Hagyománnyá vált már a kolozsvári magyar főkonzulátuson az évente megszervezett Korunk-délután. A jelenlévők elsőként lapozhatták fel a Korunk 50 éves fennállásának megünneplésére kiadott két kötetes antológiát. – Szívügyünk Erdély legrangosabb művelődési- és tudományos folyóiratának támogatása és népszerűsítése, ebből a szándékból születtek meg a főkonzulátuson rendezett, mára már hagyománnyá vált lapbemutatók is – mondta Cseh Áron főkonzul. Kántor Lajos, a Korunk főszerkesztője beszámolt arról, hogy Korunk képviselet nyílt Budapesten, Budai Porta néven. Folytatódik jövőre a Korunk Akadémia, egyfajta továbbképzéssé, felnőttképzéssé fejlesztve, a második egyetemi félévtől komoly műhelymunkával, rangos hazai és külföldi előadók meghívásával nyit új fejezetet. Az antológia Közép-Európa vándora Korunk-dosszié 1957–2007 Válogatás a Korunk öt évtizedének írásaiból címmel adja közre a Korunk fél évszázadának legjelentősebb írásait. A Korunk októberi lapszámának címe Fiatal kutatónak lenni... /F. I. : Ötven év legjelentősebb írásai a Korunk antológiában. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 15./

Hubay Miklós dráma- és esszéírót, a Magyar Írószövetség és a PEN Club volt elnökét látta vendégül április 15-én a Korunk Akadémia soros rendezvénye. A 90. életévét nemrég betöltött drámaíró irigylésre méltó memóriával idézett fel eseményeket, történeteket a Kolozsvár Társaság székhelyén. Kántor Lajos irodalomtörténész köszöntötte jeles vendégét, majd Kötő József színháztörténész beszélt a meghívott munkásságáról. A Nagyváradon született Hubay Miklós életének legfontosabb helyszínei: Nagyvárad, Budapest, Genf, Firenze. Negyven darabot írt, tanított a budapesti Színház- és Filmművészeti Főiskolán, 1955–1957-ben a Nemzeti Színház dramaturgjaként dolgozott, majd 1957-ben mindkét állásából elbocsátották. A gyerekeit is kitették az óvodából. Tizenöt éven át nem kapott állást Magyarországon, évekig fordított és a filmgyárnak írt forgatókönyveket. Azután 15 évet töltött Firenzében, ahol katedrát ajánlottak fel neki az egyetemen. /Köllő Katalin: Találkozás Hubay Miklóssal. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 17./

A Korunk Akadémia felvételit hirdet 2008 novemberében induló képzéseire. A Korunk Akadémia 2007 októberétől működik, előadói neves akadémikusok, szakemberek (Romsics Ignác, Gyarmati György, Balla Bálint, Marosi Ernő és mások) voltak. A 2008/2009-es egyetemi év első félévében induló programok: 1. Folyóiratszerkesztés és könyvszerkesztés. Programvezető: Kántor Lajos irodalomtörténész, az MTA doktora. 2. Kreatív írás műhely. Programvezető: Balázs Imre József egyetemi adjunktus. /Korunk Akadémia 2008/2009 – felvételi. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 17./

Az erdélyi magyar kulturális folyóiratok sikeres évként könyvelték el a 2008-as esztendőt: műfordítói műhely, kreatív írásműhely, folyóirat- és könyvszerkesztői képzés, szabadegyetemi előadássorozat, könyv- és folyóirat-bemutatók, közönségtalálkozók szerveződnek a lapok védnöksége alatt, ugyanakkor egyre nagyobb hangsúlyt kapnak a kiadványok weboldalai is. Az 1990-ben átalakult Utunk volt a közvetlen előzménye a Kolozsváron szerkesztett Helikon című lapnak, de az irodalmi folyóirat múltja még régebbre nyúlik vissza, így nem véletlen, hogy a lap nevében az Erdélyi Helikonra is történik utalás – mondta el Karácsonyi Zsolt költő, a lap főszerkesztő-helyettese. „Megpróbáljuk ébren tartani az irodalmi emlékezetet különböző, nem is olyan rég még kortárs szerzőkről szóló tanulmányok, összeállítások és visszaemlékezések révén” – ismertette a Szilágyi István főszerkesztésében megjelenő lap szerkesztési elveit Karácsonyi. A helikon.ro weboldalon olvashatók a nyomtatásban megjelent szövegek, lehet, hogy a közeljövőben itt önálló rovatok is indulnak majd. Tavalyi két új szerkesztő, Demeter Zsuzsa és Papp Attila Zsolt került a laphoz, és nekik köszönhetően állandósult a film- és az interjúrovat, ugyanakkor megerősödött a kritikarovat is. Balázs Imre József, a Korunk főszerkesztője beszámolója szerint a folyóirat 1200–1500-as példányszámban jelenik meg havonta, de a www.korunk.org címen elérhető honlap olvasóinak száma havonta közel tízszerese a nyomtatott példányok számának. A Korunk a teljes kultúráról tájékoztatást kíván nyújtani, legfontosabb műfajuk tanulmány. Minden lapszámunkban van egy-egy tematikus összeállítás, ez jó lehetőséget biztosít, hogy nyitottak maradjanak több kultúra, több tudományág felé. A Korunk nem csupán folyóirat, hanem komplex intézményhálózat. A Korunk Akadémián kreatív írásműhely, folyóirat- és könyvszerkesztői képzés, műfordítói műhely, szabadegyetemi előadássorozat működik. A Korunk Galéria 1973 óta szervez kiállításokat. Tizenöt éve működik könyvkiadójuk, a Komp-Press, amelyik a tudományos és művészeti könyvek piacán az egyik legjelentősebb kiadó Erdélyben, évente mintegy tíz könyvcímet jelentet meg. 2008-ban a Korunk bekerült a magyarországi országos lapterjesztői hálózatba. A marosvásárhelyi Látó szépirodalmi folyóirat 1989 decemberében jött létre, az akkori Igaz Szó-s szerkesztők kezdeményezésére – emlékeztetett Szabó Róbert Csaba, a folyóirat főszerkesztő-helyettese. A főszerkesztő Kovács András Ferenc költő. A lato. ro címen a nyomtatott lap teljes anyaga hozzáférhető a világhálón. A folyóirat legfőbb műhelye a Látó Irodalmi Színpad. Hatvanadik születésnapját ünnepelte tavaly a kolozsvári Művelődés című közművelődési folyóirat, amely 1956-tól a Művelődési Minisztérium lapja volt – akkor Művelődési Útmutató címen Bukarestben szerkesztették –, a lap a nyolcvanas évekbeli rövid kényszerszünet után 1990-ben indult újra Kolozsváron – mondta el Szabó Zsolt egyetemi tanár, aki immár tizennyolcadik éve tölti be a Művelődés főszerkesztői tisztét. A havonta ezerkétszáz példányban megjelenő folyóirat kezdetben a kultúra és a tudomány minden területével foglalkozott, majd a helytörténeti témák és tudománynépszerűsítés felé fordultak, foglalkoznak faluszociológiával, falufejlesztéssel és az ezzel kapcsolatos társadalmi együttműködés gyakorlati kérdéseivel is. A folyóirat rendszeresen szervez kiállításokat és találkozókat. A folyóirat digitalizálása folyamatban van, egyelőre a 2005-ös és az azt követő évfolyamok érhetők el a www.muvelodes.ro weboldalon. „A legnagyobb eredmény az, hogy sikerült talpon maradni” – vonta meg a hatvanadik év mérlegét a főszerkesztő. A csíkszeredai Székelyföld kulturális havilap létrejöttét a Hargita Megyei Önkormányzat kezdeményezte, élén az akkori polgármesterrel, Kolumbán Gáborral –1997-ben indult Ferenczes István főszerkesztő vezetésével a folyóirat, amely köré tömörültek az 1990-es évek elején és derekán feltűnt fiatal alkotók: Fekete Vince, György Attila, Lövétei Lázár László és Molnár Vilmos. „Úgyszólván előzmény nélküli volt a lap, hiszen a Székelyföldnek mindent a nulláról kellett kezdenie: megteremteni az infrastruktúrát, kialakítani a klientúrát, olvasótábort, terjesztőhálózatot” – ismertette a kezdeteket Fekete Vince költő, a Székelyföld főszerkesztő-helyettese. Átlagosan kétezres példányszámban jelenik meg a lap, de volt olyan számuk is, amelyből utána kellett nyomtatni, és több mint ezer előfizetőjük van nemcsak Erdélyből, hanem szinte a világ minden részéről, a www.hargitakiado.ro weboldalon pedig teljes terjedelmében olvasható a Székelyföld. A folyóirat terjedelmének nem egészen egyharmadát a szépirodalom teszi ki, emellett különféle rovataik vannak, mint az Academica Transsylvanica, Ujjlenyomat, Ködoszlás, Aranyág, Kelet Népe, Scripta Mundi, Literata Hungarica, Műteremtés, amelyekben portréinterjúkat, kordokumentumokat, oral-historyt, történelmi és szépirodalmi tanulmányokat, néprajzi írásokat, a csángókkal foglalkozó munkákat, magyar és világirodalmi figyelőt, színházi rovatot, politikai vagy képzőművészeti írásokat találhat az olvasó. A Székelyföld több könyvbemutatót és folyóirat-bemutatót is tervez 2009-re. A Várad című, Nagyváradon megjelenő, irodalmi, művészeti, tudományos és társadalmi folyóiratot 2002-ben alapította meg a Nagyváradi Ady Társaság, 2006 elején pedig a lap komolyabb anyagi támogatás reményében átkerült a Bihar Megyei Tanács kiadásába – foglalta össze röviden a Várad történetét Szűcs László főszerkesztő. A havi 300–500 példányban megjelenő folyóiratnak erdélyi és magyarországi előfizetői is vannak. A www.varad.ro weboldalt a közelmúltban átalakították, mert a partiumi régió kulturális portáljává kívánják fejleszteni azt, a nyomtatott folyóirat tartamát pedig a www.varadlap.ro oldalon találhatják meg az érdeklődők. A folyóirathoz kötődő legsikeresebb rendezvény, a havonta sorra kerülő, immár harmadik évadát élő Törzsasztal-beszélgetéssorozat, amelynek közismert, többnyire Magyarországon élő írók a meghívottjai. /Kultúra papíron és a világhálón. = Krónika (Kolozsvár), jan. 22./

András Sándor költő, tanulmány- és prózaíró tartott felolvasóestet a Korunk Akadémia meghívására, a Kolozsvár Társaság székhelyén megtartott rendezvényen. András Sándor ismertette életútjának fontosabb állomásait. Aktívan részt vett az egyetemi ifjak oldalán az 1956-os forradalomban, ennek következtében kényszerült elhagyni Budapestet és Angliába menekült. Angliába menekülve egyetemi tanulmányokat folytatott, de kétkezi munkát is végzett. Később Amerikába költözött, ahol magyar nyelvet oktatott több egyetemen. András Sándor az Arkánum, 1981 júniusában Washingtonban indult irodalmi folyóirat alapításában, szerkesztésében és kiadásában is jelentős szerepet vállalt. /Potozky László: Egy nyugati magyar író életműve. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 2./

A Korunk Akadémia meghívására Kolozsvárra érkezett Magyarországról Oravecz Imre költő, műfordító, A hopik könyve, a Halászóember és az Ondrok gödre című, a Jelenkor Kiadónál megjelent kötetek szerzője. A Kolozsvár Társaság székházában tartott író-olvasó találkozón a meghívottal Balázs Imre József, a Korunk folyóirat főszerkesztője beszélgetett. /Ferencz Zsolt: Kolozsvári találkozás Oravecz Imrével. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 5./

A Korunk Akadémia jóvoltából április 29-én első alkalommal találkozhatott a kolozsvári közönség Oravecz Imre költő, műfordítóval, a Jelenkor Kiadónál megjelent Halászóember, A hopik könyve és az Ondrok gödre című kötetek szerzőjével. Pályája során több verseskötete jelent meg, számos irodalmi díjat kapott és két alkalommal disszidált Amerikába. /Ferencz Zsolt: Hivatott voltam arra, hogy megírjam a történetet. Beszélgetés Oravecz Imre költő, műfordítóval. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 16./

Május 20-án a Kolozsvár Társaság székházának vendége Závada Pál volt, a Magvető Kiadónál 1997-ben megjelent Jadviga párnája című regény szerzője. A Korunk Akadémia rendezvénysorozatának ez volt a harmadik estje, márciusban Szabó T. Anna költő és Dragomán György író, április végén pedig Oravecz Imre költő és műfordító jött el. /Ferencz Zsolt: Jadviga párnájától a Milotáig. Kolozsváron járt Závada Pál író. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 22./

Rubicon-estet tartottak október 29-én a Kolozsvár Társaság székhelyén. A budapesti történelmi folyóirat bemutatását a Korunk Akadémia 2009–2010-es történelmi vonala nyitórendezvényeként tűzték napirendre. Rácz Árpád, a Rubicon főszerkesztője elmondta, első számuk 1990 elején jelent meg, most a 19. évfolyam végén már a 200. számot készítik elő. Példányszámuk, témától függően, 18 000 és 26 000 között mozog. /Ö. I. B. : Történelmi folyóirat „vendégeskedése”. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 31./

Szakály Sándor budapesti történész, az MTA doktora volt a vendége a Korunk Akadémia Történelem és emlékezet című rendezvénysorozatának. A Kolozsvár Társaság székhelyén lezajlott eseményen Szakály Sándor Magyarország a második világháborúban való részvételéről beszélt. Hangsúlyozta, hogy a második világháború legfőbb oka a versailles-i békerendszer szülte revíziós mentalitás és gazdasági állapotok, valamint az emiatt kialakult politikai szélsőségek és ideológiák térhódítása. Éles párhuzamot vont a Trianon-szindrómában szenvedő Magyarország és a Mussolini-féle Olaszország között, az első világháború két fő elszenvedőjének nevezve őket. Kiemelte a húszas évek diplomáciai próbálkozásait és a nyugati államok ilyen téren tanúsított passzivitását, valamint a majdani háború kirobbanásának okaként említette a Magyarország körüli államok revíziós politikájától félő szövetségeseit. A nyugati államok közül sokan – különösen Nagy-Britannia – hajlottak a versailles-i békerendszer újraértelmezésére. Ezt tanúsítja az első bécsi döntés legitimitása és hivatalos elismerése. /T. Szabó Csaba: „Állandó béke és örök barátság” = Szabadság (Kolozsvár), nov. 18./

Félévenként megjelenő, tetszetős folyóirat második számát mutatták be Marosvásárhelyen. A Sóvidék című lapot fiatal történészek adják ki Szovátán. A második lapszám marosvásárhelyi bemutatóján a 25 éves Szolláth Hunor főszerkesztő elmondta: a gazdasági válság körülményei között új folyóiratot beindítani párját ritkító vállalkozás. „A lap fórum kíván lenni a Sóvidék számára. Szeretné összefogni és támogatni azokat a tudományos vagy tudományosabb jellegű kutatásokat, amelyek folyamatban vannak, legyen az néprajzi vagy történelmi kutatás. Hiánypótló ez a lap. Én történészként számos, Sóvidékre vonatkozó tanulmányt állítottam össze, és rájöttem, hogy ezeket nincs hol publikálni. Miután történészi képesítést szereztem, majd elvégeztem a Korunk Akadémián a folyóirat-szerkesztő szakot, arra gondoltam, hogy Szovátának és környékének igencsak szükséges lenne egy ilyen jellegű kiadványra” – magyarázta a főszerkesztő, aki úgy tudja, Szovátának eddig nem volt folyóirata. A második számban Jeszenszky Géza 1989-es rendszerváltásra vonatkozó tanulmányát tették közzé. /Máthé Éva: Hiánypótló folyóirat jelent meg Szovátáról és környékéről. = Krónika (Kolozsvár), dec. 16./

Őrölnek a történelem malmai – interjú Romsics Ignác történésszel
A demokratikus viszonyok és az EU-n belüli közös lét minden korábbinál jobb feltételeket biztosít a Kárpát-medencei magyarság összetartozásának különböző szintű intézményesüléséhez – állapítja meg a Krónikának adott interjúban Romsics Ignác Széchenyi-díjas budapesti történész, a 20. századi magyar történelem neves kutatója.
Gratulálunk idén elnyert akadémiai rendes tagságához, amelyet egyesek szerint rég kiérdemelt, de megkésett elismerés. A professzor úrnak a kolozsvári Korunk Akadémia szervezésében rendezett Trianon-előadásán arra gondoltam, vajon a történelem malmai is ilyen lassan, de biztosan őrölnek?
Azt mondanám, hogy a történelem malmai néha lassan, néha gyorsan, de folyamatosan őrölnek, viszont a végeredmény biztosan sohasem prognosztizálható. A 90 évvel ezelőtti nagyhatalmi döntés hideg zuhanyként érte a magyar társadalmat. A „nemzeti nagylét” helyett, amelyre készültek, csonkolás következett, amelyet senki sem tudott elfogadni igazságos és végleges rendezésként. Az elutasítás mögött viszont különböző múlt- és jövőképek, valamint revíziós programok húzódtak meg. A „mindent vissza” jelszava mellett körvonalazódott az etnikai elvű revízió koncepciója, sőt olyan regionális és multikulturális jellegű megoldásoké is, mint amilyen a transzszilvanizmus volt. Az 1938 és 1941 közötti változások igazolni látszottak az akkori kormánypolitikát. Az ország területe csaknem megkétszereződött, s lakossága 9 millióról közel 15 millióra nőtt. Jelentős magyar kisebbség 1941 után már csak Dél-Erdélyben élt. A II. világháború utáni újabb békeszerződés, az 1947-es párizsi azonban az 1920-as határokhoz tért vissza, sőt további három falut csatolt el az országtól. Ezután közel 40 éves időszak következett, amikor nemcsak a revízió veszítette el aktualitását, hanem a magyar kisebbségek létjogait is semmibe vették. Az 1989–90-es változások óta a helyzet minden tekintetben sokat javult, ami természetesen nem jelenti, hogy ne lennének gondok és további tennivalók. Én úgy látom, hogy a demokratikus viszonyok és az Európai Unión belüli közös lét – perspektivikusan akár a közös európai állampolgárság – minden korábbinál jobb feltételeket biztosítanak a Kárpát-medencei magyarság összetartozásának különböző szintű intézményesüléséhez, természetessé válásához és napi szintű megéléséhez.
Az anyaország elszívó hatása az elmúlt kilencven évben változó intenzitással, de folyamatosan érvényesült a Kárpát-medence magyar kisebbségeivel szemben. Számszerűsíthetők-e ezek az adatok, például a három nagyobb kivándorlási hullám: a két világháború utáni idők és a nyolcvanas évek végének esetében?
Elég pontos adataink vannak az egyes migrációs hullámok mértékéről. 1919–20-ban mintegy 350–400 ezer fő érkezett – menekült vagy optált – az anyaországba. Ezek közel fele erdélyi volt. Közülük több tízezren hónapokon át pályaudvari vagonokban vagy rögtönzött barakkokban laktak. A II. világháború alatt és után körülbelül ugyanennyien kerültek át a mai Magyarország területére. Az 1949-es népszámlálás összesen 376 ezer olyan személyt mutatott ki, aki 1941 után került az országba. Közülük 134 ezren Erdélyből, 119 ezren Csehszlovákiából, 66 ezren pedig Jugoszláviából érkeztek. Ezek egy része menekült volt, más része a csehszlovák–magyar lakosságcsere keretében került át, harmadik része pedig egyszerűen itt ragadt. Az 1980-as évek második felében elsősorban Erdélyből érkeztek menekülők és áttelepülők. Ennek oka – a rendkívül represszív román politika – jól ismert. 1985-ben 1700, 1987-ben 6500, 1988-ban közel 10 ezer letelepülni szándékozó erdélyi magyart regisztráltak a hatóságok. Sokan viszont egyenesen Nyugatra tartottak, amelyre 1986 végéig Ausztrián keresztül volt is lehetőség. Hogy a Nyugaton szétszóródott és egzisztenciát teremtett erdélyi magyarok hányan lehetnek, azt nem tudom. Viszont bárhol járok a világban, érzékelem, hogy léteznek. Az 1991 és 1995 közötti délszláv háború a vajdasági magyarság jelentős részét késztette otthonának elhagyására. Az ottani magyarok száma 1991 és 2002 között 341 ezerről 290 ezerre csökkent. Jelentős részük Magyarországon telepedett le, másik részük továbbment Nyugatra. Az anyaország felé irányuló migráció tehát jelentős, összességében közel milliós nagyságrendű volt. Más körülmények között ez a folyamat ma is tart. Ennek átgondolása és a lehetséges alternatívák tudatosítása fontos politikai feladat.
Előző kérdésünkhöz kapcsolódva: az utódállamok hogyan viszonyultak a lakosságcseréhez, a repatriálásokhoz, illetve a kettős állampolgársághoz?
Ez nagyon bonyolult kérdés; az álláspontok korszakonként különböztek. Az I. világháború után az utódállamok lakói dönthettek arról, hogy hol kívánnak élni: addigi lakóhelyükön, avagy az anyaországban. Az utóbbiakat hívták optánsoknak. A II. világháború után egészen más volt a helyzet. A csehszlovák hatóságok akkor lényegében teljes mértékben meg akartak szabadulni a magyaroktól. Vagy azt várták tőlük, hogy nyilvánítsák magukat szlováknak, vagy azt, hogy távozzanak. A nyugati hatalmaknak, elsősorban az Egyesült Államoknak köszönhetően ez a tervük nem sikerült. Ha megfogyva is, de a felvidéki magyar közösség megmaradt. Erdélyben egészen más volt a helyzet. Bár a háború alatt a román béke-előkészítők egy része foglalkozott nagyarányú népességmozgatások tervével – a székelyeket például Máramarosba, a Székelyföldön kívüli magyarokat pedig a Partiumba akarták telepíteni –, a háború után más irányt vettek az események. Itt nem történtek erőszakos kitelepítések; a román politika egy ideig adott a látszatokra. Jugoszláviában pedig, miután a véres megtorlóhullám befejeződött, viszonylag kiterjedt kulturális és önigazgató jogokat kaptak a magyarok, s ez egészen Tito 1980-as haláláig így maradt. Ma ismét egészen más a helyzet. Az Európai Unió keretében lényegében a diákok és a mobil munkavállalók is szabadon vándorolhatnak, és telepedhetnek le bárhol. Néhány évtizeden belül ez éppen magyar–magyar relációban is egészen új helyzetet teremthet. Őszintén szólva, ezt én sokkal lényegesebb kérdésnek tartom, mint a kettős állampolgárság ügyét. A 2004-es szerencsétlen népszavazás óta a helyzet mindenesetre sokat változott, és a Nyugat-Balkán integrálásával, ami napirenden van, tovább fog változni. Schengen a magyar–magyar relációban is előrelépés, ezért nem nagyon értem azokat, akik ezt kárhoztatják. Nyilvánvalóan külön feladat és belátható ideig az is marad Kárpátalja, mivel Ukrajna uniós tagsága nincs napirenden, és ha valaha napirendre kerül, az ismét egészen más helyzet lesz.
Integráció és dezintegráció egymást váltják a történelemben. A magyar huszadik század ebben a párosításban milyen példákkal, tanulságokkal szolgál?
Ha ránézünk Közép- és Kelet-Európa politikai térképére a 19. és a 21. század elején, akkor világosan látjuk az államfejlődés fő tendenciáját. 200 évvel ezelőtt három nagy birodalom – az orosz, az oszmán és a Habsburg –, valamint a Porosz Királyság uralta a térséget. Ma közel 20 független államot találunk a helyükön. Vagyis: a multietnikus nagy birodalmak több lépcsőben átadták helyüket a nyelvi-kulturális szempontból egységesebb nemzeti államoknak. E folyamat eddigi végpontja Csehszlovákia és Jugoszlávia felbomlása volt. Koszovó példája és más térségen kívüli fejlemények (Belgium, Spanyolország) arra utalnak, hogy a dezintegrálódás még tovább is folytatódhat. Ugyanakkor jól látszik, hogy a dezintegrálódással párhuzamosan az utóbbi évtizedekben jelentősen előrehaladt az európai integráció, amelynek a jövőjét én sokkal optimistábban látom, mint néhány mai közgazdász. Ez az integrálódás már eddig is a nemzetállami jogosítványok körének szűkítésével járt együtt, és ez a jövőben is folytatódni fog. Ismerünk víziókat arról, hogy az Európai Unió idővel nem nemzetállamok, hanem régiók föderációja lesz. Azt azonban, hogy ez valóban így lesz-e, senki sem tudja megjósolni. Egy magyar akadémiai levelező tagról nagy valószínűséggel állítható, hogy 6 vagy 9 éven belül rendes tag lesz. A történelem azonban olyan soktényezős folyamat, és annyi benne a véletlen, előre nem látható elem, hogy nem tudunk felállítani biztos prognózisokat. Csak azt látjuk és halljuk, hogy a malmai őrölnek.
A nemzet televíziójában a vasárnap délutáni Törzsasztalt a legnépszerűbb, legnézettebb műsorok között tartják számon. Elképzelhető-e, hogy fájóbb vagy sürgetőbb gondjaink műsorbeli megvitatásához szalonképesebb vitapartnereket az érintett utódállamokból is meghívjanak?
A Törzsasztalnál eddig is megfordultak a határon kívüli magyarok képviselői. Legutóbb éppen egy szabadkai dramaturggal és az erdélyi Selmeczi Györggyel beszélgettünk. Korábban Duray Miklós volt többször a Törzsasztal vendége. Igazat adok azonban önnek abban, hogy ez a jelenlét lehetne gyakoribb és intenzívebb. Továbbítani fogom észrevételét a szerkesztőknek és Vizi E. Szilveszternek, akik ebben dönthetnek. Valójában én is csak vendég vagyok, még ha „törzsvendég” is.
Krajnik-Nagy Károly. Krónika (Kolozsvár)

1848–1849 vitatott kérdései a tények tükrében
A világosi fegyverletétel sem Világosnál történt
Az 1848-1849-es magyar forradalom és szabadságharc vitás kérdéseiről tartott előadást hétfőn délután Hermann Róbert történész, a budapesti Hadtörténeti Közlemények Szerkesztőségének igazgatója a Kolozsvár Társaság székházában. A Korunk Akadémia történeti vonala keretében szervezett, évkezdő rendezvény házigazdája Kovács Kiss Gyöngy, a Korunk főszerkesztő-helyettese volt, aki a korszak és a téma szakavatott ismerőjeként mutatta be az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) docensét. Hermann Róbert az 1848-1849-es események kapcsán felvetődött különféle értelmezéseket tárgyalta színes, tartalmas előadásában. Mint elmondta, immár 160 éve állandó viták tárgya a forradalom, de megítélése egyértelmű azt illetően, hogy eseménysorai komoly fordulópontot képviseltek a térség életében, és hatásai összességükben inkább pozitívnak, mint negatívnak minősíthetők. 1848-1849 azon rendszerváltások közé tartozott, amely több társadalmi rétegnek inkább adott, mint elvett: az ország egészére kiterjesztett szabadságjogok kiegészültek a polgári értelemben vett tulajdonhoz jutással, a feudális jellegű tulajdonviszonyok megszüntetésével.
Mindmáig vita tárgyát képezi, hogy Magyarország az áprilisi törvényekkel, függetlenné vált kormányával túl nagy, avagy kevés önállósághoz jutott, illetve soknak vagy kevésnek bizonyult-e a jobbágyfelszabadítást, a törvény előtti egyenlőséget, a sajtószabadságot, az igazságszolgáltatás reformját eredményező társadalmi változás. Hermann Róbert véleménye szerint, az adott helyzetben nemigen lehetett volna sokkal többet elérni fegyveres erő alkalmazása nélkül. A magyar politikai elit az aktuális helyzetben nemigen erőltette a közös ügyek rendezését, lévén, hogy 1848 tavaszán felvetődött a német államok egyesítésének gondolata, amelynek nyomán a Habsburg birodalom súlypontja, az udvartartás Magyarországra került volna. Az osztrák fél ellenben sikeres észak-itáliai hadjárata után rádöbbent arra, hogy nem igényli a német egységet, és Magyarországot megpróbálta visszakényszeríteni az 1848 előtti alárendelt helyzetbe. Lehet tehát azt állítani, hogy Magyarország nem tett meg mindent a konfliktus elkerüléséért, de azt is, hogy Ausztria a maga során mindent megtett azért, hogy ez kialakuljon.
A nemzetiségi kérdés problematikája
Az áprilisi törvények hiányosságaként emlegetik a nemzetiségi kérdés rendezetlenségét – magyarázta a történész. Mint kifejtette, 1848-49-ben nem létezett olyan európai minta a nemzetiségi kérdés megoldására, amelyre alapozni lehetett volna, illetve az semmiképpen nem előnytelen, hogy a ténylegesen alkalmazott modelleket Magyarországon nem ültették gyakorlatba: Franciaországban a nemzetiségi problémát már a francia forradalom időszakában erőszakos asszimilációval próbálták megoldani, az első koncentrációs táborokat a forradalmi hadsereg állította fel. Az angolok az ír kérdésben többször is az éhenhalatás módszeréhez folyamodtak. Megemlíthető Bismarck javaslata is, aki szerint a poroszok által megszállt lengyel területeken a legkézenfekvőbb megoldás e népcsoport kiirtása lett volna.
A magyarországi horvátokkal a kormánynak nem voltak különösebb összetűzései. A magyar–horvát konfliktus annak következtében robbant ki, hogy Jellasics (Josip Jelačić) horvát bán a határőrvidék katonasága feletti parancsnokságot megszerezve, megszakította összeköttetését a magyar kormánnyal, és követelte, hogy az önálló magyar had-, pénz-, és kereskedelemügyet rendeljék az osztrák kormányzat alá. Elvárásai között szerepelt a Zala megyei muraközi járás elszakítása, illetve Fiume és a magyar tengermellék Horvátországhoz csatolása is. A nemzetiségekkel szemben a magyar politikai elit nem erőszakos beolvasztásra, legfeljebb az olvasztófelsőbbség elvének alkalmazására törekedett. A társnemzetek önálló nemzetként való elismerését viszont egyértelműen elutasította, lévén, hogy a nemzet fogalmát a független területi, állami léthez kötötték olyan elvek szellemében, amelyek meghatározóak voltak a korszak Európájában – magyarázta Hermann Róbert.
Tévedések a honvédsereg toborzása körül
Széles körben elterjedt vélemény, ugyanakkor közkeletű tévedés, hogy Kossuth Lajos toborozta az 1848 szeptemberében Jellasicsot feltartóztató honvédsereget – indította új gondolatsorát Hermann Róbert. A tény az, hogy a Kossuth által összeszedett népfelkelők közül egy sem vett részt a bán elleni pákozdi csatában. A haderő szervezéséről már április közepén döntött a Batthyány Lajos vezette kormány, májusban pedig megjelent az első hivatalos felhívás a nemzetőri zászlóaljak megszervezésére, amelyeket később honvédeknek neveztek el. Batthyány május folyamán azt is elérte, hogy a Magyarországon állomásozó, császári-királyi haderő magyar származású egységei a kormány irányítása alá kerüljenek. A csehek, morvák, ukránok, lengyelek természetesen többnyire átálltak a másik oldalra.
A másik téveszme Mészáros Lázár későbbi hadügyminisztert tekinti a honvédsereg szervezőjének, noha ő csak 1848 májusának végén tért haza Észak-Itáliából.
Elmulasztottnak ítélt történelmi lehetőségek
A magyar történelem elmulasztott lehetőségei közé sorolják egyebek mellett a pákozdi csata utáni fegyverszünetet is – hívta fel a hallgatóság figyelmét Hermann Róbert. A mulasztást hangsúlyozó értelmezések szerint, a horvát haderő megsemmisítő vereségét követően, a magyaroknak üldözniük kellett volna, és megsemmisítő csapást mérniük Jellasics seregére, amely mintegy negyvenezer főt számlált. A tény azonban az, hogy Pákozdnál 17-18 ezer fős magyar haderő állt szemben az említett hadsereg háromnegyedével, ugyanis ennek fennmaradó része csak a csata lezajlásával érkezett meg a helyszínre. A sikeres összeütközést követően Móga János altábornagy ráébredt arra, hogy Pákozdnál nem lehet fedezni a főváros felé vezető útvonalakat. Úgy határozott, hogy Martonvásárig vonja vissza a haderőt, ahol ezek az utak találkoznak. Hatalmas zűrzavart, sőt káoszt eredményezett azonban, hogy a sereg egyidőben, ugyanazon úton indult el: a császári egységek tévedésből a honvéd alakulatokra lőttek, összetévesztve barna egyenruhájukat a horvát határőrök tábori uniformisával, akik a maguk során természetesen lövésekkel válaszoltak. A győztes, de megtépázott haderő Martonvásárra érkezésekor kapták kézhez Jellasics fegyverszüneti kérését, amelyet egyértelműen elfogadtak.
Szétfoszlott lehetőségnek minősítik továbbá az 1848. október hatodikán kitört bécsi forradalom megsegítésének elmaradását is. A bécsi forradalmárok kiűzték a városból a császári-királyi haderő jelentős részét, az udvar Olmützbe vonult vissza. A Magyarországon sikertelenül járt Jellasics szintén Bécs alá igyekezett. A Lajtha mellékére érkezett magyar hadsereg a határon megtorpant, mivel hivatalos segélykérést nem kaptak Bécsből, a vezéreknek pedig több körülmény is töprengésre adott okot. Jellasics ugyanis kirostálta és hazaküldte haderejéből a csak fosztogatáshoz értő alakulatokat, a Dunántúlról és a Felvidék nyugati részéről pedig magához vonta a nem magyar származású császári-királyi csapatokat. A horvát bánnak csak a lovassága kétszer, két és félszer erősebb volt a magyar seregnél, amelynek létszáma nem volt több 25–26 ezer főnél. A bécsi forradalom fegyveres erőire kizárólag a város területén lehetett számítani. A forradalom támogatásának elmaradása ilyen megfontolásból nem minősíthető elmulasztott esélynek. Az október 30-i tényleges összecsapásnál a schwechati síkságon elszenvedett vereség nem volt végzetes, ugyanis Liechtenstein herceg és Jellasics nem működtek együtt a legsikeresebben. A bekerítő célzatú támadásnál a magyarok lőttek jobban, így elérhették a határt – fejtette ki a történész.
1849 áprilisában a magyar hadsereg mintegy négy hét alatt négy ütközetet és két csatát vívott, ezek közül egyiket sem vesztette el. Egyetlen helyszínen, Hatvannál szenvedett el a magyar lovasság az ellenfélnél nagyobb vereséget. Az egymást követő sikerek magyarázata az volt, hogy ameddig a császári fővezér, Windischgrätz egységben tartotta csapatait, a magyarok nem támadtak, ellenben mikor részekre bomlott, igen. Ismét elmulasztott lehetőségnek ítélték azt, hogy a magyarok nem követték a visszavonuló osztrákokat, nem foglalták el Bécset. A tényeket azonban a kiegyensúlyozatlan erőviszonyok befolyásolták: a magyaroknak áprilisban sem volt számbeli fölénye az ellenféllel szemben. A Bécs alá vonult osztrák haderő 55–60 ezer főt számlált, a magyar sereg egy része pedig visszamaradt Buda védelmére, hogy a Jellasics-féle esetleges felmentési kísérletet megakadályozza. Maga Kossuth is úgy vélte, hogy csak egy ötvenezer fős hadsereggel érdemes támadást indítani, ehhez pedig Bem tábornok seregére lett volna szükség, amelyet a maga során a Temesköz elfoglalása kötött le – derült ki az előadásból.
Vélemények az orosz beavatkozásról
Léteznek olyan értelmezések, amelyek szerint, ha Kossuth Lajos nem mondja ki az osztrák ház trónfosztását, Magyarország függetlenségét, akkor nem kerül sor a szabadságharc sorsát véglegesen eldöntő orosz beavatkozásra sem – fűzte tovább a vitatott kérdések sorozatát Hermann Róbert.
A kétségtelen tény azonban az, hogy az osztrák uralkodóház már 1848. április 21-én segélykérést intézett I. Miklós cárhoz, de csak májusban értesült a magyar függetlenség kinyilvánításáról. A cár 1849 nyarán állapodott meg I. Ferenc József császárral a kétszázezres orosz haderő bevetéséről, amely visszafordíthatatlanul eldöntötte a magyar forradalom és szabadságharc sorsát.
Az orosz intervenciót illetően diplomáciai támogatásra kevéssé számíthatott Magyarország, tekintetbe véve, hogy amikor Palmerston lord angol külügyminiszter értesült arról, hogy az orosz hadsereg bevonul a Kárpát-medencébe, ennyit mondott: „végezzenek velük hamar” – tájékoztatott a történész. Mint elmondta, az angol politikának tökéletesen megfelelt az elképzelés, hogy az orosz ellensúlyként szolgáló monarchia kisegítője éppen az legyen, akinek terjeszkedését meg kell akadályoznia.
Tényleges lehetőségnek minősült volna, ha IV. Frigyes Vilmos porosz király elfogadja az egyesített német koronát. Ebben az esetben az oroszok – mint a cár leveleiből kiderült – nem Magyar-, hanem Németország ellen indultak volna.
A magyar kormány jogosan reménykedett a Havasalföldre szorult osztrák csapatok lefegyverzése esetén kialakulandó, esetleges török–orosz konfliktusban, lévén, hogy a tengerszorosokra való tekintettel a török–orosz háborútól az angolok és a franciák egyértelműen idegenkedtek, így nyilván be is avatkoztak volna az eseményekbe. A várva várt konfliktus azonban elmaradt, így az oroszokkal szembeni nyugati beavatkozás esélye is – összegezte a szakértő.
A fegyverletétel értelmezése
1849. augusztus 13-án a szőlősi síkon – nem a köztudatban élő, szomszédságában levő világosin – a Görgey Artúr parancsnok vezette haderő letette a fegyvert. Mint Hermann Róbert kifejtette, a szabadságharc abban az esetben számíthatott volna valamilyen eredményre, ha minél tovább sikerül nyújtani az ellenállást, illetve, ha az osztrák félre elgondolkodtató csapást sikerül mérni. Görgey és Dembinszky (Henryk Dembinski) altábornagy egyesített hadereje nagy valószínűséggel eredményesen megküzdhetett volna a Haynau(Julius Jacob von Haynau) parancsnoksága alatt közeledő osztrák sereggel. De amíg Görgey a Felvidéken át Komáromból a saját erőinek négyszeresével rendelkező orosz főseregen átküzdötte magát Aradig, Dembinszky nem tett így, hanem az osztrák kézen lévő Temesvár irányába fordult, hogy csatlakoztassa az ott lévő magyar csapatokat – noha, mint a mondás szól, egy egész hadsereggel nem kellett volna tíz lovas huszár elé menni – emelte ki Hermann Róbert.
Haynau a maga során Temesvárnál elérte célját: elszigetelte egymástól a két magyar hadtestet. Görgey augusztus 9-én érkezett meg Aradra. Augusztus 10-én minisztertanácsi határozat született, hogy amennyiben a döntő csatában a szerencse nem kedvez a magyar fegyvereknek, és az oroszok sem a felajánlott koronát nem fogadják el, sem a császár irányába való közvetítést nem vállalják, nekik kell megadnia magát a magyar seregnek. Augusztus 10-én este megérkezett a temesvári vereség híre, illetve az orosz üzenet, miszerint csak a feltétel nélküli fegyverletételről hajlandók tárgyalni. Amikor augusztus 11-én Görgey azt javasolta a haditanácsnak, hogy az oroszok előtt tegyék le a fegyvert, mindössze a tizedikei minisztertanácsi határozatot próbálta meg elfogadtatni a hadsereg vezetésével.
A levelezésekből utólag kiderült: Haynaunak feltett szándéka volt a honvédtiszteket rövidített eljárás útján kivégeztetni – összegezte az előadó.
Gyakran hivatkoznak a fegyverletétel kapcsán arra, hogy a komáromi erőd milyen sokáig tartotta magát, illetőleg milyen előnyös feltételeket sikerült kialkudnia. Azonban, amint ezt az osztrák mérnökkar két szakembere bizonyítottan, írott értekezéseiben kiszámolta, az erődöt többe került volna szétlőni és újjáépíteni, mint eltűrni a várőrség szabad távozását.
Az alaptalan Petőfi-legenda
A segesvári ütközetről felvetett legenda az, hogy Petőfi esetleg orosz postamester-kisasszony férjeként élt tovább – tért ki az előadás utolsó vitatott kérdésére Hermann Róbert. Mint kiemelte, a ködösítés 1988-1989-ben kezdődött el, amikor néhány hozzá nem értő egyén kitalálta, hogy Petőfi a segesvári csatatérről szibériai fogságba került, ahol, mint szláv származék orosz nyelvű verseket írogatott. Fogolylistákra, névsorokra hivatkoztak – mint kiderült, egyiken sem szerepelt Petőfi neve, mi több, az említett fogolylisták tulajdonképpen az aradi várőrség átadási jegyzékei voltak.
Történelmi szempontból semmi nem bizonyítja, hogy Petőfi túlélte volna a július 31-i ütközetet, így továbbra is úgy kell rá emlékeznünk, mint egy olyan férfiúra, aki a gyakorlatban is komolyan gondolta az általa képviselt eszméket, és életét is áldozta ezekért – hangsúlyozta a történész.
ZAY ÉVA. Szabadság (Kolozsvár)

Író, kamera és szexualitás
A Korunk Akadémia vendége volt Nádas Péter a kincses városban
Kolozsvárra látogatott Nádas Péter Kossuth-díjas író, az egyik legnépszerűbb, Európa-szerte ismert magyar alkotó. A Korunk Akadémia meghívottjaként válaszolt a házigazda Korunk-főszerkesztő, Balázs Imre József és a közönség kérdéseire, részleteket olvasott fel az Egy családregény vége és a Párhuzamos történetek című regényekből, majd a helyszínen megvásárolható műveit dedikálta.
A beszélgetés egyik fontos témája volt az író műveiben megjelenő szexualitás. Sokan vádolják azzal, hogy nyersen szókimondó szövegeket ír, Nádas szerint viszont az helyénvaló, ha mindenről, az erotikáról is, a maga nyelvén beszél. Hogy ki hogyan viszonyul ehhez, az az egyes szereplőket, illetve olvasókat jellemzi.
A szerelemről való beszéd lehetőségét tovább boncolgatva felvázolta, miért nem nevezhetők a romantika idején szerelmes regényekként íródott alkotások szerelmes regényeknek: „ezek inkább társadalmi-szociális és politikai kérdésekről szólnak, nem pedig a szerelem problémáiról. Shakespeare legnagyobb szerelmi drámájáról is elmondható: családi viszályokról, történelemről, korabeli szokásokról igen, de Rómeó és Júlia szerelméről alig tudunk meg belőle valamit.”
A szerelem igazi problémáiról: megvetettségről, anyanyelvi határokról, eltérő szocializációról, kommunikációs görcsökről, a legbanálisabb mozzanatokról folytatott vitáról, arról, hogyan kell a fogkrémet kinyomni a tubusból, nincs szó. „Ezekről az irodalom hallgat, holott másról sem kellene beszélnie” – jelentette ki az író.
Nádas Péter módszeresen él a hallgatással mint művészi eszközzel. „A hallgatás nyelvét a legnehezebb megtalálni” – vezette be a kérdést Balázs Imre József, a Korunk főszerkesztője. A sikeres próbálkozás viszont tetten érhető a Saját halál című Nádas-műben is, amelynek alapjául az 1993-ban három és fél percre bekövetkezett klinikai halála szolgált. Itt a beszédes betűkkel telerótt oldalak közé be-beékelődik egy vadkörtefa képe. A szerző, aki 1961–63-ban a Nők Lapjának fotóriportere volt, egy éven át mindennap lefényképezte a százhúsz éves fát, s az összegyűlt több ezer fotóból olyanokat válogatott ki, amelyeken látszik a változás, s amelyek bizonyítják: „az idő átmenet, s nincs is semmi más a létezésben, csak átmenet.” A képeknek technikai szerepük is van: „a tekintetnek fontos az üresség, meg kell pihennie, ha a szöveg fárasztja.”
Nádas szerint az irodalomnak nemcsak az olvasó, de az író számára is izgalmasnak kell lennie. A regényíró bevallotta: unja a prózaírás bekezdésekre lebontott kötött angolos szabályait, a linearitást, a konvenciókat, ezért szívesen él a költészet elemeivel.
Az utóbbi időben több költeménnyel is előhozakodott: április 4-én egy szabadságról szóló elbeszélő költeménnyel tisztelgett Budapesten a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia emlékestjén a névadó előtt. Drámaíróként már korábban bemutatkozott, a budapesti Katona József Színházban most a Szirének című drámája van műsoron.
Írói szemléletmódját, valamint létfelfogását a szerző egy Gaál István filmrendezőtől kölcsönvett mondattal összegezte: „Tudnom kell, hová teszem le a kamerát.”
Zsigmond Júlia
Új Magyar Szó (Bukarest)

Történeti és szociológiai nézőpontból
Kolozsvári Korunk Akadémia keretében Gyarmati György történész, a Magyarországi Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának főigazgatója rendkívül érdekes előadást tartott „Kádár- korszak nosztalgiája- történeti és szociológiai nézőpontból” címmel.
Kovács-Kiss Gyöngy, a Korunk főszerkesztő helyettese, az est házigazdája, felvezető beszédében kiemelte: A közvélemény és a közbeszéd ambivalensen vélekedik Magyarország 1956-1989 közötti időszakáról. Az ország a kemény diktatúrából a puha diktatúrába ment át. Ezáltal viszonylag élhető rendszert teremtett. Ezt a korszakot egyesek különböző elnevezéssel jelölték. Voltak, akik „gulyás kommunizmusnak” nevezték. A lakosság egy része ellenben erős nosztalgiát érez a korszak iránt. Felveti a kérdést, milyen volt ez a rendszer? Mi indokolja a nosztalgikus érzés létét.
Ezekre a kérdésekre, a kor megismerésének alaposabb áttekintésére adott választ Gyarmati György.
Kutatási területe Magyarország politikai és társadalom története a második világháború után. Tanulmányozza a Rákosi és Kádár-korszakot.
Gyarmati György szerint egy korszak utólagos recepciójáról van szó. Olyan korszak sajátos emlékezetéről van szó, melyet Romániában Ceauşescu korszaknak, neveznek. Természetesen a Kádár- korszak megélése más, mint a Ceauşescu korszak. Habár mindkettő kommunista jellegű, de alapvető különbségek vannak a korszakok között.
Nemzetközi felmérésre hivatkozik, melyben, azt vizsgálták, 2009-ben a volt szocialista országok lakói véleménye szerint jobban, ugyanúgy vagy rosszabbul éltek, mint a kommunizmus alatt. 2009-ben megjelent PGAP jelentése, mely a rendszerváltásról alkotott volt szocialista országok lakóinak véleményét méri. Ebben a jelentésben, táblázatba foglalva, jelennek meg a vélemények. Magyarország lakosainak 72 százaléka, a lengyelek 35 százaléka, az oroszok 45 százaléka állította, hogy a kommunizmusban jobban éltek.
A kommunizmus utáni nosztalgia-érzés a legerősebb a magyaroknál, ukránoknál. Az ukránoknál 62 %, bulgárok szintén 62 százaléka szerint a szocializmusban jobban éltek. Megjegyezte, Magyarországon is készült hasonló típusú felmérés. Vizsgálták azt, kik a rendszerváltás nyertesei, vesztesei és kik a stagnálók.
A történetiség szempontját alkalmazta a társadalmat érintő megpróbáltatások, illetve regenerálódási ciklusok értelmezéséhez.
Érdekes, hogy a történelmi változásokat a generációk életében bekövetkezett megpróbáltatások, illetve regenerálódások alapján mutatta be.
Az államalapítástól 1919-ig 900 év alatt számos megpróbáltatás következett be. 1241 tatárjárás. 1526 Mohácsi csata. Forradalom 1848-1849-ben. Világháború 1914-1918 között. Közben járványok is pusztítottak, de a köztes időszakban a magyar társadalom regenerálódása valósult meg.
1918-ban a halálozások jelentős hányadát a spanyolnátha adta.
A XX. századot szokták rövid XX. századnak nevezni. Az első világháborútól az antikommunista rendszerváltásig tartó időszakról van szó.
Mi a különleges ebben a rövid században? 
Míg a megelőző 900 évben, a magyar történelemben egész társadalmat érintő nagy megpróbáltatások voltak, a XX. században 1920-től 1990-ig egy életúton belül egyénileg vagy a családoknak négyszer-ötször kellett mindent elölről kezdeni.
1918 után egyik rendszer kedvezettje a következő rendszer páriája, kiszolgáltatottja volt. A politikai életet is többször kellett újra kezdeni. 1959 és 1961 között az úgy nevezett „csúnya” Kádár- korszak volt. 1949- 53 között Magyarországon 900 ezer ember hurcoltak el. Minden második családnak volt meghurcoltja.
1956 lényegéről és következményeiről beszélt. 1961-től 1979-ig lényegében a puha diktatúrára tértek át, mely alatt voltak megpróbáltatások, de gazdasági megvalósulások is. Engedélyezték a második gazdaságot is.
Lényegében két jó évtizede volt a magyar társadalomnak. A robbanás nem a diktatúra legkeményebb korszakában kezdődik. 1961 és 1979 között a társadalom kezdte kipihenni 45 év megpróbáltatásait. Elkezdett regenerálódni a század első évtizedeihez képest.
Ezen évtizedek alatt 9 rendszerváltás, vagy annak kísérlete valósult meg, mely gyökeresen megváltoztatta a társadalom és a családok életét. Ha jól megnézzük hetven év alatt egy embernek többször kellett újra kezdeni az életet. 9 rendszerváltásból 8 véres leszámolással végződött. Csak az utolsó nem végződött véres leszámolással.
Előadásának, talán, számunkra legérdekesebb része az volt, amikor próbálta megmagyarázni, az emberek legnagyobb része, miért érez nosztalgiát a Kádár- korszak iránt. Ennek keretében összehasonlította a Kádár korszakot, a jelenlegi demokratikus rendszerrel, kiemelve a különbségeket. A Kádár-korszak nem volt demokratikus. Az állami szerveknek volt egy kényszerrespektusa. Viszont a szociális különbségek nem voltak olyan nagyok. A jelen rendszer Magyarországon demokratikus, kevésbé respektálják az állami szerveket az emberek. A társadalom nem érzi magáénak a hatalmi szerveket. Szociális és gazdasági szempontból elemzi ezt a korszakot, és azt állapítja meg, nagyok a szociális különbségek.
A Kádár- korszak, az 1989 utáni évtizedek gazdasági, társadalmi változásait a munkanélküliség, a társadalmi különbségek, fizetési, jövedelmi különbségek szempontjából elemezve, bemutatta ennek az időszaknak a jellemzőit. Ezáltal értelmezve azt, mi generálja a nosztalgiát. Első helyen említve a megélhetési stabilitás hiányát. Foglalkozási labilitás észlelhető, nemcsak az idős korosztálynál, hanem a fiatalok körében is 1989 után.
A rendszerváltási deficitből a demokrácia deficitbe mentünk át, mondja Gyarmati György. Illyés Gyula szavaira hivatkozva, arra biztat, használjuk ki a történelmi szélcsendet. Melyet úgy lehet kihasználni, hogy megtanuljuk túlélni. Szerinte a magyar társadalomnak lehetőségeket kell teremteni ahhoz, hogy boldoguljon, és ne havonta változtassák a szabályokat.
Csomafáy Ferenc 
erdon.ro

Az értelmiség ne sétáljon csapdákba
BALÁZS IMRE JÓZSEF kolozsvári költő, a Babes-Bolyai Tudományegyetem adjunktusa, a Korunk folyóirat főszerkesztője decemberben volt a Várad folyóirat Törzsasztal sorozatának vendége. Főszerkesztői, egyetemi tanári, költői gondjairól kérdezte őt Kinde Annamária az Erdélyi Riport 2012/3. számában megjelent interjúban.
- Gyanakvó ember vagy?
- Jóhiszemű ember vagyok, de a szakmámból kifolyólag muszáj lett gyanakvónak lennem. Egy szerkesztőnek fontos erénye a gyanakvás. De azt hiszem, hogy a civil énemben ez továbbra sem mozdította ki a jóhiszeműséget. Elég nagy jóindulattal szemlélem a világot. A szerkesztőnek meg nyilván azért kell gyanakvónak lennie, mert a beérkező kéziratokban ellenőriznie kell helyesírástól elkezdve nevekig és egyéb adatokig, születési évszámokig, könyvkiadók nevéig sok mindent. Sűrűn szoktam javítani a Korunkhoz beérkező cikkekben mindezeket az adatokat.
- Egy interjúban a Korunk helyéről kérdeztek téged a lapok között, és azt mondtad ott, hogy ha hadászati szempontból nézzük, akkor a Korunk a nehéztüzérség. Háborús időket élünk?
- (Nevet) Hát, remélem, hogy azért nem tartunk még háborús időknél. Nem élünk nagyon jó időket, de háborúsnak nem nevezném a helyzetet. Ezek a hadászati metaforák egyébként az életben mindenhol, házasságtól kezdve egyéb emberi kapcsolatokig és a szakmáig mindenhol előfordulnak. A napilap egyféle, a hetilap más feladatokat lát el, a havilapnak ebből a szempontból egyaránt el kell végeznie a mélységes lerombolását és a mélyről felépítését a dolgoknak.
- A világnézet alakításában vállal szerepet a Korunk, ezt mondod, illetve egy másik szövegben arról is beszélsz, hogy a klasszikus folyóirat-megjelenés már nem elég: az eseményjelleget és a személyességet tartod fontosnak abban, hogy a kulturális érték megtalálja a közönségét. Hogy is van ez? Hiszen a folyóiratban inkább tanulmányokat találunk, a rendezvények pedig többnyire az írókról szólnak.
- Én az eseményjelleget közös pontnak, a folyóiratban és a rendezvényekben közös elemnek tartom. Az eseményjelleg, mint célkitűzés, fontos. A Korunknak az utóbbi évekbeli legnagyobb sikerei az élő eseményekhez fűződtek, amelyekre vélhető volt, hogy nagyon sokan eljönnek, és ez igen gyakran így is történt.
- Hogyan lehet egy tematikus lapszámból vagy annak a bemutatójából esemény?
- Jól ki kell találni a tematikát. A tematikus számok nagy lehetősége, hogy olyan dolgot is képesek eseménnyé tenni, ami azelőtt nem volt esemény. Még akkor is, hogyha nehéz előre megjósolni, melyik lapszámból lesz esemény. De a lehetőség ott van benne.
- Elképzelhető egy olyan tematikus szerkesztés, amely csak követi a folyamatokat, de lehet, hogy pont egy ilyen tematikus összeállítástól figyelnek oda valamire.
- A történettudományi előadásokat is a Korunk-események közé sorolnám, vagy például azt is, hogy 2011 nyarán megjelent A mi huszadik századunk címmel egy többszerzős történelmi tanulmánykötet a kiadónknál, Gyáni Gábor, Romsics Ignác és mások közöltek benne öt nagy történelmi tanulmányt, és rögtön látszott, hogy ez egy esemény. Abból is, hogy a könyvterjesztők egy hónap alatt elhordták az egészet a kiadóból. Reméljük, el is fogják adni, de az biztos, hogy most a kiadóban nincsen belőle. Ez például szerintem egy esemény.
- És pontosabban mit kell értenünk akkor, amikor a személyességről beszélsz?
- Itt is a Korunk Akadémiáról van szó elsősorban. 2008 óta megy az a sorozatunk, amelyben minden hónapban egy történész és minden hónapban egy író szerepel. Ezek a rendezvények 200 fős közönséget is be tudtak vonzani olykor, ami Kolozsváron akár tíz évre visszamenőleg nézve is nagyon ritka volt. A személyesség abban áll, hogy ha a Korunkban megjelentetünk egy Romsics Ignác-tanulmányt, nem látjuk azt, hogy mekkora hatást vált ki, hányan olvassák el. De eljönnek az előadására százötvenen vagy akárhányan, és ott a személyességgel hozzátevődik egyértelműen valami a szöveghez is. Az írói estsorozaton, amit személyesen én csinálok, ugyanezt érzékeltem: ott is bejött ez az eseményjelleg, mert Nádas Péter a hetvenes évek óta nem volt Kolozsváron, vagy Szabó T. Anna íróként a szülővárosában soha nem lépett fel, amíg az estjét meg nem tartottuk. Amikor Dragomán Györgynek a román nyelvű kötetét lanszíroztuk román nyelvű közönség előtt, akkor is begyűltek az emberek. Ezeknek a dolgoknak a varázsa nagymértékben a személyességben áll. A folyóirat-kultúra átalakul. Nem biztos, hogy az a megfelelő szó, hogy válságban van, de az a forma, ahogy eddig volt, annak a magától értetődése erősen kérdőjelessé vált. De ugyanazt a funkciót, amit a folyóirat betöltött évtizedeken át, meg kell próbálni más csatornákon keresztül érvényesíteni, és mi ezzel próbálkozunk.
- Milyen jelek vezetnek ahhoz a következtetéshez, hogy kérdőjelessé vált az eddigi forma?
- Generációs alapon lehet ezt a leginkább érzékelni. Én azokról beszélek most, akiket tanítok az egyetemen, irodalmárokról. Nem az átlagolvasókról, hanem azokról az emberekről, akiknek szakmájukból adódóan ismerniük kellene folyóiratokat. Mert amikor mi egyetemisták voltunk, ebből a szempontból más helyzet volt, pedig nem volt az annyira régen. Én minden évben azzal kezdem a félévet a harmadéveseknél: soroljanak fel folyóiratokat, amiket olvastak az elmúlt évben. Vagy aminek több lapszámát olvasták. Magyarországi folyóiratokból minimálisat sorolnak, romániaiakból alig valamivel többet, a Litera.hu az ismétlődő, ami azt jelzi, hogy az interneten még csak-csak megvan a tájékozódási csatorna, de maga a nyomtatott folyóirat fogalma, egy-egy lapszám átlapozása hiányzik: ez generációs alapon működik, valahol a jelenlegi huszonéveseknél átalakult az erre való szocializáció. Ezen meg lehet próbálni valamit alakítani, de a változást egyetlen folyóirat biztosan nem tudja elérni. Mi például azt csináljuk, hogy középiskolákba visszük be a Korunkot. Játékos formában kérdésekre válaszolnak azok, akik középiskolásként megrendelik, a tanárokat is bevonjuk ebbe, hogy segítsenek célba juttatni a lapot, a valóban érdeklődő diákokhoz. A résztvevők pedig nyernek valamit, amikor válaszolnak a lap által feltett kérdésekre. Ebből a Korunknak nincsen semmi anyagi haszna, a cél egyszerűen fenntartani ezt a médiumot, egyáltalán azt a tapasztalatot, hogy létezik nyomtatott folyóirat. A funkciót az internet részben átveheti, így lehet valamelyest áthidalni ezt a generációs űrt.
- A Korunknak minden lapszáma elérhető a világhálón, úgyhogy elég, ha a nevét megjegyzik, és már megtalálják.
- Igen, ez egy tudatos stratégia, hogy a terjesztési gondokat és ezt a generációs szakadékot próbáljuk áthidalni.
- Egyetemi oktatóként többek között egy ilyen tárgynak vagy az előadója, amit úgy hívnak: Az irodalmár szakma elmélete és gyakorlata. Mit tanítasz ezen belül?
- Megtanulnak korrektúrázni. Vizsgáznak korrektúrázásból. De nyilván nem csak ezt. Ez a minimum.
- A korrektúrázásnak elmélete is van?
- El kell magyarázni, hogy miért kell ezt csinálni, amikor egyszerűen ki is lehetne húzni a hibás szöveget, és fölébe írni a helyeset. Elmondom nekik, hogy mik a korrektúra előnyei. De nyilván nem ez a lényeg, hanem azt vettük észre, hogy a végzettjeinknek csak egy része – hogy mekkora része, az változó – lesz tanár. Másik része nem tanár lesz. És azt láttuk, hogy felbukkannak újságszerkesztőségekben, korrektorok lesznek könyvkiadókban, rendezvényszervezésben civil szervezeteknél dolgoznak. Rám hárult a feladat, hogy erre felkészítsem őket. Én azzal szoktam kezdeni ezt a tantárgyat, hogy ez minden, ami nem a tanársággal és a kutatással kapcsolatos, és az irodalmi életben való tájékozódásról szól. Erről fognak szólni ezek az órák. És hogy valami konkrétummal mindenképpen maradjanak, fontosnak tartottam a korrektúrázást, hiszen ez az alap, hogyha el akarnak helyezkedni korrektorként vagy szerkesztőként. A végére, ha mást nem, akkor tudni fogják, hogy minek hol kell utánanézni. Az ISBN számtól kezdve a kolofonig, tehát ha kinyit egy könyvet, lesz fogalma arról, amit egy normális olvasó valószínűleg nem tud, vagy nem tudja, mire való, és milyen formában kell megjelennie. Rengeteg igénytelen kiadó és kiadvány van. Ha ők ránéznek majd egy ilyen könyvre, akkor azt reméljük, hogy meg tudják majd ítélni, hogy mennyire komoly a kiadvány. Ez tehát egy gyakorlati tárgy, és a szerkesztői énemmel elég nagy az átjárás, amikor ezt tanítom (nevet).
- Emellett meghívottakat szoktam vinni az egyetemre, könyvkiadói szerkesztőt, folyóirat-szerkesztőt, akitől bármit lehet kérdezni. A Kriterion, a Koinónia, a Helikon, a Látó, a Napsugár szerkesztőit, aki éppen ráér.
- Olvastam róla, hogy Magyarországon a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen létezik ehhez hasonló kiadói szerkesztő képzés. Nálunk is lehetne ezt nagyobb óraszámban tanítani, és szakmai gyakorlatokat rendelni hozzá, fel lehetne építeni egy ilyen, részletesebb képzést, mert jók a visszajelzések.
- A szerkesztői éneddel már találkoztunk, de azt még nem tudjuk, hogy mikor vagy költő.
- Nem jó válasz erre az, hogy szabadidőmben, mert akkor azt jelentené, hogy ez valamilyen hobbi, de annál azért több.
- Már csak azért sem lenne ez jó válasz, mert a költőnek tudomásom szerint egyáltalán nincs szabadideje…
- Van néha olyan igénye az embernek, amikor befelé szeretne menni egy kicsit önmagába. Azt hiszem, ezzel függ össze. Ez nem mindig van. Amikor nagyon kifelé élek, akkor a költői énem visszaszorul és pihen. Lehet, hogy egy-egy mozgalmas este után éppen váratlanul is előbújik belőlem, de azt hiszem, hogy a csendesebb, elmélyülősebb időszakokban van nagyobb szükségem nekem erre az énemre. És azért megvannak mindennek a pillanatai.
- Azt is tudjuk rólad, mert beszéltél róla többször, hogy a Szilágyi Domokos műveivel való találkozás fordította a sorsodat abba az irányba, hogy végül ezt a pályát választottad. Amikor ez történt, akkor te hány éves voltál? Akkor már írtál verseket?
- Olyan tizenhét-tizennyolc éves lehettem, és nagyjából akkortájt kezdtem írni verseket, de akkor még ez a tipikus kamasz-dolog volt, ami nem volt jó vers.
- Eszerint megtörténhetett volna az is, hogy a versírás abbamarad. Te akkor nem is a költőséget választottad a Szilágyi Domokos műveivel való találkozásod kapcsán, hanem a szerkesztői hivatást?
- Nem. Az irodalmat. Mert én sokáig fizika meg matek szakra készültem. Ilyen osztályban is végeztem Udvarhelyen.
- Tehát akkor még az, hogy te később szerkesztőként fogsz dolgozni, nem volt nyilvánvaló.
- Nem. Bár ’89-ben, a forradalom idején, amikor én 14 éves voltam, a segélycsomagban édesanyám kapott egy írógépet. Egy szalagos, özönvíz előtti, amerikai vagy nem tudom, milyen gyártmányú szerkezetet, iszonyúan kopogós volt, erősen kellett ütni a billentyűket. Akkor a nyolcadikos osztálytársaimnak az írógépen indigóval diáklapot szerkesztettem négy oldalon. De az megint másról szólt. Az egy olyan pillanat volt, amikor valamit kellett csinálni.
- A lányaid már írnak verset? Mondjuk el, hogy hány évesek!
- Persze. (Nevet) „Apa, ma is írtam egy verset!” Még nem is tudtak írni, és már mondtak ilyeneket… Most már tudnak írni. A nagylányom most hétéves, a kicsi ötéves lesz.
- Tíz-tizenöt éven belül számíthatunk a köteteikre, vagy ha tovább gyorsul a világ, akkor még hamarabb?
- Egyelőre inkább az a sorsuk, hogy olvasók és múzsák is és társszerzők. De egyébként a kolozsvári közegben ez egyáltalán nem számít lassan kivételnek, hogyha Zágoni Balázsnak a gyerekei mesehősök lettek Zágoni Barnitól Zágoni Hannáig és Dorkáig, Demény Péter lánya, Ágóbágó szintén könyvhős lett, Berszán Matyi Farkas is a Berszán István könyvében. Az én nagylányom is szerepel a Hanna-hintában.
- Bevonultak az irodalomba.
- Igen, ebből nehéz már kimászni. Szilágyi Júlia mesélte, hogy az ő kisfia, Mihály, amikor annak idején találkozott Kobakkal, akkor nem értette a dolgot. Hát Kobak az egy mese, nem egy gyerek. Hosszú évtizedekre visszanyúló hagyománya van ennek is.
- Az erdélyi viszonylatban nagyvárosnak tekinthető Kolozsváron belül is létezik egy elkülönülő magyar város?
- Szerintem igen. Általában megvannak azért a kontaktusok a rétegekben. Nem az élet teljes színterén van meg az embernek a kontaktusa a román lakossággal. A boltban megvan, ha valaki focizni jár, akkor ott lehet, hogy románok is vannak, tehát valahol mindig van kapcsolat. De az élet teljessége a magyaroknak inkább csak a kis magyar világ. Persze nincs annyira elszigetelve, mint egy székelyföldi helyen, ahol eleve nincsen akkora átjárási lehetőség.
- A nagyváradi Szacsvay Akadémia előadás-sorozatának egyik előadója, Horváth István beszélt arról, hogy az erdélyi magyar értelmiség fele Kolozsváron él. Mennyire érezhető ez? Meddig képes még betölteni a társadalmi szerepét az értelmiség? Képes megmaradni, újratermelődni, vagy szétszóródnak majd ők is a világ élhetőbb országaiba?
- Én ezt az egyetemi szférához kötném, és annak tulajdonítom ezt a koncentrációt. Az egyetemi szférában az utóbbi évek nem voltak a legjobbak. Legalábbis a humán tudományokban. Nem rentábilis, nem kifizetődő. Magyarán: az új végzettek nem tudtak megtapadni Kolozsváron. A közoktatásnak az egyébként nagyon jó, hogy a legjobb végzettjeink a bölcsészkarról Csíkszeredában, Székelyudvarhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Gyergyóban tanítanak.
- Kellene legyen egy olyan távlat, célképzet a fiatalok előtt, hogy ha dolgoznak, akkor ők is részévé lehetnek ennek a rétegnek. Én ezt most úgy látom, hogy a mindenféle válság hatására a fiatalokra jellemzőbb a pesszimizmus, és ennek reális alapja van.
- Az értelmiségnek a kritikus és analitikus szerepét tartom fontosnak. A mostani korszaknak a legnagyobb veszélye a manipulálhatóság. Az ember észre sem veszi, hogy mit csinál vele a politikus, a média, a fogyasztásra ösztönző gazdasági reklám. Az értelmiség hátha jobban észreveszi, hogy ne sétáljon bele a csapdákba, és erre felhívja másoknak is a figyelmét.
- Képes-e az értelmiség arra most, hogy ellássa ezt a feladatot?
- Mindig van, aki ellátja ezt a feladatot. Lehet, hogy valaki egy blogot ír, és egy nagyon specifikus területen ezeket a manipulációkat megmutatja. Én nem hiszem, hogy olyan volna most a helyzet, hogy az értelmiségnek ne volna feladata, és ne lenne képes azt betölteni. Csak nem biztos, hogy eléggé látszik ma az értelmiségiek teljesítménye.
Névjegy
Balázs Ime József (Székelyudvarhely, 1976) matematika–fizika tagozaton végzett a Tamási Áron Gimnáziumban. 1994–1998 között a kolozsvári Babeº–Bolyai Tudományegyetem magyar–angol szakos hallgatója. 1998 óta tanít az egyetem Magyar Irodalomtudományi Tanszékén, 2004 óta adjunktusként. 2004-ben védte meg Az avantgárd az erdélyi magyar irodalomban című doktori értekezését. 1999 óta a Korunk irodalmi és kritikai rovatának szerkesztője, 2008-tól a lap főszerkesztője. 1996 óta publikál verseket, irodalomkritikát, tanulmányokat folyóiratokban, antológiákban, napi- és hetilapokban. A Hermeneuta elnevezésű táborok egyik szervezője és előadója. József Attila-díjas (2011), a József Attila Kör, az Erdélyi Magyar Írók Ligája, a Romániai Írók Szövetsége és a Szépírók Társasága tagja. Legismertebb kötete: Vidrakönyv (versek, Éneklő borz, 2006).
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Meg kellett harcolni bizonyos véleményekkel” – beszélgetés Kántor Lajossal, a Korunk volt főszerkesztőjével
Kántor Lajos irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő Kolozsvárott született 1937. augusztus 7-én, 1959-ben a kolozsvári Bolyai Egyetemen magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet szerzett, majd 1979-ben doktorált. 1959-től a Korunk folyóirat irodalmi szerkesztője, 1963-tól a művészeti rovat vezetője is. Tanulmányait, kritikáit rendszeresen közlik a romániai és magyarországi folyóiratok. Nagy szerepe volt a Korunk Galéria létrehozásában, kiállításainak megszervezésében. Több mint tíz tanulmánykötete, irodalomtörténeti könyve, monográfiája jelent meg. A rendszerváltást követően 2008-ig a Korunk főszerkesztője volt, jelenleg a Korunk Baráti Társaság elnöke.
- 1959-ben került a Korunk folyóirathoz, azóta szerkesztője, a rendszerváltás után pedig főszerkesztője volt 2008-ig. Hogyan kezdődött a kapcsolata a folyóirattal?
– Annak idején, még az egyesítés előtt hívtak az egyetemre gyakornoknak vagy tanársegédnek, de nekem az volt a véleményem a magyar szakról legalábbis, hogy inkább egy kisdedóvó, mint egy egyetem. ’56 után voltunk, nagyon rossz volt még a hangulat. Szerencsére hívtak a Korunkhoz is, így inkább oda mentem, amit soha nem is bántam meg. Később voltak az egyetemmel időszakos kapcsolataim, tanítottam többször, aztán ’90 után ismét felajánlották, hogy egyetemi tanárként folytassam a pályafutásomat.
Az volt a válaszom, hogy most, amikor tényleg lehet lapot csinálni, nem hagyok fel ezzel az egyetem miatt, de azért tanítottam 20. századi magyar irodalmat, később a teatrológián műfajelméletet, majd aztán a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégium tanszékvezetője is voltam. Korábban, még a hatvanas évek végén csábítottak Pestre, ahol az Irodalomtudományi Intézetben meg lett volna az állásom, de nem akartam elmenni sem a Korunktól, sem az országból. Így 1959-től 2008-as nyugdíjazásomig végig a Korunk szerkesztője voltam, azóta is megmaradtam a szerkesztőségben a tulajdonosi testület, a Korunk Baráti Társaság elnökeként.
Erre az évre ráadásul Balázs Imre Józsefet, az új főszerkesztőt elengedtük tanulmányi szabadságra, mivel elnyert egy európai ösztöndíjat, ami nagy feladatokkal és sok külföldi szerepléssel is jár, így januártól gyakorlatilag Horváth Andorral és Kovács Kiss Gyönggyel hármasban vezetjük a lapot.
– Tehát sosem gondolt arra, hogy otthagyja a Korunk szerkesztőségét. Mások viszont igen.
– Először 1962-ben akartak kitenni a Korunktól a Régi és új a lírában címmel megjelent tanulmányom miatt. Ez az első Forrás-nemzedék könyveiben megjelenő új lírai hangvétellel foglalkozott elsősorban (Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár, Hervai Gizella stb.), és az Utunk kérte tőlem, aztán mégsem vállalta. Végül is a Korunkban jelent meg két részben, és óriási botrány lett belőle.
A második próbálkozás 1987-ben volt, és sokkal véresebbnek ígérkezett, akkor engem már nem elvtársaztak, csak a nevemen szólítottak, ami nagyon rosszat jelentett. Abban az évben volt a Nemzetközi Filológiai Társaság közgyűlése Bécsben, ahova engem nem engedtek ki, de az előadásomat elküldtem és felolvasták. Ekkor Szőcs Géza már elhagyhatta az országot, és engem át akartak helyezni az ő helyére a nyelvészeti intézetbe, de valamilyen oknál fogva ezt mégsem hajtották végre.
– Egy korábbi interjúban azt nyilatkozta, hogy a szerkesztőségen belül talán a legtöbb konfliktusa Balogh Edgárral volt, szerkesztőként mégis tőle tanulta a legtöbbet.
– Balogh Edgár valóban nagyon ellentmondásos személyiség volt. A szekusdossziékba belenézve meglepő lehet azok számára, akik nem ismerték közelebbről, hogy a rendszer őt tekintette a fő ellenségnek, a magyar nacionalizmus fő képviselőjének. Tényleg nagyon sokat vitatkoztam vele, sokat autóztunk annak idején olvasótalálkozókra, és mindig megjegyeztem, hogy ők rontották el még a negyvenes években, és nekik köszönhetően jutottunk ide. Ő ezt el is fogadta, nem sértődött soha meg.
Viszont minden hibájával és erőszakosságával együtt valóban szerkesztői alkat volt, akitől sokat lehetett tanulni, például hogyan kell dolgozni egy kéziraton. Ami nagyon fontos, és ma már kiment a divatból, nemcsak lapoknál, de könyvkiadóknál is, nagyon sokszor azzal szembesül az ember, hogy nincs igazán megszerkesztve egy-egy kötet, nemcsak itt, de Magyarországon is és jobb kiadóknál is. Sajátos koncepciója, világnézete, kommunista meggyőződése volt, később aztán szociáldemokratának tartotta magát. Kétségtelen viszont, hogy ez a meggyőződés nála azt jelentette, és sokáig azt remélte, hogy a nemzetiségi kérdés megoldódik a kommunizmusban, és a sok csalódás ellenére ő ezt teljesen nem adta föl. Sok értéktelen dolgot is írt, főként a második világháború utáni időkben, de azt is hozzá kell tenni, hogy később ő volt az elsők egyike, aki kiállt az erdélyi helikoni örökség mellett.
A román pártvezetés mindig kételkedett benne, kétszer volt börtönben, és ellentmondásosságát mutatja az is, hogy amikor második alkalommal szabadult a börtönből, az első dolga az volt, hogy egy nagy cikket írt a boldogság kategóriáiról. Az életműve sok jót és sok ma már elmarasztalhatót tartalmaz. Egy anekdota vele kapcsolatban: amikor a Forrás első nemzedéke indult, nekem szerkesztőként lehetőségem volt sokuk szövegét közölni a Korunkban.
Akkoriban mondta egy Lászlóffy Aladár-verssel kapcsolatban, hogy mikor fog ez a Lászlóffy olyan szép verseket írni, mint Létay Lajos. Tehát ő elfogadta ezt az újabb vonalat is, de az akkori, hatvanas évekbeli ízlése szerint az igazi vers még mindig olyan volt számára, mint amilyeneket mondjuk Létay írt.
– Említette, hogy az utóbbi időben mennyit hanyatlott a szerkesztői munka. Pár éve ön kezdeményezte a Korunk Akadémia keretében a szerkesztői képzés beindítását. Milyen tapasztalatai vannak ezzel kapcsolatban?
– Ezt két évben indítottuk be, az első évfolyam nagyon jó volt, a második talán kevésbé. Lehet, hogy egy idő után újabb képzést kellene indítani, bár most már az egyetemeken is több mindent kapnak a diákok, amelyet a szerkesztői munkában később hasznosíthatnak. Nyilvánvaló, hogy a számítógépes korszakban minden másképpen működik, de az is bizonyos, hogy egyes alapdolgok most is szükségesek a szerkesztéshez, nem lehet interneten szerkeszteni, ez most is meggyőződésem. Persze erre a képzésre olyan szakembereket is meghívtunk előadni, akik ennek a szakmának az újfajta lehetőségeit ecsetelték a hallgatóknak, de van egy olyan része a szerkesztői munkának, a tájékozódásnak, a koncepcióalakításnak, amelyhez elengedhetetlen az előképzés.
– A rendszerváltás előtt Erdélyben a két meghatározó magyar kulturális folyóirat a Korunk és az Utunk volt. Milyen volt a kapcsolat a két szerkesztőség között, mennyire volt jó az átjárás, voltak-e konfliktusok? Hogyan egészítette ki egymást a két lap?
– Átjárás volt, hiszen mi, a Korunk munkatársai rendszeresen írtunk az Utunkban, a munkatársi gárda is részben azonos volt – főleg az irodalomkritika terén, de az irodalmi közléseket tekintve is. Például Láng Gusztáv sokat közölt az Utunkban is, nemcsak nálunk, vagy említhetném Lászlóffy Aladárt, Szilágyi Domokost, Páskándi Gézát a szerzők közül, de az idősebb nemzedékből például Bajor Andort, aki nálunk is sokat közölt. Arra is volt példa, hogy az Utunktól jöttek át hozzánk munkatársak, Király László például több mint egy évig nálunk volt saját rovattal, de átjött K. Jakab Antal is.
Valószínű, hogy nekik hosszabb-rövidebb konfliktusuk volt az akkori Utunk-vezetéssel. A képzőművész munkatársak is rendszeresen dolgoztak mindkét lapnak. Nem volt tehát rossz a kapcsolat a két szerkesztőség között. Az más dolog, hogy az Utunk elsősorban szépirodalmi jellegű volt, másmilyen szövegeket kevéssé vállalt, és bár abban az időben a Korunkban is eléggé jelentős volt a szépirodalom, emellett ideológiai, szociológiai, filozófiai tanulmányok, társadalom- és természettudományos munkák is szépszerével megjelentek, amelyek az Utunkba nemigen kerültek be.
A személyes kapcsolatok a két szerkesztőség között tulajdonképpen jók voltak, persze ez is változó volt annak függvényében, hogy épp ki volt az Utunknál a főszerkesztő – ott sűrűbben váltakoztak. Azt mondhatnám, hogy elsősorban az Utunk fiatalabb, illetve az idősebbek közül a liberálisabb – és itt elsősorban az esztétikai felfogásukról beszélek – munkatársai voltak jelen a Korunkban is, hiszen ez a lap vállalta is ezt a szerepet. Akadt egy-két szerző, aki nem nagyon volt jelen nálunk, és ezt sajnálom is, de ennek anyagi természetű okai lehettek. Bodor Ádám például, aki a hetilapként működő Utunkban rendszeresen közölt, hiszen onnan mindjárt kapott is honoráriumot, míg nálunk egy közlésért sokkal később fizettek volna.
Ezzel szemben mondjuk Páskándi sokat publikált nálunk, sőt azt gondolom, hogy életműve legfontosabb darabjait, mint a Vendégség vagy a Tornyot választok, mi közöltük. Persze voltak olykor feszültségek is a két szerkesztőség között, de ez általában személyfüggő volt. Azt sem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy az Utunk képviselte a konzervatív vonalat, de az is előfordult, hogy Szilágyi Domokos egyes szövegeit, amelyek vagy az Igaz Szóban vagy az Utunkban nem jelenhettek meg, végül mi közöltük. Többet mert kockáztatni a Korunk, beleértve a vezetőséget is. Ez persze nem vonatkozik már a Rácz Győző főszerkesztésének idejére eső korszakra, Gáll Ernő 1984-es nyugdíjazásától a rendszerváltásig. Az nagyon szomorú időszak volt a lap történetében, szinte hihetetlen, micsoda hirtelen leromlás ment végbe azokban az években.
– Az 1984 októberétől bekövetkezett leromlás után 1990-ben ön lett a főszerkesztő. Mi volt az elsődleges cél, a fő irányvonal, aminek mentén újra szerették volna gondolni a folyóiratot?
– Meg kellett harcolni bizonyos véleményekkel, hiszen sokan a szemünkre vetették, miért tartunk meg egy ilyen nevet, hiszen az Utunk vagy az Igaz Szó is megváltoztatta a címét. A munkatársak viszont egyetértettek abban, hogy ez egy hatalmas örökség, és nemcsak baloldali, hiszen olyan nagy szerzők közöltek itt, mint József Attila, Illyés Gyula, Németh László, Tamási Áron vagy Kassák Lajos, a képzőművészet terén pedig az Erdélyi Helikon sem tudott olyat felmutatni, mint a Korunk, hiszen az ő képzőművészeti szemléletük sokkal konzervatívabb volt.
A másik, hogy hosszú időn keresztül, főképpen a hatvanas évek végétől a Korunk az első számú közellenség volt a rendszer szemében, állandó hecc volt, állandó botrány, egy szerkesztőséget sem figyelt annyi besúgó, mint minket – egyszerre négy-öt. Nem csoda, hiszen például börtönviseltek rúghattak nálunk ismét labdába, mint a szociológus Venczel József, akit a Márton Áron-perben ítéltek el vagy László Dezső, aki kétszer is ült börtönben. Azt mondtuk, ezt a hagyományt nem szabad föladni, és ez be is igazolódott. Persze meg kellett változtatni a Korunkról kialakult képet, és ez sikerült is elsősorban a fiatalítással. Így a rendszerváltás után folytatni kívántuk a hagyomány legjobb részét: a nemzeti örökségből fölvállalni a minőséget, ugyanakkor nyitni Európa és a világ felé.
Mindig elmondom, hogy talán a világon nem volt olyan folyóirat, amely a legelső számában, 1926 februárjában közölte egy kolozsvári orvos írását, amelyben a szerző kifejti, hogy a két fő veszély a fasizmus és a bolsevizmus. Ilyen nemeslevele nincs egyetlen folyóiratnak sem.
– A Korunk Galéria létrejöttében önnek volt a legnagyobb szerepe. Hogyan kezdődött?
– Elég korán, már 1962-től rám bízták a lap képanyagának és a művészeti anyagainak szerkesztését. A képanyag rendszeres összegyűjtésének köszönhetően közvetlen kapcsolatba kerültem a képzőművészekkel, műtermekbe jártam. Kolozsváron akkor a magyar művészek voltak a meghatározók. Az egész úgy kezdődött, hogy a kolozsvári Igazság szerkesztőségének volt egy klubszobája, ahol néhány alkalommal kiállításokat is rendeztek, ez is buzdítást jelentett. Egyszer Gáll Ernő mondta nekem, hogy jó lenne valami képeket hozni a Korunkhoz, hogy ne legyenek olyan csupaszok a falak.
Később fölmerült, hogy jó lenne most már kiállításokat is szervezni, 1973 márciusában volt az első ilyen tárlat Kabán József fotóiból, attól kezdve rendszeressé váltak ezek az alkalmak. Sok kiállítást szerveztünk a fiataloknak, de olyanoknak is, akiket máshol nem láttak szívesen, mint Incze Ferencet, aki kegyvesztett volt, vagy Györkös Mányi Albertet, akit akkor még nem fogadtak be. Amikor ’74-ben a Főtérről átköltöztettek minket a mostani polgármesteri hivatalba, szerettük volna odavonzani a közönséget, és a legnagyobbaknak szerveztünk kiállítást: Szervátiusz Jenőnek, Nagy Albertnek, Nagy Imrének, Gy. Szabó Bélának és sorolhatnám. Kiderült, itt olyasmit lehet csinálni, amit máshol nem lehetett.
Lassan találkozási hely lett a galéria és a kiállítás-megnyitók, a Szekuritáté természetesen figyelt is erre, aztán 1986-ban betiltották a galéria működését, kilencvenig nem is szervezhettünk újabb tárlatot. A rendszerváltás után ez is újraindult, de akkor már azért nem volt akkora jelentősége, mert mindenhol lehetett kiállításokat szervezni. Most a legfontosabbnak a Korunk Stúdiógalériát tartom, ami kifejezetten a fiataloké, és azt hiszem, ez megint hozzáad valamit az itteni művészeti élethez.
– Nemcsak szerkesztőként, irodalomkritikusként és irodalomtörténészként, de korábban színháztörténészként is nagyon aktív volt. Ha meg kellene nevezni a rendszerváltástól napjainkig három erdélyi magyar előadást, amit fontosnak tart, melyek lennének ezek?
– A múlt rendszer legvégéről a Tompa Gábor rendezte Hamletet említeném elsőként, a másik szintén Tompa-rendezés, a Buszmegálló, ami már rendszerváltó darab, harmadiknak pedig talán az Andrei Şerban rendezte Ványa bácsit mondanám. Ezek művészileg is, elgondolkodtató voltukban is olyanok, hogy nyugodtan kiemelhetem őket. Ezekhez hasonlót csak a nagyon régi időkben láttam, amikor a kolozsvári színház nem volt olyan jó, mint most, de voltak kiváló színészei. A hatvanas években egy középszerű vagy inkább gyenge rendezőnek volt egy kiváló Mrożek-előadása, a Sztriptíz. A kétszereplős előadásban Szabó Lajos és Bencze Ferenc játszott, mindketten remek színészek voltak, és fantasztikus előadást produkáltak.
– Ön szerint az irodalomban a rendszerváltást követően volt-e valamiféle érzékelhető nagy irányváltás? Születtek-e nagy művek azóta Erdélyben?
– Nem hiszem, hogy olyan látványos lett volna a változás az irodalomban. Jelentős művek születtek 1989 óta is, de változatlanul az a véleményem, hogy az erdélyi magyar irodalom legjobb korszaka a hatvanas évek legvégén és a hetvenes években volt. Mintha valahogy nagyobb erőfeszítésre késztette volna a szerzőket a múlt rendszerben reájuk nehezedő nyomás, mint amit a mostaniak a szabadságban ki tudnak fejteni. Amit Szilágyi Domokos Búcsú a trópusoktól című könyvében, Lászlóffy Aladár a hetvenes évekbeli versesköteteiben, Kányádi korábbi könyveiben, Szilágyi István a Kő hull apadó kútba című regényében vagy Bálint Tibor a Zokogó majomban megvalósított, később nem tudták meghaladni sem az említett szerzők – nagyon kevés kivételtől eltekintve –, sem az utánuk következő alkotók.
Persze azóta is nagyon sok tehetséges ember nőtt fel költővé vagy prózaíróvá, most csak kapásból Kovács András Ferencet említhetem, akinek nagyon jó versei voltak, vannak, Visky Andrást is említhetjük, de nagyon jól indult Orbán János Dénes is, és lehetne folytatni a sort Lövétei Lázár Lászlóval, László Noémivel vagy Jánk Károllyal. De ha mint korszakot vesszük, a mostani távolról sem szárnyalja túl a hetvenes éveket.
– Nagy hatással volt önre Szabédi László és az ő tragikus sorsa, idén pedig a Kossuth Kiadónál jelent meg a könyvhétre a Konglomerát (Erdély) című kötete, amely részben róla szól.
– Valóban úgy éreztem, hogy a Szabédi-életmű és -életút olyan kulcskérdés, amire fel lehetne fűzni annak az egész korszaknak a roppant ellentmondásos voltát, azt, hogy mi mindennek tették ki embereket. Ennek a könyvnek Szabédi lett a főszereplője, de van két ellenpólus is benne, az egyik Gaál Gábor, akivel neki nagyon sok konfliktusa volt, és aki sok szempontból ártott neki, a másik pedig Szilágyi Domokos, aki Szabédi-tanítvány volt, és ugyanúgy öngyilkos lett, mint ő. A könyvnek az is az alcíme, hogy Utazások SzGSz-szel. Ez egy nagyon vegyes műfaj, a dokumentum és a fikció keveréke, az összekötő szövegeket leszámítva minden szövegrész az említett három személyiség írásaiból származik, és valamiféleképpen átfogja a korszakot.
– Könyvek terén mik a legközelebbi tervei?
– Ha minden jól megy, októberben mutatjuk be a Lászlóffy Aladárról írott könyvemet, amely, úgy érzem, elég objektíven tekint erre az életműre, életre.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)

Tompa Andrea új kötetét mutatták be a Minervánál
A Korunk Akadémia, a Minerva Művelődési Egyesület és a Szépírók Társasága közös szervezésében szülővárosában, Kolozsváron olvasott fel tegnap délután Tompa Andrea Békés Pál-díjas író, színházkritikus, aki 2010-ben megjelent A hóhér háza című kötete után idén egy regénnyel ajándékozta meg az olvasókat.
Az érdeklődők, a Kalligram Kiadó gondozásában napvilágot látott Fejtől s lábtól című könyvének apropóján, a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva termében találkozhattak a szerzővel, aki, mint mondta, megnehezíti némiképp olvasóinak dolgát az általa használt nyelvezet révén, ennek ellenére reménykedik abban, hogy a kitartóbbak örömöt és hitelességet találnak benne – Kolozsvár múltjával kapcsolatban is. Az íróval Balázs Imre József, a Korunk főszerkesztő-helyettese, Mészáros Sándor, a Kalligram főszerkesztője, valamint Köllő Katalin, lapunk munkatársa beszélgetett. A részletekre visszatérünk.
F. Zs.
Szabadság (Kolozsvár)

Kötelékek – kézfogások
Könyvek esőben, kánikulában
A könyv nem különösebben hőérzékeny tárgy. Na persze, nem a könyvégetésekre és nem is a könyv befagyasztására gondolok. Mert ugye mindkettőre volt nem csupán a távoli múltban, hanem a mai idősebbek életében példa.
Most szelídebb akadályokat kellett leküzdeniük a könyveknek, illetve szerzőiknek meg a könyvárusoknak. Ha ugyanis június, akkor könyvhét, azt is mondhatnám, minden mennyiségben. Egymásra szerveződött programokkal, könyvbemutatókkal. Ami az erdélyi magyar kiadványainkat és íróinkat-költőinket érintette, abból párhuzamosan Budapesten és Kolozsvárt lehetett (kellett volna) választani, követni az eseményeket, megfelelni a hívásoknak. Aztán a kolozsvári magyar könyvnapok immár harmadik, 2013-as szervezését követve, ezúttal nem az esős időjárást, hanem a hamisítatlan nyári kánikulát fogva ki, Erdély fővárosában erdélyi könyvnapok megrendezéséről döntöttek illetékesek, és erre meghívták a Romániai Magyar Könyves Céhet is, pontosabban általa a vállalkozó kedvű magyar kiadókat, hogy a Főtérre kirakodva, Mátyás király elé járulva, várják a vásárlóikat.
Könyvbemutató – grafikai kiállítással
Az újraszervezett kolozsvári magyar könyvnapok – nem utolsósorban az IDEA jóvoltából (amely a Mátyás-szülőház, azaz a Sapientia előtt állandósítja könyvstandját) – idén eredeti megnyitóval indultak. Kolozsvár egyik legtehetségesebb, kiemelkedő életművet ránk hagyott grafikusáról, Cseh Gusztávról írt példaadóan körültekintő, hatalmas anyagot feldolgozó, művelődéstörténetileg is számottevő monográfiát Csapody Miklós, a reprodukciókat és a terjedelmes szöveget pedig reprezentatív albumba foglalta az Exit Kiadó, illetve az IDEA könyvműhelye. Minthogy pedig Cseh Gusztáv (az ifjabbik, mert édesapjáról, a betűrajzolást tanító főiskolai tanárról sem szabad elfeledkezni) a kolozsvári könyvgrafikáért ugyancsak sokat tett, össze lehetett kapcsolni a könyvnapok nyitó ünnepségét a Cseh Gusztáv című kötet bemutatásával és a Cseh Gusztáv grafikáiból válogató (Hajdúszoboszlóról kölcsönbe érkezett) tárlat megnyitásával, a Quadro Galériában.
Szerényebb keretek között a Kolozsvár Társaság főtéri székhelyén is érvényesült ez a rendezői elv: a nemrég Szegeden elhunyt nagy könyvgrafikusunkra, Deák Ferencre emlékeztek barátai, tisztelői a kolozsvári magyar könyvnapok keretében – a tárlókon általa tervezett, illusztrált kiadványokkal, a pannókon néhány szép rajzával, többek közt a Dsida-versekhez készült sorozattal. (Augusztusban, a Kolozsvári Magyar Napokon folytatódhat ugyanitt a kezdeményezés, a két barát, Deák és Cseh Gusztáv munkáinak együttes jelenlétében, a kolozsvári grafikai iskola értékeinek megvitatásával.)
Erdély – Budapest
Mindkét helyszínen, mármint Kolozsvárt és a Vörösmarty téren egyaránt figyelmet érdemlő könyvről szólhatunk – már a címénél fogva is: A magyar kártya. Ezzel a kártyával ugyanis többféleképpen lehet játszani, és nem csak kártyaasztal mellett. A Nagyváradról indult költő, ma ismert kiadói ember, Kőrössi P. József mélyreható beszélgetéseket folytatott a költő és politikus Markó Bélával; olyan beszélgetéssorozatot, amelyben Markó kiteregeti kártyáit, és sikeresen belenéz, belelát azok kisded játékaiba is, akik a „magyar kártyát” saját politikai céljaikra ügyesen – a romániai magyarságra nézve korántsem pozitív értelemben – használják fel. Hogyan lesz a jó költőből jó politikus s a politikusból ismét költő? Hogyan politizálnak itt és ott? Kőrössi P. nem kerülgeti a forró kását, Markó Béla pedig higgadtan, körültekintően válaszol. Nem átlagos interjúkötetet vesz kezébe az, aki felfigyel erre A magyar kártyára…
Román kártya?
Könyvnapok közti rövid szünetben számomra eddig ismeretlen, ám egyből ismerőssé és rokonszenvessé váló könyvesboltban jártam, a Deák Ferenc utca közepe táján: a Librarium nevű Book Cornerben. Otthonos körülmények között hallgattuk, magyarok és románok – románul –, hogy mit mondanak a kritikusok Demény Péter románul megírt könyvéről. (A Ghidul ipocriţilor kiadója a bukaresti Cartea Românească.) Minden megszólaló egyértelműen dicsérte a könyvet, ám az csak Balázs Imre Józsefnek jutott eszébe, hogy feltegye a kérdést: miért románul kellett megírnia Deménynek ezeket a szellemes kisesszéket (jegyzeteket? szatírákat?) – merthogy nem fordításról van szó. BIJ magyarázata Caragialéhoz és a román nyelvben létező nemekhez jutott el. Talán az élményanyag is közrejátszott, vélem én, a „képmutatók” ilyen bemutatásában. A lényeg, hogy ezen a könyvbemutatón jól éreztük magunkat, Demény Péter pedig, gondolom, új híveket szerzett írásművészetének. A román olvasók körében is.
(Eszembe jut Ion Ianoşi, azaz Jánosi János – Látó Anna Bukarestben élő fia – közelmúltban megjelent, több szempontból figyelemre méltó, színvonalas önéletrajzi kötete: Internaţionala mea. Cronica unei vieţi. Abban pedig, sok egyéb közt Domokos Gézával, a Kriterion-igazgatóval történt, egy életre szóló konfliktusa. Nos, meggyőződésem, hogy a most román kötet szerzőjeként bemutatkozott Demény Péter egyikünkkel sem fog úgy járni, mint Ianoşi – Domokossal.)
Más kártyák
Vállalva a flaszterből áradó hőséget, déli órában kimentem szétnézni az erdélyinek nevezett (román) könyvnapokra. Ilyenkor a standokon az ember arra figyelhet fel, ami a könyvesboltokban, a nagy kínálatban elkerülte a figyelmet. (A mi magyar sátrunk érthetően nem kínált eddig nem látott újdonságokat.) Két könyvnél kötöttem ki – más-más okból. Augustin Buzurára azért voltam kíváncsi (pláne hogy politizáló publicisztikáját gyűjtötte kötetbe, a 2005 és 2008 közti évekből), mert ’89 előtt úgy éreztem, egy (ellenzéki) táborba tartozunk – aztán Marin Sorescuval és Eugen Simionnal együtt Iliescu táborába állt. (Mindegyikük magas funkcióhoz jutott, ilyen-olyan elnökséghez, kulturálisan, Akadémián vagy minisztérium élén. – Mellesleg: Eugen Simion 80 címmel vastag kötetet láttam az egyik standon.) Az Absenţii, a Feţele tăcerii regényíróját nem felejtettem el, és ma sem bánom, hogy Birtokon belül? című, Budapesten 1989-ben megjelent interjú-kötetembe őt is bevettem (Sütő, Kányádi, Szabó T. Attila, Balogh Edgár, Harag György, Horváth Imre, Lászlóffy Aladár, Markó Béla, Egyed Péter és Tompa Gábor mellé). Ma vajon bevenném? A Canonul periferei-be beleolvasva, nem tudnám eldönteni. Súlyos szavakat mond a kortárs román politikai életről – de melyik oldalról közelítve? (Tulajdonképpen szomorú, hogy egyre az „oldalakra” gondolunk…)
Lucian Boiával biztos szívesen készítenék beszélgetést (ha még ilyes műfajra adnám a fejem). Amit tőle eddig olvastam, azt erősíti meg a De ce este România altfel? második, bővített kiadásában. A Humanitas, a kiadó ugyan nem „kolozsvári termék” (Produsul Clujului – volt olvasható a legtöbb stand fölött), ám bárki – nyilván a jobbak közül – örömmel vállalhatná Kolozsváron az új Boia-kötetet. Az ő történészi-kritikai hangja üde színfolt a kiadványok rengetegében. (Milyen is az a „más”, „másként” Románia? Ha valamin, ezen nekünk igazán érdemes volna elgondolkodnunk.)
Performanszköltemények
Az ember azt gondolná, hogyha a Korunk Akadémia (évadzáró találkozásként) a Bulgakovba költözik, ráadásul olyan meghívottal, mint Szkárosi Endre, akinek „akciográfiája”, 1971 és 2012 közötti performansz-naptára oly gazdag – a söröző fiatalok egy része átül majd az előadáshoz választott térbe, azon nagyszámúak mellé-közé, akik egyenesen Szkárosit meghallgatni jöttek. A június végi kánikulában nem így történt. A hiányzók sajnálhatják, hogy lemaradtak az élményről. Mert itt élőben tudhatták volna meg, mi a térköltészet és transzpoézis (a totális költészeti koncertszínház), a hangköltészetzene, vagy hogy miként lehet például Kassák költői örökségét néhány ismert – esetleg többeknek nem ismert – szóval, főképpen pedig a hangok játékával transzponálni a Teleki térre, a Piazza Cavourra, a Place de la Concord-ra vagy a Trafalgar Square-re. Persze, akik a száz éve született Weöres Sándor zeneiségéhez szoktak, vagy a szintén centenáriumhoz érkezett Jékely Zoltán líráját érzik a magukénak – meglepődhetnek, hogy így is lehet, „egy másik ember” így keveri az effektusokat. Szkárosi Endre járja a világot (és a magyar pódiumokat) – és nem annyi ember hallgatja, mint legutóbb a Bulgakovban. Talán egy következő alkalommal a valóban fiatalok egymásnak küldik a hírt elektronikusan: itt van Szkárosi Endre, nem szabad kihagyni…
(Írom én, akihez még mindig közel áll Jékely és Weöres.)
Kántor Lajos
Szabadság (Kolozsvár)

A világ, amely előhozta magát megírásra
Máté Angi íróval találkozhattak az érdeklődők a Minerva-házban
„A gyermekek számára is az a jó irodalom, amit nem hagynak faképnél, amire rányit a szemük és a fülük. Odaköti őket, és elkezdenek benne lenni a történetben” – magyarázta Máté Angi hétfőn délután, a Korunk Akadémia író-olvasó találkozóján a Minerva Egyesület Cs. Gyimesi Éva-termében. Az est folyamán az íráshoz való viszonyáról és a Kolozsvári Állami Magyar Színház Csipke című előadásával kapcsolatos élményeiről is mesélt az Aranyvackor-, Bródy Sándor- és IBBY-díjas író, a Mamó (Koinónia Kiadó, Kolozsvár, 2009.), a Volt egyszer egy (Pozsonyi Pagony, Budapest, 2010.), az Ez egy susogó levél (Cerkabella Kiadó, Szentendre, 2011.), a Kapitány és Narancshal (Magvető, Budapest, 2012.) és Az emlékfoltozók (Magvető, Budapest, 2012.) című kötetek szerzője, akivel Balázs Imre József, a Korunk főszerkesztő-helyettese beszélgetett.
Itthon és külföldön egyaránt felfigyeltek Máté Angira, amikor 2009-ben napvilágot látott önéletrajzi indíttatású regénye: nem sokkal később megkapta az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány debüt díját, a Látó Nívó díját, a Transindex Év könyve díját, majd a Bródy Sándor-díjat is. Felnőttek és gyerekek egyaránt nagy szeretettel és kíváncsisággal forgatták a Mamót, hogy a nagymamájával élő árva kislány mellé szegődve egy egészen különleges világ részesei legyenek. Amint az a mostani rendezvényen kiderült, a regény indulása a dokk.hu portálon közölt, „kicsit svéd gyermekversekhez hasonlító” írásaihoz kapcsolódik. A versek apropóján elkezdett beszélgetni a virtuális térben bizonyos Szabó Bertolddal – később a Mamót is neki ajánlotta –, akinek elmesélte a halottak napjához fűződő egyik gyermekkori élményét. – Így kezdődött a Mamó: elindultak ezek a nagyon messziről és furcsa helyről jövő történetek, amelyek aztán felbomlottak, felfoszlottak… Attól a pillanattól kezdve, hogy ezt a pici, halottak napi történetet előhozta bennem az emlékezés, két hét alatt íródott meg a regény. Sok olyan írásom volt később, amelyekben utólag javítottam, változtattam, a Mamóban viszont nem volt ilyesmi. Úgy jött elő, és úgy adta magát, azon a nyelven, azzal a képiséggel és erővel, amivel végül meg is maradt ilyennek. Nem tudom a helyét, hogy honnan jött és miként, de ezzé vált – részletezte Máté Angi.
Versírással korábban is próbálkozott, Fekete Vince közreműködésével már 1994–95 környékén jelentek meg költeményei az Előretolt Helyőrségben. Több mint tíz év „elcsendesedés” után aztán ismét előtérbe került az írás az életében, úgymond „megtörténte magát”, ehhez az is hozzájárult, hogy óvónőként úgy érezte, „a gyerekek feje-lelke az én fejem-lelkem is tud lenni”. Már a Kolozsvári Állami Magyar Színház Csipke című előadásának ötlete előtt gondolkodott azon, hogy milyen lenne a Mamó másként megmutatva: Deák Krisztina két évvel ezelőtt vetette fel, hogy filmet készítene a regény alapján. – Nagyon nehezen tudtam elképzelni azt, hogy ez a csendes és lassú valami miként tud megjelenítődni olyan történetekben, amelyek megragadhatják a figyelmet. Ami pedig a színdarabot illeti, ez a dramaturg munkáját is dicséri, hiszen ő vitte a hátán a szöveggel való dolgozás nagy részét, hogy ezt a csendes, lassú történetet így meg lehetett mozdítani – mondta az író. Azt is elárulta, hogy élőben még nem látta ugyan az előadást, a dvd-felvételt viszont már igen, és tetszettek neki a látottak. – Féltem megnézni. Nem attól féltem, hogy milyenné válik, hanem inkább magamtól, nem tudtam, hogy végig tudom-e nézni. Végül aztán laptopon láttam, otthon, de úgy sem volt könnyű. Azt láttam, hogy jó lett – fűzte hozzá Máté Angi.
S hogy lesz-e folytatás? Úgy tűnik, nem, hiszen „az a világ, amely utána következett, már egy rendjén való világ volt: teljes volt, nem hozta elő magát megírásra. Nagyanyám halála után egy nagy családba kerültem, ahol volt anya, apa, testvérek, ott már kifele történtek a dolgok, és nem megíródásra.”
Különösen jó élményt jelentett számára a Mamó írása, ezt az utat próbálta a továbbiakban is keresni: az első meséje akkortájt született, amikor idős barátja, az azóta is titokzatos Szabó Bertold nehéz, betegségekkel teli időszakot élt át. – Erősítőként, vigaszul írtam egy nagyon rövid mesét egy egérről, aki elveszíti a hangját. Nem kifele mese volt, és nem újságba való, csak később lépett ki ebből az állapotból – hangsúlyozta. Aztán sok mese következett, köztük a Volt egyszer egy város is, amelyért Szulyovszky Sarolta illusztrátorral közösen Aranyvackor-díjat kaptak a Pozsonyi Pagony Kiadótól. A Napsugár és a Szivárvány hasábjain közölt írásai mellett sorra jelentek meg kötetei, kellemes pillanatokat, órákat szerezve sokunknak. Több meséjét az óvodásain „tesztelte le”: miközben olvasta, már akkor kiderült, hogy egyik-másik történet helyénvaló-e vagy sem; „ha nem kezdték el piszkálni egymást, vagy nem másztak el, akkor azt jelentette, hogy jó a mese”.
A kör pedig, amely a Mamóval elindult, úgy tűnik, Az emlékfoltozókkal bezárult, két éve nem született új írása. – Ha nincs, hát nincs, ez van, ha pedig valami lesz, akkor lesz… Ráhagyom ezt az időkre és a történésekre – jegyezte meg Máté Angi. A Mamó népszerűségét pedig az is bizonyítja, hogy időnként feltűnik egy-egy személy, és jelzi, hogy lefordította a regényt, a francia változatot például a Le Ver à Soie kiadó adta közre, a sepsiszentgyörgyi származású, Franciaországban élő Kosza Zsuzsa fordításában.
Vajdahunyad, Bögöz, Székelyudvarhely, és Kolozsvár után jelenleg Budapesten él, továbbra is óvónőként tevékenykedik, és úgy érzi, otthon van, „benti” értelemben mindenképp.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)

Újraértelmezett Móricz-életmű: Szilágyi Zsófia-est a Minerva-házban
Nagyszabású, a teljes írói életművet átfogó Móricz Zsigmond-monográfia jelent idén a Kalligram Kiadónál, szerzője, Szilágyi Zsófia közel egy évtizeden át foglalkozott a Móricz-életművel, más összefüggésbe helyezve az ismert, vagy eddig ismeretlen írói élettényeket, és újraértelmezve a műveket. Az Artisjus-díjas irodalomtörténésszel, kritikussal Balázs Imre József, a Korunk főszerkesztő-helyettese beszélgetett szerdán délután a kolozsvári Minerva-házban, a Korunk Akadémia által szervezett rendezvényen.
Mi volt a kihívás számára, miért épp Móricz mellett döntött, amikor belevágott ebbe a sokéves munkába, kérdezte a szerzőt Balázs Imre József. – Úgy éreztem, hogy van egy nagyon komoly hiány Móricz körül, ezt már a kilencvenes években tapasztaltam, amikor egyetemre jártam, és úgy lehetett elvégezni az öt évet az ELTE-n, hogy soha egyetlen órán nem beszélt senki Móriczról. Vákuumhelyzet alakult ki, akkortájt Kosztolányi volt a szupersztár, és hát Czine Mihály és Nagy Péter generációja után nem nagyon volt, aki átvette volna a Móricz-kutatást.
Szabadság (Kolozsvár)

Tisza István, az elhallgatott, félreismert miniszterelnök
Gróf Tisza István megítélésének változásai címmel tartott előadást Kolozsváron a Korunk Akadémia Történelem és emlékezet című sorozata keretében Tőkéczki László történész, egyetemi docens, az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Művelődéstörténeti Tanszékének vezetője. A liberális-konzervatív konszenzus híveként Tisza István (1861–1918) az első világháború magyar miniszterelnökeként (1913–1917) vonult be a történelembe. A kommunista rendszerben sem az Osztrák–Magyar Monarchia, sem a liberalizmus, sem a kereszténység nem örvendhetett elismerésnek, és ha ezekhez valakinek kapcsolata volt, akkor a megbélyegzés jutott neki osztályrészül. Ezért kell gróf Tisza István érdemeit újragondolni, akire Magyarországon csak a múlt rendszer vége felé, az 1980-as években kezdtek emlékezni.
A dualizmus és a magyarság
Tőkéczki László előadásában több szempontból járta körül Tisza István munkásságát, felidézve a korabeli társadalmi, politikai és gazdasági állapotokat. A történész emlékeztetett arra, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia olyan „képződmény” volt, amely gyakorlatilag 1918-ban megszűnt. Az 1867-es kiegyezés főleg azért volt vitatott, mert a monarchia akkoriban minden hibája és ellentmondása ellenére Közép-Európa fénykorát jelentette. Olyan időszak volt, amelyben Magyarország kezdett felzárkózni Európához az életszínvonal és az életfeltételek tekintetében, ami aztán 1920 után megtorpant, mivel nagyhatalmi és félnagyhatalmi állásból kiszolgáltatott törpeállami létbe süllyedt. A monarchia időszakában Budapest gazdaságilag és kulturálisan egyaránt a világ legdinamikusabban előrelépő városa lett. Soknemzetiségű és sokvallású volt, ezért sok ellentmondás feszült benne.
(Ö. I. B.)
Szabadság (Kolozsvár)

Horthy Miklós emlékezete
Kolozsvári Magyar Napok keretében, az Erdélyi Múzeum-Egyesület rendezvénytermében, Romsics Ignác „Horthy Miklós emlékezete” címmel tartott előadása rendkívül nagy érdeklődést váltott ki. A zsúfolásig megtelt terem szűknek bizonyult, az előtérben, valamint a körfolyosón állók is hallgatták, a nyitott ablakokon keresztül, az előadást.
Dr. Kovács Kiss Gyöngy, a Korunk főszerkesztője, felvezető beszédében kiemelte, hogy a Korunk Akadémia Történelem és emlékezet sorozatának keretében tartja meg Romsics Ignác akadémikus „Horthy Miklós emlékezete” címmel az előadását. Nem megemlékezést, hanem történettudományi előadást hallgathattak az érdeklődők.
Romsics Ignác történész professzor, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, aki a XX. század magyar történelem, a Horthy korszak legszakavatottabb kutatója. Szakmai tevékenységét az évek során számtalan díjjal jutalmazták. A legismertebbeket nevezte meg: Károlyi Mihály- díj (1982), Ránki György- díj (1994), Deák Ferenc- díj (1999), Akadémiai Díj (2000), Széchenyi- díj (2005), Korunk Kulcsa díj (2010). Nemcsak Magyarországon oktatott, hanem külföldi egyetemeken is. 2010 óta a BBTE Doktori iskolájának az oktatója. A KMN keretében megtartott előadását filmezték. A rendkívül nagy érdeklődés miatt a szervezők román nyelvű szinkrontolmácsolást is biztosítottak, így az előadás román nyelven is meghallgatható volt.
Romsics Ignác, figyelemre méltó humorérzékkel, bemutatta a kormányzó életpályájának alakulását, és azt, hogy a különböző történelmi időszakokban a magyar történetírás, a közvélemény, miként értékelte Horthy Miklós személyiségét, szerepét. Az idők folyamán ellentmondásos vélemények alakultak ki a személyére vonatkozólag.
Horthy Miklósról, mint személyről beszélve, érthetővé válnak a vele kapcsolatos viták – mondta Romsics Ignác. Köznemesi, középbirtokos család sarja. Apja a magyar főrendiház tagja, édesanyja otthon a család irányításával foglalkozott, és a gyermekek nevelésével. Beszélt gyermekkoráról, iskolai tanulmányairól, tengerésztiszti képzéséről. 10 évesen a soproni Lahne tanintézetbe íratták be, ahol német nyelven tanult. Majd a fiumei Tengerészeti Akadémián végezte tanulmányait. 612 jelentkezőből 42 fiatal nyert felvételt az Akadémiára. 27-en végeztek. Nemcsak elméleti, hanem gyakorlati ismeretekre is tanították. Több nyelven - angol, német, francia, olasz, horvát - beszélt. Társasági körökben szívesen fogadták. Lovaglás és vívás hozzátartozott a katonatiszti képzéshez. Majd három év gyakorlati év következett, különböző hajókon szolgált. Leteszi a tiszti vizsgát. 1901-ben megismerkedik egy Arad megyei birtokos családjának lányával, Purgly Magdolnával, megkéri a kezét. Házasságuk során 3 gyermekük születik.
Sikeres tiszti karriert fut be. 1909-1914 között Ferenc József szárnysegédje. A tengerésztiszti pálya mellett belekóstol a királyi udvar légkörébe is. 1914-ig a Pólában horgonyzó Habsburg csatahajó parancsnoka, majd a frissen épült Novara gyors cirkáló kapitánya. Az első világháború alatt több sikeres akciót hajt végre. 1917-ben a Novara hajó találatot kapott. Maga Horthy is megsebesült, fej és lábsérülést szenvedett. Felgyógyulása után a Prinz Eugen csatahajó irányítását vette át. Nagy tekintélyre tesz szert. Ellentengernagyi rangot kapott, megelőzve 11 admirálist. A világháború végén az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlik. Horthy visszatért Kenderesre. 1918-1919-ben Magyarországon forradalom bontakozott ki. Kikiáltják a Tanácsköztársaságot. Horthy az ellenforradalmi oldallal került kapcsolatba. Szegedre megy. Az ott szerveződő fegyveres ellenforradalmi erők parancsnoka lesz. Rangsorban a legidősebb. 1919-ben a Nemzeti Hadsereg fővezére. Felismerte, hogy az ország védelme és a rend helyreállítása érdekében erős hadseregre van szükség. Horthy –kultusz és ellenkultusz
A kultusz egy ember istenítését jelenti. A professzor korabeli Horthyt magasztaló vers bemutatásával érzékeltette, miként indult a kultusz kialakulása. A Nemzeti Hadsereg fegyveres akciót nem hajtott végre. Fehérterror volt, melyet Horthy katonái hajtottak végre. Írásos parancs erre vonatkozólag, hogy tessék gyilkolni, nem volt. Sokak szerint Horthyt terheli a felelősség a fehérterrorért. Több mint 1000 főre becsülik az áldozatok számát.(Biztos adat nincs.) „Olyan dokumentum, amely minden kétséget kizáróan bizonyítaná, hogy Horthy utasítást adott volna a kivégzésre, mind máig nem került elő.” A magyar társadalom megosztottá vált Horthy személyiségének megítélésével kapcsolatban. Horthy 1919. novemberében bevonul a fővárosba, mondva, hogy „kész a baráti kézfogásra”. A fehérterror és a Horthy bevonulása a magyar társadalmat megosztotta, amely következtében kétféle kép alakult ki. Mindazok, akiknek érdekeit sértette a Tanácsköztársaság, Horthyra, mint ország-megmentőre tekintettek. A fehérterror szenvedői, vagy akik a két forradalom résztvevői voltak, gyilkosnak vélték. Az utóbbihoz tartozott Illyés Gyula és Móricz Zsigmond. Azonban többen voltak azok, akik az ország megmentőjének tekintették. A kétféle szemlélet a korabeli versekben is kifejeződött. Ennek illusztrálására két verset olvasott fel.
1920. március elsején Horthy Miklóst az ország ideiglenes kormányzójává nevezik ki. 1920. III. 1- 1944. X. 16 közötti időszakban a Magyar Királyság kormányzója. A trianoni békeszerződés alapján Magyarországnak olyan államformája lehet, amit akar, az lehet Magyarország uralkodója, akit akar, de Habsburg nem lehet, mert attól féltek, hogy destabilizálná a helyzetet. Az Antant nem akart többé Habsburg-uralmat. Ideiglenes államfőt válasszanak.
Horthyt javasolják, mert ő a fegyveres erők parancsnoka. A magyar parlament döntése alapján több mint 130 képviselő szavazott Horthyra a több mint 140–ből. A parlament döntése törvényes, a magyar elit döntése volt. A kormányzó közepesen erős köztársasági elnökökéhez hasonló jogkörrel rendelkezik. Megjelölve jogkörét, például, ha nem tetszik, a törvényjavaslatot visszaküldheti a parlamentnek. A professzor beszélt IV. Károly visszatérési kísérleteiről is. Végül a Kormányzó szembefordult IV. Károllyal, akivel egyesek elhitették azt, hogy az ország várja. 1921-ben katonai erővel jön vissza Magyarországra. Horthy a hadsereg élén. Katonai összecsapás következik, megfosztják trónjától IV. Károlyt. Mindez a Kormányzó helyzetének a megerősödését eredményezte. Horthy Miklós reprezentatív funkciót töltött be. A ’20-as és ’30-as években visszahúzódik a napi politikától. Átengedte a kormányzást Bethlen István miniszterelnöknek (1921-1931). A magyar elit, a katonatisztek szokása szerint vadászattal, teniszezéssel, úszással töltötte idejét. Sokat van együtt a családjával. 1920-ban létrehozta a Vitézi Rendet.
Horthy és a magyar pártok fő törekvése a trianoni békeszerződés revíziója. 1938. augusztusában hivatalos látogatásra hívta Hitler Horthyt és Imrédy Béla miniszterelnököt (1938-1939). Közölte velük a Csehszlovákia megtámadásának időpontját. Horthy elutasította a részvételt, hogy Magyarország támadja meg.
Horthy-kultusz megerősödése
A ’30-as években kialakul és megerősödik a Horthy-kultusz, amely 1938-1941 között csúcspontot ér el. Megjelennek a karácsonyi üdvözletek Horthy aláírásával, a Horthy-irkákat adnak ki, pénzérmét bocsátanak ki. Horthyról szobor készül, hidat neveznek el a nevével. A 70. születésnapjára báró Doblhoff Lily, Horthy Miklós címmel 321 oldalas életrajzi könyvet jelentetett meg, amely a kormányzó első magyar nyelvű életrajza.
A két világháború közötti időszakban a revíziós politika megerősödött. A visszacsatolt területekre fehér lovon bevonuló kormányzóról a honépítő, hongyarapító imázs alakult ki. Közben környezete felvetette a dinasztia-alapítás gondolatát. A Nemzetgyűlés Horthy fiát, Istvánt kormányzó-helyettessé választja, aki 1942-ben repülő szerencsétlenség áldozata lett.
A csillogó felszín alatt problémák vannak – mondta az előadó. Miközben a területek visszacsatolása zajlik. 1938-1942 közötti időszakban a Kormányzó aláírta a zsidótörvényeket. Felróják neki nemcsak a zsidótörvények aláírását, hanem azt is, hogy Magyarország 1941. június 22.-én belépett a II. világháborúba, bár erre kimondottan német kérés nem volt. 1943-ban a második magyar hadseregnek a Don-kanyari vesztessége rendkívül nagy volt, 200.000 emberből egynegyede tért haza. Magyarországnak a háborúból való kiugrási szándéka meghiúsult. 1944. március 19.-én, Magyarországot megszállták a német csapatok. Horthy Sztójay Dömét nevezi ki miniszterelnöknek. A politikából visszavonult.
A Sztójay-kormány eleget tesz Hitler követelésének.
A német megszállást követően megkezdődött a zsidóknak a gettókba gyűjtése, majd deportálása, lágerekbe való szállítása.
A Gestapo elrabolja Horthy kisebbik fiát, Miklóst. Horthyt a németek 1944. október 16-án lemondották. Szálasi Ferenc, a nyilaskeresztesek vezetője, vette át a hatalmat. Horthy családjával a bajorországi Hirschberg kastélyba internálták. 1945. május 1-jén az amerikai csapatok elérik a kastélyt, Horthy amerikai fogságba került. Kiszabadulása után Wilheimbe megy a családjához. Majd Portugáliába emigrált. Estorilban visszavonultan élt. A megélhetéséhez szükséges anyagi alapot a Vatikán, a volt amerikai nagykövet és azok a zsidó családok biztosították, akik Horthy támogatásával menekültek el Magyarországról, jutottak ki Amerikába. Megírta az Emlékirataim című könyvét, melyet sok nyelvre lefordítottak. Jogdíjat kapott. Megosztott társadalmi megítélés
A második világháború után, a nürnbergi perben Horthy Miklós csak tanúként volt beidézve, és hallgatták ki. Továbbra is megosztja a magyar társadalmat Horthy személyiségének megítélése. 1989 után a nemzeti szemléletű csoport nagyra értékeli Horthyt. 1993-ban az Antall kormány jóváhagyta a családnak Horthy Miklós újratemetését Kenderesen, ahol a Horthy menye dicsőítő beszédet tartott. Kiadták az Emlékirataim című könyvét. 2006-ben Koltay Gábor rendezésében készült Horthy, a kormányzó című dokumentumfilm, amely kormányzó életét és Magyarország két világháború közti történéseit mutatja be. Színes, fekete-fehér, magyar dokumentumfilm. Rendező: Koltay Gábor. Zeneszerző: Koltay Gergely, Szűts István. Operatőrök: Franyó Attila, Mertz Loránd, Mezei Attila, Halász Lajos. Horthy Miklóst Szélyes Imre alakítja.
A baloldali szemléletűek elutasítják Horthy-emlékét.
Romsics Ignác kiemelte, hogy továbbra is létezik a Horthy kultusz és ellenkultusz. „Nagy a gyanúm, hogy legalább az eljövendő egy- két évtizedben ez az irányzat nem fog változni.”
Csomafáy Ferenc
erdon.ro

Bethlen Gábor, a könyvbarát fejedelem
„Bethlen Gábor erdélyi fejedelem könyvbarát volt, egyes becslések szerint 5000 könyv is lehetett könyvtárában, bár szinte biztos, hogy nem volt annyi” – derült ki többek közt ez Kovács András művészettörténész professzor, akadémikus Bethlen Gábor könyvei című szerda esti előadásából.
A Korunk Akadémiának az Erdélyi Múzeum-Egyesület Kolozsvári székhelyén megtartott rendezvényén többek közt megtudhattuk: a legrégebbi könyv, ami biztosan Bethlen Gábor tulajdonában állt, egy atlasz volt. Hogy a fejedelem mennyire kedvelte a könyveket, az korabeli beszámolókból derül ki, amelyek dicsérik Bethlen Gábort a könyvtáralapításért. A Gyulafehérvári levéltár és a könyvtár legnagyobb része azonban sajnos egy tűzvészben elpusztult. Ugyanakkor Gyulafehérvárról 1622-ben két ökörszekérnyi könyvet szállítottak Kolozsvárra.
Az előadás kitért a korabeli Kolozsvári könyvkötők életére is. Mivel csak könyvkötésből nem tudtak megélni, ezért más munkákat is el kellett vállalniuk, így többek közt ládákat béleltek ki bőrrel. A könyvkötők bélyegzői ugyanakkor gyakorlatilag egyformák voltak, hiszen vagy örökölték, vagy másolták azokat, így a különböző könyvborítókon ugyanazok a minták láthatók. A könyvkötők szerszámai rendkívül értékesek voltak, holott a mesterek nem voltak különösebben gazdag emberek. Könyvkötő Jakab például – aki egy német mester volt – elszegényedett, és nem mAradt utána más, mint egy pár fűzős cipő vagy csizma, amelyet hitelezői elárvereztek. A könyvkötés korabeli stílusa, amelyet egymásba fonódó szalagminták jellemeztek, egyébként Franciaországban alakult ki.
Kiss Előd-Gergely |
Krónika (Kolozsvár)

Titkok Bethlen Gábor könyvtáráról
Bethlen Gábor könyvei és könyvkötői címmel foglalta össze Kovács András művészettörténész professzor a Bethlen-könyvtár feltárásáról készült kutatását a Korunk Akadémia Reneszánsz- Reneszánszok sorozat záró előadásaként.
Kovács András akkor kezdett el újra foglalkozni Bethlen Gábor könyveinek témájával, amikor három évvel ezelőtt ismét kezébe került a Jakó Zsigmond Pál 70. születésnapjára készült kéziratos emlékkönyv, amely ennek a témának az elsődleges adatait tartalmazta.
A professzor szerint „a könyvek történetét a világon elég sokan kutatják, léteznek katalógusok a könyveket díszítő mintákról”, ő viszont saját kutatásában a formai jegyeket tanulmányozva próbált kiindulópontot szerezni ahhoz, hogy újabb Bethlen könyveket fedezzen fel. Az első feljegyzett adatok szerint azt sem lehetett tudni biztosan, hogy volt-e könyvtár, vagy csak a humanista felfogás szülte a könyvtár létrehozásának gondolatát.
A Kolozsvári egyetemi könyvtár ritkaságok tára őrzi Ortelius Theatrum orbis terrarum atlaszát. Ez „a legrégebbi könyv, amely biztosan Bethlen Gábor tulajdonában volt.” A 17. század húszas éveire bebizonyosodott az, hogy a könyvtár ténylegesen létezett, Bethlen amolyan gyűjtögetőként nemcsak vásárolta, de nyomtatatta is a könyveket. Bibliotékáját Szenczi Molnár Albert a Mátyás király európai hírű Corvina-könyvtárához hasonlította. Ez utóbbinak egy töredékét később Bethlen meg is szerezte.
Hol lehetett a könyvtár?
„A könyvtárnak a helyét illetően eléggé nagy gondban vagyunk. Néha abban reménykedem, hogy egy éjszaka talán megálmodom azt, hol is lehetett a könyvtár”– viccelődött az akadémikus. A könyvtár tervezett helye nagy valószínűséggel a Gyulafehérvári várban, a Református Kollégium keresztszárnyában volt, viszont a biztos helyében a történészek sem jutottak dűlőre. A belső vár – vagyis a tulajdonképpeni fejedelmi palota – a könyvek legnagyobb részével együtt leégett. Isaacus Basirius Szalárdi Jánost erősítette meg azzal, hogy mindez valóban megtörtént, feljegyzései alapján sikerült kimenekítenie a legértékesebb példányokat és a nyomdai ólombetűket. „Ha ez sikerült, akkor sem volt foganatja, ugyanis ahogy Szalárdi írta, ott minden elpusztult” – jegyezte meg a művészettörténész. Az 1900-as évek elején Pósta Béla ásatásai során előkerült a régi sekrestye, azaz az egykori káptalani levéltár és a feltételezett fejedelmi könyvtár helye is.
1663-as adatok alapján már arról is tudomást szerezhetünk, hogy milyen értéke volt Bethlen Gábor könyvtárának. Szalárdi János feljegyzése szerint a rengeteg könyv „sok ezer tallérokba kerülhetett”. Ámbár még ma is kérdőjeles a példányszámok mennyisége. Kovács András Jakó Zsigmondot idézve említi, hogy 5000 példányra lehetne becsülni a könyvtárat, bár ez nagyon valószínűtlen, ugyanis Monoki István a Rákóczi-könyvtárat becsülte kétezresre, és szinte biztos, hogy az sokkal több könyvet tartalmazott, mint a Bethlen-könyvtár. A professzor elmondta, konkrétan voltaképp nem lehet tudni semmit arról, hogy hány könyvre becsülhető a Bethlen Gábor könyvtára.
A könyvgyűjtemény eredetét illetően is kizárólag találgatásokra vagyunk ítélve. A fejedelem által támogatott, és hazai szerzők ált írt és fordított könyvek közül mintegy 40 nyomtatványt ismernek. Az első olyan könyv, amit kézbe lehet venni, a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárában található Itinerarium Catholicum (1616, Debrecen) címmel. A bőrkötetes, zsinórral díszített könyvet a szerző, a lelkész Szegedi P. Dániel ajánlotta fel Bethlen Gábornak.
Bélyegzők, könyvkötők
A könyveken szereplő bélyegzők ismétlődése támpontot jelentett a kutató számára, elősegítette a könyvkötők életének felkutatását. A fejedelem tulajdonában levő könyvek között a professzor talált olyanokat, amelyek nagy valószínűséggel ugyanazon könyvkötő munkái közé tartoztak. Az Exequiae Caeremonialium Bethlen Gábor címerét viseli a borítón. Kovács András szerint ezt olyan bélyegzővel készítették, amelyet 1619-ben a bécsi pecsét mintájára hoztak létre. A bélyegző alapján ugyanannak a könyvkötőnek a munkáit azonosította a művészettörténész a Kolozsvári könyvtárakban is. A 1616-os kötésű, Kolozsváron bekötött Biblia, az 1619-es Marosvásárhelyi szabó céh jegyzőkönyve és Pákei János Enyedi-példánya is mind ugyanazon motívumokkal mAradtak fenn. A szerző kilétéről a Házsongárdi temető egyik sírfelirata árulkodik: IOACHIMI LOFFLERERS, Kolozsvár város könyvkötője, meghalt 1623-ban. A professzor elmondása szerint „akármit és annak ellenkezőjét is bele lehet olvasni ezekbe a feliratokba”, de szinte biztos, hogy 1624 nyarán Löfflerers Joachimi még élt; nagy valószínűséggel 1624 szeptemberében halt meg.
A következő könyvkötő a forrásokban Könyvkötő Jakabként szerepelt – munkájára ugyanazon bélyegzők utalnak: obeliszk, sárkány, oroszlán motívuma. Ő volt az úgynevezett „à la fanfare” kötések meghonosítója. Az elnevezés egy 17. századi könyv címe, egyébként 20. századi elnevezés, és semmi köze nincs a könyvkötő munkájához.
Gedő Dalma-Orsolya
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Egy folyóirat és kulturális műhely három korszaka
Erdély és Közép-Kelet Európa egyik legrégebbi kulturális folyóirata, a Korunk november 8-án és 9-én tudományos konferenciával és rangos előadásokkal ünnepli fennállásának 90. évét. Az idén több tudományos és kulturális esemény jelezte már a neves folyóirat évfordulóját, ezekhez csatlakozik az Erdélyi Múzeum-Egyesület Jókai utcai székházában másfél napon át zajló előadás-sorozat. A Félmúlt-jelen: Erdélyben – Európában (1926-2016) elnevezésű fórumon a történelem-, az irodalom-, a néprajz- és a filozófiatudomány neves erdélyi és magyarországi képviselői vesznek részt. Az esemény, amely ma délelőtt 10 órától folytatódik, összefoglalja a Korunk 90 éves történetét, és betekintést nyújt a folyóirat által képviselt kulturális és tudományos műhelyek jelenlegi eredményeibe. (A borítóképen Zsoldos Attila, Kovács András, Kántor Lajos, Kovács Kiss Gyöngy, Egyed Ákos és Romsics Ignác a konferencián)
A tegnap reggeli megnyitó résztvevőit a Korunk főszerkesztője, Kovács Kiss Gyöngy történész köszöntötte, kiemelve a tudományos előadás-sorozat jelentőségét a folyóirat 90. évfordulója alkalmából eddig szervezett események tükrében. A konferencia előzményeként említette a Korunk 2016. februári lapszámát, amely mintegy száz szerző válogatott tanulmányait közölte újra a folyóirat 1926 és 2016 közötti kilencven évének három fő korszakából.
Kovács Kiss Gyöngy hangsúlyozta, hogy bár a lap számos alkalommal került az Eric Hobsbawm által a „szélsőségek századának” nevezett 20. században az ideológiák kereszttüzébe, soha nem vált sem baloldali, sem jobboldali politikai folyóirattá; ugyanakkor hűen követte Dienes László 1926-os Beköszöntőjének főbb gondolatait, amelyben a szerző a múlt megismerése által a jelen és a jövő újraformázását és egy új szintézis létrehozását szorgalmazta. A főszerkesztő hozzáfűzte: az 1990 utáni Korunknak sikerült nemcsak fönnmaradnia Erdély egyik legrangosabb kulturális és tudományos folyóirataként, de a Korunk Akadémia és a számos kiállítás révén a nagyközönséget és a magyar értelmiséget szorosan összekötő fórummá is vált.
Kántor Lajos előadása az egykori szerkesztő, majd főszerkesztő közel hatvanéves visszaemlékezéseként hatott, továbbá az erdélyi értelmiség 20. századi történetének a folyóirat hasábjain visszatükröződő krónikájaként is szolgált. A neves irodalomtörténész 1958-ban került a laphoz, majd egy évvel később lett a szerkesztője. Mint mondta, a Gáll Ernő főszerkesztő nevéhez fűződő második korszak (1957–1984) első évei az 1956-os forradalom kolozsvári eseményei miatt a folyóirat legnehezebb periódusaként értelmezhetők. Kántor Lajos kiemelte, hogy bár ez a korszak számos alkalommal tépázta meg a Korunk apolitikus jellegét és kényszerítette az aktuális politika és pártideológia narratíváit, diskurzusait a folyóirat íróira, mégis sikerült megőrizniük az alapító, Dienes László eklektikus tervét, amely a Korunkat az erdélyi értelmiség és művelődés fórumává és a nemzetközi, kortárs tudomány és kultúrtörténet közvetítőjévé tette. Az 1950-es évek egyik nagy botrányaként említette az általa külön tanulmányban elemzett Tordai Zádor-féle Madách-értelmezés 1957-es közlését, amely óriási ideológiai vitát váltott ki.
Kántor Lajos rövid történeti összefoglalójából ízelítőt kaphatott a hallgatóság a Korunk jelentőségéről, arról a szerepről, amelyet az erdélyi magyarság 20. századi művelődéstörténetében betöltött. A lap hasábjain 1926 óta közlő vagy debütáló több száz szerző közül többen is – József Attila, Nyirő József, Radnóti Miklós, Sütő András, Páskándi Géza, Bretter György, Lukács György stb. – a magyar és egyetemes irodalom jeles alakjává váltak.
A konferencia neves magyarországi (Zsoldos Attila, Romsics Ignác) és erdélyi (Kovács András, Egyed Ákos) történészek előadásaival folytatódott, majd Markó Béla költő, valamint Szörényi László, Csapody Miklós és Pomogáts Béla irodalomtörténészek vetettek fel különböző témákat a Korunk vonatkozásában.
Ma reggel 10 órától néprajzkutatók (Csányi Vilmos – A hiedelmek szerepe az emberi megismerésben, Tánczos Vilmos – Az erdélyi magyar néprajztudomány irányzatai) és filozófusok (Egyed Péter – Az ideológia kommunikációs funkciójáról, Liviu Jitianu – Az emlékezés kultúrája, a felejtés örvénye) előadásai következnek, amelyeket bárki meghallgathat az Erdélyi Múzeum-Egyesület székházában (Jókai/Napoca utca 2. szám).
Szabadság (Kolozsvár)

Erdély középkora a régészet tükrében: új sorozat indult a Korunk Akadémián
Erdély a középkori Magyar Királyságban – egy régész szemével címmel Benkő Elek akadémikus, a Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Intézetének igazgatója tartott előadást Kolozsváron a Korunk Akadémia szervezésében. Az előadás megnyitóján, Kovács Kiss Gyöngy történész, a folyóirat főszerkesztője és az est házigazdája elmondta, hogy az esemény öt előadásból álló sorozat első részeként nyit új fejezetet a Korunk Akadémia történetében. Az előadások az Erdély a történelemben cím alatt futnak, amelyek során neves kutatók fogják bemutatni a régió történeti sajátosságait a kora középkortól napjainkig.
Benkő Elek elmondta: rosszkor tartja meg előadását, ugyanis a régészettudomány jelenlegi helyzete sokkal több kérdést és bizonytalanságot szül Erdély régészetének kutatásában, mint például 1986-ban, amikor az utolsó magyar nyelvű szintézis megszületett Erdély történetéről. Az akadémikus hangsúlyozta, hogy a Köpeczi Béla-féle háromkötetes Erdély Története – amely mai napig az egyik legnépszerűbb forrása a témának a nagyközönség körében – és az azt követő egykötetes változat középkorra vonatkozó részeit az elmúlt harminc év régészeti kutatásai radikálisan módosították az eddig ismert Erdély képünket.
Első példaként, a környezetrégészet eredményeit említette. Míg a régebbi szintézisek és munkák elsősorban irodalmi forrásokat és épületeket használtak Erdély középkori történetének rekonstruálására, addig a környezetrégészet mocsarak, nádasok és holt patakok kutatásából tud nemegyszer meglepő eredményt nyújtani. Előadásában a honfoglalás erdélyi forrásaira vonatkozó új eredményeket is bemutatta. Ezek közül érdemes megemlíteni, hogy a környezetrégészeti források megerősítik Anonymus Gesta Hungarorumának állítását, miszerint a magyarok a vereckei hágón át érkeztek a Kárpát-medencében és telepedtek le először a Felső-Tisza vidékén. Az ottani híres karosi temető anyagához hasonlóak kerültek elő például Kolozsvár környékén. A második kicsivel későbbi, X. századi csoport már a Közép-Duna vidéki anyaghoz hasonló és elsősorban Gyulafehérvár köré szerveződik. Kiemelte azt is, hogy a korai magyarok Erdélyben gyakran használták a római kor infrastruktúráját (utakat, kutakat, erődöket). Ezt bizonyítja például a széki nádastó és a közeli sóbánya használatának környezetrégészeti kutatása is.
Előadásának második felében Erdély Árpád-kori régészetének néhány problémásabb jelenségével foglalkozott. Kiemelte, hogy jelenleg semmilyen régészeti forrás nem áll rendelkezésünkre az erdélyi vajdák létezéséről (vajdasági templom, vár, palota, felségjelvények teljes hiánya). Benkő Elek kiemelte, hogy az 1960-as és 1970-es évek nagy ásatásai Dobokán és Kolozsmonostoron jelentették a romániai és magyarországi középkorászok első közös pontját, amely kapcsolat azóta csak javult és ma már számos közös nemzetközi projekt létezik a két ország középkori régészei között. A helytörténeti vonatkozások tekintetében kiemelte: ma is kérdés, mikor adják fel a kolozsmonostori ispánsági várat és az ott létező, valószínűleg több templommal rendelkező területet és költözik az ispánság a mai Óvárként ismert részbe, de feltételezte, hogy az ispán egy ideig még együtt használta a területet a bencésekkel, mielőtt végleg az Óvárba került volna a székhelye.
A kutatások folytatásaként kiemelte az archeogenetika jelentőségét, amely – ahogy a nemrég bemutatott honfoglalás kori genetikai vizsgálatok esetében is – új kérdések sorozatát fogja biztosítani jövőre, amikor elindul a teljes Kárpát-medencére vonatkozó középkori genetikai kutatás a Magyar Tudományos Akadémia és számos külföldi intézet részvételével.
T. Szabó Csaba
Szabadság (Kolozsvár)