fizikai és Nukleáris Mérnöki Intézet kutatói és fejlesztési karán szerzett szakképesítést 2005-ben, Lugoson 2006-ban mesterizett a Drăgan Európai Egyetem közintézményi menedzsment karán. 2010-ben a Szegedi Tudományegyetem Jogi és Államtudományi karán avatták doktorrá. Vállalkozó, elsősorban menedzsmenti munkakörökben tevékenykedett. Közgazdászként dolgozott 1998-tól a Boieso Kft.-nél, később a Carpat-Graf Rt. igazgatója, majd a 2000-ben megalakult Quattro Consult Rt. gazdasági igazgatója lett. 2003-2004-ben a Terra Prest Rt.-nél vezérigazgatói tisztséget töltött be – írja a Wikipédia. Kormányzati tisztségeket is betöltött, 2004-ben az Országos Urániumtársaság igazgatójának, 2007 tavaszán a Földgáz Szabályozását Felügyelő Országos Hatóság elnökévé nevezték ki, majd 2007 májusában az Országos Energiaügyi Hatóság vezetésével bízták meg. Kicsoda valójában Olosz Gergely? Rövid idő alatt, fiatal kora ellenére óriási pályát futott be. Romániai és magyarországi magas rangú politikusok, és nem utolsó sorban befolyásos családjának támogatását élvezve elérte azt, hogy fontos állami intézményeket bíztak rá. Sikeresen építette gazdasági-politikai érdekcsoportját. A szervezeti szamárlétra végigjárásának mellőzésével majdhogynem egyik napról a másikra jelent meg a politikai porondon. Olosz Gergely apja 1989 előtt a lakásgazdálkodási hivatal (ICRAL) vezetője volt, ezt követően vállalkozó, majd 2000-2004 között Kovászna megye alprefektusa. Olosz 2004-ben indult az RMDSZ előválasztásán, ahol Antal Árpád mögött végzett, de a „megmérettetés” okán „egyéb fontos funkcióra” alkalmassá vált. Hirtelen aszcendenciáját a háromszékiek édesapja megyeszintű vállalkozói és politikai befolyásának tulajdonítják. 2004-ben az európai uniós előcsatlakozási mezőgazdasági segélyek elosztásával foglalkozó SAPARD ügynökség vezetői tisztségébe javasolták, azonban Olosz elesett a tisztségtől egy procedurális probléma miatt: nem fogadták el magyarországi okleveleit. Fél évvel később honosíttatta okleveleit, így elfoglalta a frissen felajánlott Urániumtársaság igazgatói tisztségét. Olosz Gergely 2007 márciusában a Földgáz Szabályozását Felügyelő Országos Hatóság elnöke lett. Azért esett Oloszra a választás, mert olyan személyre volt szükség, aki „állja a sarat”, ugyanis ez az intézmény, mint általában az energetika ipar az „okos fiúk” területeként volt elkönyvelve Bukarestben. Áprilisban a kormány döntése alapján felszámolták a Földgáz Szabályozását Felügyelő Országos Hatóságot, tevékenységét az újonnan létrehozott Energiaszabályzó Hatóság (ANRE) vette át. Az új intézmény élére, nyilván erős RMDSZ hátszéllel, Oloszt nevezték ki. 2008-ban a képviselő Antal Árpád elnyerte Sepsiszentgyörgy polgármesteri tisztségét, parlamenti helyét a választási listán utána következő Olosz Gergely foglalta el. Azokban a napokban Olosz éppen egy országos méretű botrány középpontjában találta magát: kiderült ugyanis, az Energiaszabályzó Ügynökség vezetői fizetésük többszörösét vették fel különböző prémiumok és juttatások formájában. A sajtó arról beszélt, hogy Olosz havonta 50 ezer eurót keresett az ANRE elnökeként. Olosz a botrány hatására lemondott az ANRE éléről, ám tagadta a vádakat. Visszalépését azzal magyarázta, hogy az „indokolatlan támadások árthattak volna az intézmény közmegítélésének”. Két hónappal később, a decemberi parlamenti választásokon újabb képviselői mandátumot nyert el, vagyis ekkor még élvezte a megyei RMDSZ támogatását. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy nem igen voltak jó alternatívák, Kovászna megyében folyamatos a „káderhiány”.
2012-ben, szenátorrá válása ennél érdekesebb körülmények között zajlott. Olosz Gergelyről köztudott, hogy Semjén Zsoltnak, a KDNP elnökének pártfogoltja, barátja. Semjén több alkalommal is Olosz vendége volt Háromszéken, ahol rendszerint vadászatok során fűzték szorosabbra a barátságukat. A szolid katolikus identitású Semjén a bencés gimnázium véndiákjáról alkotott jó véleményét az a tény is alátámasztja, hogy a legutóbbi parlamenti választásokat megelőzően Székelyföldön egyengette Olosz parlamenti jelöltségéhez vezető útját, noha már a sajtóban is keringtek az információk: az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály vádat készül emelni a háromszéki politikus ellen. Meg nem erősített források szerint Semjén nem tulajdonított jelentőséget azoknak az explicit jelzéseknek, amelyeket Olosz viselt ügyeiről kapott, továbbra is támogatta a politikust. A KDNP elnöke előbb Kelemen Hunort kereste meg azzal a kéréssel, hogy Oloszt jelöljék egy szenátori vagy egy képviselői mandátumra, azonban a szövetségi elnök hárított azzal, hogy az ügyben a háromszéki RMDSZ-vezetők az illetékesek. A háromszéki RMDSZ vezetősége nem mondott nemet a KDNP elnöke kérésére és megszavazta azt, hogy Olosz jelöltként induljon a felső-háromszéki szenátori választókerületben. Hogy miért álltak mellé a háromszékiek? Semjén kérése fontos volt a számukra, és ekkor Olosz gazdasági-politikai érdekcsoportja már jelentős befolyással bírt, az Antal-Tamás páros pedig már sem kiköpni, sem lenyelni nem tudta. Az október 4-i vádemelést követően az RMDSZ elnöke azt nyilatkozta, hogy az ártatlanság vélelme mindenkit megillet, éppen ezért nem tartja indokoltnak újratárgyalni vagy módosítani a háromszéki RMDSZ-szervezetnek Olosz indítására vonatkozó döntését. Mivel az RMDSZ nem léptette vissza Oloszt, a szenátori tisztség elnyerése borítékolható volt. A politikus ugyanis számos háromszéki polgármester támogatására számíthatott, amelyet többek között a PDL-RMDSZ kormány idején szerzett meg az Elena Udrea által vezetett Regionális Fejlesztési és Turisztikai minisztériumban, a miniszter tanácsadójaként tevékenykedő fivérének, Olosz Szabolcsnak is köszönhetően. Információink szerint a Traian Băsescuhoz és Elena Udreához köthető bukaresti kapcsolatait kihasználva Olosz Gergely maga juttatta a tanácsadói tisztségbe testvérét. Egyébként az Udrea-Băsescu páros a bevett gyakorlattal ellentétben nem az RMDSZ vezetőire bízta a magyarlakta megyék fejlesztésére kiutalandó pénzek elosztását, hanem főleg közvetlen kapcsolatépítés révén ítélte meg az összegeket, ebben a kontextusban Olosz Szabolcs tanácsadói tevékenysége felértékelődött. Az Olosz érdekcsoport az akkori PDL székelyföldi trójai falovaként tesztüzemelt.
Olosz legvakmerőbb kísérlete az volt, amikor az RMDSZ szövetségi elnöki tisztségére pályázott. A Fidesz-KDMP és az Udrea-Băsescu vonal támogatására számítva valamilyen módon be kellett bizonyítania, hogy befolyásos, első vonalbeli politikusként tekint önmagára.
Olosz Gergely a Fidesz-szel, de elsősorban a KDNP-vel kialakított jó viszonyaira, illetve a PDL-vel meglévő jó kapcsolatára alapozva pályázta meg az RMDSZ elnöki tisztségét. A 2011 februárjában Nagyváradon tartott tisztújító kongresszust megelőzően egy olyan cselhez folyamodott, amely némileg felborzolta a kedélyeket. Olosz Szabolcs számos, a kongresszuson küldöttként résztvevő polgármesterrel telefonon közölte, szavazzanak fivérére, ha továbbra is igényt tartanak a Bukarestből érkező támogatásokra. A felháborodás akkor hágott tetőfokára, amikor a Fidesz küldöttjeként jelen levő Pelcné Dr. Gáll Ildikó nyíltan arra biztatta a jelenlevőket, hogy szavazzanak Olosz Gergelyre. „A Fidesz alelnökeként biztosíthatom önöket, ha ma a változás mellett döntenek, akkor mi segítő kezet fogunk nyújtani önöknek” – mondta a magyarországi politikus, a teremben levők szavaira hurrogással válaszoltak.
Gáll Ildikó aligha tehetett volna többet annak érdekében, hogy a küldöttek elenyésző része szavazzon Olosz Gergelyre. A kongresszus előtt egyértelmű volt, hogy Olosz a második, Eckstein-Kovács Péter a harmadik helyen végez majd. A terembeli hangulat azonban Olosz ellen fordult, és Ecksteint hozta ki második helyen.
A kongresszus helyszínén pedig kézfogások és vállveregetések közepette, mosolygósan várta az érkező küldötteket a jelölt, majd mindegyikükkel váltott egy-két szót. Ez a fajta magatartás egyébként is jellemző volt a politikusra: a Háromszék egy 2010-ben megjelent véleményanyagában így írt Oloszról: „Sólyom László körül tavaly például mindig úgy gravitált, hogy minden fotón felismerhető legyen”. Egy évvel korábban ugyancsak kétes módszerhez folyamodva érte el azt, hogy az RMDSZ képviselői frakcióvezetővé válasszák. Ekkor Olosz a választási rendszer kiszámíthatatlansága miatt véletlenszerűen tisztséghez jutott képviselők támogatásával ejtette meg a Márton Árpád frakcióvezető elleni „puccsot”. Információink szerint tíz képviselő támogatását szerezte meg különböző, megkérdőjelezhető becsületességű módszerekkel, majd a gyanú elterelése érdekében repülőre ült és síelni ment Németországba. Az elterelő hadművelet olyan jól sikerült, hogy az egyik RMDSZ-es kormánytag a szavazáson való jelenléte fontosságát firtató kérdésére Márton Árpád azt válaszolta, nyugodtan hiányozhat. A meglepetés annál is nagyobb volt, mert az ülésre váratlanul betoppant Olosz, és terveinek megfelelően a szavazáson el is nyerte a frakcióvezetői tisztséget. Úgy tudjuk, a szavazás után Olosz még visszarepült síelni Németországba.
Transindex.ro

Szilágyi N. Sándor: Bukaresti mozaikkockák /1./ (Karácsony)
Az erdélyi ember, aki inkább csak olyankor tölt el két-három napot Bukarestben nagy muszájból, ha valami ügyes-bajos dolga van, alig várja, hogy hazaszabaduljon belőle. S még egy hét múlva is elborzadva gondol erre az egyáltalán nem neki való világra, amelyben ő csak csetlik-botlik, elbizonytalanodva téblábol az ügyintézés útvesztőiben. A városképből csak a szemetes utcák, a bűz, a por vagy – évszaktól függően – a sár vagy locspocs, a metsző hideg vagy az elviselhetetlen hőség, a zsúfolt, levegőtlen villamosok, autóbuszok, a lökdösődő, tülekedő, hangoskodó emberek maradnak meg emlékezetében, s ezeket is igyekszik mielőbb elfelejteni.
Nem csodálkozom rajta. Bukarestet pár nap alatt csak félreismerni lehet, megismerni nem, megszeretni meg éppen nem. Tizennyolc évet töltöttem ott, és beletelt néhány évembe, míg úgy-ahogy megtanultam eligazodni ebben az egészen sajátos világban. Kezdetben szinte semmit nem értettem az egészből, csak döbbenten vettem tudomásul, hogy Caragiale számomra addig oly bizarr figurái, akikről mindaddig esküdni mertem volna, hogy egy igen eredeti fantáziájú író abszurd teremtményei lehetnek csupán, itt százával jönnek-mennek az utcán. (Azóta alkalmam volt meggyőződni róla, hogy az erdélyi románok, akik ezt a világot nem ismerik igazán, képtelenek Caragiale művét a maga teljességében átérezni.) Izgatni kezdett a dolog, s attól fogva úgyszólván módszeresen figyelni kezdtem ezt a mozgalmas életet, úgy, ahogy az antropológus vizsgálni szokott egy számára ismeretlen kultúrát. Autóbuszon, villamoson, sorban állás közben, piacon, ahol csak alkalmam nyílt rá, mindenütt arra figyeltem, hogyan viselkednek, hogyan nyilvánulnak meg ezek az emberek, mit hisznek, mit remélnek, mit helyeselnek vagy helytelenítenek, miért teszik azt, amit tesznek, s mért éppen úgy, és nem másképp. Megunhatatlanul szép foglalatosság volt ez, számtalan tanulsággal, amely azzal a módszertani konklúzióval zárult, hogy ma már azt hiszem: az antropológus számára követendő elvként elő lehet ugyan írni a szenvtelen megfigyelő szerepét, de ezt a gyakorlatban aligha tudhatja érvényesíteni: lehetetlen, hogy előbb-utóbb nagyon a szívéhez ne nőjön az a világ, az a kultúra, amelynek pedig ő csupán külső szemlélője akart lenni.
Légvonalban Párizs több mint négyannyira van Bukaresttől, mint Isztambul. A háború előtt a bukaresti úrinép mégis szívesen emlegette városát kis Párizsként, ami persze – minden latinitás és frankofónia ellenére – nem jelentette azt, hogy a párizsiak viszont nagy Bukarestnek szerették volna tudni magukat. Bukarest egykori francia kultúrájának romjaival a hetvenes évek közepén még gyakran lehetett találkozni: többször is láttam parkokban sétáló, hajdan jobb módot látott idős hölgyeket, akik franciául csevegtek, ma chère-nek szólítva egymást. Az antikváriumok polcai roskadoztak a francia könyvektől, felvágatlan alig volt köztük, olvasásban megviselt példány viszont annál több. Nemigen vette őket senki – egy letűnt kor emlékei voltak csupán.
Sokan úgy vélik, a románok szinte kivétel nélkül, hogy a francia kultúrához való szorosabb kötődés egyértelműen a latinitásnak köszönhető. Tartok tőle, hogy nem ilyen egyszerű ez a dolog. Úgy látszik, valami miatt – vérmérséklet?, életszemlélet?, ki tudja? – a Balkánon a nyugati kultúrából a francia illeszthető leginkább a helyi értékrendhez. Hiszen a törökök nem újlatin nyelvet beszélnek, semmiféle rokoni szál nem köti őket a franciákhoz, a nyugati kultúrát mégis a francia közvetíti számukra. Augustus római császár neve törökül Ogüst, a geológiáé jeoloji, és így tovább. Életemben nem láttam találóbb képi megjelenítését annak, hogy mi is tulajdonképpen a Balkán, mint egy isztambuli zsúfolt utcasarkot ábrázoló képeslapon: egy üzletház oldalán kétemeletnyi magas reklámtábla hirdeti öles betűkkel, függőlegesen felírva a cég nevét: ŞANZELIZE. Hát ez a Balkán, röviden és tömören. S a bukaresti francia-szimpátia? Ki tudja? A francia rokonok távol vannak, Isztambul közel. A bukaresti köznép életszemléletén is inkább ez érződik. Számára a francia kulturális hatás idegen, őt ez nem érintette meg. Legfeljebb néhány szó erejéig, mint amilyen a nők között a bonjurral való köszönés. (Vagy, ha nagyon kedveskedni akarnak: bonjurică.) A román társadalmon ez elég nagy tehertétel. A román irodalmi nyelv francia mintára alakult ki, tele van neologizmusokkal, így aztán már az újságok nyelvét is csak az érti igazán, aki ehhez kellő iskolai képzésben részesült. A bukarestiek – és nem csak a bukarestiek – legnagyobb része csak úgy felében-harmadában fogja fel, miről beszélnek a rádióban, tévében, miről írnak a lapok, mert a kulcsszavak nagy hányadának jelentése ismeretlen számukra. 1989 decemberének végén a Colţea Kórház egyik orvosa mondta el, milyen volt a lövöldözésben megsebesült betegek lelkiállapota: amikor beszállították őket, általában nagyon jó állapotban voltak, mert mint az események résztvevői tudták, hogy mi történt. Pár nap elteltével azonban valami pánikszerű bizonytalanságérzet vett erőt rajtuk, mert elkezdtek újságot olvasni, és nem értették világosan, hogy azok mit írnak, voltak szavak, amelyeknek rosszul következtették ki a jelentését, és erőt vett rajtuk a félelem. Ezt már csak azért is tartom fontosnak elmondani, mert csak ezzel együtt érthető igazán, hogy ezek a szegény emberek miért vannak annyira kiszolgáltatva a manipulációnak: jórészt azért is, mert például Gabriel Liiceanu gyönyörűen kimunkált szövegeit nem értik teljesen, viszont Corneliu Vadim Tudor kocsmai stílusát annál inkább. Bukarest egy egészen sajátos képződmény. Lakossága szerfölött tarka, mindenfelől származtak ide emberek, oltyánoktól moldvaiakig mindenféle. A régi Bukarest nagyszámú görögöt olvasztott magába, erre emlékeztetnek az oly gyakori -ache meg -iu végű családnevek (Manolache, Iordache, Dumitrache, Vasiliu, Grigoriu, Gheorghiu stb.). A külváros („mahala”) nyelvében egyre-másra bukkannak elő a török eredetű szavak. Cigányokkal is lépten-nyomon találkozik az ember. Úgyhogy elég kockázatos volna bármit is a román kultúrára általánosítva kijelenteni, ami bukaresti megfigyelésen alapul. Ez ellen egyébként a bukaresti román elitértelmiség is tiltakozna: Bukarestet szívesen tekintik amolyan gyülevész népségnek, amelyhez nekik mint az igazi román kultúra hordozóinak semmi közük, ezért aztán nem is igen igyekeznek a közelébe. A bukaresti nép szánnivalóan magára van hagyva, az értelmiséget – a „könyves (= írástudó, tanult) embert” („om cu carte”) – távol érzi magától, tisztelettel, de ugyanakkor gyanakodva is tekint rá. És számtalanszor volt alkalmam tapasztalni, milyen hálásak tudnak lenni ezek az emberek, ha a tanult ember közéjük ereszkedik, de nem leereszkedőleg, hanem csak úgy, ember módra: ilyenkor megnyílik a szívük, s az ember csak ámul, mi minden van bennük.
Így üldögéltem egyszer köztük egy üres szobában, egy felfordított vödör volt a székem, mivelhogy úgymond szobafestés volt nálunk, s az egyik emlékezetes élményem innen származik. Lakáscsere után, a Bukarestben normálisnak tekinthető másfél hónapi várakozási idő leteltével végre megjöttek az ICRAL munkásai, hogy rendbe tegyék a lakást, élükön egy tipikus bukarestinek mondható szobafestő, név szerint domnu Pilică. Olyan volt, mint a neve: vézna, rosszul öltözött ember, de eleven szemű, aki mellesleg a vodkát sem utasította el, ha már kínálták vele. Nyomában a „csapata” (az „echipa”), amely állt a feleségéből meg egy tanulólányból, aki inkább a nézőközönség szerepét töltötte be. (Ahogy megláttam őket, eldöntöttem, hogy csak olyan munkát bízok rájuk, amit nem lehet elrontani; utóbb kisült, hogy sajnos az elronthatatlan dolgok határát túlságosan tágra szabtam.) Dolgozott még ott egy cigány származású kőműves, domnu Costică, aki viszont gyönyörű munkát végzett, nagy élvezettel. Tizenegy óra tájt úgy illik, hogy a munkásember elfogyassza a kis kávéját („o cafeluţă”), ennek ültünk neki nagy komótosan mi öten. S akkor, mivel a beszéd az élet folyására terelődött, egyszer csak nagy csend lett, és olyan arccal, mintha csak templomban volnánk vagy temetésen, de mindenesetre a hétköznapok világán kívül, domnu Pilică elkezdte mondani, csak úgy, magának, mintha valami vers vagy zsoltár jutott volna eszébe:
„Hát ilyen az ember sorsa. Reggel felkelsz, elmész a munkába, dolgozol, leülsz kávézgatni, megint dolgozol – s ez így megy nap mint nap. És nem is gondolsz arra, hogy közben a sorsrendelők („ursitoarele”) fonják az életed fonalát, és egyre fogynak a napjaid. És amikor végét érik a fonalnak, akkor jön a Halál, akkor menni kell.
Az ember – milyen, ugye, az ember – próbálna vele alkudozni:
– Hogyhogy? Csak így, minden értesítés nélkül? Várjál még bár egy hetet!
De a Halál azt mondja:
– Neked azt tudni kellett, hogy én egy nap érted jövök. Nem fájt neked soha a fejed? Nem hasogatott a lábad? Nem nyilallt a derekadba? Na látod, ezek mind annak voltak a jelei, hogy én egy nap eljövök. Most lefonták a fonaladat, nem maradhatsz tovább. S akkor menni kell. Így van számunkra elrendelve.”
Látni, filmezni kellett volna akkor ezeket az embereket, ahogy ott ültek, arcukon legalább kétezer esztendővel, úgy ültek ott, úgy hallgattak, ahogyan a homéroszi kor görög pásztorai hallgathattak együtt, amikor valamelyikük csak úgy felidézte az élet fonalát fonó moirákat. Kétezer esztendeje mondják ezt. Közben jött a kereszténység, az ortodoxia, a kommunizmus – átment fölöttük, mintha nem is lett volna, az ő sorsukat változatlanul a régi balkáni végzet irányítja, a moirák, az „ursitoarele”, a fátum. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)