Wass Albert nem csak jó író és költő volt, hanem iránymutató magyar, aki tetteivel és írásaival hitet tett szülőföldje mellett – hangsúlyozta Sepsiszentgyörgyön Turcsány Péter, a budapesti Kráter Műhely Egyesület elnöke, aki Wass Albert életéről és tartott vetítéssel egybekötött előadást. A Kráter Műhely Egyesület a mai magyar irodalmi művek kiadása mellett fő céljának tekinti a múltban elhallgattatott írók munkáinak eljuttatását az olvasókhoz, évente negyven-ötven könyv jelenik meg gondozásukban. A Kráter az életműsorozatban kiadta Wass Albert összes művét, és lefordították Amerikában megjelent politikai írásait is. /Fekete Réka: Wass Albert élete és elhivatottsága. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 31./

Civil kurázsi – Kulturált jövő 2009–2010 – Összefoglaló
A Kráter Műhely Egyesület 2009 őszétől 2010 májusáig lezajlott rendezvénysorozata a Kárpát-medencei magyar civil kezdeményezések fokozottabb együttműködését szolgálta. Az öt, filmvetítéssel egybekötött határon túli találkozón felvidéki, kárpátaljai, erdélyi és bácskai-bánáti civil szervezetek képviselőivel folytatott kerekasztal-beszélgetést a KME delegációja.
Turcsány Péter író, a KME elnöke a rendezvényeket bevezető előadásaiban a civil világ és az állam lehetséges új kapcsolatait vázolta fel. Minden esetben hangsúlyozta a szervezett formájú civil együttműködések, a közös fellépések és állásfoglalások jelentőségét.
A felvidéki úton (érsekújvári és ipolysági találkozó) a Kárpát-koszorú – Csángóföldtől Őrvidékig című, Csontos Jánossal közös kötetet jegyző Mihály Zoltán fotóművész is jelen volt. Diavetítéssel egybekötött előadását komoly beszélgetés követte. Emelte a hangulatot Elmer István a Lépcsők c. kötet szerzőjének felolvasással egybekötött előadása. A mindenkori keresztény értelmiség kálváriajárása példamutató lehet a felvidéki nemzetrész magyar kisebbsége számára is.
Az ipolysági találkozón a résztvevők és a rendezők nagy örömére szolgált Duray Miklós, a Magyar Koalíció Pártja tiszteletbeli elnöke problémafeltáró és közös civil cselekvésekre buzdító előadása. Példának hozta fel a komáromi székhelyű Szövetség a Közös Célokért (SZAKC) társulás tevékenységét, mely mára komoly közéleti és mozgósító erővel bír. Z. Urbán Aladár, a Palóc Társaság elnöke a magyar–magyar, magyar–szlovák, ill. a magyar és uniós kapcsolatok lehetőségeiről beszélt.
A kárpát medencei civil körkép című film levetítése a résztvevők véleménye szerint – nemcsak itt, hanem a további fórumokon is – jelentős példával szolgál(t) a jövőben alakuló civil szervezetek számára is, és segíti a Kárpát-medencei magyar nemzeti együttműködés programját.
Rendezvénysorozatunk harmadik állomása alkalma szándékosan egy kárpátaljai kis magyar falu művelődési otthonába vezetett. Iskolások, fiatalok és turisztikai szakértők voltak a közönség soraiban. Az itteni összefogást jól tükrözi a helyi civil és a régiós turisztikai szervezetek együttműködése, melynek egyik motorja Szuhán András, Bene polgármestere.
A régiós sajtó erőteljesen van jelen e többnemzetiségű táj civil közösségeinek hétköznapjaiban. A beszélgetés után a résztvevők kiemelték a civil szervezetek munkahelyteremtő és kultúramegtartó jelentőségét is.
A negyedik út a patinás Kolozsváron, a Farkas utcai Református Kollégium dísztermébe vezetett. Szabó Zsolt, a Művelődés folyóirat főszerkesztője és Székely Árpád, a kollégium igazgatója fogadta az ide „tékozló fiúként” hazalátogató Kovács Attila Zoltánt, a Kráter főszerkesztőjét, és Turcsány Pétert, az ismert Wass Albert-kutatót. A filmvetítés kapcsán a szervezők megállapodtak abban, hogy október elején megismételt nagyszabású rendezvényre hívják össze az egyetemváros ifjúságát és civil szervezeteit. Külön öröm számunkra, hogy programunkkal szinte egy időben ülésezett és hozta meg határozatát a Kárpát-medencei Civil Egyeztető Fórum. Az alapító szervezetekhez a KME – mint aki másfél évtizede foglalkozik hasonló tevékenységekkel – örömmel csatlakozott.
Csak emlékeztetőül: 2007. szeptember 21-én több magyar civil szervezet tisztségviselőivel közösen a KME vezetése megállapodott a Kárpát-medencei Civil Együttműködési Lánc (KCEL) létrehozásában és működtetésében.
Ezt a kezdeményezésünket sajnálatosan nem követte igazi megvalósulás; nem az aktivitás hiányzott, hanem a kellő pályázati feltételek biztosítása, melyek révén működtetni lehetett volna ezt a fórumot. A tervezett elektronikus portál kialakításáról természetesen a jövőben sem mondunk le. 
Zentai rendezvényünk társszervezője a „Ci-Fi” Civil Központ volt, mely Zsoldos Ferenc irányításával a tájegység legkiválóbb előadóit hívta meg fórumunkra: Dr. Hódi Sándor, a Széchenyi István Stratégiakutató és Fejlesztési Intézet igazgatója, Hajnal Jenő, a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet igazgatója és Horváth László, a kishegyesi Dombos Fest főszervezője voltak az est vendégei.
Ezen a beszélgetésen már előtérbe került az összegző, zárókonferencia témája is. Az előadókat és az érdeklődő közönséget egyformán foglalkoztatta, vajon rombolja-e a személyiséget a névtelen kommentek világa, vagy éppen közösségteremtő hatásukat kellene-e kiemelni; mennyire veheti át az internet más adathordozók, hírközlők szerepét, milyen az internetes nyelv hatása az anyanyelvre, és milyen változást hozhat a műveltségben. Mindentudóvá lesz az internetező vagy elbutul? Hogyan segítheti az oktatást a világháló?
Hajnal Jenő, a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet igazgatója hangsúlyozta a bácskai tanárgenerációk és fiatalok szép együttműködését és közös munkáját a délvidéki magyar folyóirat- és könyvkultúra elektronikus feldolgozása terén. Horváth László az épített kultúra további megmentését sürgette, a civil összefogás és civil lehetőségek megmutatásával.
Dr. Hódi Sándor nagyszabású előadásban, mintegy az e-galaxis kultúrájának „apostolaként” szólalt fel, mely különböző fordításportálok és -programok lehetőségével képes egyenrangúvá tenni magyar anyanyelvi kultúránkat a világ nagyobb lélekszámú nemzeteinek kultúráival. Gondként említette, hogy a kisebb települések sávszélesség-problémák miatt nehezen tudnak csatlakozni a világhálóra.
Gruik Ibolya a zentai Magyar Szó munkatársa az e-galaxis oktatásban és tájékoztatásban betöltött szerepét nyomatékosította, hiszen nagy lehetőség, hogy a kultúrában is naprakész társai lehetünk a Kárpát-medencében többfelé szakítva, sőt egyes helyeken jelentős szórványban élő magyaroknak.
Fórumsorozatunk Pomázon megrendezett zárókonferenciája kapta a legszélesebb körű nyilvánosságot, ezt kísérte a legnagyobb érdeklődés. A tanácskozás összefoglalóját és az elhangzott előadásokat külön írásokban tettük közzé.
A Nemzeti Civil Alapprogram Nemzetközi Kapcsolatok és Európai Integráció Kollégiuma által támogatott rendezvénysorozat betöltötte hivatását. Körútjaink és konferenciáink a civil szférában több, együtt megoldandó kérdésre hívták fel a figyelmet. Szerencsés volt az időpont választása is, mert a magyar Országgyűlés nemzetépítő és nemzetegyesítő szándéka párhuzamba került a civil világ fokozottabb közéleti jelenlétének és együttes fellépésének szándékával.
A munka folytatódik: a PoLíSz-ban közzétett beszámolók és írások a jövőben is képesek az elindított folyamatot továbbgenerálni; erre a KME szervezőgárdája, honlapunk és társszervezeteink is készen állnak.
A rendezvénysorozatról összesen 34 médiamegjelenés adott hírt, 35 különböző sajtóorgánumban. Ezek közül a legtöbb anyag az interneten látott napvilágot (29 db), ezt követte 2 televíziós, illetve 4 írott sajtóbeli megjelenés. Egy alkalommal a Katolikus Rádió is beszámolt a rendezvényről, összegzéséről.
Köszönettel tartozunk azoknak a civileknek és munkatársaknak, akik munkájukkal segítették a fórumsorozat megvalósulását:
Csemadok Érsekújvári Alapszervezete (Szlovákia)
Honti Corvin Kör – Polgári Társulás (Szlovákia)
Bene Alapítvány (Ukrajna)
Diaszpóra Alapítvány (Kolozsvár)
Művelődés Egyesület (Kolozsvár)
„Ci-Fi” Civil Központ (Szerbia)
Pest Megyei Ifjúságért Egyesület (Pomáz)
Hitünk szerint ma már nem kell „civil kurázsi” a civil együttműködéshez, de nemzetünk és társadalmunk gondjai egyként igénylik a civil leleményességet, az együttműködést, a közös kiállást – s ha kell, a közös kurázsit is.
Pomáz, 2010. május 31.
(Kráter Press)
Polísz (Budapest)

Ismét kiadták a valamikor zárolt Erdély nagymonográfiát
Hetven évet kellett várni a valamikor gróf Teleki Pál által kezdeményezett, és megjelenését követően szinte azonnal zúzdába és indexre került nagy Erdély monográfia újrakiadására: a monumentális kötetet a magyarországi Kráter Műhely Egyesület gondozásában veheti most kézbe az olvasó – derült ki az április 2-án a Református Kollégium dísztermében megtartott könyvbemutatón.
A nap kulturális eseményekben zsúfolt mivolta ellenére is szép számú érdeklődő vett részt a rendezvényen, amelyen szó esett a húsz éve működő Kráter Műhely Egyesület tevékenységéről is. Turcsány Péter író, a kiadó igazgatója elmondta: céljuk a Kárpát-medencei magyar kultúra, valamint a világkultúra szolgálata, főként olyan könyvek kiadásával, amelyeket az elmúlt rendszerben zároltak vagy igyekeztek agyonhallgatni. A kötet laudációját Szőcs Géza kultúráért felelős államtitkár mondta el, kiemelve: az első megjelenéskor, apáink, nagyapáink idejében ez a könyv személyes és nemzeti ereklyének számított, és ma is ezt a szerepet tölti be. – Borítójának vérbordó színe egyszerre jelképezi az életet és mindazokat, akik meghaltak szülőföldjükért, a címer pedig üzeni Erdély térbeli és időbeli egységét, ami a miénk, magyaroké – értékelte az államtitkár. Az író-politikus elismeréssel szólt a kötet mögött álló tudóscsapatról, amely idővel dacoló értéket alkotott egy olyan korban, amikor szépirodalmi és tudományos művek ezrei estek áldozatul a tisztogatásoknak: – Többek között Márai Sándor, Wass Albert, Hóman Bálint könyvei, de egész korszakok és események tűntek el –, mondta, felelevenítve azt az időszakot, amikor maga a Magyar Tudományos Akadémia javasolta a magyar historikusoknak, hogy csak a trianoni Magyarország területén történteket kutassák. – Húsz évvel a diktatúra után még mindig fehér foltok éktelenkednek történelmi emlékezetünkben. Pótolni kell a feledésre ítélt életműveket, és ebben a munkában a Kráter Műhely Egyesület élen jár, nekik köszönhetjük Wass Albert reneszánszát, a regényíró Németh László újrafelfedezését, az Aranyrög sorozatot – emelte ki Szőcs Géza. Az Erdély monográfia kapcsán úgy vélekedett: a kötet emléket állít annak a tudósnemzedéknek, amelynek élén a hetven éve elhunyt gróf Teleki Pál állt. – Olyan részletek derülnek ki belőle, amelyekről a mai napig hallgatnak határon innen és túl – összegezte az államtitkár.
A monográfia keletkezésének körülményeit a jelen kiadás ötletgazdája, az utószó írója, Barcsa Dániel történész elevenítette fel. Elhangzott: Trianon teljesen felkészületlenül érte a magyar értelmiséget, a kezdeti bénultság pedig később irredenta mozgalmakba csapott át, amelyek azonban teljesen kontraproduktívnak bizonyultak. Ezzel szemben a Klebelsberg Kunó és gróf Teleki Pál nevével fémjelzett békés revízió valódi értékeket teremtett: iskolák, egyetemek, tudományos intézmények létesültek, megszületett a magyarságtudomány, monográfiák, forráskiadványok jelentek meg. – A kötet a második bécsi döntés után került az olvasókhoz, példányainak jó részét bezúzták, könyvtárakban a zárolt részlegre került, szerzőit Rákosi és Kádár száműzetésbe, emigrációba, öngyilkosságba kényszerítette, ha nem sikerült a maga szolgálatába állítania őket. – A történelemhamisítás Magyarországon is dívott, és mai napig is tart – szögezte le a történész.
A könyvbemutató zárómozzanataként Turcsány Péter tartott vetítettképes előadást A nemzetféltő Wass Albert címmel.
Sándor Boglárka Ágnes 
Szabadság (Kolozsvár)

500 éves a reformáció
„Egymás terhét hordozzátok!”
Amikor 1934-ben világgá kiáltotta fájdalmát a szétszórt mezőségi települések sorvadó, a többségbe beolvadó szórványmagyarságáról, Földes Károly mezőújlaki lévita tanító nem tudta, hogy mennyire érzékeny, nyolcvan év távlatából is egyre időszerűbb és fájdalmasabb témával „lármázza fel” az erdélyi köztudatot. Manapság ugyanis már nemcsak a mezőségi, peremvidéki települések elszórványosodásának vagyunk tanúi, a folyamat egész tájegységeket, életerősnek hitt faluközösségeket, korábban népes nagyvárosi gyülekezeteket is egyre nagyobb mértékben érint.
Földes Károly 16 oldalas írásában, amelyet Nagyenyeden adtak ki Szórványmisszió. Jajszó a pusztuló szórványokból címen, egy összeomlott mezőségi gyülekezetben végzett tizenhárom évnyi emberpróbáló küzdelméről számolt be. A Kolozsváron tanítói, Budapesten magyar- és történelemtanári oklevelet szerzett fiatalemberben a szibériai fogságban töltött hét nehéz év alatt érik meg az elhatározás, hogy Erdélyben legyen lévita tanító, akinek életcélja „pusztulásra ítélt lelkek megmentése”, „összedőlt templomok felépítése”, „elnémult harangok megszólaltatása”. A megdöbbentő valóság, az elhagyott, nyomorúságos paplak, az úttalan utak, amelyeken a fogságban megfagyott lábával nyolc szórványgyülekezetét kellett megközelítenie, és a fájó közöny sem tudta eltántorítani céljától. Az előadásaiból, valamint füzetének újrakiadásából származó pénzből Újlakon, Septéren és Nagycégen templomot építtetett, az újlaki templomba bútort faragott, a konfirmáló fiatalokat otthonában gyűjtötte össze, hogy nemcsak a kátéra, írni, olvasni magyarul, történelemre, irodalomra is tanítsa őket. Elkeseredésében megfogalmazott írása nemcsak panasz, a tennivalók felsorolása is: a szórványgondozás az egész közösség terhe kellene legyen, és lelkes, önfeláldozó emberekkel meg kellene alakítani a szórvány missziót. Jajkiáltásával és tanácsaival teológushallgatókat nyert meg, akik lelkesen kapcsolódtak be a szórványgyülekezeti munkába. Őrhelyét a nélkülözések ellenére sem jószántából adta fel, Dél-Erdélyhez sorolt falvaiból a hatalom csendőrei kergették el. Bár a mozgalom hamar kifulladt, hatása tovább munkált azokban a teológusokban, akik a szórványmisszióban szerzett tapasztalatok birtokában élethivatásuknak tekintették a szórványközösségek szolgálatát.
Hit és nemzetiségi öntudat
Lázas gyűjtőmunka indult a Mezőségen, és az adatokat felhasználva a szórványmunkára kész Nagy Ödön (1914–1995) átfogó tanulmányt írt a szórványkérdésről, ami a Hitel 1938-as különlenyomatában jelent meg. A szórványosodás foka és mértéke szerint a 81 közösség közül 21-et talált életképesnek, a többit a beolvadás útját járó és a teljes beolvadás állapotába került csoportként írta le. Nem a lélekszám, hanem a hit és a nemzetiségi öntudat képes megtartani egy közösséget, de „nem lehet nemzetiségi öntudata olyan népnek, amely nem alkot szervezett közösséget, és nem rendelkezik azokkal a feltételekkel, amelyek a nemzeti műveltség fenntartásához szükségesek” – összegzett tanulmányában. A marosszéki gazdatiszt és bécsi származású nevelőnő házasságából született Nagy Ödön a mezőpaniti gyermekkor után a marosvásárhelyi református kollégiumban tanult. Érettségi után gyalog járta be Erdélyt, majd magyar irodalom, latin és szociográfia szakon kezdte el tanulmányait a kolozsvári egyetemen. Az Erdélyi Fiatalok csoportosulásának hatására mélyült el érdeklődése a népélet iránt, aminek eredményét későbbi néprajzi tanulmányai tükrözték. Vallásos meggyőződése a Főiskolás Ifjúsági Keresztyén Egyesület (FIKE) összejövetelein erősödött meg, ennek hatására iratkozott át a református teológiára. Szórványtitkárként irányította a főiskolás fiatalok szociális munkát végző mozgalmát, szervezte a teológushallgatók szórványmisszióját, s közben rendszeresen közölte írásait. Fiatal lelkészként, bár látta a szórványmozgalom lanyhulását, népes parókiák helyett a mezőségi szórványgyülekezetek vonzották. A lelkészi szolgálat mellett magyar iskolát szervezett, könyvtárat alapított, néprajzi múzeumot rendezett be, korszerű gazdasági ismereteket terjesztett, és mély hittel, lelkesedéssel szolgálta a mezőségi magyarságot, próbálta késleltetni a beolvadást. Szórványlelkészi munkáját a kissármási gyülekezetben kezdte, majd Nagyölyvesen, Mezőújlakon, Mezőkölbölkúton, Mezőméhesen, Hariban, Istvánházán, Mezőfelében, később Szolokmán és Havadon hirdette az igét. Nyugdíjba vonulása után árván maradt egykori kissármási gyülekezetében és a Felső-Tóvidék falvaiban vállalt szórványmissziót nyugalmazott paptársaival – Várbeli Istvánnal és Nagy Gyula, valamint Török Ernő nyugalmazott esperesekkel.
„Újra kellett mindent éleszteni”
Nagy Ödön mellett a Földes Károly szervezésében zajló nyári mezőségi missziók olyan legendás lelkészeket formáltak, mint Szegedi László magyarigeni, Bányai Ferenc kérői, Dávid Ödön plojesti lelkipásztor. Köztük volt Hermán János (1919-1999) nagysármási református lelkész is, aki édesapja halála után anyai nagyapjánál, a Tusonban szolgáló lévita papnál és tanítónál nevelkedett. Nagyenyeden érettségizett kitűnő eredménnyel, 1938-tól a Kolozsvári Protestáns Teológián és a Bolyai Tudományegyetemen tanult. A szórványmisszió diákkorában őt is megérintette, és Nagysármás lelkészeként a Mezőség kellős közepén hirdette élete végéig az igét, próbálta „az őrködés hitét, a másság értelmét fenntartani”. „Jaj, jaj, nagy dolog volt ez az egész mezőségi munka – sóhajtott fel egy interjúban. – Mert valahogy ez olyan volt, mint mikor egy vadonban ott valahol elhagyva újra kellett mindent éleszteni…” Sárban, térdig érő hóban is gyalogolt akár negyedszáz kilométert is, ha hívták gazdátlan gyülekezetekbe: Báldra, Nagycégre, Mezőszentmihályra, Mezőszentmiklósra, Ürmösre, Mezőszentmártonba, Királyfalvára, Keszübe, Oláhfenesre, Szentpéterre, Mezőzáhra, Pusztakamarásra. Járta a „háztól házig, lélektől lélekig vezető” gyalogutakat, hogy eskessen, temessen, kereszteljen. Az ő idejében megrongálódott templomokat, egyházi épületeket javítottak, írni tanította az írástudatlanokat, magyar szóra az anyanyelvüket elfelejtő gyermekeket és felnőtteket. Megszűnt óvodai, iskolai tagozatokat szervezett újra, nyomorgó hívei számára segélyakciókat szervezett – olvasható a három papi önéletrajzot magába foglaló Palástban (Mentor Kiadó, 2001) című kötetben. A diktatúra legkeményebb éveiben is kimondta a nagy bajt, hosszan, szinte órákon át tudta mesélni a Mezőség történetét, a török-tatár dúlásokat, Basta és Mihály vajda kegyetlenségeit, a kuruc-labanc mozgalmak következményeit, amelyek a mezőségi magyarság apadásához vezettek.
A szórványosodás jegyzőkönyve
Megszállottan járta, kutatta a Mezőséget, segített a rászorulókon, gyűjtötte az adatokat Kövesdi Kiss Ferenc (1913–2004) néptanító, magyartanár, író, költő, akit kilencvenes éveiben a Kárpát-medence legidősebb aktív presbitereként ismertünk. A 11 gyermekes mezőkövesdi családból származó fiú kiváló szellemi képességei miatt került a nagyenyedi kollégiumba. Hosszú pályája során az 1940-es években indult el a Mezőségre, amelynek minden gondját-baját szívében és gondolataiban hordozta. Óriási feladatot vállalt azzal, hogy a mezőségi falvak magyar közösségeinek szórványosodása, nyelvünk kifakulása, múltunk fokozatos elvesztése láttán 147 mezőségi település adatait jegyezte fel. Ezeken a településeken legalább háromszor megfordult, s így gyűlt össze a 700 oldalas, saját kezűleg bekötött monográfia több száz fényképpel és rendkívül gazdag adattárral, ami hosszú évekig kiadásra várt, a nyárádmenti kórusmozgalmat feltérképező dokumentumanyaggal együtt. A sorvadás, szórványosodás, a beolvadás jegyzőkönyvét készítette el, amelynek 117 oldalas kivonata Még szólnak a harangok címmel jelent meg mezőségi barangolásainak hűséges társa, dr. Papp Vilmos budapest-kőbányai lelkész támogatásával. A teljes kötet kiadását eredeti formában, amelyhez szívósan ragaszkodott, a Kráter Műhely Egyesület gondozásában már nem érhette meg, pedig ez volt élete nagy vágya. A Riadóra szól a harang – A mezőségi településeink helyzetképe (1891–1991) annak az embernek a keserűségét tükrözi, aki a Mezőséggel szinte eggyé válva, fél évszázadon át követte e tájegység magyar lakosságának fogyását az Erdély központi részét jelentő területen, ahol Kiss Ferenc véleménye szerint népünk szíve dobog. A mű végső kicsengése, hogy az üresen maradó templomtorony, harangláb felkiáltójelek a fokozatosan apadó, majd bezáró iskolák ellenére; nem sóhajtások idejét éljük. Ha valamit akarunk, csak lépni kellene, amíg még nem késő, és jól megjegyezni, hogy „akié a gyermek, azé a jövendő”. A fuldoklónak pedig a nagyobb, az erősebb kell kezet nyújtson, ahogy a göci templom esetében történt, amely néhai Szabó István kertjében nyomasztó gazdagságként várta a feltámadást. Ami csodák csodájára az isteni gondviselés és Kiss Ferenc lelkes erőfeszítései révén megvalósult. A mezőpanitiak nyújtottak segítő kezet, a somosdiak és néhai Lapohos András ördöngösfüzesi nyugalmazott tanár járult hozzá, hogy megmentsék a pusztulástól, azt példázva, hogy mekkorára nőhet meg bennünk az erő, ha minden nagyobb gyülekezet felkarol egy szórványt.
A 25 éves Diaszpóra Alapítvány
1991. november 14-én a mezőújlaki templomban jött létre Szegedi László frissen kinevezett kőhalmi lelkész javaslatára Földes Károly emlékének ápolására és a mai szórványszolgák munkájának segítésére a Diaszpóra Alapítvány, az Erdélyi Református Egyházkerület keretében működő egyetlen országos kitekintésű erdélyi szórványgondozó intézmény, amely az idén ünnepelte megalakulásának 25. évfordulóját. Vezetői református lelkészek: Vetési László elnök, szórványmissziói szakelőadó és a nyugalomba vonult Jenei Tamás alelnök, belmiszsziói előadó. Az elmúlt negyedszázad alatt az erdélyi reformátusság szinte minden töredékgyülekezetében megfordultak, felmérték a gondokat a Mezőségen, a Bánságban, a Regátban, Erdély nagyobb városainak lakótelepein, lelkes teológusok segítségével. Száznál több szakmai tanácskozáson, munkamegbeszélésen vettek részt, rendszeres kapcsolatot ápolnak minden olyan szervezettel, intézménnyel, hazai és magyarországi vezető szervvel, amelyek a hazai szórványok ügyét valamiben előbbre vihetik. Szolgálatuk egyik legfontosabb területe a lelkészek és világi szórványmunkások munkájának az elismerésére alapított, Czelder Mártonról és Földes Károlyról elvezett szórványdíj, amit évente adnak át. A szórványmunka szinte minden területére terveket, stratégiákat készítettek. 2000-ben, a magyar nyelvterületen elsőként készült egy erdélyi szórványstratégia. Kidolgozták a körlelkészségek, hazai tömb-szórvány testvérkapcsolatok kialakításának és működtetésének, a felszámolódott gyülekezetek értékeinek hasznosítási, megőrzési tervét.
A munkát csak hittel lehet végezni
Bár hosszan sorolhatnánk, hogy az elmúlt évek alatt mi történt és mi nem történt még szórványügyben, az országos kitekintésen túl, visszatérve megyénkbe, Jakab István lelkipásztort, a Maros-Mezőségi Református Egyházmegye esperesét kérdeztük az elért eredményekről. Mint elmondta, a szórványgyülekezetek építészeti örökségének a mentését szolgálta, hogy egyházmegyei adakozásból sikerült felújítani 2014 őszén a báldi református templomot, amit egy raktárból alakítottak át, néhány héttel később szentelték fel a megújult mezőpagocsai haranglábat, és egyházmegyei közmunkával újították fel a mezőszengyeli templomot. Mindhárom felszentelésén ft. Kató Béla, az Erdélyi Egyházkerület püspöke hirdette az igét. – Négy éven át Galambodon, az idén Várhegyen tartottuk a gyermekbibliahetet, a kis- és szórványgyülekezetekben élő gyermekek nyári táborát. A reformáció 500. évfordulójára májusban szórványreformációs napot szerveztünk Nagysármáson, ahova valamennyi mezőségi gyülekezetünkből jöttek hívek, utaztatásukat igyekeztünk kisbusszal megoldani, s a találkozás mindnyájunkra az élmény erejével hatott. Nagyon lehet szeretni a Mezőséget, az ott élő meleglelkű emberekért, akik hitükkel, kitartásukkal igazi kincset jelentenek. Az utóbbi években a magyar kormány is jelentős támogatással járul hozzá ahhoz, hogy a szórványgyülekezetek lelkipásztorai a javadalmazásukat felvehessék, ami az egyházkerületi missziós program keretében történik, és ami- ért köszönettel tartozunk. Legtöbb gyülekezetnek van szórványautója, útiköltség címen támogatást kap a Communitas Alapítványtól. Ennek ellenére ezt a munkát csak hittel lehet végezni.
„Ha nem ezt tenném, nem is én lennék”
– Úgy érzem, az Úristen bízott meg ezzel engem – vallja Lakó Jenő marosszentgyörgyi származású mezőzáhi református lelkész, aki a legnagyobb mezőségi szórványban látja el a missziós szolgálatot. A mezőzáhi anyaegyházhoz tartozó Szengyelen, Sályiban, valamint Tóháton és Cekeden, ahol az utolsó hívek is kiköltöztek a temetőbe. Beszolgáló lelkészként teljesít szolgálatot Uzdiszentpéteren és a hozzá tartozó Tusonban, Ölyvesen, Pagocsán és Pagocsavölgyben, ez utóbbi két településen négy-négy reformátust tart még számon. Bevallása szerint nemcsak igét hirdet, betegeket látogat, segít híveinek, ha bajban vannak, szervez, tanít, teszi, amit kell és lehet. Bár volt lehetősége tovább menni, megszerette a mezőségi embereket, akiknek jó szíve, ragaszkodása nap mint nap megérinti. Munkájában felesége, presbitere és gondnoka is támogatja, és jól érzik magukat a mezőzáhi paplakban, amelyet reményeik szerint sikerül befejezni. Bodolai Gyöngyi / Népújság (Marosvásárhely)