Beke György emlékezett a Maniu-gárdisták észak-erdélyi vérengzésének egyik állomására, amikor Gyantán gyilkoltak ártatlan magyarokat. /Beke György: Gyanta, 1944. szeptember 24. = Erdélyi Magyarság (Budapest), máj. - 2. sz./ Az emlékezés mellett megjegyzés olvasható: Lipcsey Ildikó a Kritika 1989/10-es számában felsorolt 18 helységet, ahol a román szabadcsapatok magyarokat gyilkoltak. A listából kimaradt Gyanta, ahol több mint negyven magyar embert öltek meg.

"Az RMDSZ kongresszusi beszámolójában az szerepelt, hogy a kormánypárttal kötött tavalyi megállapodás 89 pontjából nyolcvan teljesen vagy részlegesen már teljesült. Mégis az idei évre kötött megállapodás jelentős mértékben ugyanazokat a kitételeket tartalmazza, mint a tavalyi. Miért? - kérdezte a Kritika munkatársa. Borbély László RMDSZ-alelnök válaszában leszögezte: azért, mert van, ami csak részlegesen teljesült, és vannak olyan kitételek, amelyeket tovább kell minden évben követni. Több olyan pont van, amely a tavalyi protokollumban határidővel szerepelt, és nem teljesült, az idei dokumentumban viszont már határidő nélkül szerepel. Borbély szerint ez azt jelenti, hogy "követjük e pontok megvalósulását." Sok helyen szerepel olyan megfogalmazás a dokumentumban, hogy "közösen elemzik a lehetőségét". Borbély azzal indokolta ezt, hogy például a Csíki Magánjavaknál a jogászok sem döntötték el, hogy milyen formában lehet azt megvalósítani. - Nem került be a megállapodásba az aradi Szabadságszobor felállítása sem, noha a tavalyi dokumentumban szerepelt, a szobor pedig, mint tudjuk, nem áll, jegyezte meg az újságíró. Borbély ezt azzal indokolta, hogy megszületett a felállítására a helyi határozat. /G. Á.: A kipipálás módjai. = Krónika (Kolozsvár), febr. 21./"

"Varga Károly, a dévai Geszthy Ferenc Társaság elnöke a Krónika aug. 28-án megjelent, Állami magyar iskola létesülne Déván című írásra reagált. Végre lehetőség nyílik önálló iskolateremtésre Déván, ezzel szemben a Krónika cikkéből árad a bizalmatlanság a kezdeményezést felkaroló Geszthy Ferenc Társaság felé, írta replikájában a szervezet elnöke. Pályázatukban nem írták, hogy Déván megoldatlan a kollégiumi ellátás. Varga Károly szerint a dévai állami iskolában nem öt magyar anyanyelvű tanár dolgozik, amint a Kritika írta -, hanem húsz. A Krónika információi Kofity Magdolna Hunyad megyei tanfelügyelőtől származnak, aki szerint szakképzetlen vagy román anyanyelvű tanár tanítja a fizika, magyar, torna, zene tantárgyakat, valamint az idegen nyelvek egy részét. "A Geszthy Ferenc Társaság 2002. november 12-i alakuló ülésén (melyről a november 14-i Nyugati Jelen is hírt adott) már elhatározást nyert az önálló magyar iskola létrehozása" - áll a társaság elnökének levelében. Ezzel szemben az Apáczai Közalapítványhoz eljuttatott alapító okiraton 2003. január 7-i keltezés szerepel. Az alakulás dátuma azért fontos, mert a két időpont között a magyar kormány Bőjte Csabának ígért anyagi támogatást egy önálló intézmény létrehozására. Az elnök továbbá megjegyzi, hogy a 2,4 milliárdért megvásárolt ingatlanról szakszerű terv készült, amelynek értelmében - mint írja - "minden a helyén van, lehet 9 négyzetméternél nagyobb osztálytermeket létrehozni, sőt még az oszlopoknak is megvan a szerepük". A Krónika szerkesztősége nem kívánta szembehelyezni a felekezeti és világi intézményeket, ugyanakkor Varga Károly replikájának állásfoglalásával ellentétben a Krónikától távol áll, hogy ártson a szórványban élőknek. /"Az oszlopoknak megvan a szerepük" = Krónika (Kolozsvár), szept. 1./"

Pert nyert az egyháza ellen Bátori Gyula felfüggesztett Szatmár megyei gencsi református lelkész. A Szatmár megyei törvényszék ítéletben rendelte el a lelkipásztor jogaiba való visszahelyezését, elmaradt jövedelmeinek kifizetését, a kárpótlás fizetése végett az egyházkerület bankszámláinak zárolását. A Királyhágómelléki Református Egyházkerület fegyelmi bizottsága azért függesztette fel tisztségéből Bátori Gyulát, mert 24 900 amerikai dollárt vett fel az Új Kézfogás Közalapítványtól (UKKA) földvásárlásra, az összeggel viszont sem az alapítvány sem az egyház felé nem számolt el. Az egyházkerület levélben fordult Gigel Sorinel Stirbu vallásügyi államtitkárhoz, támogatását kérve Bátori Gyula ügyének rendezésére. Az egyház ügyeibe való durva beavatkozásnak, az igazságszolgáltatás illetéktelen politikai befolyásolásának, az egyházi autonómia megsértésének tekinti a Királyhágómelléki Református Egyházkerület a bűnténnyel vádolt Bátori Gyula, volt gencsi lelkipásztor törvény általi védelmét. Tőkés László püspök sajnálatosnak nevezte, hogy a pénzt adó magyar kormány is kiállt a sikkasztó lelkész mellett, a Határon Túli Magyarok Hivatala (HTMH) egy levélben azt állította, hogy a lelkész a támogatói szerződés szerint járt el, sikkasztás esetén pedig a magyar bíróság illetékes az eljárás lefolytatásában. „Olyat nem látott még az ember, hogy valaki sikkaszt, eltűnik a pénzzel, és még pártfogolja a magyar hatalom” – szögezte le a püspök. A Bátorit támogató levelet még 2006. november 2-án a HTMH küldte. A hivatalt az Új Kézfogás Közalapítvánnyal együtt megszüntette a magyar kormány. Utóbbi ügyeinek az intézését a Corvinus Nemzetközi Befektetési Zrt. -re ruházta át. A Miniszterelnöki Hivatalnál illetékesként megjelölt Halmai László osztályvezető a Kritika június 13-i számában határozottan cáfolta, hogy Bátori Gyula visszafizette volna a tartozást. /Ki lakhat a parókián? = Krónika (Kolozsvár), aug. 17./

Lehallgatási játék – Száz esztendeje született Aczél György
Száz éve, 1917. augusztus 31-én látta meg a napvilágot Budapesten Aczél György, a Kádár-korszak meghatározó kultúrpolitikusa. Nevének említése máig a legellentétesebb érzelmeket váltja ki, emléke nem halványul. Mi lehetett a félamatőr színészből, szavalóművészből magas posztra emelkedett politikus titka? Ezt próbáltuk megfejteni.
Kezdhetjük, Aczél elvtárs? – a kulturális életért felelős miniszterelnök-helyettes némán bólintott, majd felsorolta érveit a nyugati társadalmi rend és életmód anomáliáiról a munkanélküliségtől a rasszizmusig. Azután Boldizsár Iván következett. Franciául szólalt meg; a nyelvet szinte tökéletesen beszélte, hiszen felesége Franciaországból származott. Keményen nekitámadt a Magyar Népköztársaságnak és a szocialista tábornak. Boldizsárnak persze nem ment el az esze, éppen erre kérték fel. Próbavitát rendeztek: a keleti blokkból először (és utoljára) egy vezető pártember hajlandó volt tévépárbajra kiállni egy nyugati politikussal, nevezetesen a jobboldali Alain Peyrefitte-tel. Boldizsár az ő nevében érvelt lehengerlő hitelességgel.
– Magyarországon nincsenek szabad választások, demokrácia is csak szavakban létezik. Legális ellenzék nem működhet, a szólás-, sajtó- és gyülekezési szabadság írott malaszt csupán, az egyházak szabad működését gátolják. A rendszer fennmaradásának záloga a szovjet csapatok jelenléte, a keleti tömbhöz tartozás.
A legenda szerint Aczél ebben a pillanatban intett: vége a játéknak. Egyben az is eldőlt, hogy mégsem lesz vita Peyrefitte-tel. Annak ugyanis beláthatatlan következményei lehetnének, ha Peyrefitte élőben, a Magyar Televízió adásában mondaná ugyanazokat, amiket a próbán Boldizsár Iván.
Hogy megtörtént-e, és ha igen, milyen körülmények között a közbeszédben megőrzött fenti jelenet, azt ma már nehezen lehetne bizonyítani. (A tervezett disputából más források szerint Peyrefitte hátrált ki, inkább érdektelenségből, mint félelemből.) Az anekdota viszont – egyébként bő tárházuk van az Aczélhoz kapcsolódó, nehezen igazolható, ám jellemző sztoriknak – több fontos dolgot is elárul a kőművesből, félamatőr színészből politikussá váló pártvezetőről; mindenekelőtt különös egyediségét. Kuriózum – hasonló példát nem ismerünk sem a hazai, sem a Varsói Szerződés többi országának történelméből –, hogy egy keleti bolsevik politikus nyilvános vitán kívánná összeütköztetni érveit nyugati kollégájával. Boldizsár Iván kendőzetlen szavai pedig arra utalnak: a funkcionáriusok közül szintén egyetlenként Aczél jelenlétében viszonylag nyíltan lehetett beszélni.
Nem véletlen, hogy társairól lassan megfeledkezik a társadalom: bármit is tett a gazdasági reformért Fock Jenő vagy Vályi Péter; bárhogy próbált a munkásellenzék részéről ellentartani nekik Németh Károly és Pullai Árpád; bármeddig volt is államelnök Losonczi Pál, miniszterelnök Lázár György, nevükön kívül a közemlékezetben alig maradt meg róluk valami. Aki a korszakot emlegetve eszünkbe jut, az bizony Kádár János mellett Aczél György. (Biszku Béla is legfeljebb az ellene folytatott közelmúltbeli per miatt került elő a lomtárból.)
A kulturális életet a hatvanas évek végétől, Szirmai István halálától szinte teljhatalommal felügyelő, sokszor indirekt módon irányító, ám előtte is jelentős befolyással rendelkező Aczél György a maga idejében (leginkább a nyolcvanas évekig), a maga közegében (elsősorban saját kortársai között, Magyarországon) olyan egyedülálló „kultúrpolitikai” teljesítményt nyújtott, amely kelet-közép-európai viszonyok közt, tehát helyi értékén kezelve manipulációban, kegyosztásban, a korbács és a mézesmadzag taktikus váltogatásában bizonyos pillanataiban Richelieu-t vagy Talleyrand-t idézte. Talányos alakjához a rendelkezésünkre álló tengernyi adat, történet, pletyka ellenére máig nehéz hozzáférni. (A művelet eleddig Révész Sándor publicistának sikerült leginkább: a két évtizede napvilágot látott, Aczél és korunk című kötetéből meglehetősen összetett személyiség képe bontakozik ki.)
A róla szóló mondatok sokszor akaratlanul is leegyszerűsítők. Ezért is kelthet hiányérzetet bennünk Molnár Gál Péter 1991-es, Népszabadság-beli nekrológjának egyébként a lényeget érintő megjegyzése: „Művelődési protektorátusának legveszedelmesebb vonása az lett, hogy jó néhány alkotóval elhitette a megalkuvások folytonos szükségességét.” A mondat elfedi Aczél fontos vonását: úgy tudott megalkuvásra ösztönözni embereket, hogy – feloldva a lelkiismereti skrupulusokat – partnereivel elfeledtette azt a tényt, hogy éppen a zsarnoki hatalommal alkusznak meg, netán éppen szolgálatába szegődnek. Ereje személyi hatalmában rejlett, jegyzi meg találóan Révész. Olyan szövevényes és szoros kapcsolatrendszert épített ki hatalmas energiával, rendkívüli kommunikációs képességei segítségével, ami 1974-es leváltása és áthelyezése után sem kérdőjelezte meg, hogy – természetesen Kádár akaratából – továbbra is ő a kultúrpolitika valódi irányítója. (A szovjetek által egyébként nem kedvelt Aczélt a reformellenes erők felülkerekedése lökte ki az egyeduralkodó párt kulturális titkári posztjáról, és „bukott” – formálisan – művelődési ügyekért felelős miniszterelnök-helyettessé, miközben megőrizte elsőségét a ranglétra magasabb fokán álló utódjával, a jámbor és egyébként rendkívül művelt Óvári Miklóssal szemben. 1982 és 1985 között pedig ismét a pártközpontban találjuk.)
Aczél kommunikációs képességeit elsősorban az hitelesítette, hogy mind a Parnasszuson helyet foglalókat, mind az ígéretes tehetségeket (az irodalomtól a sajtóig) őszintén nagyra becsülte, teljesítményüket értékelte, mindent megtett azért – autodidakta mivoltával szorosan összefüggő sznobizmusa kielégítéséül –, hogy barátainak, bizalmasainak tudhassa őket. Ezt azért is sikerült gyakran elérnie, mert megnyerő modorú, fesztelen magabiztossággal társalgó, érdekes szellemi partner volt: „olyan jó előadó, hogy maga is élvezi” – írta naplójában Illyés Gyula, amikor Aczél Rákosival kapcsolatos emlékeit elevenítette föl egy közös vacsorán.
A Bibliából vett kádári konszolidációs tételt – „aki nincs ellenünk, az velünk van” – szintén egyedi módon fejlesztette tovább. Ha éppen arra volt szükség, az alapelvet kiforgatva elhitette, hogy valójában ő, a pártember van „velük”, vagyis a neki és a diktatúrának kiszolgáltatott beszélgetőtársaival.
Elősegítette mindezt az is, hogy a megtorlás feladatát, az engedetleneket sújtó retorziók végrehajtását gyakran beosztottjaira osztotta ki. A Mozgó Világ általa vezényelt (ám általa nem feltétlenül óhajtott, de a pártvezetés akaratából következő) 1983-as szétverésének előestéjén leváltása után jellemzően annyit mondott sajnálkozva Kulin Ferenc főszerkesztőnek, a felelősséget Tóth Dezső miniszterhelyettesre hárítva: „Kulin elvtárs, hát hallom, mi történt… Látja, nem voltam itt!” Aczél tehát nemcsak a legkisebb rossz, hanem ennél több: jóakaró, bizonyos esetekben barát. Ahogy Faragó Vilmos, az Élet és Irodalom helyettes főszerkesztője később felidézte: „Annak a hipotézisnek a jegyében éltünk és működtünk, nemcsak mi, az ÉS, hanem az ország vezető intézményrendszere, hogy mi tulajdonképpen értjük egymást, Aczél György is ért minket, és mi is őt.”
Ebből a szempontból is figyelemre méltó – Révész Sándor lehallgatási játéknak nevezi – a tárgyalópartnerek előtt sokszor ismételt trükk. (Hogy valójában lehallgatták-e Aczélt vagy sem, az természetesen más kérdés.) Az Erdélyből Balogh Edgár üzenetét hozó, a mutatványnak bedőlő Szerdahelyi Istvánnak a Parlamentben például jelbeszéddel utalt a mikrofonok állítólagos jelenlétére: „Ujjával hallgatásra intve kivitt a szobájából a folyosóra, és ott beszélte meg velem az ügyet – tehát tudta, hogy az irodáját lehallgatják, s nem volt módja a »poloskák« eltávolítására.” Eljátszotta ugyanezt Jancsó Miklóssal és Huszár Istvánnal is.
Ennek a hamis kiforgatottságnak, a finom eszközökkel folytatott szellemi korrumpálásnak, illetve az ezzel szorosan összefonódó „kompromittálásnak” két, általa talán nem is sejtett, torzító hatású következménye lett: egyrészt – a kortársak, illetve az utókor szemében – kisebb-nagyobb mértékben természetesen lejáratta a vele együttműködőket, bűvkörébe vont, morálisan mindenképpen jobb sorsra érdemes „áldozatait”. Teljesítménye, segítőkészsége, „emberséges jósága” ezzel együtt Aczélt máig csupán meg-megingó piedesztálra emelte, kiragadva őt a hasonló kommunista kultúrpolitikusok közül. Ez a tény pedig máig sokszor kendőzi el előlünk a valóságot.
Az érem másik oldalára Révész világít rá: nemcsak „pácienseivel”, de a hatalommal is elfogadtatta a megalkuvások folyamatos szükségszerűségét. Védőernyője alatt nemcsak liberálisabb kultúrpolitika érvényesült, de néhány újság is bátrabb hangon szólalhatott meg. Aczéllal hozható összefüggésbe, hogy például a Magyar Nemzet a hetvenes években és a nyolcvanas évek elején rendszeresen foglalkozott (persze megfelelő csomagolásban) kényes – a három T, a „támogatott, tűrt, tiltott” jegyében –, éppen csak elfogadott vagy nemkívánatosnak tartott olyan témákkal, mint a határon túli magyarság helyzete, elnyomása, a szabadságjogok hiánya, a cenzúra működése. (A régi lapszámokat olvasva bőven találunk írásokat e tárgykörökben elsősorban Ruffy Pétertől, Csurka Istvántól, Mátrai-Betegh Bélától, Ember Máriától vagy éppen a fiatalabb nemzedékből Javorniczky Istvántól.) A pártközpont többnyire dorgálással intézte el a cikkek keltette vihart, míg az 1982-es általános szigorítás idején keményebben is lesújtott – Aczél (kényszerű vagy nem kényszerű) közreműködésével.
A kultúrpolitikai hatalommal kompromisszumot nem kötőknek (vagy azt felmondóknak) persze sokkal rosszabb sors jutott osztályrészül. Aczél György életútinterjújában három olyan írót sorolt fel, akiknek folyamatos üldözésben volt részük hatalma idején: Mészöly Miklóst, Konrád Györgyöt és Eörsi Istvánt. Aczél „éveken keresztül üzengetett egy neves író barátomon keresztül, s nem kívánt tőlem egyebet, csak azt, hogy üljek le vele egy fehérasztal mellett, de lehetőleg nyilvános helyen vagy egy jelentős magántársaságban. Beszélgetni. Hogy miről, azt természetesen nem tudom, s talán nem volt fontos az ő számára sem, hanem csak a puszta tény, mint egy kis historikus epizód, megmaradjon, hogy mi együtt voltunk – idézte fel egy interjújában Mészöly Miklós. – Újra és újra kitértem a kérés elől. Megértem, hogy ezt nagyon nehezen lehetett megbocsátani.”
Az üldöztetés, akár a behálózás, a legváltozatosabb formákban történt. Mészöly esetében a művei kiadását kísérő nyomasztó tortúrában, abban a tényben, hogy a Magvető szerződéssel kötötte magához, miközben a könyvek kiadását olykor évekig halogatta. És abban is, hogy a megjelent alkotásokat az Aczélhoz igazodó kritika gyilkos össztűznek vetette alá, így például a hetvenes évek közepén napvilágot látott, gyémántfinomságú kisregényét, a Filmet. Az Alföld recenzense a „hamis tudat igazságaként” emlegeti a szöveget, az ekkor már Aczél házi lapjának számító Kritikában pedig egy fiatal ítész azontúl, hogy megállapítja, a Film „világa pocsolyaperspektíva”, még egy feljelentéssel felérő, az írót indirekt módon lefasisztázó célzást is megkockáztat: „Mészöly kamerájának lencséjében ugyanúgy csillan meg a kivégzett beteg öregemberek és az ezért a kivégzésért megbüntetett nyilasok tekintete – őszintén hiszem, hogy az író legbelső szándéka ellenére, de alkotói szemlélete következtében.” Bátran teheti, hiszen Aczél egyik legfontosabb bizalmasa, Pándi Pál főszerkesztő a lap alján dőlt betűs sorokban fejti ki, hogy a könyvet nem lett volna szabad megjelentetni. Az ezt követő művitában közlik ugyan Könczöl Csabának a Film mellett kiálló óvatos sorait, ám a disputát Aczél György másik bizalmasa, Agárdi Péter zárja, Pándiékhoz csatlakozva.
Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy mellőzöttség jutott olyan íróknak is, mint Nádas Péter vagy Hajnóczy Péter (utóbbi lefasisztázása szintén megtörtént). Súlyos hiba figyelmen kívül hagyni tehát, hogy az aczéli politikának a „liberalizmus”, a kedélyeskedés és az azt kísérő szellemi korrumpálás mellett – a tény sokszor máig elsikkad – alapeszköze volt az elnyomás, az elhallgattatás, az ellehetetlenítés. Hogy jó- vagy rosszkedvéből végezte-e (illetve végeztette) el a hentesmunkát időnként Aczél György, az az utókor szemében másodrendű kérdés.
PETHŐ TIBOR / Magyar Nemzet