Mádl Ferenc köztársasági elnök és Szili Katalin, az Országgyűlés elnöke január 14-én fogadta a Vajdasági Magyar Szövetség elnökét, Kasza Józsefet és a szlovákiai Magyar Koalíció Pártja elnökét, Bugár Bélát. Egy nappal korábban Gyurcsány Ferenc miniszterelnökkel, Somogyi Ferenc külügyminiszterrel és Orbán Viktor Fidesz-elnökkel találkoztak. A Köztársasági Elnöki Hivatal közleménye szerint a két határon túli magyar politikus – a Határon Túli Magyar Szervezetek Fóruma Szabadkán megtartott értekezletének döntése értelmében – azt javasolta az államfőnek, hogy kezdeményezze az Országgyűlés előtt a határon túli magyarok részére a magyar állampolgárság kedvezményes elnyerésére vonatkozó törvény megalkotását, illetve a hatályos állampolgársági törvény megfelelő módosítását. „Mádl Ferenc – mint ahogy eddig is támogatta – különös figyelemmel kíséri a kérdés rendezésének folyamatát – áll a közleményben. Szili Katalin, az Országgyűlés elnöke is fogadta a határon túli magyar vezetőket. Bugár Béla a kétnapi tárgyalások összegzéseként elmondta: „Az egyik oldalon tudomásul vesszük azt, hogy a magyar kormány a kettős állampolgárságra és annak bevezetésére nagy hajlandóságot nem mutat. A másik oldalon mi természetesen elvárjuk, hogy a magyar kormány tudomásul veszi azt, hogy mi erre igényt tartunk. Ugyanakkor hajlandóak vagyunk arra, hogy az egyéb dolgokban egyeztessünk.” /Guther M. Ilona: A siker érdekében. Kompromisszum útján a határon túli magyarság kérdése. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jan. 17./

Kárpát-medencei Kulturális Szövetség (KKSZ) alakult június 18-án a hatodik alkalommal Budakalászon nyolc országból összesereglett mintegy száz résztvevővel megrendezett Kárpát-medencei Kisebbségi Magyar Közművelődési Civil Szervezetek Fórumán, melynek szervezői a Magyar Művelődési Intézet és a Magyar Kollégium. A KKSZ elnökének Szabó Tibort választották, a HTMH volt elnökét, főtitkárnak Romhányi Andrást, az MMI tanácsosát, a Magyar Kollégium elnökét. „Én jelen pillanatban és akkor sem, amikor a HTMH elnöke voltam, nem tekintettem a rám bízott feladatot politikai tisztségnek, tehát képes vagyok civilként gondolkodni” – nyilatkozta Szabó Tibor. Azért vállalta el a KKSZ elnöki tisztségét, mert ez a most megalakult Kárpát-medencei civil szövetség ékes bizonyítéka annak, hogy a politikai megosztottság ellenére a magyar nemzeti közösségek képesek összefogni, egymás érdekében szót érteni. A Magyar Civil Szervezetek Erdélyi Szövetségének elnöke, Bodó Barna kifejtette, hogy egy ilyen szövetség megalakításának a gondolata a rendszerváltozás óta jelen volt. A KKSZ-t nemcsak kisebbségi magyar civil szervezetek alapították meg, létrehozásában közreműködtek magyarországi civil szervezetek is, többek között a Koncz Gábor vezette Magyar Kultúra Alapítvány. A KKSZ székhelye Budapest, tagszervezeteinek tevékenysége kiterjed a Kárpát-medence országaira: Magyarország, Csehország, Szlovákia, Ukrajna, Románia, Szerbia, Horvátország, Szlovénia, Bosznia-Hercegovina, Ausztria. A szövetség fő célja a magyar kulturális értékek őrzése, gyarapítása, bemutatása és elfogadtatása nemzetközi szinten, valamint tagszervezetei érdekvédelmének biztosítása. Alapelvként határozták meg, hogy a szövetség a szabad egyesülés elvén alapuló politikamentes szerveződés, mely céljának tekinti a Kárpát-medencében élő népek harmonikus kapcsolatainak elősegítését, egymás kultúrájának megismerését, és az együttműködést ezen népek között. /Guther M. Ilona, Budapest: Kulturális összefogás. = Új Magyar Szó (Bukarest), jún. 19./ Hatodik alkalommal szervezték meg június 16–18 között Budakalászon a Kárpát-medencei Kisebbségi Magyar Közművelődési Civil Szervezetek Fórumát, röviden a Budakalászi Találkozót. A szervezők – Romhányi András, a Magyar Művelődési Intézet tanácsosa, a Magyar Kollégium elnöke, és Halász Péter, a Magyar Művelődési Intézet (MMI) főtanácsosa – szívvel-lélekkel igyekeznek minél hatékonyabbá tenni a rendezvényt. Hat évvel ezelőtt 54 szervezet vett részt az akkor június 4-én tartott találkozón, idén már nyolc országból 114 civil szervezet küldte el képviselőjét (romániai, szlovákiai, szerbiai, horvátországi, bosznia-hercegovinai, ukrajnai, cseh- és morvaországi, szlovéniai szervezetek), ebből 33 először volt jelen a találkozón, de öt magyarországi szervezet is elküldte képviselőjét. Valamennyi eddigi találkozó végén zárónyilatkozatot fogalmaztak meg, ez legtöbbször pusztába kiáltott szónak bizonyult, a hivatalos szervek ugyanis nem figyeltek fel eléggé a találkozó fontosságára. Ezért is határozták el 2005-ben, hogy idén szövetséget alakítanak. A fórumon megfigyelőként jelen volt dr. Bicskey Botond, a Köztársasági Elnöki Hivatal hivatalvezető helyettese. Meghívottként részt vett, és előadást tartott: C. Tóth János, a HTMH osztályvezetője, Borbáth Erika, a Magyar Művelődési Intézet főigazgatója, Jagasics Béla, az Ifjúsági, Családi, Szociális és Egészségügyi Minisztérium civil kapcsolatok főosztályának megbízott főosztályvezetője, Filotás Lászlóné, a Nemzeti Kulturális Alapprogram pályázati csoportvezetője, dr. Koncz Gábor, a Magyar Kulturális Alapítvány igazgatója, valamint Sebestyén József, a Nemzeti Kulturális Örökségvédelmi Hivatal határon túli magyarokkal foglalkozó munkatársa. A civil szervezetek leginkább a pénzhiányt sérelmezték, felhívták a figyelmet, hogy az anyaország ne a határon túliaknak szánt költségvetésen spóroljon. A jelenlévő hivatalok képviselői azonban tagadták, hogy a megszorítások a határon túliaknak szánt pénzalapokat érintenék. /Köllő Katalin: Megalakult a Kárpát-medencei Kulturális Szövetség. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 19./

„Miután a MÁÉRT szünetel, ezért ez egy olyan testület, amely a párját ritkítja, hisz a határon túli magyarság és az anyaország találkozását most mi képviseljük” – ezekkel a szavakkal nyitotta meg Sólyom László köztársasági elnök a Határon túli magyarság a 21. században című konferenciasorozat második ülését Budapesten. Az első konferenciát májusban hívta össze a magyar államfő, a határon túli közösségeket foglalkoztató problémakörök azonosítására. Sólyom László hangsúlyozta, hogy a konferenciasorozat civil kezdeményezés, tehát a politikai pártok ki vannak zárva, úgyszintén a hivatalok is. A délvidéki, felvidéki, kárpátaljai, horvátországi és ausztriai meghívottak mellett Erdélyből Bodó Barna politológus, Darvas-Kozma József plébános, Péntek János nyelvész és Vetési László református lelkész vett részt. Magyarországról Bárdi Nándor történész, Csete Örs oktatásfejlesztési szakértő, Gereben Ferenc szociológus, Kolláth Anna nyelvész és Szarka László történész. Az Identitás-megőrzés tömbben és szórványban címmel rendezett konferencia a sajtó kizárásával zajlott. Az elhangzottakról a Köztársasági Elnöki Hivatal adott ki közleményt. A dokumentum szerint az előadók egyetértettek: az összes régióban – fáziseltolódásokkal – ugyanazok a folyamatok mennek végbe, és az asszimilációval szemben az autonóm módon történő integráció lehet az identitás megőrzésének biztosítéka. Hangsúlyozták, a Kárpát-medencei magyarságon belül többszázezren élnek szórványban, olyan körülmények között, ahol az identitás megőrzése különösen nehéz. A résztvevők szerint az egyes régiók igényeihez igazodó átfogó szórványstratégia és támogatási rendszer kidolgozása nélkül a szórványosodás tovább terjedhet. Sólyom elnöki tevékenysége egyik sarkalatos pontjának tartja a nemzeti összetartozás erősítését, alkotmányos felelősségnek nevezte a határon túliakkal való törődést. /Guther M. Ilona: A határon túli magyarokkal tanácskozott Sólyom László. Autonóm módon integrálódni. = Új Magyar Szó (Bukarest), dec. 4./ A köztársasági elnök hangsúlyozta: az általa összehívott konferenciasorozat célja, hogy Magyarország információkat szerezzen a határon túli magyarok helyzetéről, előnye pedig, hogy a határon túli közösségek egymás álláspontját is megismerhetik. A tanácskozáson tizenhatan vettek részt, közöttük lelkészek, nyelvészek, szociológusok. A konferencián a résztvevők egyetértettek abban, hogy összmagyar intézményt kell létrehozni a szórványban élő magyarság problémáinak rendezésére. /Farcádi Botond: MÁÉRT-pótló konferencia. = Krónika (Kolozsvár), dec. 4./

Ha módosítanák a gyülekezési törvényt, a köztársasági elnök a törvény kihirdetése előtt különös gonddal vizsgálná annak alkotmányosságát – közölte Kumin Ferenc, a Köztársasági Elnöki Hivatal főosztályvezetője. Sólyom László államfő szerint a gyülekezési szabadság az egyik legfontosabb és legősibb szabadságjog, a véleménynyilvánítási és sajtószabadsággal együtt ezek a demokrácia működésének alappilléreit alkotják. Sólyom László úgy látja, nem szabad, hogy a napi jogalkalmazási problémákhoz igazodjon a gyülekezési törvény újraszabályozása, és ugyanez vonatkozik a közhivatalok körüli tüntetések szabályozására is. /Külföldi hírek. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 10./

Szakértői értekezletet tartottak Budapesten, a köztársasági elnök hivatalában. Középtávon sikeres lehet az a stratégia, melynek nyomán az átalakuló uniós térségben, az európai regionalizmus keretében kapják meg a határon túli magyarok az autonómiákban ismert demokratikus jogokat – ez lehet a „Határon túli magyarság a 21. században” című, Sólyom László államfő által kezdeményezett és összehívott konferencia május 18-i előadásainak az egyik konklúziója. A tanácskozáson az autonómia és a regionalizmus magyarországi és határon túli szakértői tartottak előadásokat. Bakk Miklós politológus (BBTE, Kolozsvár) szerint Magyarországnak differenciáltan kell a határon túli régiókra tekinteni. Székelyföld esetében a kétoldalú román–magyar kapcsolatokban támogatni kell, hogy tárgyalások induljanak be a régió jogállásáról a térség képviselői és a román kormány között. Horváth Gyula, a MTA Regionális Kutatások Központjának a főigazgatója egy Kárpát-medencei transznacionális makrorégió létrehozását vázolta föl, Benedek Gyula professzor (BBTE) pedig az erdélyi térség regionális előnyeiről (fejlettebb városhálózat) értekezett. Sólyom László köztársasági elnök rámutatott, a konferenciasorozat mostani, harmadik találkozójának célja: tényszerűen feltárni a magyarság autonómiájának európai lehetőségeit. /Regionalizmus és autonómia. = Krónika (Kolozsvár), máj. 21./

Sólyom László köztársasági elnök üdvözölte, hogy a két erdélyi magyar szervezet megállapodott egy közös európai parlamenti EP-lista felállításáról. Az államfő telefonon tárgyalt Markó Bélával, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnökével és Tőkés Lászlóval, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnökével. A Köztársasági Elnöki Hivatal közleményében emlékeztet arra, hogy Sólyom László már 2008-as székelyföldi látogatásán szorgalmazta az erdélyi magyarság minél szélesebb körű összefogását. /Sólyom László üdvözölte a Tőkés–Markó megegyezést. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), febr. 14./

Eltanácsolták a román illetékes hatóságok Sólyom László magyar köztársasági elnököt erdélyi látogatásától március 15-én – adta hírül az RMDSZ. Az RMDSZ közleményében megdöbbenésének adott hangot, meggondolatlan, rossz döntésnek tartva a magyar államfő látogatásának visszautasítását. „Sem az egyre szorosabb román–magyar viszonnyal, sem a két országnak az Európai Unióban elfoglalt helyével, sem népeink regionális egymásra utaltságával nem fér össze egy ilyen álláspont, amely érzelmileg és eszmeileg is könnyen visszavethet minket oda, ahonnan elindultunk: a kilencvenes évek elejére” – áll a közleményében. Az eredeti tervek szerint Sólyom László a Vajdaságban szerette volna ünnepelni március 15-ét, de Belgrád szerint ez veszélyeztette volna a fontos politikai kérdések rendezését. A magyar köztársasági elnök ezért úgy döntött: a háromnaposra tervezett látogatást néhány órára csökkenti, de mégis elmegy. Sólyom László visszakozása azonban megdöbbentette a Vajdasági Magyar Szövetséget, amely lemondta a magyar államfő látogatását. Budapesten változatlanul tart Sólyom László erdélyi látogatásának előkészítése. A magyar Köztársasági Elnöki Hivatal semmiféle változásról nem tud Sólyom László erdélyi útjával kapcsolatban. /Ellentmondó hírek Sólyom László látogatásáról. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 12./

A magyar elnöki hivatalnak nincs tudomása arról, hogy a magyar államfőt eltanácsolták volna erdélyi útjáról; Sólyom László március 15-én kopjafát avat Nyergestetőn, ahol a forradalom és szabadságharc évfordulójának megünneplésére készülnek. Ezzel cáfolták azt az RMDSZ-információt, miszerint a román „illetékes hatóságok” felkérték a magyar államfőt, tekintsen el hétvégi erdélyi látogatásától. A magyar külügy elzárkózott a válaszadás elől, mondván, nem kapta tájékoztatást a területi főosztálytól arról, hogy érkezett-e ilyen levél. Kelemen Hunor, az RMDSZ ügyvezető elnöke azt nyilatkozta a sajtónak: a levél igenis létezik. Traian Basescu román államfő nem vesz részt az ünnepségen. /”Elveszett levél” Sólyomnak. = Új Magyar Szó (Bukarest), márc. 13./

Sólyom László köztársasági elnök nem tartja tiszteletben Románia alkotmányát, a magyar tisztségviselőket szívesen látják ugyan Romániában, de senki ne tegyen olyan nyilatkozatokat, amelyek ellentétesek a román alaptörvénnyel – ezeket a gondolatokat fejtette ki március 17-én a Realitatea hírtelevíziónak adott interjújában Traian Basescu államfő. Felidézte azt is, hogy Budapesten zárt ajtók mögött magyar kollégájának leszögezte: Románia nem tűrheti az alkotmányába ütköző álláspontokat. Erre válaszként a Hargitai „önkormányzat” (autoguvernare) kifejezés érkezett – mondta Basescu. A román fél „tompítani” akarta a dolgot, ezért nem adott magyarázatot korábban – tette hozzá. „Sajnos Budapesten nyilatkozatok láttak napvilágot, a román külügyminisztériumnak ezért kellett ma megfogalmaznia álláspontját” – jelentette ki Basescu. /Basescu beismerte: az ok a fordítási hiba volt. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 19./ A budapesti Köztársasági Elnöki Hivatal szűkszavú közleményben reagált a Basescu-interjúra. Sólyom László köztársasági elnök megerősítette, hogy megnyilatkozásai során a határon túli magyarság jogait illetően minden esetben olyan törekvéseket fogalmaz meg, amelyek összhangban állnak az európai uniós normákkal és gyakorlattal, valamint nem ellentétesek az adott országok alkotmányos rendjével. /Basescu: Sólyom alkotmányt sértett. = Új Magyar Szó (Bukarest), márc. 19./

Április 2-én a székely városok képviselőivel tanácskozott Budapesten Sólyom László köztársasági elnök. Tamás Sándor, a Kovászna megyei tanács elnöke a találkozó után elmondta: ez az első alkalom, hogy a köztársasági elnök székelyföldi megyei tanácselnökökkel, önkormányzati vezetőkkel, polgármesterekkel tanácskozott. Az államfőnek vázolták a székelyföldi fejlesztési programokat. Hozzátette: a megbeszélésen Székelyföld politikai helyzete, a területi autonómia kérdése is felmerült. Borboly Csaba, a Hargita Megyei Tanács elnöke elmondta: megköszönték az államfőnek, hogy március 14-én elment Székelyföldre, ünnepelni a határon túli magyarokkal. Antal Árpád Sepsiszentgyörgy polgármestere kiemelte: tájékoztatták az államfőt arról is, hogy a romániai parlamenti választások után mennyiben változott a helyzet Székelyföldön. Az új kormány megpróbálta a magyar tisztségviselőket leváltani a tisztségükből, ezért megmozdulások voltak – mondta. Kiemelte: Székelyföldön az aszimmetrikus autonómia elvét támogatják, ami azt jelenti, hogy minden régiónak akkora legyen az autonómiája, amekkorát az a régió szeretne. A Székely Városok Szövetségének tagjai hangsúlyozták, a megbeszélésen szó volt konkrét székelyföldi fejlesztési tervekről is, mint például a Szent Anna-tó felé vezető út rehabilitálása, valamint magának a tónak a rendbetétele. A Köztársasági Elnöki Hivatal (KEH) közleménye beszámolt arról, Sólyom László támogatását kérték európai uniós pályázataik előkészítésének magyarországi szakmai segítéséhez, a testvérvárosi kapcsolatok európai kiépítéséhez, továbbá egy Székelyföld monográfia elkészítéséhez és kiadásához, illetve a Magyar Tudományos Akadémia fokozottabb szerepvállalásához a térségben. /Székely városok képviselői Sólyom Lászlónál. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 3./

Nem szól bele az Európai Bizottság a magyar–szlovák diplomáciai incidensbe, s nem marasztalja el Pozsonyt, amiért nem engedték be Szlovákiába Sólyom László magyar államfőt. Magyarország azonban nem hagyja annyiban az ügyet. Balázs Péter külügyminiszter hivatalába kérette Szlovákia budapesti nagykövetét. Kumin Ferenc, a Köztársasági Elnöki Hivatal főosztályvezetője elmondta, Sólyom László június 19-én találkozott személyesen Peter Weiss-szel, a Magyarországra akkreditált szlovák nagykövettel, a megbeszélésen az augusztus 21-re tervezett révkomáromi szoboravatás mellett téma volt az is, hogy milyen menetrend szerint találkozik majd a magyar és a szlovák államfő a közeli jövőben. Szili Katalin, az Országgyűlés elnöke nemzetközi fórumokon kívánja felhívni a figyelmet az incidensre, szerinte precedens nélküli, ami történt. Hozzátette: az esetre vonatkozóan nincs európai előírás; van „egyfajta európai intelligencia, és szokásjog, amit (...) mindenkinek követnie kell”. Hangsúlyozta, azt szeretné, ha a szlovák–magyar viszony enyhülne, s nem válna még feszültebbé. /Nem az EU ügye? = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 25./

A szlovák és a magyar miniszterelnök Budapesten vagy akár más helyszínen már szeptember első felében találkozhat egymással – erről egyeztetett augusztus 30-án a szlovéniai Bledben a két ország külügyminisztere, Balázs Péter és Miroslav Lajcák. A találkozó a magyar fél kezdeményezésére jön létre, és Robert Fico szlovák miniszterelnök késznek mondta magát arra, hogy bárhol és bármikor találkozzék magyar partnerével. Bajnai Gordon magyar kormányfő szerint nem szabad hagyni, hogy elmérgesedjen a két ország közötti viszony. A romániai magyarság képviselői is ott lesznek szeptember elsején Dunaszerdahelyen, hogy a szlovákiai magyarságot támogassák, és tiltakozzanak a szlovák nyelvtörvény ellen – mondta Bíró Rozália, az RMDSZ Bihar megyei választmányának elnöke, Nagyvárad alpolgármestere. Az RMDSZ Bihar megyei választmánya kezdeményezte az akciót, amelynek keretében állásfoglalást alakítottak ki, tiltakozásul a szlovák államnyelvtörvény módosított változatának bevezetése ellen. „Ezek a módosítások nagymértékben korlátozzák a magyar nemzetiségű lakosok anyanyelvének használatát, és ellentétben állnak az európai kisebbségi nyelvek chartájának szellemével is“ – mondta az alpolgármester. Ivan Gasparovic szlovák államfő szerint nem kell Pozsonynak bocsánatot kérnie Sólyom Lászlótól a múlt pénteki diplomáciai incidens kapcsán, amikor a szlovák hatóságok meghiúsították a magyar államfő révkomáromi látogatását – mondta Marek Trubac elnöki szóvivő. Kumin Ferencnek, a Köztársasági Elnöki Hivatal főosztályvezetőjének nyilatkozatára reagált, aki azt mondta: a Sólyom Lászlót augusztus 21-én ért sérelemmel a Magyar Köztársaság olyan sértést kapott a szlovák féltől, amely miatt elégtételt kell kapnia. Pozitívan fogadta viszont a szlovák fél Kumin Ferenc azon felvetését, hogy Sólyom László és Ivan Gasparovic a visegrádi négyek államfőinek két hét múlva Lengyelországban sorra kerülő találkozóján megvitatnák a kétoldalú magyar-szlovák kapcsolatokat is. Némán koszorúzott Révkomáromban augusztus 29-én a Jobbik a nemrégiben felavatott Szent István szobornál, miután a szlovákiai város rendőrkapitánya nem engedélyezte nekik a beszédek megtartását és a zászlók felmutatását. A szlovák hatóságok nem akadályozták a megemlékezést. A koszorúzás után a helyszínt biztosító egyik civil ruhás rendőri vezető megszakította a Jobbik tagjainak televíziós nyilatkozatát, és tolmács útján közölte, hogy a koszorúzásra szólt az engedély, a nyilatkozatokat tegyék meg a magyar oldalon. /Szlovák–magyar csúcs. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 31./

Aláírta az államfő a kettős állampolgárságról szóló törvényt
Sólyom László köztársasági elnök hétfőn aláírta a magyar állampolgárságról szóló törvényt, amely alapján a határon túli magyarok kedvezményesen szerezhetik meg a magyar állampolgárságot - tájékoztatta a Köztársasági Elnöki Hivatal (KEH) az MTI-t.
Az Országgyűlés múlt hét szerdán 344 igen, 3 nem szavazat és 5 tartózkodás mellett döntött úgy, hogy lehetővé teszi a határon túli magyarok egyszerűbb, kedvezményes honosítását.
A fideszes és KDNP-s képviselők - Orbán Viktor, Semjén Zsolt, Kövér László és Németh Zsolt - által jegyzett javaslat értelmében a jogszabály augusztus 20-án lép hatályba, de csak 2011. január 1-jétől kell alkalmazni.
Az Országgyűlés arról is döntött, hogy a törvény sürgős kihirdetését kérik a köztársasági elnöktől.
A módosítás értelmében kedvezményesen honosítható az a nem magyar állampolgár, akinek felmenője magyar állampolgár volt, vagy valószínűsíti magyarországi származását, és magyar nyelvtudását igazolja; továbbá ha büntetlen előéletű, és honosítása nem sérti Magyarország közbiztonságát és nemzetbiztonságát. A honosítás egyéni kérelemre, nem automatikusan történhet.
A javaslat az eddigitől eltérően a határon túli magyaroknak nem szabja az állampolgárság megszerzésének feltételéül a bejelentett magyarországi lakóhelyet és az alkotmányos alapismeretek vizsgát.
MTI

Romániába látogat az államfő
Schmitt Pál köztársasági elnök kétnapos látogatást tesz Romániában október 18-19-án. A magyar államfő Marosvásárhelyen részt vesz a "Magyarok XXI." fórumon a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen - tájékoztatta a Köztársasági Elnöki Hivatal (KEH) pénteken az MTI-t.
Schmitt Pál jövő hétfőn délelőtt érkezik Bukarestbe, ahol koszorút helyez el az Ismeretlen Katona sírjánál.
A magyar köztársasági elnök és Traian Basescu román államfő négyszemközti megbeszélése után közös sajtótájékoztatót tartanak.
Schmitt Pál vendéglátóján kívül megbeszélést folytat még Mircea Geoana szenátusi elnökkel a Parlamentben, valamint Roberta Alma Anastase képviselőházi elnökkel a Képviselőházban.
Délután a köztársasági elnök koszorút helyez el a Magyar Hősi Emlékműnél a Calvineum-temetőben, majd Emil Boc miniszterelnök fogadja őt a Victoria Palotában.
Még hétfőn az államfő és kísérete elutazik Marosvásárhelyre, ahol részt vesznek a Kultúrpalotában rendezett ünnepi műsoron.
Schmitt Pál kedden egyházi méltóságokkal reggelizik együtt, majd részt vesz a "Magyarok XXI." fórumon a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Műszaki és Humántudományok Karának Szenátusi termében. Az ezt követő ünnepségen az államfő beszédet is mond.
Kedden kora délután utazik Schmitt Pál Nagyváradra, ahol ellátogat a Partiumi Keresztény Egyetemre és beszédet mond az egyetem jubileumi ünnepségén a Nagyvárad-Újvárosi templomban.
Kétnapos romániai programja zárásaként Schmitt Pál koszorút helyez el a Szent László és a Bethlen Gábor szobornál. MTI

Az SZNT – MPP – EMNT közös közleménye
Felháborítónak, minden szempontból elfogadhatatlannak tartjuk mindazt, ahogyan a Magyar Köztársaság elnökének, dr. Schmitt Pálnak marosvásárhelyi látogatását a Kultúrpalota „házigazdájaként” a Maros Megyei Tanács megszervezte.
A Kultúrpalotában a Köztársasági Elnök által a 30 esztendeje elhunyt Márton Áron püspök tiszteletére az erdélyi magyaroknak adott emlékkoncerten az erdélyi magyar közélet, szervezeteinek és a történelmi magyar egyházak képviselőinek – az Elnöki Hivatal kérésére ugyanannyi, egyenlő számú – 40 –helyet illett biztosítani az intézmény földszintjén, az arányos, korrekt elosztás elve szerint. Mindezt Elnök úr beszédének szellemében, aki rámutatott: nemcsak bajban, hanem gond esetén is össze kell fognunk, mindig felül kell kerekednünk a széthúzáson.
Ehhez képes megdöbbenéssel tapasztaltuk, hogy a Kultúrpalota legfelső szintjén biztosítottak számunkra ülőhelyet, miközben a földszinten az RMDSZ-eseknek fenntartott helyek üresek voltak, mert nem jöttek el a meghívottak.
Sajnálatosnak tartjuk a Kultúrpalota ügykezelését gyakorló Maros Megyei Tanács elnökének, az RMDSZ-színeket képviselő Lokodi Edit Emőke elnökasszonynak teljes emberi és szakmai alkalmatlanságról tanúskodó magatartását. Úgy véljük, cselekedetével és intézkedésével homlokegyenest ellentmondott az Elnök úr összefogásra való buzdításának, az egymás iránti tiszteletnek és elfogadásnak.
Az elnökasszony emellett elégtelenre vizsgázott az erdélyi magyarság vezetői előtt vendéglátásból, házigazdaként a legelemibb protokolláris feltételeknek sem tett eleget, sőt, készakarva háttérbe kívánta szorítani a társadalmunk neki nem tetsző részének a véleményét képviselőket.
Ezt a magatartást elutasítjuk, felháborítónak és sértőnek tartjuk.
Kali István, az EMNT Maros megyei elnöke
László György, az MPP Maros megyei elnöke
Fodor Imre, az SZNT Maros széki szervezetének elnöke. Erdély.ma

Az SZNT – MPP – EMNT közös közleménye
Felháborítónak, minden szempontból elfogadhatatlannak tartjuk mindazt, ahogyan a Magyar Köztársaság elnökének, dr. Schmitt Pálnak marosvásárhelyi látogatását a Kultúrpalota „házigazdájaként” a Maros Megyei Tanács megszervezte.
A Kultúrpalotában a Köztársasági Elnök által a 30 esztendeje elhunyt Márton Áron püspök tiszteletére az erdélyi magyaroknak adott emlékkoncerten az erdélyi magyar közélet, szervezeteinek és a történelmi magyar egyházak képviselőinek – az Elnöki Hivatal kérésére ugyanannyi, egyenlő számú – 40 –helyet illett biztosítani az intézmény földszintjén, az arányos, korrekt elosztás elve szerint. Mindezt Elnök úr beszédének szellemében, aki rámutatott: nemcsak bajban, hanem gond esetén is össze kell fognunk, mindig felül kell kerekednünk a széthúzáson.
Ehhez képes megdöbbenéssel tapasztaltuk, hogy a Kultúrpalota legfelső szintjén biztosítottak számunkra ülőhelyet, miközben a földszinten az RMDSZ-eseknek fenntartott helyek üresek voltak, mert nem jöttek el a meghívottak.
Sajnálatosnak tartjuk a Kultúrpalota ügykezelését gyakorló Maros Megyei Tanács elnökének, az RMDSZ-színeket képviselő Lokodi Edit Emőke elnökasszonynak teljes emberi és szakmai alkalmatlanságról tanúskodó magatartását. Úgy véljük, cselekedetével és intézkedésével homlokegyenest ellentmondott az Elnök úr összefogásra való buzdításának, az egymás iránti tiszteletnek és elfogadásnak.
Az elnökasszony emellett elégtelenre vizsgázott az erdélyi magyarság vezetői előtt vendéglátásból, házigazdaként a legelemibb protokolláris feltételeknek sem tett eleget, sőt, készakarva háttérbe kívánta szorítani a társadalmunk neki nem tetsző részének a véleményét képviselőket.
Ezt a magatartást elutasítjuk, felháborítónak és sértőnek tartjuk.
Kali István, az EMNT Maros megyei elnöke
László György, az MPP Maros megyei elnöke
Fodor Imre, az SZNT Maros széki szervezetének elnöke
Erdély.ma

Felnőnek a gyerekek
Alkotmány és sajtó – a rémálom kezdete
Megyesi Gusztáv, Élet és Irodalom
Jó hír az alkotmányozás kedvelőinek: elkapták végre azt a hivatali dolgozót, aki 34 oldalas, egész estét betöltő alkotmányjavaslatot tett fel a Köztársasági Elnöki Hivatal honlapjára nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy szellemileg megsemmisítse Schmitt Pált.
Neve egyelőre ismeretlen, csak annyit tudni róla, hogy a kommunisták beépített embere volt, ám most elnyerte méltó büntetését: forró szurokba mártották, tollban hempergették, majd kidobták a Sándor-palota ablakán; ez se fog többé alkotmányozni.
Ezzel egyszersmind az is kiderült, hogy nem Kontrát Károly lánya írta a dolgozatot. Tudni kell, hogy a sajtó napokon át olyan hírt terjesztett, miszerint a belügyi államtitkár lánya készítette a javaslatot az elnöki hivatal munkatársaként. Az opusról két héttel ezelőtt Kovács kollegának már volt szerencséje értekezni ezen a hasábon, a magunk részéről legfeljebb annyit tennénk hozzá, hogy egyedül a kaposvári püspököt sajnáljuk, aki heteken át könyörgött térden állva az elnöki hivatalnak, hogy feltétlenül vegyenek fel egy írni-olvasni tudó embert a hivatalba nyelvi szöveggondozásra, továbbá, ha lehet, ne a jóistentől eredeztessék az alkotmányozás jogát.
Ennek ellenére csak-csak bekerült a szövegbe, hogy maga az Úr fog alkotmányozni tavasszal, úgy is, mint a létezőt önmagában megtestesítő örök, tökéletes és változatlan szubjektumnak, az abszolutóriumnak (!) az ura, amit egyedül Hoffmann Rózsa oktatási államtitkár appercipiált kellőképpen, azt véve ki az Úr üzenetéből, hogy ezután jobban a körmére kell nézni a végzős egyetemistáknak. Azon egyébként, hogy a köztársasági elnök elhatárolódott a tanulmánytól, sőt letagadta még azt is, hogy hallott valaha is alkotmányozásról, egyáltalán nem lepődött meg a közvélemény, ugyanis Schmitt Pál még soha semmiért nem vállalta a felelősséget, ezért is rajonganak érte a magyar sportvezetők és olimpiai mozgalmárok: a saját megtestesülésüket látják benne.
Ettől függetlenül megjegyezzük, hogy az elnök nem akkor határolódott el, nem akkor kezdett nem hallani soha a tanulmányról, amikor az fölkerült a világhálóra, és a hivatalban már élénken vitáztak róla, hanem amikor kiderült, hogy galaktikus méretű marhaságok vannak benne; ha a sajtó nem robbantja ki a botrányt, ma már az egész textúra úgy, ahogy van, minden közhivatalban ki van lógatva a Nenyi mellé.
Kontrát államtitkár mindenesetre bejelentette, hogy sajtópert fontolgat mindazon orgánumok ellen, amelyek hírül adták, hogy az ő lánya írta a tanulmányt. Mármost ez igen érdekes. Azt ugyebár tudjuk, hogy Kontrát államtitkár lánya 25 éves, tehát nem karon ülő kisgyermek, sőt már nem is fiatalkorú, ráadásul friss diplomás jogászként lett Schmitt Pál beosztottja, hogy van az tehát, hogy az apja akar perelni helyette.
Mi magunk ugyan elég régen voltunk huszonévesek, ám így is rémlik, mintha társaink ebben a korban már bírtak annyi önállósággal, hogy nem az apjukhoz vagy a nagybácsihoz szaladtak, amikor bármi sérelem érte őket, hanem önkezűleg kezdtek el pofozkodni, végső esetekben keresetet írni, különben hülyegyereknek nézték volna őket. Ráadásul itt egészen téves helyzetértékelésről van szó.
Nem az a kérdés ugyanis, hogy ki írta a dolgozatot, mert bárki írta is, autentikus képet festett az elnöki hivatalban uralkodó mentalitásról és színvonalról, a hely szelleméről, amely az egy és oszthatatlan schmittpálságot közvetíti a világ négy tája felé. Ellenben hogy van az, kérdezhetnénk nagy naivan, hogy Kontrát államtitkár lánya friss diplomásként azonnal a Köztársasági Elnöki Hivatal munkatársa, sőt osztályvezetője lett, mégpedig a panaszos és kegyelmi ügyek felelőseként.
Kontrát államtitkár lányának tündöklő tehetsége és rátermettsége felől nincs kétségünk már csak a papa képességei okán sem, a kérdés csak az, hogy a diploma átvétele és a hivatali munkakezdés közötti pár hétben miféle jellegű alkalmi munkán szerezte meg az ifjú jogásznő azt a tapasztalatot és emberismeretet, melynek birtokában súlyos kérdésekben, netán tragédiákban fog majd javaslatokat tenni, sőt dönteni.
Jó, mondhatja erre bárki, Petykó Adrienn, a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség elnökének, Petykó Zoltánnak a lánya meg egyenesen főosztályvezető lett az agrárminisztériumban. Igen, de ő nem 25, hanem már 27 éves. Vagy Vitézy Dávid, akit ugyancsak 25 évesen neveztek ki a komplett fővárosi közlekedés teljhatalmú vezetőjének. Ami szintén igaz, csakhogy neki az apja és az anyja is fideszes potentát, hogy úgy mondjam, duplán kádergyerek, igazság szerint neki már 16 évesen vezérigazgatónak kellett volna lennie, és ne felejtsük el, ez az előőrs, még csak ezután jön majd a Fidesz-gyerekek áradata.
A Kontrát család mindenesetre példát vehetne Schmitt Pál Péterről, aki Schmitt Pál unokaöccse, és épp a napokban nevezte ki őt Varga Mihály államtitkár a miniszterelnökség állományába személyesen Szijjártó Péter keze alá. Ő már megmutatta, hogy egymaga is megáll a lábán. A nyáron ugyanis az egyik honlap azt jelentette, hogy az akkor még házelnök Schmitt Pál unokaöccse, Schmitt Pál Péter lesz a Magyar Posta vezérigazgatója, ám kiderült, hogy az egy másik ember, aki ráadásul Schmidtnek írja a nevét.
Ekkor az igazi Schmitt Pál Péter közleményt bocsátott ki, miszerint „a személyemet érintő hamis beszámoló nemcsak légből kapott, hanem azt a hamis látszatot kelti, hogy a Fidesz is olyan párt, mint az MSZP, vagyis a rokoni kapcsolatok és nem a szakmai hozzáértés alapján kerülnek felelős vezetői posztokra az emberek. Ezen kívül – a rokoni szálak emlegetésével – Nagybátyámat is belekeverik ebbe az olcsó, átlátszó, hamis játékba, nyilvánvalóan a felelős beosztásban lévő politikus lejáratásának szándékával”.
Ami a mostani beosztását illeti, mélységes a csend, nincs szó rokoni szálakról, a Schmitt Pál nevének olcsó, átlátszó és hamis lejáratásáról, már csak azért sem, mert hiszen egyáltalán nem érdemtelen kinevezésről van szó. Sajtóinformációk szerint ugyanis Schmitt Pál Péter „2008-ban és 2009-ben több sajtóközleményt jegyzett a Polgári Fiatalok Egyesülete elnökeként”, aminél jobb ajánlólevelet elképzelni se tudunk miniszterelnökségi álláshoz, mindamellett szakmai előéletnek sem utolsó. Szerintünk a fiatalember alkotmányozásra érett. Új Magyar Szó (Bukarest)

Értekezés a Határon Túli Magyarok Hivataláról
Bálint-Pataki József
Bálint-Pataki József az alapításától munkatársa és néhány éven keresztül elnöke is volt a Határon Túli Magyarok Hivatalának. A Szatmárnémetiben megtartott X. Jakabffy Napok keretében május 20-án „Neve több volt, mint áruvédjegy”– a Határon Túli Magyarok Hivataláról, mint kormányzati intézményről címmel tartott értekezést. Előadásának szövegét teljes terjedelemben közöljük.
Neve több volt, mint áruvédjegy
(szubjektív vázlat a Határon Túli Magyarok Hivataláról, mint kormányzati intézményről)
A X. Jakabffy konferencia* szervezőjének tett vállalás szerint az előadás tárgya egyfajta értékelés lenne egy intézményről, melynek neve – remélem hinni, hogy nemcsak szerintem – több volt, mint áruvédjegy. Arról a hivatalról, a Határon Túli Magyarok Hivataláról van szó, mely egyedülálló módon, másfél évtizeden keresztül a magyar közigazgatás sajátos intézményeként szolgálta a magyar nemzetpolitikát. Olyan önálló központi költségvetési intézmény volt, melynek létrejöttét a rendszerváltás előkészítésében tenniakarók nemzeti elkötelezettsége és felelős magyarságtudata tette lehetővé. Olyan kormányhivatalként működött, mely öt egymást követő kormányzat alatt, a természetesnek tekinthető hangsúlyeltolódások ellenére, a határon túli magyar nemzetrészek érdekeinek képviseletét, ügyeinek vitelét a magyar közigazgatásban és nemzetközi téren is folyamatosan ellátta, míg aztán a hatodik kormányzat, miután döntő mértékben, éppen neki köszönhetően, a magyar nemzetpolitika gyakorlatilag teljesen megfeneklett, nem a jogos elvárásoknak és megváltozott, uniós körülményeknek megfelelő intézménnyé alakította át, hanem a könnyebb megoldást választva, gondos lejáratás kíséretében, sértetten felszámolta.
Hogy ezt megtette, abban a felelősség nyílván az övé. Hogy ezt megtehette, akárcsak abban, hogy a magyar nemzetpolitika mélypontra jutott, abban a felelősök sokkal szélesebb körben keresendők. E döntés előkészítésében, konok és kitartó következetességgel közreműködtek sokan Magyarországon – egyes kormányzati szervek, ellendrukker bürokraták, a politika, a közélet nem kevés szereplője, szereptévesztő szolgálatok és szolgálatkész publicisták egyaránt– a nemzeti ügyekben a konszenzus szükségességét hirdetve és mindent megtéve annak érdekében, hogy ez nehogy létrejöhessen. De legalább annyian voltak határon túl is, akik ebben elévülhetetlen érdemeket szereztek és most nem a szomszéd országok ellenérdekelt erőire gondolok, hisz ez értelemszerűen, ebben a térségben, sajnos akár természetesnek is tekinthető. Igen, azoknak a szomszédos államokban élő egyes magyar közszereplőknek a felelőssége jut eszembe, akik, – ahogyan a határon túli magyarságra szánt költségvetési összegek nőttek a '90-es néhány tízmillióról a hivatal felszámolása idején elért 13, 7 milliárd forintra – a HTMH-ban (akárcsak az általa felügyelt közalapítványokban) nem annyira egy, a Kárpát-medencei magyar kisebb vagy nagyobb közösségeinek megmaradása és megtartatása érdekében munkálkodó és a magyar nemzetpolitika érdekében, koordinációs feladatokkal felruházott budapesti kormányzati intézményt, illetve intézményeket akartak látni, hanem inkább a személyes politikai ambícióikhoz asszisztáló szolgáltatási irodát.
Több mint jelzésértékűnek tartom, hogy a hivatal megszüntetését valósággal üdvözölte az egyik legjelentősebb, határon túli magyar érdekképviseleti vezető: „Itt az ideje neki, (mármint a HTMH felszámolásának –n. n.) ugyanis ez az intézmény nagyobb pápa lett a pápánál. Az intézmény vezetője pedig kliens rendszeren, szimpátia alapján több mindent másképp csinált, mint ahogy az elvárható lett volna”. (Info Rádió 2006. június 13.) Érdemes, bár kissé keserű visszaidézni azt, hogy jobbára ugyanazok a Kárpát-medencei vezéregyéniségek, akik egy hasonló '94-es HTMH-t megszüntető, horngyulai ötletet, spontán összefogással, sikerrel megtorpedóztak, 2006-ban, ha nem is üdvözölték a szándékot, mint az említett indulatos pártelnök úr, akit amúgy azóta a saját szervezetéből, a VMSZ-ből kizártak, gyakorlatilag szó nélkül hagyták nemcsak a HTMH felszámolását, hanem azt is, hogy karaktergyilkosságtól sem visszarettenve, a felszámolóbiztosok a hivatalt és mindazt mi hozzá kapcsolódott (az Illyés és Új Kézfogás Közalapítványok, az Apáczai és a Teleki László Közalapítvány, a MÁÉRT stb.) valósággal kriminalizálják. Az elkövetkezendőkben szabályos intézménytörténetre aligha vállalkozhatnék, még vázlatos formában sem, az messze meghaladná egy előadás kereteit. Helyette inkább következzen egy szubjektív HTMH história néhány olyan lapja, mely reményeim szerint választ tud adni a választott címre, bizonyítva, hogy nemcsak a személyes elfogultság mondatja velem – bár kétségtelenül ma én is, mint egykor, '32 januárjában a csalódott József Attila „másolás után rohanok” –, hogy a HTMH-nak volt neve és az nemcsak áruvédjegy volt, mint akármely mosóporé. * Elhangzott a „Kisebbségvédelem a XX. és XXI. században” címmel, Szatmárnémetiben 2011 május 20-án megrendezett X. Jakabffy napokon.
I. Az előzményekről:
Csak látszólag kezdem messziről, de fontosak az előzmények, hisz nélkülük nincs Határon Túli Magyarok Hivatala-történet. 23 évvel ezelőtt, '88 február 13-án megjelent a Magyar Nemzetben egy tanulmány, amelyet joggal lehet tekinteni a magyarországi rendszerváltás egyik elméleti alapvetésének, a magyar kül- és kisebbségpolitikai rendszerváltás programnyilatkozatának, a közömbös kisebbségpolitika halotti bizonyítványának és egyben a cselekvő nemzetpolitika keresztlevelének. E nélkül:
– nem fogalmazódott volna meg a hivatalos politikában Magyarország felelőssége az egyetemes magyar nemzet iránt; – nem fogalmazódott volna meg a hivatalos politikában az eltökéltség, hogy Magyarország érvényesítse: a kisebbségi kérdés nem belügy; – nem alakult volna ki a határon túli magyarsággal és a hazai kisebbségekkel foglalkozó intézményrendszer; – Magyarországnak ma nincs kisebbségi törvénye.
Miért gondolom így?
A Mai politikánk és a nemzetiségi kérdés című tanulmányra épülhetett a rendszerváltás kisebbségpolitikája, ebből származtatható annak társadalmi-politikai támogatottsága (lásd a Kollégium tagjainak imponáló névsorát így az. egyéni tagokét: Ablonczy László, Andrásfalvy Bertalan, Antall József, Benda Kálmán, Benkő Lóránd, Bíró Zoltán, Bodor Pál, Chikán Attila, Chrudinák Alajos, Czine Mihály, Csepeli György, Csoóri Sándor, Entz Géza, Für Lajos, Görömbei András, Herczegh Géza, Hankiss Elemér, Ilia Mihály, Jeszenszky Géza, Kiss Gy. Csaba, Konrád György, Kósa Ferenc, Köteles Pál, Mészöly Miklós, Pomogáts Béla, Pungor Ernő, Raffay Ernő, Samu Mihály, Vásárhelyi Miklós, Vekerdy József és sokan mások) Az 1988-as Kiáltó Szó nemcsak értékelt és újraértelmezett egy alapkérdést, hanem programot adott és feladatokat fogalmazott meg a politika számára, melynek nyomán – viszonylag hamar – bekövetkezett azok gyakorlatba ültetése és nagyon is kézzelfogható eredmények születtek. Erre épülhetett a rendszerváltás Magyarországának, az elmúlt két évtizednek a kisebbség- politikai jogalkotása (az alkotmányos felelősségvállalás és a kisebbségi törvény) majd utóbbi nyomán a kisebbségi önkormányzati rendszer – melyet bírálni szoktak, hisz lehet is, de jobbat azóta se találtak ki, nemcsak idehaza, hanem a térségben sem igazán.
A Szokai-Tabajdi cikk adott lökést a kisebbségi kérdés erőteljes megjeleníthetőségére a kétoldalú, államközi kapcsolatokban és a nemzetközi fórumokon – talán elég erre vonatkozóan idézni Szűrös Mátyás tevékenységét, de nemkülönben a Horn Gyuláét is (vö. a genfi, ENSZ Emberi Jogi Tanácskozás ülésszaka –'89 febr. 27-én, az ENSZ közgyűlés ülésszaka '89 okt. 28-án stb.) Végül és ez a legfontosabb: az említett tanulmányra kimondta: nemzeti konszenzus nélkül nincs eredményes nemzetpolitika. Erre és vele együtt, a lakitelki és a monori tanácskozás határozataira épülhetett a rendszerváltás kormányzati intézményrendszere és a magyar-magyar kapcsolatok intézményesítése. (Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Kollégium és Titkárság, majd MEH Határontúli Magyarok Titkársága, 1992-től HTMH, „A határon túli magyarságért” Alapítvány, melyről még Németh Miklós kormánya döntött 1990. március 29-én, akárcsak ugyanakkor a Duna-táj Intézet felállításáról. Előbbi később közalapítványként Illyés Gyula nevét vette fel, s bár öt éve annak, hogy kivégezték, neve ma is vélhetően sokak számára ismerősen cseng. Belőle nőtt ki az Új Kézfogás Közalapítvány, melyet szintén öt éve ítéltek halálra. Öt éve, amikor sértettek és becsvágyó rögtönzők nemzetpolitikai cunamija bekövetkezett, ítélték kimúlásra az egykori Duna-táj Intézetet is, melyet '90-től amúgy Teleki László Intézetként tartott számon a közvélemény, mint az ország egyetlen külpolitikai, szomszédságpolitikai elemző, tudományos intézetét. Ugyanekkor mondták ki a halálos ítéletet az Apáczai Közalapítványra is, mely a határon túli magyar oktatás érdekében cselekvőket, iskolaalapító pedagógusokat és lelkészeket, szórványkollégiumok megálmodóit és működtetőit segítette.
De akkor nemcsak kimondatott, hanem a stratégiaalkotók kezdeményezni is tudtak. Csak, hogy ne felejtsük: '88 február derekán megjelent egy cikk a mi a teendőről és bő másfél év alatt, korántsem ideálisnak mondható feltételek közepette, – nem felejtendő, hogy az első többpárti választásokra készülő, egyébként is forrongó Magyarországról van szó – egy előzménytelen kormányzati intézmény megszületett és működni kezdett. Ismétlem: amit már nem kellett kitalálni, a rendszerváltó kormánynak csak igazítani kellett egy már létező struktúrán. A Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Kollégium és a Titkárság közel egyéves tevékenysége során óriási munkát végzett; egyfelől azzal, hogy felhívta a figyelmet a meglévő problémákra, másfelől pedig rámutatott a továbblépés lehetséges irányaira.
A viszonylag hamar létrejövő és folyamatosan, másfél évtizeden keresztül bővülő intézményrendszernek köszönhetően azokon a területeken is kialakulhatott az együttműködés, ahol '88-ban ilyenre gondolni nem is lehetett. (egyházak, civil szervezetek, média, oktatási intézmények, kisebbségi diplomácia stb.) Ennek fontosabb állomásai ismertek: alkotmányos előírás megjelenítése a határon túli magyarok iránt érzett felelősségvállalásról, a magyar-magyar párbeszéd intézményesítése, OGy határozat – ellenszavazat és tartózkodás nélkül – a MÁÉRT-ról, határon túli magyarokkal foglalkozó minisztériumi szervezeti egységek létrejötte, tudományos háttérintézmények, közalapítványok, műholdas tévé, egyetemalapítás és -építés, a szomszéd országok kormányaival, valamint a civil társadalmi szerveződéseivel való koordinált kapcsolattartás, a Kárpát-medence magyar közösségeivel élő, napi kapcsolat, nemzeti ünnepeken együttlét és közös ünneplés, a „Magyarország 2000” négy találkozója a világ magyarjainak legjelesebbjeivel (ma már ilyen kivitelezhetetlen, sőt elképzelhetetlen lenne), tudományos konferenciák autonómiákról, a mi gondjainknak a Nyugat részéről történő megérthetőségéről, az önkormányzatok lehetőségeiről, az egyházak szerepvállalásáról a magyarság megtartása érdekében, műhelyviták, kiadványok, szakmai munkacsoportok, háttértanulmányok majd a 92%-al megszavazott Kedvezménytörvény és annak végrehajtása stb.
Az kulcsszavak tehát a szolidaritás, kapcsolattartás, támogatáspolitika, kétoldalú és sokoldalú kisebbségi diplomácia voltak – ezt szolgálta két évig az Antall kormány Határontúli Magyarok Titkársága majd 13 éven keresztül a magyar közigazgatás egyedülálló intézménye, a határon túl élő magyarok önálló jogi személyiséggel rendelkező központi költségvetési szerve, a Határon Túli Magyarok Hivatala.
Ez lenne az egyik olvasat.
Volt aztán egy másik olvasat is a HTMH-t megszüntető, 2006-os fel és leszámolóbiztosok olvasata. Eszerint – mint megfogalmazták saját kutatóintézetük szaknyelvén: a Határon Túli Magyarok Hivatala, a közalapítványok, a MÁÉRT a paternalista gondolkodásnak a szimbólumai, a felelős szakmai egyeztetés helyett a nemzetpolitikai túllicitálás terepei voltak. A múltba forduló, konfliktusorientált szellemiség letéteményesének bizonyult intézményekkel szemben a jövő a megújított struktúrájú, fejlesztésorientált megközelítésű új magyar nemzetpolitikáé. Erről az új, Gyurcsány Ferenc és köre által messzemenően támogatott nemzetpolitikai koncepcióról csak két korabeli értékelést idéznék, és szándékosan nem az akkori kormányt hivatalból bíráló ellenzéki oldalról. Így a szókimondó Tamás Gáspár Miklós: „ Az írásművet – amely a magyarra föltűnően emlékeztető nyelven készült – magam is megtekintettem, nincs semmi értelme” ezzel pedig – mint írja, szintén TGM, és Babitsot hívva segítségül:” a kormány olyan, mint ...„az őrült kertész”, aki csak vág, nyes, metsz, nyír, de nem ültet.” Bodor Pál pedig ekképp elmélkedett: „most vén fejjel azon bambulhatok, hogy politikailag az enyéim, épp az enyéim mintha csak zárt kelyhekben főznék ki elképzeléseiket azokról a kérdésekről, amelyek betöltötték életemet. És amelyek szűk körű, belterjes (szektás?) eldöntése életveszélyes lehet a baloldal számára.”
Vérszemet kapva a dózerolás lehetőségétől és manipulálva, és ezzel hozzá méltatlan igazságtalanságba hajszolva a politikailag elfogult ikont, az agg Fejtő Ferencet, a felszámolóbiztosok tovább mentek. Kimondták: a Határon Túli Magyarok Hivatala tevékenysége kártékonynak bizonyult, '90 óta pedig a kormányzati kapcsolattartás és támogatáspolitika inkább fiaskónak tekinthető, áporodott volt és elvetendő. Ők rádöbbentek, mint hirdették, „hogy az az intézményrendszer, amely a kilencvenes évek elején alakult, a két világháború közötti revíziós politika intézményrendszerének az újraélesztését jelentette... a trianoni határokon kívülre szorult magyar kisebbség támogatására a kilencvenes években létrehozott intézményi struktúra a két világháború közötti magyar revánspolitika revitalizálását jelentette”....Tíz év alatt százmilliárd forintot költöttünk el a határon túli magyarság támogatására... a támogatások elosztása követhetetlen, bürokratikus, sokszor a korrupciótól sem mentes volt... főleg az identitás erősítését célzó programok eredménytelenek voltak.”
A magyar kisebbségpolitika egyik szégyene, hogy ennek a lesajnálásnak és sárdobálásnak a hangoztatója egyébként – minő véletlen – az a kormányzati főfunkcionárius volt, aki egyébként egyedüli túlélője volt az általa bírált intézményrendszernek és aki – hisz kormány-háttérintézményként egy közalapítványt is kisajátíthatott magának – korábbi bőkezű fenntartóiról vélekedett ekképp. De az talán nagyobb szégyen, hogy leszámítva egyetlen politikust, a Horn-kormány egykori politikai államtitkárát, nem akadt Magyarországon senki, aki nyilvánosan fellépett volna e minősítés ellen, sőt a főfunkcionárius tovább végezhette nemzetpolitikai ámokfutását. De nem volt határon túl sem egyetlen tiltakozó hang, egyetlen véleményformáló közéleti szereplő sem, aki annak ellenére, hogy az említettek határainkon túl, 2007. április 26-án, Kolozsváron, egy sokszereplős nyilvános tanácskozáson hangzottak el és kerültek a sajtóba, ezt az útszéli gyalázatos megközelítést, amellyel eddig csak a környező országok nacionalista, szélsőséges politikusainak nyilatkozataiban lehetett találkozni, megcáfolta vagy visszautasította volna. Persze ne feledjem: az is igaz, hogy a HTMH mellett más intézményeket is megszüntetett az akkori kormány azzal az indokkal, hogy kisebb költséggel és racionálisabban működjenek az állami szervek – így számolta fel a hazai kisebbségi hivatalt is. Ahol ezt úgymond indokoltnak találták, ott ez a lépés nem történt meg. Egyebek között, e két bezárt intézmény költségvetésével nagyjából azonos költségigényű Magyar Űrkutatási Iroda önállóként megmaradhatott. Bizonyára valakik számára a csillagok közelebb voltak, mint a határon túli magyarok... Most joggal következhetne a harmadik olvasat is, az újragondolt és újjászervezett Határon Túli Magyarok Hivataláról, melynek visszaállítását követő közel egy esztendős tevékenységéről illene most említést tenni. Minden adott volna ehhez, hiszen a kormányzásra készülő Fidesz 2006-tól három nemzetpolitikai célt nevesítve is megjelölt, mint megvalósítandót: a Magyar Állandó Értekezlet összehívását, a kettős állampolgárság kérdésének újbóli felvetését és a Határon Túli Magyarok Hivatalának visszaállítását. Jól emlékszem megannyi, 2006 óta gyakran hangoztatott, erre vonatkozó kijelentésre, köztük az alábbi nekrológra különösen: „Nyugodjon hát békében a HTMH? Igen, de csak addig, amíg a nemzet ismét magához nem tér, mert akkor újra neki kell látni, és egy gyökeresen új szemléletű magyarországi közigazgatást kell felépíteni, melynek alapküldetése, hogy a határokkal szétszabdalt, mégis azonos értékeket valló közösséget szolgálja. (Szabó Tibor: Berekesztett nemzetpolitika, Magyar Nemzet, 2006. november 28.) Ma is előttem van az a sokkamerás, 2006 június 20-i sajtótájékoztató, ahol a HTMH Bérc utcai épülete előtt Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke szenvedélyes hangon – és egyébként teljes joggal – tiltakozott eme „tékozlás”, a felszámolás ellen kijelentve: a HTMH, „egy rendszerváltó vívmány, melynek létrehozásában kiemelkedő szerepet játszott 1990-ben mind a baloldali, mind az első rendszerváltás utáni jobboldali kormányzat, egy országos hatáskörű szerv megszüntetése – közigazgatási értelemben – a határon túli magyarok ügyének a leértékelését jelenti” – és ez megengedhetetlen és korrigálásra szorul. Minap újraolvastam, hisz ma is fellelhető a www. miniszterelnok. hu honlapon a kormányzásra készülő Orbán Viktor korábbi tusnádfürdői beszéde: „Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Mi következik mindebből a konkrét programok szintjén? Ebből, kedves barátaim, az következik, hogy az új jobboldalnak az új politika programját kell meghirdetnie, ami azt jelenti, hogy határozottan harcolni kell a nemzeti érdekvédelem jegyében. Ami most itt, ezen a helyen azt jelenti, hogy harcolnunk kell azért, hogy a kárpát-medencei magyarok érdekegyeztető és közakarat kialakítására alkalmas fórumai ismét létrejöjjenek: Magyar Állandó Értekezlet, Határontúli Magyarok Hivatala, határok feletti nemzeti újraegyesítés, állampolgárság kérdése.”(http://orban. hu/beszed/orban_viktor_tusnadfurd_337_i_beszede/) Magam, messzemenően egyetértve a tegnapi Németh Zsolttal „ Aki ismeri a közigazgatást, az tudja: függetlenül a felügyelettől, ha a kormány megszünteti a területnek a megjelenítését önálló, országos hatáskörű közigazgatási egységként, akkor leértékeli” (Magyar Hírlap 2006 június 22) s nemkülönben egyetértve a szintén tegnapi Orbán Viktorral, bevallom: számítottam a bejelentett „felértékelésre”, ennek az, „érdekegyeztető és közakarat kialakítására alkalmas fórumnak” a Tusnádfürdőn oly lelkesen megtapsolt újraindítására.
A harmadik olvasatomra e tárgyban viszont már nem kerülhet sor.
Kéretik ezért nem engem számon kérni!
II. A Határontúli Magyarok Titkársága és a Határon Túli Magyarok Hivatala:
Az Antall kormánynak, mint láttuk volt mire építenie, amikor 1990 májusában, a kormány hivatalba lépésének napján, a Miniszterelnöki Hivatal keretében megalakult a Határon Túli Magyarok Titkársága. A folyamatosságot jól mutatja, hogy az új HTM Titkárság indulásakor a munkatársakból több az egykori „régi” Tabajdi-féle Titkárságon dolgozók közül kerültek ki, mások pedig az augusztusban, külön országos hatáskörű szervként megalakult Nemzeti és Etnikai Kisebbségek Hivatalában folytatták munkájukat. Ugyanakkor, hogy a magyarországi nemzeti kisebbségeket és a határon túli magyar kisebbségeket érintő kérdések súlyuknak és jelentőségüknek megfelelően kormányszintre emelkedjenek, egy tárca nélküli miniszter felügyelte a két intézményt. A kisebbségi ügyek miniszteriális szintre történő emelésének szándéka, mely végigkísérte a HTMH egész történetét, ekkor tűnt leginkább megvalósíthatónak. Az erre irányuló kezdeményezéseket a bürokrataszemlélet visszaverte, akárcsak az 1998-as Orbán kormány alakítása idején felmerült hasonló javaslatot, melynek kezdeményezéséhez a közigazgatás eleve fenntartásokkal viszonyult, már csak azért is, mert az a határon túliak részéről történt. (Az ilyen típusú fenntartásokról még szólok, hisz a HTMH 15 éves működését végigkísérte a jelenség.)
A felügyelet kérdése kulcskérdés volt, hiszen a HTMH helye és súlya a magyar közigazgatásban alapvetően a mindenkori felügyelő államtitkár kormányzaton belüli helyzetének volt függvénye. Miközben a létét meghatározó kormányhatározat alapvetően központi koordináló szerepkört szánt neki, több mint másfél évtizedes fennállása alatt többször hol a Miniszterelnöki Hivatal, hol pedig a Külügyminisztérium felügyelete alatt működött. Ez az ide-oda helyezés, a gyakori változás eredményezte, hogy – természetes módon – nemcsak az eltérő felfogású kormány-programokhoz kellett igazodnia, hanem – természetellenes módon – az amúgy is sok energiát felemésztő közigazgatási együttműködést olykor az alapoktól kezdve újraépíteni. Csak egyetérteni tudok egyik, '98- és 2002 közötti HTMH elnök véleményével: „a HTMH közigazgatáson belüli helye és szerepe az ellátandó feladathoz képest az elmúlt 15 évben soha nem volt kielégítő. Érdekérvényesítő képessége mindig attól függött, hogy a felügyeletét ellátó kormánytag mekkora politikai súllyal bírt. A HTMH ezt annyiban tudta befolyásolni, amennyiben szakmai tekintélye és „közigazgatási harcossága” lehetővé tette. Ebben a tekintetben a MÁÉRT és a Státustörvény valamint a kisebbségi vegyes bizottságok adtak komoly hátteret. A magyar közigazgatás és különösen a Külügyminisztérium apparátusa valójában folyamatosan akadályozta a határon túli magyar ügyek érdemi megoldását.” (Szabó Tibor nyilatkozata, Magyar Nemzet 2007. január 4.)
A másik kulcskérdés az volt, hogy hogyan és kikkel működjön a HTMH?
Az indulásnál kialakított szerkezeti felépítést, amely területi és funkcionális egységeket foglalt magába – bár az egymást követő különböző kormányok alatt bekövetkezett hangsúlyeltolódások és feladatnövekedések természetesen módosításokat hoztak – gyakorlatilag a hivatal mindvégig megőrizte. Már a kialakulásnál érvényesült az a szemlélet – és ehhez, amikor csak lehetett a hivatalvezetés ragaszkodott, – hogy a munkatársak kiválasztásánál ne csak a szakmai felkészültség és elkötelezettség, meg természetesen a határon túli magyar közösségek helyzetének naprakész ismerete legyen feltétel, hanem az adott kisebbség-többség viszonyának is a minél teljesebbkörű ismerete, beleértve a többség nyelvét, kultúráját, mentalitását is. E követelményeknek – hely- és nyelvismeretük révén – értelemszerűen leginkább azok feleltek meg, akiknek anyakönyvi kivonatában születési helyként nem magyarországi település szerepelt, illetve a szomszéd országokban élőkhöz családi vagy baráti kapcsolatok fűztek és akiket – éppen származásuknak, kapcsolataiknak köszönhetően – minek is tagadni: a közigazgatás számos szereplője mindig is fenntartásokkal kezelt. Önmagában az a tény, hogy a magyar közigazgatásban létrejött és működik egy olyan kormányzati intézmény, amelynek ügyfelei nem magyar állampolgárok, eleve kiváltotta a bürokrácia fenntartásait – negyven év nevelése „sikeres” volt. Valójában ez nem is volt meglepő, hisz ha nem sikerült társadalmi szinten elfogadottá tenni a nemzeti szolidaritás eszméjét, a közigazgatás miért lenne képes csodákra? Hiába volt meg a mindenkori, hol erőteljesebb vagy sápadtabb politikai támogatás – ez, mint láttuk, a mindenkori felügyelő államtitkár kormányzaton belüli pozíciójától függött – a hivatal kezdeményezéseinek, de gyakran a munkatársainak is, a klasszikusnak számító tárcasovinizmuson túlmenően is, olyan típusú ellenállásokkal is szembesülnie kellett, mely más közigazgatási együttmunkálkodásban, más köztisztviselői érintkezésben ismeretlen volt. Ráadásul a számukra kötelezően előírt, legmagasabb fokú, nemzetbiztonsági ellenőrzés /átvilágítás megléte sem volt akadály arra, hogy a velük és rajtuk keresztül a kormányzat egy hivatalával szembeni bizalmatlanság és távolságtartás teljesen megszűnjön. (S ha az aktuálpolitikai érdek úgy kívánta, a szolgálatkész és helyezkedő kiszolgálók nem riadtak vissza a zsigeri fenntartások meglovagolásától, de a méltatlan lejárató manőverektől sem, kitalálva és hivatalos fórumokon is megfogalmazva, hogy azok az emberek, akik megannyi éven keresztül elkötelezettséggel és különleges szakmai hozzáértéssel végezték a dolgukat – tulajdonképpen megbízhatatlanok. “Mintha csak megrendelésre született volna a Mucuska-gate-ként elhíresült kém-tragikomédia” – pörölt a világgal Szabó Tibor, egykori hivatali elnök, midőn sajtóban olyan sugallt írások jelentek meg, amelyek kifogásolták, hogy túl sok határon túli magyar dolgozott a hivatalban. (Magyar Nemzet, 2006. november 28.)
És mindezek ellenére, vagy talán éppen azért, mert a nehézségek, a gáncsoskodások olykor többleterőt adtak az egykori hivatali munkatársaknak. Érdemesnek tartom, hogy e szubjektív krónikában róluk is szóljak, akiknek köszönhető, hogy a HTMH név, több lett, mint áruvédjegy. Azért is megérdemlik az elismerést legalább itt, hisz a HTMH nemcsak létében volt egyedülálló a hazai adminisztrációban. Utánanéztem: a Határon Túli Magyarok Hivatala volt az az egyedüli olyan kormányzati intézmény a magyar közigazgatásban, amelynek soha, egyetlen alkalmazottja munkáját se gondolta elismerni, akár egy icike-picike oklevelecskével, egyetlen kormányzat sem. És nem azért, mert ne lett volna itt is, mint bárhol máshol, egy valaki, egy nyugdíjba vonuló köztisztviselő, kinek ez ki szokott járni! Egyszerűen arról van itt szó: a HTMH-t a közigazgatás ugyan elviselte, tudomásul vette, de részének, nem akarta elfogadni! E téren üdítő kivétel csak kettő volt és azok is a határon túlról jöttek: 2006 júliusában, az RMDSZ belső parlamentjének, az SZKT-nak ülésén Takács Csaba nyilvánosság előtt köszönte meg a HTMH valamennyi vezetőjének és minden munkatársának 15 esztendő kitűnő munkáját és ugyanezt tette meg, 2006 augusztus 24-én a vajdasági „Magyar Szó” vezércikke is
Nevekkel nyílván nem terhelem önöket, de megítélésüket, és főleg annak az intézménynek „az jó híréért, az szép tisztességéért” remélem sokatmondó lesz, ha elmondom, a teljesség igénye nélkül, hogy a HTMH-n kívül hogyan álltak meg ők a helyükön. Egy valamikori HTMH-ban pályáját kezdő, majd vezetőként is dolgozó munkatárs, ma az egyik legismertebb magyar EP-képviselőnő és szintén a hivatalban kezdte pályáját a brüsszeli bizottsági apparátus két főállású alkalmazottja. Hosszú ideig erősítette a HTMH csapatát Magyarország jelenlegi belgrádi, kisinyovi, moszkvai és helsinki nagykövete meg a brüsszeli EU-s képviseletünk egyik nagyköveti rangú vezetője. A Határon Túli Magyarok Hivatalában dolgozott éveken át a volt azerbajdzsáni, bosznia-hercegovinai, romániai, szerbiai, de még az egykori tanzániai külképviselet-vezető is. Napjaink beregszászi és csíkszeredai főkonzulja is egykori HTMH munkatárs, miközben az is tény, hogy a korábbi csíkszeredai és ungvári főkonzul is valamikori HTMH munkatárs volt. Adott a HTMH eddig a honvédelmi tárcáknak két, a külügyi és kulturális tárcáknak pedig egy-egy helyettes államtitkárt – ezek közül kettő jelenleg van funkcióban. Adott továbbá három ízben is egy-egy igazgatót a pozsonyi magyar kulturális intézet számára, egyet pedig a sepsiszentgyörgyi kulturális intézetnek. Adott egy kitűnő nemzetközi jogász és ma egyetemi oktató személyében az ENSZ-nek egy országrapportört, kit épp minap neveztek ki a Tom Lantos Intézet kutatási igazgatójának, továbbá két ízben is a kormányfők számára egy-egy politikai főtanácsadót, akik közül az egyik ma a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő egyik vezető munkatársa, a Magyar Tudományos Akadémiának pedig egy a nemzetközi kapcsolatokért felelős vezető tisztségviselőt. Húszat is meghaladja a külügyminisztériumban pályájukat folytató egykori hivatali dolgozó száma, többen közülük ma vagy korábban, vezető beosztásban is szolgáltak/ szolgálnak idehaza vagy külföldön. Tíz évig a HTMH-t erősítette Martonvásár mai polgármestere, a pályakezdésétől hét éven keresztül a jelenlegi óbudai alpolgármester is a hivatal munkatársa volt, de még Zala megyében, Nemessándorházán is szolgál polgármesterként egy valamikori kolléga. Többen egyetemi katedrákon, tudományos intézetekben, az Országgyűlés Hivatalában vagy a Köztársasági Elnöki Hivatalban kamatoztatják/ kamatoztatták a HTMH-ban szerzett tudást és tapasztalatot. Mások napi és hetilapok, folyóiratok megbecsült szerkesztői vagy külső munkatársai szerzői lettek, esetleg az üzleti életben értek el komoly sikereket – ékesen bizonyítva, hogy a Határon Túli Magyarok Hivatala olyan szellemi potenciállal is rendelkezett, mely nevét többre jogosította fel, minthogy azt egyszerű áruvédjegyként jegyezzék.
Végül is mit tettek ők és őáltaluk a hivatal?
Szolgálták mindenekelőtt az érdekvédelmet, hiszen a hivatal kiemelt feladata volt, hogy a kárpát-medencei magyarok legitim szervezeteivel együttműködve és őket mindig önálló politikai entitással rendelkező partnernek tekintve a szomszédos országok magyar közösségeinek gondjaival, kezdeményezéseik és törekvéseik támogatásával foglalkozzon. Szolgálták mindezt úgy, hogy érvényesüljön az a rendszerváltozás óta folytatott, és 1992. augusztus 18-án a magyar kormány által meghirdetett elv, miszerint csak a határon túli magyarok legitim szervezetei véleményével egyetértésben lehet döntést hozni az őket érintő kérdésekben. Tartották a kapcsolatot és segítettek idehaza és mindenütt, ahol magyarok éltek és nemcsak a Kárpát-medencében, főleg azt követően máshol is, hogy egy jobb sorsra érdemesült, a világ magyarságát összefogni hivatott világszövetség önmaga karikatúrájává silányult. Még a néha magukat mostohábban kezeltnek tekintett, nyugati magyarok is úgy látták – és hadd hívjam most segítségül a nagyrabecsült bécsi Deák Ernőt: – „legtöbben úgy érezték, hogy a szó szoros értelmében hazajárhattak, amikor betértek a Határon Túli Magyarok Hivatalába, ahonnan a barátságos fogadtatáson és biztató szón túl sohasem jöttek el üres kézzel. Bármennyire jótékonysági intézmény benyomását keltette is az a fajta felkarolás, jobbára senkiben sem tudatosodott ez, mivel a családiasság légkörét érezhette maga körül bárki.” Tették ezt, korántsem csak munkaköri kötelességként és nem 8 órás munkaidőben, szervezéssel, közvetítéssel, értetlenkedők meggyőzésével és érdeklődők tájékoztatásával, elemző munkával és nemzetközi fórumokon való aktív részvétellel, jogsegélyszolgálattal és sajtómunkával, szociológiai és demográfiai elemzésekkel, a magyarság sorsát előtérbe helyező politikai és gazdasági stratégiák kimunkálásával – egyszóval a nemzeti összetartozásba vetett meggyőződéstől vezérelve, mindennel, amivel elősegíthető az élhető szülőföldön való boldogulás.
Részt vállaltak a szomszédos országokban élő magyarokkal kapcsolatos kormányzati döntések előkészítésében, a kisebbségpolitikai koncepciók kialakításában és érvényesítésében. és közreműködtek a minisztériumok és más állami szervek határon túli magyarsággal kapcsolatos tevékenységében. Nemcsak figyelték a törvény-előkészítést, hanem javaslatokat is tettek a jogalkotási programokhoz, aktívan közreműködve a kisebbségben élő magyarokat érintő jogszabálytervezetek véleményezésében, nemzetközi egyezmények előkészítésében és javaslatot tettek a költségvetési támogatás súlypontjaira – egyszóval a nemzetpolitika alakításának kezdeményezői és cselekvő elősegítői voltak.
Szolgálták a támogatáspolitikát, hiszen a mindenkori magyar kormányok támogatás-politikai gyakorlatában a HTMH-ra egyrészt konkrét végrehajtó szerep, másrészt a többszereplős támogatási rendszer koordinációjának feladata hárult. A hivatal kezelte a rendkívüli, előre nem látható helyzetek megoldására szolgáló különböző célzott rendeltetésű pénzügyi alapokat (Sapentia-, Horvátországi Újjáépítési-, Délvidéki-, Kárpátaljai-, Lendvai Magyar Ház-, Szabadkai Magyar Ház-, Református Világtalálkozó- és Csángó Alap stb.), a Kedvezménytörvény által biztosított oktatási-nevelési támogatások lebonyolítását és a rendkívüli, előre nem látható helyzetek megoldására szolgáló ún. Koordinációs Keretet.
Különböző időszakokban váltakozó sikerrel, a különböző szervezetek döntéshozó testületeinek munkájában való részvétellel a jogszabályokban előírt, de a mindennapokban kiküzdeni kényszerülve, ellátták a koordinációs feladatokat. Ennek eredményessége függött egyrészt attól, hogy az adott időszakban volt-e meghatározott stratégiai cél, aminek érvényt kívánt a kormányzat szerezni, illetve attól, hogy mennyire voltak ehhez partnerei a magyar közigazgatásban, majd egyre markánsabban jelentkezett az, hogy mennyire voltak ehhez partnerek a Magyarországról „becserkészett” határon túli vezéregyéniségek.
Szolgálták a kisebbségi diplomáciát, hiszen a HTMH hatá

Székelyföldnek autonóm parlament és regionális kormány kell
Beszélgetés Izsák Balázzsal, a Székely Nemzeti Tanács elnökével
– Elnök úr! Beszélgetésünk nyitányaként kanyarodjunk vissza a kezdetekhez: hogyan alakult meg a Székely Nemzeti Tanács?
– A SZNT létrejöttének előzményei a kilencvenes évek derekára nyúlnak vissza: 1995-ben Sepsiszentgyörgyön megalakult az RMDSZ Székelyföldi Egyeztető Tanácsa a Kovászna, Hargita és Maros megyei képviselők részvételével. Dr. Csapó I. József volt a terv elindítója, aki elsőként fogalmazta meg markánsan Székelyföld autonómiájának a megjelenítését. A rendszerváltás utáni években eufóriában éltünk, hogy végre van magyar közképviselet, de hamar szembe kellett néznünk azzal a ténnyel, hogy köreinkben is vannak előítéletek a székelyföldi autonómiatörekvésekkel szemben. A Maros megyei RMDSZ-ben szembesültem ezzel: amikor felvetettük a Magyar Autonóm Tartomány visszaállításának szükségszerűségét, általános elszörnyedés, elképedés volt a válasz. Volt, aki nem restellte kijelenteni, hogy nekünk ez a három megye is elégséges, amit Ceauşescu idejében alakítottak. Akkor kerültem összetűzésbe a székelyföldi autonómiát elutasító mentalitással. Rákérdeztem, persze, hogy mi volt a baj a Magyar Autonóm Tartománnyal? Azon túl, hogy a kommunista rendszerben az ország többi tartományához hasonlóan működött, közigazgatási megoldásként nem volt rendszerfüggő. A rendszerváltás után húsz évvel még mindig az 1968-as kommunista megyerendszer működik az országban. Ha a rendszerváltást úgy érjük meg, hogy nem került volna elfogadásra a megyésítést kimondó 1968/2-es törvény, ma sokkal könnyebb dolgunk lenne: a Magyar Autonóm Tartomány hatásköreit kellene kiegészíteni, és nem újrarajzolni egy közigazgatási térképet, amely a mai megyerendszernél is több veszélyt tartogat Székelyföld számára. Az autonómia gondolata tehát a rendszerváltással egy időben merült fel, de markánsan 1995-ben jelent meg, majd 2003-ban, az RMDSZ szatmári kongresszusa után, amikor létrejött az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Kezdeményező Testülete. Ezen belül, a székelyföldi képviselőkből megalakult a Székely Nemzeti Tanács Kezdeményező Testülete. Végigjártuk Székelyföld városait és falvait, és 2003 októberében, Sepsiszentgyörgyön, a Gábor Áron teremben Székelyföld autonómiájának közképviseleteként megalakult a Székely Nemzeti Tanács. Nem párt, és nem bejegyzett szervezet: a mai viszonyok között nem bír román jogi személyiséggel. Ez ellentétes lenne magával az autonómiatörekvéssel.
– Az RMDSZ a kétezres évek elején egyeduralkodó volt a romániai magyar közéletben. Miként fogadta az SZNT megalakulását?
– Az RMDSZ vezetése az SZNT megalakulásában politikai riválist látott, emiatt értetlenül fogadtak. Később megértettem, hogy a két szervezet között koncepcionális különbségek vannak. 2008-ban, amikor az RMDSZ kissé korrigálta a hozzánk és az autonómiához való viszonyát, és a szervezet elnökét, Csapó I. Józsefet, illetve jómagamat alelnökként fogadott, Markó Béla, Kelemen Hunor társaságában kifejtette: az SZNT Székelyföldben, mint autonóm entitásban gondolkodik, és székely népről beszél, az RMDSZ számára viszont egységes erdélyi magyarság létezik. Az a differenciált jövőkép, amelyet az RMDSZ programja is tartalmaz – az erdélyi magyarság különböző élethelyzetekben él, emiatt más-más megoldás tudja biztosítani Székelyföld vagy Közép-Erdély teljes egyenjogúságát –, ez az RMDSZ számára néhány évvel ezelőtt még elfogadhatatlan volt. Közben nálunk is változnak az idők, hiszen az RMDSZ-en belül ma már székelyföldi pártstruktúrát hoztak létre, ami néhány évvel ezelőtt még elképzelhetetlen volt. Kezdetben tehát ellenségesen, félve viszonyultak a Székely Nemzeti Tanácshoz, viszont megalakulásunk után egy évvel az SZNT-nek köszönhetően már módosították programjukat, és választási kampány-jelmondatukat. 2004-ben az RMDSZ Jó úton, Európába szlogennel ment bele a választási kampányba, és amikor észrevették, hogy az SZNT népszavazási kiírást kezdeményez – a sajtó és a közvélemény elsősorban ezzel foglalkozott –, félidőben, a kampány közepén visszavonták eredeti választási jelszavukat, plakátjaikat begyűjtötték, és egyik napról a másikra teljesen új jelszó és plakáterdő borította be Erdélyt Együtt az autonómiáért! címmel. Kevés emberben maradt meg ennek emléke.
– Hogyan alakult az SZNT kapcsolata a román közéleti és politikai elittel, és a sajtóval? Sikerült-e valamilyen párbeszédet kialakítani az évek során? – Utoljára egy román újságíró tette fel nekem ezt a kérdést egy marosvásárhelyi román televíziós műsorban. Akkor elmondtam: mindig pozitívan válaszoltunk a román média megkeresésére. Igazán jó együttműködést nem tudtunk kialakítani román pártokkal. Megkerestek román értelmiségiek, volt, aki nyitottságot is tanúsított, de a román politikai erők részéről semmiféle támogatást nem kaptunk autonómia-küzdelmünkhöz. A román közvéleményt azonban élénken foglalkoztatja mindaz, amit a Székely Nemzeti Tanács tesz. Mi természetesen a jó kommunikációra törekszünk, hiszen határozatainkat, közleményeinket eljuttattuk román fordításban a román sajtónak, a román közhatalom intézményeinek. Budapesti gyűlésünk határozatait megkapta a román államfő, a kormányfő, és a külügyminisztérium is. Ez utóbbitól érdemi választ is kaptunk, amire viszontválasszal éltünk. Pozitívumként lehet elmondani, hogy 2003-hoz képest jó irányú elmozdulás történt.
– Kronológiai sorrendben miként tudná összefoglalni az SZNT autonómia ügyben tett eddigi fontosabb lépéseit? – Elsőként említem a 2004 januárjában elfogadott törvénytervezetet, Székelyföld Autonómiatatútumát, amely a Székely Nemzeti Tanács legfontosabb dokumentuma, és az egyetlen létező törvénytervezet, amely Székelyföld autonómiájának intézményeit írja le. Ezt 2004 után 2005-ben másodszor terjesztettük be a román parla ment elé. A Szenátusnál akadt el, ahol immár hat éve nem tárgyalják. Ez a törvénytervezet azért is alapmű, mert Székelyföld autonómiájával kapcsolatban mindent tartalmaz: körülírja Székelyföld határait, az autonómia intézményeit és részletesen meghatározza azok működését.
– Melyik európai autonómia ihlette leginkább az SZNT székelyföldi autonómia-statútumát? – Az autonómia-statútum alapjául szolgáló törvénytervezet az Európai Unióban működő autonómiákra épül, azokat tekinti mintának. A dél-tiroli, a baszk, a katalán vagy a skót autonómia közös vonása, hogy regionális parlamentben, és regionális kormányban gondolkodik: ez az a közös elem, amely a székelyföldi autonómia-statútumban is fellelhető. Természetesen más közös elemek is vannak, hiszen Katalónia, Baszkföld vagy Dél-Tirol autonómiájához hasonóan a régió nyelvét – a Székelyföldön a magyar nyelvet –, hivatalos nyelvnek tekinti: a magyar nyelv Székelyföldön azonos jogállású lenne az állam hivatalos nyelvével, a román nyelvvel.
– A nyelvi jogok terén azért történt némi előrelépés Erdélyben, a létező törvényes kereteket azonban nem használjuk ki...
– A nyelvi jogokért folyó jelenlegi küzdelem arról szól, hogy a magyar anyanyelvű román állampolgároknak egyénenként biztosítsák az anyanyelv szabad használatának jogát. E logika alapján nem a magyar nyelvnek biztosítanak területhez köthető jogállást, hanem a magyar anyanyelvű román állampolgárok egyéni jogaira helyezik a hangsúlyt. A megközelítés eleve diszkriminatív: már a megfogalmazásba valótlan, hamis állítást építenek be, ami kétféle mércét takar, hiszen szabadon használhatjuk ugyan anyanyelvünket, a magyar nyelvnek még sincs hivatalos jogállása a Székelyföldön.
– Az autonómia-statútum volt tehát az alap. Mi következett ezután?
– Az autonómia-statútummal egy időben fogadtuk el a Székely Nemzeti Tanács jelképeit, amelyek az elmúlt nyolc évben Székelyföld jelképeivé váltak. Fontosnak tartom a jelképek és szimbólumok terén történő kommunikációt. Amikor egy önkormányzat vagy pártszékház épületén megjelenik a székely zászló, ennek politikai, közéleti üzenete van. Két évvel ezelőtt Marosszéken – ahol a székelység egyharmada él – egyetlen önkormányzat épületén sem volt székely zászló. Azóta nyolc önkormányzatra sikerült kitűzni. Maros megye prefektusa minden alkalommal nagy segítségünkre van a mediatizálásban, mert ő azonnal le szeretné vetetni, be akarja tiltatni, folyamatosan fenyeget, így fölkelti a közfigyelmet. Pascan prefektus akarata ellenére partnerünkké vált a székely jelképek terjesztésében. Az ő ellenkezése nélkül nehéz lett volna kitűzetni nyolc önkormányzatra zászlónkat. Nemrég törvényt javasolt a székely szimbólumok betiltására. Meggyőződésem, hogy ez újabb lendületet fog adni a székely zászló minél több helyen történő kitűzéséhez. Ma már nem csak a Magyar Polgári Párt székházain lehet látni, hanem több RMDSZ székházra is felkerült. Ez jelzi, hogy pártoktól független jelképről van szó. A székely zászló ma már minden, Székelyfölddel kapcsolatos eseménynek része. Legutóbb a brüsszeli székelyföldi iroda megnyitásán került közelképbe. Az évek során mindenhol ott szerepelt, ahol Székelyföldről szó esett. Tőkés László székelyföldi kampánya, székelyföldi plakátjai elképzelhetetlenek voltak a székelyföldi zászló nélkül. A kronológiai felsorolást a székelyudvarhelyi nagygyűléssel folytatnám, ahol tömegrendezvényen sikerült fölmutatni közösségünk akaratát, és ennek igen jelentős médiavisszhangja volt. Az ott elfogadott határozatok ma is időtállóak. A soron következő gyergyóditrói nemzetgyűlés a népszavazás-kezdeményezés elindítója és legitimálója lett.
– A székelyföldi népszavazást sokan az SZNT legfontosabb kezdeményezésének tartják. Mekkora volt ennek a hatása?
– Az akció 2006 és 2008 februárja között zajlott, és 250 ezer székelyföldi polgárt sikerült megszólítani: a megkérdezettek több mint 90 százaléka mondott igen Székelyföld területi autonómiájára! Ez ma és a jövőben is igen fontos hivatkozási alap a nemzetközi fórumok előtt. A népszavazás jegyzőkönyveit beköttettük, ezek bekerültek az SZNT archívumába. Ennek egy másolatát átadtuk a Magyar Köztársaság Elnöki Hivatalának, személyesen Sólyom Lászlónak, és felkértük, hogy a legmagasabb állami magyar közméltóságként erkölcsi és politikai védnökséget vállaljon fölötte. A köztársasági elnök úr, Sólyom László nagy empátiával fogadta munkánk eredményét. A Sándor-palota volt a legfontosabb hely, ahova jegyzőkönyveink másolatát eljuttattuk. A népszavazás végeredményéről részletesen tájékoztattuk az Európa Tanácsot, az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezetet, de eljuttattuk a román állami hatóságokhoz is. Úgy gondolom, hogy az SZNT kezdeményezése a Trianon utáni nemzettörténet egyik kiemelkedően fontos eseménye: a trianoni határokon túl, magyar közösségek még soha nem szerveztek önrendelkezési kérdésről népszavazást. A nemzetközi figyelemfelkeltés másik fontos példájaként említhetem az SZNT tavalyi, budapesti gyűlését, amely elsősorban a magyarországi közvélemény figyelmét hívta fel a székelyföldi autonómia-törekvésre. Sikerként könyvelem el, hogy a magyar pártokkal sikerült megértetni: ez pártpolitika fölött álló törekvés. Elmagyaráztuk, hogy Székelyföld autonómiája közjogi megoldást, és nem ideológiát jelent. Az ellenzéki pártok is elfogadták törekvésünket. A Magyar Szocialista Párt ígéretet tett, hogy ha a magyar kormány a székely autonómia irányába bármilyen lépést tesz, törekvésében támogatni fogják. A Lehet Más a Politika (LMP) szintén támogatásáról biztosított. Nagy előrelépésnek tartom, hogy magyarországi önkormányzatokkal gyümölcsöző együttműködést tudtunk kialakítani, elsősorban olyan önkormányzatokkal, melyek területén székelyek élnek. A Kerepesi Székely Köröknek például 500 tagja van, de sok más települést is felsorolhatnék, amelyekkel jó kapcsolatot építettünk ki. Bízom benne, hogy amennyiben megteremtjük Székelyföld autonóm intézményeit, nagy számban fognak hazatérni a szülőföldjüket elhagyott székelyek.
– Az anyaországból és általában a Kárpát-medencéből többször fogalmaztak meg olyan véleményt az erdélyi magyar közélet felé, hogy alakítsunk ki egységes álláspontot az autonómia-statútumok ügyében, így azokat nem csak az anyaországban, hanem az európai intézményekben lobbizó magyar diplomácia könnyebben támogathatná. Kialakítható-e konszenzus ebben az ügyben? – 2004-ben, amikor az SZNT megszavazta saját törvénytervezetét, és azt Románia parlamentje elé terjesztette, RMDSZ-politikusok szájából ígéretként hangzott el, hogy az RMDSZ is ki fogja dolgozni saját, Székelyföldre vonatkozó autonómia-tervezetét. Ez azóta sem történt meg. Sokáig vártam rá, mert kíváncsi voltam arra, hogy az autonómia általánosan elfogadott intézményei az RMDSZ koncepciójában helyettesíthetők-e mással? Nem tudtam eldönteni, hogy mit takarhat az RMDSZ más fajta autonómia-koncepciója? Nos, hét esztendővel az elhangzott ígéret óta, sem az RMDSZ-nek, sem más politikai alakulatnak nincs az SZNT-től eltérő koncepciója. A Bakk Miklós-féle törvénytervezetről szokás még alternatívaként beszélni, de aki ezt elolvassa és összeveti a Csapó-féle tervezettel, rájön, hogy a Csapó-féle tervezetből indult ki, arra építette a sajátját, és ezt a szerző is elismeri. Lényeges, elvi különbség tehát nincs a két törvénytervezet között! Egy másik törvénytervezet, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács személyi elvű autonómia-statútuma az egész erdélyi magyarságra kiterjedő autonómia-statútum részként magába foglalja a sajátos jogállású önkormányzatok autonómiájának lehetőségét, illetve a tömbben élő magyarság, Székelyföld területi autonómiáját is. A törvénytervezet a romániai magyar nemzeti közösséget egységes jogalanynak tekinti, és kiragadja a kisebbségi kérdéskörből. Az EMNT két törvénytervezete azokat a jogköröket fogalmazza meg, amellyel minden erdélyi magyar rendelkezhet, azonban a sajátságos helyzetekre nem tér ki, amellyel például egy magyar többségű önkormányzatnak lehetősége és joga lenne élni. Megfogalmazása szerint a személyi elvű autonómia-statútum által szavatolt jogok gyakorlója, képviselője, megjelenítője a magyar többségű önkormányzat területén maga a választott önkormányzat. Az EMNT törvénytervezetei az RMDSZ programjában is megtalálható háromszintű autonómia-koncepcióra épülnek. Az általános szint kiterjed egész Erdélyre: ez a romániai magyar nemzeti közösség személyi elvű autonómiája. Ebben a megfogalmazásban lehetőség van a sajátos jogállású önkormányzatok autonómiájára, és Székelyföld területi autonómiájára is. Minden olyan jogkört, amit a személyi elvű autonómia intézményei biztosítanak, Székelyföld esetében a regionális parlamentre és a regionális kormányra ruház. A Székelyföldön kívül lévő, magyar többségű települések esetében ez a feladatkör a helyi önkormányzatokra tartozik.
– Ehhez képest az RMDSZ kisebbségi törvénytervezete messze áll mind az SZNT, mind az EMNT elképzeléseitől... – Az RMDSZ törvénytervezetével az a legnagyobb baj, hogy megtéveszti az embereket: sokan azt gondolják, hogyha itt-ott javítanának rajta, akkor talán elfogadható lenne a romániai magyarság számára. Ez nem igaz! Rossz maga az alapkoncepció: az erdélyi magyar nemzeti közösség és a többi romániai kisebbség egy szinten van kezelve. Az erdélyi magyar nemzeti közösség nem tartozik a romániai kisebbségek közé! Érdekességként mondom el, hogy 1988-ban jelent meg a magyar és román értelmiségiek közös nyilatkozata, a Budapesti Nyilatkozat, amely egy jövőképet vetített elénk. Lényege az volt, hogy Erdély a komplementaritás tere, az egymást kiegészítő kultúráké. Ezen belül a román és a magyar kultúra egyenrangú. Ehhez a felfogáshoz képest az RMDSZ kisebbségi törvénytervezete hátrébb lép, és azt mondja, hogy van román többség és 18 kisebbség, amelynek egyike mi lennénk. Ez nem igaz! Katalónia kormánya, Katalónia parlamentje nagyon korrekt kisebbségügyi politikát folytat. Védi például az aráni nyelvet, és hivatalos rangra emeli azon a tíz katalóniai településen, ahol jelentős számban élnek. Vagyis a katalánok a maguk területén nem alanyai a kisebbség-politikának, hanem ők alkotják a kisebbség-politikát. Székelyföldön mi nem vagyunk kisebbség, 75 százalékos többséget alkotunk. A skótok nem tekintik magukat kisebbségnek, hiszen Skócia az ő hazájuk, ahol ők többségben vannak. Mi székelyek saját hazánkban, a Székelyföldön többségben vagyunk. Jobb kisebbségpolitikát folytatnánk, mint amit a román kormány jelenleg folytat. Az RMDSZ kisebbségi törvénytervezetét nem lehet javítani, mert az eleve rossz. Erről közleményt adtunk ki több erdélyi magyar szervezettel közösen. Amennyiben a román kormány elfogadná a törvénytervezetet, többet ártana a magyar nemzeti közösségnek, mint amennyit használna.
– A rendszerváltás óta eltelt több mint két évtized. Traian Băsescu román államfő magyar- és autonómia-ellenes vehemenciája a kilencvenes évek elejére emlékeztet. Úgy tűnik, az autonómia területén tapodtat sem haladtunk előre, hiszen az SZNT és az EMNT autonómiatervezeteit, a több évig tartó műhelymunkát az egymást követő román törvényhozások olvasatlanul seperték le az asztalról. Még az RMDSZ által benyújtott, vérszegény kisebbségi törvénytervezet minimális jogköreit is kiiktatná a román többség. Miben látja az autonómia teljeskörű elutasításának okait? – Romániában a központosítás gondolata sokkal erőteljesebben, markánsabban élte túl a rendszerváltást, mint bármelyik más kelet-európai országban. A központi hatalom decentralizációjával a román hatalom képtelen megbirkózni. Amikor 1989 decembere után az Iliescu-rendszer a megyei elsőtitkárok funkcióját átalakította, és bevezette a prefektusok intézményét, az ellenzéki pártok, a későbbi Demokratikus Konvenció pártjai igen keményen kritizálták. Rámutattak arra, hogy az Iliescu-rendszer fenntartja a Román Kommunista Párt egykori struktúráját. Az indítvány motivációja az volt, hogy ahol Iliescu pártja nem nyerte meg a helyhatósági választásokat, ott a kihelyezett kormánybiztos érvényesítse a helyi népakarattal szemben a központi kormányzat akaratát. Az 1996-os váltással hatalomra került a Demokratikus Konvencióba tömörült ellenzék, de a prefektusi intézményt ők sem törölték el, hanem megerősítették saját klientúrájuk számára. Az 1968-as Ceauşescu-féle alkotmányba bekerült a nemzetállam gondolata, amit a háború előtti régi román alkotmányból élesztettek újjá, és ezzel folytonossá vált az egységes román nemzetállam szintagmája. Ez voltaképpen a Magyar Autonóm Tartomány megszüntetésével egyidejűleg következett be, és nem véletlenül. Az egységes és oszthatatlan román nemzetállam doktrínája Európában egyedülálló partikularitás: nem tudok még egy olyan alkotmányt, amelyben ez a doktrína így szerepelne. Ez a román politikai osztály fejében mindennél fontosabb! Ma Romániában az egy főre eső nemzeti össztermék kisebb, mint a gaboni. Ez már nem annyira fontos a románok számára. A románság el tudja fogadni azt, hogy az életszínvonal még alacsonyabb legyen, csak az egységes román nemzetállam doktrínája érvényesüljön továbbra is. Az autonómia-elképzelések útjában ez a legfontosabb akadály.
– Ha a romániai magyarság közképviselete az utóbbi másfél évtizedben nem alkudott volna meg a román állami vezetéssel, vajon előbbre állnánk autonómiaügyben?
– A román hatalom mindenkori érdeke az volt, hogy az RMDSZ-szel valamiféle szövetséget alkosson. Romániában nincs vertikális, csak horizontális hatalommegosztás, így nyilván román érdek volt az RMDSZ-t szervesen beépíteni a rendszerbe. A két-három RMDSZ-es miniszter hatásköre az egységes román nemzetállam jegyében terjed ki az ország egész területére. Miközben lemondunk arról, hogy saját ügyeinkről döntsük, cserébe néhány magyar politikusnak megadják azt a lehetőséget, hogy országos ügyekben legyen befolyása. Az RMDSZ részéről ez teljesen elhibázott felfogás volt. Ma már az autonómiát nem csak a románok ellenzik, hanem nincs markáns magyar képviselet sem, amely az autonómiáért és a vertikális hatalommegosztásért fellépne. Az autonómiához kell egy központi hatalom, amely átad, és kell egy regionális akarat, regionális képződmény, amely hatalmi központtá válva a központi hatalomtól jogosítványokat kap. Nálunk hiányzik ez a regionális képződmény, amely követelni tudná a közösségi jogok képviseletét a Székelyföldön. A két fél nélkül nincs hatalomátadás, és hatalomátvétel.
– Ön szerint milyen szerepe volt az utóbbi két évtizedben az anyaország gyenge, vagy hosszú évekig hiányzó autonómia-támogatásának?
– Az SZNT budapesti gyűlésén, egyik határozatában azt kérte az anyaországtól, hogy a székelyföldi autonómia-törekvést, az erdélyi magyarság autonómia-törekvéseit tegye az államközi megbeszélések tárgyává, hiszen a román-magyar alapszerződés értelmében ezt megteheti. Az alapszerződés szerint jogaink védelme az államközi együttműködés tárgya, összhangban a nemzetközi joggal. Az autonómia nem más, mint ezeknek a jogoknak az intézményi garanciája. Mi elmondtuk, hogy nem a nyomásgyakorlás eszközét látjuk ebben, hanem éppenséggel a bizalomépítését. A dél-tiroli autonómia példája nem csak arról szól, hogy Ausztria lobbizott és nyomást gyakorolt, hanem hármas együttműködéssel jött létre: a dél-tiroli helyi közösség, Olaszország és Ausztria egyezett ki. Ebből Ausztria nem maradhatott ki: kimaradása gyengíti a bizalmat, hiszen nem világos, hogyan viszonyul az autonómia ügyéhez. Magyarországnak világos álláspontot kell kialakítania a székelyföldi autonómiáról, kormányközi együttműködés tárgyává kell tennie. Ebben a kérdésben a magyar politikát átláthatóvá kell tenni.
– Úgy tűnik, Brüsszelben is megtört a jég, hiszen a székelyföldi iroda megnyitása elmozdulás a holtpontról… – Bármennyire is sikeresnek tartom és üdvözlöm, néhány dolgot hiányolok belőle. Először is hiányzik a tartalom: önmagában a Székelyföldet jeleníti meg, de a nyilatkozók szerint Romániának akarnak pénzt szerezni. Ez Székelyföldnek kevés, de a román politikumnak túl soknak tűnt. Hiányzott az előzetes egyeztetés is. Az lett volna a természetes, hogy az iroda megnyitására a román külügyminisztérium is meghívást kapjon. Utána neki kellett volna megmagyaráznia, hogy miért nem ment el. Az autonómiatörekvés arról szól, hogy ezeket a törvényeket Bukarestben akarjuk elfogadtatni. Az SZNT budapesti nagygyűlésére Románia budapesti nagykövete is kapott meghívót. Ha nem jött el, az már nem a mi felelősségünk. Mi mindig nyitottak vagyunk a párbeszédre: rendezvényeinkre meghívjuk a román hivatalosságokat is. Ha nem reagálnak, minket felelősség nem terhel.
– A jövő évi választások fő témája ismét az erdélyi magyar autonómia-törekvés lesz. Az alakulóban levő Erdélyi Magyar Néppárt a közbeszéd tárgyává tenné a témát, ugyanakkor a választások előtt valószínűleg létrejövő erdélyi magyar politikai öszszefogás akár fordulópontot is jelenthet az autonómiaküzdelemben. Lát-e reményt az áttörésre?
– Az a kérdés, hogy egységesek tudunk-e lenni az autonómia kérdésében? Az összefogás lényege az volna, hogy egy világos autonómia-elképzelés mögé sorakozzunk fel mindannyian. A múlt keserű tapasztalatait csak így tudjuk megváltoztatni. Mondanék erre egy példát: 2009-ben a Székelyföldi Önkormányzati Nagygyűlést az SZNT azért kezdeményezte, mert a román politikum diplomatikusan teszteli az erdélyi magyar közösséget, a magyar kormányt, hogyan fogadna egy maihoz hasonló közigazgatási reformot. Akkor is felvetődött Székelyföld beolvasztása, felszámolása. Elképzelésünk az volt, hogy az önkormányzatokat vigyük szembe ezzel az akarattal. Ha ők tesztelnek, akkor legyen világos üzenet, hogy ez nem fog menni. Az önkormányzati nagygyűlésre előkészített dokumentumokban az első és legfontosabb határozat címe ez volt: Állásfoglalás a romániai közigazgatási reformról. A szöveg kulcsmondata így szól: Székelyföld fel nem osztható, és be nem olvasztható. Székelyföldnek egyben, önálló fejlesztési régióvá is kell válnia. Az egységes fellépés lett volna kívánatos. Ezzel szemben az történt, hogy az RMDSZ és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács összehívott egy ellen rendezvényt Csíkszeredában, ahol úgynevezett Autonómia-memorandumot fogadtak el. Ebben a közigazgatási reformról nem vettek tudomást, ráadásul egy rendkívüli balsikerű mondattal spékelték meg a szöveget: Romániában jelenleg nincs olyan központi politikai akarat, amely a nemzetiségi arányok megváltoztatását célozná ott, ahol magyarok élnek. Ez döbbenetes kijelentés volt! Ha teszteltek Bukarestből, azt láthatták, hogy a székelyföldi önkormányzatoknak mindössze az egyharmada mondja ki, hogy szembe kell menni a veszéllyel, miközben a kétharmada ország-világ előtt arról beszél, hogy ilyen veszély nincs! Ez nagyon súlyos tévedés volt! Beszélhetünk egységről, de az egységnek az a feltétele, hogy amikor ilyen veszélyek vannak, senki ne szervezzen ellen rendezvényt a közös akarat gyengítésére. Természetesen elképzelhető az egységes fellépés, de csakis az autonómiának elkötelezett, koherens és világos álláspont körül. Ha ez az egység nem valósul meg, a közvéleménynek, sajtónak meg kell értenie, hogy e mögött nem személyi hiúságokat kell keresni.
– Ezt az egységet meg lehet-e teremteni immár három erdélyi magyar párt összefogásával?
– Én szkeptikus vagyok abban, hogy politikai versenypártokkal teremthető-e egység…A Székely Nemzeti Tanács azért nem alakul párttá, és nem határozta meg magát soha pártként, hogy az autonómiáért való együttműködésnek kerete, háttere lehessen. Ha a székelyföldi választásokon három versenypárt indul, azok mindent meg fognak tenni, hogy a létező helyeket megszerezzék. A választásokig nincs esélye az egységnek: a következő egy év a kampányról fog szólni, sőt a közéletben már be is indult a kampány. Persze van ennek pozitív hozadéka is, hiszen annyian beszélnek székelyföldi autonómiáról, mint az előző években még soha. Igaz, e mögött rendszerint az a szándék áll, hogy mindenki tőkét kovácsoljon magának az autonómiával. Mégis jó dolog, mert ez befolyásolja a közgondolkodást. Hogy a választások után sikerül-e egységet kialakítani, nem tudom megjósolni.
Magyarországon ma a nemzetpolitikában erős egység alakult ki, de ez nem úgy működik, hogy a választások előtti pártok valamiben megegyeztek volna, hanem a politikai palettáról egy párt eltűnt, és egy liliputivá zsugorodott. A nemzet egysége egy kétharmados többség égisze alatt valósul meg. Nálunk például az lenne a természetes, hogy a magyar politikai közszereplők a székelyföldi megyei tanácsok tagjaiként közös határozatokkal hozzák létre Székelyföld autonóm regionális parlamentjét, ahol lehetne vitatkozni közös dolgainkról.
– A Székelyföldi Önkormányzati Nagygyűlés utoljára tavaly márciusban ülésezett. Lesz-e folytatás? – Ez az önkormányzati résztvevőkön és a házbizottság akaratán múlik. Most, hogy Székelyföld fölött lebeg az országos közigazgatási reform veszélye, szükség lenne a nagygyűlés újbóli összehívására. A Székelyföldön 150 községi és városi önkormányzat működik. Ha a 150 polgármester, és helyi tanács a központi hatalomtól markánsan követelné hatáskörök átadását, eleve előrelépnénk. Akkor nem csak az SZNT követelné mindezt, hanem egység alakulna ki az önkormányzatok részéről is. Ezért van nagy szükség a Székelyföldi Önkormányzati Nagygyűlés újbóli összehívására.
– Önök is tiltakoztak az új román régió-elképzelések ellen. Úgy tűnik, végül is nem lesz belőle semmi, hiszen a kormánykoalíció tagja, az RMDSZ ezt nem szavazza meg. Vajon elkerülhető az ilyenszerű régiós átszervezés jövőbeli veszélye?
– Ha a románságban tudatosodik, hogy ez egy magyarellenes lépés, és a román pártok a következő választási kampányt is a magyarellenességre akarják építeni, akkor keveset számít, hogy az RMDSZ mit akar. Az RMDSZ által támogatott három megyés Székelyföld szintén elfogadhatatlan: Kovászna, Maros és Hargita megye nem Székelyföld! Ebbe a régióba a két megye mellett csak Marosszék tartozik. Maros megye megalakításakor 290 ezer románt csatoltak Marosszékhez. Maros megyét a Ceauşescu-rendszer kényszerítette ránk. Az a súlyos, hogy immár mi magunk kérjük a három megyét, holott tudvalevő, hogy azok nem képezik le a történelmi Székelyföldet. Azt akarjuk szentesíteni, amit Ceauşescu 1968-ban ellenünk megtett. Miközben mindenki azt mondja, hogy rossz a Ceauşescu-féle megyerendszer, úgy tűnik, az RMDSZ mégis erre építené a fejlesztési régiókat. Kérdés az is, hogy a mezőségi románság akarja-e ezt a régiót? Őket megkérdezték? A cseléd-mentalitás érhető tetten az RMDSZ viselkedésében: ők eleve a kompromisszumból indulnak ki. Azt mondják, a románság számára elfogadhatatlan a Székelyföldet kérni, akkor meg ne is kérjük. Az eleve kompromisszumos magyar kérést a többség nem érzékeli, nem látja az RMDSZ szolgai mentalitását. Nem tudja, hogy ez nem a helyi magyar közösség kérése, hanem a párté. Ezt a megfelelési kényszert senki nem kérte az RMDSZ-től. A három megye iránti igényhez a többség éppen úgy viszonyul, mintha az RMDSZ eleve a történelmi Székelyföldet igényelné vissza.
Makkay József
Erdélyi Napló
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Schmitt Pál kitüntette Szabó Béla dékánhelyettest
Schmitt Pál magyar államfő Szabó Bélának, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) dékánhelyettesének adományozta szerdán a Köztársaság Elnökének Érdemérme kitüntetést.
A Köztársasági Elnöki Hivatal (KEH) közleménye szerint Szabó Béla az erdélyi magyar nyelvű orvosképzés elősegítéséért és annak jövőjéért folytatott tevékenysége elismeréseként kapta meg az érdemérmet.
A kitüntetés átadását követő fogadáson a köztársasági elnök kiemelte, hogy az elismerés nemcsak Szabó Bélának, hanem mindazon oktatóknak is szól, akik az erdélyi magyar orvosképzés megőrzéséért és jövőjéért tettek és tenni kívánnak – olvasható a közleményben.
A kommüniké szerint Répás Zsuzsanna, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkára az átadási ünnepségen kifejtette: az egyetem magyar oktatói már több mint egy éve küzdenek azért, hogy a hatályos román törvények betartásával megalakíthassák a magyar nyelvű tagozatot, amelyre “jelen körülmények között legalább olyan nagy szükség van, mint az egyetem marosvásárhelyi megalakulása idején”.
A 2011 januárjában megjelent új romániai tanügyi törvény a MOGYE-t a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetemhez és a marosvásárhelyi Művészeti Egyetemhez hasonlóan multikulturális egyetemként határozza meg, és nemcsak lehetővé teszi, hanem tételesen elő is írja az önálló magyar tagozat létrehozását – emlékeztet a KEH.
A ceremónián mások mellett részt vett Réthelyi Miklós nemzeti erőforrás miniszter és Szőcs Géza, a tárca kultúráért felelős államtitkára, valamint a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar oktatói.
Népújság (Marosvásárhely)

Filmbemutató Érsemjénben: Csiha Kálmán élete
"Úgy emlékezünk rá, mintha most is élne, csak kár, hogy már nem jön be az ajtón." Csiha Kálmán néhai református püspökéletét bemutató filmet mutattak be szombaton Érsemjénben.
"A püspök szolgálatai, életútja ma is tanítás, amely megmutatja, miként lehet és érdemes az emberi életet mosolyogva, boldogan és egészségesen élni." Egyebek mellett ezzel ajánlja a néző figyelmébe Vojtkó Ferenc felelős szerkesztő a CD borítóján azt a filmet, melynek bemutatója szombaton este volt Érsemjénben, és a falu szülöttének, néhai Csiha Kálmánnak (1929-2007), az Erdélyi Református Egyházkerület püspökének életét mutatja be mintegy egy órában. A Fráter Lóránt Művelődési Ház nézőterét megtöltő, az egyházmegye több szegletéből is érkezettekkel kiegészült helyi közönséget elsőként Csorba Sándor köszöntötte abbéli minőségében, hogy a filmnek nem csak producere, de ötletgazdája is volt, s mivel később többen is szóba hozták, mi is megemlítjük: tette ezt római katolikus létére, ami mit sem számított, ha a jó ügyről volt szó.
"Engedjék, hogy megérintsen"
A Pro Semjén Egyesület elnöke elmondta: egy régi álmuk vált valóra a film elkészültével, azzal, hogy sikerült a megfelelő embereket megnyerni az ügynek. A támogatásért köszönetet mondott a Köztársasági Elnöki Hivatalnak, személyesen Áder János köztársasági elnöknek, továbbá a Bihar Megyei Tanács RMDSZ-frakciójának, utóbbi 1000 darab CD elkészítését segítette. Balazsi József polgármester a püspökhöz fűződő emlékeit elevenítette fel, azt kívánva: a magyarságnak sok ilyen elöljárója legyen még, aki nem a kifogásokat keresi, hanem a cselekvés lehetőségét. Csáki Márta tiszteletes asszony pár szóban emlékezett a lelkészre és emberre, majd Cseke Attila képviselő két személyes találkozását a püspökkel, majd szobra leleplezésének alkalmát idézve fel, kifejtve: Csiha Kálmán lelki szabadsága akkor is megvolt, amikor a fizikai nem. Lakatos-Balla Tünde szerkesztőként a filmkészítők nevében szólt a munkafolyamat során szerzett tapasztalatairól, élményeiről. "Engedjék, hogy megérintse önöket is Csiha Kálmán üzenete", kérte a hallgatóságtól.
Köszönet a filmért
A család képviseletében a püspök lánya, Csiha-Nagy Emese mondott köszönetet a film készítőinek, a semjénieknek, hogy édesapját szerették, és név szerint a jelenvolt Gavrucza Tibor ny.székelyhídi lelkésznek a kitartó barátságért. Fülöp Márta helyi könyvtáros mondta el Csiha Kálmán egy versét, majd kezdődött a vetítés. A filmben részletek hangzottak el a püspök írásaiból, családtagok, barátok, az egykori szolgálati helyek gyülekezeteinek tagjai mondták el emlékeiket, sorjáztak a családban és szolgálatban készült fotók, az pedig a stábot dicséri, hogy az életút főbb állomásaira mindenhova eljutottak. Alulírott véleménye, hogy dr.Csiha Kálmán életútjának, életszemléletének, az általa hirdetetteknek mintegy kivetülése érhető tetten abban, hogy a megszólalók kivétel nélkül nem csak szeretettel, hálával emlékeztek az édesapára, nagyapára, apósra, lelkészre, püspökre, kollégára, barátra, de derűvel, mosollyal, néhol még - már elnézést - némi huncutsággal is, nem volt érezhető a vitathatatlanul meglévő hiánya miatti gyászos hangulat.
Szolgálat
A technikának hála a püspök maga is megszólalhat a filmben, például halála (2007. november 7.) előtti utolsó, október 31-i debreceni szolgálatának részletét is viszont hallhattuk, mely 2014. adventjének második vasárnapja előestéjén is épp oly aktuális volt, mint hét esztendővel korábban. A csillárok felkapcsolása után sokan szemüket törölgették, átérezve Csiha-Nagy Emesének az alcímben már idézett gondolatát: mintha ma is élne...
További bemutatók
A továbbiakban a Kazinczy kertben 2009-ben felavatott Csiha Kálmán szobornál egy közös koszorút helyeztek el az emlékezők, majd a vendégeket vacsora várta a kultúrház alagsorában. Csorba Sándortól megtudtuk: a "Jobb az úrban bízni" (Zsolt.118.8) című film CD-jéhez a Pro Semjén Egyesületen keresztül lehet hozzájutni, forgalmazására nem kerül sor. A legközelebbi bemutatót Marosvásárhelyen tartják, majd terveik szerit Csiha Kálmán további szolgálati helyeire is eljutnak. A későbbiekben (egyelőre nem tudni mikor) reményeik szerint a budapesti közszolgálati tévécsatornákon is helyet kap a film.
Rencz Csaba
erdon.ro

Tiszteletvacsorán látta vendégül Kányádi Sándort Áder János
Irodalmi munkásságának elismeréséért tiszteletvacsorát adott Áder János, Magyarország köztársasági elnöke Kányádi Sándornak kedd este a Sándor-palotában a Nemzet Művésze címmel kitüntetett Kossuth-díjas költő első könyve megjelenésének 60. évfordulója alkalmából.
A tiszteletvacsorák hagyományát Áder János azzal a szándékkal teremtette meg, hogy időről időre felhívja a figyelmet a kiemelkedő teljesítményekre, amelyek öregbítik Magyarország hírnevét – mondta az MTI-nek Altorjai Anita, a Köztársasági Elnöki Hivatal sajtóigazgatója.
Tájékoztatása szerint az államfő tudósokat, művészeket, sportolókat is meghívott már tiszteletvacsorára. Mások mellett Kobajasi Kenicsiro karmestert, Rubik Ernő feltalálót, Polgár Judit nemzetközi sakknagymestert, olimpiai bajnokot és Buzánszky Jenő válogatott labdarúgót, az Aranycsapat nemrég elhunyt tagját is vendégül látta már az elnök az elmúlt két és fél évben.
Ezen alkalmak során Áder János körbevezeti vendégeit a Sándor-palota történelmi termein, és megtekintik az épület teraszáról Budapest panorámáját is. A díszvacsorákon általában a legnevesebb magyar éttermek és séfek alkotta négyfogásos menüket szolgálnak fel a vendégeknek, ez alkalommal a Gerbeaud alkotta menüt szolgálták fel a vendégeknek.
A 85 éves Kányádi Sándor Kossuth-díjas költő, író, első verseskötete Virágzik a cseresznyefa címmel 1955-ben jelent meg. Életművének fontos részét képezik az esszék és műfordítások, de írt drámát és forgatókönyvet is. Több vers- és mesekötete szól a gyermekeknek, számos versét a Kaláka együttes zenésítette meg. Kányádi saját műveinek avatott előadója, több nagylemeze is megjelent. Műveit számos nyelvre lefordították, művészetéért több rangos elismerést kapott.
MTI
Krónika (Kolozsvár)

Arcok egy régi Vásárhelyről
Bemutatták a Csiha Kálmán életéről szóló dokumentumfilmet
Teljes telt ház, ismerősök sokasága, családias hangulat, igazi közösségérzés – mindez jellemző volt a szerda esti eseményre: ekkor mutatták be Marosvásárhelyen a Csiha Kálmán néhai református püspök életéről szóló, Jobb az Úrban bízni című dokumentumfilmet. A premiert egy előbemutató előzte meg, amelyre tavaly decemberben, Csiha Kálmán egykori szolgálati helyén, az általa oly nagyon szeretett Gecse utcai Kistemplomban került sor – erről szóló tudósításunkat a korábbiakban olvashatták.
A márciusi premiernek a Kultúrpalota kisterme adott otthont, du. 6 órakor már tűt sem lehetett leejteni a teremben. A filmvetítés előtt, az est felvezetőjeként Ötvös József lelkipásztor állt a kisterem színpa-dára, aki elöljáró beszédként elmondta: úgy gondolja, hogy Csiha Kálmán és azok, akik a filmen láthatók, különleges nemzedéket alkottak. – Mi vagyunk a következő generáció, és a mi feladatunk, hogy ne merüljön feledésbe a nemzedék, amelynek talán legmarkánsabb alakja volt. 1988-ban, a kommunizmus utolsó előtti évében Vásárhelyen nyolc református gyülekezet volt, négy, egykoron politikai fogoly lelkipásztorral: Fülöp Dénes, Csiha Kálmán, Varga László és Bustya Dezső. Úgy gondolom, hogy Csiha Kálmán itt, Marosvásárhelyen volt igazán boldog, itt vált igazi személyiséggé. Eleve elrendelés volt ez, és amikor az egyházmegyétől Marosvásárhely díszpolgárának kellett javasolnunk valakit, egyöntetűen őt választottuk. Ha jól emlékszem, egyszerre kapta Csíky Boldizsárral és Lohinszky Loránddal a kitüntetést. Irigylésre méltó felállás – igazi erdélyi panteon. Ha valaki közismertté válik, elkerülhetetlenné lesz az összehasonlítás. Nagy elődei közül őt Makkai Sándorral hasonlították össze, és kiállta a próbát. Hite, kedvessége és bátorsága legendás volt. Büszkék voltunk rá.
Balla Tünde, a film szerkesztője elárulta, az Érsemjén melletti Barantón, az államtól visszaszerzett régi családi birtokon ismerte meg az akkor már nyugalmazott püspökként élő Csiha Kálmánt, ott készített vele interjúsorozatot. – Az ismeretség, az életrajzi adatok sokasága sokat segített ugyan, de ezt a filmet maga Csiha Kálmán szerkesztette. Az én dolgom annyi volt, hogy az önéletrajzi írásai, a prédikációi és az ismerősök, barátok, családtagok csodálatos reflexiói alapján összerakjam a filmet. Köszönöm a családnak, hogy rendelkezésünkre bocsátották a féltve őrzött Csiha- hagyatékot, és remélem, hogy a film végén Önök is ugyanolyan meghatódva állnak majd, ahogyan mi álltunk a vágóasztal mellett. Mert azt hiszem, Csiha Kálmán mindenkit megváltoztatott, akivel kapcsolatba került.
Csorba Sándor, a Pro Semjén Egyesület elnöke, az alkotás producere hozzátette, úgy érzik, tartoznak Csiha Kálmánnak azzal, hogy hiteles képet fessenek róla, és megőrizzék őt az utókornak. – A Pro Semjén Egyesület 2009-ben alakult abban a faluban, ahol Kazinczy Ferenc, Fráter Lóránd és Csiha Kálmán született. Emléküket mellszobrok és emlékszobák őrzik, a Csiha Kálmán-szoba 2008-ban készült el. Mellszobrát – a filmvetítésen is jelen lévő Hunyadi László szobrászművész alkotását – 2009-ben avattuk. Vannak olyan vállalkozások, amelyeket végigkísér a gondviselés. Ez a film is ilyen, szinte csak papírmunka volt vele. A célunk az volt, hogy Csiha Kálmánt mint embert, barátot, családtagot mutassuk be elsősorban. Mert ő mindig, minden körülmények között a szó legnemesebb értelmében ember tudott maradni – mondta Csorba Sándor, majd elkezdődött a DTV által nagyváradi és debreceni forgatócsoporttal készített, Vojtkó Ferenc felelős szerkesztő, valamint Balla Tünde és Lakatos Attila szerkesztők rendezte alkotás. A Magyarország Köztársasági Elnöki Hivatala és Áder János elnök úr által is támogatott dokumentumfilm végigkíséri Csiha Kálmán életútját: a családfától és a Barantóról indul ez az út, majd következnek a nagyváradi iskolai évek, a szülők kitelepítése és csíkszeredai kényszerlakhelye miatti magány és nélkülözés, Kolozsvár és a református teológia, a szerelem és esküvő, az arad-gáji első gyülekezet, majd letartóztatás, és az 1957-es koncepciós Fodor- perben tízévnyi szigorított börtönre ítélés. Marosvásárhely, Szamosújvár, Jilava, Periprava börtönei és munkatáborai, felesége, Csiha Emese helytállása, majd a szabadulás és a boldog családi évek Gógánban és Gógánváralján, utána Marosvásárhely és a gyülekezetek önállósulása – szervezői munkásságának köszönhetően tíz egyházközség lett az addigi négyből. 1989, majd püspökválasztás Kolozsváron. Az egyház ingatlanjainak visszaszerzési folyamata, a református kollégiumok újraindítása és új templomok, gyülekezeti házak, diakonisszaképzők, központok megvalósítása: tízévnyi püspöki szolgálata alatt 218 új ingatlan épült (azt mondta akkoriban: "Ha nem adják vissza, ami a miénk volt, építünk helyettük újakat" – a szerk.). Szeretett feleségének halála, nyugdíjba vonulása és utazásainak kezdete, amelyek során a negyvenhárom országba szétszórt magyarság vándorprédikátoraként szolgálta nemzetét. Majd újra a Barantó és az utolsó, megrendítő nap. Mindez interjúkon, történeteken, fényképeken, dokumentumokon, filmfelvételeken keresztül állt össze letisztult, teljes és világszínvonalú alkotássá, amely dokumentumértékén túl, akárcsak az előbemutatón, ezúttal is megidézte a néhai püspök, Marosvásárhely szeretett lelkésze emlékét.
A vetítést követően Györffy András színművész szavalta el Csiha Kálmán utolsó, Indulás előtt című versét, szép keretet adva ezáltal a telt házas, mégis családias eseménynek – amely alatt ismét megelevenedett a mára szinte teljesen elveszett Régi Vásárhely.
Népújság (Marosvásárhely)

’56 és az irodalom
Megkezdődött a 44. Tokaji Írótábor
A közelmúltban elhunyt Oláh János költő A budai hegyek alatt című, az 1956-os forradalmat tematizáló versével kezdődött tegnap a 44. Tokaji Írótábor ünnepélyes megnyitója, a Rákóczi-pincében, amelyen számos jeles közszereplő és a kultúrpolitika magas rangú szereplői is jelen voltak. A verset követően Tokaj önkormányzatának nevében Posta György köszöntötte az egybegyűlteket, aki azon meggyőződésének adott hangot, hogy az Y és Z generáció tagjait is meg lehet és meg kell nyerni a papír alapú irodalomnak. Ezt követően Szentmártoni János, az írótábor szervezőbizottságának elnöke az irodalmárok ötvenhatos szerepvállalásáról szólt, elmondta, hogy annak ellenére, hogy nem ők robbantották ki a forradalmat, mégis hatalmas a szerepük, hisz írásaikkal termékenyen hatottak a diákságra. Szentmártoni felszólalásában megemlékezett Gérecz Attila költőről, akit az írótársadalom hősi halottjaként tartanak számon, ám személye szinte teljesen ismeretlen, annak ellenére, hogy a Ferenczi György és a Rackajam formáció egy egész albumot szentelt neki. Az elnököt Papp-Für János, a tábor titkára követte, aki különböző hasznos információkkal szolgált a jelenlévőknek. Az ünnepélyes megnyitó Makai Gergely, a Rákóczi-pince birtokigazgatója pohárköszöntőjével zárult. A délutáni programok első részében egy kiállításmegnyitót kísérhettek figyelemmel a vendégek. A Tokaji Ferenc Gimnázium aulájában megrendezett eseményen Benkő Andrea irodalmi muzeológus ismertette az 1956 képekben című tárlatot. Mint mondta, egy újrahasznosított kiállításról van szó, amelyet először 2006-ban, a forradalom ötvenéves évfordulóján mutattak be, és a jelenlegi a tíz évvel ezelőtti kiállítás újragondolt, és a digitális technikával színesebbé, látványosabbá tett változata. Az eredeti kiállítás címe Gond és hitvallás, ami több korabeli író közös kiáltványának a címe, amelyet Tamási Áron írt. A tárlat 1956 irodalmát többszólamú kórusműként határozza meg, amelyben a forradalom tizenhárom napját tizenhárom szólamban mutatják be plakátokkal és más képzőművészeti alkotásokkal, valamint szövegrészletekkel. Ezután került sor az első plenáris ülésre, amelyet Gróh Gáspár, a Köztársasági Elnöki Hivatal Társadalmi Kapcsolatok Igazgatóságának igazgatója nyitott meg, és amelyen előadást tartott Békés Márton, Kiss Gy. Csaba, valamint Salamon Konrád. Ezt kerekasztal-beszélgetés követte Pomogáts Béla, Csontos János és Papp Tibor közreműködésével.
Benedek Miklós
magyarszo.com/hu