Kisebbség – Kultúra – Turizmus Csíkszeredában
Hogyan lehet a kisebbségi értékeket, felhasználni, beépíteni a turizmusba? – ezt járta körül Csíkszeredában a Kisebbség – Kultúra – Turizmus konferencián, a székelyföldi turizmus értékeivel és hiányosságait is kíméletlenül szembenézve a Hargita Megyei Kulturális Központ és az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala rendezvénye. A főszervezőktől kértünk kiértékelőt.
Kuriózumokban és felvetésekben gazdag szakmai fórum volt a Kisebbség – Kultúra – Turizmus rendezvénye Csíkszeredában. Az első ízben megrendezett előadássorozatra és vitákra szervezői újítás, valamint építő együttműködés révén kerülhetett sor - tudtuk meg. Az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala (DRI) Hargita megyei munkatársa, André Zsuzsánna felkérte a Kulturális Központot és Ferencz Angéla igazgatót: legyenek partnereik, és a Nemzeti Kisebbségek Napja alkalmából találjanak ki egy jó programot.  Ötletbörzéjükön a Kulturális javaslata az volt, hogy az ilyenkor kézenfekvő folklór program helyett szervezzenek olyan rendezvényt, amely kevésbé ünnepi, viszont munkásabb, és létező problémára keres megoldást.  Így született meg a szakmai fórum ötlete, témája: hogyan lehet a kisebbségi értékeket, felhasználni, beépíteni a turizmusban, és felhívni a figyelmet, a régió kisebbségeinek a turizmusban hasznosítható kulturális értékeire.
„Nem titkolt szándékunk, a szakmai fórum révén rávilágítani arra, hogy egy ország kisebbségei nem valami privilegizált csoport, akik a többségi nemzettől csak a jogait követelik.  Tudatosítani szeretnénk, hogy a kisebbségi csoportok hagyományaiban, kultúrájában rejlő turisztikai potenciál kiaknázása révén a kisebbségek igen jelentősen hozzájárulnak az ország gazdasági fejlődéséhez. Nemcsak a turisztikai kínálatok palettáját színesítik, hanem anyagiakban is gazdagítják az országot” – mondta André Zsuzsanna.
A szervezők két részre osztották a fórumot. Az első tömbben előadók - Dr. Horváth Alpár, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem egyetemi adjunktusa, turisztikai tanácsadó, Roxana Niculescu, az Országos Turisztikai Hatóság (ANT) brassói képviselője, Csibi József, a Székelyföldi TDM klaszter menedzsere - általánosan beszéltek a kisebbség – kultúra - turizmus kapcsolatáról. A második tömbben pedig a már létező jó példákat akarták bemutatni, ehhez kértek fel előadókat. A jó példák sorát már Csibi József elkezdte, jelezve, hogy a Gyilkos-tónál alig két hónapja átadott Via Ferrata mászóút immár az ezer látogatószámot is átlépte. Viszont, nehezményezte, hogy a helyi gasztonómiai kínálat, a helyi receptek és konyha szinte mindehol hiányzik a székelyföldi vendéglőkben, a gasztroturizmus még igen fejletlen.
Papp Zsuzsa, a Kovászna Megyei Kulturális Központ kulturálisörökség-védelmi szakelőadója 2017 tavaszán Norvég Alap támogatásával elkezdődő Kovászna megyei digitalizációs kezdeményezéseket ismertetett. Pál Zoltán korondi túraszervező, a Slow Tours Transylvania mintáján hagyományos mesterségeink újraértékelését és a turizmusban való szerepvállalását mutatta be saját, sikeres modelljén.
A Hargita Közösségi Fejlesztési Társulás részéről Köllő Izabella a „határturizmus”, „honvágyturizmus” gyakorlatát is elmagyarázta az etnoturizmus műfajban, amelyeket a társulás promovál is. Dr. Nyisztor Tinka néprajzkutató saját pusztinai tapasztalatait osztotta meg érdekes elbeszélésében, életszerű példákkal. Szintén gyakorlati kérdéseket hozott Lázár Csilla, a Spektrum Oktatási Központ ügyvezető igazgatója, az Erasmus oktatási mobilitás programra érkezett diákok és a kulturális turizmus kínálata összekapcsolásának tapasztalatáról. Hegedűs Enikő művészettörténész Csíksomlyó kegyhelyhez kapcsolható, nem mindenki által ismert műtárgyakra hívta fel a figyelmet. Gergely Edit kommunikációs szakember az új piacok kihívásait elemezte közönségkapcsolati- és marketingkommunikációs szemszögből, a 2017 karácsonyra megnyitásra tervezett, ezerfős kapacitású Borszék wellness kapcsán. Dr. Salló Szilárd néprajzkutató pedig a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont tájházainál szervezett programokat és kiadványokat ismertette.
Az előadásokat követően vitának is helyet biztosítottak, ahol a tennivalók, feladatok is megfogalmazódtak. „Térségünkben számtalan rendezvény van, amelyeket jórészt, sokféle okból, de magunknak szervezünk, miközben egyre inkább érződik az igény, hogy ezeket a turizmusban hasznosítsuk – fogalmazott a Maszolnak Ferencz Angéla - Ezt ismertük fel, hogy szorosabbra kell fűznünk a kapcsolatot a rendezvényszervezők, értékteremtők, és az értékesítők között, akik piacra tudják vinni sajátos értékeinket. Akkor tudunk együttműködni, ha megismerjük és megértjük egymás motivációit, gondolkodásmódját, és nyitunk egymás felé. Például a piaci szereplők figyelmét fel kell hívnunk a hitelesség kérdésére, másrészről szükséges, hogy a rendezvényszervezők jelezzék idejekorán programjaikat, hogy tálalható formába kerüljön a turisztikai csomagokba.”
Kérdésünkre, lesz-e folytatása a fórumnak, André Zsuzsánna elmondta: ez a kezdeményezés teljesen illeszkedik a DRI intézményi küldetéséhez, valamint a résztvevőktől is az a visszajelzés, hogy szükség van ilyen fórumokra, ahol a turisztika és kultúra képviselői találkozni tudnak. „Elindulhat egy valóban kölcsönös és termékeny párbeszéd, amelynek következtében mindenki azzal tud foglalkozni, amiben igazán jó, ahogyan Pál Zoltán is mondta: a kézműves alkothat, a turisztikai szakember pedig oda viszi a turistát és anyagi értéket rendel, az amúgy is értékes a tárgyi/szellemi hagyományaink mellé.  Ez a DRI hivatalos küldetése: „a nyelvi és a népi műveltség sokszínűségének népszerűsítése, a faji- és idegengyűlölet megelőzése, a közös értékek és a kultúrák közötti párbeszéd művelése a Romániában élő nemzeti kisebbségek védelmi rendszerének megerősítése érdekében.”
A fórumot megnyitó Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke, arról biztosította a szakembereket: a megye teljes támogatását élvezhetik azok a koncepciók, melyek nyomán megszületnek azok a turisztikai programcsomagok, amelyekre nagy szükség van a Hargita megyei vendégéjszakák növeléséért, és amelyek kiajánlhatók a román turistáknak is.
Gellért Edit maszol.ro

Élettel teli gyűjtemények (Csernátoni Haszmann Pál Múzeum)
Tartalmas éve volt a csernátoni Haszmann Pál Múzeumnak tavaly is: kiállítások, múzeumpedagógiai foglalkozások, olvasó- és kézművestábor, alkotótáborok, könyvbemutatók és koncertek, illetve a legvisszhangosabb rendezvény, a Csernátoni Burrogtató újabb kiadása színesítette a nagyszámú érdeklődőt vonzó kulturális kínálatot. A tavalyi programokról és az idei tervekről kérdeztük D. Haszmann Orsolya muzeológust.
A tervek szerint pályázatok révén folyamatosan korszerűsítik az állandó kiállításokat, a többnyelvű eligazító pannókkal is. Nyár elejére a technikatörténeti kiállítás értékes gyűjteménye kerül új polcokra, anyagi hátterét az anyaintézmény, a sepsiszentgyörgyiSzékely Nemzeti Múzeum biztosítja, szakmai kivitelezése a munkatársakkal történik. Szintén az anyaintézmény és a fenntartó, Kovászna Megye Tanácsának támogatásával készül el a gépszín újracserepezése, padlásterének lepadolása, így a raktározott múzeumi anyag egy részét szakszerűen el lehet helyezni. Az állagmegőrzés idén a bélafalvi székely ház újrazsindelyezésével folytatódik – világított rá D. Haszmann Orsolya az átfogóbb munkálatokra, majd az intézmény tárlatairól szólt.– Tavaly hat időszakos kiállításunk volt, köztük a 147. Erdészeti Vándorgyűlés tiszteletére Haszmann Pál és Haszmann József irányításával összeállított, az erdőgazdálkodással és erdőkiéléssel kapcsolatos vagy a 25. alkalommal megszervezett Fábián Zoltán Olvasótáborhoz kapcsolódó, Petres László lujzikalagori magyartanár csángóviselet-gyűjteményéből nyílt kiállítás. A pécsi Határokon Túli Magyarságért Alapítvánnyal közös KaPoCs, amely összeköt – Élő népművészet a Kárpát-medencében program keretében nyílt meg az Isten veletek és velem című időszakos kiállítás, amely a múzeum első világháborús tárlatához „épült hozzá”, hétköznapi hősök és sorsok kiemelésével jelezve, hogyan élték meg katonák és szeretteik a hosszú háborús éveket. Ugyancsak a pécsi alapítvány hozta el a Szakrális értékeink a Kárpát-medencében című fotókiállítását. A Csernátoni Burrogtató idején a Kovászna Megyei Művelődési Központ népi mesterségeket bemutató pannói voltak megtekinthetők. Idén a múzeum gyűjteményéből rendezett négy időszakos kiállítással készülünk.2016-ban hat koncertet, tíz könyvbemutatót tartottak a múzeumban, ezek sorát folytatják már januárban. A Bod Péter Megyei Könyvtárral partnerségben ötödik éve szerveznek olvasó- és kézművestábort, amelyet háromszéki V–VIII. osztályos diákoknak szánt vetélkedő előz meg. Ugyancsak a könyvtár és az egyesület közös programja a Sebő Együttes, Jordán Tamás és Fűzfa Balázs Erdély-körútja. Tavaly hagyományteremtő szándékkal dizájntábornak is otthont adott a múzeum, amelynek házigazdája, társszervezője Damokos Csaba dizájner. Emellett tavasztól késő őszig fafaragó, bútorfestő táborokat tartanak.Az intézmény múzeumpedagógiai tevékenysége a naptári év egészét átfogja, nagyszámú érdeklődő vesz részt a foglalkozásokon, amelyeket előzetes bejelentkezéssel igényelni is lehet a múzeumlátogatás mellé.
A fiatalokhoz úgy tud közel kerülni egy gyűjtemény, ha az a gyors végigtekintésen túl elidőzésre, odafigyelésre és – reméljük – gondolkodásra is készteti őket – mondta el a muzeológus. – Idén a Maszkások farsangi foglalkozással kezdenek (február 20–28. között), március 11-én nemzeti ünnepünkre hangoló családos tevékenységgel, április 8–14. között pedig a több évtizedes hagyományra visszatekintő húsvéti tojásírással várják az érdeklődőket. Május 15. és június 19. között a múzeum is kapcsolódik a rendhagyó tanítási programhoz iskolásoknak szánt múzeumpedagógiai tevékenységekkel. Június elsején idén is múzeumkerti gyermeknap, helyi iskolák, óvodák, a Pántlika néptánccsoport közreműködésével.A Csernátoni Burrogtató is ötödik kiadásához érkezik, erre szeptember harmadik hétvégéjén kerül sor, magyarországi és itthoni partnerekkel. Évről évre örvendetesen egyre több helybeli és környékbeli gépészember kapcsolódik be, hozza el traktorját, motorját. Tavaly a Petrovits-műhelyből származó Langen & Wolf Otto-motor restaurálása valósult meg, idén egy másik értékes darab, a brassói Brüder Schiel Gépgyárban készült Corona-motor felújítása zajlik a többi munkálat mellett.
A múzeum időszakos kiadványát, a Csernátoni Füzeteket a Haszmann Pál Közművelődési Egyesület adja ki, 2013 óta az anyaintézmény támogatásával. Tavaly a 67. lapszáma jelent meg. Jelentős fórum, általa a látogatók megismerhetik többek között a múzeum tevékenységeit, programjait, a gyűjtemény érdekes darabjait. Az intézmény munkatársai bekapcsolódnak a községben vagy a környéken szervezett programokba is, mint például az Ika-vári néptánctalálkozó, előadásokkal vagy kézműves műhelyekkel a Székelyföld Napok rendezvénysorozatába, vagy éppen a háromszéki turisztikai napok rendezvényeibe, de szakmai fórumokon is részt vesznek, ilyen volt tavaly többek közt a Sapientia EMTE sepsiszentgyörgyi fiókintézményében lezajlott, Az erdélyi agrárium – kihívások és lehetőségek a harmadik évezred küszöbén című konferencia, ahol szakmai körben mutatták be a múzeum mezőgazdasági szerszám- és gépgyűjteményét.
A Kovászna Megye Turizmusáért Egyesület kezdeményezésére tavaly lezajlott szakmai zsűrizés és közönségszavazás nyomán a Damokos-kúria, valamint a múzeum és gyűjteménye is bekerült Háromszék hét csodája közé.
Kis túlzással elmondható: a múzeum sokrétű gyűjteménye szinte naponta gyarapodik egy-egy tárggyal, írott dokumentummal.
– A teljesség igénye nélkül jelzek néhány, a Székely Nemzeti Múzeum által megvásárolt tárgyat vagy gyűjteményt, mint a kézdivásárhelyi néhai Papp Ernő gyűjteménye, amely vetítőgépeket, korabeli filmplakátokat tartalmaz, és szépen dokumentálja a vidéki filmvetítés 1950 és 1989 közötti időszakát. De említhetek egy Perl és Társa által a felvidéki Vágszereden gyártott vetőgépet vagy az Esztelnekről megvásárolt Nicholson gőzkazánt, mely minden bizonnyal az utolsó gőzgép, amelyet vidékünkön begyűjthettünk. Adományokkal vagy egyesületünk által megvásárolt tárgyakkal, dokumentumokkal is gyarapodott a múzeum fotótára, szőttesanyaga, néprajzi eszköz-, tárgykészlete, a tűzoltófecskendők sora, illetve a mezőgazdasági szerszám- és gépgyűjtemény is – összegzett D. Haszmann Orsolya.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nemcsak tolerálni, meg is érteni a másikat
Interjú Niculina Ţînţar sepsiszentgyörgyi kultúraszervezővel, a Háromszék kultúrájáért díj kitüntetettjével identitásról, románok és magyarok esélyéről.
– Vajon hányan mertek volna fogadni arra a nyolcvanas években, hogy a kihelyezése után a székelyföldi Ozsdolán marad, egy olyan faluban, ahol alig néhányan beszélnek románul?
– Az elején még én sem fogadtam volna magamra. Ugyanazzal a gondolattal indultam Ozsdolára, mint a Bukaresti Egyetem filozófia–történelem szakának mind a hét végzőse, akik arra eszméltünk, hogy székelyföldi településekre helyeztek ki: megjelenünk a munkahelyünkön, majd azonnal keresünk valami kiutat, hogy visszatérhessünk egyetemi éveink városába, mert valamennyien arról álmodtunk, hogy ott találjuk meg életünk értelmét.
Az ozsdolai általános iskolában a magyar kollégáim olyan fogadtatásban részesítettek, ami nemcsak meghatott, de teljesen le is fegyverzett: első naptól úgy vigyáztak rám, mint egy eltévedt gyermekre. Közel két évig maradtam Ozsdolán, és csodásan éreztem ott magam. 1991-ben kaptam egy állásajánlatot Bukarestben, de akkorára itt már gyökeret eresztettem, és eldöntöttem, maradok, mert úgy éreztem, itt szükség van rám, a fővárosi sajtóba pedig Sepsiszentgyörgyről is be tudtam dolgozni.
– Szociológus, kulturális rendezvényeket szervez, koordinál, művelődési lapokban közöl, drámákat ír, dramaturg. Honnan ez a szerteágazó érdeklődés, energia?
– Valójában nem vagyok szociológus, ám az egyetemen szociológiát is tanultam, 1989 előtt a szociológiát, a pszichológiát, a neveléstudományt ugyanazon a szakon tanultuk. Tehát a jelenlegi tevékenységi területeim mind rokonszakmák, és abban gyökereznek, hogy filozófiát végeztem, pszichológiára szakosodtam, esztétikából államvizsgáztam, Franz Kafka műveiből írtam a szakdolgozatomat. A Kovászna Megyei Művelődési Központba szociológusként és PR-szakértőként alkalmaztak, de az esztétika, valamint Ion Ianoşi tanárom a vétkes a vizuális művészetek iránti szenvedélyemért, különösképpen a színház és a filmművészet iránti elkötelezettségemért. Ezzel magyarázható, hogy a legsikeresebb projektjeim a színházhoz kötődnek, és a sepsiszentgyörgyi művelődési intézmények közül a legtöbbet az Andrei Mureşanu- és a Tamási Áron-színházakkal, néhány éve pedig az Osonó Független Társulattal dolgoztam együtt.
– Amikor január 15-én az Árkosi Kulturális Központban átadták Önnek a Háromszék kultúrájáért díjat, Szonda Szabolcs a Kovászna megyei művelődési élet szürke eminenciásának nevezte. Nem szeretne jobban reflektorfénybe kerülni, esetleg a román közösség véleményformálójaként?
– Nagyra értékelem Szonda Szabolcs könyvtárigazgatót, sokat dolgoztunk együtt. Már az első években, amikor kinevezték a Bod Péter Megyei Könyvtár élére, lenyűgözött, hogy milyen tisztelettel közelít a román kultúrához, mekkora figyelmet szentel a kortárs román irodalomnak, és mennyit foglalkozik azzal, hogy tartós kapcsolatokat építsen ki értékes román írókkal, akiket folyamatosan olvasótalálkozókra hív Sepsiszentgyörgyre. Néhány éve Szabolcs már csak a könyvtári csapatával szervez rendezvényeket, én pedig nem teszek mást, mint írok a sikereiről, mint például a Mircea Cărtărescu részvételével tartott közönségtalálkozóról, amit hibátlanul szervezett meg a Pulzart ifjú csapatával, és amivel nemcsak az én, de az író elismerését is kivívta.
Visszatérve arra a portréra, amit a díjátadón Szabolcs rólam rajzolt, talán túl szépre sikeredett, nem vagyok én épp a Kovászna megyei kulturális élet szürke eminenciása, a sepsiszentgyörgyi művelődési kínálat nagyon gazdag, és a rendezvények többségéhez nincs is közöm. És nem, nem szeretnék több reflektorfényt, nem az a célom, soha nem szerettem a nagy nyilvánosságot. Azt leginkább a forradalmi ifjúságom alatt vállaltam, a kilencvenes években, amikor gyűléseken szólaltam fel, és sok olyan művelődési rendezvényt szerveztem, ahol nekem is ki kellett állnom a közönség elé. 2008-ig elég aktívan részt vettem a Kovászna megyei kulturális életben, ám az utóbbi években már kerülöm a nyilvánosságot. Túl azon, hogy telik az idő, és már nehezebben viselem ezeket a szerepléseket, úgy vélem, most már a fiatalokon a sor, akiket a lehető legjobb tudásom szerint, diszkréten próbálok segíteni, bármikor, ha arra szükség van.
Nem akarok a román közösség véleményformálója lenni, minden alkalommal, amikor előrukkoltam egy beszéddel vagy írással, csakis a saját nevemben beszéltem. Soha nem állítottam, hogy az igazság letéteményese vagyok, én csak az épp aktuális problémák mentén fogalmaztam meg legtöbbször az elképedésemet. Legkedvesebb egyetemi tanáraim, Ion Ianoşi esztétikaprofesszor és Mircea Flonta ismeretelmélet-professzor arra tanítottak, hogy legyen meg bennem a saját vélemény büszkesége, ne fogadjam el gondolkodás nélkül más véleményét, és azt szeretném, ha minél több, a térségben élő románnak lenne bátorsága reagálni, ha valaki a nevében beszél, és ha úgy érzi, ezek a szavak hazugok, rágalmak, vagy épp nem őket képviselik.
Például szerettem volna, ha az én románjaim reagáltak volna egy félanalfabéta ortodox pap zavaros és sértő beszédére, amit december 1-jén mondott a sepsiszentgyörgyi Mihai Viteazul-szoborcsoportnál. Elsősorban azokra a románokra gondolok, akik ott voltak a téren, részt vettek a parádén, úgy tettek, mintha a nemzeti ünnepet tisztelték volna meg, közben pedig hagyták azt a szánalmas papot, hogy csúfot űzzön a magyarok, de a románok történelméből is.
– 1990-ben, a marosvásárhelyi események után beszédet mondott a románok és a magyarok békés együttélésének védelmében. Hisz még ebben?
– Bevallom, már nem emlékszem pontosan, mit mondtam az első felszólalásomban, abban viszont biztos vagyok, hogy nem használtam nagy szavakat, soha nem játszottam ezekkel, függetlenül attól, hogy miről beszéltem vagy írtam. Addig én csak az iskolákban, a tárlatmegnyitókon szólaltam fel. Egy pillanatig sem gondoltam, hogy utcai tüntetéseken tartsak beszédet, hiszen fiatal voltam és türelmetlenül vártam, hogy élhessek a szenvedélyeimnek, örültem az alig visszanyert szabadságnak, amiért olyan sokan meghaltak.
A marosvásárhelyi márciusi események sokkoltak, az egész országban eluralkodott egy leírhatatlan magyarellenes hisztéria, amit az írott és elektronikus, az országos és helyi sajtó tovább szított. Minden hang, az újságírók, a politikusok, az utca embere egy muszáj-magyarellenes diskurzussal igazolta jó román voltát. Abban az ijesztő hangulatban hallottam meg Smaranda Enache asszony nyugodt, meleg hangját, úgy vélem, neki nagy szerepe volt abban, hogy a románok és a magyarok újra tudták kezdeni a párbeszédet. Csakhogy a magyarellenes hisztéria nem csillapodott, és egyszer már nem bírtam tovább, hogy a Vatra Românească különböző képviselői minden székelyföldi román, tehát az én nevemben is beszélnek.
Szégyelltem hallgatni. Rájöttem, hallgatásommal részese vagyok a magyarellenes kampánynak. Így írtam a Cuvîntul Nou című, akkor egyetlen román nyelvű helyi napilapba. Néhány sajtómegjelenés után azt hiszem, hogy Maria Movilă – akinek tanítottam a fiát – felkért, mondjak beszédet egy tüntetésen. Így kezdődött a forradalmi időszakom (nevet). Így tehát arra a kérdésre, hogy a román–magyar együttélés értékeit védtem, csak arra emlékszem, hogy én valójában barátaimat, a kollégáimat, a magyar embereket védtem, akiket a Vatra Românească a falhoz állított.
– Szintén a díjátadón fogalmazódott meg, hogy a hatékony és kiegyensúlyozott párbeszéd híve, nem ódzkodik a polémiától, ha az érdemleges, és hasznos következtetésekhez vezet, de akkor sem, ha úgy érzi, sértik az igazságérzetét, a valóságot szándékosan eltorzítják. Gyakran van szükség arra, hogy vitába szálljon, és ha igen, mi okból?
– Több polémiában részt vettem, elsősorban színházi, művelődési témakörben, az érvelő vita nagyon hasznos elmegyakorlat a mentálhigiéné miatt is. Amikor vitázol, valójában a saját meggyőződésedet tisztázod egy téma kapcsán, teszteled az érveid érvényességét egy másik véleménnyel ütköztetve. A vitapartnered megalapozott érvrendszerrel lephet meg, érvei segíthetnek, hogy továbbfejleszd, és megerősítsd az álláspontodat, vagy épp ellenkezőleg: rávehetnek, hogy beismerd, tévedtél, hogy téves meggyőződések csapdájában éltél, és fogalmad sem volt ezek határairól, törékenységéről vagy éppen mérgező voltáról.
A mód, ahogy reagálunk a jól dokumentált, alátámasztott ellenvéleményekre, sokat elmond emberi mivoltunkról. Ezért éri meg bátorítani a vitát bármilyen témában, tabuk nélkül. Mert amellett, hogy a párbeszéd még nem ölt meg senkit, ha konfrontálódunk, van esélyünk arra, hogy megtisztuljunk a különböző közhelyektől, előítéletektől, melyek parazitaként mérgezik és torzítják a belső világunkat.
– Hogy látja, megőrizhetik a románok kulturális identitásukat a Székelyföldön, Kovászna megyében?
– Az identitás kérdése, még a kulturális identitásé is, annyira bonyolult, hogy kísértést érzek arra, hogy megkerüljem a kérdést, hiszen azt sem tudom, honnan kezdjem. Talán azzal, hogy a világunk tragédiáinak egy része – régen és ma is – abban gyökerezik, hogy valakik agresszíven keresték és nyilvánították ki az identitásukat, legyen az nemzeti, helyi, regionális vagy kisebbségi identitás. Véleményem szerint bármely változatáról is beszélünk, ma az identitás-kérdéskör csak akkor nyer értelmet és igazolást, ha a különböző identitások tiszteletén alapuló európai diskurzus fogalomtárát használja. Elismert történészek, szociológusok szerint a 21. századi identitásdiskurzus már nemcsak a magát a múlttal igazoló identitásra épül, egyszerűen azért, mert az elődeink hőstettei nem a mi érdemeink, mint ahogy nem vagyunk felelősek a múltban elkövetett gyávaságokért és bűntettekért sem.
Ezt szeretném én a Székelyföldön élő románjaimtól: hogy hiteles történészektől, és ne propagandistáktól próbálják megismerni a múltat. Hogy megértsék, az identitásunk, mint ahogy a mellettünk élő székelyek identitása sincs kőbe vésve, hanem egy állandóan építkező folyamat, és hogy kik vagyunk ma, mivé leszünk holnap, az csak azon múlik, hogy ma mit teszünk azért, hogy jó legyen nekünk együtt. A románok egy része azt hiszi, hogy úgy tudja kifejezni az identitását, ha bebizonyítja, hogy az erdélyi magyarok nemzedékről nemzedékre vétkesnek születnek, ezért a jogaik és a szabadságuk kizárólag a mi, vagyis a románok jóindulatán, és a megbocsátásunkon múlik.
– Mennyire tart attól, hogy az erős decentralizáció, az autonómia elsorvasztaná a románok kultúráját a térségben?
– Jó lenne, ha az autonómia és a decentralizálás kérdéskörében a román társadalom – élen a politikusokkal – a szakértők kutatásaira hagyatkozna. Tudom, hogy vannak interdiszciplináris kutatócsoportok, melyekben román és magyar szociológusok, politológusok, történészek, közgazdászok vesznek részt, olyan szakemberek, akik jól ismerik a romániai valóságot és más országok regionális tapasztalatait. Remélem, hogy ezeket a kutatásokat veszik át és hasznosítják a politikusok, és megpróbálnak felépíteni egy helyi autonómiaprojektet, amely a székelységre is érvényes.
Én eddig azt láttam, hogy a magyarok abszolút demokratikus utakon próbálják megvalósítani az autonómiával vagy a regionalizációval kapcsolatos projektjeiket. Amíg a magyarok lépései békések és bármely demokráciában hozzáférhető mechanizmusokat mozgósítanak, nincs ok aggodalomra vagy hisztériára. A magyar barátaimmal folytatott beszélgetések során megértettem, ők is tudatában vannak annak, hogy az autonómiának csak akkor van esélye, ha közös regionális projektként fogják fel, vagyis megpróbálják meggyőzni az itt élő románokat, hogy az autonómia nem ellenük irányul, nemcsak a magyarok ügye, hanem közös ügy. De nehéz elfogadtatni a románokkal ezt a közös projektet, sokan még mindig úgy tekintenek az autonómiára, mint ami fenyegetést jelent számukra, a nemzeti egységre és a román államra.
– Vannak kapcsolatok a román és a magyar kulturális élet szereplői között Kovászna megyében? Mi lenne a megoldás, az út a nagyobb tolerancia, az intenzívebb együttműködés érdekében?
– Nem a több tolerancián múlik a románok és magyarok esélye arra, hogy a közös ügyek mentén találkozzanak, hogy felépítsenek együtt egy közös jelent és jövőt. A gond az, hogy a románok és a magyarok megtanulták tolerálni egymást anélkül, hogy megpróbálnák megérteni egymást, vagyis mímelik a kölcsönös tiszteletet, de a valóságban ki-ki a maga táborában megveti és kipletykálja a másikat. Éppen ezért – mert bár eltűrik egymást, de nem próbálunk egymás bőrébe bújni – mind a két részről vannak olyanok, akik könnyen a manipuláció áldozataivá válhatnak, mint ahogy megtörtént 1990-ben Marosvásárhelyen.
Ezért én azt hiszem, hogy a multikulturális terek léte, az együttélés az állandó empátiára való törekvésen múlik. Ha csak arra szorítkozunk, hogy toleráljuk a másikat, akkor felsőbbrendűnek gondoljuk magunkat annál, akit megtűrünk. Vagyis úrnak érezzük magukat, szánalomból vagy mert a törvény erre kényszerít, kinyújtjuk a kezünket a tőlünk különböző felé, eljátsszuk, hogy egyenrangú félnek tartjuk, egy asztalhoz ülünk vele, de nem mulasztjuk el a fülébe énekelni, még a nemzeti ünnepen is, hogy mi románok vagyunk, és itt örökké urak. Holott a románok és a magyarok közötti közeledés és az együttműködés akkor lesz autentikus és hosszú távú, ha megértjük, hogy egyenlők vagyunk a jogokban, a szabadságban, hogy a jelenünk és a jövőnk attól függ, miként tudunk együtt küzdeni a minket megillető jogokért és a szabadság védelmében.
Niculina Ţînţar
Egy dobrudzsai, Babadag melletti kis faluban született, 1985-ben végzett a Bukaresti Egyetem filozófia tanszékének pszichológia szakán. Egyetemi tanulmányai után kihelyezték a Kovászna megyei Ozsdolára, ahol két évig történelmet és földrajzot tanított. Jelenleg Kovászna Megye Művelődési Központjában referens.
Tíz színdarab szerzője, kulturális folyóiratoknak ír, és tevékenyen részt vesz a térség művelődési életében, a kilencvenes évek óta különböző helyi, országos és nemzetközi projektek, pályázatok lebonyolítását koordinálja, a magyar kulturális intézményeket is tevékenyen segíti. 
Idén megkapta a Háromszék kultúrájáért díjat, melyet a megyei önkormányzat által fenntartott Kovászna Megyei Művelődési Központ 2013-ban alapított.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

Így látnak bennünket ők – a székelyföldi román közösség hangadóit kérdeztük
Autonómia, szimbólumhasználat, etnikai párbeszéd – mind olyan fogalmak, amelyek meghatározták a rendszerváltás után a székelyföldi magyar politikusok diskurzusát. A térségben élő román közösség hangadóit faggattuk arról, hogy miként vélekednek ezekről a kérdésekről.
Portálunk Ioan Lăcătușut, a Kovászna, Hargita és Maros Megyei Románok Civil Fórumának elnökét, Sebastian Pârvut, a sepsiszentgyörgyi ortodox katedrális papját, Mădălin Guruianut, a Nemzeti Liberális Párt politikusát, Dumitru Manolăchescu újságírót és Sever Ioan Miu bloggert kérdezte a székelyföldi magyar és román közösség viszonyáról.
Mi okozza az intézményes párbeszéd hiányát?
Miközben a székelyföldi magyarok és románok között van együttműködés a kultúrában, sportban, ifjúsági kezdeményezésekben, születtek barátságok és vegyes házasságok, a két közösség vezetői nem folytatnak párbeszédet. Elsőként arról kérdeztük alanyaikat: mivel magyarázzák az intézményes dialógus hiányát?
Ioan Lăcătușu szerint a két közösség párhuzamos élete a rendszerváltás után, az iskolák, művelődési intézmények „etnikai alapú szétválasztásával” kezdődött el. „A románok és magyarok nem vesznek részt egymás kulturális, történelmi ünnepeiken. A magyaroknak megvan az az előnye, hogy többségük ismeri a román nyelvet. A románok közt viszont kevesen beszélnek magyarul, ezért nem is értesülhetnek egyes dolgokról. Így fordulhatott elő az a szerencsétlen eset, amikor a magyarok adventet ünnepelték december -én, és a románok azt hitték, hogy a nemzeti ünneppel szembeni ellenrendezvény zajlik” – magyarázta.
Ioan Lăcătusu - sepsiszentgyörgyi szociológus, levéltáros, a Kovászna megyei Állami Levéltár nyugalmazott igazgatója, a Kovászna és Hargita Megyei Európai Tanulmányok Központjának igazgatója és a Kovászna, Hargita és Maros Megyei Románok Civil Fórumának egyik vezetője. Ioan Lăcătusu az elmúlt évtizedekben számos könyvet és tanulmányt írt, amelyben a székelyföldi románság helyzetét vizsgálja. A Ioan Lăcătusu vezette sepsiszentgyörgyi központot az etnikumközi kapcsolatok monitorozása és a Székelyföldön élő románok identitásának megőrzése érdekében alapították.
Sebastian Pârvu szerint azért nincs párbeszéd, mert ha „megsértettél valakit, nem várhatod el, hogy könnyedén leüljön tárgyalni, és ez mindkét félre igaz”. Az ortodox pap úgy véli, a két közösségnek közös érdeke a térség fejlődése, a munkahelyek számának növelése, a megélhetés. Ezekhez az érdekekhez viszont szerinte hozzáadódnak más dolgok is, amelyekre „energiát pazarolnak”. Ilyen az autonómia kérdése is, amit a román közösség semmilyen körülmények között nem tud elfogadni. „A román közösség szerint a magyaroknak most is megvan minden olyan joga, ami az autonómiában is meglenne. A helyi közigazgatást a magyarok irányítják, ez a valóság, ami nem zavarhat senkit, hiszen a vezetőket demokratikusan választják. Vannak magyar iskolák, magyar oktatás, használhatják a magyar nyelvet az igazsgászolgáltatásban is” – részletezte.
Mădălin Guruianu – bevallása szerint – az elmúlt tíz évben folyamatosan azon dolgozott, hogy kiépítse a két közösséget összekötő kommunikációs hídat. Ez idő alatt azt tapasztalta, hogy a két közösség vezetőiben van egy természetes vonakodás a párbeszédtől, mert mindkét fél attól tart, hogy emiatt elveszíti szavazótáborát. „Pedig nem igaz, hogy összefogás projekttel nem lehetne választást nyerni, csak ezeket a szavazatokat nehéz megszerezni, mivel ez esetben kétnyelvű plakátokra van szükség, sokat kell két nyelven kommunikálni. Egy román párt számára ez kényes kérdés, mert ha elkezdene ebben gondolkodni a belső kemény magban lennének akik bírálnák, hogy miért kell magyar nyelven is kommunikálni” – fogalmazott a politikus. Szavai szerint ez történt a Nemzeti Liberális Párt Kovászna megyei szervezetében is. „Csakhogy elég sokan voltunk, akik normalitást szerettünk volna, és úgy döntöttünk, nem vesszük figyelembe az ellenvéleményeket. Nálunk vannak ésszerű politikusok az Nemzeti Liberális Pártban és az RMDSZ-ben, és ésszerűtlenek a Szociáldemokrata Pártban és az MPP-ben. Az jelenti a gondot, hogy nehéz megértetni egy párt szavazóbázisának kemény magjával, hogy miért van szükség nyitásra a másik fél irányába” – magyarázta. Guruianu elmondta, Antal Árpádot például egy rendkívül nyitott (elméjű) politikusnak tartja, akivel jól együtt tudtak működni, mégis a választási kampányokban voltak kilengései. „Például amikor azt mondta, hogy ha nem szavaznak a választók RMDSZ-es jelöltre, akkor egy román kerül a parlamentbe” – tette hozzá.
Mădălin Guruianu kilóg a sorból. „Nekem nagy szerencsém volt azzal, hogy úgy kerültem Sepsiszentgyörgyre, hogy egy magyar lányba voltam szerelmes, és családja és barátai révén ismerkedtem meg a magyar közösséggel és igényeivel” – mondta Mădălin Guruianu. Hozzátette, ebben a különbözik azoktól a Székelyföldre költöző románoktól, akik nem kerülnek kapcsolatba a magyar közösséggel. A politikus szerint az lenne nagyon fontos, hogy a két közösség politikai és civil vezetői döntéseik meghozatalakor a másik fejével is tudnának gondolkodni. „Engem sokat segítettek az akadémiai vitaestek (debate), amelyeket diákoknak szerveztünk, és ezek révén megtanultam a másik fél fejével gondolkodni. Amikor liberális párti politikusként nyilatkoztam valamit, mindig meggondoltam, hogy erről vajon mi lesz a magyar barátom véleménye, szégyenkezik miattam, vagy büszke lesz rám. Ez nagyon fontos dolog, ha mindannyian így járnánk el, kevesebb lenne a kisiklás” – jelentette ki Guruianu.
Dumitru Manolachescu szerint az intézményes párbeszéd hiányát a két közösség vezetői, elsősorban a politikusok tartják fenn. „Tudomásom szerint az elmúlt két évtizedben nem voltak olyan találkozók, amelyek hozzájárultak volna a két nemzet közti békés együttéléshez. Az az érzésem, hogy mindkét oldal jobban megél a konfliktusokból” – jelentette ki.
Kik lehetnek a magyar közösség tárgyalópartnerei?
Alanyainkat szembesítettük azzal, hogy a magyar közösség vezetői nem fogadják el partnerként a Maros, Hargita és Kovászna megyei Románok Civil Fórumának képviselőit, sőt a két közösség közeledésének akadályozóiként tekintenek rájuk, ezért inkább a román fiatalokkal, például Mădălin Guruianuval működnek együtt.
Felvetésünkre érthető módon a legvehemensebben Ioan Lăcătușu reagált. „Mădălin Guruianunak sincs erkölcsi alapja, hogy reprezentatívabbnak tekintsék, mint bennünket, öregeket. Igazságtalanság, ahogyan ránk tekintenek, a fórumunkat 33 bíróságon bejegyzett civil szervezet alkotja. 2010-ben ezer képviselővel szerveztünk és román polgármesterek is elfogadják, akkor miért ne lehetnénk reprezentatívak?” – érvelt a románok fórumának elnöke. Lăcătușu szerint a magyar polgármestereknek joguk van megválogatni a partnereket a párbeszédhez, de mivel egyetlen román szervezet, párt se vitatja a fórum reprezentativitását, ha valóban párbeszédet akar, még ha nehéz is, le kell ülniük egy asztalhoz, mert biztos találnak kiindulási pontot. „Minden elismerésem, ahogy a magyar közösség megszervezte magát, és három forrásból szerez finanszírozást a nemzeti identitása megőrzéséhez, így kap pénzt Bukarestből nemzeti kisebbségi szervezetként, az állami költségvetésből és Budapestről is. Nem akarunk privilégiumokat, hanem azt szeretnénk, hogy esélyt kapjunk a projektjeink finanszírozására” – panaszkodott a szervezet elnöke.
Mădălin Guruianu szerint csak a demokratikusan megválasztott román vezetők lehetnek a partnerei a román-magyar párbeszédnek. „A Románok Civil Fóruma soha nem jelentkezett egyetlen választáson sem, habár felszólítottuk, hogy ha a román közösség képviselői szeretnének lenni méretkezzenek meg a választásokon. Én úgy gondolom a román közösség egy része és a magyar sajtó is téved akkor, ha a Románok Civil Fórumát tekinti hangadónak” – vélekedett. Szerinte ha valaki arra vagy kíváncsi, hogyan élnek a románok Székelyföldön, akkor a közösség legitim képviselőit kell megkérdeznie, mert ellenkező esetben olyan irreális, a valóságtól elrugaszkodott válaszokat kap, mint amiket Dan Tanasă szokott adni. „Az elmúlt 12 évet vizsgálva kiderül, hogy az a jelölt akit Dan Tanasă támogatott nevetségesen alacsony számú szavazatot – 100-200 voksot – szerzett, ami azt mutatja, hogy nem képviseli az az itt élő emberek véleményét, mégis a román sajtó őt tartja a Székelyföldi románok hangjának” – mondta a politikus. Guruianu emiatt is sajnálatosnak tartja, hogy a sepsiszentgyörgyi magyar közösség vezetői a választások után visszautasították az alpolgármesteri tisztséget. „Itt nem Mădălin Guruiani személyéről volt szó, hanem arról, hogy együtt történelmet írhattunk volna azáltal, hogy erre a tisztségre egy jóindulatú román embert neveznek ki, aki az elmúlt években konkrét lépéseket tett a magyar-román viszony javítása érdekében” – jelentette ki.
Sebastian Pârvu szerint a román közösségnek is vannak vezetői, a probléma az, hogy nem sikerül kommunikálniuk a magyar vezetőkkel. „Nekem ortodox papként például nincs gondom a magyar lelkészekkel való kapcsolattartásban, rendszeresen találkozunk és tárgyalunk közös dolgainkról. Ugyanakkor el kell ismernünk, hogy a Kovászna és Hargita megyei románoknak valóban vannak képviseleti gondjaik, hiszen ha tíz vezető öt pártlistán indul, nem várhatjuk el, hogy képviselőink legyenek a tanácsokban” – mondta Pârvu.
Sebastian Pârvu – a sepsiszentgyörgyi ortodox katedrális lelkésze, a Kovászna és Hargita megyei Ortodox püspökség kulturális tanácsadója, a Kovászna, Hargita és Maros megyei Románok Fórumát alkotó Andrei Saguna Keresztény- Kulturális Liga elnöke, a Nicolae Colan Egyházi Dokumentációs Központ igazgatója. Sebastian Pârvu doktori dolgozatát a „volt székely székek román közösségének részvétele az 1848-as forradalomban” témában írta.
Dumitru Manolăchescu szerint teljesen természetes, hogy például Antal Árpád polgármester Mădălin Guruianut fogadja el tárgyalópartnerének, hiszen jól ismeri és „intézményesen” közelebb áll hozzá. „Nem fogok más személyeket nevesíteni, de közismert, hogy a román közösségnek is vannak még képviselői, akik nem konfliktusosak. A probléma a politikusokkal van, nem a civil társadalommal, amely már elkezdett együttműködni” – mondta az újságíró.
Sever Ioan Miu úgy véli: a Románok Civil Fóruma nem olyan radikális, mint amilyennek tűnik, de letagadhatatlan Mădălin Guruianu érdeme a két közösség egymáshoz való közeledésében. „Amennyire egy éves ittlétem alatt meg tudtam ismerni a román közösségünket, azt mondhatom, hogy jelenleg senki nincs, aki helyettesítené tudná őt” – jelentette ki a blogger.
Mi a román közösség legégetőbb problémája?
Alanyainkat arról is kérdeztük, hogy szerintük melyek lehetnek azok a témák, amelyekről a két közösség vezetőinek tárgyalniuk kellene, és mit tartanak a székelyföldi román közösség legégetőbb problémájának.
Ioan Lăcătușu szerint a térségben „az alsó szinteken” mindenki jól kijön egymással, léteznek jó szomszédságok, nincsenek viták, vannak vegyes házasságok, van párbeszéd. Gondot az okoz, hogy nincs olyan civil szervezet, amely egymás megismerését tűzte volna ki célul. „Ezen a téren a mi román szervezeteink sem tűnnek ki ezen a téren” – jegyezte meg. Szerinte a Kovászna Megyei Kulturális Központnak rengeteg kiadványa van a székelyek történelméről és hagyományairól, turisztikai látványosságairól, térképek a műemlékekről, de szinte semmi nem jelent meg a románokról, semmi a Keleti Kárpátok Nemzeti Múzeumáról, az első román iskoláról vagy az ortodox katedrálisról. „Tudom miként vélekednek ezekről, de léteznek, itt vannak, miért nem érdemlik meg, hogy megjelenjenek a kiadványokban?” – fogalmazott a románok fórumának elnöke.
Lăcătușu szerint a románok és a magyarok teljesen másként értelmezik a jelent és a múltat. Példaként a nemrég megjelent Székelyföld története című könyvet említette, amely szerinte úgy mutatja be a térséget, mint székelyek földjét, ahová a románok ki tudja honnan érkeztek, és nincsenek jogaik. „Kettős mércével mérnek, jövevényeknek néznek bennünket. Gyarmatosításnak tekintik, ha egy szebeni román költözik ide. Másként látjuk a 1918-at, 1940-et és más történelmi eseményeket. A forradalom után is bármit értünk el, intézményalapítás terén, azt erővel kellett kicsikarnunk, nem találtunk megértésre a magyar elit részéről” – panaszolta Lăcătușu, aki szerint senki nem akadályozza meg a magyarokat a nemzeti identitásuk megőrzésében.
Mădălin Guruianu szerint a térségben olyan témákat kellene kibeszélni és olyan kezdeményezéseket elindítani, amelyek mentén közös platformra helyezkedhet a két közösség. Ezek a nyilvános rendezvényeket azért tartja hasznosnak, mert ilyenkor valóban meg kell hallgatni a mások álláspontját, és azonnali választ kell adni rá. „Nagyon fontos lenne az empátiakészség és az, hogy mi itt helyben jól tudjuk kezelni a román-magyar viszonyt, és sok jó példát tudjunk felmutatni az együttműködésről. Most mindkét fél a másiktól várja a nyitást. Tényleg az a probléma, hogy ki teszi meg az első gesztust a másik irányába?” – fogalmazott a politikus. Magyarázata szerint a magyarok mindig Bukaresttől várják az első gesztust, a térségben élő románok pedig a polgármestertől vagy megyei tanács elnökétől, és sajnos egyik fontos szereplő se vállalja fel, hogy megtegye ezt a lépést.
Sebastian Pârvu a székelyföldi románok legnagyobb problémájának a demográfiai csökkenést nevezte. Kevés a gyermek, ürülnek ki az iskolák és templomok, a román fiatalok pedig a kilátástalanság miatt kivándorolnak a térségből – sorolta. „Ezt a jelenséget mi románok jobban érezzük, mint a magyarok, de a magyar közösség is ott lesz tíz év múlva, ahol mi ma tartunk” – vélekedett. Az ortodox pap az alulfinanszírozottságot is problémának tekinti. Szerint mindkét fél abban a tévhitben él, hogy a másik közösség tud más forrásból finanszírozást szerezni, és ezt kifogásként használják, hogy ne adjanak pénzt. „Például ha az egyháznak kérek, azt mondják, hogy nem adunk, mert kaptok Bukarestből, de fordítva is igaz, amikor azt mondják a magyaroknak, hogy úgyis kaptok pénzt Budapestről. Valójában azonban projektek életképessége alapján kellene megítélni egy egy kérést” – jelentette ki.
Pârvu problémának tartja a Székelyföld megnevezés használatát is. Ezzel szerinte az a gond, hogy a térségről készített népszerűsítő kiadványokban nem jelenik meg a román közösség, és azt sugalják, hogy mind a történelemben, mind a jelenben, ebben a térségben egyetlen közösség él. „Gond az, hogy ezeket a kiadványokat közpénzből finanszírozzák, és az lenne normális, ha ezekben helyt kapna a másik közösség is” – tette hozzá.
Dumitru Manolăchescu szerint a Kovászna megyei román közösségnek ugyanazok a problémái, mint a magyar közösségnek. A románok azt szeretnék, hogy saját országukban ne tekintsenek rájuk megtűrtként, és folyton ne emlegessék, hogy Székelyföld a magyaroké, és nem a kommunisták által Moldovából, Havasalföldről és Dobrudzsából behozott bevándorlóké. „A románok is otthon szeretnék érezni magukat Kovászna megyében, amely Románia része” – jegyezte meg.
„Ha azt kérdezné, hogy mi az én problémám románként, azt mondanám: nem szeretném többé a helyi közigazgatás mostohagyerekeként érezni magamat. Aláhúzom, hogy ezt románként mondom” – válaszolta kérdésünkre Sever Ioan Miu. Kijelentette: románként számára fontosak a nemzeti szimbólumai és ünnepei, ezért fáj neki az, ha Antal Árpád még január 24-én, Moldova és Havasalföld egyesülésének ünnepén sem lép a Mihai Viteazul szobor elé, ahol román politikusok és néhány magyar állami intézményvezető ünnepel. „Azt kérdezném a román és magyar elöljáróktól: vajon egy harmadik nemzetnek kell többséget alkotnia azért, hogy mi tiszteljük egymást?” – fogalmazott a blogger.
Van olyan jog, amit megvonna a magyar közösségtől?
Alanyainkat szembesítettük azzal, hogy a bukaresti döntéshozók szerint Románia minden jogot megadott és kisebbségeknek, és e tekintetben modell értékű Európában, ehhez képest az ország nem teljesíti maradéktalanul a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartájának ratifikálásakor vállalt kötelezettségeket sem. Ugyanakkor vannak olyan román politikusok, akik szerint a szükségesnél is több joga van a magyar közösségnek.
Ioan Lăcătușu azt tartja túlzottnak, hogy a magyar közösségnek joga van eldönteni: kihelyez

Civilmegbeszélések Déván
Értéktár-bizottság és tömbvidéki kapcsolat
Április 4-én kettős megbeszélésre hívta össze a civilszervezetek és egyházak képviselőit Széll Lőrincz, a Hunyad megyei Küldöttek Tanácsának (MKT) elnöke. Elsőként a tavaly megalakult értéktár-bizottság tagjai tanácskoztak, a közös munka fellendítésének lehetőségeiről. – Ezelőtt egy évvel az erdélyi törekvéshez kapcsolódva megalakult a Hunyad megyei értéktár-bizottság is, melynek azonban nem volt túl látványos tevékenysége. Most szeretnénk ezt a munkát, több más közösségi tevékenységgel együtt fellendíteni. Ezért hívtuk össze a bizottsági tagokat, hogy megbeszélhessék a közös munka menetét, a konkrét lépéseket annak érdekében, hogy a Hunyad megye gazdag kulturális örökségéből mielőbb felleltározásra kerüljenek az arra érdemes értékek. Az RMDSZ megyei szervezetének részéről Kun-Gazda Gergelyt javasoltuk e munka koordinálására. Az értéktár-bizottság tagjainak listája amúgy nem változott – közölte a megbeszélést követően Széll Lőrincz.
Kun-Gazda Gergely elmondta: szeretné, hogy a bizottság a következőkben legalább háromhavonta találkozzon, és a találkozók közötti időben interneten folyamatosan kommunikáljanak egymással, osszák meg az értékek felleltározásra irányuló munkájuk gyümölcsét, hogy a megbeszéléseken már konkrét javaslatokról lehessen dönteni. – Arra kértük a bizottság tagjait, hogy minden településen vegyék igénybe a helyi értékek ismerőinek tudását, és havonta legalább egy kiemelkedő műemlék, személyiség vagy egyéb értéket leltározzanak fel, készítsék el annak leírását, bemutatást, hogy továbbíthassuk az országos bizottság felé is – fogalmazott Kun-Gazda Gergely.
A találkozó második felében a székely–szórvány kapcsolat fellendítésére is kuratórium alakult, melyben a megye kistérségeinek képviseletében heten vesznek részt: Wersánszky Eduárd Petrozsényból, Benedekfi Dávid Lupényből, Kofity Zoltán Vajdahunyadról, Kocsis-Attila-Levente, Kun-Gazda Kinga-Viola, Gáspár-Barra Réka és Széll Lőrincz Déváról. A munka koordinálását ezúttal is Kun-Gazda Gergely vállalta. – A székely–szórvány kapcsolat az utóbbi években nagyon sok gyümölcsöt termett. Örömmel mondhatom azonban, hogy a Háromszék–Hunyad partnerség meglehetősen kibővült, idén már számos más szórványközösség is bekapcsolódott és ennek megfelelően kicsit átalakult az együttműködési keret. A kulturális programok támogatását, az e téren való együttműködést a Kovásza Megyei Kulturális Központ vette át, melynek vezetőivel idén már személyes megbeszélést folytattunk – számolt be Széll Lőrincz. A megbeszéléseken jelen lévő Kun-Gazda Kinga-Viola pedig elmondta: – az eddigi egyeztetések nyomán a Kovászna megyei intézmény három nagyobb lélegzetű Hunyad megyei rendezvényben vállalt partnerséget: a Hunyad megyei Magyar Napok, a Zsil-völgyi Kulturális Magyar Napok, valamint a Vajdahunyadi Napok, melyek keretében támogatja a Háromszék Táncegyüttes, valamint a Cantus Firmus Vegyeskar fellépését az említett településeken, és besegít kézműves-foglalkozások megszervezésébe. Továbbá a Dél-Erdélyért Kulturális Társaság Reneszánsz kastélyfesztiválja keretében támogatja a Kájoni Consort Régizene-együttes fellépését Hunyad megyében, valamint a dévai Renaissance együttes fellépését Sepsiszentgyörgyön. Fontosnak tartanánk azt is, hogy az elmúlt években kialakult kisközösségi kapcsolatok tovább éljenek: egyházközségek, iskolák, civilszervetek szintjén és lehetőség szerint bővüljön is ezek köre. Ehhez azonban fontos a rendszeres kapcsolattartás, az illető kisközösség tagjainak a szerepvállalása, hogy tényleg élő partnerségek alakuljanak ki – fogalmazott Kun-Gazda Kinga-Viola.
Gáspár-Barra Réka / Nyugati Jelen (Arad)

Magyar nap Fogarason
Második alkalommal – ezúttal gazdagabb műsorral, nagy sikerrel – tartották meg szombaton a fogarasi magyar napot, a fogarasföldi magyarok találkozóját abban a városban, amely sok-sok szállal kötődik mihozzánk.
Fogarasföld és a tágabb Olt-völgy magyarsága gyűlt össze a szervező helybeli református egyházközség régi iskolájának udvarán. Kóboriak, mohaiak, halmágyiak és helybeli vegyes felekezetű magyarok jelentek meg együtt ünnepelni, sátrak sora, gyereksátor, kirakóvásárosok tették mozgalmassá a tágas udvart, amelyre színpadot is építettek.
A házigazda református egyházközség nem maradt segítők nélkül, a rendezvényt támogatta a Petőfi Sándor Program és az Összetartozunk Székelyföld–Szórvány Partnerségi Program, szorosan együttműködve a többi magyar történelmi egyház képviseletével. S mert az erdő is csak sok-sok fával erdő, a találkozó a magyar együvé tartozás sikeres kifejezője és bizonyítéka volt, amelyet a Magyar Nemzetpolitikai Államtitkárság, a Bethlen Gábor Alap, Kovászna megye tanácsa, a Kovászna Megyei Művelődési Központ, a Magyar Unitárius Egyház Háromszék-Felsőfehéri Egyházköre s Barót Polgármesteri Hivatala is támogatott. Édes anyanyelvünkön hangzott a város szívében a magyar muzsika, az ének, és a népi táncosoké volt a színpad. Az ünneplőket Szász Tibor református lelkipásztor és Török István unitárius köri esperes, a partnerségi program fogadó mentora köszöntötte, Isten áldását kérve a rendezvényre. A Petőfi-program anyaországi képviseletéhez, a jelen levő vendég személyiségekhez, a helybeli történelmi magyar felekezetek lelkészeihez a műsort felvezető Hollanda Tímea és Bokor Csongor, a program fogarasi ösztöndíjasai szóltak. Miként Szabó Gábor, az RMDSZ fogarasi szervezetének elnöke kérdésünkre elmondta, a két fiatal önkéntes tevékenysége révén fakultatív magyar nyelvű oktatás indult a városban, harmincnyolc elemista- és öt-nyolc osztályos gyerek tanul magyarul írni-olvasni és számolni. Gazdag ünnepi műsorral szerepeltek a fogarasi nap színpadán Bokor Csongor és Hollanda Tímea vezetésével. Tartalmas repertoárjával nyitott a fogarasi ökumenikus dalárda (karnagy: Palkó Sándor), a nagybaconi és a brassói néptáncegyüttesek, a baróti Csala kürtje fúvószenekar (karnagy: Vágási István), énekelt a fogarasi Fehér Katalin, verset mondott Kocsárdi Manyika szavalóművész. Estbe hajlóan nagy sikert aratott operettegyvelegével a sepsiszentgyörgyi Classical együttes s az udvarbál magyar retróslágereivel.
Kisgyörgy Zoltán / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ezerszázan ropták a táncot (XII. Perkő Erdélyi Gyermek- és Ifjúsági Tánctalálkozó)
Szombaton verőfényes napsütésben tizenkettedik alkalommal tartották meg a Kézdiszentlélek fölötti szent hegyen a XII. Perkő Erdélyi Gyermek- és Ifjúsági Tánctalálkozót a Kovászna Megyei Művelődési Központ, Kovászna Megye Tanácsa és Kézdiszentlélek Polgármesteri Hivatala közös szervezésében. A találkozó célja lehetőséget teremteni a székelyföldi gyermek- és ifjúsági néptáncegyütteseknek a megmutatkozásra, a kapcsolatteremtésre, hogy megélhessék a magyar néptáncörökség gazdagságát és sokszínűségét.
Nyolc megyéből 39 gyermek- és ifjúsági tánccsoport több mint ezerszáz – Kovászna, Hargita, Maros, Fehér, Brassó, Szeben, Kolozs és Bákó megyei – gyermek és ifjú táncos érkezett a Perkő hegyére, és ropta a táncot egész nap a kőszínpadon, három csoport objektív okok miatt nem tudott részt venni. A legtöbb táncossal, húsz csoporttal Háromszék képviseltette magát. A Bertis cég munkatársai – Tribel Sándor szakavatott irányításával – ezúttal sem kis feladatra vállalkoztak, amikor ennyi éhes szájnak egy 650 literes üstben ízletes sertéshúsos babgulyást készítettek, amelyet a jó szervezésnek köszönhetően rövid idő alatt fel is szolgáltak. A néptánctalálkozó a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes Ludas Matyi című mesejátékával kezdődött, majd a tánccsoportok bemutatkozása következett. A huszárok megérkezése után házigazdaként Balogh Tibor, Kézdiszentlélek polgármestere köszöntője hangzott el, majd a perkői néptáncseregszemlét Pál Ferenc kézdiszentléleki római katolikus plébénos áldotta meg. Délután folytatódott a gyermek- és ifjúsági tánccsoportok fellépése, este pedig a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes bemutatta Táncoljatok című műsorát. Az előadás során gyimesi, nyárádmagyarósi, gyergyói, szentbenedeki, szatmári, mérai, buzai és vajdaszentiványi táncokat lát­hattak a nézők. 20 órától tábortűz melletti táncház zárta az egész napos programot, ugyanakkor Füzesi Albert és Ivácson László táncpedagógusok közreműködésével az együttesek vezetői értékelték a bemutatott műsorokat. A nap folyamán a nyeregben kézművesvásár, népi játékok és kézműves-foglalkozások zajlottak, a tevékenységeket a Guzsalyas Alapítvány és a Bodvaj Egyesület munkatársai, valamint Péter Kinga és Gáspár Hanna vezette. A résztvevők egészségügyi ellátását a megyei Vöröskereszt és a Salvatore Egyesület önkéntesei biztosították.
 Iochom István Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Több mint a hagyományok éltetése
Megélhetést jelent
A sepsiszentgyörgyi Művészeti és Népiskola 120 sepsiszentgyörgyi és kézdivásárhelyi középiskolás diáknak szervezett mesterség-bemutatót június 13-án, kedden, partnerségben a csernátoni Haszmann Pál Múzeummal, ez utóbbi műhelyeiben és udvarában.
A program célja azoknak a hagyományos népi mesterségeknek a bemutatása volt, amelyeket a népfőiskola mesteremberei, szakemberei oktatnak. A fiataloknak a Művészeti és Népiskola igazgatója, Gáj Nándor tartott ismertetőt az iskolában zajló képzésekről, Haszmann Pál nyugalmazott muzeológus pedig a hagyományos népi mesterségekről, azok fontosságáról mesélt.  A fiatalok megismerkedhettek a szövéssel, kádársággal, bútorfestéssel és fafaragással, ugyanakkor népi mesterségeket bemutató dokumentumfilmeket néztek meg, és megtekinthették a Kovászna Megyei Művelődési Központ által készített, népi mesterségeket ismertető kiállítást is.
A Művészeti és Népiskola egyik legfontosabb feladatának tekinti a szakképzést, valamint a régi mesterségek: a kádárság, a népi kovácsolás, a fafaragás és a népi bútor­asztalosság oktatását. Mind a négyet kiváló mesterek oktatják, akik kiemelkedő teljesítménnyel rendelkeznek saját szakmájukban: a kádár szakmát a haralyi Szőke Tibor Barna, a fafaragást a csernátoni Haszmann László, a népi bútor­asztalosságot Bagoly Zoltán, a kovács szakmát az olaszteleki, népi iparművész címmel kitüntetett Nagy György tanítja. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Szent László-emlékünnepség Gelencén
Szent László-emlékünnepséget szervezett tegnap a gelencei, több mint 850 éves Szent Imre római katolikus műemlék templomban és a templomkertben Magyarország Nemzetpolitikai Államtitkársága, Kovászna Megye Tanácsa, a Kovászna Megyei Művelődési Központ és a Pro Patria Egyesület.
Elsőként Bereczi István plébános köszöntője hangzott el. A plébános arra emlékeztette a jelenlevőket, hogy idén ünnepeljük Szent László trónra lépésének 940., szentté avatásának 825. évfordulóját. „Megtiszteltetés számunkra, hogy az emlékkonferencia helyszínéül a mi templomunkat választották. Szent László hite, reménye és magyar népének szeretete lelkesítse önöket példája követésére” – mondotta a plébános, majd megáldotta a rendezvényt és annak résztvevőit. Az áldást követően Tamás Sándor, a megyei önkormányzat elnöke szólt az egybegyűltekhez, beszédében azt emelve ki, hogy a Székelyföldön azért van a legtöbb Szent László-emlék, mert a székelyek hű katonái voltak és ma is azok a határvédő lovagkirálynak. Háromszéken Bibarcfalva, Gelence, Gidófalva, Kilyén, Kökös, a kézdiszentléleki Perkő, Sepsibesenyő és Szacsva őrzi kisebb-nagyobb mértékben falfestményeken, emlékképeit a nagy királynak, ezek közül is Gelencén a legnagyobb felületben és a legszebb megjelenítésben – hangsúlyozta a megyei önkormányzat elnöke, aki azt is elmondta: a Kárpát-medencén belül a legkeletibb Szent László-emlék Gelencén található, tehát nem véletlenül szervezték itt az emlékév egyik legérdekesebb rendezvényét. Tamás Sándor azt is közölte, hogy Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke a bukaresti események miatt nem tud jelen lenni.  Magyarország Nemzetpolitikai Államtitkárságának nevében Brendus Réka főosztályvezető-helyettes köszöntötte az emlékünnepség résztvevőit, és méltatta a lovagkirály személyiségét, tetteit és szellemi örökségét. Hegedűs Csilla, az RMDSZ ügyvezető alelnöke a szövetség nevében szólt az ünneplőkhöz. Meglátása szerint akármekkora politikai vihar, cirkusz és hisztéria van bárhol körülöttünk, a Szent Király, ha ma élne, akkor is kiállna az értékeinkért, a jogainkért, a szimbólumainkért és kiállna anyanyelvünkért. Az ügyvezető alelnök köszönetet mondott a magyar államnak, hogy mind nagyobb és nagyobb összegekkel támogatja műemlékeink felújítását. 
A műemlék templom belső kőfalára helyezett Szent László élete, kultusza és szellemi öröksége című kiállítást id. Lomnici Zoltán, a Szent László Tanácsadó Testület tagja, Magyarország Legfelsőbb Bíróságának volt elnöke nyitotta meg. Elmondta: a kalotaszegi születésű Okos Márton kereste meg tavaly tavasszal azzal az ötlettel, hogy jó lenne, ha az ország Szent Lászlóra emlékezne az idei emlékévben, és az ügynek kellene egy kis sajtó- és civil támogatás. Mint mondta, örömmel karolta fel a kezdeményezést, és a múlt év augusztus 17-én jelentették be Potápi Árpád János államtitkárral és Okos Mártonnal hárman, hogy a Nemzetpolitikai Államtitkárság meghirdeti a Szent László-emlékévet. A kiállítás anyaga több nyelven készült el, és már több országban és Magyarországon állították közszemlére. Ezt követően Jánó Mihály művészettörténész, kurátor ugyancsak a templomfalra rögzített Szent László-legenda falképei a székelyföldi templomokban című kiállítást nyitotta meg. A pannókon levő fotókat Mudrák Attila, az Esztergomi Keresztény Múzeum munkatársa készítette. A két tárlatmegnyitó után a jelenlevők a templomba vonultak, ahol a kézdivásárhelyi Molnár Józsiás-iskola régizene-együttese Pillanatképek a magyar történelemből című előadását hallgatták meg, majd megkezdődött A király képmása nevet viselő konferencia. A két tárlat vasárnapig látogatható.
 Iochom István Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A külhoni magyar kultúrát támogató pályázatokat hirdet az Emmi
Meghívásos pályázatokat hirdet Irodalmi Karaván és Művészeti Karaván elnevezéssel a külhoni magyar kultúra támogatására az Emberi Erőforrások Minisztériumának Kultúráért Felelős Államtitkársága.
Az államtitkárság szombati közleménye szerint a tízmillió forint keretösszegű pályázatok célja a nemzeti összetartozás és a határon túli, magyarok lakta régiók egymás közötti kapcsolatainak erősítése, a külhoni magyar írószervezetek, közművelődési intézmények, egyesületek programjainak bővítése. Célja továbbá a kulturális értékekhez való hozzáférés szempontjából hátrányos helyzetű területek, a határon túli magyar irodalom, képző-, ipar- és fotóművészet, továbbá filmes műhelyek értékeinek megjelenítése, népszerűsítése, a kortárs irodalom és művészetek értékeinek széles rétegekhez történő eljuttatása, valamint a határon túli művészeti műhelyek megmutatkozási lehetőségeinek bővítése.
Az Irodalmi Karaván határon túli magyar írócsoportok, irodalmi műhelyek felolvasókörútjainak, irodalmi rendezvénysorozatainak megszervezéséhez és lebonyolításához nyújt támogatást. Pályázásra jogosult az Erdélyi Magyar Írók Ligája, a Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet, a Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet (Lendva), a Szlovákiai Magyar Írók Társasága és a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet. A Művészeti Karaván a határon túli magyar képző-, ipar- és fotóművészeti kiállítások, valamint filmszakmai programok megszervezéséhez és lebonyolításához nyújt támogatást. Pályázat benyújtására jogosult az EMKE – Közép-Erdélyi Művelődési Intézet, a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont, a Kovászna Megyei Művelődési Központ, a beregszászi Pro Cultura Subcarpathica Egyesület, a lendvai Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet, a Szlovákiai Magyar Művelődési Intézet, valamint a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet. Mindkét pályázaton 300 ezer és egymillió forint közötti összeget nyerhetnek el a pályázók. Az elbíráláskor előnyt élveznek azok a pályázók, amelyek programjaik közül legalább egyet a szórványmagyarság által lakott térségekbe terveznek. Krónika (Kolozsvár)

A Százlábú és Százlábacskák 10. borospataki tánctábora
Közösségben igazi élmény!
Idén is festői környezetben, a borospataki skanzenben szervezték meg a Százlábú néptáncegyüttes és a Százlábacskák gyermek néptáncegyüttes tizedik közösségépítő tánctáborát július 31. – augusztus 6. között. A Kovászna Megyei Művelődési Központ és a Kovászna Megye Tanácsa közös szervezésében lezajlott rendezvényen 153-an vettek részt. A két táncegyüttes tagjai és vezetői, Virág Endre és Imola mellett meghívott táncoktatók, kézművesek és zenészek kapcsolódtak be a tevékenységekbe.
A tábori program gerincét a táncoktatás alkotta, naponta 5 órát gyakoroltak, külön a nagyok és a kisebbek. A Százlábú néptáncegyüttes vajdaszentiványi táncokat és énekeket tanult Mátéfi Csaba és Mátéfi Zita, a székelykeresztúri Mákvirágok Néptáncegyüttes vezetőinek irányítása alatt. A Százlábacskák néptáncegyüttes a gyímesi táncokkal, énekekkel ismerkedett Both Jocó és Both Zsuzsa, a kolozsvári Ördögtérgye Néptáncegyüttes vezetői, a „népművészet ifjú mesterei” vezetésével.
A táncoktatás minőségét és színvonalát emelte az élő zene, amelyet a Heveder zenekar tagjai Molnár Szabolcs (hegedű), Szilágyi László (brácsa), Bajna Gyuri (bőgő) és Petres Attila (hegedű), Bilibók Alpár (gardony), valamint a Kedves zenekar tagja, Bíró Imre (bőgő) biztosítottak.
A délelőtti három- és délutáni kétórás tánctanítás között kézműves-foglalkozások, közösségépítő játékok tették változatossá a napot. Benkő Éva, Demeter Miklós és Petrova Anasztázia irányításával karkötők, labdák, sípok készültek természetes anyagokból. A kézműves-foglalkozásokkal párhuzamosan 9–10 fős csapatokat alkotva, meseszerű, különböző erőgyűjtő feladatokat, játékokat kellett teljesítsenek a kicsik Péter Orsolyával. A nagyobbak közösségfejlesztő, csapatépítő játékokon vettek részt, és bernyócot (szőtt övet) készítettek.
– Minden este táncház színesítette a tábor programját, ahol kicsi- nagy együtt ropta az évek során elsajátított táncrendeket. Lefekvés előtt, összegzőként, levezetőként hangzott el egy-egy mese, amit Benkő Éva sajátos humorával fűszerezett, bevonva a résztvevő gyermekeket a mese kínálta lehetőségek feltárásában, az útvesztők megoldásában. A tábor egyetlen pillanata sem volt élményszegény, nem találtál unatkozó gyermeket, fiatalt, mert mindig volt valami, amin gondolkodni kellett, megoldásra várt, le kellett szaladni, meg kellett építeni, össze kellett gyűjteni, el kellett táncolni, meg kellett énekelni. A tábor utolsó napján egy közös mesebarangoláson tapasztalhatták kicsik és nagyok, hogy jóban, rosszban számíthatnak egymás segítségére, szeretetére. A hét folyamán a szemek csillogtak, a szoknyák perdültek, a sok-sok tánctól a csűr padlója porzott és a hagyomány élt, mert élteti azt minden egyes Százlábú és Százlábacska hitével, tehetségével és tánc iránti szeretetével – összegezte Péter Orsolya.
Virág Endre a tábor csapatépítő, közösségerősítő jellegét hangsúlyozta.
– A tábor a közösségről szól. Itt nincs telefon, televízió, csak tánc, beszélgetés, játék, egymásra figyelés. A 9–18 év közötti résztvevők az egy hét alatt a közösségi programoknak, a táncnak, a zenének köszönhetően megtapasztalhatták az összetartozás érzését, jobban megismerték egymást, igazi csapattá kovácsolódott a társaság, magyarázta.
A szervezők ezúton mondanak köszönet a szülőknek a bizalomért, Kovászna Megye Tanácsának, a Combridge cégnek, a Regös Ifjúsági és Közművelődési Egyesületnek, a Communitas Alapítványnak, Buksa Leventének, Balázs Imrének, Csenteri Leventének, hogy segítségükkel létrejöhetett ez az esemény.
Némethi Katalin / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Népzenei műhelymunka Csernátonban
Péntek délután a felsőcsernátoni Hanna Panzióban egymásnak, illetve a hozzátartozóknak és az érdeklődőknek bemutatott gálaelőadással, egyéni és közös műsorral ért véget az egyhetes, hetedik Mozsika népzenei műhelymunka. A Kovászna Megyei Művelődési Központ és Kovászna Megye Tanácsa által szervezett táborban idén harmincöt Hargita, Kovászna és Brassó megyei tanuló vett részt.
Mágori István, a Kovászna Megyei Művelődési Központ munkatársa szerint a tábor hosszú távú célja népzenénk, néptáncaink, népszokásaink ápolása, megőrzése, éltetése és a nagyközönség körében történő népszerűsítése volt. Rövid távú célként a népzeneápolást, a népzenei együttesek kialakulásának elősegítését, illetve népi hangszereink megszerettetését tűzték ki. A népdaloktatás kiscsoportokban történt. A népzenét a műhelymunka első napjaiban egyesével vagy hangszerenként – hegedű, brácsa, nagybőgő és cimbalom – alkotott kiscsoportokban tanulták, a további napokban egy népi zenekar felépítése szerint gyakorolták a csoportban, zenekarban való zenélést. A legtöbben hegedűsök voltak. Kiegészítő programpontként a résztvevők népi játékokon vettek részt. A hangszeres oktatást a sepsiszentgyörgyi Heveder zenekar tagjai – Fazakas Levente (hegedű), Szilágyi László (brácsa), Bajna György (nagybőgő), Fazakas Albert (cimbalom) és Román Hunor (hegedű) – vezették le, a népdalokat Erőss Judit, a Háromszék Táncegyüttes énekese oktatta. A résztvevők Szatmár megye népzenéjét és táncait tanulták kezdő és haladó szinten, zenei ismeretüknek megfelelően.
Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Székelyföld Napok nyolcadszor
Október 13–22-e között zajlanak az idei, nyolcadik kiadásához érkezett Székelyföld Napok. A Kovászna, Hargita és Maros megyére kiterjedő rendezvénysorozat ünnepélyes megnyitóját Sepsiszentgyörgyön tartják a III. Székelyföldi Fotóbiennálé keretében október 14-én. A Székelyföld Napok céljáról és programjairól csütörtökön tartottak tájékoztatót Csíkszeredában a megyeházán.
A rendezvény célja sajátos programokon keresztül bemutatni a színes Székelyföldet – mondta köszöntőjében Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke. Olyan programokat szerveznek, amelyek célja Székelyföld megerősítése, az identitásőrzés, hogy az a fiatalok mindennapjainak is a részévé váljon – tette hozzá. Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke kiemelte, a három székelyföldi megye együttműködésének egyik fontos elemét képezik a nagyszabású közös rendezvények, mint amilyen a hamarosan kezdődő Székelyföld Napok. „Az ilyeneken keresztül is szeretnénk megmutatni Székelyföld értékeit, kiemelni azt, ami másoknak nincs, például a kürtőskalácsot, a borvizeinket, kulturális hagyományainkat. Az ilyen eseményekre odafigyelnek itthon és a határon túl is, és ez mérhető a turizmusban, gazdaságban is. Vannak, akik szerint Székelyföld nem létezik, de ezt tőlünk senki nem tudja elvitatni, mert mi Székelyföldet a szívünkben hordjuk. A szívünkből indulunk ki, ami nekünk fontos, azt kell megmutatnunk a nagyvilágnak” – emelte ki a tanácselnök.
A Székelyföld Napok részeként szervezik meg a III. Székelyföldi Fotóbiennálét, amelynek felhívására idén 17 országból 283 fotográfus válaszolt, összesen 1516 pályamű érkezett. A zsűri által kiválasztott száz legjobb munkából katalógus készül. A díjazottak között van székelyföldi és külföldi fotós egyaránt, alkotásaikat október 14. és november 5. között lehet megtekinteni Sepsiszentgyörgyön az Erdélyi Művészeti Központban. A díjátadó ünnepséget október 14-én 17 órától a Tamási Áron Színházban tartják.
Háromszéken 25 településen közel hatvan esemény lesz a Székelyföld Napok keretében. Mágori István, a Kovászna Megyei Művelődési Központ munkatársa kiemelte, hogy a rendezvény részeként a sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínház A három kismalac című bábelőadásával, az Evilági együttes Mozsikácska koncertjével a kistelepülések óvodásait, iskolásait keresi fel, több gyerekcsoport járja be Csernátonban a Laska útját, Kisbaconban a Kenyér útját, ugyanakkor a Kovászna Megyei Művelődési Központ néprajzi tárgyú dokumentumfilmjeit vetítik le, de ismeretterjesztő előadásokat is tart dr. Szekeres Attila István heraldikus, aki több településen a székely zászló fejlődésének utolsó négy évszázadát mutatja be. Mindezek mellett lesz egyházi kórusok találkozója és kórusfesztivál is, könyvbemutatók, amatőr színjátszók előadása, néptáncelőadások színesítik a programot. Péter Ferenc, Maros Megye Tanácsának elnöke kifejtette, a Székelyföld Napoknak kettős célja van, egyrészt, hogy megmutassuk értékeinket a mellettünk élő közösségeknek. Ez különös kihívás Maros megyében, ahol nem az egész megye tartozik Székelyföldhöz, hiszen vannak román többségű régiók és szász vidék is. A másik cél az, hogy közösségi ünnep legyen, amelyen mi magunk is jól érezzük magunkat, ahol lehetőségünk van megismerni a székelyföldi kulturális intézmények éves termését, a kortárs művészek alkotásait, de ugyanakkor arra is, hogy élővé tegyük hagyományainkat. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Helytelen a székely zászló ábrázolása – a piros–fekete új divat
A VIII. Székelyföld Napok rendezvénysorozat részeként volt a kézdivásárhelyi Vigadó Művelődési Ház vendége kedden dr. Szekeres Attila István heraldikus, aki A székely zászló fejlődése az utóbbi négy évszázadban címmel tartott előadást székely jelképeinkről.
A Kovászna Megyei Művelődési Központ képviseletében Mágori István köszöntötte a jelenlevőket, röviden vázolva a Székelyföld Napok október 13–22. között három megyében zajló rendezvénysorozatát.
Az előadás angol nyelven a 27. Zászlótudományi Világkongresszuson, Londonban hangzott el, ahol jó fogadtatásban részesült, érdeklődés kísérte a szakma és a jelenlevők részéről, osztotta meg a hallgatósággal Szekeres.
Ugyanakkor meggyőződésünk, hogy a céhes városiak is sokat tanulhattak belőle, hiszen a vetített képekkel gazdagon kísért bemutatóban adatok sokaságát nyújtotta a szakember, olyan korabeli címerekkel, zászlókkal, pecsétnyomókkal stb. ismerkedhettünk meg, amelyekről laikusként nehéz összegyűjteni a releváns információkat, egy tudósítás kereteiben pedig lehetetlen felidézni.
Elsősorban egy 1601-es és egy 1603-as drezdai zászlókódexben maradtak fenn régi székelyzászló-ábrázolások. Az egyik legrégebbi jelképen kardot tartó páncélos kar látható, a kard szívet és medvefejet döf át, ez több helyen címerben és zászlón is felbukkan. Azt, hogy a Nap és a Hold a székelység jelképe, az 1659-ben Szászsebesen tartott országgyűlésen iktatták törvénybe. A jelenleg ismert, használt székely zászlónak Zekely Moses, azaz Székely Mózes (1603-ban, a brassói csatában esett el) lovassági zászlaja képezi az alapját.
Megtudhattuk: az 1848–49-es forradalom- és szabadságharcban ugyanakkor a székelyek is sajátjuknak érezték és használták a piros–fehér–zöld zászlót, ezek közül néhányat ma is őriznek a múzeumok.
A piros–fekete változat, bár egyesek „régi székely zászlónak” tartják, az 1950-es években született meg Csíkszéken, a népviselethez tartozó székely szoknya színeiből, a rendszerváltás előtt csak dugva, titkolt lázadásként, amióta pedig elő lehetett venni és kibontani őket, a csíkszékiek ragaszkodnak hozzá és használják.
Fonák helyzet, hogy a kék–arany–kék székely zászló a román hatalom általi üldöztetésének is köszönheti óriási népszerűségét, az autonómiaharc jelképévé emelkedett. Nem hallgatható el ugyanakkor, hogy heraldikai szempontból a nyolcágú csillag, és a vele nem egy síkban, hanem kissé lennebb elhelyezkedő Hold nem helyes. A régi székely jelkép ugyanis, mint már írtuk, a Nap, mégpedig 16 sugarú, és egy síkban van a mellette levő Holddal.
Megfontolandó, és érdemes lenne fokozatosan áttérni a helyes ábrázolásra a székelység számára nagy érzelmi töltettel bíró jelképen.
Az előadás hétfőn Illyefalván, tegnap Sepsiszentgyörgyön, a Székely Nemzeti Múzeum Tolerancia-termében is elhangzott, 20-án 18 órakor pedig Bereckben, a Művelődési Központban mutatják be ismét. Farkas Imola / Székely Hírmondó; Erdély.ma

Odafigyelnek a székelyföldi belső szórványra
Negyedik éve szervezi meg a Székföldi Magyar Napokat a belső szórványnak tekinthető Árapatakon, Hidvégen és Erősdön Kovászna Megye Tanácsa partnerségben a Kovászna Megyei Művelődési Központtal és az RMDSZ Háromszéki Területi Szervezetével. Az idei eseménysorozat első két rendezvényét Erősdön tartják október 28-án, szombaton, vasárnap pedig Árapatakon.
A megyei önkormányzat által hagyományteremtő szándékkal elindított Székföldi Magyar Napok szervezésébe rendszeresen részt vesznek a helyi közösségek, önkormányzatok és az egyházak is.
A Székföldi Magyar Napok hétvégi programkínálata színes kulturális műsort ígér. A szervezők szombaton az erősdi kultúrházban 13 órától várják a kicsiket és nagyokat: lesz kézműves tevékenység, vígjáték, népzenei összeállítás, vers, mese és néptánc előadás. Vasárnap az árapataki református templomban istentisztelettel veszi kezdetét a rendezvény, majd a kultúrházban a köszöntő beszédeket szintén kulturális műsor és magyar bál követi. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

„Okos az arca, mint egy kovácsnak”
Népi mesterségek diákszemmel
A Kovászna Megyei Művelődési Központ által meghirdetett Népi mesterségek vetélkedőjébe kapcsolódott be az a hattagú, baróti diákcsapat, mely – a versenykiírás egyik feladataként – a múlt héten a kovácsmesterségről tartott bemutatót Erdővidék Múzeumában. Szépszámú közönség előtt beszéltek az ókorban is ismert szakmáról és annak egyik jeles erdővidéki képviselőjéről, az olaszteleki Nagy Györgyről.
Moroianu Anna, Mojsza Panna, Kovács Dorottya, Egyed-Kese Erika, Szász Mónika és Tordai Ákos – mindnyájan a baróti Gaál Mózes-iskola VII. osztályos tanulói – meglátogatták a (már) messze földön híres olaszteleki kovácsmestert, róla és műhelyéről rövidfilmet is készítettek, melyet lelkesedéssel mutattak be a nézőknek.
Elmondták róla, hogy munkáit – jelesen egyik ajtópántját – már nemzetközi kovácsversenyen is díjazták, és hogy a manapság inkább díszkovácsolással foglakozó mester szabad kezűleg, saját ötleteit megvalósítva alakítja üllőjén a tárgyakat, szebbnél szebbeket. Közülük néhányat a helyszínen is bemutattak.
„Figyelmesen dolgozik” – állapították meg róla, és az sem kerülte el a gyermekek figyelmét, hogy munka közben a mester néha az üllő mellé ütött, ami felkeltette kíváncsiságukat.
– Az anyagon néha fordítani is kell, ám ilyenkor jobb mellé ütni, mint megállni, és aztán ismét felemelni a kalapácsot – hangzott a válasz.
Bemutatták a kovácsok öltözetét, szerszámait, megtudhattuk tőlük azt is, hogy a kovácsüllő súlya jócskán meghaladja a mázsát, és hogy Nagy György kovácsoltvasból készült, régi tárgyakat bemutató gyűjteményében még egy hajvágógép is található.
„A népmeséinkben, mondókáinkban, de irodalmunkban és a művészetekben is mindig jelen voltak a kovácsok” – hangsúlyozták a fiatal előadók, büszkén jelentve ki azt is, hogy bizony, e mesterség gyakorlóit a történelem folyamán is mindig a bölcs emberek soraiban tartották számon, nem véletlen, hogy mondás is fennmaradt róluk: „Okos arca van, mint egy kovácsnak”.
Beszéltek még a fém megmunkálásának magyarországi kezdeteiről, de mitológiai alakokról is: Héphaisztoszról, a kovácsmesterség istenéről, vagy Ptah-ról, akit a kézművesek isteneként tiszteltek a régi egyiptomiak.
A baróti Bőrhegedű csapat – ahogy magukat elnevezték – nem titkolt vágya az, hogy dobogós helyezést érjen el a vetélkedőn. A vonzó díjak közül pedig leginkább annak örvendenének, amelyik helyet biztosítana számukra a csernátoni Haszmann Pál Múzeumban jövőben megrendezendő népi mesterségek táborba. Böjte Ferenc / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Legyen folytatása intéseinek (Jánosi József nyolcvanéves)
Egykori tanítványai, munkatársai, tisztelői, a néptáncos szakma jeles személyiségei, barátai, néptáncegyüttesek és zenészek köszöntötték vasárnap délután, nyolcvanadik születésnapján Jánosi Józsefet (felvételünk). A Kovászna Megyei Művelődési Központ szervezésében a sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncstúdióban tartott eseményen a háromszéki néptáncéletet elsőként kutató és feldolgozó népművelő, oktató, különböző kulturális intézmények módszertani szakértője több mint ötvenéves pályafutását idézték beszélgetésekben, képekben, archív filmfelvételeken és a gyűjtéseiből összeállított koreográfiákban.
Imreh István, a művelődési központ igazgatója egykori munkatársukat köszöntve felidézte: régen eleink életének szerves része volt a tánc, a fiatalok a szülőktől lesték el, majd titokban a csűr végében gyakorolták be és tanulták meg a falu nagyjainak figuráit, mígnem odaértek, hogy kialakították saját táncukat. Szerinte Jánosi József életének is szerves részévé vált a néptánc, ami munkásságát is meghatározta. Péter Sándor nyugalmazott magyar szakos tanár, aki a Jánosi József sepsiszentgyörgyi pályafutásának első éveiben alapított tánccsoport tagja volt, azt kívánta, hogy mindannak, amit az ünnepelt elkezdett és mások átvettek, továbbadtak, legyen folytatása, intéseinek legyen foganatja, szökkenjenek szárba azok a magvak, amelyeket nemcsak táncoktatóként, hanem a táncok leírójaként is elvetett.
A visszaemlékezők sorát Balázs Antal nyitotta, aki közös székelykeresztúri éveikről szólt, régi farsangi mulatságokat elevenített fel. A brassói származású László Csaba, a székelykeresztúri Pipacsok Néptáncegyüttes alapítója, jelenleg a Nagyvárad Néptáncegyüttes koreográfusa, aki a nyolcvanas években együtt gyűjtött erdővidéki cigánytáncokat Jánosi Józseffel, arról beszélt, hogy a cigányok tánca mindig alkalmazkodik annak a vidéknek a táncához, ahol megtelepednek, Jánosi József pedig hangsúlyozta, a cigánytánc szerves részét képezi kultúránknak. Közös ismerősük, az őrkői Mocsel Antal Rémusz és családja tánccal köszöntötte az ünnepeltet.
Jánosi József ott volt az első Kovászna megyei hivatásos néptáncegyüttes, a Vadrózsák 1970-es alapításánál, amelyet kezdetben Lőrincz Lajos irányított, majd átvette tőle az oktatást, később a művészeti vezetést. Születésnapján az akkori együttes tagjai is emlékeiket idézték. Csiszér Lőrinc kiemelte az egykori Mester emberi tartását, a tánchoz való alázatos viszonyulását, igényességét, kritikai szellemiségét, és azt mondta: Jánosi József kiérdemelten azt a szeretetet kapja vissza tanítványaitól, amit adott. Az ünnepelt megköszönte a Vadrózsák jelen lévő és távolabbi tagjainak az akkori erőfeszítést, valamint a mostani ottlétet, és kifejtette: hosszú időnek kellett eltelnie, hogy amit kezdetben ezzel az együttessel is képviseltek, a kor ízlésének és a megszorításoknak megfelelő, népi baletthez hasonlító stílust később sikerült áttörnie, és azt felmutatni, ami az igazi érték.
Az eredeti, hagyományos stílus színpadra vitelében Jánosi József volt az első Háromszéken, ő váltott elsőként akkor, amikor az elfogadott sémákat szent és sérthetetlenként erőltették – mondta Deák Gyula, a sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes igazgatója. Említett együttesnek nem egyszer volt tanácsadója, koreográfiát is készített a társulat számára. Tanulni jó, ha van kitől – szögezte le Deák Gyula.
Jánosi József munkásságának egy másik korszakát idézte az 1976-ban alakult, jelenleg egyetlen háromszéki állandó felnőtt hagyományőrző csoporttal is rendelkező kézdiszentléleki Perkő Néptáncegyüttes. Az ünnepelt gyűjtéséből válogatott sóvidéki táncok bemutatása után Gergely Zoltán, az együttes pedagógus alapítója és táncosa azt mondta, Jánosi József szakmai segítsége, oktatása mérföldkő volt a csoport életében, és ennek is köszönhetik, hogy máig fennmaradtak. A gyűjtőmunkának csak akkor van eredménye, ha azt valamilyen formában meg is örökítik, le is írják. Ebben segített Jánosi Józsefnek Szalay Zoltán népzenekutató, zeneszerző az Erdővidéki táncélet című, 2008-ban megjelent kötet összeállításánál. Ünnepi köszöntőjében az együttműködő munkáról beszélt. Sokan és sokféle szeretettel, közösségi érzéssel beszéltek Jánosi Józsefről, az alkotó emberről, az oktatóról, a szigorú tanítóról. A két-három évvel ezelőttig is működő hagyományos rétyi, pedagógusoknak szóló néptáncoktató tábor résztvevői is felszólaltak, akiknek Jánosi József útmutatása iránytű maradt egész életükben. Amikor az ember elfárad, amikor úgy érzi, abban a közegben, ahol régebben erős volt, már nem tud alkotóan, serkentően hatni, akkor keres magának egy olyan területet, ahol adni tud és jól érzi magát – mondta Gazdag Géza, a sepsiszentgyörgyi Kriza János Unitárius Vegyes Kar elnöke. Jánosi József nem csak a kórus húsz évvel ezelőtti alapításánál volt jelen, az unitárius egyházban is mindvégig vállalt szolgálatot, és máig tanulhatunk tőle – hangsúlyozta. Az elmondottakat követően a Karácsony Gabriella vezette kórus énekkel köszöntötte Jánosi Józsefet.
A Jánosi József saját archív felvételeivel, a Román Televízió magyar adása forgatócsoportja által rögzített táncokkal, a Kovászna Megyei Művelődési Központ megbízásából Bartók Emese és Somogyi Csaba által idén készített rövidfilm bejátszásaival, a Harai László és barátai zenei közreműködésével összeállított műsort Péter Sándor az elmúlt hetek legjelentősebb háromszéki közművelődési ünnepének nevezte. És ha ez nehezen mérhető is, minden bizonnyal egyedi, hogy egy születésnap alkalmával fél évszázadnyi szakmai visszapillantó készült a háromszéki néptáncélet feltárásának és továbbéltetésének történetéről. Fekete Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ügyes diákok népszerűsítik a mesterségeket
Jó népi mestereink vannak
Kedden a megyei könyvtár Gábor Áron-termében díjazták azokat a lelkes kis diákcsapatokat, akik novemberben beneveztek a Kovászna Megyei Művelődési Központ által meghirdetett Népi mesterségek vetélkedőjébe, és becsülettel kiállták a próbát.
– Még 2015-ben történt, hogy a Kovászna Megyei Művelődési Központ megnyert egy 80 ezer euró összértékű pályázatot a Norvég Alapnál népi mesterségek művelőinek felkutatására, munkásságuk dokumentálására. Nagy volt a központ munkatársainak meglepetése, mikor a becsült 250 mester helyett ezresre kerekedett a lista. A pénzből egy igényes honlapot is szerkesztettek, amelyen 43 népi mesterséget dokumentáltak, 300 mestert mutattak be, illetve 382 különböző eszköz leírását, fotóját is feltöltötték. Elkészült 10 kisfilm is, és továbbra is készül évente 2-3. Eme munka folytatását képezik a témával kapcsolatban szervezett további rendezvények is – foglalta össze a verseny előtörténetét Imreh-Marton István, a központ igazgatója.
Novemberben öt-nyolcadikos diákokat vonzottak-vontak be ebbe a vetélkedőbe, melynek célja, hogy a fiatalok megismerjék, népszerűsítsék, tovább éltessék a hagyományos mesterségeket és művelőiket. A verseny nagydíjának, a Depo cég által felajánlott 1000 eurós vásárlási utalványnak az elnyerésével a csapatok ugyanis falujuk egyik (vagy akár több) mestere műhelyének a felszerelését segítik elő.
Izzasztó munkát adtak a Kinda István néprajzkutatóból, Dimény-Haszmann Orsolya muzeológusból és Vargyasi Levente filmes szakemberből álló zsűrinek a lelkes kis csapatok, akik vállalták a négy próbát. Ugyanis sokféleképpen megmérettettek: fogalmazást kellett írniuk a mesterségről, 5 perces portréfilmet szerkeszteniük a mesterről, prezentációt egy bizonyos munkafázisról vagy egy termék elkészítéséről, és végül egy rendezvényt is kellett szervezniük, minél többeket bevonva, így növelvén a mesterség népszerűségét.
A zsűri elsősorban az eredetiséget értékelte: milyen mértékben használtak fel terepmunka során készített felvételeket, fényképeket, illetve hány embert vontak be a tevékenységekbe, mekkora hírverést csaptak azoknak. Természetesen a nyolcadikosokkal kicsit szigorúbbak voltak, mint az ötödikesekkel, mégis úgy esett, hogy az első díjat az utóbbiak szerezték meg, a kisbaconi Reszeltesek csapat a fődíj mellé még 3000 lej értékű reklámozási lehetőséget is nyert a bemutatott kovácsmesterség népszerűsítésére. A második helyezés a szövést és Csog Jolán szövőasszonyt ismertető erdőfülei Fülemüle csapat (VII–VIII.), amely ilyenformán értékes könyvcsomaggal gazdagítja iskoláját, harmadik a lemhényi Mi a kő (VII.), amely a kőfaragást és annak mesterét, Zsigmond Miklóst népszerűsítette. A dobogósok nyáron 5 napig a csernátoni Haszmann Pál Múzeumban táborozhatnak és gazdagodhatnak tovább néprajzi ismeretekben. Bodor Tünde / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Ahány műhely, annyi szokás (Népi mesterségek vetélkedő)
A kisbaconi Reszeltesek csapat nyerte a Népi mesterségek vetélkedőt, amelyen a részt vevő kilenc település diákjai a legkülönfélébb ötletekkel, megoldásokkal rukkoltak elő a verseny négy szakaszában. A verseny célja az volt, hogy a diákok megismerjék a saját településükön élő népi mestereket, az általuk művelt mesterségeket, és lehetőségeik szerint népszerűsítsék azokat. A Kovászna Megyei Művelődési Központ pályázatának eredményhirdetését kedden tartották a sepsiszentgyörgyi megyei könyvtár Gábor Áron Termében.
Az első fordulóban a csapatoknak az általuk választott népi mesterség múltját kellett bemutatniuk egy leírásban, a második feladat egy rövidfilm elkészítése volt a mesterekről, a harmadik körben vetített képes bemutatót kellett beküldeniük, amelyben ismertetik az adott mesterség egy vagy több szakaszát. Az utolsó mozzanat egy rendezvény szervezése volt, amelyen a mesterséget kellett népszerűsíteni lehetőleg a mester jelenlétében. A díjkiosztón Kinda István néprajzkutató ismertette az elbírálás szempontjait, majd a kisfilmek bemutatása után a zsűri másik két tagjával – Haszmann Orsolya, a csernátoni Haszmann Pál Múzeum vezetője és Vargyasi Levente filmes szakember – egyenként értékelték a csapatok munkáját. A kisbaconiak – Bedő Mátyás, Benedek Adrienn, Benedek Tamás János, Incze Gyopár, Kolcza Etele és Kosza Ottó, felkészítő tanár Kolcza Judit – plakátot készítettek, amelyet a falu több pontján függesztettek ki, segítségül hívtak nyugdíjas pedagógust, a helyi tiszteletes asszonyt, a Bodvaj Egyesületet, az Ifjúsági Keresztyén Egylet tagjait, iskolásokat, óvodásokat, a nőszövetséget, valamint az Erdővidék Térségi Televíziót az esemény dokumentálásához. A kovácsolást választó csapat a beszámolóban azt írja, hogy december 9-én nagy volt a sürgés-forgás a régi paplakon. „A fiúk beöltöztek kovácsnak, Ottó és Alpár illendően fogadta az érdeklődőket már a kapunál, kipróbálhatták erejüket azok, akik az üllőn szét tudtak kalapálni egy söröskupakot, vagy patkót tudtak dobálni Etele és Mátyás irányításával. A lányok székely ruhában fogadták a vendégeket. A gyerekek kézműveskedtek, a Bodvaj Egyesület tagjaival papírlovacskákat készítettek, színeztek. A terem egyik felében kiállítottuk az elmúlt évben összeállított, Népi mester(ség)ek tárháza című gyűjtőmunkánkat, Bakó László kovácsmester munkaeszközeit (reszelő, fogó, kalapács, bőrkötény), Baló Gyula kovácsmester kalapácsait, valamint egy olyan láncot, amit egy régi kisbaconi cigány kovács készített.” Az eseményen Baló Gyula kovácsmestert mézeskaláccsal ajándékozták meg.
Csog Jolán viseletkészítő és anyósa, Lídia néni elvarázsolta a hallgatóságot az erdőfülei egykori óvodában tartott törökbúzaesten – számoltak be a második helyezett Fülemüle csapat tagjai. „A régi óvoda épülete ismét megtelt élettel, sürgő-forgó diákok takarítottak, díszítettek, tüzet raktak. A régi, féltve őrzött szőttesek előkerültek, ki-ki elhozta dédije, nagymamája, édesanyja egy-egy féltett örökségét, emlékét. Az est legidősebb vendége a 82 éves Szőcs Sára Magdolna (Sári mámi) volt, aki elhozta a szövésre kapott okleveleit. A régen meszelt falakat színes szőttesek díszítették, ropogott a tűz, héjalt kukorica illata lengte be az óvoda termeit. Úgy éreztük, mintha visszarepültünk volna az időben.” Csog Jolán szövőmester segítségével a jelenlévők kipróbálták a szövést, régi viseleteket mutattak be, fellépett a Dobó Néptánccsoport, és természetesen nem maradt el a hajalt főtt kukorica és a kalács sem. „Közel három hetet vett igénybe a készülődés. Felkerestük Zsigmond Miklós kőfaragót, és megkértük, jöjjön el hozzánk az iskolába, beszéljen a kőfaragás mesterségéről, mutassa be eszközeit, adjon nekünk, tanulóknak ízelítőt arról, hogyan is kell a követ alakítani, faragni, életet vinni egy élettelen tárgyba” – számolt be a harmadik díjas Mi a kő nevű lemhényi csapat. A Bem József Általános Iskolában tartott mesterségbemutatóra a falu elöljáróit is meghívták, szép számban voltak jelen érdeklődők, a tombolához pedig a helyi Kéknefelejcs Egyesület járult hozzá. Bemutatták a Zsigmond Miklós kőfaragóról készített kisfilmet, majd a mester mesélt életéről, mesterségéről.
A zsűri gratulált a nyerteseknek és a többi csapatnak: a szövést választó ozsdolai Gyémántoknak és a bardoci Szorgos kezeknek, a mézeskalácsos árkosi Árkostolónak, a zsindelykészítést tanulmányozó gelencei Zsendelyezőknek, a kovácsolást felgyűjtő Felsőcsernátoni Aranypatkóknak és a baróti Bőrhegedűnek. Imreh István, a Kovászna Megyei Művelődési Központ igazgatója elmondta, a helyi DEPO cég által fődíjként felajánlott 1000 euró értékű vásárlási utalványt az első díjas csapat a mesternek vagy mestereknek nyeri, eszközökkel támogathatják munkájukat, a pályáztató által a második díjasnak felajánlott háromezer lejt pedig népszerűsítő anyagok készítésére lehet fordítani. A harmadik helyezett csapat könyvcsomagot kapott, és minden résztvevőt megajándékoztak a szervezők a Népi mesterségek Háromszéken című könyvvel és trikóval.
A Népi mesterségek vetélkedője több volt megmérettetésnél, igazi mozgalommá alakult. A több mint félszáz versenyzőnek és felkészítő tanáraiknak sikerült bevonniuk a települések lakóit, civil szervezeteit, és ami a legfőbb: azokra a népi mesterekre – és mesterségekre – irányították a figyelmet, akik közöttünk élnek, és gyakran közvetlen környezetükön kívül kevesen tudják, hogy munkájuk révén milyen értéket képviselnek. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A székely ember egy helyett nem szökik kettőt – Jánosi József nyolcvanéves
Életét az ösztönösség és a felismerésből fakadó tudatos cselekvés egyaránt jellemzi: előbbit Siménfalváról hozta és minden, amit később, a családi gyökerekre támaszkodva megvalósított, a székely embernek abból a természetes magatartásából ered, hogy amit rábíznak vagy önként vállal, azt csak a tőle telhető legjobb tudással és teljes odaadással végzi. Jánosi József 1964-től tevékenykedik Sepsiszentgyörgyön, nem tartja magát néprajzkutatónak, a néptáncgyűjtő és -oktató megnevezést inkább elfogadja, a kultúrtisztviselő is ráillik, de az a több, mint fél évszázadnyi munka a néptánc szolgálatában, amiért 1993-ban az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Kacsó András-díjjal jutalmazta, és amely munkát még jelenleg is folytatja íróasztala mellett, felér a tudományos kutatással, mert gyűjtései könyvekben és együttesek lábán tovább élnek, a háromszéki hagyományok teljes körű megismeréséhez pedig pótolhatatlan adatokkal szolgálnak. Nyolcvanéves születésnapja alkalmából ifjúkoráról, a kommunista világ kultúrpolitikájáról, a néptánc és a magyar néplélek mai állapotáról beszélgettünk.
Jánosi József szerényen jegyzi meg, utólag visszapillantva életére, úgy érzi, a dolgok sorsszerűen alakultak úgy, hogy beigazolódott: az, amit otthonról hozott, a kor ízlésének megfelelő korcsosságokkal szemben is időtálló és értékes. Ma már tudjuk, ennek érdekében vele együtt nagyon sokan tettek, de a néptánc tekintetében Háromszéken mindenképpen Jánosi József volt az úttörő.
A hang nélküli kántor
Jánosi József: Négyen voltunk testvérek, édesapámat elveszítettük a háborúban, és engem a nagyszüleim neveltek. Nagyapám kántortanító volt Siménfalván harminc évig. A háború utáni összevisszaságban hol volt tanító, hol nem, így aztán az első osztályban még nem tanultunk meg írni és olvasni. Siménfalván unitárius felekezeti iskolába jártam, s nagyapám szerette volna, ha édesapám útját követem, mert korábban ő volt a falu prímása, de nekem ez sehogy sem ment. A nagynénéim aktívan szerepeltek, énekeltek a falu lányaival együtt, szerették a népviseletet és mindazt, ami azzal jár. Én belecsöppentem a székely nagycsalád hagyományos életébe, ahol még együtt élt több nemzedék.
Nagyapám vezéregyéniség volt a családban és a faluban is. Ő hozta létre a Hangya-szövetkezetet. Mind a két háborúban részt vett, és egy betegségben elveszítette a hangját. Ezzel vége is lett a tanítói tevékenységének. Még sokáig kántorizált úgy, hogy volt mellette egy énekes, és nagyapám orgonázott. Ő volt a hang nélküli kántor.
Tizennyolc évesen tanító
– A negyedik osztályt már Székelykeresztúron kezdtem. Nehéz volt, mert meg kellett tanulnom azt, amit Siménfalván elmulasztottam. Ötödik és hetedik között aztán bepótoltam a lemaradást. Nagyapámnak az volt a célja, hogy mielőbb kenyér legyen a kezemben, ezért tanítóképzőbe küldött. A székelykeresztúri tanítóképzőben mi voltunk az utolsó osztály 1955-ben, utána elköltöztették Székelyudvarhelyre. Tizennyolc éves voltam, amikor tanító bácsinak szólítottak a gyermekek. Először kineveztek Korondra, és aztán úgy hozta a sors, hogy ki kellett járnom a korondi hegyre, vagyis Pálpatakára. Ez nagy megpróbáltatás, de nagyon nagy élmény is volt. Belecsöppentem egy olyan világba, ahol az idő megállt száz évvel azelőtt. A legényekkel jártunk a környező bálokba, és csodálatos, hogy Pálpatakán máig nem halt ki a szokás: szilveszterkor báloznak és csárdást járnak.
Az igazi kezdet
Pálpataka után Jánosi József egy évet nevelősködött a székelyudvarhelyi egészségügyi szakiskolában, onnan ment katonának. Szenvedélye volt a repülés, pilóta akart lenni, és már korábban egy vakációban elvégezte a sportrepülős tanfolyamot, így került Bákóba egy technikai alakulathoz. Katonaság után Kápolnásfaluban folytatta a tanítóskodást, ahol nagyon jó közösséget talált.
– Teli voltam energiával. Focicsapatot hoztunk létre, színjátszó csoportban játszottam, tánccsoportot alakítottam. Innen kezdődik a tánchoz való kötődésem. A fiatalokkal a bálokban táncoltunk, és abból az anyagból készítettem egy koreográfiát. Következett a rajoni verseny, és Homoródalmáson ezzel a koreográfiával megnyertük az első díjat. Ott volt Udvarhelyről Kacsó András, vele együtt többen biztattak, hogy menjek Marosvásárhelyre néptánctanfolyamra. Ott találkoztam Haáz Sándorral, ott tanított Székely Dénes, csupa nagy hírű ember. Biztatásukra felvételiztem a Maros Együtteshez (az 1956-ban alapított Állami Székely Népi Együttesről van szó – szerk. megj.), elmentem és sikerült, bár akkor csak páros táncot tudtam járni, és néhány figura verbunkot. Így kerültem 1960-tól az együtteshez.
A második évben súlyos bokazúzódásom volt, gyakorlatilag összetörtem a bokámat. Klasszikus balettet tanultunk egészen magas szinten, ezt a stílust nyilván a néptánc megsínylette, de ez volt a követelmény. Ha a beteg bokám miatt három év után nem hagyom ott, én is annyi maradtam volna, mint a kollégáim.
Lehetőségek és megszorítások
– 1964-től Sepsiszentgyörgyön a rajoni kultúrház módszertanosaként dolgoztam. Nekem nagyon fontos volt, hogy gyorsan bizonyítsak. És akkor összejött egy tánccsoport nagyon felkészült emberekből, akik nekem is erőt adtak. Köztük volt Czegő Zoltán, Hubbes Péter, Zsók László, később Péter Sándor is csatlakozott. Szerették a néptáncot, a lelküket adták, enélkül a tánc nem is ér semmit. Jártunk olyan falvakba, ahova nem tudott kimenni a színház. A kommunista időben majdnem mindent lehetett csinálni. Egy dolgot nem engedélyeztek: egyházi szokásokat nem szabadott gyűjteni. Persze, ezt nem lehetett kihagyni, mert örvendtem, amikor valami értékessel találkoztam falun. Kezdetben a gyűjtés nem volt tudatos, az volt fontos, hogy legyen anyagom, amit feldolgozok s megtanítom a táncosoknak és oktatóknak. Szerveztünk tánctanfolyamokat a rajoni időben is.
Nagyon sok hagyományos szokást újítottunk fel. Stanca elvtársat, a megyei pártbizottság titkárát meggyőztem arról, hogy egy lakodalmas, fonó, kaláka, egy aratószokás legalább olyan munkatánc, mint amikor a téglákat ide-oda teszik a színpadon, és akkor beleegyezett. Sok helyen szinte egy egész falu részt vett benne, mert éltek még azok az emberek, akiknek az életéhez ez hozzátartozott. Ezek olyanok voltak, mint egy-egy népszínmű, ezt lejátszották, mi lefilmeztük és színpadra vittük. Nagyon sokat filmezett nálunk akkoriban a Román Televízió magyar adása számára Labancz Frida Feczkó Zoltán operatőrrel.
Mindenütt talált gyöngyszemeket
Jánosi József az első gyűjtéseit, az ürmösit és az ózdit a Székely Nemzeti Múzeum rugós filmfelvevőjével készítette. Akkoriban Háromszéken nem gyűjtött senki más, csak később, amikor a táncház megindult. Ő hitt abban, hogy minden tájegységnek van saját tánca, s bár Háromszék korán polgárosult vidék, mégis talált gyöngyszemeket. Gyűjtéseit tudományosan is feldolgozta és megjelentette a Művelődésben, a Megyei Tükörben, valamint két hiánypótló kötetben: Háromszéki táncok (2004, CD-melléklettel a Kovászna Megyei Művelődési Központ és a Romániai Magyar Táncszövetség sepsiszentgyörgyi fiókja kiadásában), és Erdővidéki táncélet (2008, DVD-melléklettel a Kovászna Megyei Művelődési Központ és a budapesti Hagyományok Háza kiadásában).
Az 1968-as megyésítés után Jánosi József a megyei szakszervezetek kultúrbizottságához került, és 1970-ben létrehozták a hivatásos Vadrózsák Együttest, amelynek a táncosait és zenészeit a próbák és kiszállások idejére kivették a gyári termelésből. Lőrincz Lajost hívták művészeti vezetőnek, aki bár a Maros Együttes népi balett stílusán nevelkedett, soha nem hagyta el korondi legénykora eredeti táncait.
1975-ben eljött a pillanat, amikor először mehetett háromszéki néptánccsoport külföldre. Ez volt a Kovászna Együttes, amit Jánosi József egy évvel korábban a külföldi turné reményében hozott létre a vidék legtehetségesebb táncosaiból. A nizzai fesztiválon az együttes első díjat nyert a Jánosi József gyűjtése nyomán készített kecsketánccal. Egy kis pionírházi kitérővel folytatta munkáját a Vadrózsák Együttesnél táncmesterként, ez idő alatt Könczei Árpád volt a társulat művészeti vezetője, majd Orbán Árpád megyei elnök szerepcserét rendelt el. Az Alkotások Házánál a nyolcvanas évek közepétől Jánosi József megkezdi a módszeres gyűjtést. Ebben az elhatározásában az is közrejátszott, hogy egy 1982-es györgyfalvi gyűjtés alkalmával találkozott Martin Györggyel (Erkel-díjas magyar tánctörténész, néprajzkutató, zenefolklorista, a nemzetközi rangú magyar tánckutatás megteremtője, elhunyt 1983-ban Budapesten), aki elmondta, hogy Háromszék fehér folt a néptáncgyűjtés térképén, és ezt nekik, háromszékieknek kell pótolniuk. Ez nagyon nagy lendületet adott Jánosinak, és attól a perctől kezdett tudatosan gyűjteni. Akkoriban a népszínmű jellegű előadások szövegét be kellett mutatni jóváhagyásra a kultúrfelelősnek. A falusiak által leírt, ízes nyelvezetű szövegeket írja be mostanában számítógépbe, hogy megmaradjanak.
Ha megáll, már az is tánc
– Nálam elég későre tudatosodott, hogy tulajdonképpen mit is csinálok. A bálványosi fesztiváloknak én voltam a technikai szervezője, és az együttesek mellett mindig hívtam hagyományőrzőket is különböző vidékekről egész Erdélyből. Lehetett filmezni és lehetett tanulni. Huszonnyolc vagy harminc alkalommal szerveztük a Bálványosi Fesztivált, és amikor az megszűnt, akkor a Művelődési Központ keretében javasoltam, hogy kezdjük el ifjúsági és gyermek szinten a fesztiválokat. Az első ilyen találkozó Baróton volt, azóta évente több helyszínen és formában tartanak néptáncseregszemlét gyermekeknek. Jánosi József nyugdíjas korában sem hagyta abba a tanítást, évente tartott néptánctábort pedagógusoknak, több együttesnél készített koreográfiákat, és rendszeresen követi azt a folyamatot, ami jelenleg a néptáncszínpadokon történik.
– Féltem a néptáncot, mert a színpad ráharapott és teljesen el kezdett távolodni az eredeti ízétől. Nem figurában kell gondolkodni, vagy előadóművészetben. Ahogy a tánc a színpadra szorult, kezdett olyan lenni, mint amilyen most az életünk. Kapkodós lett, borzasztóan felgyorsított. A háromszéki néptánc szakértője úgy tartja, ha a táncházmozgalom az ő fiatalkorában indult volna el, többet tehetett volna. Hogy valaki vonzódik a népi kultúrához, az természetes, az a baj, ha valaki úgy nőtt fel, hogy ez nem alakult ki benne.
– Én a családban megtanultam, hogy nagyapám kell a kenyeret felszelje, ő indítja a dolgokat. Nekem azt mondta: „Te gyermek vagy, várd ki a sorodat, de ha kiállsz, akkor ne légy tutymó, ne légy mafla, csináld úgy, ahogy kell.” Sokkal többről van szó, mint a tánc és a népviselet. Ez a mi sajátos létünk, a székelyföldi lét. Egy egyszerű falusi ember olyan alaposan beszél, hogy a szavai között tudsz gondolkodni, és el tudod képzelni, ott még mi van, amit ő nem mond ki, de benne van a beszédében. Későre érik oda az ember, amikor tudatosodnak a dolgok. Az a jó, amikor az ember már ott van, ha táncol, egy helyett nem szökik kettőt, de ha megáll, már az is tánc. Fekete Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)