A nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium esetében a visszaszolgáltatásról szóló hivatalos okmányok megérkezését követően, a fellebbezési határidő utolsó napján a rendelet ellen keresetet nyújtott be a polgármesteri hivatal. Rácz Levente Fehér megyei RMDSZ-elnök bejelentette, hogy a liberális polgármester megtámadta a kollégium és a tanári lakások visszaszolgáltatásával kapcsolatos rendeletet. Formai okokra hivatkoztak: az ingatlanokat a Kolozsvári Református Egyházkerület igényelte, azonban az 176/1948-as rendeletben a nagyenyedi református iskola szerepelt. Rácz Levente kérte a polgármestertől, hogy legalább a kollégium esetében vonja vissza a bírósági keresetet, ez megtörtént. Nov. 24-én, a tárgyaláson a felperes, a polgármester visszavonta a keresetet, ezért most már az ingatlanok telekkönyvezhetők. Ez is mutatja, hogy miért kell érdekképviselet, mert állandóan ott kell lenni és nyomást gyakorolni, mondta Rácz Levente. /N.T.: Tessék telekkönyvezni! = Nyugati Jelen (Arad), nov. 25./

Első alkalommal rendeztek református egyházmegyei ifjúsági találkozót Kolozs megye fiataljai számára május 21-én Mákófalván. A találkozóra meghívták a megye falvainak ifjait is. A rendezvény a Kolozsvári Református Egyházmegye minden gyülekezetének konfirmált fiataljait szólította meg. A szervezők célja az ismerkedés mellett a tapasztalatcsere, az élménybeszámoló, a hiterősítés, a közösségfejlesztés, a hagyomány- és a kultúraápolás volt. Délután kulturális műsorok következtek a Kós Károly Népházban. /Dézsi Ildikó: Egyházmegyei ifjúsági találkozó. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 23./

Komoly változások várhatók az erdélyi magyarság életében, politikai, oktatási, közösségi önszervezése terén, tömbvidéken és szórványban, hangzott el a Jelen és jövő Hunyad megyében elnevezésű február 10-i, szombati dévai szórványkonferencián. A gondok feltérképezése került előtérbe. A soron következő aradi kongresszus célja az RMDSZ hatékonyabbá tétele, mindenekelőtt a számonkérés kidolgozása révén, hangsúlyozta Winkler Gyula megbízott kereskedelmi miniszter. A Hunyad megyei magyarság messze legjelentősebb megvalósítása, a Téglás Gábor Iskola a szórványoktatás koronája. Létszám-gondok miatt azonban a megyében 4 magyar iskolai tagozat került a felszámolás szélére. Hosszas ellenségeskedés után a vulkáni 5–8. osztályok egyesülnek a szomszédos Lupénnyal, szögezte le Máté Márta megyei főtanfelügyelő-helyettes. Petrozsényban és mindenekelőtt Vajdahunyadon fel kell tölteni a létszámot. Magyar gyerekek ugyanis vannak még, csak a magyar iskolák felé kell irányítani őket. Amennyiben segítségre van szükség, számíthatnak a Geszthy Ferenc Társaságra, szögezte le Varga Károly elnök. Valamennyi Hunyad megyei magyar iskolai tagozat megerősítése a cél. Darvas Kozma József, a gyulafehérvári érsekség szórvány-bizottságának elnöke népfőiskolák létesítését javasolta, amelyek a székelyföldi példa szerint hozzájárulhatnak a szülők nemzeti öntudatának erősítéséhez, s közvetve gyerekeik magyar iskolába irányításához. Vetési László, a kolozsvári református püspökség szórvány-felelőse pedig az úgynevezett lámpástervet javasolta: olyan szórvány településeken, ahol egyáltalán nincs magyar iskola, a parókián történjen a nemzeti kultúra ápolása. A lámpásprogram már be is indult Hunyad megyében, leglátványosabban Rákosdon. /Chirmiciu András: Gyökeres változások előszele? = Nyugati Jelen (Arad), febr. 12./

Vajdahunyadon tartották a Nyelvszigetek a szórványban konferenciát. Vetési László, a kolozsvári református püspökség szórványfelelőse ismertette Hunyad megye magyar történelmét. Hányszor temették már el a Hunyad megyei szórványmagyarságot! Például 1906-ban Szabó Dezső harói lelkipásztor a beolvadás aggasztó mértékéről írt. Manapság 97 magyar él Haróban – szinte ugyanannyi, mint száz éve –, s a templomban is magyarul zajlik az istentisztelet. A Vajdahunyad melletti Rákosd még érdekesebb példával szolgál. A tizenkilencedik század végén már románul beszélő református gyülekezetet egy ügyes pap vissza tudta téríteni az anyanyelv útjára. Manapság Rákosd az egyik legjelentősebb magyar falu Hunyad megyében. Számos elhagyatott magyar templom, iskola vagy történelmi műemlék létezik a megyében. Mindezek ellenére a Hunyad megyei szórványmagyarság átvészeli a sors viharait. Péntek János professzor a honfoglalási gyökerű Lozsádot említette: kb. két évszázada, amióta feljegyzik a népességi adatokat, az Isten háta mögöttinek tekinthető faluban mindig olyan 150 körül volt a magyarok száma: egy csepp a környező román tengerben. Ma is annyian vannak. A nyelvszigetek többfélék: Lozsád, Rákosd vagy Haró például a honfoglalás idejéből maradtak. Csernakeresztúr vagy a Brassó melletti Hétfalú jóval későbbi székely telepítések. Mégis szívósan őrzik a magyar nyelvet. Történelmi csapások, világuk összeomlása a bukovinai székelyek óriási alkalmazkodó képességéről tettek tanúbizonyságot, hangsúlyozta Fazakas Tibor, a hamburgi egyetem professzora. A legutóbbi szigetek – az iparosodás nyomán keletkezett városi magyar csoportok – azonban korántsem olyan szilárdak, mint a zárt falusi környezet. Vajdahunyad vagy a Zsil-völgyi bányavidék szinte a beolvadás példáiként említhetők. Az erdélyi magyarságnak a 1992-es és 2002-es népszámlálások közötti közel 200 000 fős vesztesége további 100 000-rel folytatódott az utóbbi 5 évben, ismertette a súlyos helyzetet Csép Sándor az Áldás, népesség mozgalom képviseletében. A statisztikailag kimutatott közel 200 000-es népességcsökkenés fele a negatív szaporulatra vezethető vissza. További 70-80 000-es a kivándorlás negatív mérlege, a beolvadás pedig olyan 10%-ot tesz ki. Az Áldás, népesség egyesület éppen a népesedési etika megváltoztatására hívja fel az erdélyi magyar társadalom figyelmét, az össztársadalmi összefogás szükségességét hirdeti. /Chirmiciu András: Magyar nyelvszigetek a szórványban. = Nyugati Jelen (Arad), máj. 3./

Hat évvel a visszaszolgáltatás után még mindig vitatott a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium tulajdonjoga. Az iskola 2002-ben a restitúciós törvények szerint került az erdélyi református egyházkerület birtokába, vannak azonban, akik úgy vélik, hogy soha nem is volt az övé, ezért nem illeti meg. Az egyházkerület három éve perben áll, és a korrupcióellenes ügyészséghez is eljutott az ügy. Két sepsiszentgyörgyi polgár azzal vádolta az érintett vezetőket, hogy jogtalanul játszották át az iskolát államiból egyházi tulajdonba – a kolozsvári püspökség pedig azért perel, hogy a valamikori tanári lakásokat is visszaszerezze. A Mikó épületét egy 1937–38-as évkönyvre és egy 1990-es hamisított telekkönyvi kivonatra hivatkozva kapta meg a református egyház, állította idősebb Benedek Levente közgazdász. Benedek Levente elszánt, jelezte, a strasbourgi nemzetközi bíróságig elmegy. Bustya János református lelkész, a Református Kollégium volt igazgatója elmondta, az 1948/177-es Hivatalos Közlönyben megjelent állami rendelet alapján kérté a visszaszolgáltatást, mert annak mellékletében szerepelt többek között a Mikó is, mint az egyházkerület református fiúiskolája. Az eredeti telekkönyv szerint is református tulajdon a Mikó. /Demeter J. Ildikó: Kié a Székely Mikó Kollégium vagyona? = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), márc. 19./

Egyszerre tartja diszkriminatívnak és törvénytelennek az RMDSZ Kolozs megyei szervezete a kolozsvári önkormányzat illetékes igazgatóságának eljárását az iskolák, egyházak és civil szervezetek által benyújtott pályázatok felülbírálása kapcsán, ugyanis a határozat-tervezetekben jelentősen módosították a vissza nem térítendő pályázatokat elbíráló szakbizottság jegyzőkönyvbe foglalt döntéseit a jóváhagyott pályázatokra vonatkozóan. Az elmúlt évek folyamán ilyenre még nem volt példa. A szakbizottság eredetileg jegyzőkönyvbe foglalt döntésében még az összes kolozsvári magyar iskola is megtalálható. A szakbizottság eredetileg 1,6 millió lejt javasolt az egyházak támogatására, ebből a római katolikus egyház 180 000 lej, református egyház 210 000 lej, unitárius egyház 70 000 lej, evangélikus–lutheránus egyház – 25 000 lej, zsidó hitközség – 15 000 lej, egyéb felekezetek – 80 000 lej. Ezzel szemben az igazgatóság által elkészített határozattervezetben már a következő összegek jelennek meg: római katolikus egyház 90 000 lej, református egyház 183 000 lej, unitárius egyház 31 900 lej, az evangélikus-lutheránus egyház 2250 lej, a zsidó hitközség 1050 lej, egyéb felekezetek pedig 73 800 lej. A civil szervezetek esetében a szakbizottság 2247 millió lejt javasolt 52 pályázat támogatására. Ehhez képest a városi tanács elé terjesztendő határozattervezetben már csak 928 600 lej szerepel, s ráadásul a pályázók listáját is alaposan megnyirbálták, az 52 pályázatból 24-et ejtettek. A kolozsvári Magyar Színháznak juttatott, az Európai Színházi Unió Fesztiváljára kért 350 000 lejt leszámítva, a maradék 530 600 lejt 28 pályázó között javasolják szétosztásra. A pályázó magyar civil szervezetek közül csak 5-öt terjesztenek elő, ezeknek összesen 85 000 lej jutna /Helikon, Erdélyi Gyopár, Korunk, Claudiopolis Egyesület és Bogáncs-Zurboló Egyesület/. László Attila RMDSZ megyei elnök a kérdés megvitatására rendkívüli frakcióülést hív össze. /Papp Annamária: Jelentős támogatástól estek el Kolozsváron a civil szervezetek. Rendkívüli RMDSZ-frakcióülést hívott össze mára László Attila. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 14./ A szakbizottság döntése miatt tizennyolc magyar civil egyesület nem kap támogatást, köztük az Erdélyi Múzeum-Egyesület, az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egyesület, a Kallós Zoltán Alapítvány, a Barabás Miklós Céh, az Ördögtérgye Egyesület, a Magyar Doktorandusok Egyesülete, az Amaryllis Egyesület, a Tranzit Alapítvány, a Media Index Egyesület, a Tectum Egyesület, az Ifjúsági Keresztyén Egyesület, a Szarkaláb Művelődési Egyesület, az Erdélyi Magyar Műszaki Társaság, a Kolozsvári Magyar Diákszövetség, a lutheránus nőszövetség és a Bölöni Farkas Sándor Egyesület. /Benkő Levente: Szegénység vagy önkény? = Krónika (Kolozsvár), ápr. 14./

Az 1988. szeptember 6-án megszületett, a romániai falurombolás elleni első állásfoglalás szövege: A Temesvári Református Egyházmegye Lelkészi Közösségének folyamodványa A Kolozsvári Református Egyházkerület Főtiszteletű Igazgatótanácsának, A Nagyváradi Református Egyházkerület Főtiszteletű Igazgatótanácsának, A Románia Szocialista Köztársaságban lévő Református Egyház Főtiszteletű Zsinatának. A hazai tájékoztatási eszközök híradása szerint az ország területrendezési terve köztudomásúlag mintegy 8000 falusi települést érint. A családok, a hagyományos falusi közösségek, a népi kultúra tűzhelyei kényszerű átrendeződésnek néznek elébe, melynek nyomán azok részben vagy egészükben megszűnhetnek, mindaz ami bennük érték, elpusztulhat. A tervnek politikai, gazdasági, társadalmi, etnikai vonatkozásai mellett egyházi vetülete is van. A 8000 falu, számításba véve, hogy a helységek legalább felében 2–5 vagy több vallásfelekezet él együtt, legalább kétszer annyi templomot és imaházat jelent. A falvak felszámolása templomok és gyülekezetek ezreinek a felszámolásával jár együtt. A különböző egyházak és vallásfelekezetek számára nem lehet közömbös gyülekezeteiknek, kultuszhelyeiknek jövőbeli sorsa. Ezért javasoljuk a két egyházkerület vezetőinek, a két igazgatótanácsnak, az egyházkerületi közgyűléseknek, illetve a zsinatnak, hogy vegyék fel a kapcsolatot a testvéregyházak, az elismert vallásfelekezetek vezetőségével, s rámutatva a közös érdekekre, hassanak oda, hogy az egyházak közös, külön-külön mindegyik egyház szempontjait figyelembe vevő akcióterv alapján folytassanak párbeszédet a területrendezést előkészítő megfelelő állami szervekkel és személyiségekkel, s jussanak velük egyezségre. Amennyiben a gazdasági-politikai megfontolások nagyobb súllyal esnének latba, mint a felszámolással járó veszteségek anyagiakban, lelkiekben, szellemiekben, s a pusztítás elkerülhetetlen, feltétlenül ragaszkodni kell valamiféle kompromisszumhoz. Az egyházaknak ki kell alakítaniuk a szükséges szempontokat, s azokat érvényesíteniük kell. 1. Elengedhetetlenül ragaszkodni kell ahhoz az elvhez, hogy a területrendezés nyomán kialakított új központok közé számítson minden olyan település, melynek területén muzeális értékű templomok, imaházak, temetők s egyéb történelmi, építészeti, vallásos szempontból értékes épületek (kolostorok, kastélyok, várak stb.) vannak, illetve a román és együtt élő nemzetiségek jelentős kulturális személyiségeinek szülőhelyei. Ha ezeket felszámolják, a múltat semmisítik meg. Bármely nép jelene és jövője talajtalanná, torzzá válik, ha múltját egyszerűen eltörlik a föld színéről. 2. Ragaszkodni kell ahhoz, hogy a gyülekezetek az előző lakhelyükhöz legközelebb eső, újonnan kialakított központban telepedhessenek meg, hogy az elszakadás minél kevesebb szenvedést okozzon a népességnek. 3. Ragaszkodni kell ahhoz, hogy a lerombolt parókiák, templomok helyett az állam építtessen új templomokat és parókiákat. Ha nem is a leromboltak számával azonosat, de megfelelő számút ahhoz, hogy a kultikus tevékenység ne szenvedjen károsodást – például: - 1000 léleknek egy templom és parókia – átlagos létszámhatár; - 500 lélek – minimális létszámhatár (ha több helyről kerülnek össze);- létszámhatár nélküli jog, amennyiben egészében ültetnek át egy önálló gyülekezetet egy másik helyre;- létszámhatár nélküli jog, állami támogatással és jóváhagyással, saját és egyházi alapokból, valahol erre igény van. 4. Általános alapelvként követendő szempont legyen, hogy a lebontással és áttelepítéssel járó veszteségekért az elérhető legnagyobb előnyökkel igyekezzenek kárpótolni a híveket, illetve egyházi közösségeket. Az „előnyösség elve" azt jelenti, hogy semmiképpen ne kerülhessenek a megelőzőnél hátrányosabb helyzetbe, s ezzel együtt az egyetemes egyházi létérdekek se szenvedjenek alapvető károsodást. Így például ragaszkodni kell a pillanatnyi felekezeti egyensúly fenntartásához, az egyházkerületek, egyházmegyék, régi és új gyülekezetek szervezeti épségéhez, illetve ezeknek az egyház számára lehető legelőnyösebb átalakításához. Közelebbről: - az egyes vallási közösségek (gyülekezetek) teljes épségükben kerüljenek át új lakóhelyükre (ne osszák szét őket); - a gyülekezetek száma és a lélekszám adott egyház közigazgatási területen (egyházmegyében) ne csökkenjen, illetve az egyes egyházak területi-történelmi folytonossága fenntartassék; - a gyülekezetek száma abszolút értékben se csökkenjen, a felszámolandók helyett újak alakuljanak, minimális és indokolt eseteket kivéve; - a lelkipásztorok, egyházi szolgák létszáma legalábbis a jelenlegi szinten tartassék; - az új gyülekezetek létrehozása járjon a megerősödés előnyével, így például a szórványok, leányegyházak teljes értékű, önálló gyülekezetekké szerveződjenek; - tiszteletben kell tartani a hívek és egyházi közösségek akaratát, kívánságát, követeléseit; - a rendezés, átszervezés során – alternatív – választási lehetőségeket kell biztosítani az egyes települések lakosságának, vallási közösségeinek. Mindezen túl, az egyházak egyenként és együttesen, részletekbe menően dolgozzák ki a létérdekeiknek megfelelő, az „előnyösség elvén” alapuló követelményeiket, hogy ezáltal is elejét vegyék a területi átrendezések reájuk nézve esetleg katasztrofális következményeinek. 5. Ki kell dolgozni a gyülekezetek átmentésének komplex programját (létszám, hova, hogyan; tervszerűség, egyeztetés, koncepció stb.). 6. A területrendezés folyamán, amikor a gyakorlati lépésekre kerül sor, de már a tervezés stádiumában is, jelöljenek ki az egyházak részéről biztosokat, akiknek jog- és hatáskörük legyen arra, hogy megakadályozhassák az esetleges visszaéléseket, melyek ilyen nagyléptékű változások alkalmával óhatatlanul kitermelődnek. Arad, 1988. szeptember 6. A Temesvári Református Egyházmegye Lelkészi Közössége. FÜGGELÉK: A jelen folyamodványt elfogadó lelkészi gyűlést követően folytatódó csoportos megbeszélések során az az egyöntetű vélemény alakult ki, hogy a leírottakat a következőkkel szükséges kiegészíteni: 1. A lelkipásztorok tudomására hozzák egyházi vezetőiknek és vezető testületeiknek, hogy gyülekezetük körében, híveik között lépten-nyomon szembetalálkoznak a felvetett kérdéssel, illetve annak számtalan vonatkozásával, melyek megválaszolása elől tiszta lelkiismerettel és hitelveszteség nélkül nem tudnak kitérni. Jelen folyamodásukban következésképpen nemcsak saját aggodalmaiknak és véleményüknek adnak kifejezést, hanem gyülekezetük tagjai iránti kötelességüknek is eleget kívánnak tenni. 2. Másfelől a lelkipásztorok tájékozatlannak érzik magukat az úgynevezett területrendezéssel kapcsolatban általában, annak egyházi vonatkozásaival kapcsolatosan pedig különösképpen. Ennek következtében mértékadó – központi – egyházi tájékoztatást kívánnak az ügyben. Arad, 1988. szeptember 6./Erdely. ma, szept. 21. 21,23./

Egy éve működik a marosvásárhelyi Cserealja webrádió, amely nemcsak élőben közvetíti az istentiszteleteket, de archiválja is azokat: valamennyi, 2008. januárja óta elhangzott igehirdetés mp3 formátumban visszahallgatható a weboldalon. A református gyülekezet honlapja tájékoztat a rendezvények programjáról, az istentiszteletek, vallásórák, bibliaórák, kóruspróbák és konfirmációs felkészítők órarendjéről, bemutatja a templomot, a gyülekezeti házat, illetve azokat a lelkipásztorokat, akik az utóbbi több mint egy évben igét hirdettek a közösségben. A kolozsvári református egyház által fenntartott magyar nyelvű csatorna, az Agnus Rádió is lassan hét éve sugároz az éterben. A rádiónál a hét végén közönségtalálkozót is szerveztek. /Antal Erika: Istentisztelet az interneten. = Új Magyar Szó (Bukarest), márc. 3./

Kolozsváron a tanács kétmillió lejt szavazott meg az U FC klubnak, kevesebbet, másfél milliót a kolozsvári egyházaknak – ebből egymillió az ortodoxnak –, továbbá 180 ezer lejt rászorulóknak húsvéti segélyre. Az egyházak a hívek számaránya alapján részesülnek az összegből. Eszerint az ortodox egyház egymillió, a görög-katolikus 100 ezer, a római katolikus 90 ezer, a református 183 ezer, az unitárius egyház 31,9 ezer, a lutheránus egyház 2250, a zsidó hitközség pedig 1050 lejt kap. A pénzt a templomok és egyházi épületek restaurálási munkálataira, új épületek felépítésére, illetve egyházi rendezvények költségeinek fedezésére kell fordítaniuk a kedvezményezetteknek. /Jakab Judit: Több pénzt kapott az U FC, mint a kolozsvári egyházak összesen. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 25./

A Kolozs Megyei Tanács döntött a civil szervezeteknek szánt 500 ezer lej kiosztásáról. Balázs Bécsi Attila megyei tanácsos szerint a tanácsi határozatban egyértelműen a politikai és nem a szakmai szempontok érvényesültek. A gyűlés előtt nem hívták össze az elbíráló bizottságokat, az összeg nagy részét pedig nem civil szervezeteknek, hanem román állami intézményeknek osztották ki. Fekete Emőke, a megyei tanács alelnökének közbelépésére végül összesen 82 000 lej támogatást kapott a Kolozsvári Református Egyházközség, a Kallós Zoltán Alapítvány, a Claudiopolis Egyesület, a Téka Alapítvány, a Valkai Kulturális Egyesület, a Szentkirályi Polgármesteri Hivatal, a Pro Urbe Szék, a Heltai Gáspár Könyvtári Alapítvány, a Tectum Egyesület, az Encyclopedia Egyesület, a KMDSZ, MIT, OMDSZ, ODFIE és a Tóvidék Egyesület. 2008-ban, amikor a PD-L rászorult az RMDSZ-es tanácsosok szavazataira, akkor majdnem 30% támogatást sikerült szerezni az összkeretből, szemben a mostani 16 százalékkal. /Kevesebb pénz a megyétől a magyar szervezeteknek. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 30./

Kevés, drága és rossz minőségű kollégiumi helyet kínálnak az erdélyi egyetemek a most kezdődő tanévben. Akinek nem jut kollégiumi férőhely, az albérletet keres, ha talál, és ha ki tudja fizetni. Az államilag támogatott helyeken továbbtanuló diákok fele idén egészen biztosan nem jut kollégiumi ellátáshoz Kolozsváron. A Babes–Bolyai Tudományegyetemre ebben a tanévben 16 ezer diák iratkozott be, de több mint hétezer diáknak nem jut kollégiumi férőhely. A hiányt a vállalkozók igyekeznek pótolni, magánbentlakásokkal – Kolozsváron jelenleg három ilyen intézmény működik. Az árak itt jóval magasabbak, a havi lakbér 250 és 400 lej között ingadozik, a körülmények viszont jók. A Református Egyház alapítványi kollégiumot működtet. A nyolcvan férőhelyes Apafi Mihály Református Egyetemi Kollégium árai a magánbentlakások áraival egyeznek meg, az itt lakók havi 80 eurót fizetnek. A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem hallgatói közül idén 1600 igényelt kollégiumi ellátást – ötszáz diáknak azonban nem jut férőhely. Az ellátás díja 150 és 250 lej között változik. A legtöbb panasz a négyágyas szobák zsúfoltsága miatt van. Marosvásárhelyen a Színházművészeti Egyetemnek van saját kollégiuma de csak az igénylők töredékének tudnak helyet biztosítani a 23 férőhelyes intézetben. A Sapientia egyáltalán nem biztosít kollégiumi ellátást. A lakásárak 100 és 300 euró között mozognak. Sepsiszentgyörgyön szeptember 30-án saját épületben kezdi a tanévet a BBTE kihelyezett tagozata. Jelenleg 1200 diák tanul itt, akik közül hatszáz hallgatónak van szüksége kollégiumi ellátásra. Az egyetem saját épületében csupán hetven személynek tud helyet biztosítani. Nagyváradon 204 helyet biztosít a Partiumi Keresztény Egyetem Arany János Kollégiuma. /Szállásválság várja a diákokat. = Új Magyar Szó (Bukarest), szept. 25./

Új fészekbe költözik a Phoenix Könyvesbolt
Legkésőbb augusztus 16-án, hétfőn, már új székhelyén, a Főtér 23. szám alatti udvarra nyíló földszintes felújított ingatlanban várja vásárlóit Kolozsváron a Phoenix Könyvesbolt. A részleteket a költözködés közepette tudtuk meg Magyari Eszter üzletvezetőtől.
A régi, Szentegyház utca 10. szám alatti bérelt helyiség anyagi és biztonsági szempontok miatt már nem felelt meg lehetőségeiknek, követelményeiknek. Ezért is nagyon hálásak a Kolozsvári Református Egyházközségek Vagyonközösségének a helyfelajánlásért. Itt négy teremben a réginél közel kétszer nagyobb területhez jutnak, szerződésük öt évre szól, két évig a bér nagysága nem változik. A Phoenix könyvüzlet árukínálata a megszokott, hétfőtől kazettákat és DVD-ket is árusítanak. Külön előny, hogy ezután könyvbemutatóikat a tőlük néhány méterre található Gy. Szabó Béla Galériában rendezhetik meg. Órarendjük sem módosul: hétfőtől péntekig 9–19, szombaton 9–13.
Magyari Eszter még elárulta, hogy ez lett pályafutásának kilencedik, a Phoenix boltnak pedig az ötödik „állomása”. A szomszédságukban még három hivatal talál otthonra a felújított épületben. A Phoenix könyvüzlet hálás a Református Szeretetszolgálatnak a költözés során emberi munkával és gépkocsikölcsönzéssel nyújtott segítségért. A bolt változatlanul kötelességének tartja tevékenységével anyanyelvünket, megmaradásunkat szolgálni.
Ö. I. B. Szabadság (Kolozsvár)

„Türelemre, megértésre és alázatra van szükség”
Békében és egységben kívánja kormányozni a Kolozsvári Református Egyházmegyét Bibza Gábor esperes
„A Kolozsvári Református Egyházmegye gyülekezetei – Kolozsvár és a vidék – továbbra is egymásra szorulnak. Az elerőtlenedő vidéki gyülekezeteket fel kell karolnunk; senkiről nem mondhatunk le sem Kolozsváron, sem vidéken, sem gazdasági megfontolásból, sem pedig ideológiai vagy teológiai szempontok miatt, mert minden lélek számít” – olvasható Bibza Gábor esperes programjában, amelyet a Kolozsvári Református Egyházmegyében tartott esperesválasztás előtt fogalmazott meg. Bibza Gábor a teológia elvégzése után előbb Széken és Magyarpalatkán szolgált, majd a Kolozsvár-Törökvágási Református Egyházközség segédlelkészeként tevékenykedett. 2001 nyarán történelemtanári oklevelet szerzett a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen, ezután Németországban folytatta tanulmányait, 2009. október 14-én doktorált Münsterben. 2004 őszétől második lelkésze a törökvágási közösségnek, édesapja, Bibza István nyugdíjba vonulása után pedig idéntől az egyházközség vezető lelkipásztora. Erdély legfiatalabb espereseként a vidéki egyházközségek támogatását és az ott szolgáló lelkipásztorok fizetésének biztosítását tartja egyik legfontosabb céljának, emellett az egyházmegye lelki egyesítését és az adminisztráció digitalizálását is meg szeretné oldani.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)

Gyászhír
„Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végezetre eltétetett nekem az igazság koronája, amelyet megad nekem az Úr, az igaz bíró ama napon; de nemcsak énnekem, hanem mindazoknak is, akik várva várják az ő megjelenését.”
2Tim 4,7-8.
Megdöbbenéssel és mély fájdalommal tudatjuk, hogy a Romániai Evangélikus- Lutheránus Egyház egykori főpásztora,
ft. Mózes Árpád
nyugalmazott püspök
2013. április 30-án életének 82. évében váratlanul elhunyt. Az 1956-os kiállásáért hat év politikai börtönt viselt nagykárolyi, majd aradi lelkész, a Kolozsvári Egyházmegye esperese és 12 éven keresztül a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház főpásztora hitét, Istenbe vetett bizalmát mindvégig megtartotta, és féltő szeretettel pásztorolta a rábízottakat. A Nagykároly díszpolgára címével kitüntetett püspök az erdélyi magyar közélet kiemelkedő személyisége volt.
A feltámadás reményében búcsúzunk az elhunyttól! Emléke legyen áldott!
A temetés időpontját a gyászoló család és a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház vezetősége a következő hét folyamán ismerteti.
Szabadság (Kolozsvár)

Református templomok madártávlatból
Madártávlatból tekintett le Magyari Hunor és Juhász Ábel Kolozsvár református templomaira, szám szerint tizenkettőre, a fényképezőgép segítségével megörökített pillanatképeket pedig óriásmolinók segítségével tárták az érdeklődők elé azon a kedd délutáni kiállításmegnyitón, amelynek a főkonzulátus rendezvényterme adott helyet. A Kolozsvári Magyar Napok keretében zajló esemény házigazdája, Magdó János főkonzul köszöntötte az egybegyűlteket, hangsúlyozva: nagy szükség lenne egy teljes, az erdélyi magyar műemlékeket, az épített örökséget összesítő jegyzékre, amely egyben azt is rögzíti, hogy kinek a tulajdonában vannak és milyen állapotban, ezáltal könnyebben át lehet tekinteni azt is, hogy mely létesítmények igényelnek sürgős segítséget az állagmegőrzés, illetve restaurálás terén.
A megnyitón jelen volt Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke is, aki felszólalásában kifejtette: különleges alkalom ez a fotókiállítás, hiszen ilyen távlatból ritkán – vagy egyáltalán – nem láthatjuk ezeket a templomokat, így ezáltal mi is egy kicsit felemelkedhetünk. A püspök elmondta: az egyházkerület tizenöt egyházmegyéjének minden templomáról készült egy-egy felvétel, ezeket háromkötetes díszkiadásban jelentetik meg, 2014 júliusában fogják majd bemutatni a kiadványt Sepsiszentgyörgyön.
A két szerző bemutatására Bibza Gábort, a kolozsvári egyházmegye esperesét kérték fel, aki többek között hangsúlyozta: Magyari Hunor és Juhász Ábel – előbbi fotográfus, utóbbi református lelkész – szabadidejükben fényképeznek, kiállításokat szerveznek, és ha lehetőségük adódik rá, akkor fotóalbumokat is kiadnak. – Közel 750 templomot fényképeztek le, kialakult tehát bennük egy sajátos látásmód, ezt szeretnék nekünk is megmutatni. A 12 kolozsvári református templom – ráadásként pedig a teológiai intézet – egyfajta csomópont is a közösség számára – jegyezte meg az esperes. Az óriásmolinókon látható felvételekről Ferenczy Miklós lelkész beszélt, minden templomhoz hozzáfűzve egy-egy rövid történeti részt, majd Szántai János olvasta fel írását.
A rendezvény végén a két szerző is megosztott néhány gondolatot a jelenlévőkkel. A kiállítás három hétig tart nyitva.
Köllő Katalin
Szabadság (Kolozsvár)

Születőben az új és korszerű erdélyi református gyűjtőlevéltár
Ízelítő közszemle a Kolozsvári Református Egyházközség okleveleiből
„A köztudat szerint a levéltárakba csupán elhelyeznek különféle dokumentumokat, ahol azokat őrzik, és kívülállók nem férhetnek hozzá. Most megfordult a helyzet, és – még ha jelképesen is – egy levéltár megmutatja magát” – mondta bevezetőjében Kató Béla református püspök tegnap délelőtt a Kolozsvár Társaság székhelyén A Kolozsvári Református Egyházközség oklevelei című kiállítás megnyitóján. A 4. Kolozsvári Magyar Napok (KMN) keretében megszervezett rendezvényre sokan voltak kíváncsiak: az Ősz Sándor Előd levéltáros által bemutatott tárlat történelmünkből értékes dokumentumokat tárt a látogatók elé, amit mi sem bizonyít jobban, mint az a tény, hogy – biztonsági okokból – délután már zárult a kiállítás. Vigasz azok számára, akik kimaradtak ebből az élményből: folyamatban egy új református oklevéltárnak és múzeumrészlegnek a létrehozása, amely remélhetőleg a 6. KMN idején már fogadhatja az érdeklődőket.
A Kolozsvári Református Egyházközség oklevelei című kiállítás tegnapi megnyitóján Kató Béla református püspök azt hangsúlyozta, hogy történelmi hagyatékaink közül sok odaveszett, de annál is több van, amiről nem tudunk. Példaként a Sepsiszentgyörgyi Nőszövetség zászlaját hozta fel, amely az 1940-es években készült el, aztán eltűntnek hitték, míg hat évvel ezelőtt az egykori gondnok gyermekei egy dupla fenekű szekrényben bukkantak rá. A most kiállított anyag csak ízelítő mindabból a történelmi értékből, amelynek a református egyház a birtokában van, és remélhetően két év múlva saját épületükbe berendezett új, modern levéltárat avathatnak – mondta az elöljáró.
A Kolozsvári Református Egyházközség impozáns címerével színezett kiállítás anyagát Ősz Sándor Előd levéltáros ismertette. A tizenhárom kordokumentumot három részre lehet besorolni. A középkori oklevelek közül kettőt láthatott a közönség: az 1486. november 6-án keltezett adománylevelet, amellyel Szabó Ambrus bíró templomhelyet adományozott a Farkas utcában építendő ferences templom és kolostor számára. Az 1518. június 21-i irat szerint Hieronymus de Ghinuctys kardinális, pápai kamarás Ladislaus testvérnek, a magyar domonkos provincia perjelének és Lucas Italicus testvérnek, a kolozsvári domonkos rendház perjelének kérésére átírja X. Leó pápa brévéjét, amelyben a domonkos rendnek a többi koldulórend által is birtokolt jogokat adományozza.
A fejedelemségi dokumentumok kategóriájában kitűnik Báthori Gábor fejedelem 1609.március 20-i levele, amellyel a kolozsvári református egyházközségnek adományozza az óvári, egykor domonkos „puszta templomot”; Barcsai Ákos fejedelem 1659. január 27-én Désen kelt levele, amely szerint a sóaknák jövedelméből 1600 forintot adományoz a kolozsvári református egyházközségnek; I. Apafi Mihály fejedelem 1667. január 14-i rendelkezése, amellyel megerősíti Barcsai Ákos előbbi adománylevelét stb. Az Apáczai Csere János hivatalos írásai közül három került a látogatók szeme elé: kettővel fejedelmi támogatást kér a kolozsvári református iskola fenntartásához, egy pedig az 1656-os kolozsvári székfoglaló beszéde.
Ősz Sándor Előd levéltáros megerősítette, hogy folyamatban van korszerű felszerelésű, saját, egész Erdélyt lefedő gyűjtőlevéltáruk létrehozása, amely egyaránt szolgálja majd a kutatómunkát, és biztonságos feltételekkel a nagyközönség érdeklődését.
Ö. I. B.
Szabadság (Kolozsvár)

Építeni jött ebbe a világba
Százharminc évvel ezelőtt született Kós Károly
Betűjelük, a közismert építészmonogramm ugyanaz: K. K. – Kós Károly mégis alapvetően különbözik Kőműves Kelementől. Hogy a balladába merevített hajdani várépítő miért is lett kőműves, nem tudni, Kós Károly (Temesvár, 1883. december 16.–Kolozsvár, 1977. augusztus 25.) pályaválasztása viszont egyértelmű: sejtjeibe kódolva hozta magával. Egész élete bizonyítja. Elsorolni is sok, mi mindenhez értett, mi mindent tudott: építészmérnöki szakmája mellett író volt, grafikus, betűmetsző, nyomdász, néprajzkutató, újságíró, lapkiadó, politikus, egyetemi tanár, eseményszervező...
Ezermester? Polihisztor? Nem: Kós Károly „egyszerűen csak” ÉPÍTŐ volt. Közösségépítő. Bármibe fogott, bármihez is nyúlt, minden efelé konvergált. Temesváron született, de választott, lelki szülőföldje hamar Kalotaszeg lett: 1912-ben Sztánán, a maga építette Varjúvárban Kalotaszeg címen lapot ad ki. Itt ismeri fel és szereti meg életreszólóan az erdélyiség lényegét, a transzszilván szellemet. Amiről a trianoni döntés után hamar kiderül, hogy hiába létezik ezer esztendeje, az idők folyamán elvásott, megroggyant, düledezőben a vára. Építő után kiált, várja a szakavatott eszet-kezet. Ez a történelmi szükséglet oldja ki Kós Károly sejtjeiből a közösségépítő géneket, és lendíti cselekvésre: 1921 januárjában írja meg Kiáltó Szó című röpiratát, a pontosság kedvéért Paál Árpáddal és Zágoni Istvánnal közösen, de az alapgondolat és a megfogalmazás minden bizonnyal a Kósé lehetett, mivel nagyon hamar, (máig tartóan) az ő nevével forrt össze mindaz, ami a röpiratban szerepel. Valahol aláírtak valamit...
Kilencvenkét esztendő nagyon nagy idő, még a mindig napsütésben, változatlan partok közt csordogáló patakok számára is, nemhogy az aszállyal és áradással küszködő, földcsuszamlásnak és mederrendezésnek kitett folyók térségének – magyarán a huszadik század viharos hullámai közt hánykódó Kelet-Közép-Európának. Ennek ellenére mindabból, amit Kós Károlyék kilencvenkét éve kimondtak, ma is nagyon sok gondolat tökéletesen helytálló. Számomra elsősorban a tehetetlen csodavárást elvető, munkára mozgósító felhívás: „Valahol aláírtak valamit, valahol megalkudtak valamit, valahol elosztottak valamit; valahol egy nyitott ajtót becsaptak, hogy legyen az zárva örökre. Ahová a magunk erejével, ezer esztendő munkájával kapaszkodtunk, és minden lépcsőfokot a magunk izmaival és eszével vágtunk a magunk vérével öntözött irdatlan sziklába: onnan dobtak le minket. Tudjuk: miért. (...) És két esztendeje, hogy nem dolgoztunk. De vártunk. Vártuk reménykedve, hívő hittel, hogy felkeljen számunkra a nap: nap-nyugaton! Két esztendeig álmodtunk, és nem akartunk tudni az Életről, aki körülöttünk tusakodva robogott. Nem akartunk látni és hallani, nem akartunk érezni és élni, csak hinni akartunk és bízni és álmodni és csodákat várni, amik majd felébresztenek. (…) Le kell vonnunk a tanulságot; szembe kell néznünk a kérlelhetetlenül rideg valósággal, és nem szabad ámítanunk magunkat. Dolgoznunk kell, ha élni akarunk, és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk.”
Transzszilvanizmus, fundamentumok
Megérne külön tanulmányt szentelni annak összevetésére, hogyan ötvözi az építészet ősrégi alapszabályait Kós a szónoklattan ugyanolyan nagy múltú szabályaival, ilyesmit viszont olyasvalakitől lehet elvárni, aki egyformán jártas az építészet és a retorika labirintusaiban, jómagam ugyanis csak ez utóbbihoz konyítok valamicskét, előbbihez legfeljebb csodálatom kifejezésével tudok hozzászólni. Az viszont minden Kiáltó Szót olvasó számára világos, hogy Kós nem kártya- vagy légvárakat épít, nem kápráztat el virágfüggönnyel észrevétlenné álcázott romokkal, nem hiteget, nem ígérget, nem pufogtat üres szólamokat: olyan alapokra húzza fel érveinek építményét, ahogy a középkori kőművesek a gótikus falakat rakták. Kós székesegyházának alapja az egyszerűen, közérthetően megfogalmazott transzszilvanizmus, ami aztán kősziklaként tartja a gyulafehérvári határozat megígérte autonómia falait, legvégül kerülnek fel rá a díszítőtornyok is, a magyarázat, hogy az újonnan kibővült állam számára mit is jelent az imigyen megszervezett kétmilliós kisebbség. „A régi Magyarország nincs többé a számunkra; de Erdély, Ardeal, Siebenbürgen, Transsylvania, vagy bármi nyelven nevezte és nevezi a világ: feltámadt és van, aminthogy volt akkor is, amikor azt hittük mi magunk, mert akartuk hinni, hogy nincs, és csak Magyarország van. Akkor is volt, de most is van, és akárhogyan is akarja akármilyen akarat, lesz örökkön-örökké! (...) A fundamentum, amire nyugodt lelkiismerettel és bízó lélekkel építhetünk: kétmillió magyar. (...) Mi, kétmillió dolgozó, adózó, anyagi és kultúrértékeket produkáló polgár, felséges gyarapodása vagyunk Romániának. De mi, kétmillió nem dolgozó, improduktív, gyűlölködő, alattomos belső ellenség: borzalmas rákfenéje vagyunk Romániának. Nyíltan és őszintén valljuk azonban: inkább vagyunk lojálisak, mint rebellisek, inkább építők, mint rombolók, inkább nyílt barátok, mint titkos ellenségek. (...) Kétmillió magyarra, mint fundamentumra akarjuk felépíteni az új keretek közt nemzeti autonómiánkat, melynek egy részét saját szabad elhatározásból ígéri nekünk Románia szentesített törvénye: a gyulafehérvári határozat, más részét megszerzi egyfelől akaratunk és erőnk, másfelől Románia józan belátása. (...) Mert mi, magyarok megsemmisülhetünk – bár ez nem valószínű –, és eltűnhetik Erdély földjéről a szász is, de élni fog akkor is Erdély, mert geográfiai egyéniség, gazdasági egyéniség, históriai szükségesség.”
A magunk bajait magunknak kell megoldanunk
Igen, kilencvenkét esztendő nagy idő, az 1921-es bizalom azóta már többször csalatkozott, s bár mindig újra feltámadt, mindig arcul csapták. Közben pedig a szászok „elfogytak” Erdélyből, mutatóban ha van még néhány. Meddő kísérlet volna azzal eljátszani, hogy vajon ma, az 1921-eshez sokban hasonló, de nagyon sokban egészen más körülmények között Kós Károly, vagy egy hozzá hasonlóan nagy építő miként vélekedne. Az ilyenfajta feltevések nem vezetnek sehová. És éppen manapság nem is olyan az erdélyi közhangulat, hogy vidáman el lehessen játszadozni különféle feltevésekkel. De akárhonnan is nézzük, bármennyire is lássuk és átlássuk a helyzet rózsáktól teljesen mentes kopár voltát, az kétségtelen, hogy meg sem közelíti az 1921-es tragikumot. Szóvirágok helyetti szorgalmas építkezésre viszont épp azért (vagy annál inkább?!) szükség van. Érdemes hát egy kicsit újraolvasni Kós Károly gondolatait. Bárhogy számolom, kimondottan szépirodalmi műve aránylag kevés: a Gálok kisregény inkább előtanulmány a Varju-nemzetséghez, még aránylag kiforratlan, nem véletlen, hogy a legkevésbé népszerű Kós-mű. A Budai Nagy Antal históriája viszont már ízig-vérig transzszilvanista írás: erdélyi történet, az 1437-es bábolnai felkelés rövid előzményei és tragikusan rövid lefolyása. Mintha csak a Kiáltó Szóban elmondottakat akarta volna illusztrálni Kós, csak mindenféle szájbarágást, didakticizmust mellőzve. Van a kisregénynek egy nagyon fontos, nagyon elgondolkodtató mondata: amikor a felkelők vezetői rádöbbennek, hogy esélyeik alig vannak a püspöki seregekkel szemben, egyikük felveti, hogy talán segítségül kellene hívni a királyt. A válasz gyors és egyhangúlag mondott: a király messze van! Kós építő szellemű transzszilvanizmusának ez a lényege: a magunk bajait magunknak kell megoldanunk. Nem siránkozni és kéregetni senkitől, aki nem érti, mert nem is értheti igazán az adott helyzetet. Ez a meggyőződés vezérelte, amikor 1924-ben az elzárt határok miatt kiadó(k) nélkül maradt erdélyi írók élére állva megalakította az Erdélyi Szépmíves Céhet, majd két év múlva a helikoni közösség alakításában is oroszlánrészt vállalt, illetve Áprily Lajos 1929-es távozása és Kuncz Aladár 1931-ben bekövetkezett halála után felvállalta az Erdélyi Helikon szerkesztését is. Közben megírja a székely népballadák világát idéző, gyönyörű regényét, a Varju-nemzetséget, a Magyar Néppárt színeiben képviselő, 1938-ban a második világégés küszöbén megírja a Szent István uralkodásáról szóló Az országépítő című regényt, 1940-től 1953-ig a mezőgazdasági főiskolán mezőgazdasági építészetet tanít, majd aktív részt vállal a Kolozsvári Református Egyházkerület presbiteri testületében – egyszóval épít. Mindig minden területen.
Lehet, hogy mások másképpen fognak tisztelegni a nagy Építő előtt, születésének 130. évfordulóján, én író- és eszmetársához, Áprily Lajoshoz fordulok segítségül. Annál is inkább, mivel Tetőn című versét már a megjelenésekor Kós Károlynak, a transzszilvanizmus megfogalmazójának ajánlotta. Nem véletlenül: „Ott lenn: zsibongott még a völgy a láztól. / Itt fenn: fehér sajttal kínált a pásztor. // És békességes szót ejtett a szája, / és békességgel várt az esztenája. // Távol, hol már a hó király hódít, / az ég lengette örök lobogóit. // Tekintetem szárnyat repesve bontott, / átöleltem a hullám-horizontot,// s tetőit, többet száznál és ezernél – / s titokzatos szót mondtam akkor: Erdély...”
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)

Templomaink fotókrónikása: Magyari Hunor
Valószínűleg Magyari Hunor az egyetlen fotós, aki az utóbbi 10 évben az Erdélyi Református Egyházkerület összes templomát lefotózta. A hatalmas munka eredménye 15 kötetben jelent meg, amelyek közül nem egy az épített örökség utolsó dokumentumának tekinthető, hisz a fotós a huszonnegyedik órában örökítette meg egyik-másik elhagyott templomot a teljes pusztulás előtt. Magyari Hunor munkája azonban nem csak ezért jelentős: utazásai, körútjai során számos tanulságos történetet is összegyűjtött. Ezekről is kérdeztük interjúnkban.
Ha jól tudom, nem professzionális fényképészként végezted el ezt a hatalmas munkát. Hogyan kezdődött?
Megközelítőleg 20 éve kezdtem fényképezni. Azon szerencsés nemzedékhez tartozom, amely még élte és művelte a fekete-fehér filmes, vegyszeres, sötétkamrás időszak végét, illetve az ilyen fotózást. Az első templomfotóim a nagyszüleim pincéjéből nyárára átalakított fotólaborban elevenedtek meg. Több mint 18 éve kötődöm a Református Diákotthon Alapítványhoz (RDA), ahol jelenleg is dolgozom, mint titkár, beszerző, mindenes. 1996-ban a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Igazgatótanácsa fotópályázatot írt ki Református templomok a Kárpát-medencében címmel. Erdőszentgyörgyön, nagytatám segítségével el is készítettem néhány képet, és beküldtem. Az elbíráláskor egy képemet díjazták, hármat dicséretben részesítettek, és a későbbi felhasználás céljával megőriztek. 1997-ben egy magyarországi ismerősöm megbízásából fényképeztem le a Székelyudvarhely és Erdőszentgyörgy közötti útszakaszon található, különböző felekezetekhez tartozó 36 templomot.
Tehát már akkor voltak olyan próbálkozások, hogy leltározzák a magyar templomokat.
Igen, mindkét esetben azonos volt a megrendelő kitűzött célja: összegyűjteni és megőrizni a különböző felekezetek templomait. De nincs tudomásom a képek további felhasználásáról, a tervek megvalósulásáról.
Neked mégis sikerült, legalábbis az Erdélyi Református Egyházkerülethez tartozó templomokat kivétel nélkül mind végigfotóztad, a már nem használt romos épületektől, az épülőfélben levőkig. Milyen elvet követtél?
Azt tűztem ki magam elé, hogy egyházmegyénként egy-egy kötetben, egy-egy oldalon, rövid szövegismertetővel, képanyaggal bemutatom a két Egyházkerület valamennyi református templomát. Fotózáskor a célom elsősorban a dokumentumkészítés, a valóság pillanatnyi rögzítése volt, mindenféle előzetes „rendezés" nélkül. De akad talán a bemutatottak között is egy-egy olyan felvétel, amellyel annak is tudok újat mutatni, aki helybéliként minden nap látja templomát. Jóval több felvételt készítettem az albumokban megjelenteknél. Azokat talán majd valóban dokumentumként használhatja a jövő.
Ha a lehető legésszerűbb útvonalakat követted, akkor is több ezer kilométert kellett bejárnod. Kezdettől megvoltak rá az erőforrásaid?
Az első években még gyalogszerrel, kerékpárral, autóstoppal és diákjaim önzetlen szüleinek segítségével – volt, ahová ők vittek el saját autóikon – jártam be az egyházmegyét. Később az RDA biztosított szolgálati autót az egyházmegyék bejárásához, illetve néhányszor bérelt autóval utaztunk. A fotós felszerelés mindig sajátom volt, valahogy úgy, hogy mindig azt és csakis azt a felszerelést (digitális fényképezőgépek, objektívek, számítógépek) vásároltam meg, amely alkalmas volt épületfotózásra. A légi felvételek ötlete az erdővidéki album készítésének idején fogalmazódott meg, mint egy újszerű látószög, amelynek hatalmas dokumentumértéke van, hiszen egyszerre, egyetlen fotón lehetett megörökíteni templomot, parókiát, gyülekezeti házat, iskolát, temetőt. A fotózás során megtett kilométerek számáról nem tudnék találgatásokba se bocsátkozni. Annyi biztos, hogy a 2012-es esztendőben valamivel több, mint 40.000 km-t „varázsoltam" az autóba.
Közben segítséged is akadt...
2007 nyarán csatlakozott az „ügyhöz", kedves ismerősöm, Szántó Tünde, szilágysomlyói magyartanárnő, akivel végigjártuk, és lefényképeztük a Küküllői Református Egyházmegye templomait. Ő később is – a tanügyi vakációk idején – részt vett a terepmunka elvégzésében. Női szemének és a virágok iránti szeretetének köszönhetően, hozzá kötődnek az album virágos fotói. 2011-ben csatlakozott a csapathoz Juhász Ábel, telekfalvi lelkipásztor, aki előbb a Sepsi- és Kézdi-Orbai albumokhoz járult hozzá helyismeretével, a vidék földi és légi felvételeinek elkészítésével. Majd 2012-ben szintén munkatárs volt a Brassói és Kolozsvári Egyházmegyék anyagának fotózásakor. Munkahelyi kollégák lelkészi és laikus tanácsokkal segítettek, családtagjaim, volt és jelenlegi diákjaim közül is sokan hozzájárultak e nagyméretű kordokumentum elkészültéhez.
Van egy teljes munkaidős, „civil" állásod. Mikor volt időd fotózni?
Az első öt album anyagát a mindenkori tavaszi és nyári vakációkban fotóztuk (2002-től). A kolléganőm tanárnő, ő csak ezeken a heteken tudott eljönni munkahelyéről. A 2011-2012-es esztendőkben már kaptam plusz szabadnapokat, fizetetlen szabadságot a munkahelyemről, mert nem lett volna elegendő pusztán a nyári szabadság e sok épület megfényképezésére.
Hogyan fogadtak a gyülekezetek?
A gyülekezet, a harangozók, gondnokok, presbiterek mindig nagy örömmel fogadtak, többször meg is vendégeltek egy kis frissen sütött pánkóval, házikenyérrel, kávéval. A lelkészek – noha nekik már nem olyan újdonság a templomokat fényképező ember, turista – is legtöbb esetben készségesen álltak rendelkezésünkre, biztosították a bejutást az épületekbe, sokszor felvittek padlásra, megmutattak rejtett zugokat, érdekességekről számoltak be.
Sajnos a fotókból is kiderül, hogy sok helyen a gyülekezet tehetetlen a templom pusztulásával szemben.
5-10 fős gyülekezetek esetén, főleg, ha a gyülekezet tagjai 60 év fölöttiek, nincs remény a felújításra. Egyik ilyen helyen azt mondta nekem egy idős nénike: „Tudja, az őseink felépítették ezt a templomot, és mi arra se vagyunk már képesek, hogy a pókhálót leszedjük róla." Mert a gyülekezetnek az a néhány tagja már olyan öreg, hogy egyikük sem tud székre állni.
Gondolom, minden kép mögött van egy történet. Melyikre emlékezel a legszívesebben?
Rengeteg kedves és szomorú történet van, de úgy az igazi, ha az ember odamegy és személyesen éli át. Egy érdekesebb, talán a vidékre is jellemző történetecske, hogy Magyarkirályfalván kigyalogoltunk a tűző napon, a dombon levő templomhoz, bár úgy sejtettük, hogy a harangozó, akinél a kulcs lehet, biztosan az aljban, a faluban lakik majd. A templom előtt egy kedves, 70 év körüli bácsika tett-vett valamit. Odaértünk, bemutatkoztunk és megkérdeztük, hogy nem-e tudja véletlenül, hol lakik a harangozó, vagy a hogy a kulcsok kinél, merre vannak. Ő – miután végigkérdezte, hogy mit akarunk a harangozótól, miért jöttünk, miért fényképezünk – negyed óra múlva végül közölte, hogy ismeri azt az embert: ő maga az. A zsebéből elővette a kulcsot, és nagy örömmel végigkalauzolt a templomán.
Mit mond a templom gyülekezetéről?
Erről több órányit lehetne mesélni. Ami legelőször szembetűnik számomra, belépve egy templomba, hogy van-e virág az Úr asztalán. Ha nincs, általában az már a vég kezdetét jelenti. Legtöbbször itt már nincs gyülekezet, vagy csak ritkán tartanak már istentiszteletet. De mesélnek a varrottasok, a padon felejtett szemüvegek az énekeskönyvek mellett, a pókhálók és sajnos a műanyag virágok is.
Voltál Erdélyen kívül is, például Galacon. Ott is van református gyülekezet vagy már csak nyomokban?
Sajnos, a Kárpátokon kívül még szomorúbb a helyzet. A nyelvvesztés még kézzelfoghatóbb. Több esetben más felekezettől bérelt épület, magyar nyelvet már egyáltalán nem beszélő gondnokok fogadtak, a gyülekezetben is több helyen elhangzott, hogy mi már bizony rosszul beszélünk magyarul. Érdekes volt látni Galacon a parajdi, Küküllő-menti falvakból elszármazott emberek énekeskönyveit a padok tetején.
Egyes templomokhoz évekkel később visszatértél, hogy újabb fotókat készíts róluk. Hogyan változtak az évek alatt? Romlás vagy építés jellemző inkább?
Statisztikát nem végeztem, van ilyen is, van olyan példa is. Kristyor (Hunyad megye) temploma egy nyár alatt elvesztette a teljes tetőszerkezetét, valószínűleg mi voltunk az utolsók, akik még láttuk az Úr asztalát, a szószékkoronát. Ellenben több helyen meglepődve tapasztaltam, hogy ottjártam után újravakolták kívül-belül a templomot, újrafedték a tetőt, haranglábat, tornyot újítottak. Mindenhol szükség és lehetőség szerint.
Hol lehet a munkáid eredményét végignézni, a köteteket kézbe venni, esetleg megvásárolni?
A kötetek fogynak, egyelőre csak az udvarhelyi ért meg egy második kiadást. Kolozsváron például könyvesboltokban nem, csak a református püspöki hivatal iratterjesztési osztályán lehet kézbe venni a kiadványokat. Szeretnénk két nagy kötetbe összefoglalva újra kiadni azt, ami most 15 kisebb kötetben van, remélem, nyár végére sikerül.
Mik a terveid? Lesz folytatás?
Tervezem az unitárius templomainkat is megörökíteni, már van is egy nyertes pályázatunk. Ezen kívül remélem, hogy sikerül a Királyhágómelléki Református Egyházkerülethez tartozó templomokat is végigfotózni. Az egyetlen kérdéses tényező a pénz, de bízom benne, hogy az is megoldódik.
T. Koós Imola
maszol.ro

Takarítsunk együtt Páncélcseh templománál!
Lassan megközelíti a százat azoknak az önkénteseknek a száma, akik jelentkeztek a Kolozsvári Református Egyházmegye (KRE) hétvégi szórványprogramjára: a ma már csak négy lelket számláló páncélcsehi egyházközség mintegy 800 éves, romos templomának udvarát-kertjét takarítják ki.
E kezdeményezés szép közös „nyitánya” annak az átszervezési-megújulási lendületnek, amely az egyházmegyét, annak különféle szervezeteit jellemzi az utóbbi bő egy évben. A szombati munkálkodással kapcsolódik be a kolozsvári egyházmegye a Szeretethíd nevű Kárpát-medencei Református Önkéntes Napokba, amely alatt minden egyéni vagy csoportos jelentkező a saját tartózkodási helyén végez építő jellegű önkéntes munkát. Jó dolog, ha valahol erősnek is látjuk egymást – mondta a kezdeményezés kapcsán Lengyel István magyarfenesi lelkipásztor, missziói előadó.
A sírkövek többsége is eltűnt, bár ki tudhatja, mit rejt a derékig érő gaz. Szabadság (Kolozsvár)

Kitakar(ítot)tuk!: félszázan az utolsó páncélcsehi református templomáért
Csipkerózsika palotáját lephette be így a mesebeli bozót és tövis, mint a XIII-XIV. századból eredeztethető, feltételezett Szent László-freskókat is őrző, romos páncélcsehi templomot.
A községen egykor a mai Kolozsvár-Nagyvárad országútéval felérő jelentőségű útvonal haladt át, pezsgő városi élet zajlott, Szőke Albert tanító még a XIX. században itt találta ki a kettős iskolapadot, és a templom padlóján emléktábla hirdeti, hogy 1928-ban történt – az alighanem utolsó – renoválása. A település központjában Kolozsvár felől előbb az ortodox templomot érjük el, száz méterrel odébb a rövidesen átadásra kész vadonatúj polgármesteri hivatal, a kettő közötti dombon pedig már legalább másfél évtizede sűrű cserjés, a néhány toronymagas fa között elvadult bokrok. Csak a mállott templomtorony kármentésként hevenyészetten szűkre szabott fedelének a fák lombjai között itt-ott kibukkanó foltjai sejtetik, hogy ez a domb mégsem erdőrengeteg a falu közepén. A településen ma már csak egyetlen református lakik.
Szombaton több mint ötvenen – kolozsváriak, mezőségiek, kalotaszegiek –, idősek és fiatalok, mintegy félnapi munkával kitakarították a romosan is tetszetős páncélcsehi templom kertjét. A Kolozsvári Református Egyházmegye ezzel csatlakozott a Szeretethíd nevű Kárpát-medencei Református Önkéntes Napokhoz.
Talán a hetvenes években tartották az utolsó templomi szolgálatot itt, most az egymásra halmozott törött padok mellett hallgatjuk a lelkészeket beszélni csüggedésről és derűről, mondjuk a miatyánkot és énekelünk, mind. Áldás után egy kis szervezés, majd láncfűrészek és kaszagépek burrognak, ásókkal, gereblyékkel, fejszékkel, metszőollókkal, seprűkkel, puszta kézzel csapják-vágják-pusztítják a bozótot a csoportok. Néhányan a templom szerény déli faajtója előtt kőlapra bukkannak, nem kis erőfeszítésbe telik pár négyzetméteren letakarítani a tenyérnyi széles földréteget. Ölre fogva hurcolják a templom mögé halomba az ágakat, ott mások válogatják a rönköt a gallyaktól, aprítják a tűzifának valót.
Nemsokára hozzák a hírt: találtak még egy sírkövet, feliratnak nyoma sem látszik rajta. Aztán előkerül egy harmadik is, a templom előtt, mellette előbukkan a sűrűből az egykori fa harangláb kőalapja. Néhány óra múlva három méter magasan húzódik legalább húsz méteren a zöld fal az egymásra halmozott ágakból. Reggel még lehetetlennek tűnik, de délutánra már látjuk a templomajtóból az utcát, balra az egyház telkére kérdezetlenül felhúzott vadonatúj községházát, mögötte a megtépázott kommunista kényszertömbházat, a templomdomb lábánál kötelező tyúkudvarral.
KEREKES EDIT. Szabadság (Kolozsvár)

Hitélet – Kehelyben a kolozsvári reformátusok
A Kolozsvári Református Egyházmegye új lapja születik meg pünkösdkor: Kehely címmel évente négyszer vehetjük kezünkbe az egyházmegye belmissziós lapját, az első számot már ezen az ünnepi hétvégén.
A lap szerkesztőinek – Adorjáni László, a Kolozsvár-Alsóvárosi Egyházközség (Kétágú templom) lelkipásztora és Bibza Gábor esperes, a Kolozsvár-Törökvágási Egyházközség lelkipásztora – elképzelése és reményei szerint a Kehely az a kehely, amelyet meg lehet és meg kell tölteni tartalommal. A kehely az összetartozás jelképe – remények szerint a Kehely nemkülönben. Szabadság (Kolozsvár)

Holnap: Szent László-napi Kórustalálkozó
Holnap, június 28-án rendezik meg Tordaszentlászlón az immár 25. kiadásához érkezett Szent László-napi Kórustalálkozót.
Az érkező kórusok fogadása után a rendezvény 9 órakor istentisztelettel kezdődik a református templomban, igét hirdet Bibza Gábor, a Kolozsvári Református Egyházmegye esperese. 10 órától, a Vörösmarty Mihály-Egressy Béni Szózatának eléneklése után kiharangozás következik az öreg Szent László-harang (1487) szavával, majd a kórusok szólamonként felzárkóznak Szent László szobra körül a cinteremben. A Himnuszt – a Tordaszentlászlói Fúvószenekar előadásában – koszorúzás követi Szent László király szobránál illetve a Dalosszövetség volt tiszteletbeli elnökének, Guttman Mihálynak az emlékfenyőjénél. Szabadság (Kolozsvár)

Magyarderzse elárvult templomát takarítottuk
Tavasszal Aranykút a cél, szabad csatlakozni
tavaszi páncélcsehi templomtakarítás után szombaton Magyarderzsére került sor – mintegy 60 önkéntes vállalta az újabb szomorú, mégis erőt adó feladatot.
A magyarderzsei középkori református templom állapota még a páncélcsehinél is siralmasabb. Ugyanaz a vihar, amely 2001-ben levitte a páncélcsehi templomtorony sipkáját, a derzsei templomot teljesen kifedte, a tetőtlenül megélt évek súlyos nyomait viseli az épület. 2008-ra mentő megoldással újrafedték, hogy legalább az esőtől védjék. Alighanem az új tetőszerkezet súlya is hozzájárult, hogy egyik oldala megdőlt. Szószékére még fel lehet menni, de vakolat szinte semmi, kő köszön vissza mindenhonnan. Tornyát az utolsó átfogó felújításkor építették, 1889-ben. Két idős református asszony él még a faluban, hosszú évek óta először hallhatták ismét templomuk harangjait megkondulni. A Kolozsvári Református Egyházmegye kezdeményezésének következő állomása a tervek szerint Aranykút lesz.
Kerekes Edit
Szabadság (Kolozsvár)

Hitélet – Kolozsvári reformátusok Gyimesben
Egy-kétnapos erdélyi kirándulásokat szervezett közösségének tagjai számára a Kolozsvári Református Egyházmegye. A közösségépítő barangolások igen népszerűek, a gyimesvölgyit a túljelentkezés miatt meg is kellett ismételni.
Székelyföld után szeptember első felében a Gyimesek következtek, annyian jelentkeztek a kirándulásra, hogy egy hét múlva egy második csoporttal is megszervezte Floriska István, Erdély csodálatos tájainak nagyon jó ismerője, aki olyan útvonalakat választ, amelyek ámulatba ejtik a résztvevőket. Mindig sok földrajzi, történelmi és irodalmi tudnivalóval is gazdagodunk.
Hideg, borongós, esős időben indultunk, de Torda fölött már felvirradt a nap és végig szikrázó napsütésben, melegben volt részünk. Átutaztunk a vadregényes Felső-Maros völgyén, Wass Albert regényeinek és vadászhelyeinek területén, majd a Gyergyói és Csíki medencén áthaladva jutottunk el Csíksomlyóra. Felsétáltunk a Nagysomlyóra is, majd Csíkszeredán istentiszteleten vettünk részt.
Szabadság (Kolozsvár)

Aranykút, a magyar nevű ortodoxok települése
Mezőségi elhagyatott templomokat, temetőket takarítanak a reformátusok
Presbiterek, nőszövetségi tagok és lelkipásztorok lepték el a mezőségi szórványgyülekezeteket október 24-én.
A Kolozsvári Református Egyházmegyében lassan már hagyomány, hogy tavasszal és ősszel kiválasztanak egy-két olyan gyülekezetet, ahol csak néhány református él, és a Presbiteri Szövetség valamint a Nőszövetség segítségével kitakarítják a templom udvarát, környékét, vagy éppen temetőket tesznek újból járhatóvá, mint ahogy az a legutóbbi alkalommal is történt. A takarításra vállalkozó önkéntesek csapata három részre oszlott. hétvégén Mezőszavára, Aranykútra, Botházára szálltak ki. A nap együtt fejeződött be Magyarszováton, itt volt az ebéd is, amelyet a három csapat közösen fogyasztott el a kultúrotthonban. Bibza Gábor, a Kolozsvári Református Egyházmegye esperese már azt is tudja, hogy melyik lesz a következő terület, amelyet meg fognak tisztítani, tavasszal ugyanis a fejérdi templomot és környékét akarják rendbe tenni.
KISS GÁBOR
Szabadság (Kolozsvár)

Református Híradó.
HÚSVÉTI CSOMAG HAJLÉKTALANOKNAK A Hajléktalan Misszió n keretében a Kolozsvári Református Egyházmegye 14 gyü- lekezete és a teológiai hallgatók közösen 50 hajléktalan számára készítettek élelmiszercsomagot húsvét ünnepe alkalmából. A csomagokat a törökvágási egyházközség udvarán osztották ki 2016. március 21-én. A Protestáns Teológiai Intézet teológus hallgatói is kivették a részüket a misszióból. Ők úgy siettek a hajléktalanok segítségére, hogy a nagyböjt idején lemondtak az ebédjükről az otthontalanok, szűkölködők javára. Szabadság (Kolozsvár)

Körlevelet bocsátott ki az Erdélyi Református Egyházkerület a kvótareferendummal kapcsolatban
Körlevelet bocsátott ki az Erdélyi Református Egyházkerület Püspöki Széke (Esperesek Kollégiuma) a magyarországi referendum tárgyában, és részvételre, de közvetve nemmel szavazásra buzdítanak. A Transindexnek is eljuttatott körlevélben azt írják, az október 2-i kvótareferendum "az első olyan magyarországi népszavazás, amelyen a külhoni magyarság a választópolgárok akaratának kinyilvánításának közvetlen eszközével élhet".
A körlevélben azt írják, a népszavazás alapját képező migrációs helyzet kezelésével és megoldásával kapcsolatos általános bizonytalanság van, "Európai és nemzetközi megoldások nélkül a nemzeti érdekek, Magyarország és a teljes Kárpát-medencei magyarság érdekeinek eredményes képviselete, nemzeti értékeink védelme különösen fontos".
"A meggyőződés felelősséggel jár, ahogy a véleményünk kinyilvánítása is, bármilyen fórumon, bármilyen módon. Nincs család, nincs közösség, nincs gyülekezet és nincs nemzet sem egységes, felelősséggel és szabadon kinyilvánított vélemények és azok összessége nélkül. Ezért fontos, hogy minél többen döntsenek úgy, hogy felelősséget vállalva alkotnak véleményt a nemzet egységének és biztonságának védelméről, a magyar kultúra és magyar hagyományok megóvásának fontosságáról és részt vesznek az október 2-ai szavazáson!" - írják.
A körlevél szerint az aláírók számára az esedékes referendum nemzeti ügy, amelynek célja "Magyarország integritásának, a magyar kultúrának, a családoknak és hagyományainknak védelme, illetve a magyar érdekek hatékony képviseletének elengedhetetlen eszköze". A megfogalmazott célokat a magyarság össznemzeti érdekének tekintik.
"A fentiek tükrében kérünk mindenkit, hogy álljon ki Magyarország biztonsága és a magyar érdekek védelme mellett az október 2-ai népszavazáson, amely a szabad véleménynyilvánítás mellett a nemzetegyesítés egyik szimbólumává is válhat!" - zárul a körlevél.
A körlevelet Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke, Kántor Csaba, az Erdélyi Református Egyházkerület püspök-helyettese, a Székelyudvarhelyi református egyházmegye esperese, Szegedi László, az Erdélyi Református Egyházkerület generális direktora, a Brassói Református Egyházmegye esperese, Szász Attila, a Görgényi Református Egyházmegye esperese, az Esperesek Kollégiumának elnöke, Dr. Bibza Gábor, a Kolozsvári Református Egyházmegye esperese, Vincze Minya István, a Kalotaszegi Református Egyházmegye esperese, Bányai Csaba, a dési református egyházmegye esperese, Berszán István, az Erdővidéki Református Egyházmegye esperese, Balogh Zoltán, a Kézdi-Orbai Református Egyházmegye esperese, Incze Zsolt, a Sepsi Református Egyházmegye esperese, Biró István, a Küküllői Református Egyházmegye esperese, Lőrincz János, a Marosi Református Egyházmegye esperese, Jakab István, a Maros-Mezőségi Református Egyházmegye esperese, Dr.Gudor Botond, a Nagyenyedi Református Egyházmegye esperese és Zsargó János, a Hunyadi Református Egyházmegye esperese jegyzik. (hírszerk.)

Transindex.ro

Összefogás a szórványért – egyházmegyei közmunka Magyarderzsén és Magyarfodorházán
Idén tavasszal is megszervezték a templomtakarítási akciót a Kolozsvári Református Egyházmegyében. A Kárpát-medencei Szeretethíd rendezvénysorozat keretében zajló takarítási munkálatokra május 20-án, szombaton került sor a Kolozs megyei Magyarderzsén és Magyarfodorházán, a szervező ezúttal is az egyházmegye presbiterszövetsége volt.
A Kolozsvári Református Egyházmegyében már hagyománnyá vált az elnéptelenedett templomok környékének megtisztítása és a kisebb karbantartási munkálatok elvégzése. Az egyházmegye presbiterszövetsége három éve minden ősszel és tavasszal megszervezi ezt a tevékenységet, amelynek során lelkipásztorok, presbiterek és egyháztagok segítségével olyan egyházközségekbe látogatnak el, amelyeknek református magyar közössége erősen megfogyatkozott, alig néhány lelket számlál, vagy éppenséggel már egyetlen református sincs a településen. Az utóbbi helyzetben van Magyarderzse is, ahol idén temették el az utolsó reformátust. A Magyarfodorházához tartozó szórvány műemléktemplomának kertjét két évvel ezelőtt már kiszabadították a bozót fogságából az egyházmegye önkéntesei, azonban mostanra ismét sűrű növényzet nőtte be, a természet elkezdte visszafoglalni a területet.
A szombati takarításon résztvevő körülbelül hetven ember egyik csoportja Floriska István presbiterszövetségi elnökkel és a Diaszpóra Alapítvány munkatársaival gyönyörű napsütésben érkezett a magyarderzsei templomhoz. Miután szétosztották a feladatokat, azonnal beindultak a láncfűrészek és a motoros kaszák. Közben dolgos kezek gereblyézték és gyűjtötték össze a levágott ágakat és leveleket. Már félórán belül ritkulni kezdett az akác és a tövis, és szép lassan a templomot is körbe lehetett sétálni. A templom szomszédságában élő román család, tornácán ülve „Hajrá!” felkiáltásokkal biztatta a csapat tagjait, akik néhány óra leforgása alatt egészen megtisztították a templom környékét a bozóttól. Az idősebb résztvevők mellett ifjak és egészen kicsik is jelen voltak, akik lelkesen gereblyéztek és hordták az ágakat, majd a szünetben ők kínálták kaláccsal a társaságot. A következő nemzedék tagjait a gyönyörű vidéken való kirándulás lehetősége és a közös munka öröme mellett azért is kell bevonni a hasonló akciókba, hogy lássák, mennyire fontos őrizni templomukat és gyülekezeti közösségüket. A munka végeztével egyik ifjú önkéntes jóvoltából a magyarderzsei harang is megszólalt és „istentiszteletre” hívta a jelenlévőket. Miután Oroszhegyi Attila Zsolt pusztakamarási lelkipásztor vezetésével a templom előtt elhangzott a közös imádság, a hagyományokhoz híven elénekelték a 90. zsoltárt. A csoportkép elkészítését követően a távozó csapat elbúcsúzott a megtisztított templomtól és a gratuláló szomszédoktól. A Miklóssy család kriptáját is őrző ősi templom, amely most egy időre újra lélegzethez jutott, méltóságteljesen állt a dombon a szikrázó napsütésben.
A közmunkára jelentkezők másik csoportja a magyarfodorházi régi temető megtisztítását vállalta. A munka során lekaszálták a füvet, kivágták az öreg, már nem termőképes fákat, a levágott fát pedig a parókiára szállították tüzelőnek. Emellett a kerítést sűrűn benövő bokrokat is eltávolították és összegyűjtötték.
Miután mindkét csoport végzett a munkával, a magyarfodorházi parókia udvarán szeretetvendégséget szerveztek, amelyhez a töltött káposztát és a fánkot a fodorházi asszonyok készítették el és szolgálták fel. Amikor a közös imádság után asztalhoz ült a társaság, a parókia előtt vezető úton magyar és székely zászlós kis csapat tűnt fel. Ők a Mária-úton gyalogoló zarándokok voltak, akik néhány hete indultak Magyarországról Csíksomlyóra, és Fodorházán át éppen kidei szálláshelyük felé tartottak. A fodorházi asszonyok azonnal behívták és asztalhoz ültették őket is. A körülbelül egyórás együttlét és vidám társalgás alatt többen is isteni csodának nevezték azt, hogy még a szórványban is történhetnek ilyen „véletlen” találkozások. Miután a búcsúzkodó zarándokok énekelve kértek áldást az itt megismert közösségre, a vendéglátó reformátusok is elénekelték az ároni áldást: „Áldjon meg téged, áldjon az Úr...”
A közmunkára jelentkezők a kolozsvári egyházmegye több városi és vidéki gyülekezetéből érkeztek. Az egyházmegye presbiterszövetsége őszre ismét takarítást tervez a Mezőségen, amelyre minden érdeklődőt és segíteni vágyót szeretettel várnak. A segítségnyújtás lehetősége mellett csodálatos érzés együtt lenni, együtt dolgozni, imádkozni, megmutatni azt, hogy nem hagyjuk el kiüresedett templomainkat sem, és hogy a szórványban is érdemes és kell cselekedni. Isten segítségével ilyen csodálatos események és találkozások jönnek létre, és aki időnként megtölti élettel a teljesen kiüresedett templomokat is, bármikor visszafordíthatja a kedvezőtlen népesedési folyamatokat, és életet vihet oda is, ahol látszólag már nincs remény. Őseink tisztelete, munkájuk megbecsülése mellett azért is fontos őrizni, óvni régi templomainkat és épületeinket, hogyha egyszer mégis visszatérne az elhagyott falvakba néhány református család, ne találjon bozóttal benőtt templomot és zárt templomajtót. Hisz ahol ketten vagy hárman vagy többen összegyűlnek Krisztus nevében, Ő ott van közöttük. És ha felcsendülnek a 90. zsoltár szavai: „Tebenned bíztunk eleitől fogva...”, abban erő van, abban reménység van, abban élet van.
Sófalvi Krisztina / Szabadság (Kolozsvár)

Új szobor, restaurált síremlékek őrzik a Kemény-család emlékét
Emlékszobát szeretnének kialakítani Pusztakamaráson
Június 17-én, szombaton Kemény Zsigmond emlékhelyet avattak Pusztakamaráson. A neves íróra és a bárói családra emlékező, áhítattal, imádsággal és előadásokkal egybekötött programot a Kolozsvári Református Egyházmegye imanapjainak harmadik láncszemeként rendezték meg a Kolozs megyei településen. Az ünnepségen Oroszhegyi Attila Zsolt helyi lelkipásztor házigazdaként köszöntötte a közel háromszáz vendéget, majd Bilibók Károlyné báró Kemény Fruzsina fejezte ki háláját őseinek, családja emlékezetének megőrzéséért és ápolásáért. A pusztakamarási református templom udvarán Kemény Zsigmond mellszobrát és restaurált sírkövét, valamint Kemény János és Csóka Rozália sírköveit leplezték le, emellett a Kolozsvár-Törökvágási Református Egyházközség kórusának szolgálatát hallhatták az egybegyűltek. Az imanapon Bibza Gábor, a Kolozsvári Református Egyházmegye esperese tartott áhítatot.
Az áhítat a Józsué könyve 4. részének 19-24. versét idézte, hangsúlyozva, hogy „jelt kell állítani az utókornak és önmagunknak, hogy hitünk ne lankadjon.”  Az esperes elmondta: egy látható és egy láthatatlan emlékoszlopot helyeztek el Pusztkamaráson, hiszen Kemény Zsigmond szobra és a családi sírkövek mellett az imalánc keretében, lélekben Isten dicsőségét hirdették, a jövőbe nézve imádkoztak, de a múltból, a Kemény család példájából, egyház iránt táplált szeretetéből merítettek.
Az emlékhely felavatása után Egyed Emese, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Magyar Irodalomtudományi tanszékének egyetemi előadótanára Kemény Zsigmond emberismeretéről tartott előadást, Rabocskai László tanár Pusztakamarás és a Kemény család viszonyáról beszélt, majd Gergely Zoltán szobrász a síremlékek megmentésének folyamatát, a 2013-ban indult munkálatokat mutatta be. Oroszhegyi Attila lelkipásztor elmondta: az elkövetkező időszakban Kemény Zsigmond emlékszobát szeretnének kialakítani.
Egyed Emese egyetemi előadótanár Kemény Zsigmond leveleiből idézve alkotott átfogó képet az író természetéről, kutatói szelleméről és tevékenységeiről. Rámutatott: Kemény mindig a miértre kereste a válaszokat, Erdély története, a történelem titokzatos mozzanatai, ellentmondásos pillanatai, a társadalmi problémák, a nemesség szerepe, valamint az élet és a lélek alapvető kérdései folyamatosan foglalkoztatták. Előadásban ugyanakkor szó esett az író nyelvhasználati stílusának, történetmondása jellegzetes vonásainak kialakulásáról és fejlődéséről is.
Rabocskai László tanár a Kemény család történetét, az egész Erdély területén szétszóródott családtagok, szerteágazó rokoni szálak sorsának alakulását foglalta össze, kitérve a pusztakamarási ágra. Kutatása során az előadó az összes olyan települést felkereste, amely a Kemény családhoz köthető. Beszélt a pusztakamarási kúriáról, az épület pusztulásáról, kitért a református templomban elhelyezett családi címerek magyarázatára, valamint bemutatta Kemény Zsigmond ma is élő emlékezetét.
Az egyházmegyei imanapokat márciusban indították el a Kolozsvári Református Egyházmegyében. A Presbiteri Szövetség szervezésében öt templomban imádkoznak református egyházunkért, családjainkért, gyermekeinkért és fiataljainkért, népünk megmaradásáért, valamint a szórványban élőkért a Reformáció 500 programsorozat keretében. A kolozsvári kakasos és a magyarfenesi templom után következett Pusztakamarás, a nyár folyamán pedig Hídelve és a törökvágási gyülekezetek is bekapcsolódnak az imaláncba.
BEREKMÉRI GABRIELLA Szabadság (Kolozsvár)

Elmulasztott (eszme)történeti esemény a hetvenes évekből
(részlet Szász László bemutatás előtt álló kötetéből)
Szerepvivő emberré lettem
– a szerző műhelyvallomása
A kötetem címébe foglalt „Szerepvivő emberré lettem” megfogalmazás nem tőlem: Kálvintól, a reformátorunktól származik, és egy kényszerűségekkel irányított, hazát váltó életút sűrítményét tartalmazza számomra. Aki mindaddig törekedtem magyar irodalmat tanítani, éjszakai íróként publikálni a szülővárosomban, amíg el nem zavartak onnan (innen). Csaknem negyvenévesen kezdtem újra a szellemi munkát az anyahazában, saját köteteim is csak itt (ott) jelentek meg, s nemrég a Károli Gáspár Református Egyetem docenseként „vonultam” nyugdíjba. Mindennek csupán annyi jelentősége van, amennyi talán a könyv első darabjából kiderül: borzasztó nehéz, de nem lehetetlen egyetlen élet alatt két, teljesen különböző irodalmár-életformát felépíteni. Egyet, mely az Erdélyben csaknem elkerülhetetlen „önkéntes szolgálatelvet”, és egy másikat, mely a „professzionális megfelelés” kényszerét valósítja meg.
Annak ellenére, hogy Sütő András életművét teljes gazdagságában feldolgozták, szinte minden sorát elemezték, munkásságának mégis van egy meghatározó területe, mellyel jószerint nem foglalkoztak: drámáinak egyházi fogadtatásával. Ha a korabeli (akár erdélyi, akár magyarországi) irodalmi kritikákat olvassuk újra, az értő elemzésekben észlelhető az a bujkáló tapintat, ahogyan a politikai megtorlástól óvni szeretnék a szerzőt. Az egykori hatalom bírálatára irányuló dramaturgiai gesztusokat afféle összekacsintó „félre/szólással” mindenki érteni vélte; az egyháziak azonban jobbára valós történeti tényeket kértek számon e műveken, némely vallási dogmák művészi kritikáját pedig zokon vették. Nem szükséges magyarázni, miért nem olvashattunk Erdélyben egyetlen sor nyíltszíni bírálatot sem egyháziak tollából, például a Csillag a máglyánról a hetvenes években: vallási kérdésekről szóló vitának nem volt helye Ceauşescu Romániájában. Viták pedig voltak, sőt, szigorú ítéletek is megfogalmazódtak, csakhogy a háttérben, a nyilvánosságtól elzárva. „Rögtön, ahogy megjelent..., a reformáció szent eszméit és erdélyi eredményeit érezték támadva ebben a darabban. A kolozsvári református egyház a teológiai hallgatókat nem engedte a bemutatón megjelenni” – emlékezik vissza évek múltán a szerző, keserűen. És miközben az irodalmi sajtó mindenütt, azonnal és csaknem egyöntetűen remekműként értékeli Kálvin és Szervét tragikus konfliktusának ábrázolását, a magyarországi egyházi lapok jelentős részben lenyűgöző értetlenséggel és agresszivitással fogadják a darabot. Ti. azt kérik számon egy példázatértékű fikciótól, ami az irodalom természetétől teljességgel idegen: a történelem valóságos tényeit; többen Kálvin alakjának meghamisításával, a szervéti szentháromság-tagadó eszmék túlértékelésével vádolják a szerzőt.
Irodalom (mint kitaláció) és valóság viszonya napjainkban is sokak számára feloldhatatlan ellentmondás, ám épp ezért volna szükséges feldolgozni, tényszerűen és elfogulatlanul, Sütő művének egyházi fogadtatását. A legkiválóbb teológusok ugyan még idejében elvégezték a Csillag a máglyán vallástörténeti értékelését is, csak hát ezek az írások jószerint ismeretlenek. Az Európai Protestáns Szabadegyetem még 1980-ban kis füzetet adott ki Bernben az előző évben lezajlott, igencsak építő, tárgyszerű vitáról (Kerekasztal-beszélgetés Sütő András történelmi drámájának német megjelenése alkalmából. Csak tiszta forrásból, 12.).
Ennél is szomorúbb, hogy máig hozzáférhetetlen a dráma legkiválóbb erdélyi vallástörténeti elemzése. Szerzője Juhász István (1915-1984), a maga korának lenyűgözően nagyformátumú, európai értékrendet képviselő tudós teológusa és (nincs rá jobb szó) diplomata egyházpolitikusa. Az történhetett, hogy a pletykaszinten zajló háttérvitákat az igényes egyetemi tanár megsokallta, és – a kemény diktatúra íratlan törvényeivel is szembeszegülve – az erdélyi magyar református oktatás hagyományaihoz visszafordulva, nyílt disputát szervezett a Csillag a máglyán teológiailag is megragadható jelentésárnyalatairól. Kihívó helyszínen és környezetben: a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet épületében, együttműködve a teológushallgatók önképzőkörével. A világi és az egyházi, a magyar, a román és az egyetemes történetben egyaránt otthonosan mozgó professzor elemzése oly sokirányú megközelítésről tanúskodik, hogy módszertanát nem csupán máig időszerűnek, de példamutatónak tekinthetjük. Ha évtizedekkel korábban birtokunkban lett volna ez a szemléleti perspektíva, bizonyára egyetemesebb érzékenységgel közelítünk Sütő András és kortársai életművéhez is. Talán nem szakad végzetesen ketté minden toleranciát mellőzve a Sütő (s általa két-három írástudó-nemzedék) munkásságát firtató közgondolkodás.
Juhász István előadásának egyetlen, rövidített publikációja található a magyarországi Confessio 1979/3-as számában, Kolozsvári disputa a Csillag a máglyánról címmel, magyarázó kopffal: „A prezidens D. dr. Juhász István professzor volt, a respondensek: Bereczki András, Jenei Tamás, Kató Béla, Kovács István hallgatók voltak”. Furcsamód, a professzor kéziratos hagyatékának gondozói a 2016-os tisztelgő Juhász-kiadványból is kihagyták ezt a jelentős írást. Az alább közzétett – nagyon rövid, de remélhetőleg mégis súlyos üzenetet közvetítő – töredéket nem a Confessióból vettem át: az egykori résztvevők jegyzetei alapján rekonstruált részlet. Jakab László Tibor (jelenleg nagyatádi lelkész) juttatta el hozzám, önzetlenül, szellemi életünk jobbításáért, az általa kézzel lejegyzett teljes szöveget. Amikor számítógépre átmásoltam, megőriztem az előadás enyhén archaikus ízű, egyházi nyelvhasználatát, néhány kifejezés és név eredeti, latinos írásmódját.
Röviden: a szöveg töredék mivoltában is érzékelhető, hogy egy erdélyi, elmulasztott eszmetörténeti esemény tanúi vagyunk.
Kötetbemutató holnap, augusztus 22-én 17 órától az unitárius egyházközség Bolyai téri tanácstermében. A szerző beszélgetőtársa Lázok János, a Művészeti Egyetem tanára.
******
Disputatio
Disputatio: egy tárgy megvizsgálása párbeszéd útján. (…) Ma esti disputációnk irodalom és történelem oldaláról keresi az igazságot. A Calvin és Servet ellentétein felül álló igazságot abban a szabadságban keressük, amelyre egyházaink XX. századi ökumenikus útja mindnyájunkat elindított. (…)
Sütő András drámája szerint Calvin és Servet 1533-ban… barátok voltak, két ellentétes jellemű ifjú. (…) Van-e áthidalás e két ember között, az Isten lényegét kérdező kételkedés és (részletek) az Istenhez forduló imádság között?
Calvin és Servet ellentétét nem lehet az újkori európai történet semmilyen analógiájával magyarázni. (…) A reformátori tant a szabadság egyetemes rendje kiépítésére való törekvés jellemzi, s ennek megfelelően a „szabadság” és „rend” feszültsége határozza meg. A lelkiismereti szabadság Calvin tanítása szerint az egyházi szabadság alapja. A tragikus az, hogy ennek ellenére sem Calvin, sem a reformátorok nem erre a tanra építették koruk egyházának a szabadságát.
(…) Célunk mégis a dráma reformátori tartalmának összefoglalása. Amikor ismételten kifejezzük köszönetünket, nemcsak a mű szépségére, hanem a modern dráma eszközeivel végzett építő munkájára gondolunk.
Arra a kérdésre: miért éppen a Servet és Calvin alakját kellett feleleveníteni – [az író] a reformáció vallomásával felel: „Itt állok, másként nem tehetek”. Újra megszólaltatni azt a példát, mely a reformátorokban szabad szemmel látható: mindhalálig megállni az emberért vállalt legmagasabb célok mellett! – olyan írói vállalkozás, amelyet szeretnünk és becsülnünk kell.
A dráma nem a reformátori szabadság bibliai fundamentumát, hanem annak történeti értékét kéri számon. Hogyan valósította meg a reformáció azt, amit sok európai nép tőle várt: a lelkiismeret szabadságát, a nép szabadságát, a gondolat szabadságát? Válasza nem sűrűsödik egyetlen „Tiborc-monológba”. A szabadság-gondolat kifejezésében részt vesz minden szereplő, sőt maga az olvasó, hallgató is, akinek lelkében tovább élnek a sokszor félig kimondott igék.
Vannak a drámában számunkra olyan elfogadhatatlan pillanatok, amelyek azt az érzést keltik, mintha a szabadságnak egykor Calvin és Servet által közösen vállalt ügyét, miután Genf az inkvizícióhoz hasonult, egyedül Servet vinné tovább. Mivel úgy véljük, nem ez a dráma álláspontja, arra gondolunk, hogy ezek a félreértések – éppen a mű szerkezete és igazsága szerint – elkerülhetők lettek volna. Emlegetésük helyett azonban szeretnénk kiemelni Calvinnak a drámába foglalt olyan szavait, amelyek a reformáció és a szabadság ügyéért vállalt áldozatából fakadtak.
Az egyik az a történeti beszéd, amelyet 1553. szept. 1-én a hatalom nélküli konzisztórium nevében a hatalmat kezében tartó Kistanács előtt mondott, fenntartva a Philibert Berthelier tanácsúr felett kimondott fegyelmező határozatot: „Kezeimet levághatjátok, tagjaimat szétzúzhatjátok, házamat felperzselhetitek, halott gyermekeim csontjait is szétszórhatjátok, de soha semmivel sem fogtok arra kényszeríteni, hogy a szent jegyeket odanyújtsam”. Calvin tiltakozása nem a Kistanács törvényes hatalma ellen irányult, de megvédelmezte a keresztyén gyülekezet belső autonómiáját. Ez volt a genfi példa jelentősége a 16. század egyháztörténetében.
A másik az a szerző által formált Calvin-beszéd, amelyben a reformáció európai mártírjairól szólva felsorolja a Németországban felkoncolt százezer lutheránus parasztot, majd így folytatja: „Nem a reformáció adott fegyvert a kezükbe? Nem a reformáció mondta ki, hogy fejedelmek és minden hatalmasságok Istentől kapott hatalmát fegyverrel kell összetörni, ha letér az igazság útjáról?” E szakasz jelentősége az, hogy nem csak a politikai calvinizmus 16-17. századi útját summázza, hanem belefoglalja annak előzményeként az 1525-ös német parasztforradalmat is. Azt a nagy harcot, amelyet a múlt protestáns történetírása is ki akart tagadni a reformáció közösségéből. Sütő drámájának álláspontja azt az igazságot mondja ki, amelyik az 1975-ös évfordulón megjelent Thomas Münzer-írások feldolgozásával a parasztforradalom vértanú prédikátora theológiájának reformátori jellegét igazolja.
Ennyi gazdag tanúságtétel után kérdezzük: mi az írói állásfoglalás a legsúlyosabb konfliktusban, amelyik a reformáció egyháza szabadsága kérdésében Servet-t és Calvint szembeállította? Azokhoz az olvasókhoz és méltatókhoz csatlakozunk, akik szerint Calvin feleségének a szerepe a kulcs a dráma megértéséhez. Ő is történetietlen, a szerző jegyzete is figyelmeztet, hogy 1553-ban De Bure Idelette már négy éve halott. De a róla szóló feljegyzésekkel egybehangzik az, ahogy őt itt megismerjük. Méltó volt, hogy általa szólaljanak meg a szabadság két szélső pólusát összekötő, a szabadság jövendő útját kifejező igék: „A Megváltó jelent meg előttem. Feltámadásának legelső szavait hallottam: Békesség néktek. Parancsot is mondott: Hagyd ott az oltár előtt a te ajándékodat, és menj, és békélj meg előbb a te atyádfiával. Most már fényesnek látom arcodat, János. Eltűnt arcodról a Káin-bélyeg. A tiedet is fényesnek látom, te szegény Servet Mihály”.
Conclusio
A disputáció célja az igazság: mindkét részről. Úgy gondoljuk, hogy történet és irodalom valóban egy közös pontra mutat. Arra, mely Bethlen Gábor gyülekezeti törvényei óta erdélyi egyháztörténetünknek is legfényesebb csillaga, s ez a tolerancia.
Valljuk, hogy a tolerancia nem közömbösség, hanem az a szeretet, mely a maguk szabadságát a testvér-egyházak és testvér-hitek szabadsága által védelmezi.
A reformáció korának máglyáin – sem ezen az egyen, sem azon a tizenháromezren, amelyről a dráma beszél – nem égett el a szabadság csillaga. Szikráik a tolerancia csillagképében egyesültek.
Dr. Juhász István / Népújság (Marosvásárhely)