Tíz alkalmazott kivételével a Köpeci Szénbányák valamennyi munkatársát elbocsátják, jelezte Fehér Zoltán igazgató: január 8-ától a jelenlegi 247 alkalmazottból 237-nek felbontják a munkaszerződését. Az elbocsátottak fejenként húszezer lejes végkielégítést, emellett a ledolgozott évek számától függően az ágazati átlagbérből, valamint a munkanélküli segélyből álló, összesen havi 7–800 lejre rúgó juttatást kapnak két éven át. Az intézkedés annak az átszervezésnek a része, amelynek során a Köpeci Szénbányák délrákosi-fejtés néven működik tovább. A cégnél maradók – köztük az igazgató, a főmérnökök és az utolsó fejtés vezetője – feladata lesz a vállalkozás újraszervezése. Fehér szerint a térségben utolsóként fennmaradt, 2006-ban 256 ezer tonna barnaszenet kitermelő felsőrákosi külszíni fejtés nyereséges. /Benkő Levente: Bányászok nélküli bánya. = Krónika (Kolozsvár), jan. 4./

Tizenhatan jelentek meg, amikor Codrin Munteanu kormánymegbízott Baróton tartott fogadónapot. Kiderült, hogy Erdővidéken súlyos gond még a termőföld és az erdő visszaszolgáltatása, illetve a dokumentációk véglegesítése. Az önkormányzati alkalmazottak nem riadnak vissza a törvénytelenségtől. Többen várnak arra, hogy a hibásan kiállított birtoklevelüket kijavítsák. A legfájóbb gondjuk, hogy a sepsiszentgyörgyi erdészet most azt kéri, fizessenek az általuk 1949-ben alapított és 1950-ben államosított csemetekertért. Felháborító, hogy miután ötven esztendőn keresztül használták, most még feltételekhez kötik a visszaszolgáltatást. Miklósi József azon ötszáz erdővidéki ember nevében beszélt, akiknek területét a köpeci bányavállalat vagy annak utódvállalata bérelte. A területek tulajdonosai az elmúlt három esztendőben egyetlen lejt sem kaptak bérként, ezzel szemben adót kell fizetniük. Rengeteg panasz hangzott el. /Hecser László: Földes ügyeik rendezését sürgették. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jún. 26./

Múltmentés Nagybaconban
Régi korok emlékeinek, tárgyainak, tudásának megörökítésére, továbbadására vállalkozott a nagybaconi Kusztos Vilmos és néhai Benedek József: előbbi egykoron használt tárgyakat, eszközöket gyűjtött össze, hogy a mai gyermekek, fiatalok is megismerjék azokat, utóbbi feljegyzésekben rögzítette a fontosabb eseményeket, történéseket, hogy ne merüljenek feledésbe. Régi szerszámok gyűjteménye
Kusztos Vilmost, a Köpeci Bányavállalat egykori alkalmazottját fiatal korától ismerem. Azóta nyugdíjas, de élénken őrzi minden emlékét, pontosan számon tartja az eseményeket, neveket. Nyugdíjazása után megpróbált visszakapott földjeiből hasznot csikarni, ám teltek az évek, a mezőművelés és a mintaállat tartása is immáron csak emlék számára. Régi, kedvenc foglalkozásával, a díszítő fafaragással, fémtárgyak öntésével, ötvözésével, régiségek gyűjtésével, restaurálásával azonban nem hagyott fel.
– Magángyűjteményem van olyan tárgyakból, amelyekről úgy véltem, hogy hamarosan pusztulni fog még az emlékük is. Arra gondoltam, hogy megmentem a jövő nemzedék számára – mondta. – Azt akarom, hogy a mai gyermekek, fiatalok ismerjék meg a legkülönlegesebb használati eszközöket, szerszámokat, s köztük olyan egyedi darabokat, emléktárgyakat, amelyekből talán éppen egyetlen példány készült, s azt az én gyűjteményem őrzi. Semmi után anyagi javakra nem számítok, hasznos látnivalót szeretnék mutatni erdővidéki, esetleg távolabbról érkező érdeklődőknek. Egyszóval a hagyományőrzés példaadása a célom.
A gyűjteménnyel tele két tágasabb szoba vagy terem, olyanok, hogy azokat bármely pillanatban lakás céljaira is fel lehet használni. Egy harmadik fedett helyiségben a fa- és vastengelyű, kockás-lajtorjás szekereknek, szánoknak, egészvágás ráfos szekereknek, fagerendélyes eketípusoknak, eketaligáknak teremtett helyet a gyűjtő, s a mennyezeti polcokon még ugyanannyi alkatrész vár a majdani esetleges összeszerelésre. Vilmoskának, akit jómagam most úgy szólítok meg, mint fiatal korában, van még egy különleges, szinte hihetetlen tulajdonsága: minden tárgya tiszta és fényes, gondozott, legtöbbje jelenleg is használható állapotban. Hiszi vagy nem hiszi az olvasó, nem engedi meg magának, hogy egy-egy lámpát, hutapoharat, avagy kerámiadarabot belepjen a por! – Jelen pillanatban például van egy működőképes nyomdám – kezdte –, olyan, amit sehol a környéken nem láthat senki, mert vagy már nem használják, vagy pedig ócskavasba került. Itt a nyomda teljes felszerelése, még mutatóban olyan helybeli lapok (Erdővidék, Székely Újság) is, amelyek ezen a gépen készültek. Itt egy 1943-ban gyártott és ma is működő precíz és finom vasesztergapad. Lehetne már teljesen felszerelt vízimalmom is, mert ingyen és bérmentesen felajánlották, de helyszűke miatt le kellett mondanom róla. Hasonlóan jártam egy cséplőgéppel is, mely maholnap valóságos érdekességszámba megy. Itt őrzöm Keresztes Márton bátyám egyik hegedűjét, amit a fia adott nekem megőrzésre. Baconi ezermester volt, kilenc hegedűt készített életében. Jó zenész volt, én még muzsikáltam vele. Még egy lemezlejátszót szeretnék beszerezni, hogy meghallgathassak egy-egy régi számot hanglemezeimről. Most éppen száz van belőlük. Mindenkinek köszönöm az adományokat, el kell mondanom, hogy számos tárgyat saját pénzemen vásároltam meg. Szinte lehetetlen felsorolni, mit őriz Kusztos Vilmos, fényképmellékleteink is csak ízelítőt adhatnak belőle. Glédában állnak a legkülönbözőbb szerszámok, a harcsafűrészek és azokhoz fűrészfogosztó, annyi fényes és kivikszelt kemény szárú csizma, hogy egy tánccsoport férfiembereinek is elegendő lenne, s ehhez egy sorozat suszterszerszám. Hol lehet most ilyent látni, melyik múzeumban? Viharlámpák, függőlámpák egész sora lóg a gerendáról, ezeket követik a különféle mérlegek. A sárgaréz-mérlegtányérok úgy csillognak, mintha teljesen újak lennének. De van ott osztrák–magyar kávépörkölő és korabeli cégtábla is. Műszaki érdeklődésű és néprajzkutató is talál magának itt érdekes tárgyat. Fonókerékből és csörlőből, bardoci bordatípusokból, vetélőből nagy a kínálat, egyik sem hasonlít a másikhoz. Sorakoznak a legkülönbözőbb vaskályhák, juhászfelszerelések, kicsi vékák, egész vékák, köztük egy fatörzsből faragott 1800-ból! Nem hiányoznak a teknők, a vasalók, a rézmozsarak egész sora, cigány kovácsok által készített díszített kézi bárdok, szebbnél szebb kerámiák, köztük nagybaconi és magyarhermányi készítésűek és egy olyan is, amelyen az Anno1795 felirat kandikál ki a fényes mázréteg alól. A baconi ipari kerámia is jelen van, ez helyi jellegzetesség. A XIX. és a XX. század fordulójáról való cserepeket és kupáscserepeket lehet itt látni, egyiken például 1866 az évszám.
Nem kell búsulni a gyűjtemény majdani sorsát. Kusztos Vilmos azt mondta „ha Attila és lányom, az én gyermekeim, megörökölik, értékelni fogják a gyűjtött kincset”. Attiláék jelenleg a tárgyak felcímkézésével, azok megnevezésével, esetleg az évszám és a gyűjtőhely felírásával segítenek. Édesapjuk augusztus 30-ra megnyitót tervezett mindazok számára, akik tanúi szeretnének lenni nagybaconi múltmentésének.
Irkákba rejtett emlékek
A nagybaconi, immár néhai Benedek Józsi bácsi – érdekes, nem gyűjtött tárgyakat, ő irkákba mentette emlékeit – egyszerű falusi ember volt, akit azonban minden érdekelt, és fontosnak tartotta a fontosabb helyi történéseket füzeteibe leírni. Részt vett minden helyi megemlékezésen-eseményen, s az ahhoz kapcsolódó emlékeit-véleményét hangosan is elmondta, felolvasta. Családja és a helyiek nagy részvéttel kísérték ki a temetőbe. Emlékét lányával, Benedek Évával elevenítettük fel. – Édesapám itt, Baconban született 1922-ben. A négy testvér közül ő volt a legnagyobb. A fiútestvére leventekatonaként 1944-ben 19 évesen odaveszett a háborúba. Apámat, aki 30 évig élt özvegyen, én gondoztam, mert testvérem, Ilona kint él Svédországban. Kisbaconi Benedekek vagyunk, de mivel népes a család, a mi megkülönböztető nevünk a „szabó”. Apám részt vett a világháborúban, három és fél évet töltött orosz fogságban. Nem tudom, hogy hol szenvedett, de nem is kell tudnom, mert ami vele történt és amit ő fontosnak tartott, mind-mind leírta irkáiba, amiket én őrzök. 1949 tavaszán jött haza a fogságból, még azután nősült, s én még azután születtem. Több füzetet írt tele: kettőt a kutatásairól és egyben leírta a helyi néphagyományokat. Az az irka, amelyben az életét és a fogsági szenvedéseit-emlékeit írta le, svédországi testvéremnél van. Rettenetesen szerette a régészetet. A kolozsvári Ferenczi Istvánnal és a székelyudvarhelyi Ferenczi Gézával együtt ástak sok-sok helyen, még Dénes Istvánnal is az Almási-barlangban és környékén. Hozzá küldték a budapesti egyetemistákat, akik a vidéket akarták bejárni. Idegenvezetője volt annak, aki a faluval akart ismerkedni. Nagy Balázzsal is ő beszélgetett, azzal, aki írt Háromszékről. Ő volt Janicsek Jenő tanár úr segítsége, amikor kutatta a vidék helyneveit. Apám arcképe Nagybaczoni Molnár Ferenc Tábornokok földje, Erdővidék című, 2008-ban Baróton megjelent kötetében látható, Sepsibaczoni Tókos Csaba barátjának társaságában Budapesten 1995-ben. Józsi bátyánk leányának engedélyével, Rebeka Dóra volt tanítványom többoldalnyi másolatot készített régészeti füzetéből, abból idézünk olvasóinknak: „Régészeti expedíció. Újból a kolozsváriak érkeztek. Ferenczi régész tanár egy csoporttal egypár napot töltött a Rika völgyében, ahol megásták a védelmi vonalnak tekintett Kakas-barázdát. Én egy éjet egy cserefa alatt töltöttem tűz nélkül. Ferencziéket vártam, akik egy traktorral érkeztek Almásról. Szállást csináltam nekik is egy elhagyott épület padlásán. A vékony gerendákra szénát hordtam. Nem mertem lenn az épületben helyet csinálni, féltem a viperakígyóktól, azok szeretik a mészköves meleg helyeket. Jó idő volt, örvendtünk egymásnak, mert voltak tavalyi ismerősök is. Folytattuk az ásatást a Pipások dombján, ott, ahol a tavaly abbahagytuk. Nagyon jól telt, de csak egy hétre tudtam felmenni. Kellett hazajöjjek szénacsinálni. Második utamon fenn találkoztunk a Völgyben. Megnéztük Kozma várát. Nem volt ott semmilyen vár. Nem más az, mint egy erdő borította völgykatlan, a hagyomány szerint ide hozták fel a vargyasi népek az ellenség elől a tatár időkben az állatokat, behajtották, elrejtették a katlanban. Itt, nem mesze egy 120 m hosszú vársánc is látszik. Meg is ástam az ősszel több helyen, de nem találtam edénydarabokat.”
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Történetek elhurcoltakról és kivégzésekről
A 20. század viharait túlélő kisemberek történetein keresztül mutatja be több könyvében is Benkő Levente történész-újságíró a második világháborút követő zavaros esztendők históriáját. A kényszermunkára, a malenkij robotra elhurcolt erdélyi magyarok tragédiájáról és a közös történelemszemlélet esélyeiről beszélgettünk.
– Mit tudunk 70 év távlatából a Szovjetunióba elhurcolt mintegy hétszázezer magyar civil- és hadifogoly sorsáról?
– Nincs elegendő mértékben feltárva ez a történelmi időszak. Az 1989-es fordulatig tabutéma volt: családon belül meséltek róla a hozzátartozók, a túlélők, de a nyilvánosság előtt szóba sem jöhetett. Félévszázados lemaradást kell tehát pótolni és az idő ellenünk dolgozik, mert a rendszerváltás óta eltelt 25 évben nagyon sok túlélő és tanú halt meg. A levéltári forrásokat menet közben is lehet pótolni, de most az a legfontosabb, hogy az élő történelmet rögzítsük, szóra bírjuk a Gulágot megjárt embereket. Szerencsére egyre több magyar történész foglalkozik a témával, így, bár az útnak csak az elején járunk, a hatalmas lemaradás bepótolható.
– Tudjuk, hogy az 1944. augusztus 23-i román átállást követően hadjárat indult az ország területén élő magyar és német kisebbség ellen Dél-Erdélyben, majd a román és szovjet csapatok benyomulása után Észak-Erdélyben is. Szovjet stratégia volt az erdélyi magyarsággal történő leszámolás?
– Molotov szovjet külügyi népbiztos már 1943-ban kijelentette, hogy „a magyarokat meg kell büntetni”, ettől függetlenül 1944 őszén nem ők kezdték el a romániai magyar és a német kisebbség internálását. Az első intézkedéseket Bukarestben az augusztus 23-i átállás és a szeptember 12-i szovjet–román fegyverszüneti egyezmény megkötése közötti bő három hétben a román hatóságok hozták. A szeptember derekán aláírt egyezmény értelmében a szovjetek azt kérték, hogy a Románia területén található magyar és német állampolgárságú embereket internálni kell; ezzel szemben a román hatóságok az egyezményt úgy értelmezték, hogy az intézkedés az ország területén élő minden magyar és német nemzetiségű személyre vonatkozik. Összemosták az állampolgárságot a nemzetiséggel, ezzel az érintettek körét Erdély teljes magyar és német lakosságára kiterjesztették, s ez bizony az etnikai tisztogatás ismérveit is magán viselte. Voltak kivételek: a baloldali pártok közbenjárására sikerült megakadályozni a baloldali értelmiségiek és munkások egy részének az elhurcolását, de ennek dacára olyan közéleti személyiségek is lágerbe kerültek, mint például Kacsó Sándor. Mai ismereteink szerint negyvenezer és hetvenezer közé tehető az elhurcolt civilek száma, létezik olyan forrás is, amelyik csak az elhurcolt németajkú erdélyiek számát hetvenezerre teszi. Az elhurcoltak egyharmada soha nem tért haza.
– Mit mondanak erről a mai orosz történészek?
– Egy jeles orosz történésszel, Alexej Motrevics professzorral volt alkalmam beszélgetni a kérdéskörről. Szerinte Erdélyből nem internáltak, hanem hadifoglyok érkeztek a Szovjetunióba. Az orosz történetírás azért ragaszkodik ehhez, mert a román hatóságok által az Erdélyben összegyűjtött és internált magyar és német civil lakosságot hadifogolyként vették át és „könyvelték el” a szovjet hatóságok, a szovjet levéltárak pedig ezt a nyilvántartást vitték tovább. A mai orosz történetírásban tartja magát az a téves beállítás, hogy az egykori Szovjetunió határain kívülről nem hurcoltak el civileket, csak fogságba esett katonákat.
– Benkő Levente történész nevét sokan a Maniu gárdisták székelyföldi öldökléseit bemutató, Szárazajtával foglalkozó, két kiadást is megért kötetéből ismerik. Mennyire számított ez tabutémának Erdélyben?
– 1989 előtt tabutémának számított, csak szűk családi körben beszélhettek róla. De a rendszerváltás után is váratott magára a nyilvánosságban. Jómagam több embernek is jeleztem, hogy Szárazajtával végre foglalkozni kell. A kilencvenes évek első felében újságíróként kezdtem gyűjtögetni az adatokat. Magnóval jártam a falut, de a környékre elszármazott szárazajtaiakat is megkerestem. Sokan örültek az érdeklődésnek, hogy 50 év után végre valaki őket is meghallgatja. A személyes visszaemlékezések mellett a korabeli magyar és román sajtó beszámolóit, cikkeit is felkutattam. Akkoriban nehezen lehetett levéltári forrásokhoz hozzájutni. A háromszéki csendőrlégió 1944 őszi iratcsomóját sokszori kérvényezés ellenére sem adták ki. Előbb azért, mert a megyei levéltár akkori vezetői szerint nem is készült semmiféle feljegyzés, később meg azért, mert az iratanyag feldolgozás alatt állt. Tizenöt évembe tellett, amíg hozzájutottam.
Az időközben felnőtt fiatal történésznemzedékek megérttették, hogy a levéltár nem titkok őrzője, hanem információs forrásként működik. Az igazi áttörést mégis a Szekuritáté volt irattárának a tanulmányozhatósága jelentette: a Maniu gárdisták székelyföldi mészárlásáról 12 dossziényi feljegyzéshez, kihallgatási és tanúvallomási jegyzőkönyvhöz, nyilvántartáshoz, dokumentumokhoz jutottam hozzá. Ez tette szükségessé a könyv második, bővített és javított kiadását.
– Mi vezetett el a székelyföldi öldöklésekhez?
– A magyar hadsereg és a magyar közigazgatás távozásával egyféle átmeneti, törvényen kívüli állapot alakult ki 1944 őszén Észak-Erdélyben. A magyar lakosság teljesen kiszolgáltatott helyzetbe került. Ekkor alakult meg Bukarestben a Iuliu Maniu önkéntes ezred hét osztaga, akik Észak-Erdély felszabadításáért akartak harcolni. Az eredeti szándék szerint a román reguláris hadsereg részeként vettek volna részt a bevetésekben, csakhogy a hadsereg nem igazán tudott mit kezdeni velük. Többségük végül beolvadt a román hadseregbe, a brassói zászlóalj parancsnoka, Gavrilă Olteanu azonban nem ezt az utat járta, hanem saját kezdeményezésre elindult Székelyföldre. Előbb a háromszéki Szárazajtán mészároltak, aztán átmentek a Csíki medencébe, majd Gyergyóba. A civil lakosság semmiféle ellenállásra nem rendezkedett be, magyar paramilitáris csoportok nem jöttek létre.
– Könyvében egyféle párhuzamot állít az ippi és az ördögkúti magyar atrocitásokkal. A kommunizmus évtizedeiben a román történészek folyamatosan ezt olvasták a magyar közösség fejére, míg a Maniu gárdisták mészárlását elhallgatták. Helytálló ez a párhuzam?
– Nem lehet meg nem történtté tenni egyik atrocitást sem. A rendszerváltás után magyar hadtörténész tárta fel teljes tárgyilagosságában a magyar katonaság által elkövetett szilágysági mészárlást. A Bécsi döntést követő napokban Nagyváradon összeült a magyar–román katonai vegyesbizottság, és rögzítette a román ki- és a magyar bevonulás részleteit. Az előírás szerint a román katonaság sem úttorlaszokat, sem fegyvereket nem hagyhatott hátra. De nem ez történt. A bevonuló magyar katonaság lőszert talált a margittai laktanyán. Az előírások ellenére ezt nem semmisítették meg helyben, hanem szekérre pakolták, és magukkal vitték. Ippen áthaladva, a rakományban egy gránát felrobbant, ami a magyar katonák között áldozatokat szedett. Akkor ki is vizsgálták az ügyet, csakhogy a Szilágynagyfaluban állomásozó magyar főhadnagyhoz merényletként jutott el a hír, ő pedig egy csapatnyi magyar katona részvételével pár napra rá vérfürdőt rendezett az ippi románság között, 157-en estek áldozatul, öregek, asszonyok és gyermekek is. Ördögkúton orvlövészek lőttek rá a magyar katonákra, válaszul pedig a bevonuló magyar katonaság sorozattüzet adott le a házakra, mintegy 80 civil halálát okozva. 1944 őszén, a román átállást követően a román sajtó jelentős része nagyon kemény magyarellenes hangulatot gerjesztett, amelybe a szilágysági tömegmészárlás megtorlásának a szándéka kinyilvánítottan is beletartozott, innen pedig egyenes út vezetett a székelyföldi öldöklésekhez. Alapvetően fontos azonban tudni: semmilyen elhurcolásért, atrocitásért soha nem egy nép a felelős, hanem azok a személyek, akik a történtekről döntöttek, és akik pontosan megnevezhetők.
– Ha a dáko–román kontinuitáselmélet területén nincs is áttörés, a jelenkor történetének román–magyar megítélésében közelednek-e az álláspontok?
– A 20. század eseményeit feldolgozó jelenkori történetírásban mindkét oldalon megvannak a kiegyensúlyozottság jelei. Elsősorban a fiatalabb történészek látják józanul a helyzeteket. Amikor román–magyar szembenállásról van szó, nem minden történész tud elfogulatlan lenni. De szerencsére vannak jövőbe mutató példák is. Illésfalvi Péter budapesti hadtörténész dolgozta fel nagyon jól dokumentáltan a magyarok által elkövetett észak-erdélyi vérengzések történetétet. Román részről elsőként Dumitru Şandru írt részletesen és jól dokumentáltan az 1944 őszén, a román hatóságok által tömegesen elhurcolt és internált magyar és német civil lakosságról. Míg a 2. világháború alatti és az azt követő román–magyar történések megosztják a történészeket, az 1956-os forradalom egy akolba tereli a két nép történetírását. Remek román nyelvű könyvek, tanulmányok jelentek meg 1956-ról. Le kéne őket fordítani magyarra, a mieinket pedig románra. A rendszerváltás előtti, illetve utáni évek igen hűvös állapotaihoz képest azért a jég kezd töredezni: sokan figyelnek a másikra, eljárunk egymás rendezvényeire.
Benkő Levente
Nagyajtán született 1961-ben, általános és középiskolai tanulmányait Ágostonfalván, majd Sepsiszentgyörgyön végezte. A rendszerváltás előtt a baróti székhelyű Köpeci Bányavállalatnál dolgozott. 1991 és 2003 között a sepsiszentgyörgyi Háromszék munkatársa. 2003–2009 között a kolozsvári Krónika munkatársa, 2009-től a Művelődés című folyóirat szerkesztője. 2006-ban a Babeş-Bolyai Tudományegyetem történelem–filozófia kara történelem szakán diplomázott. Kötetei: Szárazajta (1995), Volt egyszer egy ’56 (1998), Fogolykönyv (1999), Hova mennek a bányászok? (1999), Muszáj volt élni valahogy (2001), Bűn volt a szó (2002), Székely golgota (2003), Magyar fogolysors a második világháborúban I–II. (Papp Annamáriával, 2007), Az őszinteség két napja (2007), Manók, emberek, fehérnépek (2012).
– Van-e esély olyan közös történelemszemléletre, amelyet mindkét fél elfogad?
– Abból kell kiindulni, hogy a magyar–román történelemnek sok olyan pillanata van, amelyik egyik oldalról pozitívum, a másik oldalról pedig negatívum. Nincs ezzel semmi gond. Ha közös munka születik például az 1944. augusztus 23-i román átállásról, akkor mindkét fél megírja a maga álláspontját, amelyek megférnek egymás mellett. Az 1920. június 4-i trianoni békeszerződést a magyar fél egyértelműen negatívumként éli meg, a román fél pozitívumként, de ezen nem is kell vitatkozni. Innen kell továbblépni.
Benkő Levente |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Dr. Bíró András (Orvosainkra emlékezünk)
1928–2004 Erdővidék sok neves embert adott a tudományos és művészeti életnek, akik különböző nagy kulturális centrumokban fejtették ki tevékenységüket, de olyant, mint dr. Bíró András, nemigen találunk köztük. A kis mezővárosban, Baróton vált neves orvossá, miközben az orvostudományok doktora címet is megszerezte a környékbeli emberek elismerése mellett.
Nem erdővidéki származású, még csak székelyföldi sem. Ősei a Partiumban éltek. Apai nagyapja a Szatmárnémetihez közeli Ákos községben földművelésből tartotta fenn hat fiút és egy lányt számláló népes családját. S ahogy lenni szokott, a sok fiú közül egyesek nem a földművelést választották, hogy a családi vagyon ne aprózódjék el. Így lett András apjából iparos, aki több helyen dolgozott, többek között a kolozsvári Dermata gyárban is, majd feleségével, Kapusi Teréziával véglegesen Zilahon telepedett le.
Ez a választás a gyermek András szempontjából szerencsés volt, hiszen a nagy múltú zilahi Wesselényi Református Kollégiumban tanulhatott az elemi iskolától kezdve. Az ízes zilahi nyelv és a gondos egyházi légkör határozta meg az Ady Endre iskolájában eltöltött éveket, ahol kiváló tanítók, tanárok formálták a zsenge gyermekek és ifjak lelkivilágát, tudását. A bécsi döntés után a meglévők mellé még Magyarországról is érkezett néhány tanár feltölteni a hiányzó helyeket. Az iskolai élet rendjébe beletartozott, hogy áhítattal kezdték és végezték heti munkájukat, ami nagymértékben hozzájárult az életrend és munkafegyelem, az embertársakkal szembeni tiszteletadás, a közösségi szellem kialakításához.
* * * 1928. augusztus 11-én született nagyapja falujában, Ákoson. Már középiskolás korában elhatározta, hogy az orvosi pályát választja életcélul, sőt, azon belül is a sebészet vonzotta. Így érettségi után a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetbe felvételizett eredményesen, itt végezte tanulmányait magyar nyelven 1953-ban. A vakációk alatt szabad idejét a zilahi megyei kórházban töltötte tapasztalatszerzés céljából. Harmadéves korától igyekezett jelen lenni az úgynevezett extern orvosi munkában. Sokat tanult a nagy hírű Mátyás Mátyás professzortól. A korszak rendje szerint minden végzős orvosnak három, jobb esetben két évig körzeti orvosként kellett dolgoznia. A köpeci szénbányához került üzemorvosnak. Kihasználva „a párt és a kormány” bányászokat pártoló intézkedéseit, jól működő üzemi rendelőt szerelt fel tízágyas fektetővel, röntgennel, laboratóriummal. A bányában föld alatti elsősegély-nyújtási pontot létesített, ahol jól felkészített egészségügyi személyzet tartott állandó szolgálatot három váltásban. Miután letelt a kötelező körorvosi szolgálat, jelentkezett a baróti kórház sebészetén meghirdetett állásra, amit el is nyert, és 1956. június 1-jétől alorvosként dolgozott Lőrincz Béla sebész szakorvos mellett. 1959 őszén szakvizsgázott, és szakképzett sebészorvosként végezte tovább munkáját Baróton. 1972-ben Bukarestben a főorvosi vizsgát is sikeresen letette. Közben több alkalommal továbbképző tanfolyamokon vett részt, ahol állandóan bővítette ismereteit.
1973. július 1-jéig a baróti kórházban dolgozott egyfolytában, ekkor szolgálati érdekből áthelyezték a sepsiszentgyörgyi megyei kórházhoz dr. Darkó Zsigmond egykori egyetemi tanársegéd, osztályvezető főorvos mellé. A sokoldalúan felkészült, ambiciózus fiatal sebész is hozott valami újat: bevezette az égett sebek szakszerű és összetett eljárású kezelését. Elvállalva az Orvostudományi Társaság elnöki tisztségét is, részt vett a kórház tudományos munkájában, megpezsdítve azt. A megyei kórház sokkal nagyobb lehetőséget nyújtott számára, hiszen messzemenően nagyobb jogköre volt bizonyos műtétek elvégzésére, mint a baróti kisvárosi kórházban. Ennek ellenére nem adta fel baróti otthonát, ingázó orvosként dolgozott. 1982-ben sikeresen megvédte doktori disszertációját Marosvásárhelyen a dr. Maros Tibor érdemes professzor vezette tudományos bizottság előtt, megszerezve az orvostudományok doktora címet is. 1985. október 1-jével az egészségügyi minisztérium a sepsiszentgyörgyi megyei kórház sebészeti osztályának vezető főorvosává nevezte ki, egyben Kovászna megye gondjaiért is felelt. Ezt a tisztséget 1990. február 28-áig töltötte be. Ekkor saját kérésére hazahelyezték a baróti kórházhoz osztályvezető főorvosnak abban a reményben, hogy ott szakember hiányában a nyugdíjaztatása után is tud majd dolgozni. És úgy is történt, a nyugdíjkorhatár elérése után – miniszteri jóváhagyással – tovább dolgozhatott.
1995-ben egy minisztertanácsi törvénymódosítással mindazok, akik rendelkeztek az orvostudomány doktora címmel, 70 éves korukig dolgozhattak, így ő is. Hetvenedik születésnapján mint a Kovászna Megyei Orvos Kollégium doyenjét köszönthettük. 2000 áprilisában betegség miatt kénytelen volt abbahagyni tevékenységét és nyugdíjba vonulni. 2003. június 14-én a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem – 32 volt évfolyamtársával együtt – mint ötven éve végzettet aranydiplomával tüntette ki. Gyógyíthatatlan, de türelemmel viselt betegség után tíz esztendeje, 2004. január 4-én hunyt el.
*** Szilágysági ember lévén is ragaszkodott Erdővidékhez, Baróthoz, a székelyekhez. Megszerette őket. Felfogása szerint kis helyen is lehet nagy eredményeket elérni, aminek kulcsa az állandó tanulás. Szakmai pályafutása – beleértve az orvostudományok doktora cím megszerzését is – szép példája annak, hogy mennyire hamis az a sokat hangoztatott állítás, miszerint „anyanyelven való tanulással hátrányos helyzetbe kerül egy nemzeti kisebbségű tanuló”. Bíró doktor végig magyar nyelven végezte tanulmányait, és mégis sikerült feljutnia a csúcsra. Igaz, egész életében Barnard szívsebész mondását tartotta irányadónak: „Minden tőled függ. Ha azt hiszed, hogy veszteni fogsz, már vesztettél is. Előbb vagy utóbb az nyer, aki hisz abban, hogy nyerni fog.” Szabó Rozália egészségügyi asszisztenssel kötött házasságából két gyermeke született: András és Péter. Márk, Ágnes és Réka unokái viszik tovább nevét.
A baróti református temetőben nyugszik.
DR. NAGY LAJOS
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Egyetem” a nagyszigeten
Hét erdővidéki EMISZ-es van még életben 
A baróti Oláh János (77 éves) egyike az erdővidéki 56-os politikai elítélteknek. Köpecen született, a Köpeci Bányavállalatnál volt asztalos, amikor 1958. szeptember 7-én letartóztatták. A kolozsvári katonai törvényszék az EMISZ 3. csoportjában 10 évre ítélte. Marosvásárhelyen, Salcián, Stoenești-en, Grădinán és Szamosújváron raboskodott. 1964. június 25-én szabadult.
Október 18-án a Tortoma Önképző Kör előadásán beszélt az EMISZ (Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége) megalakulásáról, arról a szervezetről, melynek ő is tagja volt.
„Mi, EMISZ-esek nem vittünk véghez nagy hőstetteket, inkább az volt a hőstett, hogy később, a fogságban emberek tudtunk maradni” – emlékezett vissza. Mint mondta, a szövetség megalakulásakor még csak nem is sejtették, milyen veszélyes játékot játszanak. Összesen hetvenkilenc EMISZ-tagot ítéltek nehéz börtönévekre, tizenhatan belőlük erdővidékiek voltak, akik közül ma heten vannak még életben.
Ő maga tíz évet kapott, melyekből végül hatot ült börtönben. Többek között a hírhedt Brăilai Nagyszigeten is raboskodott.
„Egy szajvánban (juhakol) ötszázan voltunk összezsúfolva, ott volt a szállásunk. Télen olyan hideg volt, hogy reggelre a pokróc ránk fagyott. Máskor a börtönőrök keserítették életünket, volt, hogy bejöttek a cellába, minden ok nélkül megvertek, dolgainkat felforgatták, aztán mentek tovább” – idézte a fájó emlékeket.
De maradtak kellemes benyomásai is a börtönévekről. „Olyan nagy tudású emberekkel voltunk együtt, hogy viccesen azt mondogattuk magunk között: a hat év alatt egyetemet végeztünk”.
János bácsi ma már harminckét éve nyugdíjas. A börtönből való szabadulása után is többször zaklatták, behívták kihallgatásra akkor is, amikor a sepsiszentgyörgyi robbantás történt, 1984-ben. Munkahelyén, a bányában is nehezítették életét, Gherlan nevezetű szektorfőnöke, miután megtudta, hogy be volt zárva, mindegyre belekötött, mígnem aztán egy nap ő is megmondta neki a magáét. Azután békén hagyták. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)