Kardvillogástól a tudományos felfedezésig – interjú Uray Zoltánnal
Uray Zoltán, Kolozsváron, született a biológia tudományok területén rendkívül értékes tevékenységet fejtett ki.
Német elemi iskola után (1938- 1942) beíratják a nagyhírű Református Gimnáziumba. (1942-1950) Elvégzi a Bolyai Tudományegyetem Biológia karát.(1950-1955) Majd 1970-ben Prof. Dr. Pora Eugen akadémikusnál a Biológia Tudományok Cím megvédése.1971- 1972 Az UICCC (Rákellenes Világszövetség) ösztöndíjasa. Karolinska Egyetem, Sugárbiológia, Stockholm, Svédország. Hűséges természetére jellemző egész életében két munkahelye volt a Megyei Kórház, Nukleáris Orvos gyógyászati Laboratóriumban 1955- 1969 biológusként dolgozik, majd az Onkológiai Intézet, Izotóp laboratóriumában főmunkatársként megy nyugdíjba 1997-ben.
Hat tudományos társaság tagja. A teljesség igénye nélkül a Román Tudományos Akadémia kolozsvári fiókintézetének 27 éven keresztül titkára. Az Erdélyi Múzeum Egyesület választmányi tagja. A Magyar Tudományos Akadémia, Biológiai Tudományok Osztálya külső tagja. Mint vendégkutató többször is megfordult Magyarországon, Budapesten a Sugárbiológiai Intézetben, Szegedi orvosi Egyetem Izotop laboratóriumában. De járt Svédországban, Karolinszkai Egyetemen és Németországban a Freiburgi Egyetemen.
Romániában, román nyelven megjelent hét onkológiai és két sugárbiológiai témájú szakkönyve. Külföldön szaklapokban, német, angol, francia és magyar nyelven 32 dolgozat főmunkatársa és munkatársa. Romániában, román, angol, német és magyar nyelvű szaklapokban 131 dolgozat főmunkatársa és munkatársa. Jelenleg is szorgalmasan dolgozik célja egy magyar nyelvű sugárbiológiai kézikönyv megírása és megjelentetése „A sugárbiológia Kézikönyve” címmel.
Szakmai elismerések sem maradtak el Arany János Díj (MTA 2005. Mikó Imre Díj (EME 2006) Mikó Imre emlékérem (EME2009)
Mikor felkerestem, cikket írt a Korunknak. Mert úgy érzi, mivel nagyon érdekes kort él át, bőven van, miről írjon, nem csak a tudomány területéről, hanem arról az érdekes korról, melyet sikerült megélnie. Szemtanúja volt a nácizmus kialakulásának, majd a második világháború borzalmainak, melyet követett egy majdnem 50 éves szocializmusnak nevezett korszak, ami számukra nagyon keservesen kezdődött, mert államosították édesapja gyönyörű villáját, asztalos műhelyét. Kidobták a lakásukból az utcára, kerültek. Ebbe a veszteségbe édesapja bele rokkant és bele is halt. Ami ezen a nehéz sok megaláztatással járó helyzeten átsegítette az a sport volt. Már 15 éves korában el kezdett sportolni. Vívott. 17 éves korában bekerült a román ifjúsági válogatottba. 18 éves korában országos bajnok lett. 19 éves korában bekerült a nagy válogatottba. Tehát azt a nyomorult helyzetet, mibe bekerült édesanyjával a vívásnak köszönhető sikerek elfelejtették vele. A vívás olyan anyagi helyzetet biztosított, hogy anyagilag nem kellett nyomorognia. Állítja szerencséje volt az életben. Ozorai volt a mestere. Aki csodálatos ember volt fegyelemre, tisztességre, becsületre tanította növendékeit. Tőle tanulta meg: pontosság – udvariasság. Amikor Uray Zoltán megnyerte a kupát, mert első lett az országban örömmel dicsekedett el a mesterének, aki annyit mondott: rendben van, vetkezz le. Tovább kell keményen dolgozni. Csak a komoly munka hozhat eredményeket.
Ez a fiatal Zoltánba megmaradt. De nem marad a sport területén, mert pályaválasztás tekintetéből a maga nemében egy páratlanul szép és érdekes szakmát választott, amely hozzájárul az emberiség szenvedéseinek könnyítéséhez és bizonyos esetekben gyógyításához.
Biológus lett. Közben, mint vívó megjárta a Helszinki olimpiát majd az azt követő világbajnokságot. Elvégezte a vívó mesteri kurzust, de ez a pálya nem elégítette ki őt. A biológia világa, számára izgalmasabbnak, érdekesebbnek bizonyult. A laboratóriumok csendjében a tudomány világának változatosságában sok örömöt kapott. Szántai János Magyarországon végzett biológus egyébként vívó társa, bevitte a kórház laboratóriumába. Ez meghatározó volt számára. Budapesten tanult metodikával, tudással és hozzáállással, példamutató lett a fiatal Zoltánnak.
Dr. Holán Tibor volt vívó, radiológus, egyetemi tanárt megalapította Kolozsváron Románia második Nukleáris Orvosgyógyászati Laboratóriumát. Szántai János itt kollegája lett. A csapat, mely összeállt nem mindennapi volt. Nem csak a felkészültségben, de gondolkodásban is közel álltak egymáshoz, és itt bizonyosodott be, mekkora szerencse az egy ember életében, ha munkatárasai munkahelyén nem csak kollegák, de emberek is tudnak maradni.
A kutatás világánál izgalmasabb világ számára nem létezik. Az intézet egy olyan területen dogozott, melyet addig Romániában csak Bukarestben kultiváltak. Kolozsvár egyetemi város, és az orvostudomány tisztában van azzal, hogy a betegségek megoldásában a biológia, vezető szerepet kap. Nem egy egyetemi tanár fordult kéréssel hozzájuk, kísérletezéseik alkalmából. Jöttek a fiziológiások a fiziopatológusok, a sebészek, belgyógyászok. Tevékenységük az egész orvosi karral kapcsolatos volt. Minden szakmában lehetett izotópokkal valamit tenni. Ami új utat nyitott, újdonságot hozott. Pállfy professzortól tanult meg állatokkal bánni, állatokat operálni. Mikor 10 év Holán iskola után felkerült az Onkológiára ott elcsodálkoztak, hogy tud az állatokkal, egerekkel, patkányokkal bánni. Nagyon sokat jelent, bekerülni egy olyan miliőbe, ahol mindenki jó szakember. Lehet tanulni egymástól. Abban az időben az onkológia kórház Románia egyik legmodernebb intézete volt. Egy kitűnő gárdával. Chiricuta professzor az intézetben katonai fegyelmet tartott, mióta ő meghalt ez az intézmény csak lefele halad. Nagyon jó emberanyaga van, de megjelentek a csoportok, akik vagy x vagy y felé húznak. Egy hatszáz emberes intézetet vezetni nem könnyű.
Mindennek dacára maga az onkológiai intézet hihetetlen lehetőségeket biztosított. Vetekedett egy budapesti vagy párizsi intézettel. Ott volt a Nukleáris Orvos gyógyászati Laboratórium. Izotópokkal logikus hogy Uray dolgozott. Ott volt a rádió terápia, a két kobalt ágyú. A röntgen készülékek. Volt egy hatalmas állatház. Amint mondja: „Hiába vannak ragyogó ötleteid, ha nincsen egered és nincs, mivel besugarazd őket. Nekem óriási szerencsém volt. Az ember élte attól függ, kikkel kerülsz kapcsolatba. Mint fiatal kezdő első dolgozatom Ioan Baciu professzorral, aki később az egyetem rektor lett. Akkor ő volt a fiziopatológia főnöke.
Tehát a dolgozat sorrend Ioan Baciu, Hollán Tibor, Szántai István és Uray Zoltán. Ennél jobb kezdést elképzelni sem lehet, a mi viszonyaink között. Státusszimbólumot jelentett, hogy a doktori dolgoztomban két fejezet radioizotópokkal foglalkozott. Az abban az időben olyan volt, mint ha ma molekuláris biológiai módszerekkel megcsinálsz valamit. A tudományban is mindig vannak ilyen top módok.
A tudomány hatalmas léptekkel halad a maga utján. De ehhez egy olyan infrastruktúra kell, mely lehetővé, tegye az emberek kísérletező kedvének megtartását, fejlesztést és főleg finanszírozását. A tudományban is vannak divat jelenségek és létezik a csillogás is, ami ebben az esetben nagyon sokat jelent. Ezért sokan még karrierjük csillogtatása érdekében elkövetnek tudományos turpisságokat. Egyébként, amint elmondta most írt egy cikket, melynek címe: Gondolatok a tudományos kutatás néhány etikai kérdéséről (Csalások, hamisítások, plagiarizmus és elfogultság a tudományos kutatásokban) Nem csak a saját tapasztalatait használta fel, hanem összeszedett jó dosszárnyi adatot. Melyekből kiderül milyen hihetetlen csalások, szélhámosságok vannak a tudományban. Miért? Azért, mert ma már a tudomány 99 százalékban anyagi, társadalmi előnyöket jelent. Karriert jelent. Ezekért az emberek hajlandók kicsit javítani az eredményeiken.
Ezért a tudományos életben, amit nem tudsz reprodukálni, nem ér semmit. Ma már minden valamit is érő felfedezés fenn van a világhálón, ez nem mindig volt így. Ez azt jelenti, hogy azon szakmai területen, melyen dolgozol otthon, kell lenni. Ennek és a szerencsémnek köszönhetem, hogy a világon először én hoztam ki antidepresszív anyagoknak sugárvédő hatását.
-A ’89-es események után a Romániában élő magyar származású kutatók mennyire tudtak élni a lehetőségekkel?
– Azok, akinek ki voltak már építve a magyarországi kutatóhelyekkel a kapcsolatok, azoknak felajánlották. Mint például nekem is felajánlották minden hónapban egy- egy kutatót fogadnak. Nálam az intézményben a kollegáim nálam iratkoztak fel a budapesti és szegedi kutató laboratóriumokban való tevékenységre. Én a listát összeállítottam és elküldtem ez, és ez ezzel foglalkozik, mikor tudjátok őket fogadni? Ez olajozottan működött három-négy évig, majd lelassult. Igazgató cserék lettek és ez valahogy átment az egész egy olyan rendszerbe, hogy mindenki saját maga rendezi ez irányú dolgait. Mindenki magkapta a maga kis kapcsolatait jobbra, balra. A legjobb embereim elhagyták az országot és ma már komoly pozíciókat, töltenek be külföldi tudományos intézetekben.
- Az Erdélyi Múzeum-Egyesület újra alakulása a Te véleményed szerint mit jelentett?
- Nagyon sokat jelentett, meg kell nézni az előző éveket. Ekkor megjelent 110 dolgozat. Ebből a 110 dolgozatból kettő volt magyarul írva. Ami a Vásárhelyen megjelenő Orvosi Hírmondóban jelentek meg. A többi mind románul jelent meg. A jobb dolgozatok megjelentek angolul, németül és franciául. Tehát magyar tudományos élet jóformán nem volt.
Ezt lendítette fel az újonnan megalakult EME. Volt egy bizonyos tudománynépszerűsítés, amit zárt körben műveltek, népi egyetem címmel. Ehhez a régi nagyok nagyon komolyan álltak hozzá. Minden hónapban volt egy magyar előadás és a nép is bejött ezekre az előadásokra. A nagy öregek kihaltak, az után pótlás nem viszonyult annyira, legyen egy magyar nyelvű, szellemiséget képviselő iskola. Ez csendesen elsorvadt. Az is igaz, ma már Kolozsváron vannak olyan napok mikor négy-öt kulturális jellegű előadások, vannak. A diákság nem jár ilyen jelegű előadásokra ők mindent, megkapnak az egyetemeken és az Interneten. A tudományos előadásoknak keményen befütyült az Internet.
A tudományos életben az információ áramoltatás hihetetlenül fontos. Tudjam, mi történik szakterületemben. De a szakterületem is tudja eredményeim. Kolozsváron van két egyetem a Babeş– Bolyai Tudományegyetem és a Sapientia- EMTE ahol magyarnyelven is, lehet tanulni, és diplomát szerezni. Ennek meglesznek az eredményei.
– Te hogy lépnél annak érdekében, hogy az a kumulált tudás, ami Erdélyben felhalmozódott valamilyen formában az, a világban élő ifjúsághoz eljusson?
Végző soron az egyetemi alkalmazottaknak a feladata lenne ez. De ehhez komoly anyagi támogatás kell. A civil egyesületek, szervezetek szintén sokat tehetnének ezen a területen. Ebben a vonatkozásban az ifjúság részéről is kellene, legyen egy bizonyos fokú nyitottság. De ez már neveléstől is függ. Rajtunk és rajtuk áll minden.
Csomafáy Ferenc. erdon.ro

Interjú – „Azok közé a szerencsés emberek közé tartoztam, akik nagyjából elérték álmaikat”
Boldognak tartja magát a 80 éves Uray Zoltán sugárbiológus, tőrvívó
A sugárbiológus, a vívó, az akadémikus, a dzsessz-rajongó, a festészetnek hódoló, a barát – és még mindig hiányos a felsorolás, de ízelítőnek talán elegendő ahhoz, hogy rámutassunk, mennyire sokoldalú. Dr. Uray Zoltán nemzetközi szinten ismert és elismert biológus és olimpikon tőrvívó a múlt héten töltötte életének 80. évét. Tartalmas sportolói és tudós pályafutása érmekben és elismerésekben túl gazdag ahhoz, hogy tükrözni tudjuk eredményeit. A háromnegyed órába sűrített 80 esztendő példamutató, követendő jellemről árulkodik.
– A Református Kollégium tanárai vezették a sportolói és biológusi szakma irányába, vagy kisebb gyermekkorba gyökerezik a kiváló pályafutás?
– Mindenféleképpen hatással voltak rám középiskolai tanáraim. Nem annyira a vívás szempontjából, hanem a szakma szempontjából. Kitűnő tanáraim voltak, akik közül megemlíteném Árkossy Sándor, Szabó József és Szabó Zsigmond tanár urakat – akik megszerettették velem a biológiát és az élettudományok felé irányítottak.
– Egyetemről még szó sincs, és máris kétszeres országos bajnok ifjúsági tőrvívásban. Akkor pillanatnyilag hogyan gondolta: a vívás lesz az élete és csak ezzel foglalkozik, vagy már akkor tudta, hogy a sport mellett a tudomány is legalább ekkora helyet kap?
– Egyelőre tudományról nem volt szó, de a vívással kapcsolatban azt kell mondanom, hogy a véletlenek az ember életében fantasztikus hatással bírnak. Tudniillik édesapámnak egyik testvére, aki Magyarországon élt és aktív katonatiszt volt, az 1940-es időkben meglátogatott minket és kaptam tőle ajándékba négy vívókardot és két sisakot. Így indultam el a vívói pályán. 11–12 éves voltam, és vívókönyvekből nézegettem, hogy mi az, hogy előrelépés, kitörés, hátralépés, melyek a védések. Kialakult három barátommal egy csapat:
a négy testőr,
így neveztük magunkat, és minden héten kétszer vagy háromszor vívó edzéseket tartottunk. Én voltam D’Artagnan. Aztán a háború után új rendszer indult be és a május 1-jei felvonulások során először láttam életemben a vívókat. Tehát 1946. május 1-jén odamentem a felvonuló vívókhoz, megkérdeztem, hová lehet beiratkozni a vívás tanulása érdekében. Beálltam a Kolozsvári Egyetemi Atlétikai Club (KEAC) vívócsoportjába, ahol Ozoray Schenker Lajos tanár úr tanította a vívást. Volt egy ici-pici alapom, de abszolút magánszorgalomból és dilettáns módon. Minden esetre számított az, hogy pár évig „verekedtem” az udvaron a kollegáimmal. Lehet, hogy ennek köszönhetően, lehet, hogy szorgalmamnak vagy a bal kezemnek, esetleg a tehetségemnek köszönhetően, de elég hamar kifutottam, és 1947-ben a román ifjúsági országos bajnokságon már a második helyet foglaltam el, a következő két évben pedig megnyertem a bajnokságot.
– Hogyan sikerült egyeztetni az egyetemet az edzésekkel, versenyekkel?
– Ez egy érdekes és komplikált helyzet az én életemben, ugyanis befejezve a középiskolai tanulmányaimat már elég neves ifi vívó voltam, és bekerültem az országos ifiválogatottba, sőt amikor érettségiztem 18 évesen, már a felnőtt válogatott tagja voltam, mert az 1949-es országos bajnokságon második voltam a felnőttek tőrversenyében. Amit feltétlenül ki kell hangsúlyoznom, hogy komoly anyagi támogatásban részesültem, mint országos válogatott. A kosztom és a zsebpénzem biztosítva volt, sőt az ’50-es évektől kezdve elkezdtünk külföldre járni, tehát a vívás komoly anyagi alapot biztosított számomra ahhoz, hogy továbbtanulhassak. Az első lépéseket Marosvásárhelyen tettem meg, ott felvételiztem az orvosi egyetemre, 1950-ben. Úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben van, 9-en felüli átlaggal vettek fel. De sajnos abban az évben jött egy törvény, hogy a kulák és a kisiparos gyerekeket minimális számban lehet felvenni. Ehhez az én médiám nem volt elégséges, tehát egy hónap után eltanácsoltak az egyetemről. Nagyon szomorú élmény, azt hiszem, életem egyik legnagyobb csalódása volt.
Hazajöttem Kolozsvárra, itt az egyetemi klub nagy örömmel fogadott és a klub vezetőinek segítségével bekerültem a Bolyai Egyetem biológia szakára. Így lettem biológus. Az 1952-es olimpiáig az edzéssel és a tanulással nem volt probléma, mert általában rövid edzőtáborokat szerveztek. A problémák akkor jöttek, amikor közeledett a helsinki olimpia. Helsinkire fél évet készültünk: januárban bevonultunk a bukaresti edzőtáborba, ott voltunk majdnem augusztusig, az olimpia kezdéséig. Így januártól szeptember 1-ig hiányoztam, és ez már nagyon sok volt. De ekkor ismét közbejött valami: az olimpián a tőrcsapatban kellett volna szerepelnem – mivelhogy második voltam az olimpiai selejtezős versenyeken –, ennek ellenére tőrcsapatba csak tartalékosnak tettek be, és elindítottak párbajtőrben, ami nem az én fegyverem. Talán vigasztalásképpen az olimpia után egyszer csak megjelent Kolozsváron egy illető a minisztériumból, és elmondta, hogy számítanak rám, mint sportolóra, és ha van valami problémám, mondjam el, mert segítenek. Anyagilag és szakmailag is. Én akkor azt mondtam, hogy orvosira szeretnék menni. Az illető elvitt az orvosi egyetem rektorához, és megkérdezte a rektor úr, hogy hányadévre akarok beiratkozni. Két évet végeztem el a biológián, és elég sok közös vizsgánk volt az első éven az orvosis hallgatókkal, ezért másodévre iratkoztam. Felvettek, ami életem álma volt. Ekkor aztán megkezdődött az igazi probléma a tanulás és a sportolás között.
Tudniillik, olimpiai és országos válogatottként már keményen kellett edzeni, viszont az orvosin román nyelven keményen kellett tanulni! Nagy nehezen letettem a másodévet, jött a harmadév, jött a római világbajnokság, megint kezdődött elölről a hathónapos edzőtábor Bukarestben. Ebbe beletört a bicskám. Nem tudtam letenni a harmadéves vizsgáimat, és beláttam azt, hogy vagy abbahagyom a vívást – ami egzisztencia szempontjából nagy csapás lett volna számomra –, vagy abbahagyom az orvosit. Úgyhogy visszamentem a biológiára, harmadévre. Akkor elvégeztem a harmadévet, majd a negyedévet színjelessel, és szinte azonnal következett egy újabb edzőtábor. Az államvizsgámat el is kellett halasztani. A lengyelországi ifjúsági világfesztiválra készültem, amelyen mondhatni világbajnoki erősségű mezőny volt. Ott az ötödik lettem.
– 1955-ben befejezi a felsőfokú tanulmányait, majd biológusként helyezkedik el a Kolozs Megyei Kórház Nukleáris Orvosgyógyászati Laboratóriumában. Mi volt itt a feladata?
– Ahogy befejeztem 1955-ben a biológiát, még néhány évig vívással foglalkoztam. ’56-ig voltam aktív tagja a válogatottnak. 1956–57-ben már komolyan gondoltam arra, hogy a vívókarrieremet abba kell hagynom, és meg kell alapoznom a szakmai karrieremet. Megalakult közben a Dinamónak a vívószakosztálya, és áthívtak oda. Versenyeztem és az ifi csoportot vezettem, a Tânărul dinamovistet. Közöttük volt Habala Péter is, Kolozsvár jelenlegi vívómestere. Miután 2–3 évet vívómestereskedtem, akkor egy óriási lehetőség állt elém. Szintén egy vívással nagyon szimpatizáló orvos barátom vitt el leendő professzoromhoz, Holán Tibor radiológus professzorhoz, aki megalapította Kolozsváron a Nukleáris Orvosgyógyászati Laboratóriumot. Az első években kevesen voltunk: Holán professzor, Szántay János, aki szintén országos válogatott és olimpikon kardvívó volt, és én. Holán Tibor egy évet töltött Párizsban, hogy tanulja a mesterséget, Szántay és én is – amikor időnk volt a szabadságunk alatt – Budapesten tartózkodtunk, hol az Országos Onkológiai Intézetben, hol pedig az Országos Sugárbiológiai Intézetben. Onnan hoztuk haza az új tudományos technikákat, metódusokat. Ez a mesterség az ’50-es években indult Európa szerte, mi is megalakítottuk az első ilyen laboratóriumot, amely nagyon szépen fejlődött tovább, lassan 10–15 dolgozója lett, és jó néhány év után még nemzetközi szinten is komoly eredményeket elérő laboratóriummá nőtte ki magát.
– 1960-ban visszavonul az aktív sportolástól, és a bukaresti Atomfizikai Intézetben posztgraduális képzésbe vág. A fővárosi képzés miatt tette le a fegyvert, vagy fordítva: már nem jelentette azt a vívás, mint tíz évvel korábban, és másra vágyott?
Ahogy teltek az évek, a szakmai követelmények mind nagyobbak és nagyobbak lettek. 1960-ban behívtak az országos válogatóba, Párizsban volt a vb. Amikor ezt bejelentettem a főnökömnek, a legkomolyabban azt mondta: Zoli, vagy vívsz, vagy tanulsz a szakmában és kutató lesz belőled. Választanod kell a kettő közül, mert ezt összehangolni nem lehet!
Már akkor is jó pár példát láttam arra, hogy a sportkarrierüket – egy-egy szerencsétlenség miatt néha kényszerből – abbahagyó élsportolók, minden segítség nélkül, az utcán maradtak. Öt percet sem gondolkoztam azon, hogy mit válasszak: a szakmát választottam.
– 1965-ben újabb mérföldkőhöz érkezik: elkezdi a doktori képzést az Állatélettani Tanszéken, majd öt év múlva doktorál sugárvédő és terápiás anyagok témájában. Hogyan esett a választás a sugárbiológiára?
– 1965-ben már úgy éreztem, hogy megpróbálhatom a doktorátust. Nagyon jó lehetőségeim voltak, tudniillik Tora akadémikus – a Babeş–Bolyai Tudományegyetem állatélettani tanára – szimpatizált a sugárbiológiával, és neki is volt egy kis besugárzó készüléke. Tehát szeretettel és barátsággal fogadott. A témaválasztáshoz nagyban hozzájárult az, hogy az akkori időkben volt egy félkatonai vagy egészen katonai részleg, amely a sugárvédelemmel foglalkozott. Ennek a vezetője felkereste a professzoromat, és együttműködést ajánlott neki, hogy a laboratóriumból nem foglalkozna-e valaki sugárvédő anyagokkal. A főnök megkérdezte tőlem, van-e hozzá kedvem, én pedig nagy kedvvel kaptam rá a témára, mert ez saját kutatási vonalam lehetett.
Lehetőséget adott arra, hogy ne csak másod-, harmadkéz legyek orvosi problémákban, hanem mint biológus önálló témát vigyek tovább. Elindultam dokumentálódni. A budapesti Joliot Curie Országos Sugárbiológiai Intézet emberei (Várterész, Sztanik és Köteles professzor) fantasztikus segítséget nyújtottak számomra. Lefénymásolhattam és hazahozhattam a legújabb sugárbiológiai könyveket – e nélkül nem hiszem, hogy sikerült volna. Országszerte – Jászvásárról, Bukarestből – jöttek hozzánk, hogy tanítsuk meg őket Budapestről behozott metodikákra.
– A doktori disszertáció sikeres megvédését követően egy évet Stockholmban tölt a Karolinska intézetben, a Rákellenes Világszövetség ösztöndíjasaként, majd 1974-ben ugyanitt vendégkutató sugárbiológia terén. De Freiburgban, majd a rendszerváltást követően Magyarországon is vendégkutató. Az 1989 előtti külföldi tudományos kiutazások során ütközött netán akadályokba?
Hát ezek nem mentem valami simán. Az igazgatóm, Ion Chiricuţă professzor engedelmével pályáztam az Eleanor Roosevelt onkológiai ösztöndíjra, amelyet minden évben húsz kutató kapott meg világszinten. Hatvanan versenyvizsgáztunk, én bekerültem az első húszba. Legalább 10–11 hónapba került, ameddig megkaptam az útlevelemet. Végső elkeseredésemben Bukarestben az Akadémián, egyetemeken mindenkitől kértem segítséget, és a végén aztán sikerült meggyőzni az egészségügyi minisztert arról, hogy megkaphassam az útlevelemet. Az ösztöndíj egy évre szólt. Nagyon sokat számított olyan szempontból, hogy úgy éreztem, egy az egyben egyenlő vagyok a svéd kollégákkal, tehát egyáltalán nem volt kisebbségi érzésem velük szemben. A baj ott kezdődött, hogy semmi egyéni ötletemet nem lehetett megvalósítani. Ráállítottak egy témára: az oxigén-effektus a sugárbiológiában. Sejteket kellett besugarazni különböző koncentrációjú oxigénbe, és a kromoszóma-aberrációk révén meghatározni az oxigénhatást. Ezt csináltam egy éven keresztül. Ezt mi, kutatók favágásnak nevezzük. De hát gyönyörű ösztöndíjam volt, gyönyörű helyen voltam, nagyon rendes kollégáknál. Mi azzal magyaráztuk, hogy ez a nyugati kapitalista hozzáállás: a főnök az főnök, azt csinálod, amit mondanak. Hát én is azt csináltam.
– Gondolt-e valaha a disszidálásra? Mert a körülmények eléggé adottak voltak hozzá…
– Megmondom őszintén, nem.
Nem gondoltam soha a disszidálásra, mert nem tudtam elképzelni azt, hogy a még élő édesanyámat egyedül hagyjam, vagy a családomat – mert akkor már nős voltam – itt hagyjam. Azok közé a szerencsés emberek közé tartoztam, akik nagyjából elérték álmaikat. Mert igazán nagy szó volt vívásban az, hogy volt egy időszak ’53–55 között, amikor a világ első tíz tőrvívója között ott voltam. A másik álmom – hogy orvos legyek – nem jött össze ugyan, de klinikán dolgoztam, a rutinmunkám (radioaktív izotópok felhasználása a diagnosztikában, a kezelésben) orvosi munka volt. Minden szempontból elégedett ember voltam. A politikával nem nagyon foglalkoztam, és hála a jó Istennek, nem is kényszerítettek rá. Én voltam a klinikának a kultúrfelelőse. Dzsesszkoncerteket szerveztem, festőket hívtam meg előadást tartani. Rajongott az egész intézet azért, amit csinálok, úgyhogy ezzel „megoldódtam”. Ráadásul lecke is volt számomra az, hogy egy év alatt abszolút favágást csináltam, és a főnök ötletét kellett megvalósítani.
– Több könyvet és tanulmányt szerzett, szerkesztett Ion Chirichuţă professzor úrral, aki a kolozsvári rákkutató intézet névadója. Milyen kapcsolatban álltak?
– Imádta a zenét, imádta a festészetet, gyönyörű saját múzeuma volt, tehát volt egy olyan kölcsönös terület, ahol már majdnem baráti kapcsolat alakult ki közöttünk. Ma is, ha arról beszélünk, hogy hogyan kell vezetni egy intézetet, őt idézem bárki számára: egy kollektívát, egy tudományos kutatócsoportot kemény kézzel kell vezetni, és nagyon jó kapcsolatnak kell lennie a vezető és a tanuló között. Chiricuţă ténylegesen egy diktátor volt, de nem olyan szempontból, hogy nem engedett az egyéni ötleteknek. Az intézetünket rengeteg külföldi professzor látogatta meg, tudniillik a ’70–80-as években az intézetünk bemutató intézet volt Romániában. A rákkutató intézetet az egészségügyi világszervezet finanszírozásából építették fel, tehát mintaintézet volt. Chiricuţă keményen megválogatta, hogy kit vesz oda fel.
– Ha egy sugárbiológus téved, annak milyen következményei lehetnek?
Nincs az a kutató, aki ne tévedne.
Előfordult velem is. Sugárvédő anyagokkal dolgozva óriási szerencsém volt, mert abban az időben nagyon nagy fegyelmet igényelt a sugárvédő anyagok problémája. Tudniillik katonai szempontból is nagyon fontos volt az, hogy esetleges atomháború esetén hogyan védjék meg a katonákat és a civil lakosságot. Egy olyan gyógyszer, amely a sugár ártalmát csökkenti, ami a sugárbetegséget gyógyítja, rendkívül fontos volt. Tehát ez a téma katonailag is ellenőrzött volt. Meg is jártuk vele keményen. Én az idegrendszerre ható anyagokkal foglalkoztam. Nagyon kevesen foglalkoztak ezzel a vegyületcsoporttal, tehát az idegrendszert stimuláló és az idegrendszert nyugtató anyagokkal. Rengeteg új anyagot szereztem a szomszédunkban lévő ideggyógyászati intézetből. Számos új bemutatógyógyszer jelent meg. Ahogy megjelent a gyógyszer, a klinika megkapta, a barátomtól pedig hozzájutottam én. Akkor jelent meg egy antidepresszáns, Antideprin volt a neve, Imipromin az eredeti neve. Én azt a gyógyszert kipróbáltam egereken – ezek klasszikus próbakísérletek. Tehát meghatározod a toxikus dózisát az anyagnak, és a toxikus dózisnál kisebb mennyiséget adsz be az egereknek. Utána besugárzol egy halálos dózist. A kontrollcsoport természetesen ott van, beteg lesz és elpusztul két hét alatt. A kezelt csoport szintén beteg lesz, de nem olyan súlyos a betegség, és egy bizonyos számú – mondjuk százból ötven – egér meggyógyul. Tehát 50 százalékos a védőhatás. Ennél az anyagnál az első kísérleteknél körülbelül 60–70 százalékos védőhatást kaptam. Ez persze nagy szó volt! A főnököm abban a pillanatban hívta az újságírókat, nagydobra verte, hogy mi felfedeztünk egy új sugárvédő anyagot, ami 60 százalékban védi az állatokat a pusztulástól. Megjelent a rádióban, sajtóban, de aztán megjelent a katonaság is, ne mondjam kik, és jól lekapták a főnökömet, hogy az ilyen dolgokat azonnal be kell jelenteni nekik! A további kísérleteket már úgy folytattam, hogy közösen csináltuk a bukaresti sugárbiológiai intézettel, amit a katonaság vezetett.
– Szakértőként hogyan élte meg a csernobili katasztrófát?
Csernobillal kapcsolatban nem volt szükség a Nukleáris Orvosgyógyászati Laboratórium közvetlen közbelépésére. Tudniillik a sugáregészségügyi intézet foglalkozik ezzel – tehát a levegő, a vizek, az élelmiszerek szennyeződésével. Mi közvetetten értük meg Csernobilt. Nagyon sok ember jelentkezett nálunk a radioaktív jódnak a pajzsmirigyben való felhalmozódásának problémájával. Mi annyit csináltunk, hogy elvégeztük ezeket a jódfelhalmozódási méréseket, de nem foglalkoztunk a lakosság sugárterhelésével. Ezen kívül felvilágosítást nyújtottunk az embereknek. Megtörtént a csernobili robbanás, megtörtént a felhő kimosása eső és egyebek révén, tehát rengeteg radioaktív cézium, stroncium hullott ki a növényekre, azokat megették az állatok, aztán ezen az „útvonalon” bekerült a mi szervezetünkbe. Felhívtuk a lakosság figyelmét arra, hogy hogyan lehet a kálium jodid pasztillákat használni, meddig lehet használni, meddig érvényesek. Effektíve csak tanácsokkal és pajzsmirigy-jódfelhalmozódási mérésekkel kapcsolódtunk Csernobilhoz.
– Sugárbiológusként számos elismerésben részesült. Nyugdíjba vonulásának évében, 1998-ban az MTA külső tagjának választották. Melyik elismerést tartja pályafutása megkoronázásának?
– Mindenféleképpen az MTA azon határozatát, amely alapján felvettek a külső tagok közé. Egyáltalán nem számítottam erre. Eszembe sem jutott, hogy én az MTA tagja lehessek. Azt hiszem, egyedüli vagyok az MTA történetében, aki levélben nagyon finoman megmagyaráztam, hogy a magyarországi országos intézet három igazgatója közül – akiktől tanultam – egyik sem akadémikus, így aztán hogyan lehetnék én az? Erre azt a választ kaptam, hogy a munkásságom alapján elértem a küszöböt.
A munkásságot úgy értékelik, hogy megnézik kik idéztek az irodalomban, és hogy a tudományos dolgozataid milyen impakt-faktorral rendelkeznek. Azt hiszem 50-es impakt-faktor a határ, nekem ez megvan, és az MTA biológiai osztályának akkori főnöke, Szabó István Mihály és az itteni egyetem professzora, Kiss István javasolt a kitüntetésre. Megnyugtattak, hogy ne legyen lelkiismeret-furdalásom, mert elértem a küszöböt, és megérdemlem ezt a kitüntetést. Óriási megtisztelés, és magasan ezt tartom tudományos pályafutásom megkoronázásának. Bár a vívásban a világ legjobb 10 embere között voltam, tudományos téren pedig távolról sem vagyok a világ legjobb ezer sugárbiológusa között, az én számomra mégis ez a legnagyobb megtiszteltetés.
– Nyugdíjba vonulása után is tevékeny személy – például az Erdélyi Múzeum-Egyesület berkeiben. Mivel foglalkozik a visszavonult Uray Zoltán?
– Az EME közvetlenül a ’89-es események után alakult meg, és az volt a célja, hogy az erdélyi magyar tudományosságot megfelelő rangjára emeljük. Tudományos gyűléseket szerveztünk, megszerveztük a szakosztályokat. Ezek mellett népszerűsítő előadásokat tartottunk magyar nyelven. Magyar nyelven akartunk tudományos dolgozatokat írni, magyar nyelven tudományos könyveket kiadni. Ebben a mozgalomban én immár 22 éve aktívan részt veszek. Az EME természettudományi szakosztályának 8 évig voltam az elnöke, és körülbelül 12 évig vezetőségi tagja magának a mozgalomnak. Úgyhogy szívvel lélekkel ott voltam az elmúlt 22 évben, és megtettem mindent, ami emberileg megtehető, hogy a magyar tudományosságot magas színvonalon reprezentáljuk. Emellett tagja vagyok a Kolozsvári Akadémiai Bizottságnak (KAB), ahol vezetem a sugárbiológiai munkarészleget. Igyekszem a munkámat úgy végezni, hogy minden évben egy-két nagyon jelentős magyar tudóst meghívjunk, hogy tanuljunk tőlük tudományművelést, színvonalat és kapcsolatokat építsünk ki velük.
– Hobbijai között szerepel a zene is.
– Minden embernek a szakmája mellett van egy hobbija. Az egyik osztálytársam, jó barátom György Zsolt bevezetett a zene világába. Románia egyik legnevesebb dzsesszkommentátora és -zongoristája volt. Zsolt majdnem minden vasárnap jött a legújabb lemezeivel és magyarázta, bemutatta őket. És megszerettem a dzsessz-zenét. Nekem is körülbelül 150–200 lemezem van. Amikor egy kicsi időm, alkalmam van, felteszek egy lemezt, meghallgatom, vagy a barátaimmal meghallgatjuk.
A zene mellett a festészet is nagyon közel áll hozzám. Valahogy úgy alakult, hogy az Onkológiai Intézetben elég kevesen voltunk magyarok. És a magyar művészek – színészek, festők, grafikusok – engem hívtak fel, ha gondjuk volt, hogy „Zoli, tudsz segíteni?” Persze, hogy segítettem. Így aztán baráti kapcsolatom alakult ki a művészekkel. Gy. Szabóval, Benével nagyon jó barát lettem. Ez a barátság oda vezetett, hogy elhívtam őket egy-egy előadást tartani az onkológiára. És ma is, amikor lehet, elmegyünk kiállításokra. A könyvespolc alsó szintje csak művészeti albumokkal van tele.
– Sok-sok érem és jeles tudományos eredmény mellett tartalmaz-e a 80 év valami olyant, ami jelentősen befolyásolta az életútját és utólag másképpen döntene?
– Megismételném azt a mondatomat, hogy úgy érzem, a nagyon szerencsés emberek közé tartozom. A vívás által elértem azt, hogy bejárhattam Európát; azt a sportot, amit szerettem, magas színvonalon űztem; szakmailag is meg vagyok elégedve azzal, hogy idekerültem – igaz, szerencsés körülmények között jutottam el a sugárbiológiához. De itt is ismertté váltam, és boldog embernek nevezhetem magam.
KOVÁCS HONT IMRE
Szabadság (Kolozsvár)

Tízszeres béreket ígérnek az orvosoknak a külföldi kórházak
A hazai bérek tízszeresét ígérték a fiatal orvosoknak és rezidenseknek azon a kolozsvári állásbörzén, melyen kizárólag külföldi kórházak és klinikák ismertették állásajánlataikat.
A Karrierek fehérben elnevezésű börzén több mint 300 munkahelyet ajánlottak az érdeklődőknek számos nyugat-európai országban. Ioana Chirilă, egy munkaközvetítő iroda képviselője elmondta, a norvégiai, svédországi és dániai munkakeresők ingyenes nyelvtanfolyamokat is biztosítanak a jelentkezőknek és családjuknak.
Mint mondta, a négyhónapos nyelvtanulási időszakra havi 700 eurós támogatást kapnak, míg a tulajdonképpeni bérek nettó 3500 és 4500 euró között mozognak, amihez az ügyeletért járó pénz is hozzáadódik.
Az egyik jelentkező elmondta, a Kolozs Megyei Sürgősségi Kórház belgyógyászati osztályán rezidensként mintegy 400 eurót keres, míg a belgiumi kórház, ahova jelentkezett, 2500 eurót ígér. Mint mondta, idővel, amint tapasztalatra tesz szert, a 4000 eurót is megkeresheti. Úgy vélte, a romániai orvosok elsősorban a hazai szűkös anyagi lehetőségek miatt vevők a külföldi munkaajánlatokra.
Bogdan Covaliu szervező szerint a vásáron francia, német és skandináv kórházak és klinikák keresnek munkaerőt, a bérezés 1700 eurótól indul az egészségügyi asszisztensek esetében, 2500 euróig is elér a rezidens orvosok esetében, míg a tapasztalattal rendelkező szakorvosok a 12 ezer eurót is megkereshetik. A munkaerővásáron egyébként az Orvosok határok nélkül szervezet is keresett önkénteseket a háború vagy természeti csapás sújtotta övezetekbe.
Krónika (Kolozsvár),