„Cserefának füstje hozta ki könnyvemet…”
Cserefának füstje hozta ki könnyvemet... – Néprajzi, művelődéstörténeti tanulmányok a moldvai magyarokról címmel és alcímmel jelent meg a Budapesten született, jelenleg a Gyimesekben élő Halász Péter nyugalmazott agrármérnök, néprajzkutató legújabb könyve 2015-ben a kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaság kiadásában.
A több mint 450 oldalas tanulmánykötet néprajzi, tudománytörténeti írásokat tartalmaz a moldvai magyarokról. Halász Péter legújabb könyvét, a moldvai csángó magyar sors romlását ecsetelő kötetet kedd délután telt ház előtt mutatta be dr. Balázs Lajos néprajzkutató, a csíkszeredai Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem tanára a szerző jelenlétében. Halász Péter a moldvai magyarság kultúráját feltáró történeti és néprajzi kutatások egyik legmeghatározóbb tudósa, 1966-ban járt először Moldvában, s azóta is visszajár. Pár példával illusztrálta, hogy mi közük van a kézdivásárhelyieknek a moldvai magyarokhoz. Elmondta: itt, a Kantában járt iskolába a Forrófalván született Petrás Incze János minorita szerzetes, Klézse plébánosa, Domokos Pál Péter néprajzkutató, a csángók apostola innen nősült, itt tanított fiatal tanárként a Kantában 1933-ban, és itt él az utolsó gorzafalvi fazekas, néhai Aszalos Viktor unokája, Ionuţ Budău, aki tömbházlakásában fazekasműhelyt rendezett be. A könyvbemutatón csángó népdalokat énekelt a Csíkszeredában tanuló Kaszap Johanna pusztinai diáklány.
Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Agronómusból lett néprajzkutató
Csángósors-freskó
Kézdivásárhelyen, az Erzsébet Teremben mutatták be kedden Halász Péter néprajzkutató „Cserefának füstje hozta ki könnyvemet…” – Néprajzi, tudománytörténeti írások a moldvai magyarokról című legújabb könyvét.
A szerzővel dr. Balázs Lajos beszélgetett, elsőként a Kriza János Néprajzi Társaság által 2015-ben kiadott kötet címválasztásának magyarázatát kereste – a szemünkben olykor felgyülemlő könnyek kapcsán jellemzően mindig hárítunk, valami külső tényezőre, jelen esetben a füstre fogjuk, amely metaforikus jelentőségű. Az értelmezést egy bogdánfalvi kesergő adja meg, a népi kultúra rejtő-fedő jellegének példája, a bánat, keserűség tagadása.
Egyetlen gondolatba sűrítve, a kötet a moldvai magyarság sorsának másképp elmesélt története, a mindennapi élet ábrázolása révén. Tematikus felépítésének erénye a koncentrikuskör-szerű kialakításban rejlik, a négy fejezet – Az idők homályában, A hagyományos népélet emlékei, Akik előttünk jártak és Az igazsághoz közelítve – a csángó sors freskóját nyújtja az olvasónak. Az első fejezetből többek között megtudhatjuk, hogy Pusztinán ma is áll a Szent István oltalmába ajánlott templom, ám sok másik hasonló elpusztult – történetük a moldvai magyarok sorsának jelképe is egyben, ugyanakkor érdekes, mára eltűnt hagyományról, a „csíki karácsonyról” is olvashatunk. A népéletet leíró fejezetből a kutakról szóló írást emelte ki dr. Balázs: a több mint 200 fennmaradt magyar kútelnevezés is rövidre zárja ugyanis a vitát: magyarok-e vagy románok a csángók.
Akik előttünk jártak címmel tiszteleg a következő fejezet azok előtt, akik kutatták a moldvai magyarságot, köztük román szerzők is, akiket a szakma kiközösített, mert nem voltak hajlandóak a diktált szólamok szerint vélekedni a csángóságról.
Halász Péter a Kézdivásárhelyt a moldvai magyarsággal összekötő személyeket, kapcsolatokat mutatott be, majd felelevenítette: 1966 júliusában járt először Moldvában, miután oda kihelyezett erdélyi orvosokhoz fűződő baráti kapcsolatok révén tudomást szerzett a magyarul beszélő csángókról. A Budapesten született, agrártudományi végzettségű szerzőnek Külsőrekecsinbe vezetett az a bizonyos első útja, és „azóta sem hagyta abba” azt, ami ott, a hatvanas években elkezdődött. Az önkéntes néprajzi gyűjtőmozgalomba bekapcsolódva tette meg az első lépéseket, ma már számos kötet fémjelzi munkáját az ottani állattartásról, a szántóföldi növénytermesztésről, a hiedelemvilágról, a gyűjtögetésről, gyógynövény-felhasználásról.
– Beszédüket, énekeiket hallva, mintha régi kódexeink szólaltak volna meg, a magyarság több száz évvel ezelőtti állapotát őrizték – elevenítette fel a csángósággal való első találkozásának élményét.
Szerinte szükségtelen parttalan vitát folytatni arról, hogy ők románok vagy magyarok, az összegyűjtött anyagnak kell sugallnia, igazolnia a nyilvánvaló igazságot. A szerző elkötelezettségét mi sem igazolja jobban, minthogy 2010 őszén a Gyimesekbe költözött, hogy minden energiáját az adatgyűjtésre, írásra fordíthassa. A könyvbemutatót követő beszélgetésen az is körvonalazódott: a bonyodalmas viszonyrendszer okán ajánlott moldvai magyarokként emlegetni a magyar nemzettest ezen népcsoportját, éppen azonosságtudatuk erősítése (kialakítása!) érdekében.
Kaszap Johanna pusztinai csángó diáklány, a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium érettségi előtt álló tanulója három szép szomorú népdallal gazdagította az eseményt és a hallgatóságot.
Farkas Imola / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A népet Csíksomlyón sem lehet leváltani – Beszélgetés Tánczos Vilmos néprajzkutatóval a búcsú teológiai és emberi dimenzióiról
Mi a búcsú lényege és kié ma a csíksomlyói búcsú? Tánczos Vilmos néprajzkutatóval, egyetemi tanárral igyekeztünk értelmezni a legnagyobb tömegeket megmozgató vallási ünnep történetiségét, alakulását, valamint helyét, szerepét a mai ember életében.
– Szükségesnek tartja megmagyarázni a búcsú lényegét?
– Természetesen, mivel a búcsú teológiai hátterével még a katolikusok között is kevés ember van tisztában. Ha a pap fel is oldoz a gyóntatószékben, elnyerjük bűneink bocsánatát, de a megbocsátott bűnökért járó túlvilági büntetések ezzel még nincsenek elengedve. A purgatórium marad, ahol az elkövetett bűneinkért kiszabott büntetést el kell majd viselnünk. Ha valaki teljes búcsút nyer – például ha részt vesz a csíksomlyói történelmi emlékbúcsún vagy egy templombúcsún, esetleg egy első misés pap primíciáján –, akkor a purgatóriumban esedékes minden büntetését elengedik. Ez a búcsú alapvető teológiai jelentése, a katolikus ember számára ez a búcsú teológiai lényege. Ahhoz, hogy valaki teljes búcsút nyerjen, bizonyos megszabott feltételeknek kell eleget tennie: mindenekelőtt kegyelmi állapotban kell lennie, azaz gyónnia, áldoznia kell, továbbá részt kell vennie egy búcsús szentmisén, a pápa „szándékára” imádkoznia kell, ezzel elfogadva a katolikus anyaszentegyház tanításait.
– A meghozandó áldozatok között a búcsús út megtétele is szerepel?
– Igen, szerepelhet ez is, de a lényeg az áldozathozatal. Ha az ember három-négy napon át, sőt esetenként akár egy hétig is, vallásos hittel – nem a performansz kedvéért – gyalogol, akkor ezen idő alatt olyan pszichés állapotba kerül, amelyben megérzi a megtisztulás katarzisát. Egyszer egy idős csángó asszony azt mondta nekem egy ilyen út után: „Most olyan tiszta vagyok, hogy a legnagyobb ellenségemnek is meg tudnék bocsátani.” A búcsú felemelő katartikus élményét a kegytemplom előtt turistaként az autóból kiugorva nem lehet megtapasztalni. De a búcsújárásban van öröm, vidámság is. Egy moldvai búcsúvezető, a bogdánfalvi Erdély János bácsi mondta, hogy régen a Csíki-havasokon átvezető többnapos búcsús út során nemcsak imádkoztak, hanem vigadoztak is: „‘Sz vígattunk, mint az ember…” – Az ön – a katolikus hitű gyermek, majd felnőtt – búcsúhoz fűződő viszonya hogyan alakult, miként teljesedett ki az idők folyamán?
– Számomra a katolikus hit se nem több, se nem kevesebb, mint bármelyik nemzedékembeli csíki katolikus ember számára. A mi vallásosságunk nem valamiféle pietista, ájtatoskodó vallásosság, teológiailag így nem is mindig „konform”. A vallásosságnak amúgy is különböző regiszterei vannak: a hivatalos egyház által formalizált vallásos regiszter mellett létezik egy élményszerűbb népi vallásosság is, aztán a vallásosság látomásos, esetleg egyenesen mágikus vagy éppen vidámsággal teli, humoros megnyilvánulásai. A búcsújárásnak is adódnak vidám pillanatai. A mai csíkszeredai Márton Áron Gimnázium elődjében érettségiztem 1978-ban, ahol mindig is éreztem Csíksomlyó közelségét. Apróságok révén is: elég volt tudni, hogy a díszterem színes üvegablakai valaha az Árpád-házi magyar szenteket ábrázolták, az iskolaudvar egyik sarkában pedig egy „ottfelejtett” kőkereszt. Emlékszem, 1977-ben tizenegyedikes diákként pünkösdszombaton este kimentem a somlyói kegytemplomba, ami zsúfolásig telt volt búcsúsokkal, a légkör meg félelemmel – rengeteg civil ruhás rendőr, és persze besúgó is volt ott –, de egyféle hősiességgel is, többen is fényképeztek. Éjszaka sorra érkeztek a búcsús csoportok. Az utcán akkoriban nem vonulhattak fel, de a templom bejáratánál rendbe szerveződtek, úgy vonultak fel Mária elé. Hajnal felé az egyik udvarhelyszéki falu búcsúsai – talán a székelyszentkirályiak – a bejáratnál kibontották a jelvényeiket, a zászlókat, és a zsúfolt templomban énekelve előmentek az oltárig. Az énekük refrénje így hangzott: „Ó, áldott Szűzanya, / Tégy nagy csodát, / Csak még egyszer add vissza / a szép magyar hazát!”
Felidézve, ma is végigfut az ember hátán a hideg.
– Ide vezethető vissza az is, hogy a népi vallásosság lett a későbbiekben érdeklődésének, tanári-kutatói munkásságának központi témája?
– Mindenek alapja, hogy én az emberi kultúrát elképzelhetetlennek tartom vallásos beágyazottság nélkül. Felbonthatatlan, szükségszerű, természetes ez az együttlét. Ettől függetlenül véletlennek tekinthető, hogy 1992-ben népi vallásos kultúrát kezdtem tanítani a kolozsvári néprajz szakon, mivel a vallási néprajznak akkoriban nem volt gazdája. A folklór szimbólumait is tanítom, de nem kizárólagosan katolikus szemszögből, mivel a jelképek egyetemesek, és egyetemi oktatásuk kétségkívül legitim. A diákjaim nagyokat néznek, amikor azt mondom: tudok én példákat hozni bármelyik jelképre bárhonnan, de az európai keresztény kultúrán kívül aligha tudok nekik lényegeset mondani, mert én folyamatosan ezt a kultúrát, a saját világomat igyekszem megérteni, és még az is nehezen megy. Európai kultúra nincs vallásos kultúra nélkül, a mi saját paraszti kultúránkat pedig lehetetlenség, egyenesen árulás úgy tanítani, hogy ne legyünk tekintettel annak eredendően vallásos jellegére. – Mit hozott e tekintetben az elmúlt negyedszázad? Hogyan tudná leképezni a változásokat a fiatalok tükre révén, hiszen tanárként fiatal nemzedékek között éli az életét? – Azt vallom, hogy a tananyag és az előadó egyénisége között nincs, nem szabad különbségnek lennie. A tanórákon is magamat adom, de a tanórákon kívül is: a folyosón is, a kirándulásokon is, vagy ha a hallgatóimmal együtt megyek a csíksomlyói búcsúba. A mai fiatalsággal semmi baj nincs, miközben egészen más, mint mi voltunk. A mi nemzedékünket még az jellemezte, hogy valami újat, eredetit akart mondani, alkotni, a maiak elsősorban sikeresek akarnak lenni, ízlésükben, eszményeikben „trendi” csoportokhoz tartozni. Talán azért is, mert ma olyan világban élünk, amelyben egyre nehezebb újat mondani.
– Hogyan kezeli, illetve igyekszik tanítványai számára értelmezni a mai búcsút?
– Sokat tépelődöm ezen a kérdésen. Korábban azt tanítottam a csíksomlyói búcsúról, hogy ez egy nagy rituális dráma, amelynek célja teológiailag a megtisztulás, emberileg pedig a katarzis elérése. Az utóbbi években viszont azzal szembesültem, hogy ez a rituális dráma megszűnőben van. A búcsú rituális rendje egyre szegényedik: a nagy esemény központi elemévé mára a gigantikus szombat déli nagymise lépett elő. Különféle járművekkel megérkezünk, meghallgatjuk a misét, aztán gyorsan hazamegyünk. Kérdés, hogy mi marad meg a több évszázaddal ezelőtti rituális rendből, hiszen már a rendszerváltás után nyilvánvaló volt, hogy a bomlás útjára léptünk. Ezért a néprajzkutató feladata ma már nem a hagyományos rituális rend leírása, a nagy kérdés immár az, hogy mi történik most valójában Csíksomlyón.  – Mi nem működött már negyedszázaddal ezelőtt sem?
– A búcsú régi rituális rendje majdnem teljesen összeomlott. Hol van ma már az a részletekig menő nagyszerű rend, amelyet minden falu népe ismert és tiszteletben tartott? Emlékszem, amikor 1990-ben szülőfalumból elindultunk a búcsúra, a csíkszentkirályi öregek otthon hagyakoztak, hogy falustársaik a somlyói templom előtt melyik hársfához támasszák majd a keresztjeiket és lobogóikat a nagy búcsús szentmise alatt. Ne feledjék el a fiatalok, hogy a nagy „szádokfa” a somlyói templomkertben a „miénk”! Másik példa: régen a hazafelé tartó felső-háromszéki keresztaljak a Kászon-völgyében a Szentjános nevű helyen éjszakáztak, reggel megmosakodtak a kútnál, ünneplőbe öltöztek, mert hétfőn innen mentek tovább a perkői búcsúra. Előtte viszont a kútnál „palágázás” történt: a búcsúsok nyilvánosan meggyóntak, bevallották a közösség ellen elkövetett hibáikat, bűneiket, a búcsúvezető pedig a botjával, egy „palága” nevű fegyelmező eszközzel kimérte kinek-kinek a bűnökért járó büntetését. Ennek fejében az itt nyilvánosan bevallott vétkek, hibák mindörökre el lettek felejtve, később otthon a faluközösségben még célzást sem tehetett ezekre senki. Micsoda rituális rend, micsoda technikája a közösség ellen elkövetett bűnök megbocsátásának és végleges elfelejtésének!
– Akkor viszont vissza a korábbi kérdéshez: mi történik ma Somlyón?
– A mai búcsút egy látványos vizuális „spektákulumként” foghatjuk fel. Ezzel nem azt állítom, hogy ma ne lehetne vallási mélységében megélni a búcsút, hiszen az korábban is rituális tömegesemény volt. De a mai csíksomlyói búcsú erősen látványszerű. Az ikonok, képek szerepének növekedése általános jellemzője korunknak, ideértve a televízió és az internet által közvetített elektronikus képeket is. A vizualitás előtérbe kerülésének pedig az a magyarázata, hogy a képek könnyebben fogyaszthatók, mint az intellektuális dekódolást igénylő szövegek. Ma egyre inkább előtérbe kerül a Csíksomlyó-reprezentációk fogyasztók általi létrehozása és terjesztése is az úgynevezett prosumer kultúrán belül, amikor is a modern „zarándokok” fényképezőgéppel, kamerával vagy mobiltelefonnal a kezükben egyszerre meg is termelik és el is „fogyasztják” az általuk létrehozott Csíksomlyó-képet. Mindeközben a búcsú fontos identitásőrző és -felmutató jelleget is őriz. Miután a székekre épülő régi székely adminisztratív rendszert több szakaszban verték szét a történelem során, a búcsúban ma is kirajzolódnak a hajdani székely tájegységek és egyéb közigazgatási egységek. A székely falvak és egyházi egységek, a „megyék”, sőt, olykor „tízesek” identitása a keresztaljakban testesül meg. De persze ma már ez is bomlóban van, a búcsú közösségi funkciói is átalakulnak.
– Az elmúlt másfél évtizedben óriási médiaérdeklődés övezte a búcsút. Jót tesz ez, vagy veszélyezteti a búcsú bensőségességét?
– Ma már a média, a tévéközvetítés határozza meg a búcsú szertartásrendjét, még a pünkösdszombati nagy szentmise időbeosztását is a tévéközvetítéshez igazítják. A búcsújárás helyett pedig sokan választják az otthoni fotel kényelmességét, azt, hogy megnézzék „magukat” a tévében. Az a felvetés is sok vonatkozásban reális, hogy a csíksomlyói búcsú népi rendjére egyre inkább rátelepedik az egyházi rituálé, és ez nem tesz jót a búcsú szellemiségének. A virrasztás, a búcsú vigíliája ma is legalább két éjszakát vesz igénybe, ezalatt a templom ma is megtelik szegény emberekkel, akiknek nem futja szállásra. Régi hagyományt követve ma is a templompadokban, a kórusfeljáróban, a mellék­oltárok lépcsőjén alusznak az emberek, esetenként a templomi szőnyegekkel betakarózva. Régen ezek csodálatos éjszakák voltak, a vallásos népénekkultúra páratlan eseményei: a templomot betöltő emberek csoportjai a búcsúvezetők irányításával egymást meghallgatva énekeltek sorban az éjszaka folyamán. Csakhogy egy idő után az egyház úgy gondolta, nem lehet magukra hagyni az embereket, és éjszakai miséket kezdtek celebrálni. Ezzel megtört az egész vallásos népszokás lendülete, odalett a vigília varázsa. Olyannak is tanúja voltam egyszer, hogy a templomot reflektoraikkal bevilágítva, egy élő tévéműsor keretében riporterek költögették fel a templompadokban alvó embereket megkérdezni, milyen érzés itt most virrasztani. 
– Kié ma a csíksomlyói búcsú?
– Ha a papokat kérdi, ők habozás nélkül azt mondják, hogy a miénk, az egyházé. De bennem, a néprajzosban némi vissza­tetszést kelt ez a kisajátítás. Az egyház képviselői szerint az UNESCO világörökségi listára csak a szentmisét és a körmenetet kellene felterjeszteni. De a búcsú hagyományvilága nem csak ebből áll. 2011-ben én írtam a búcsú felterjesztéséhez szükséges első szakanyagot, abba belefoglaltam például a búcsú részeként értelmezhető napnézést, a gyógynövénygyűjtést, a Babba Mária-képzeteket, a mágikus célú keresztútvégzést és sok más hasonló „profán” elemet is. Úgy gondolom, a népet Csíksomlyón sem lehet leváltani, azzal együtt, hogy az emberek Csíksomlyóhoz való viszonyát az idők során az egyház folyamatosan alakította.
TÁNCZOS VILMOS
Néprajzkutató, a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem Magyar Néprajz és Antropológia Intézetének oktatója. Csíkszentkirályon született 1959. október 21-én. A középiskolát a csíkszeredai a Márton Áron Gimnázium elődjében végezte, a kolozsvári BBTE-n diplomázott 1983-ban magyar–orosz szakon. Ugyanitt védte meg doktori disszertációját 1999-ben, 2014-ben ugyanitt habilitált. Szakmai pályáját magyartanárként kezdte Gyergyóditróban és Tusnádfürdőn. 1992-től tanársegéd a BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Tanszékén, 1997-től adjunktus, 2001-től docens, 2016-tól professzor. 2014-től doktorátusvezető a BBTE Hungarológiai Tanulmányok Doktori Iskolájában. Tagja a Kriza János Néprajzi Társaságnak (1990-től), az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek (1990-től), külföldi levelező tagja a Magyar Néprajzi Társaságnak (1999-től), köztestületi tagja az MTA-nak (2000-től), 2007-től az MTA-KAB Néprajzi Szakbizottság elnöke. Kutatói pályafutásának mintegy két évtizedét elsősorban az archaikus népi imádságok kutatására és a moldvai csángók vallásos kultúrájának vizsgálatára szánta. Legfontosabb kötetei: A csíksomlyói kegyhely története (Sepsiszentgyörgy, 1990); Gyöngyökkel gyökereztél. Gyimesi és moldvai archaikus imádságok (Csíkszereda, 1995); Keletnek megnyílt kapuja. Néprajzi esszék (Kolozsvár, 1996); Hungarians in Moldavia (Budapest, 1998); Csapdosó angyal. Moldvai archaikus imádságok és életterük (Csíkszereda, 1999); Eleven ostya, szép virág. A moldvai csángó népi imák képei (Csíkszereda, 2000); Szimbolikus formák a folklórban (Budapest, 2007); Elejtett szavak. Egy csíki székely ember nyelve és világképe (Bookart, Csíkszereda, 2008); Madárnyelven. A moldvai csángók nyelvéről (Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2011); Csíksomlyó a népi vallásosságban (Nap, Budapest, 2016). Díjak, elismerések: Székely Kör-díj (1997); Székelyföld-díj (1998); Julianus Alapítvány-díj (1998); Pro Ethnographia Minoritatum emlékérem (Magyar Néprajzi Társaság, 2007), Csángó Kultúráért-díj (2007), Gróf Mikó Imre emlékérem (EME, 2009), Arany János Kiemelkedő Tudományos Teljesítmény Díj (MTA, 2013), Magyar Művészeti Akadémia Népművészeti Tagozatának Díja (2014), Teleki József Díj (EME, 2016).
Csinta Samu Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szakmai gyakorlaton a néprajzosok
A Babeș–Bolyai Tudományegyetem Magyar Néprajz és Antropológia Intézete és a Kriza János Néprajzi Társaság július 3–12. között Háromszéken és Moldvában szervezte meg a néprajzszakos egyetemisták ez évi szakmai gyakorlatát. A hallgatók megismerkedtek a csernátoni és a zabolai néprajzi múzeum, valamint a klézsei tájház kiállításaival, belső szerkezetével, tárgyi állományának nyilvántartásával. Orbaiszéken és Somoskán családi fotókat digitalizáltak, interjúkat készítettek a 20. század helyi eseményeivel kapcsolatban. Tanulmányi kirándulás során pedig meglátogatták a kézdivásárhelyi és a bákói múzeum legújabb kiállításait, valamint a nagypataki és a somoskai csángó temetőket és néprajzi gyűjteményeket. Az egyhetes szakmai gyakorlatot a Communitas Alapítvány támogatta.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A Népművészet Mestere lesz
Géczi Hegedűs Sándor népi mesemondó után idén Szolga Géczi Julianna révi fazekas is megkapja a Népművészet Mestere címet.
A magyar kormány évente Népművészet Mestere díjat adományoz egyes alkotások vagy egész életmű elismeréseként azoknak, akik munkásságuk során kiemelkedő teljesítményt értek el a népművészet (népi kézművesség, a néptánc, a népzene, a népdal, a népmese, a hagyományőrzés) területén. Az elismerés átadására évente, államalapító Szent István király ünnepének alkalmából kerül sor. A díj adományozására a népművészet területén működő jogi személyek (intézmények, népművészeti érdek-képviseleti szervezetek, népművészeti alkotóközösségek, népművészeti intézményeket fenntartó önkormányzatok stb.) képviseleti joggal felruházott vezetői tehetnek javaslatot.
Géczi Hegedűs Sándor népi mesemondó után idén az 1939. december 20-án született Szolga Géczi Julianna révi fazekas is megkapja a Népművészet Mestere címet. Hasas János alpolgármestertől, egyesületi elnöktől megtudtuk, hogy a Pro Rév Egyesület második alkalommal javasolta Juliska nénit a kitüntetésre és a kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaság, illetve MTA Néprajztudományi Intézet is támogatta a felterjesztést.
Évente tíz személy
Az 1953-ban alapított Népművészet Mestere díjat évente tíz személy kaphatja meg a Kárpát-medence területéről. Juliska néni idén került a kitüntetettek közé, aki adományozást igazoló okiratot és plakettet kap. A plakett, amely Asszonyi Tamás szobrászművész alkotása, kerek alakú, bronzból készült, átmérője 80, vastagsága 8 milliméter egyoldalas, középmezőben pásztorfaragásra utaló férfi és nő ábrázolással, köriratban Népművészet Mestere-díj felirattal van ellátva. A díj átadására augusztus 19-én kerül sor Budapesten. erdon.ro

A kibédi kenyér illata
Ráduly János nyolcvanéves
„Bécsbe, Budapestre / csak a szívem vágyik, / az ottélést, lakást / nem bírná sokáig, / lélegezni – nagyot – / csak Kibéden lehet, / a cseperedő vágy / itt nagy útra kelhet; / testemnek e falu / megmarad alapnak, / hegyei nyergéből / felcsapok angyalnak.” (Dal Kibédről)
Ráduly János Korondon született 1937. október 27-én. Egy személyben pedagógus (magyartanár, de volt kézilabda-edző is), néprajzi gyűjtő és szakíró, rovásírás-kutató, költő és műfordító, közíró, publicista, művelődésszervező, érdekképviseleti vezető. Rangját nem címek és érdemek, diplomák és kitüntetések jelzik, hanem a széles körű megbecsültség, az őszinte elismerés, a tisztelet és szeretet, s nem utolsósorban a népszerűség, amellyel teljesítményét nemcsak a szűkebb pátriában, a Sóvidéken, Erdélyben, hanem határokon túl, szakmai körökben, mindenekelőtt pedig az „egyszerű” olvasók népes táborában is nagyra értékelik. A marosvásárhelyi Bolyai Líceumban érettségizett 1955-ban. Erdőszentgyörgyön a líceumban volt nevelő, 1962-től Kibéden tanár, 1998-tól nyugdíjas. A Babeș–Bolyai-egyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet 1966-ban. Első írását a marosvásárhelyi Vörös Zászló közölte 1959-ben. Az Utunk, Igaz Szó, Művelődés, Napsugár, Tanügyi Újság, Ifjúmunkás, Hargita, Helikon, Hazanéző és számos más újság, lap, folyóirat munkatársa. Verssel szerepel a Megtalált világ (1968) című antológiában; költőként évtizedekkel később jelentkezik újra (Az árnyékok lakodalma, 1995; Fény és gondolat, 1996). Folklórkutatói pályája egy Faragó Józseffel együtt közölt, később németül és csehül is megjelent tanulmánnyal (A népballadák egy romániai magyar falu mai köztudatában) kezdődött, ezt követően egész sor önálló kötetben tárta fel a Kis-Küküllő menti Kibéd népmesekincsét és gazdag balladaköltészetét, s rendszeresen tanulmányokkal szerepelt a Népismereti Dolgozatok, az Ethnographia, a Néprajzi Látóhatár, a Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyvei, a Jahrbuch für Volksliedforschungen köteteiben. Az erdélyi rovásírásos emlékek kutatásával és értelmezésével foglalkozik. 1990-től tagja a Kriza János Néprajzi Társaságnak, a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaságnak; 1999 óta a Magyar Írószövetség tagja. Tagfelvételi kérelmét a Romániai Írók Szövetsége évekkel ezelőtt elutasította. Legnagyobb részt saját gyűjtéseit tartalmazó kötetei: Kibédi népballadák (1975), A vízitündér leánya (1978); Elindultam hosszú útra (A kibédi Majlát Józsefné Ötvös Sára népballadái. 1979); Tündérszép Mosolygó Ilona (Kibédi népmesék, 1980); Az álomfejtő fiú (Kis-Küküllő menti népmesék, 1985); Mikor a szolgának telik esztendeje (A kibédi gazdai szolgák életéből, 1987); Villám Palkó (Kis-Küküllő menti népmesék, 1989); Hold elejti, Nap felkapja (Kibédi találós kérdések, 1990); Táltos Marika (mesék, 1993); Szép Magdolna (Kibédi népmesék, 1994); A király táncos lovai (Székely tréfás mesék, 1995); Rovásíró őseink (Adalékok rovásírásunk ismeretéhez, 1995); Vetettem gyöngyöt (Népköltészeti tanulmányok, 1997); A rovásírás vonzásában (Korond, 1998); Nemzeti kincsünk, a rovásírás (1998). Verskötetei: Az árnyékok lakodalma (Gyermekversek, 1995); Fény és gondolat (uo. 1996). Lefordította Eminescu Esti csillag című költeményét (1993); Nichita Stănescu-fordításait a Barátság című antológia (Pécs 1993) közölte. Ez a sor korántsem teljes.
*
Kibéddel megáldott Ráduly János, Ráduly Jánossal megáldott Kibéd. Életét és teljes munkásságát a szülőföld, a választott szülőfalu néphagyományai feltárásának szentelte. Korondon született, a közeli Csokfalván nevelkedett, viszont mindvégig Kibéden élt és alkotott, folytatta és kiteljesítette két nagy küküllői elődje, Seprődi János és Ősz János munkásságát. A székely rovásírás kutatásába is szenvedéllyel kapcsolódott be, számos kiadványban számol be eredményeiről. Sokoldalúságát jelzi állhatatos jelenléte a marosvásárhelyi Népújságban, a Múzsa és Stipendium című mellékletben. Az évek hosszú során át úgyszólván nem telt el hét, hogy Ráduly tanár úr valamilyen műfajban ne jeleskedett volna a megyei lapban. Kutatási és gyűjtő munkálkodása eredményei mellett rendszeresen közölt felnőtteknek és gyermekeknek szóló költeményeket és meséket, emlékezéseket, anekdotákat. Ráduly János már túllépett a bűvös százon, a száztízen is: ez nem az életkorát jelzi, hanem a neve alatt megjelent kiadványok számát. A magas szám ne riasszon el senkit, és irigykedésre sem való, mert jórészt főleg füzetek sorát jelenti a szerző költségén, spórolt nyugdíjából. Egyik haikuját idézem: „Magamról ennyit: / Folyton belebotlom a / Nagy szegénységbe.” Ez nem költőieskedés, hanem a puszta való. Hiszen a kétszáz éve született nagy költőnk egyik őszikéjére utalva ezt is leírja: „A »független nyugalomra« – míg dolgoztam – vágyva vágytam. // A független szegénységre / – nyugdíjasként – / rátaláltam.” (Ki mit keres – Arany Jánosra gondolva) Irigyelni kitartó és példamutató következetességéért érdemes, amellyel úgy rakja össze dolgos életének tégláit, hogy a ház állja az idő próbáját, és kívül-belül bejárható, tetszetős, kedvünkre gyönyörködhetünk benne. Talált magának kiadót (Garabontzia, Marosvásárhely), amely hajlandó a pár tíztől legfeljebb félszáz oldalig terjedő, tematikusan válogatott munkáit híven és gyorsan kinyomtatni. Így aztán a kései filosznak, aki tanulmányozni óhajtaná ennek a sokoldalú embernek az irományait, nem lesz nehéz dolga, hiszen külön-külön olvashatja a gyermekverseket, a „felnőtt”-verseket, a haikukat, a fordításokat, a rovásírásról szóló gazdag közlésanyagot, az aprólékos néprajzi gyűjtőmunka szakszerűen szerkesztett darabjait és a szerző recenzióit, közművelődési írásait, újságcikkeit is. A tudományos igényesség, a szakszerűség a fő jellemzői e műveknek, jótékony ráadásként pedig az élő beszéd közvetlensége teszi rokonszenvessé Ráduly János stílusát, „narratíváját”. A szövegek olvastán szemünk előtt körvonalazódik az első generációs értelmiségi, egy igazi székely self-made man küzdelmes sorsa, akinek legértékesebb kincse a megszerzett tudás, amellyel okosan sáfárkodik, tálentomait nem herdálja el. Példamutató a hivatástudata és konok, céltudatos munkálkodása, végtelen türelme és szorgalma, kivételes munkabírása. Szellemi pillérei: az előtte járók nagyszerű példája, otthonosságtudata, ragaszkodó szülőföldszeretete. Küzdelmes pálya, vidékiség, remete­élet. Nem sokan vállalták/vállalják az ilyen sorsot. Részletek „vakációs naplója” (Jajkiáltások a fehér papíron) 1989. augusztus 3-i, csütörtöki bejegyzéséből: „Reggel fél hétkor kipattanok az ágyból, készülök Szovátára. (...) Egyenesen a könyvesboltba tartok. Nem kaptak új küldeményt Vásárhelyről, menjenek be a csomagok után, ők nem tudják elhozni, nincs motorina. – Hát nekem honnan legyen benzinem? – kiált föl az elárusítónő. Háborog. Egészen közel hajol hozzám, félhalkan megkérdezi: – Tudja-e, hogy ilyenkor mit mond a székely? – Mit? – Meg vagyunk bazva! (Így, csak z betűvel). Egyetértően bólintok. Utam most a piacra vezet, ahol viszont egyetlen lelket sem lehet látni. (...) Az önkiszolgáló előtt mintegy száz ember állja türelmesen a sort, a sorelsők már reggel hatkor, fél hétkor gyülekezni kezdtek. A hentesáruról tehát lemondok. Az utcán találkozom a telepi könyvesboltosnővel, inti, álljak meg. – Jöjjön – azt mondja –, ebben a pillanatban néhány csomag írópapír érkezett. Óriási meglepetés, száz lejért azonnal megveszek egy egész csomaggal, ezer ív van benne. Egyelőre tehát megoldódik a papírkérdésem. A tízes busszal indulok haza. Itthon legelőbb répalapit vágok a csirkéknek (a kert vizes-sáros), majd ismét az íróasztalhoz telepszem. Jó volna, ha be tudnám fejezni a mutatót, hiszen holnaptól egy hétre szolgálatot kell teljesítenem az iskolában. Együltömben több mint száz találós kérdés »leltározásával« készülök el. Az ebédünk lucskos káposzta kiflivel. Másfél órát pihenek, mire fölébredek, kint megszűnőben a zárt felhőzet, ki-kipillant a nap. Mindjárt kaszát ragadok, zsákot a vállamra, s fűért indulok az iskolakertbe. Muszáj, alig van mit adnom a nyulaknak. A fű vizes, szétosztom vékás kosarakba, s a konyhában szárítgatjuk. Aztán újból az íróasztal, tovább a mutató.”
Fantasztikus munkabírásáról árulkodik a napló utolsó bejegyzése (1989. aug. 23., szerda.): „Késő délután elkúrálom az állatokat, s vissza a kézirat mellé, a vacsoráról is »megfeledkezem«. Pontosan éjfélre kész az új, a véglegesített változat: 380 gépelt oldal három példányban. Egyszer még – holnap, holnapután – át fogom az egészet olvasni, aztán mehet Kolozsvárra. Címlapot kell még gépelnem hozzá. A legelső lapra ez kerül: Hold elejti, Nap felkapja. Kibédi találós kérdések. Gyűjtötte, bevezető tanulmánnyal ellátta Ráduly János. Nagy elégtételt érzek. A munkatempó diktálta feszültség lassan oldódni kezd. Most érzem igazán, mennyire fáradt vagyok. Lefekszem, de furcsa mód nem tudok aludni. Látomásaim vannak. Egy adott pillanatban a reggel felkelő nap látványa jelenik meg előttem.
– Olyan, akár a frissen sült kenyér – mondom. A hasonlatot kitűnőnek érzem. Az agyamban gyermekvers motoszkál, fél órán belül el is készül. Íme: Reggelente, / mikor a Nap / hozzánk ismét / visszatér, / friss, akár a / kemencéből / most kiemelt / sült kenyér. A versbeli sült kenyér illatától elbódultan alszom el.”
A tiszta szívű ember tud így érezni és írni. Akinek a lelke is illatozik, akár a mesebeli lágy kenyér. Bölöni Domokos / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Életműdíj Barabás Lászlónak
Életműdíjjal tüntette ki Barabás László néprajzkutatót, főiskolai tanárt, írót a Kriza János Néprajzi Társaság. A hetvenéves néprajzkutató, a társaság tagja Kolozsváron, a Györkös Mányi Albert Emlékházban vette át az elismerést „az erdélyi, székelyföldi népszokások módszeres összegyűjtéséért és magas szintű tudományos feldolgozásáért”. Barabás László lapunk külső munkatársa, olvasóink gyakran találkozhattak, találkozhatnak feledésbe merült, illetve ma is élő marosszéki népszokásokat bemutató értékes írásaival. Legújabb elismeréséhez mi is gratulálunk, és jó egészséget, további eredményes munkát kívánunk a kitüntetettnek népi kincseink feltérképezésében, megosztásában. Népújság (Marosvásárhely)

Leleplezik a névadó szobrát
Néprajzi, főleg népviseletekre összpontosító katalógust jelentetett meg a gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton Múzeum. A névadó születésének kilencvenedik évfordulóján mutatják be, egy országos néprajzi konferencia keretében, ugyanakkor leplezik le Tarisznyás Márton szobrát is.
„Az utóbbi huszonöt évben, noha voltak néprajzi jellegű kutatásaink és egyéb tevékenységeink, az e téren összegyűlt tudást nem nagyon tettük közhírré” – fogalmazott Csergő Tibor múzeumigazgató arra célozva, hogy néprajzi kötet utoljára 1982-ben jelent meg Tarisznyás Márton feljegyzéseiből, és 2006 volt az az esztendő, amikor a múzeumban elkészült a népviseleteket is bemutató, ma is látható kiállítás.
A három, múzeumban dolgozó néprajzos – a magyarországi Abrudbányai-Győri Tamás, illetve a helybéli Borsos Gyöngyi és Szőcs Levente – révén tevődött a hangsúly idén újra a néprajzra, digitalizálták a gyűjteményt, és az ő munkájuk eredménye az új katalógus is /Gyergyói viseletek/ benne a múzeumban fellelhető viseletek leírásával. Noha zömmel a magyar népviseleteket tartalmazza, de – akár a múzeumi gyűjteményből – a kiadványból nem hiányzik a román, csángó, cigány viselet sem.
Több mint katalógus, ismeretterjesztő kiadvány ez – mutatta az igazgató az első példányt, mely formáját tekintve azonos a korábban kiadott Karácsony János-albummal.
A Kriza János Néprajzi Társasággal és a Hargita megyei önkormányzattal közösen szervezett konferencián, november 29–30-án már bárki kézbe veheti ezt a katalógust, ugyanakkor nyílik alkalom minden érdeklődő számára, hogy a néprajzi előadásokat meghallgassa. A vándorkonferenciára a romániai magyar néprajzosok érkeznek Gyergyószentmiklósra, és a tudományos előadások, illetve kötetbemutató mellett még egy eseményre sor kerül: leleplezik Tarisznyás Márton szobrát.
Gyergyószentmiklósról elszármazott személy, Nagy Miklós orvos finanszírozza a múzeum névadójának a szobrát, kivitelezője pedig a szintén Dombóváron élő festő és szobrász, Varga Gábor. Ő az, akinek alkotásait már ismerhetik a szentmiklósiak, hiszen ő készítette az Orbán Balázs-szobrot, illetve a gimnázium épületén a címeres domborművet.
A Tarisznyás Márton születésének 90. évfordulójára készülő szobor egyelőre a múzeum udvarán kap helyet, de az igazgató megjegyezte: ha a városrendezés olyan fázisba ér, amikor köztereinkről már csak a díszek hiányoznak, és méltó helye lesz ott a „múzeum lelkének” is, nem lesz akadálya a helyváltoztatásnak.
A költözködés ideje bizonytalan
Uniós pályázatból kellene felújítani a múzeumot. A hárommillió lej feletti támogatásból valósulna meg a nyílászárók cseréje, az épületgépészet villanyhálózat-cserével, fűtéssel és szigeteléssel, valamint az udvar újrarendezése. Nyár óta tudott, hogy ennek a munkálatnak feltétele az épület kiüresítése, csak még az a kérdés, hogy mikor és hová kell költözni. A részletes tervezésre kiírt közbeszerzési eljáráson senki nem jelentkezett, így a feltételek átszabására és újabb kiírásra kerül sor, utána következik a kivitelezők versenyeztetése és a tényleges munkálat. Csergő Tibor emiatt csak jövő májusig tud rendezvényeket tervezni, hisz nem tudni, mikor kell átadni munkaterületnek az ingatlant.
Egyelőre még az sem világos, a műértékek hol kapnak helyet, tervezik, hogy az adminisztráció a volt tüdőkórház januártól felújításra kerülő helyiségeibe költözik át, a raktárak egy részét is ott alakítják ki. A többiről, további lehetséges raktárhelyiségekről még egyeztetni kell az önkormányzattal. „Merem remélni, hogy jövő nyár elejétől megkezdődik a felújítás, és a késlekedésekkel nem jutunk oda, hogy a projekt megvalósítása megkérdőjeleződjön” – mondta az intézmény igazgatója.
A munkálatok kezdetétől hozzávetőleg egy évre lesz szükség, amíg a múzeumot újra berendezhetik az ingatlanban. Az átmeneti időszakra körvonalazódik egy olyan terv, amely turistaforgalmat jelentene, múzeumi szolgáltatást nyújtana. A Tinka-féle vízimalom mellett, a malomárok és Békény között vásárol meg egy területrészt az önkormányzat. Ha tisztázódik a birtokviszony, akkor a múzeum vízzel hajtott szerkezetek rekonstrukcióit helyezné el ott. A Békényen megmaradt egyetlen malom mellett tehát működő állapotban lenne megtekinthető a vízifűrész, a kártoló, a ványoló és a mosató. „Megvan az elképzelés, hogyan lehetne ott egy busznyi turistát fogadni, a város alszegi részét e téren fejleszteni, az idegenforgalomba bevonni” – fogalmaz Csergő Tibor, de leszögezi: ez az elképzelés, vannak tényezők még, melyek nélkül nem nyílhat meg a nagyközönség előtt a vízzel hajtott szerkezetek múzeumi részlege. Balázs Katalin / Székelyhon.ro

Szobrot állítottak a névadónak
Születésének 90. évfordulóján, az intézmény udvarán leplezték le a gyergyószentmiklósi múzeum névadója, Tarisznyás Márton mellszobrát. A múlt szerdai ünnepi eseményen a múzeum korábbi igazgatói is jelen voltak, a szoboravatót követően pedig néprajzi konferenciára és kiadványbemutatóra várták az érdeklődőket.
A gyergyószentmiklósi múzeum két korábbi igazgatója, Lukács Mária és Kovács Domokos leplezte le Tarisznyás Márton mellszobrát, amely Varga Gábor a dombóvári képzőművész munkáját dicséri, adományozója pedig a gyergyószentmiklósi születésű, szintén Dombóváron élő Nagy Miklós.
Csergő Tibor jelenlegi múzeumigazgató kiemelte, nem ez Varga Gábor első alkotása, amelyet Gyergyószentmiklóson láthatunk, hisz a Virág negyedben lévő Orbán Balázs-mellszobor, valamint a Salamon Ernő Gimnázium homlokzatán található angyalos címer is az ő munkája. Az intézményvezető hosszasan méltatta a múzeum névadóját, mindeközben pedig a két korábbi igazgató munkájának jelentőségét emelte ki. Rámutatott, Kovács Domokos és Tarisznyás Márton annak idején kollégaként dolgoztak, később pedig Lukács Máriának köszönhette a múzeum, hogy visszakapta önállóságát, és felvette Tarisznyás nevét.
– Tarisznyás elsősorban a legjobb tudományos kutatója volt a vidéknek, és neki köszönhető, hogy a második világháború utáni időszakban Gyergyó értékeit bekapcsolta az erdélyi és az ország tudományos körforgásába – fogalmazott méltatásában Csergő Tibor, megjegyezve, Tarisznyás úttörőnek számított, azonban nem volt könnyű akkoriban tudósembernek lenni és kutatómunkát végezni Gyergyószentmiklóson, hiszen hiányzott az értelmiségi réteg, „gyakorlatilag Tarisznyásig a gyergyói ember nem látott tudóst”. Hozzátette, ennek ellenére nagyszerű munkát végzett, amit többek között az is bizonyít, hogy annak idején ő leltározta fel a város műemlékeit, a lista azóta pedig alig változott. A szoboravató végén az igazgató megjegyezte, remélik, hogy előbb-utóbb valamelyik gyergyószentmiklósi közteret ékesítheti az alkotás.
A szobor leleplezését követően – a Tarisznyás Márton Múzeum és a Kriza János Néprajzi Társaság szervezésében – kétnapos néprajzi konferenciát nyitottak meg, ahol az itthoni szakemberek mellett Erdély különböző településeiről és Budapestről érkezett kutatók tartottak több témakörben előadásokat.
A megyei önkormányzat által támogatott konferencián a múzeum legújabb kiadványát is bemutatták: a Gyergyói viseletek a Tarisznyás Márton Múzeum gyűjteményében című kiadványt Borsos Gyöngyi, Szőcs Levente, valamint Abrudbányai-Győri Tamás néprajzkutatók állították össze, megjelenése pedig a Bethlen Gábor Alap és a Magyar Tudományos Akadémia támogatásával valósulhatott meg. Kertész László / Hargita Népe (Csíkszereda)