Tőzsér József, a Pallas–Akadémia Könyvkiadó igazgatója elmondta, édesapja Gyergyóalfaluban nyitott egy könyvesboltot. Gyermekkora könyvek között telt el. Elvégezte a kolozsvári Pedagógiai Főiskola látogatás nélküli, földrajz–történelem szakát, majd tanított, emellett könyvterjesztéssel is kezdett foglalkozni. 1969-ben ment át a könyvkereskedési részlegre, 1970-ben átvette a részleg vezetését, és 1976-ig Hargita megye falusi könyvterjesztéséért felelt. Minden faluban könyvesboltot nyitottak. Sajnos 1989 után felszámolták a mintegy 49 könyvesboltot. Író-olvasó találkozókat szerveztek. Tőzsér elindította a „Könyvet postán” szolgálatot. 1975-ig jól működött mindezt, majd 1975 decemberében – azzal az ürüggyel, hogy illegálisan műanyag hajcsatokat árulnak a könyvesboltokban – letartóztatták Tőzsér Józsefet. Domokos Géza közbenjárt, így szabadlábra helyezték. 1976-ban Tőzsér átment a Hargita Megyei Könyvterjesztő Vállalathoz, amelynek kereskedelmi részlegét 2003-ig vezette. Itt újraindította a könyvpostát, több író-olvasó találkozót szervezett. Tőzsér 1993-ban Zöld Ferenccel, az Akadémiai Kiadó akkori igazgatójával elhatározták, hogy fele-fele arányban vegyes vállalatot alapítanak Pallas–Akadémia Könyvkiadó néven. 1993 április elsején Csíkszeredában bejegyezték a céget, 1993–94-ben már saját könyvesboltokat hoztak létre Csíkszeredában, Marosvásárhelyen, Gyergyószentmiklóson, Székelyudvarhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Kézdivásárhelyen és Nagyszalontán, majd a kolozsvári Egyetemi Könyvesboltban, illetve Szatmárnémetiben. Akkoriban főleg az Akadémiai Könyvkiadó lexikonjait, kézikönyveit terjesztették, és évente négy-öt könyvet adtak ki. Az első Pallas–Akadémia könyv Kozma Mária Sárkányfogvetés című regénye, a második Sütő András Az élet és halál kapuiban című esszékötete volt. Sajnos 1995-ben – alighanem a világon egyedülálló esetként – az Akadémiai Kiadót eladták egy holland cégnek, amely öt év alatt majdnem teljesen felszámolta azt, Zöld Ferencet elbocsátották. A Pallas–Akadémia Erdély egyik legnagyobb magyar kiadójává és könyvterjesztőjévé nőtte ki magát. Már induláskor megfogalmazták, hogy az erdélyi tudományosságot szolgálják, továbbá kortárs szerzők szépirodalmi, történelmi, néprajzi, helytörténeti, turisztikai jellegű munkáit adják ki. Sorozatokat indítottak, ilyen például a Bibliotheca Transsylvanica, a Műterem, a Nagyapó mesefája, a Barangolás a Székelyföldön vagy az Utak, tájak, emberek sorozat. A legnagyobb példányszámú verseskötet 1989 előtt Kányádi Sándor Fától fáig című könyve volt, 40 ezer példányban jelent meg, és két év alatt elfogyott. Ma egy Kányádi-kötet ezer példányban jelenik meg, és szintén két év alatt fogy el. Kortárs prózakötetek átlag 500 példányban jelennek meg, és három év alatt kelnek el. A kiadót a turisztikai könyvek, valamint a történelmi jellegű könyvek teszik jövedelmezővé, amelyeknek példányszáma esetenként eléri a 10 ezret. A legsikeresebb könyvük Egyed Ákos A székelyek rövid története a megtelepedéstől 1918-ig című munkája volt. Eddig közel 5000 példányban jelent meg, és kéthavonta utánnyomást készítenek 500 példányban. Tőzsér József /sz. Gyergyóalfalu, 1945. jan. 19./ a Pallas–Akadémia Könyvkiadó igazgató-tulajdonosa. /Benkő Levente: Könyvek közt született, könyvekkel él. = Krónika (Kolozsvár), márc. 7./

Vinczeffy László sepsiszentgyörgyi festőművészt Munkácsy Mihály-díjjal tüntették ki március 15-én Budapesten. Eddigi díjai közül ez a legnagyobb megtiszteltetés számára, mondta a művész. Szeret kísérletezni és megújulni, vallja. Párhuzamosan a festészettel, grafikával, szobrászattal is foglalkozik. Emlékezett indulására. Kolozsváron a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán kizáró jellegű volt a román nyelvvizsga. Sok nagyon tehetséges embert zártak ki, mert nem tudott jól románul. Az ő román vizsgája sem sikerült, mehetett haza. Elment a pedagógiai főiskolára. Zágonba ment rajztanárnak, ott is maradt tíz esztendeig. Majd bekerült Sepsiszentgyörgyre a múzeumba, ahonnan három évre elküldték, hogy Bukarestben tanulja ki a restaurátor mesterséget. Bukarestben rengeteg nemzetközi kiállításon vett részt. Restaurátorként is nagy sikereket ért el, Barabás Miklós-, Gyárfás Jenő-festményeket újított fel. Vinczeffy László /sz. Atyha, 1946. márc. 21./ a kolozsvári Pedagógiai Főiskolát (1970) és a bukaresti Nicolae Grigorescu Képzőművészeti Főiskola restaurátorképző tanfolyamát (1979–83) végezte. 1979-től a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum képrestaurátora. /Kovács Zsolt: Erdélyiség az állandó megújulás jegyében. = Krónika (Kolozsvár), márc. 28./

A sepsiszentgyörgyi Vinczeffy László festőművész 2008. március 15-én vehette át a Munkácsy-díjat. A Kolozsvári Pedagógiai Főiskola rajz szakán 1970-ben végzett, majd Zágonban lett tanár. Sokoldalú, szobrai is vannak. /Németh Júlia: Örömöt lelek az alkotásban, s ez továbblépésre ösztönöz. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 19./

Petrovits István és Fazakas Tibor tárlata Vajdahunyadon
Közös alapra építve
Tematikáját és formavilágát tekintve igen színes tárlat nyílt meg e héten a vajdahunyadi képzőművészeti galériában. Petrovits István, háromszéki szobrász és Fazakas Tibor, barcasági születésű, de immár vajdahunyadinak tekinthető grafikus ismeretsége, barátsága fél századdal ezelőtt szövődött, amikor a marosvásárhelyi Művészeti Líceum padjaiban együtt tanulták a véső és ecset kezelését Izsák Mártontól, Barabás Istvántól, Hunyadi Lászlótól és sok más neves képzőművésztől. Jó pár esztendő eltéréssel aztán mindketten a Bukaresti Nicolae Grigorescu Képzőművészeti Akadémián csiszolták tehetségüket. Útjaik azonban szétváltak: Petrovits István hazatért Sepsiszentgyörgyre, Fazakas Tibor azonban már a kolozsvári Pedagógiai Főiskola elvégzése után Vajdahunyadra kapott kinevezést. – Hosszú évekig nem találkoztunk. Aztán 1989 után egyre gyakrabban nyílt lehetőségünk részt venni magyarországi alkotótáborokban. Itt találtunk ismét egymásra, és az utóbbi, Bugacon megszervezett tábor alkalmával született meg e vajdahunyadi kiállítás ötlete – ismertette a távolra nyúló előzményeket a házigazda szerepét betöltő művésztárs.
A két alkotónak nem csupán életútja haladt más-más irányba, de kifejező-eszközeik is merőben eltérnek egymástól. Petrovits István a monumentális szobrászatban talált megfelelő eszközt, teret, formát az önkifejezésre. Fazakas Tibor pedig leginkább a szabályos formákba zárt op-artban jeleníti meg gondolatait, meglátásait. Alkotásaik azonban érdekes módon harmonikusan illeszkednek egymáshoz – talán a mindkettejük életét, munkásságát meghatározó marosvásárhelyi évek nyoma fedezhető fel bennük
– Úgy gondoltam, Vajdahunyadra mindenképp a középkorhoz, reneszánszhoz kötődő alkotásokkal illik jönni, ezért került itt kiállításra Hunyadi Mátyás mellszobra, illetve a Régizene fesztivál díja, ami egy kisplasztika, úgyszintén egy Szent György-ábrázolás is. Itt van még egy köztéri szobromnak is a mása, a sepsiszentgyörgyi megyei kórház udvarában felállított  Meg nem született gyermekek emlékműve – mutat a kiállított alkotásokra Petrovics István. A szobormások, kisplasztikák között pedig színes, diópáccal és akvarellel készült női aktok díszítik a falakat. – Ezek tulajdonképpen szobor-tervek, vázlatok, fekete-fehér rajzok, amiket utólag különböző technikával kiszíneztem, így váltak önálló képpé – magyarázza a művész. A képek lényegre törő formái, a megjelenített gesztusok egyértelműen utalnak az alkotó szobrászkezére, -szemére. Sőt, székely lelkére is. Szilaj életerő feszíti a formákat, de bennük rejlik a lélek minden rezdülése. Olyan kéz és olyan lélek rajzolta, formázta e műveket, mely Bethlen Gábort, Kós Károlyt, Szent Lászlót és a magyar történelem sok más kiválóságát hívta elő kőből, fából, bronzból. Kisplasztikákban örökítve meg Kodály, Bartók, Kőrösi Csoma Sándor, Mikes Kelemen, Sütő András, Kríza János és Erdély számos nagy szülöttjének emlékét is.
A lelki nagyságot, székely életerőt sugárzó alkotásokhoz sajátos módon illeszkedik Fazakas Tibor mértani formákba öntött világa. Alkotásaiban ott lappang a feszültség, a fények, árnyak játéka, az örök fekete-fehér ellentét, melyet újabban egy-egy véletlenszerű arany, ezüst vonalvezetéssel old fel a művész. – Amióta nyugdíjban vonultam egyre kevesebbet használom a körzőt, vonalzót, egyre kevésbé ragaszkodom a kötött formákhoz. Minden évben egy-egy új technikával kísérletezem. Az utóbbi időben arany és ezüst festékkel rajzolok, teljesen szabadjára engedve a kezem. Az így kialakuló formákat színezem a magam meglátása szerint: templommá, virággá stb. Új technikaként alkalmazom a gyűrt papírt is. Ez egészen izgalmas kísérlet. Egyszerű fehér papírból alakulnak ki a különböző formák, melyeknek a gyűrődések térhatást biztosítanak. Természetesen a klasszikus op-art sem szorult háttérbe. Az utóbbi időben a sakktábla-szerű ábrázolás kerített hatalmába és sokat foglalkoztam a háború–béke, a harang-, a kehely-ábrázolással – mutat alkotásaira Fazakas Tibor, aki ezúttal is teljesen új munkákkal állt a vajdahunyadi közönség elé.  
A két művész egymásra találása remélhetőleg nem merül ki e közös tárlatban. Petrovits István már meghívást kapott egy dévai bemutatkozásra is és a székelyföldi települések illetve európai nagyvárosok mellett idővel talán felénk is otthonra talál néhány székely lelkű Petrovits-plasztika. 
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)

Fazakas Tibor-tárlat Vajdahunyadon
Jubileumi tárlata nyílik meg e hétvégén a vajdahunyadi Magyar Házban Fazakas Tibor képzőművésznek. A hetvenedik életévének betöltését ünneplő grafikus tanulmányait a kolozsvári Pedagógiai Főiskolán, valamint a bukaresti Nicolae Grigorescu Képzőművészeti Intézetben végezte. 1968-tól rajztanár Vajdahunyadon,2006-ban a megkapta a város díszpolgári címét. Több mint harminc egyéni tárlatán és számos hazai, illetve külföldi bemutatkozása alkalmával elsősorban az op-art stílus képviselőjeként jelent meg, de akvarelljei, tusrajzai is számos köz- és magángyűjteményben találhatók meg Finnországtól Olaszországig, Japántól az Egyesült Államokig. Vasárnapi tárlatát 11.30 órakor nyitják meg a Vajdahunyadi Magyar Házban.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)

Beczásy Antal festőművészre emlékeztek
Beszélgetéssel és kiállítással emlékeztek a tíz éve elhunyt Beczásy Antal festőművészre csütörtök délután a csíkszeredai Ave Art galériában.
Barátok, művésztársak, tisztelők gyűltek össze, hogy a néhai festőművészre emlékezzenek egy meghitt beszélgetés keretében. A kiállított képek nagy részét – amelyeket három hétig lehet megtekinteni – a művész csobotfalvi otthonából hozták el a szervezők. Bíró József, az egyik kezdeményező, az esemény elején rámutatott, a jelenlévőket Beczásy Antal köti össze.
„Az alapelképzelés az volt, hogy a munkákat értékelje a szakma, mi pedig beszélgessünk egy kicsit az emberről, Tóniról. Hogy felelevenítsük az apró történéseket, a kicsit vastag vicceit. Mert az is hozzátartozott Tónihoz, hogy a környezetével szemben rendkívül kritikus volt. Azokkal szemben, akik az akkori lehetőségekkel éltek és azt be is vallották, nagyon ellenszenvesen viselkedett, annak ellenére, hogy kénytelen volt ő is abban a korban élni. A többieket mindig „vörös patkányként” emlegette, és egyéb „kedves” jelzőkkel illette, hogy szolgálták a rendszert, és akkor is festettek vörös csillagot, zászlókat, amikor azt nem volt muszáj. Mert Tóni nem festett olyant, és mégis megélt” – vezette fel a beszélgetést Bíró.
Fejet kell hajtanunk Beczásy Antal és a munkássága előtt, aki egy nagyon különleges személyiség volt – fogalmazott Márton Árpád festőművész. „Beczásy Tóni csak egy van. Száz festmény közül is rögtön lehet látni, melyik az ő alkotása. Én 1957-ben ismertem meg. Csodáltuk őt annak idején, és mit ad a Jóisten, 1958-ban együtt felvételiztem vele Kolozsváron. Akkor ő nem jutott be, de két év múlva bekerült a tanárképző főiskolára. Amikor csak lehetett, bejött a műtermünkbe. Tóninak mindenről külön véleménye volt, és kioktatott. Ő megmagyarázta, hogy hogyan kellene festeni és rajzolni” – emlékezett vissza.
Szóba került továbbá a művész egyik jelentős alkotása, a Kontyoló, amely jelenleg a csíkszeredai városházán látható. „Elkészítette diplomamunkáját, amely a főiskola életében egyedülálló volt. Ceaușescu idejében egy kontyolót megfesteni kihívás volt. Elég sok baja is származott ebből. A diplomamunkájával lépett be a képzőművészeti életbe Csíkszeredában. A kiállítás már meg volt rendezve, megérkezett Tóni, leszedett vagy nyolc képet, kirakta a méretes munkáját és mondta: én most ide felrakom, csináljatok, amit akartok” – mesélte nevetve Márton Árpád. A témához kapcsolódva Kristó Tibor költő elmondta, mielőtt a városházára került, a múzeumnál volt az alkotás megőrzésre. „Pali bácsi (János Pál múzeumigazgató – szerk. megj.) fogadta a képet, én akkor ott dolgoztam a múzeumnál, és ki volt adva, hogy a 4–5 méteres alkotást fel kell szerelni. Nem volt egyszerű, finoman, nagy odafigyeléssel kellett dolgozni. Közben Tóni meg-megjelent a vár udvarán és elkiáltotta magát: hol a várkapitány? A képet le kellett hozni, hogy ő tudja ellenőrizni, rendesen őrizzük-e, van-e valamilyen karcolás rajta. Ezt többször megismételte. Aztán egyszer találkoztam a városban vele, kértem, te, Tóni, ne mind hülyéskedj, én kell lecipeljem állandóan, és többet nem jött.”
Szó volt még a vacsárcsi templom hat éven keresztül készült oltárképéről, Szekeres elvtárs kibotlasztásáról, a munkavédelmi pannókon való újításairól, a költészethez való viszonyáról, a kávéból készült freskóról és a művészi precizitásáról is, a szabadságáról, a humorérzékéről, elcsattant pofonokról. Arról, ahogyan élt, ahogyan alkotott. A jelenlevők egyetértettek abban, hogy a művész születésének nyolcvanadik évfordulója alkalmából, jövőben egy nagyszabású kiállítást kellene szervezni a munkáiból. „Sok-sok érdekes dolog van vele kapcsolatban. De ami az alkotásainak a mélységét, a felfogását illeti, rá lehet ismerni a munkájára száz közül is. Az erdélyi és a szűk környezetünknek egy olyan egyénisége volt, hogy jóval szegényebbek volnánk nélküle. Valami olyasmit alkotott, ami egyedülálló. És ki merte mondani, vállalta azt a dolgot, amiben hitt. A csíkszeredai kulturális hagyományainkhoz hozzátartozik, fejet kell hajtsunk előtte. Ezzel adósok vagyunk Tóninak” – zárta a beszélgetést Márton Árpád.
A művészről
Beczásy Antal 1938. augusztus 28-án született Marosvásárhelyen. Középiskolai tanulmányait a csíkszeredai gimnáziumban végezte. 1958-tól a marosvásárhelyi Székely Népi Együttes táncosa volt. 1960-tól a kolozsvári Pedagógiai Főiskola rajztanári szakának hallgatója, 1962-től a csíkszeredai Olt Kisipari Szövetkezet kerámiarészlegén dolgozott. 1963-tól a marosvásárhelyi bábszínház díszlettervezője, 1964-től a koloszvári Képzőművészeti Akadémia hallgatója, ahol kiváló mesterei Andrássy Zoltán, Bălău Mircea, Mohi Sándor, Nagy Imre. Egyfajta metafizikus átvilágítottság, titokzatosság lengi be székelységábrázolását, elsősorban vízfestésű tájait és kompozícióit. Nagy Imre munkásságát tekintette példaképének. 2007. január 11-én halt meg. (Forrás: Kájoni János Megyei Könyvtár)
Péter Beáta
Székelyhon.ro