Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Kolozsvári Magyar Állami Egyetem
24 tétel
2010. október 19.
Tisztelt Köztársasági Elnök úr! Tisztelt Meghívottak! Kedves barátaim!
Nincs külön magyarországi és külön határon túli magyar ügy. Csak egy magyar ügy.
És ha ez így van, akkor nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy az általunk vallott egységes magyar világ eszménye és valósága a Kárpát-medencében nem csak nyelvi, kulturális, mentális egységen alapul, hanem egyfajta politikai sorsközösségen is, amelyen belül a gondok is azonosak: a népképviselettel való gátlástalan visszaélés és a közösség idegen érdekeknek történő könyörtelen kiszolgáltatása nem pusztán magyarországi politikai jelenség, amely az országhatároknál megáll, hanem kisebbségi magyar politika jelenidejű valósága is. Széplelkűségből fakadó illúzióknak, tájékozatlanságból eredő naivitásoknak és pótcselekvésként használt kettős mércéknek már nincsen tovább helye.
Éppen ezért az egy magyar világ jegyében kérjük, hogy az alkotmányozási folyamatban vegyék figyelembe a határon túli magyarok véleményét is, hiszen az autonómia törekvéseket a magyar alkotmányban szentesíteni kell, az anyaországot, mint oltalmazó hatalmat, ezirányú kötelezettségekkel kell felruházni.
Magyarországnak az így vállalt kötelezettségeinek eleget kell tennie úgy a magyar-magyar, mint a nemzetközi kapcsolatokban.
És így Erdélyben illetve Székelyföldön támogatásra érdemes a hármas szintű autonómiatörekvés, amelyet zászlójára tűzött a választás szabadságát hirdető Magyar Polgári Párt, mely párt Székelyföld regionális státusát a romániai régiók kialakításának folyamatában, lakosságának azon történelmi óhajára alapozva szorgalmazza, hogy az autonómiát több rendben igényelte.
Az állampolgári kérdés kapcsán, a köszönet hangján túlmenően szorgalmazzuk ennek tartalmi kibontását is. Mert az állampolgárság kiterjesztésének legnagyobb hozadéka, egy valamennyi magyar embert számbavevő kataszter felállítása. Szabó Dezső mondja, hogy „Minden magyar felelős minden magyarért“. Így az állampolgárság többek között jelenti a választójogot és a választhatóság jogát is. Tehát szükségesnek tartjuk, hogy mi, erdélyi és székelyföldi magyarok teljes joggal részt vegyünk és részt vállalhassunk a magyarországi általános választásokon. Mi nem a felsőház visszaállítását/életrehívását, hanem a képviselőházban a határon túli magyar közösségek számára fenntartott helyek biztosítását szorgalmazzuk.
És ha állampolgárság, akkor szólnunk kell a munkavállalás és a szociális védőháló kiterjesztéséről is. Ha állampolgárság, akkor az nem csak jogokról, hanem kötelezettségekről is szól. Így például, ha hozzájárulunk a kockázati közösség kiterjesztéséhez és befizetővé válunk, akkor ki kell terjeszteni számunkra az egészségügyi ellátást is. És ha a befizetések során az Országos Egészségügyi Pénztár több tízezer, esetleg százezer ügyféllel bővül, akkor máris aktuális a költségek racionalizálása érdekében egy, az OEP által finanszírozott székelyudvarhelyi kórház felállítása.
Igen, szóltam a védőháló kiterjesztéséről, mert a demográfiai kérdések még súlyosabbak határon túl, mint az anyaországban. Mert Székelyföld addig magyartöbbségű, amíg itt él 700-800 ezer magyar, míg Magyarország akkor is magyar, ha nem tíz millió fölötti, hanem éppen tíz millió alatti a lakósság lélekszáma.
Idehaza is lényegi lépésekre van szükség. Véleményünk szerint a szórványvidék magyar gyerekeit Székelyföldre kell hozni tanulás céljából. Ha itt szocializálódnak, , itt vernek gyökeret, kevésbé veszélyezteti őket az asszimiláció illetve a kivándorlás veszélye. Fel kell állítani a szórványkollégiumokat Székelyföldön és az otthon maradt gyerekek számára egyaránt. Talán ez volna a járható út a csángó gyerekek/fiatalok esetében is. Valamennyi székelyföldi városnak részt kell vállalnia ebben a programban.
Közös erővel tovább kell fejlesztenünk a Sapientia és a Modern Üzleti Tudományok Főiskolája által működtetett egyetemi hálózatot. Kötelességünk küzdenünk az Állami Magyar egyetem visszaállításáért.
A legsikeresebb erdélyi magyar sportágakat is támogatni kell. Ez erősíti az itt élő emberek hitét, önbecsülését és székelyföld hírét és tekintélyét is segíti. A fiataloknak példát állít. Így törekedni kell arra és minden eszközzel támogatni kell, hogy a mindenkori „román” bajnok például jégkorongban és teremfutballban székely csapat legyen.
Javasolom egy jégkorong- illetve egy futballakadémia felállítását Csíkszeredában illetve Székelyudvarhelyen. Ezek komoly háttérintézményei lehetnek a magyarországi élsportnak. És a székely-magyar válogatott mérkőzésekkel erősíteni tudjuk az együvé tartozás élményét is..
Székelyföld gazdasági törekvéseit erősíti, ha magyar állami tulajdonban lévő vállalat(ok) (pl. MVM) biomassza alapú, zöld energia termelését célzó hőerőműveket telepít Gyergyó-, Udvarhely-, Csík- és Kézdiszék központjaiba. Ezen erőművek hátországát biztosítaná a jóváhagyott üzemtervek szerinti ésszerű erdőgazdálkodás. Sőt, a hulladék fának ma nincs is más piaca. Hargita megye energiaszükséglete 40MW/év. Egy-egy 10 MWattos erőművel számolva elmondhatjuk, hogy komoly lépést teszünk a régió energetikai függőségének lazításában is.
De magyarországi tőkével kellene értékesíteni továbbá a víz-és ásványvíz kincseinkben, illetve a turizmusban rejlő lehetőségeket is.
Repülőteret Székelyföldnek! Erre a legalkalmasabb terület Székelyudvarhely és Csíkszereda közötti 13/A országút mellett fekvő, Cekend-tető. A magyar –magyar kapcsolatok legfontosabb infrastrukturális megvalósítása lenne. A reptérnek kijelölt hely gyakorlatilag Székelyföld mértani közepe és egy órára csökkentené a Budapest-Székelyföld utat. A nagy út, egy rövid utazás és „schengen” után Székelyföld gyakorlatilag a magyar világ részévé válik.
A székelyföldi és erdélyi gazdák megsegítésére, az általuk megtermelt javak értékesítésére érdemes lenne felépíteni egy SZÖVETKEZETI HÁLÓZATOT. A gazdáknak a dolguk a termelés, a szövetkezeté pedig az értékesítés volna.
SZÉKELY PÉNZ; azaz pénzt helyettesítő utalvány bevezetése:
A mai romániai gazdasági helyzetben elengedhetetlen a székelyföldi, erdélyi kis- és középvállalatok megsegítése. Amikor az ország eladósodott, amikor a kereskedelmi bankok kizárólag csak az államot hitelezik, fel kell állítani egy szövetkezeti bankot, amely a nagy erdővagyonokkal rendelkező közbirtokosságok bevonásával (részvényesekké válnának) és a „székely pénz” –pénzt helyettesítő utalvány- kibocsátásával segíteni tud a munkahelyek megtartásának és gyarapításának szempontjából oly fontos vállalkozásoknak.
És, hogy éljünk – tovább éljünk a modern világ eszközeivel javaslom, hogy Székelyföld autonómiatörekvéseit erősítendő, filmesítsük meg a székelység több, mint ezeréves szabadságharcát. A példa kedvéért mondom, hogy kérjünk föl Csaba királyfi szerepére egy Mel Gibson-i szereplőt és egy hollywoodi produkcióval feledtessük „drakulát” és helyezzük a világ szeme elé a székelyek „szabadságharcát”.
Ez és hasonló feladatok (melyeknek további felsorolását az idő rövidsége nem teszi lehetővé) elvégzésére javaslom informálisan egy székelyföldi és egy erdélyi „kormányhivatal” (alapítványi vagy egyesületi formában) felállítását, mellyel érzékelhetővé tesszük az itt élő magyarság számára, hogy a „jövő elkezdődött”.
A nemzeti integráció rajtunk is áll, de Magyarország, mint édes-anyaország nélkül mindez elképzelhetetlen.
Adja a Jó Isten, hogy így legyen!
Szász Jenő a Magyar Polgári Párt elnöke, erdon.ro
Nincs külön magyarországi és külön határon túli magyar ügy. Csak egy magyar ügy.
És ha ez így van, akkor nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy az általunk vallott egységes magyar világ eszménye és valósága a Kárpát-medencében nem csak nyelvi, kulturális, mentális egységen alapul, hanem egyfajta politikai sorsközösségen is, amelyen belül a gondok is azonosak: a népképviselettel való gátlástalan visszaélés és a közösség idegen érdekeknek történő könyörtelen kiszolgáltatása nem pusztán magyarországi politikai jelenség, amely az országhatároknál megáll, hanem kisebbségi magyar politika jelenidejű valósága is. Széplelkűségből fakadó illúzióknak, tájékozatlanságból eredő naivitásoknak és pótcselekvésként használt kettős mércéknek már nincsen tovább helye.
Éppen ezért az egy magyar világ jegyében kérjük, hogy az alkotmányozási folyamatban vegyék figyelembe a határon túli magyarok véleményét is, hiszen az autonómia törekvéseket a magyar alkotmányban szentesíteni kell, az anyaországot, mint oltalmazó hatalmat, ezirányú kötelezettségekkel kell felruházni.
Magyarországnak az így vállalt kötelezettségeinek eleget kell tennie úgy a magyar-magyar, mint a nemzetközi kapcsolatokban.
És így Erdélyben illetve Székelyföldön támogatásra érdemes a hármas szintű autonómiatörekvés, amelyet zászlójára tűzött a választás szabadságát hirdető Magyar Polgári Párt, mely párt Székelyföld regionális státusát a romániai régiók kialakításának folyamatában, lakosságának azon történelmi óhajára alapozva szorgalmazza, hogy az autonómiát több rendben igényelte.
Az állampolgári kérdés kapcsán, a köszönet hangján túlmenően szorgalmazzuk ennek tartalmi kibontását is. Mert az állampolgárság kiterjesztésének legnagyobb hozadéka, egy valamennyi magyar embert számbavevő kataszter felállítása. Szabó Dezső mondja, hogy „Minden magyar felelős minden magyarért“. Így az állampolgárság többek között jelenti a választójogot és a választhatóság jogát is. Tehát szükségesnek tartjuk, hogy mi, erdélyi és székelyföldi magyarok teljes joggal részt vegyünk és részt vállalhassunk a magyarországi általános választásokon. Mi nem a felsőház visszaállítását/életrehívását, hanem a képviselőházban a határon túli magyar közösségek számára fenntartott helyek biztosítását szorgalmazzuk.
És ha állampolgárság, akkor szólnunk kell a munkavállalás és a szociális védőháló kiterjesztéséről is. Ha állampolgárság, akkor az nem csak jogokról, hanem kötelezettségekről is szól. Így például, ha hozzájárulunk a kockázati közösség kiterjesztéséhez és befizetővé válunk, akkor ki kell terjeszteni számunkra az egészségügyi ellátást is. És ha a befizetések során az Országos Egészségügyi Pénztár több tízezer, esetleg százezer ügyféllel bővül, akkor máris aktuális a költségek racionalizálása érdekében egy, az OEP által finanszírozott székelyudvarhelyi kórház felállítása.
Igen, szóltam a védőháló kiterjesztéséről, mert a demográfiai kérdések még súlyosabbak határon túl, mint az anyaországban. Mert Székelyföld addig magyartöbbségű, amíg itt él 700-800 ezer magyar, míg Magyarország akkor is magyar, ha nem tíz millió fölötti, hanem éppen tíz millió alatti a lakósság lélekszáma.
Idehaza is lényegi lépésekre van szükség. Véleményünk szerint a szórványvidék magyar gyerekeit Székelyföldre kell hozni tanulás céljából. Ha itt szocializálódnak, , itt vernek gyökeret, kevésbé veszélyezteti őket az asszimiláció illetve a kivándorlás veszélye. Fel kell állítani a szórványkollégiumokat Székelyföldön és az otthon maradt gyerekek számára egyaránt. Talán ez volna a járható út a csángó gyerekek/fiatalok esetében is. Valamennyi székelyföldi városnak részt kell vállalnia ebben a programban.
Közös erővel tovább kell fejlesztenünk a Sapientia és a Modern Üzleti Tudományok Főiskolája által működtetett egyetemi hálózatot. Kötelességünk küzdenünk az Állami Magyar egyetem visszaállításáért.
A legsikeresebb erdélyi magyar sportágakat is támogatni kell. Ez erősíti az itt élő emberek hitét, önbecsülését és székelyföld hírét és tekintélyét is segíti. A fiataloknak példát állít. Így törekedni kell arra és minden eszközzel támogatni kell, hogy a mindenkori „román” bajnok például jégkorongban és teremfutballban székely csapat legyen.
Javasolom egy jégkorong- illetve egy futballakadémia felállítását Csíkszeredában illetve Székelyudvarhelyen. Ezek komoly háttérintézményei lehetnek a magyarországi élsportnak. És a székely-magyar válogatott mérkőzésekkel erősíteni tudjuk az együvé tartozás élményét is..
Székelyföld gazdasági törekvéseit erősíti, ha magyar állami tulajdonban lévő vállalat(ok) (pl. MVM) biomassza alapú, zöld energia termelését célzó hőerőműveket telepít Gyergyó-, Udvarhely-, Csík- és Kézdiszék központjaiba. Ezen erőművek hátországát biztosítaná a jóváhagyott üzemtervek szerinti ésszerű erdőgazdálkodás. Sőt, a hulladék fának ma nincs is más piaca. Hargita megye energiaszükséglete 40MW/év. Egy-egy 10 MWattos erőművel számolva elmondhatjuk, hogy komoly lépést teszünk a régió energetikai függőségének lazításában is.
De magyarországi tőkével kellene értékesíteni továbbá a víz-és ásványvíz kincseinkben, illetve a turizmusban rejlő lehetőségeket is.
Repülőteret Székelyföldnek! Erre a legalkalmasabb terület Székelyudvarhely és Csíkszereda közötti 13/A országút mellett fekvő, Cekend-tető. A magyar –magyar kapcsolatok legfontosabb infrastrukturális megvalósítása lenne. A reptérnek kijelölt hely gyakorlatilag Székelyföld mértani közepe és egy órára csökkentené a Budapest-Székelyföld utat. A nagy út, egy rövid utazás és „schengen” után Székelyföld gyakorlatilag a magyar világ részévé válik.
A székelyföldi és erdélyi gazdák megsegítésére, az általuk megtermelt javak értékesítésére érdemes lenne felépíteni egy SZÖVETKEZETI HÁLÓZATOT. A gazdáknak a dolguk a termelés, a szövetkezeté pedig az értékesítés volna.
SZÉKELY PÉNZ; azaz pénzt helyettesítő utalvány bevezetése:
A mai romániai gazdasági helyzetben elengedhetetlen a székelyföldi, erdélyi kis- és középvállalatok megsegítése. Amikor az ország eladósodott, amikor a kereskedelmi bankok kizárólag csak az államot hitelezik, fel kell állítani egy szövetkezeti bankot, amely a nagy erdővagyonokkal rendelkező közbirtokosságok bevonásával (részvényesekké válnának) és a „székely pénz” –pénzt helyettesítő utalvány- kibocsátásával segíteni tud a munkahelyek megtartásának és gyarapításának szempontjából oly fontos vállalkozásoknak.
És, hogy éljünk – tovább éljünk a modern világ eszközeivel javaslom, hogy Székelyföld autonómiatörekvéseit erősítendő, filmesítsük meg a székelység több, mint ezeréves szabadságharcát. A példa kedvéért mondom, hogy kérjünk föl Csaba királyfi szerepére egy Mel Gibson-i szereplőt és egy hollywoodi produkcióval feledtessük „drakulát” és helyezzük a világ szeme elé a székelyek „szabadságharcát”.
Ez és hasonló feladatok (melyeknek további felsorolását az idő rövidsége nem teszi lehetővé) elvégzésére javaslom informálisan egy székelyföldi és egy erdélyi „kormányhivatal” (alapítványi vagy egyesületi formában) felállítását, mellyel érzékelhetővé tesszük az itt élő magyarság számára, hogy a „jövő elkezdődött”.
A nemzeti integráció rajtunk is áll, de Magyarország, mint édes-anyaország nélkül mindez elképzelhetetlen.
Adja a Jó Isten, hogy így legyen!
Szász Jenő a Magyar Polgári Párt elnöke, erdon.ro
2011. december 5.
Jancsó Benedek emlékezete
A Magyar Köztársaság Kolozsvári főkonzulátusán mutatták be a 2011-ben, Jancsó Alapítvány kiadásában megjelent „Jancsó Benedek emlékezete” című több mint 250 oldalas emlékkönyvet. A könyvhöz neves személyiségek írtak ajánlást. Mint dr. Kövér László a Magyar Országgyűlés elnöke, dr. Hoffmann Rózsa, a Nemzeti Erőforrás Minisztérium oktatásért felelős államtitkár, Szőcs Géza író, kultúráért felelős államtitkár. Izsák Balázs a Székely Nemzeti Tanács elnöke.
Szőcs Gézát idézvén: „Jancsó Benedek (1854- 1930) kora igazi polihisztora volt: nyelvészeti tanulmányok mellett írók, költők és tudósok életrajzát is megismerhetjük írásaiból, de történészként is helytállt, a nemzetiségi politikáról és a székelységről több műve született, nem beszélve az álnéven írt Erdély története-című remekművéről”.
Dr. Jancsó Antal, a Jancsó Alapítvány kuratóriumának elnöke a „Jancsó Benedek emlékezete” című könyv létrejöttének körülményeiről beszélt. 1936-ban megjelent Jancsó Benedek Emlékkönyv, melyet Asztalos Miklós történész szerkesztett. A könyv Jancsó Benedek munkásságát, érdemeit méltatta.
A most megalakult Jancsó Alapítvány hasonló elvek alapján szerkesztette ezt a tanulmány-kötetet, mert tisztelegni kíván a nagy polihisztor előtt.
A második világháború kitöréséig nagyon sok Jancsó társaság alakult meg. De a történelmi változások következtében ötven év alatt megfeledkeztek a kiváló személyiségről.
Jancsó Benedek emlékezete-című könyvnek 15 szerzője méltatja a polihisztort, a munkásságának különböző vonatkozásait emelték ki. A könyv szerkesztése során beemeltek részleteket Jancsó Benedek műveiből. Tehát az olvasó az eredeti szövegeket olvashatja, és ennek következtében még jobban, még tisztábban megismerheti Jancsó Benedeket és élvezheti egyedi stílusát. Megértheti, miért időszerűek a Jancsó által megfogalmazott nézetek.
A könyv utolsó részében képanyag található, mely Jancsó Benedek életének bizonyos megnyilvánulásait emeli ki.
A kötetet Petrovits István plakettjének és Keöpeczi Sebestyén József grafikáinak felhasználásával Almássy Csaba tervezte.
A könyv belső lapján Jancsó Benedek időskori képét láthatjuk, melyet Miklós József festménye alapján, szabadon festett Jancsó Zoltán.
Szemüveges, magas, idősödő úri embert ábrázol a kép, akinek jelentős szerepe volt a magyar politikai, társadalmi és kulturális életben.
A könyvbemutató házigazdája Szilágyi Mátyás főkonzul, kiemelte, a magyar művelődéstörténet egyik gyöngyszemét mutatják be, mely összeköti a magyarságot. Méltatásában felhívta a figyelmet arra, hogy Jancsó Benedek sokat tett a magyarságért. Közösségi ember volt. Polihisztor, számos folyóirat munkatársa. Időben jelezte korának problémáit. Tudományos pályafutása, irodalomtörténészként is fontos. Könyvet írt a magyar felvilágosodásról.
Sajnos Erdélyben, de Magyarországon is kevés információ áll rendelkezésünkre Jancsó Benedekkel kapcsolatban. A magyar kultúrában tudatosítani kell azokat az értékeket, melyeket Jancsó neve képvisel.
A Jancsó Alapítvány kuratóriumának elnöke Dr. Jancsó Antal felhívta a figyelmet arra, hogy a kötetben jeles történészek, irodalmárok, írnak, akik Jancsó Benedek gondolkodásának időszerűségét mutatják be.
Dr. Vekov Károly a Babeş- Bolyai Tudományegyetem tanára Jancsó Benedek életútját méltatva, rámutatott arra, hogy a „nemzet napszámosának” nevezhetjük. Szolgálta a nemzetet akkor, amikor ezt nagyon kevesen tették.
Bemutatta Jancsó Benedek életútját 1858 és 1930 között. Gelencén született. Iskoláit Székelyföldön kezdte. 1875-ben beiratkozott a Kolozsvári Egyetemre, melyet 1978-ban elvégzett. Tanulmányait Bécsben folytatja. Ebben az időben életpályájának két stációja van: Kolozsvár és Bécs. Kinevezték tanárnak a vegyes nemzetiségű Pancsovára. Majd Aradra, ahol szembesül a magyar-román kérdésekkel. Tanít Budapesten. 1901 és 1909 között a Minisztériumi hivatal munkatársa, a Bánffy Dezső kormányában. 1907-ben vallásügyi kérdésekkel foglalkozik.
Lényegében Jancsó foglalkozott a közoktatás kérdésével is, különböző folyóiratokat indított utjára. De munkásságának figyelemre méltó része a kisebbséggel való foglalkozás volt. A román kisebbség ideológiai mozgalmával is foglalkozik. A Párizsi béketárgyalások szakértője. A Trianoni szerződés után a revíziós törekvésnek a mozgatója.
Alkotásai nagyon fontosak. Monográfiái közül említésre méltó „A román nemzetiségi törekvések története és jelenlegi állapota I. II, kötet Budapest 1896./ 1899. Vagy A székelyek. Történelmi és néprajzi tanulmány. 1921.
Ladihay Vince álnév alatt közölte „Erdély története” című kötet. Cluj- Kolozsvár 1923.
Különböző folyóiratokban megjelentek tanulmányai, költeményei. Mind azt bizonyították, mennyire széleskörű érdeklődése, és tevékenysége.
Dr. Jáki László Jancsó Benedekről, mint tanárról beszélt. Egyrészt, mint középiskolai tanárról, másrészt a középiskolai reformjáról, ahogy Jancsó látta, és arról, hogyan értelmezte a pedagógus szerepét. Megemlítette, egy méltatlanul elfelejtett személyiségről van szó.
1890-ben írja Jancsó Benedek, milyen fontos a gyermek személyiségének a megismerése. Figyelembe kell venni a gyermekek életkori sajátosságait is.
A középiskolai reformmal kapcsolatban megfogalmazza az egységes középiskola gondolatát. Ezeket a gondolatokat 1891-ban Budapesten megjelent „Középiskoláink reformja. Pedagógiai tanulmány” című könyvében fogalmazta meg. Könyvének írásakor rendkívül jól ismerte a hazai és külföldi forrásirodalmat. Az egységes középiskola híve. Tisztában van a pedagógus fontosságával, személyiségének jelentőségével. Amint megállapítja, a pedagógus munkája művészkedés, amelyben fontos a gyermek szeretete.
Amint mondja a pedagógust meg kell becsülni.
Dr. Egyed Ákos történész – akadémikus szerint Jancsó Benedek a székelységét nem felejtette el, bár keveset élt Székelyföldön. A székelységgel hadi szolgálatot végeztettek, és ennek következtében nem volt lehetőségük, hogy felvegyék a versenyt a kapitalizmussal.
Jancsó Benedek szerint nagyon fontos kell, legyen a székely iskolahálózat fejlesztése, amely versenyképessé tenné az ott élő fiatalokat. Figyelmeztetett a székely ifjúság nem ismeri az idegen nyelveket.
Dr. Sas Péter tanulmányában a Jancsó Benedek munkásságának időszerűségét elemzi, és azt, mit mond a mának. Az időszerűsége Sas Péter szerint abban áll, hogy látta a valós politikai helyzetet, a maga realitásában értékelte. A mindenkori Magyar Kormány súlyának megfelelően kell, kezelje Erdélyt.
A kötetben megjelent dr. Raffay Ernő v. honvédelmi államtitkár, egyetemi tanár „Egy magyar-román vita 1907-ben” című írása, melyben kiemeli Jancsó Benedeknek a román – magyar kérdéssel kapcsolatos álláspontját. Jancsó szerint a román- magyar kérdést a kultúra eszközeivel, lehet befolyásolni. Másrészt azt mondja, hogy a „magyar nemzetnek a legtávolabbról sem áll érdekében, hogy a románságot a nemzetiségétől megfossza… A román-kérdést a kultúra eszközeivel lehet befolyásolni.”
Takaró Mihály szerint, Jancsó írta a legteljesebb Kölcsey Ferenc-monográfiát.
„ Jancsó Benedek monográfiájának nagy értéke, hogy a korszak főbb irodalmi és közéleti személyiségei között dúló, nem ritkán igen éles és durva hangnemű vitákat minden eufemizáló szándéktól és eszköztől mentesen mutatja be.”
Csomafáy Ferenc
erdon.ro
A Magyar Köztársaság Kolozsvári főkonzulátusán mutatták be a 2011-ben, Jancsó Alapítvány kiadásában megjelent „Jancsó Benedek emlékezete” című több mint 250 oldalas emlékkönyvet. A könyvhöz neves személyiségek írtak ajánlást. Mint dr. Kövér László a Magyar Országgyűlés elnöke, dr. Hoffmann Rózsa, a Nemzeti Erőforrás Minisztérium oktatásért felelős államtitkár, Szőcs Géza író, kultúráért felelős államtitkár. Izsák Balázs a Székely Nemzeti Tanács elnöke.
Szőcs Gézát idézvén: „Jancsó Benedek (1854- 1930) kora igazi polihisztora volt: nyelvészeti tanulmányok mellett írók, költők és tudósok életrajzát is megismerhetjük írásaiból, de történészként is helytállt, a nemzetiségi politikáról és a székelységről több műve született, nem beszélve az álnéven írt Erdély története-című remekművéről”.
Dr. Jancsó Antal, a Jancsó Alapítvány kuratóriumának elnöke a „Jancsó Benedek emlékezete” című könyv létrejöttének körülményeiről beszélt. 1936-ban megjelent Jancsó Benedek Emlékkönyv, melyet Asztalos Miklós történész szerkesztett. A könyv Jancsó Benedek munkásságát, érdemeit méltatta.
A most megalakult Jancsó Alapítvány hasonló elvek alapján szerkesztette ezt a tanulmány-kötetet, mert tisztelegni kíván a nagy polihisztor előtt.
A második világháború kitöréséig nagyon sok Jancsó társaság alakult meg. De a történelmi változások következtében ötven év alatt megfeledkeztek a kiváló személyiségről.
Jancsó Benedek emlékezete-című könyvnek 15 szerzője méltatja a polihisztort, a munkásságának különböző vonatkozásait emelték ki. A könyv szerkesztése során beemeltek részleteket Jancsó Benedek műveiből. Tehát az olvasó az eredeti szövegeket olvashatja, és ennek következtében még jobban, még tisztábban megismerheti Jancsó Benedeket és élvezheti egyedi stílusát. Megértheti, miért időszerűek a Jancsó által megfogalmazott nézetek.
A könyv utolsó részében képanyag található, mely Jancsó Benedek életének bizonyos megnyilvánulásait emeli ki.
A kötetet Petrovits István plakettjének és Keöpeczi Sebestyén József grafikáinak felhasználásával Almássy Csaba tervezte.
A könyv belső lapján Jancsó Benedek időskori képét láthatjuk, melyet Miklós József festménye alapján, szabadon festett Jancsó Zoltán.
Szemüveges, magas, idősödő úri embert ábrázol a kép, akinek jelentős szerepe volt a magyar politikai, társadalmi és kulturális életben.
A könyvbemutató házigazdája Szilágyi Mátyás főkonzul, kiemelte, a magyar művelődéstörténet egyik gyöngyszemét mutatják be, mely összeköti a magyarságot. Méltatásában felhívta a figyelmet arra, hogy Jancsó Benedek sokat tett a magyarságért. Közösségi ember volt. Polihisztor, számos folyóirat munkatársa. Időben jelezte korának problémáit. Tudományos pályafutása, irodalomtörténészként is fontos. Könyvet írt a magyar felvilágosodásról.
Sajnos Erdélyben, de Magyarországon is kevés információ áll rendelkezésünkre Jancsó Benedekkel kapcsolatban. A magyar kultúrában tudatosítani kell azokat az értékeket, melyeket Jancsó neve képvisel.
A Jancsó Alapítvány kuratóriumának elnöke Dr. Jancsó Antal felhívta a figyelmet arra, hogy a kötetben jeles történészek, irodalmárok, írnak, akik Jancsó Benedek gondolkodásának időszerűségét mutatják be.
Dr. Vekov Károly a Babeş- Bolyai Tudományegyetem tanára Jancsó Benedek életútját méltatva, rámutatott arra, hogy a „nemzet napszámosának” nevezhetjük. Szolgálta a nemzetet akkor, amikor ezt nagyon kevesen tették.
Bemutatta Jancsó Benedek életútját 1858 és 1930 között. Gelencén született. Iskoláit Székelyföldön kezdte. 1875-ben beiratkozott a Kolozsvári Egyetemre, melyet 1978-ban elvégzett. Tanulmányait Bécsben folytatja. Ebben az időben életpályájának két stációja van: Kolozsvár és Bécs. Kinevezték tanárnak a vegyes nemzetiségű Pancsovára. Majd Aradra, ahol szembesül a magyar-román kérdésekkel. Tanít Budapesten. 1901 és 1909 között a Minisztériumi hivatal munkatársa, a Bánffy Dezső kormányában. 1907-ben vallásügyi kérdésekkel foglalkozik.
Lényegében Jancsó foglalkozott a közoktatás kérdésével is, különböző folyóiratokat indított utjára. De munkásságának figyelemre méltó része a kisebbséggel való foglalkozás volt. A román kisebbség ideológiai mozgalmával is foglalkozik. A Párizsi béketárgyalások szakértője. A Trianoni szerződés után a revíziós törekvésnek a mozgatója.
Alkotásai nagyon fontosak. Monográfiái közül említésre méltó „A román nemzetiségi törekvések története és jelenlegi állapota I. II, kötet Budapest 1896./ 1899. Vagy A székelyek. Történelmi és néprajzi tanulmány. 1921.
Ladihay Vince álnév alatt közölte „Erdély története” című kötet. Cluj- Kolozsvár 1923.
Különböző folyóiratokban megjelentek tanulmányai, költeményei. Mind azt bizonyították, mennyire széleskörű érdeklődése, és tevékenysége.
Dr. Jáki László Jancsó Benedekről, mint tanárról beszélt. Egyrészt, mint középiskolai tanárról, másrészt a középiskolai reformjáról, ahogy Jancsó látta, és arról, hogyan értelmezte a pedagógus szerepét. Megemlítette, egy méltatlanul elfelejtett személyiségről van szó.
1890-ben írja Jancsó Benedek, milyen fontos a gyermek személyiségének a megismerése. Figyelembe kell venni a gyermekek életkori sajátosságait is.
A középiskolai reformmal kapcsolatban megfogalmazza az egységes középiskola gondolatát. Ezeket a gondolatokat 1891-ban Budapesten megjelent „Középiskoláink reformja. Pedagógiai tanulmány” című könyvében fogalmazta meg. Könyvének írásakor rendkívül jól ismerte a hazai és külföldi forrásirodalmat. Az egységes középiskola híve. Tisztában van a pedagógus fontosságával, személyiségének jelentőségével. Amint megállapítja, a pedagógus munkája művészkedés, amelyben fontos a gyermek szeretete.
Amint mondja a pedagógust meg kell becsülni.
Dr. Egyed Ákos történész – akadémikus szerint Jancsó Benedek a székelységét nem felejtette el, bár keveset élt Székelyföldön. A székelységgel hadi szolgálatot végeztettek, és ennek következtében nem volt lehetőségük, hogy felvegyék a versenyt a kapitalizmussal.
Jancsó Benedek szerint nagyon fontos kell, legyen a székely iskolahálózat fejlesztése, amely versenyképessé tenné az ott élő fiatalokat. Figyelmeztetett a székely ifjúság nem ismeri az idegen nyelveket.
Dr. Sas Péter tanulmányában a Jancsó Benedek munkásságának időszerűségét elemzi, és azt, mit mond a mának. Az időszerűsége Sas Péter szerint abban áll, hogy látta a valós politikai helyzetet, a maga realitásában értékelte. A mindenkori Magyar Kormány súlyának megfelelően kell, kezelje Erdélyt.
A kötetben megjelent dr. Raffay Ernő v. honvédelmi államtitkár, egyetemi tanár „Egy magyar-román vita 1907-ben” című írása, melyben kiemeli Jancsó Benedeknek a román – magyar kérdéssel kapcsolatos álláspontját. Jancsó szerint a román- magyar kérdést a kultúra eszközeivel, lehet befolyásolni. Másrészt azt mondja, hogy a „magyar nemzetnek a legtávolabbról sem áll érdekében, hogy a románságot a nemzetiségétől megfossza… A román-kérdést a kultúra eszközeivel lehet befolyásolni.”
Takaró Mihály szerint, Jancsó írta a legteljesebb Kölcsey Ferenc-monográfiát.
„ Jancsó Benedek monográfiájának nagy értéke, hogy a korszak főbb irodalmi és közéleti személyiségei között dúló, nem ritkán igen éles és durva hangnemű vitákat minden eufemizáló szándéktól és eszköztől mentesen mutatja be.”
Csomafáy Ferenc
erdon.ro
2012. március 2.
A MOGYE története és mai vitája
Hajthatatlanoknak mutatkoztak álláspontjuk képviseletében a Cătălin Baba oktatásügyi miniszterrel folytatott tárgyalások során a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem vezetői, továbbra is elutasítják a magyar tagozat létrehozását az intézményben. Az MTVA Sajtó- és Fotóarchívumának összeállítását adjuk közre a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen (MOGYE) történetének főbb állomásairól és a kialakult konfliktusról:
1872-ben alakult a Kolozsvári Egyetem 258 beiratkozott diákkal és négy egyetemi karral: Bölcsészettudomány és történelem, Jog és politikatudomány, Matematika és természettudomány, továbbá Orvostudomány. Az oktatás nyelve magyar volt. 1881-ben felvette a Ferenc József Tudományegyetem nevet. 1918-ban – Erdély egyesülése Romániával – a hatalom véget vetett az egyetem kolozsvári működésének, s megkezdődtek a tárgyalások egy román egyetem felállításáról. 1919. szeptember 1-jén megalakult a román tannyelvű I. Ferdinánd Tudományegyetem, a Ferenc József tudományegyetem pedig Szegeden folytatta működését.
A második bécsi döntés értelmében Erdély északi része visszakerült Magyarországhoz. 1940-ben visszaköltözött Kolozsvárra és újraindult a Ferenc József Tudományegyetem. Törvényerejű rendelet értelmében 1945. június 1-jei hatállyal Kolozsvárott magyar tannyelvű Állami Tudományegyetem létesült négy tudományos karral, és felvette a Bolyai Tudományegyetem nevet.
Az orvostudományi kart Marosvásárhelyre költöztették, majd 1959-ben a két egyetem összeolvadt. Az így keletkezett Babeş–Bolyai Tudományegyetemen fokozatosan megszűntek a magyar csoportok. 1948-ban a marosvásárhelyi orvosi kart különválasztották a Bolyai Egyetemtől, és létrehozták a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetet.
1962-től, pártutasításra, az előadásokat magyarul és románul, a gyakorlati órákat csak románul tartották. A hallgatói részarány fokozatosan a román hallgatók javára billent.
A 90-es években a magyarul tanulók aránya 20 százalék alá csökkent. 2008-ra ez 50 százalékra emelkedett, de a magyar oktatóké nem haladja meg a 30 százalékot.
A jelenleg is tartó vita a következőképpen alakult ki: 2011 januárjában életbe lépett az új tanügyi törvény, amely multikulturális egyetemként határozza meg a MOGYE-t is, s kötelezi az intézményt a kisebbségi nyelvű oktatás fejlesztésére, önálló tanulmányi vonal vagy tagozat létrehozására. (Ilyen tagozat már létezik a kolozsvári Babeş–Bolyai Egyetemen és a marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen.)
Az egyetem román többségű szenátusa (legfőbb döntéshozó szerve) olyan egyetemi chartát fogadott el, amely továbbra is szakonként, és nem tannyelv szerint alapította meg az új egyetemi intézeteket, vagyis egy, már létező törvényt hagytak figyelmen kívül.
Az egyetem szenátusa arról is döntött, hogy a 65. életévüket betöltött és nyugdíjazott professzorok óraadó tanárként sem folytathatják tevékenységüket. Ez érzékenyen érintette a magyar nyelvű oktatást, a magyarul oktató professzorokból hiány van az egyetemen és utánpótlásuk véletlenszerűvé vált. Az egyetem szabályzatát a román oktatási minisztériumnak is jóvá kell hagynia, ezért a magyar oktatók és a politikai szervezetek abban reménykedtek, hogy a minisztérium visszautasítja a chartát, és felszólítja az egyetemet a jogszabály betartására.
2011 októberében az intézmény történetében először külön tanévnyitót tartottak a magyar tanárok és a diákok, illetve a román tanárok és diákok. Constantin Copotoiu rektor „politikai problémának” nevezte az egyetemen kialakult konfliktushelyzetet. A kormány megyei képviselője, a prefektus a város polgármesterével, Dorin Floreával együtt intézményi összevonást javasolt, ugyanis az oktatási törvény lehetővé teszi a kisebb egyetemek összevonását.
2011. október 5-én az oktatási minisztérium átiratban kérte a MOGYE vezetőségét, hogy maradéktalanul érvényesítse a multikulturális jelleget az intézmény egyetemi chartájában. A javasolt szövegváltozat leszögezte, az egyetemen zajló elméleti oktatás, valamint a klinikai és szakmai gyakorlatnak román, magyar és angol nyelveken kell történnie.
A magyar diplomácia 2011. október 18-án tett lépést, amikor Füzes Oszkár bukaresti magyar nagykövet Zsigmond Barna csíkszeredai főkonzul társaságában egyeztetett Constantin Copotoiu rektorral. Az intézmény rektora ígéretet tett, hogy a törvények biztosította kereteken belül megmarad az egyetemen a magyar oktatás.
2011. október 25-ére egyetemi szenátusi ülést hívtak össze, hogy döntsön a charta módosításáról, de a testület döntésképtelen volt. 2011. november 22-én Kincses Előd a Romániai Magyar Orvos- és Gyógyszerészképzésért Egyesület (RMOGYKE) nevében eljáró ügyvéd beperelte a MOGYE-t, hogy nyilvánítsák semmissé az egyetemi chartát, mivel az nem felel meg a tanügyi törvény előírásainak. 2011. december 6-án az oktatási minisztérium arra kérte az egyetem vezetőségét, hogy érvényesítse az adott évben hatályba lépett oktatási törvény multikulturális egyetemekre vonatkozó előírásait. 2012. január 13-án ismét ülésezett az egyetem szenátusa, de nem szerepelt napirenden a magyar intézetek/főtanszékek létrehozása.
2012. február 22-én Leonard Azamfirei korábbi dékánt választották meg az egyetem rektorának, a választást a magyar oktatók bojkottálták.
Ugyanazon a napon a MOGYE rektori hivatala és szenátusa beperelte az oktatásügyi minisztériumot, hogy a tárca nem fogadta el az egyetem chartáját. 2012. február 27-én Markó Béla a kormányból való kilépését helyezte kilátásba, ha az elkövetkező hetekben nem rendeződik a MOGYE magyar tagozatának az ügye. Újabb tárgyalásba kezdett Cătălin Baba oktatási miniszter a marosvásárhelyi orvosi egyetem vezetőségével, hogy meggyőzze az egyetem szenátusát. Ha ez nem sikerül, a román kormány határozatot fogad el a magyar tagozat megalapításáról.
Szabadság (Kolozsvár)
Hajthatatlanoknak mutatkoztak álláspontjuk képviseletében a Cătălin Baba oktatásügyi miniszterrel folytatott tárgyalások során a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem vezetői, továbbra is elutasítják a magyar tagozat létrehozását az intézményben. Az MTVA Sajtó- és Fotóarchívumának összeállítását adjuk közre a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen (MOGYE) történetének főbb állomásairól és a kialakult konfliktusról:
1872-ben alakult a Kolozsvári Egyetem 258 beiratkozott diákkal és négy egyetemi karral: Bölcsészettudomány és történelem, Jog és politikatudomány, Matematika és természettudomány, továbbá Orvostudomány. Az oktatás nyelve magyar volt. 1881-ben felvette a Ferenc József Tudományegyetem nevet. 1918-ban – Erdély egyesülése Romániával – a hatalom véget vetett az egyetem kolozsvári működésének, s megkezdődtek a tárgyalások egy román egyetem felállításáról. 1919. szeptember 1-jén megalakult a román tannyelvű I. Ferdinánd Tudományegyetem, a Ferenc József tudományegyetem pedig Szegeden folytatta működését.
A második bécsi döntés értelmében Erdély északi része visszakerült Magyarországhoz. 1940-ben visszaköltözött Kolozsvárra és újraindult a Ferenc József Tudományegyetem. Törvényerejű rendelet értelmében 1945. június 1-jei hatállyal Kolozsvárott magyar tannyelvű Állami Tudományegyetem létesült négy tudományos karral, és felvette a Bolyai Tudományegyetem nevet.
Az orvostudományi kart Marosvásárhelyre költöztették, majd 1959-ben a két egyetem összeolvadt. Az így keletkezett Babeş–Bolyai Tudományegyetemen fokozatosan megszűntek a magyar csoportok. 1948-ban a marosvásárhelyi orvosi kart különválasztották a Bolyai Egyetemtől, és létrehozták a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetet.
1962-től, pártutasításra, az előadásokat magyarul és románul, a gyakorlati órákat csak románul tartották. A hallgatói részarány fokozatosan a román hallgatók javára billent.
A 90-es években a magyarul tanulók aránya 20 százalék alá csökkent. 2008-ra ez 50 százalékra emelkedett, de a magyar oktatóké nem haladja meg a 30 százalékot.
A jelenleg is tartó vita a következőképpen alakult ki: 2011 januárjában életbe lépett az új tanügyi törvény, amely multikulturális egyetemként határozza meg a MOGYE-t is, s kötelezi az intézményt a kisebbségi nyelvű oktatás fejlesztésére, önálló tanulmányi vonal vagy tagozat létrehozására. (Ilyen tagozat már létezik a kolozsvári Babeş–Bolyai Egyetemen és a marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen.)
Az egyetem román többségű szenátusa (legfőbb döntéshozó szerve) olyan egyetemi chartát fogadott el, amely továbbra is szakonként, és nem tannyelv szerint alapította meg az új egyetemi intézeteket, vagyis egy, már létező törvényt hagytak figyelmen kívül.
Az egyetem szenátusa arról is döntött, hogy a 65. életévüket betöltött és nyugdíjazott professzorok óraadó tanárként sem folytathatják tevékenységüket. Ez érzékenyen érintette a magyar nyelvű oktatást, a magyarul oktató professzorokból hiány van az egyetemen és utánpótlásuk véletlenszerűvé vált. Az egyetem szabályzatát a román oktatási minisztériumnak is jóvá kell hagynia, ezért a magyar oktatók és a politikai szervezetek abban reménykedtek, hogy a minisztérium visszautasítja a chartát, és felszólítja az egyetemet a jogszabály betartására.
2011 októberében az intézmény történetében először külön tanévnyitót tartottak a magyar tanárok és a diákok, illetve a román tanárok és diákok. Constantin Copotoiu rektor „politikai problémának” nevezte az egyetemen kialakult konfliktushelyzetet. A kormány megyei képviselője, a prefektus a város polgármesterével, Dorin Floreával együtt intézményi összevonást javasolt, ugyanis az oktatási törvény lehetővé teszi a kisebb egyetemek összevonását.
2011. október 5-én az oktatási minisztérium átiratban kérte a MOGYE vezetőségét, hogy maradéktalanul érvényesítse a multikulturális jelleget az intézmény egyetemi chartájában. A javasolt szövegváltozat leszögezte, az egyetemen zajló elméleti oktatás, valamint a klinikai és szakmai gyakorlatnak román, magyar és angol nyelveken kell történnie.
A magyar diplomácia 2011. október 18-án tett lépést, amikor Füzes Oszkár bukaresti magyar nagykövet Zsigmond Barna csíkszeredai főkonzul társaságában egyeztetett Constantin Copotoiu rektorral. Az intézmény rektora ígéretet tett, hogy a törvények biztosította kereteken belül megmarad az egyetemen a magyar oktatás.
2011. október 25-ére egyetemi szenátusi ülést hívtak össze, hogy döntsön a charta módosításáról, de a testület döntésképtelen volt. 2011. november 22-én Kincses Előd a Romániai Magyar Orvos- és Gyógyszerészképzésért Egyesület (RMOGYKE) nevében eljáró ügyvéd beperelte a MOGYE-t, hogy nyilvánítsák semmissé az egyetemi chartát, mivel az nem felel meg a tanügyi törvény előírásainak. 2011. december 6-án az oktatási minisztérium arra kérte az egyetem vezetőségét, hogy érvényesítse az adott évben hatályba lépett oktatási törvény multikulturális egyetemekre vonatkozó előírásait. 2012. január 13-án ismét ülésezett az egyetem szenátusa, de nem szerepelt napirenden a magyar intézetek/főtanszékek létrehozása.
2012. február 22-én Leonard Azamfirei korábbi dékánt választották meg az egyetem rektorának, a választást a magyar oktatók bojkottálták.
Ugyanazon a napon a MOGYE rektori hivatala és szenátusa beperelte az oktatásügyi minisztériumot, hogy a tárca nem fogadta el az egyetem chartáját. 2012. február 27-én Markó Béla a kormányból való kilépését helyezte kilátásba, ha az elkövetkező hetekben nem rendeződik a MOGYE magyar tagozatának az ügye. Újabb tárgyalásba kezdett Cătălin Baba oktatási miniszter a marosvásárhelyi orvosi egyetem vezetőségével, hogy meggyőzze az egyetem szenátusát. Ha ez nem sikerül, a román kormány határozatot fogad el a magyar tagozat megalapításáról.
Szabadság (Kolozsvár)
2012. szeptember 4.
Az együttlét, az összetartozás élménye
Bolyai-világtalálkozó
Mert bennünk van az iskola. S mi is ott vagyunk tetteink, eredményeink révén abban az immár világrészeket átfogó csapatban, amely azt az útravalót viszi, adja tovább, amelyet tudós tanárok s a Bolyaiak nevétől híres tanintézmény padjaiban sajátítottunk el. Hűséges öregdiákjai révén az ötévenkénti kerek évfordulókhoz kapcsolódó világtalálkozókon az iskola visszahív, hogy emlékeztessen és biztasson. A péntek esti szép lírai bevezető után – szeptember elsején reggel a csengő szavára kezdődött meg a VI. Bolyais Világtalálkozó nyitóünnepsége.
Alaphangját a négy felekezet nevében Csáky Tünde református lelkész, Oláh Dénes katolikus főesperes, Papp Noémi lutheránus lelkész és Kecskés Csaba unitárius esperes adta meg.
A Református Kollégium – Bolyai Farkas Líceum Öregdiákok Baráti Köre nevében az elnök Kirsch Attila mondott köszönetet dr. Zsigmond Barna Pálnak, a csíkszeredai magyar főkonzulnak, volt bolyais diáknak, aki a rendezvény fővédnökeként támogatta a találkozó megszervezését. A baráti kör vezetőségi tagjai mellett kiemelte a Református Kollégium és a Bolyai Farkas Elméleti Líceum vezetőségének, lelkes tanárainak és diákjainak a hozzájárulását a szervezéshez, a Teleki Téka Alapítvány és a Dr. Bernády György Közművelődési Egyesület szerepét, s köszönetet mondott a kisegítő személyzetnek.
Az iskola megalapításának 455. évfordulóját köszöntő hatodik világtalálkozó résztvevőit, akik a helybeliek mellett Kanadától Svájcig sok országból érkeztek, arra kérte, hogy egypercnyi csenddel adózzanak a néhai tanárok és diákok emlékének. Beszédében Kirsch Attila kiemelte annak az összetartó varázserőnek a fontosságát, amit Bolyai-szellemnek nevezünk, s amely örök nosztalgiát jelent a hazatérésre, hozzájárul a közösségi tudat, a nemzeti összetartozás érzésének a megerősítéséhez, az újra megtalált iskola rejtett értékeinek a felfedezéséhez. A világtalálkozót a Baráti Kör korelnöke, a 91 éves Keresztes Gyula nyitotta meg.
Az elszántnak semmi sem nehéz – idézte Zrínyi Miklóst, a nagy hadvezért Zsigmond Barna Pál főkonzul, aki arra figyelmeztette a hallgatóságot, hogy ma is vannak, akik félelemben próbálják tartani a magyarságot, hátha feladja iskoláit, amelyeket őseitől örökölt. Zrínyi népe régen karddal harcolt a földért, ma vállalkozó szellemmel, fejlesztésekkel, gyárakkal, vállalkozásokkal, családalapítással, gyermekek világra hozásával kell a földet megtartani. Ehhez létfontosságú, hogy gyermekeink szülőföldjükön színvonalas magyar iskolában tanulhassanak, amilyen a Bolyai Líceum vagy a Székely Mikó Kollégium, mondta a főkonzul, aki az egyházi iskolák fontosságáról beszélt. "Ma minden demokratikus gondolkodású embernek meg kell értenie, hogy az anyanyelvű oktatás, az egyházi iskolák a magyarok számára fontosak, és a háttérben, legyen az Mikó-ügy vagy MOGYE-ügy, ott van az egész nemzet konszenzusa, ahogy Zrínyi fogalmaz, a nemzeti egység. Magyarországon és Erdélyben az egyházi fenntartású iskolák voltak a megújulás zászlóvivői, ugyanakkor ékes bizonyítékai annak, hogy a vallás tanításán alapuló morál illetve a tudományos nyitottság nem összeegyeztethetetlenek egymással. Az iskola nem csupán a múlt értékeinek megőrzője, hanem a megújulás, az új vívmányok alkotásának, létrejöttének melegágya is. Elég itt iskolánk nagy tanáraira, tanítványaira gondolni, de köztudott, hogy Nobel-díjasaink zöme is egyházi iskolák padjaiból került ki. Magyarország csíkszeredai főkonzuljaként jó érzés ma úgy itt lenni, hogy nemcsak az egykori iskola, a közös magyar állampolgárság is összeköt sokunkat". Az állampolgárság, amely immár a szülőföldön is elérhető, erősíti és ugyanakkor törvényesíti azokat a szálakat, amelyek a magyar nemzet egységét képezik. Erőt merít a múltból, átsegít a jelenbe és reményt ad a jövőre. "Remélem, hogy a Mikó- ügy, a MOGYE-ügy, azaz az anyanyelvű oktatás kapcsán román barátaink is mellénk állnak" – tette hozzá.
Családi és saját emlékeit idézte dr. Kelemen Atilla akadémikus, parlamenti képviselő, akinek szépapja is a Református Kollégiumban tanult, s aki parlamenti tapasztalatai alapján cáfolta a főkonzul optimizmusát a román többség irányából tapasztalt megértést illetően. Csáky Károly református lelkész a Baráti Kör nevében fogalmazta meg a kérést, hogy a bejárati emléktáblák visszafordítása, a jelenleg látható feliratuk új emléktáblára való átírása és elhelyezése érdekében betű- és szójegyeket lehet váltani az ügy támogatása érdekében. Az iskola volt román diákjai nevében az 1983-ban végzett Chiorean Ioan emlékezett az orgona felavatására és vallotta büszkén bolyais diáknak magát.
A Bolyai Farkas Elméleti Líceumban és a Református Kollégiumban ma 1.500 diák tanul száz pedagógus irányításával, s kiváló eredményeikkel az erdélyi magyar középiskolák sorában az első helyen állnak – hangzott el Bálint István igazgató köszöntőjében. Székely Emese, az 1994-ben újraindított Református Kollégium igazgatónője csalódottságát fejezte ki, hogy a 455 éves iskola épülete rossz állapotban fogadja a volt diákokat, majd reményét fejezte ki, hogy a legközelebbi találkozón talán sikerül olyan szépre felújítani, amilyenre közadakozásból száz évvel ezelőtt felépítették. Sajnálatát fejezte ki, hogy a világtalálkozón résztvevők nem lehetnek jelen a Székely Mikó Kollégiumért tüntetők mellett, és felolvasta az ünnepségre összesereglett több mint ezer öregdiák álláspontját, amelyben elítélik a sepsiszentgyörgyi kollégium visszaállamosítására hozott igazságtalan döntést és a visszaszolgáltató bizottság tagjait ért büntetést. Majd Bethlen Gábor fejedelem szállóigévé vált mondását idézve – ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? – kifejezte reményét, hogy a Fellebbviteli Bíróság hatályon kívül helyezi az igazságtalan döntést.
A nyitóünnepség zárómomentumaként a résztvevők megkoszorúzták a Bolyaiak szobrát, majd az iskola udvarán két újabb emléktáblát lepleztek le: az Albisi Bod Sándorét, akit a Református Kollégium nevelt és Bem tábori lelkésze volt, valamint a 210 éve elhunyt Kibédi Mátyus István orvostudorét, aki a neves külföldi egyetemeket megjárva tért haza és szolgálta hatósági orvosként, meghatározó értékű orvosi könyvek szerzőjeként az erdélyi magyar orvostudományt.
Márkos Ferenc, az Egyesült Államokban élő egykori bolyais diák, sporttanár és festő munkájának eredményeként megörökített tanárok munkásságáról laudáció hangzott el. Kozma Béla tevékenységét Mátyás Zoltán öregdiák, a Pálffy Antalét dr. Weszely Tibor Bolyai-kutató, a Horváth Andrásét Klósz Bálint öregdiák, a Fülöp Györgyét Albertini Zoltán testnevelő tanár, a dr. Kiss Elemérét Balás Árpád öregdiák, a Kirsch Mártáét dr. Oláh Gál Róbert Bolyai-kutató méltatta.
A kora délutáni órákban színvonalas tudományos előadások zajlottak párhuzamosan három helyszínen, zsúfolt nézőtér előtt. Volt, aki megpróbált ingázni a három terem között, de sajnos e sorok írójának ez nem sikerült. A Teleki Téka új olvasótermében dr. Weszely Tibor magyarázta el Bolyai János két zseniális felfedezését, amit a 26 nyomtatott oldalon latinul írt Appendixben jelentetett meg. Dr. Körtesi Péter, a Miskolci Egyetem professzora arról számolt be, hogy egykori bolyais diákként hogyan lett a matematikatörténet elismert nagykövete, rendszeres konferenciák elindítója és szervezője, Bolyai János tudománytörténeti jelentőségének a népszerűsítője a nagyvilágban, s közben nem feledkezett el szülővárosáról sem, ahol 2008-ban nagy sikerrel szervezett nemzetközi konferenciát. Dr. Oláh Gál Róbert, a Sapientia EMTE tanára a Bolyai-kutatás megoldott és nyitott problémáit ismertette a hallgatósággal, s fogalmazott meg a kutatók számára új feladatokat. Az előadásokat beszélgetés követte arról, hogy a legnagyobb magyar tudós miért nem került be a magyar akadémikusok sorába, holott a világörökségi listán az Appendix mellett még egy magyar szerző könyve, Kőrösi Csoma Sándor tibeti-angol szótára szerepel.
Még a bejárat előtti lépcsőn is ültek a Bernády György-amfiteátrum előtt, ahol Spielmann Mihály történész (Bolyaiak kora), Oláh Anna tanár (Egy jeltelen sírtól – a világemlékezetig), Kiss Székely Zoltán tanár (Újabb adalékok a marosvásárhelyi Református Kollégium Természetrajzi Katedrájának történetéhez), Klósz Bálint tanár (Ép testben ép lélek) tartott előadást. Ezt követően dr. Péterffy Árpád szívsebész professzor hozta összefüggésbe az 1944. szeptember 13-i tordai csatát, amely négy hétre feltartóztatta a szovjet előrenyomulást, a kolozsvári magyar egyetemen és az egyetemhez tartozó klinikákon történt változásokkal.
Hasonlóan érdekes előadások zajlottak a díszteremben is, Oniga Erika a Református Kollégium százéves épületegyüttesének építéstörténetéről, Berekméri Róbert a Református Kollégium levéltáráról, Kálmán Attila az erdélyi főurak adományairól tartott előadást.
A tanári szobában hangzott el a mai Református Kollégium és a Bolyai Farkas Elméleti Líceum bemutatása, a Budapestről érkezett dr. Szalai Zoltán a Mathias Corvinus Collegiumban folyó tehetséggondozásról számolt be.
Bár sokszor hallottuk az öregdiákok adomáit, ezúttal is érdekes volt részt venni a dr. Tőkés Béla professzor vezette visszaemlékezésen, ahol kiderült, hogy ugyanaz az iskola hányféleképpen él a volt diákokban, milyen ösztönző tényezők és sérelmek motiváltak egyeseket, hogy a szakmájukban a legjobbak közé verekedjék fel magukat. Amiképpen az is, hogy milyen sokat köszönhetünk az öregdiákoknak az iskola címerének újraalkotásától a múlt sok más emlékeinek megőrzéséig és nem utolsósorban a világtalálkozók megszervezéséig. A sport kedvelői természetesen a sportvetélkedőket követték, s az Élő könyvtár résztvevőit is igénybe lehetett volna venni talán nagyobb mértékben is egy-egy kötetlen beszélgetésre.
Szombaton este a Kultúrpalota nagytermében sikeres gálaműsor bizonyította, hogy a tudomány mellett a művészetek művelésére és ápolására is tudott és tud nevelni az iskola. A hatodik világtalálkozó résztvevőit a Gaudeamusszal köszöntötte a kollégium Enyedi Csaba vezette kamarakórusa, majd az erdélyi régizene világába kalauzoltak el László József fizikatanár tanítványai, a Kájoni János furulyaegyüttes tagjai, s vajdaszentiványi táncot adott elő az iskola tánccsoportja. A műsor vendége volt egy bolyais család, Kilyén Ilka, a Tompa Miklós Társulat színésze és lánya, Ritziu Ilka- Krisztina, a Művészeti Egyetem hallgatója, akik Ritziu Dániel, a fiú zenekíséretével énekeltek. Pethő László Arccal a végtelen felé című versét Ördög Miklós Levente, a Tompa Miklós Társulat színművésze szavalta, majd a feleségével, Szabadi Nóra színművésszel musicalrészleteket adtak elő. Mozartot játszottak a budapesti Bolyai János vonósnégyes tagjai. Csíky Boldizsár zeneszerző jóvoltából a geometria és a hegedű találkozásáról is meggyőződhettünk, a Bolyai-képletben felfedezett zenét Selmeczi János budapesti hegedűművész tolmácsolta. Kocsis István A tér című monodrámájából Sebestyén Aba, a Tompa Miklós Társulat tagja adott elő részletet. A Marosvásárhelyi Állami Filharmónia fiatal szólistái – Boros Emese, Buta Árpád, Szabó Levente és Trózner Kincső – Ávéd Éva zongorakíséretével örökzöld operarészletekkel szórakoztatták a jelenlévőket.
A bolyaiság lényege a hit, a magyarság és az európaiság hármas egysége. Ennek szellemében énekelte közösen az iskola kamarakórusa és a közönség Kovács András szerzeményét, a Bolyai-indulót. A műsort Kovács Levente rendezte, Szabadi Nóra és Bodolai Balázs vezette.
És úgy tűnik, hogy a "találkozó vasárnapra sem fáradt el", hisz tele volt a Vártemplom. Csáky Károly református lelkész, öregdiák igehirdetését követően dr. Soós Zoltán ismertette a szépszámú érdeklődővel a marosvásárhelyi vár történetét az újabb ásatások tükrében, majd dr. Szekeres Gerő beszélt pályafutásáról és a várban épülő geodezikus kupoláról. Közel ötvenen vettek részt a református temetőben tartott megemlékezésen, ahol megkoszorúzták a tanárok és diákok emlékére emelt kopjafát és a két Bolyai sírját.
A beszámolóhoz hadd tegyük hozzá, hogy esténként az iskola udvarán a Tonight Jazz Quartet, a DNS, az Autostop, szombaton pedig a Vecker, Detox, Vírus ifjúsági rockzenekarok valamint a Cold Taste és a Bojtorján zenélt, s közben a sátrak alatt régi osztálytársak, barátok, ismerősök találkoztak, beszélgettek, örültek az együttlétnek.
Összességében gondosan, jól szervezett találkozó volt, az összetartozás, az együttlét felejthetetlen élményével.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
Bolyai-világtalálkozó
Mert bennünk van az iskola. S mi is ott vagyunk tetteink, eredményeink révén abban az immár világrészeket átfogó csapatban, amely azt az útravalót viszi, adja tovább, amelyet tudós tanárok s a Bolyaiak nevétől híres tanintézmény padjaiban sajátítottunk el. Hűséges öregdiákjai révén az ötévenkénti kerek évfordulókhoz kapcsolódó világtalálkozókon az iskola visszahív, hogy emlékeztessen és biztasson. A péntek esti szép lírai bevezető után – szeptember elsején reggel a csengő szavára kezdődött meg a VI. Bolyais Világtalálkozó nyitóünnepsége.
Alaphangját a négy felekezet nevében Csáky Tünde református lelkész, Oláh Dénes katolikus főesperes, Papp Noémi lutheránus lelkész és Kecskés Csaba unitárius esperes adta meg.
A Református Kollégium – Bolyai Farkas Líceum Öregdiákok Baráti Köre nevében az elnök Kirsch Attila mondott köszönetet dr. Zsigmond Barna Pálnak, a csíkszeredai magyar főkonzulnak, volt bolyais diáknak, aki a rendezvény fővédnökeként támogatta a találkozó megszervezését. A baráti kör vezetőségi tagjai mellett kiemelte a Református Kollégium és a Bolyai Farkas Elméleti Líceum vezetőségének, lelkes tanárainak és diákjainak a hozzájárulását a szervezéshez, a Teleki Téka Alapítvány és a Dr. Bernády György Közművelődési Egyesület szerepét, s köszönetet mondott a kisegítő személyzetnek.
Az iskola megalapításának 455. évfordulóját köszöntő hatodik világtalálkozó résztvevőit, akik a helybeliek mellett Kanadától Svájcig sok országból érkeztek, arra kérte, hogy egypercnyi csenddel adózzanak a néhai tanárok és diákok emlékének. Beszédében Kirsch Attila kiemelte annak az összetartó varázserőnek a fontosságát, amit Bolyai-szellemnek nevezünk, s amely örök nosztalgiát jelent a hazatérésre, hozzájárul a közösségi tudat, a nemzeti összetartozás érzésének a megerősítéséhez, az újra megtalált iskola rejtett értékeinek a felfedezéséhez. A világtalálkozót a Baráti Kör korelnöke, a 91 éves Keresztes Gyula nyitotta meg.
Az elszántnak semmi sem nehéz – idézte Zrínyi Miklóst, a nagy hadvezért Zsigmond Barna Pál főkonzul, aki arra figyelmeztette a hallgatóságot, hogy ma is vannak, akik félelemben próbálják tartani a magyarságot, hátha feladja iskoláit, amelyeket őseitől örökölt. Zrínyi népe régen karddal harcolt a földért, ma vállalkozó szellemmel, fejlesztésekkel, gyárakkal, vállalkozásokkal, családalapítással, gyermekek világra hozásával kell a földet megtartani. Ehhez létfontosságú, hogy gyermekeink szülőföldjükön színvonalas magyar iskolában tanulhassanak, amilyen a Bolyai Líceum vagy a Székely Mikó Kollégium, mondta a főkonzul, aki az egyházi iskolák fontosságáról beszélt. "Ma minden demokratikus gondolkodású embernek meg kell értenie, hogy az anyanyelvű oktatás, az egyházi iskolák a magyarok számára fontosak, és a háttérben, legyen az Mikó-ügy vagy MOGYE-ügy, ott van az egész nemzet konszenzusa, ahogy Zrínyi fogalmaz, a nemzeti egység. Magyarországon és Erdélyben az egyházi fenntartású iskolák voltak a megújulás zászlóvivői, ugyanakkor ékes bizonyítékai annak, hogy a vallás tanításán alapuló morál illetve a tudományos nyitottság nem összeegyeztethetetlenek egymással. Az iskola nem csupán a múlt értékeinek megőrzője, hanem a megújulás, az új vívmányok alkotásának, létrejöttének melegágya is. Elég itt iskolánk nagy tanáraira, tanítványaira gondolni, de köztudott, hogy Nobel-díjasaink zöme is egyházi iskolák padjaiból került ki. Magyarország csíkszeredai főkonzuljaként jó érzés ma úgy itt lenni, hogy nemcsak az egykori iskola, a közös magyar állampolgárság is összeköt sokunkat". Az állampolgárság, amely immár a szülőföldön is elérhető, erősíti és ugyanakkor törvényesíti azokat a szálakat, amelyek a magyar nemzet egységét képezik. Erőt merít a múltból, átsegít a jelenbe és reményt ad a jövőre. "Remélem, hogy a Mikó- ügy, a MOGYE-ügy, azaz az anyanyelvű oktatás kapcsán román barátaink is mellénk állnak" – tette hozzá.
Családi és saját emlékeit idézte dr. Kelemen Atilla akadémikus, parlamenti képviselő, akinek szépapja is a Református Kollégiumban tanult, s aki parlamenti tapasztalatai alapján cáfolta a főkonzul optimizmusát a román többség irányából tapasztalt megértést illetően. Csáky Károly református lelkész a Baráti Kör nevében fogalmazta meg a kérést, hogy a bejárati emléktáblák visszafordítása, a jelenleg látható feliratuk új emléktáblára való átírása és elhelyezése érdekében betű- és szójegyeket lehet váltani az ügy támogatása érdekében. Az iskola volt román diákjai nevében az 1983-ban végzett Chiorean Ioan emlékezett az orgona felavatására és vallotta büszkén bolyais diáknak magát.
A Bolyai Farkas Elméleti Líceumban és a Református Kollégiumban ma 1.500 diák tanul száz pedagógus irányításával, s kiváló eredményeikkel az erdélyi magyar középiskolák sorában az első helyen állnak – hangzott el Bálint István igazgató köszöntőjében. Székely Emese, az 1994-ben újraindított Református Kollégium igazgatónője csalódottságát fejezte ki, hogy a 455 éves iskola épülete rossz állapotban fogadja a volt diákokat, majd reményét fejezte ki, hogy a legközelebbi találkozón talán sikerül olyan szépre felújítani, amilyenre közadakozásból száz évvel ezelőtt felépítették. Sajnálatát fejezte ki, hogy a világtalálkozón résztvevők nem lehetnek jelen a Székely Mikó Kollégiumért tüntetők mellett, és felolvasta az ünnepségre összesereglett több mint ezer öregdiák álláspontját, amelyben elítélik a sepsiszentgyörgyi kollégium visszaállamosítására hozott igazságtalan döntést és a visszaszolgáltató bizottság tagjait ért büntetést. Majd Bethlen Gábor fejedelem szállóigévé vált mondását idézve – ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? – kifejezte reményét, hogy a Fellebbviteli Bíróság hatályon kívül helyezi az igazságtalan döntést.
A nyitóünnepség zárómomentumaként a résztvevők megkoszorúzták a Bolyaiak szobrát, majd az iskola udvarán két újabb emléktáblát lepleztek le: az Albisi Bod Sándorét, akit a Református Kollégium nevelt és Bem tábori lelkésze volt, valamint a 210 éve elhunyt Kibédi Mátyus István orvostudorét, aki a neves külföldi egyetemeket megjárva tért haza és szolgálta hatósági orvosként, meghatározó értékű orvosi könyvek szerzőjeként az erdélyi magyar orvostudományt.
Márkos Ferenc, az Egyesült Államokban élő egykori bolyais diák, sporttanár és festő munkájának eredményeként megörökített tanárok munkásságáról laudáció hangzott el. Kozma Béla tevékenységét Mátyás Zoltán öregdiák, a Pálffy Antalét dr. Weszely Tibor Bolyai-kutató, a Horváth Andrásét Klósz Bálint öregdiák, a Fülöp Györgyét Albertini Zoltán testnevelő tanár, a dr. Kiss Elemérét Balás Árpád öregdiák, a Kirsch Mártáét dr. Oláh Gál Róbert Bolyai-kutató méltatta.
A kora délutáni órákban színvonalas tudományos előadások zajlottak párhuzamosan három helyszínen, zsúfolt nézőtér előtt. Volt, aki megpróbált ingázni a három terem között, de sajnos e sorok írójának ez nem sikerült. A Teleki Téka új olvasótermében dr. Weszely Tibor magyarázta el Bolyai János két zseniális felfedezését, amit a 26 nyomtatott oldalon latinul írt Appendixben jelentetett meg. Dr. Körtesi Péter, a Miskolci Egyetem professzora arról számolt be, hogy egykori bolyais diákként hogyan lett a matematikatörténet elismert nagykövete, rendszeres konferenciák elindítója és szervezője, Bolyai János tudománytörténeti jelentőségének a népszerűsítője a nagyvilágban, s közben nem feledkezett el szülővárosáról sem, ahol 2008-ban nagy sikerrel szervezett nemzetközi konferenciát. Dr. Oláh Gál Róbert, a Sapientia EMTE tanára a Bolyai-kutatás megoldott és nyitott problémáit ismertette a hallgatósággal, s fogalmazott meg a kutatók számára új feladatokat. Az előadásokat beszélgetés követte arról, hogy a legnagyobb magyar tudós miért nem került be a magyar akadémikusok sorába, holott a világörökségi listán az Appendix mellett még egy magyar szerző könyve, Kőrösi Csoma Sándor tibeti-angol szótára szerepel.
Még a bejárat előtti lépcsőn is ültek a Bernády György-amfiteátrum előtt, ahol Spielmann Mihály történész (Bolyaiak kora), Oláh Anna tanár (Egy jeltelen sírtól – a világemlékezetig), Kiss Székely Zoltán tanár (Újabb adalékok a marosvásárhelyi Református Kollégium Természetrajzi Katedrájának történetéhez), Klósz Bálint tanár (Ép testben ép lélek) tartott előadást. Ezt követően dr. Péterffy Árpád szívsebész professzor hozta összefüggésbe az 1944. szeptember 13-i tordai csatát, amely négy hétre feltartóztatta a szovjet előrenyomulást, a kolozsvári magyar egyetemen és az egyetemhez tartozó klinikákon történt változásokkal.
Hasonlóan érdekes előadások zajlottak a díszteremben is, Oniga Erika a Református Kollégium százéves épületegyüttesének építéstörténetéről, Berekméri Róbert a Református Kollégium levéltáráról, Kálmán Attila az erdélyi főurak adományairól tartott előadást.
A tanári szobában hangzott el a mai Református Kollégium és a Bolyai Farkas Elméleti Líceum bemutatása, a Budapestről érkezett dr. Szalai Zoltán a Mathias Corvinus Collegiumban folyó tehetséggondozásról számolt be.
Bár sokszor hallottuk az öregdiákok adomáit, ezúttal is érdekes volt részt venni a dr. Tőkés Béla professzor vezette visszaemlékezésen, ahol kiderült, hogy ugyanaz az iskola hányféleképpen él a volt diákokban, milyen ösztönző tényezők és sérelmek motiváltak egyeseket, hogy a szakmájukban a legjobbak közé verekedjék fel magukat. Amiképpen az is, hogy milyen sokat köszönhetünk az öregdiákoknak az iskola címerének újraalkotásától a múlt sok más emlékeinek megőrzéséig és nem utolsósorban a világtalálkozók megszervezéséig. A sport kedvelői természetesen a sportvetélkedőket követték, s az Élő könyvtár résztvevőit is igénybe lehetett volna venni talán nagyobb mértékben is egy-egy kötetlen beszélgetésre.
Szombaton este a Kultúrpalota nagytermében sikeres gálaműsor bizonyította, hogy a tudomány mellett a művészetek művelésére és ápolására is tudott és tud nevelni az iskola. A hatodik világtalálkozó résztvevőit a Gaudeamusszal köszöntötte a kollégium Enyedi Csaba vezette kamarakórusa, majd az erdélyi régizene világába kalauzoltak el László József fizikatanár tanítványai, a Kájoni János furulyaegyüttes tagjai, s vajdaszentiványi táncot adott elő az iskola tánccsoportja. A műsor vendége volt egy bolyais család, Kilyén Ilka, a Tompa Miklós Társulat színésze és lánya, Ritziu Ilka- Krisztina, a Művészeti Egyetem hallgatója, akik Ritziu Dániel, a fiú zenekíséretével énekeltek. Pethő László Arccal a végtelen felé című versét Ördög Miklós Levente, a Tompa Miklós Társulat színművésze szavalta, majd a feleségével, Szabadi Nóra színművésszel musicalrészleteket adtak elő. Mozartot játszottak a budapesti Bolyai János vonósnégyes tagjai. Csíky Boldizsár zeneszerző jóvoltából a geometria és a hegedű találkozásáról is meggyőződhettünk, a Bolyai-képletben felfedezett zenét Selmeczi János budapesti hegedűművész tolmácsolta. Kocsis István A tér című monodrámájából Sebestyén Aba, a Tompa Miklós Társulat tagja adott elő részletet. A Marosvásárhelyi Állami Filharmónia fiatal szólistái – Boros Emese, Buta Árpád, Szabó Levente és Trózner Kincső – Ávéd Éva zongorakíséretével örökzöld operarészletekkel szórakoztatták a jelenlévőket.
A bolyaiság lényege a hit, a magyarság és az európaiság hármas egysége. Ennek szellemében énekelte közösen az iskola kamarakórusa és a közönség Kovács András szerzeményét, a Bolyai-indulót. A műsort Kovács Levente rendezte, Szabadi Nóra és Bodolai Balázs vezette.
És úgy tűnik, hogy a "találkozó vasárnapra sem fáradt el", hisz tele volt a Vártemplom. Csáky Károly református lelkész, öregdiák igehirdetését követően dr. Soós Zoltán ismertette a szépszámú érdeklődővel a marosvásárhelyi vár történetét az újabb ásatások tükrében, majd dr. Szekeres Gerő beszélt pályafutásáról és a várban épülő geodezikus kupoláról. Közel ötvenen vettek részt a református temetőben tartott megemlékezésen, ahol megkoszorúzták a tanárok és diákok emlékére emelt kopjafát és a két Bolyai sírját.
A beszámolóhoz hadd tegyük hozzá, hogy esténként az iskola udvarán a Tonight Jazz Quartet, a DNS, az Autostop, szombaton pedig a Vecker, Detox, Vírus ifjúsági rockzenekarok valamint a Cold Taste és a Bojtorján zenélt, s közben a sátrak alatt régi osztálytársak, barátok, ismerősök találkoztak, beszélgettek, örültek az együttlétnek.
Összességében gondosan, jól szervezett találkozó volt, az összetartozás, az együttlét felejthetetlen élményével.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
2012. október 29.
Hetven év az irodalom és közélet szolgálatában
Tisztelettel köszöntjük a 90 éves Katona Szabó Istvánt
Katona Szabó István november tizedikén lesz kilencvenéves. Élete és egész tevékenysége szorosan összefonódik az erdélyi magyarság jelenkori történelmével. Az írót, kritikust, szerkesztőt 2012. november 11-én a Gödöllői Iparművészeti Műhely Alkotóházában köszöntik fel a Gödöllői Új Művészet Közalapítvány szervezésében. A találkozón bemutatják Katona Szabó István: A nagy hazugságok kora. Életem Erdélyben 1948-1968 című, a Kráter Kiadónál nemrég megjelent önéletírását.
Kézdivásárhelyen született, 1922. november 10-én. Szülővárosában kezdte tanulmányait, a kantai katolikus gimnáziumban. 1937-ben megszakítva tanulmányait, kereskedőinas Óradnán, majd szövőgyári munkás Nagyszebenben. 1939-ben a Marosvásárhelyi Református Kollégiumban folytatta tanulmányait, tehát megismerte és megtapasztalta a kisebbségi sorban működő mindkét felekezeti iskolarendszer helyzetét. 1943-ban részt vett a balatonszárszói konferencián, majd a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemre iratkozott és az abból átalakított Bolyai Tudományegyetemen végzett 1947-ben, ahol közgazdaság tanári diplomát szerzett. Mint egyetemi hallgató az erdélyi népi kollégiumok szervezője, a Móricz Zsigmond Kollégium diákigazgatója (1945-47). A Magyar Népi Szövetség (MNSZ) száztagú intézőbizottságának tagjaként, csatlakozva Nagy Géza tiltakozásához, az ifjúság képviseletében, 1945 novemberében Marosvásárhelyen az Erdély határainak módosítását ellenző, a kisebbségi jogokat feladó kiáltvány ellen szólalt fel és szavazott, és a kiáltvány elfogadása ellen tiltakozásként kilépett az MNSZ intézőbizottságából.
Újságírói pályáját a kolozsvári Világosságnál kezdte, amelynek munkatársai között volt Jékely Zoltán, Derzsi Sándor, Nagy Elek (Méhes György), majd Sütő András. Egy évig tanár a bánffyhunyadi magyar gimnáziumban, majd 1948-tól egy évtizeden át a Falvak Népe szerkesztője, ahol munkatársai Asztalos István, Horváth István, Kós Balázs és Sülő András. 1958-tól a marosvásárhelyi Művészet, majd Új Élet főszerkesztő-helyettese 1967-ig, amikor a jogtalanul letartóztatott Bözödi György melletti kiállása miatt alacsonyabb beosztásba kerül, majd nyugdíjazásáig (1982) a művészeti rovat vezetője volt. Írásaiban, cikkeiben az akkori idők cenzúrája és ideológiai kizárólagossága ellenére, igyekezett feszegetni az ellentmondásokat és felszínen tartani az erdélyi magyarságnak az egész magyar nemzet egységéhez való tartozás gondolatát. 1955-1986 között a Romániai Írók Szövetsége, 1986 óta a Magyar Írószövetség tagja.
1986 óta Magyarországon, Gödöllőn lakik. Számos cikket, tanulmányt közölt a Hitel, Napjaink, Magyarok, A Céh, Erdélyi Magyarság és más lapokban. 1990-ben jelent meg A nagy remények kora (Erdélyi demokrácia, 1944-1948), 1991-ben A megtévesztettek – Életem Erdélyben, 1993-ban Lélekharangok című önéletírás, ezekben az erdélyi magyar kisebbség valós helyzetét tárta fel saját élményei alapján. A gyermekkorától készülő A nagy hazugságok kora (1948-1956) című önéletírásában a „szocializmust építő népi demokratikus” rendszer romániai és magyarországi hazugságait leplezi le átélt tapasztalatai alapján.
Emlékezései
Családi helyzetemről meg kell említenem, hogy feleségem Bódis Erzsébet iparművész, aki a székely szőnyeg továbbfejlesztésével teremtette meg saját stílusát és teremetett olyan anyagot, melyet az Ernst Múzeumban állított ki. Leányom Katona Szabó Erzsébet, Ferenczy-díjas textilművész. Tehát egész életem szorosan kötődött a képzőművészeti élethez. A legjelesebb erdélyi művészekkel voltam állandó kapcsolatban Kós Károlytól Nagy Imréig, Gy. Szabó Bélától Mohi Sándorig. Mint a művészeti rovat vezetője több évtizeden át írtam-támogattam a művészeket, lexikont szerkesztettem az Új Élet keretében, bemutatva erdélyi és magyarországi művészeket is. Szavalóesteket szerveztem, melyen olyan jeles művészek léptek fel sorozatban, mint Illyés Kinga, Nemes Levente, Visky Árpád, Ferenczy István – marosvásárhelyi és kolozsvári művészek. Fő szempontom az volt Sütővel teljes egyetértésben, hogy a magyar irodalom és művészet teljes egységben fejlődhet, a múlt legértékesebb hagyományainak folytatása révén.
Szülővárosomban, Kézdivásárhelyen éltem 1937-ig, elemi és négy gimnázium elvégzése után inas voltam Kolozsváron, Óradnán, gyári munkás Nagyszebenben, 1939-től 1943-ig Marosvásárhelyt a református kollégiumban végeztem. 1941-ben Móricz Zsigmond személyes biztatására anyagot gyűjtöttem Tolnai Lajosról, melyet a Kelet Népe közölt. Írásaim az Ifjú Erdélyben, Magyar Út, Magyar Erő, Március című lapokban jelentek meg. Részt vettem 1943-ban a Szárszói Találkozón. Személyesen ismertem Móricz Zsigmondot, Jócsik Lajost, Németh Lászlót, Veres Pétert, Szabó Pált, Sinka Istvánt, Illyés Gyulát, Erdei Ferencet, Kovács Imrét, Tamási Áront és az erdélyi írókkal dolgoztam együtt (Balogh Edgár, Jékely Zoltán, Asztalos István, Horváth István). A Világosság, Falvak Népe, Utunk, Művészet, Új Élet belső munkatársa voltam (Marosvásárhelyt, Sütő Andrással együtt több mint 30 évig, nyugdíjazásomig). Szervezője voltam Püski könyvbarát mozgalmának, finn kiállítást rendeztem Kolozsvárt 1943-ban. Megszerveztem és vezettem a Móricz Zsigmond Kollégiumot és kiadóját 1945-ben. Tiltakoztam 1945 novemberben a Marosvásárhelyi Kiáltvány ellen, mely Erdély határait véglegesnek fogadta el a béketárgyalás előtt. Áttelepülésem után (1986) megszerveztem Gödöllőn a Remsey Alapítványt, Nagy Sándor Művészeti Díjat szerveztem, kiállítást, tudományos konferenciát rendeztem az 1000 éves a magyar iskola keretében az erdélyi magyar felsőoktatás történetéről, megszerveztem a Bolyai Egyetem Barátainak Egyesületét és Alapítványt, több gyűlést szerveztem a Kolozsvári Magyar Egyetem visszaállításáért. Megszerveztem a Magyar Érdekvédelmi Szövetséget, az Erdélyben és más határon túli területeken elkobzott magyar intézmények és magánszemélyek vagyonának visszaadásáért, és több tiltakozó gyűlést szerveztem ennek érdekében, Tőkés László és Tempfli József püspökökkel együtt, főképp az egyházi iskolák és vagyonok visszaadása ügyében. Megalapítottam és kiadtam a Magyar Égtájak című képes folyóiratot, melyet 2000-ig működtettem, majd olvasóim számára e-mailen folytattam, tájékoztatva őket a Kárpát-medencei magyarság helyzetéről.
Székely Újság (Székelyudvarhely)
Tisztelettel köszöntjük a 90 éves Katona Szabó Istvánt
Katona Szabó István november tizedikén lesz kilencvenéves. Élete és egész tevékenysége szorosan összefonódik az erdélyi magyarság jelenkori történelmével. Az írót, kritikust, szerkesztőt 2012. november 11-én a Gödöllői Iparművészeti Műhely Alkotóházában köszöntik fel a Gödöllői Új Művészet Közalapítvány szervezésében. A találkozón bemutatják Katona Szabó István: A nagy hazugságok kora. Életem Erdélyben 1948-1968 című, a Kráter Kiadónál nemrég megjelent önéletírását.
Kézdivásárhelyen született, 1922. november 10-én. Szülővárosában kezdte tanulmányait, a kantai katolikus gimnáziumban. 1937-ben megszakítva tanulmányait, kereskedőinas Óradnán, majd szövőgyári munkás Nagyszebenben. 1939-ben a Marosvásárhelyi Református Kollégiumban folytatta tanulmányait, tehát megismerte és megtapasztalta a kisebbségi sorban működő mindkét felekezeti iskolarendszer helyzetét. 1943-ban részt vett a balatonszárszói konferencián, majd a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemre iratkozott és az abból átalakított Bolyai Tudományegyetemen végzett 1947-ben, ahol közgazdaság tanári diplomát szerzett. Mint egyetemi hallgató az erdélyi népi kollégiumok szervezője, a Móricz Zsigmond Kollégium diákigazgatója (1945-47). A Magyar Népi Szövetség (MNSZ) száztagú intézőbizottságának tagjaként, csatlakozva Nagy Géza tiltakozásához, az ifjúság képviseletében, 1945 novemberében Marosvásárhelyen az Erdély határainak módosítását ellenző, a kisebbségi jogokat feladó kiáltvány ellen szólalt fel és szavazott, és a kiáltvány elfogadása ellen tiltakozásként kilépett az MNSZ intézőbizottságából.
Újságírói pályáját a kolozsvári Világosságnál kezdte, amelynek munkatársai között volt Jékely Zoltán, Derzsi Sándor, Nagy Elek (Méhes György), majd Sütő András. Egy évig tanár a bánffyhunyadi magyar gimnáziumban, majd 1948-tól egy évtizeden át a Falvak Népe szerkesztője, ahol munkatársai Asztalos István, Horváth István, Kós Balázs és Sülő András. 1958-tól a marosvásárhelyi Művészet, majd Új Élet főszerkesztő-helyettese 1967-ig, amikor a jogtalanul letartóztatott Bözödi György melletti kiállása miatt alacsonyabb beosztásba kerül, majd nyugdíjazásáig (1982) a művészeti rovat vezetője volt. Írásaiban, cikkeiben az akkori idők cenzúrája és ideológiai kizárólagossága ellenére, igyekezett feszegetni az ellentmondásokat és felszínen tartani az erdélyi magyarságnak az egész magyar nemzet egységéhez való tartozás gondolatát. 1955-1986 között a Romániai Írók Szövetsége, 1986 óta a Magyar Írószövetség tagja.
1986 óta Magyarországon, Gödöllőn lakik. Számos cikket, tanulmányt közölt a Hitel, Napjaink, Magyarok, A Céh, Erdélyi Magyarság és más lapokban. 1990-ben jelent meg A nagy remények kora (Erdélyi demokrácia, 1944-1948), 1991-ben A megtévesztettek – Életem Erdélyben, 1993-ban Lélekharangok című önéletírás, ezekben az erdélyi magyar kisebbség valós helyzetét tárta fel saját élményei alapján. A gyermekkorától készülő A nagy hazugságok kora (1948-1956) című önéletírásában a „szocializmust építő népi demokratikus” rendszer romániai és magyarországi hazugságait leplezi le átélt tapasztalatai alapján.
Emlékezései
Családi helyzetemről meg kell említenem, hogy feleségem Bódis Erzsébet iparművész, aki a székely szőnyeg továbbfejlesztésével teremtette meg saját stílusát és teremetett olyan anyagot, melyet az Ernst Múzeumban állított ki. Leányom Katona Szabó Erzsébet, Ferenczy-díjas textilművész. Tehát egész életem szorosan kötődött a képzőművészeti élethez. A legjelesebb erdélyi művészekkel voltam állandó kapcsolatban Kós Károlytól Nagy Imréig, Gy. Szabó Bélától Mohi Sándorig. Mint a művészeti rovat vezetője több évtizeden át írtam-támogattam a művészeket, lexikont szerkesztettem az Új Élet keretében, bemutatva erdélyi és magyarországi művészeket is. Szavalóesteket szerveztem, melyen olyan jeles művészek léptek fel sorozatban, mint Illyés Kinga, Nemes Levente, Visky Árpád, Ferenczy István – marosvásárhelyi és kolozsvári művészek. Fő szempontom az volt Sütővel teljes egyetértésben, hogy a magyar irodalom és művészet teljes egységben fejlődhet, a múlt legértékesebb hagyományainak folytatása révén.
Szülővárosomban, Kézdivásárhelyen éltem 1937-ig, elemi és négy gimnázium elvégzése után inas voltam Kolozsváron, Óradnán, gyári munkás Nagyszebenben, 1939-től 1943-ig Marosvásárhelyt a református kollégiumban végeztem. 1941-ben Móricz Zsigmond személyes biztatására anyagot gyűjtöttem Tolnai Lajosról, melyet a Kelet Népe közölt. Írásaim az Ifjú Erdélyben, Magyar Út, Magyar Erő, Március című lapokban jelentek meg. Részt vettem 1943-ban a Szárszói Találkozón. Személyesen ismertem Móricz Zsigmondot, Jócsik Lajost, Németh Lászlót, Veres Pétert, Szabó Pált, Sinka Istvánt, Illyés Gyulát, Erdei Ferencet, Kovács Imrét, Tamási Áront és az erdélyi írókkal dolgoztam együtt (Balogh Edgár, Jékely Zoltán, Asztalos István, Horváth István). A Világosság, Falvak Népe, Utunk, Művészet, Új Élet belső munkatársa voltam (Marosvásárhelyt, Sütő Andrással együtt több mint 30 évig, nyugdíjazásomig). Szervezője voltam Püski könyvbarát mozgalmának, finn kiállítást rendeztem Kolozsvárt 1943-ban. Megszerveztem és vezettem a Móricz Zsigmond Kollégiumot és kiadóját 1945-ben. Tiltakoztam 1945 novemberben a Marosvásárhelyi Kiáltvány ellen, mely Erdély határait véglegesnek fogadta el a béketárgyalás előtt. Áttelepülésem után (1986) megszerveztem Gödöllőn a Remsey Alapítványt, Nagy Sándor Művészeti Díjat szerveztem, kiállítást, tudományos konferenciát rendeztem az 1000 éves a magyar iskola keretében az erdélyi magyar felsőoktatás történetéről, megszerveztem a Bolyai Egyetem Barátainak Egyesületét és Alapítványt, több gyűlést szerveztem a Kolozsvári Magyar Egyetem visszaállításáért. Megszerveztem a Magyar Érdekvédelmi Szövetséget, az Erdélyben és más határon túli területeken elkobzott magyar intézmények és magánszemélyek vagyonának visszaadásáért, és több tiltakozó gyűlést szerveztem ennek érdekében, Tőkés László és Tempfli József püspökökkel együtt, főképp az egyházi iskolák és vagyonok visszaadása ügyében. Megalapítottam és kiadtam a Magyar Égtájak című képes folyóiratot, melyet 2000-ig működtettem, majd olvasóim számára e-mailen folytattam, tájékoztatva őket a Kárpát-medencei magyarság helyzetéről.
Székely Újság (Székelyudvarhely)
2012. november 22.
Dr. Gyéresi Árpád professzor a budapesti Semmelweis Egyetem díszdoktora
November 16-án 38. alkalommal avattak díszdoktorokat a több mint 240 éves múltra visszatekintő budapesti Semmelweis Orvostudományi Egyetemen (SOTE). Ünnepélyes külsőségek között kilenc külföldi professzor vehette át a tiszteletbeli doktor – doctor honoris causa – kitüntetést dr. Szél Ágoston rektortól. Valamennyi kitüntetett hosszabb idő óta eredményes szakmai kapcsolatokat ápol az egyetemmel. A kitüntetettek között van dr. Gyéresi Árpád, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) Gyógyszerészeti Karának professzora is. Dr. Gyéresi Árpád a MOGYE Gyógyszerészeti Karának egyik meghatározó személyisége, több mint 20 évig tanszékvezetője. Tevékenységének méltatásában értékelték a több mint négy évtizedes széles skálájú tudományos és oktatói munkásságát, és kiemelték, hogy e munkája jelentős előrelépést eredményezett a magyar és a román felsőoktatás közötti kapcsolatok javításában és fejlesztésében.
A kitüntetett megemlékezett a Kolozsvári Magyar Tudományegyetem 140 éves évfordulójáról is, ahol kezdettől fogva folyt gyógyszerészképzés, és amely intézmény a 65. évében járó marosvásárhelyi magyar gyógyszerészképzés elődjének tekinthető. Dr. Gyéresi Árpád meggyőződése, hogy ez a magas kitüntetés saját tevékenységén túlmenően ennek az iskolának is szól.
Népújság (Marosvásárhely)
November 16-án 38. alkalommal avattak díszdoktorokat a több mint 240 éves múltra visszatekintő budapesti Semmelweis Orvostudományi Egyetemen (SOTE). Ünnepélyes külsőségek között kilenc külföldi professzor vehette át a tiszteletbeli doktor – doctor honoris causa – kitüntetést dr. Szél Ágoston rektortól. Valamennyi kitüntetett hosszabb idő óta eredményes szakmai kapcsolatokat ápol az egyetemmel. A kitüntetettek között van dr. Gyéresi Árpád, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) Gyógyszerészeti Karának professzora is. Dr. Gyéresi Árpád a MOGYE Gyógyszerészeti Karának egyik meghatározó személyisége, több mint 20 évig tanszékvezetője. Tevékenységének méltatásában értékelték a több mint négy évtizedes széles skálájú tudományos és oktatói munkásságát, és kiemelték, hogy e munkája jelentős előrelépést eredményezett a magyar és a román felsőoktatás közötti kapcsolatok javításában és fejlesztésében.
A kitüntetett megemlékezett a Kolozsvári Magyar Tudományegyetem 140 éves évfordulójáról is, ahol kezdettől fogva folyt gyógyszerészképzés, és amely intézmény a 65. évében járó marosvásárhelyi magyar gyógyszerészképzés elődjének tekinthető. Dr. Gyéresi Árpád meggyőződése, hogy ez a magas kitüntetés saját tevékenységén túlmenően ennek az iskolának is szól.
Népújság (Marosvásárhely)
2013. október 1.
Nem hímes szavakat, erős valóságot!
Tanévkezdés a MOGYE magyar tagozatán
Tiltakozásképpen külön ünnepséggel köszöntötték a 2013/14-es tanév kezdetét a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar tanárai és hallgatói. Míg a román tagozat a Kultúrpalotában gyűlt össze, a magyar hallgatók az egyetem dísztermét töltötték meg zsúfolásig, s hosszú tapssal jutalmazták a felszólaló rektor- és dékánhelyettesek szavait.
"…az okos embernek nem a hímes szók, hanem az erős valóságok tetszenek. A szép orcának kendőzés nem kell…" – hangzott el Pázmány Péter keresztény prédikátorokhoz szóló intelme dr. Szilágyi Tibor rektorhelyettes beszédében, továbbá a magyarázat is: azért tartják külön az évnyitót, mert a magyar oktatás területén nem hímes szavakat, hanem erős valóságot szeretnének. Ezt megelőzően Semmelweis Ignácot idézte Szilágyi professzor, a felelősséget, az áldozatvállalást és az emberi értékek tiszteletét hangsúlyozva. A közös célok között az összefogást, a kölcsönös tiszteletet emelte ki, s a jó munkát, amely a legkorszerűbb ismeretek átadását jelenti. Ismertette a diákok rendelkezésére álló lehetőségeket, s feladataik között, a háromlábú székhez hasonlítva, az oktatás és betegellátás mellett a tudományos kutatás fontosságáról szólt. Az oktatást az idéntől egy korszerű szimulációs központ segíti, a kutatás előmozdítására nagyszabású pályázaton dolgozik az egyetem.
Legyünk büszkék mi is az egyetemünkre! A múltból táplálkozunk, és a jövőt építjük, de mindezt a jelenben tesszük – biztatta a hallgatóságot a rektorhelyettes, aki 1581-ig, a Báthory István lengyel király által létrehozott jezsuita akadémiáig vezette vissza a 400 éves múltú erdélyi felsőfokú oktatás történetét, megemlítve Apáczai Csere János elképzelését, aki a gyulafehérvári kollégiumban olyan felsőoktatási intézmény tervét dolgozta ki, amelynek része lett volna az orvosi fakultás is nyomdával, könyvtárral, botanikus kerttel. Az 1872-ben alapított kolozsvári magyar királyi tudományegyetem, amelynek 1919- ben Szegedre kellett költöznie, 1937-re a nemzetközi tudományos élet legmagasabb elismerésével, Nobel- díjjal jutalmazott tudóst termelt ki Szent-Györgyi Albert személyében – utalt az 1945-ben Marosvásárhelyre költöztetett orvosi kar korábbi színvonalára a beszélő.
Zord időkben kezdődik a 69. tanév, mondta dr. Szabó Béla egyetemi tanár, a magyar tagozat vezetője, aki kijelentette, hogy a magyar nyelvű oktatás terén közel sincsen minden rendben. Szabó professzor szerint 30 évi oktató tevékenység után is az a véleménye, hogy az ismereteket igazán jól csak anyanyelven lehet elsajátítani. Ebbe beletartozik a magyar nyelvű gyakorlati oktatás is, de a törvény, ami ezt biztosítaná, sajnos csak annyit ér, amennyit betartanak belőle.
Az orvosi szakma szépségéről, a felelősségről beszélt dr. Frigy Attila egyetemi előadótanár, az Általános Orvosi Kar dékánhelyettese, aki hozzátette, hogy a szorgalom és kitartás mellett a kölcsönös bizalom légkörére van szükség, s valamennyien a lehetőségek kihasználására biztatták a hallgatókat.
Dr. Sipos Emese előadótanár, a fennállásának 65. évfordulóját ünneplő Gyógyszerészeti Kar dékánhelyettese kiemelte, hogy ezt a fakultást olyan hallgatók végezték el, akikre büszke lehet az egyetem, majd a kezdők biztatása mellett sikert kívánt a jelen lévő végzősöknek is.
– A több téren történő késlekedés az oktatásügyi minisztérium és az egyetem részéről összehangolt akciót jelent, hogy betereljenek minket ebbe a tanévkezdésbe úgy, hogy megint nem változott semmi. Az egyik tiltakozó akciónk a külön tanévnyitó, amivel jelezni szeretnének, hogy a MOGYE-n nincsenek rendben dolgok. Nem adtuk a nevünket ahhoz, hogy egy-két oktató közülünk vagy a diákszövetség képviselője elmenjen a hivatalos tanévnyitóra, hozzászóljon magyarul, azt a látszatot keltve, hogy minden a legnagyobb rendben van. Ez az első ilyen akciónk, s a tiltakozást a közeljövőben is folytatni fogjuk. Hogy milyen formában, erről még nem nyilatkozunk – mondta Szabó professzor, a magyar tagozat vezetője.
– Amikor a szenátus megszavazta, hogy a tanársegédi helyeket különválasztják, mivel az akkreditációs bizottságnak tudnia kell, hogy melyik oktató melyik oktatói vonalhoz tartozik, mi azt mondtuk, hogy ez intézkedésnek szép, csak nem tudjuk, hogyan telik meg tartalommal, ami a diákok szintjén a külön csoportokat jelentené. A minisztériumi tárgyalásokon is eljutottunk odáig, hogy nem tudtak ellenvetést felhozni a külön csoportok ellen, ezért azzal érveltek, hogy a szenátus már áprilisban megszavazta az új tanév szerkezetét, ezért a csoportok összetételére nem lehet visszatérni. Holott a tanév szerkezete egy dolog, a csoportok különválasztása viszont egy egyszerű adminisztratív intézkedés, amelynek semmi köze az akkreditációhoz. Innen látszik, hogy érdemi intézkedést továbbra sem óhajtanak foganatosítani – tette hozzá.
Kérdésre válaszolva Szilágyi professzor elmondta, hogy maradt még esélye a tárgyalásnak, de annak, hogy az eredményes legyen, kevésbé. – Minél inkább belemegyünk a tanévbe, és elindul a gyakorlati tevékenység, annál nehezebb a csoportokat különválasztani. A dékáni hivatalok pedig a klasszikus tanévkezdési órarendet és csoportbeosztásokat már elvégezték, de nem a mi elképzeléseink szerint – tette hozzá.
Bár nem így képzelték el ezt a tanévkezdést, Tubák Nimród elnök arról beszélt, hogy a Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetség több programot dolgozott ki annak érdekében, hogy minél több erdélyi diák válassza ezt a hivatást. A nyílt napok és a próbafelvételi vizsgák mellett 16 kezdő hallgatónak osztottak ki tegnap egyszeri ösztöndíjat biztatásképpen, hogy a jó eredményt elismerik az egyetemen.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)
Tanévkezdés a MOGYE magyar tagozatán
Tiltakozásképpen külön ünnepséggel köszöntötték a 2013/14-es tanév kezdetét a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar tanárai és hallgatói. Míg a román tagozat a Kultúrpalotában gyűlt össze, a magyar hallgatók az egyetem dísztermét töltötték meg zsúfolásig, s hosszú tapssal jutalmazták a felszólaló rektor- és dékánhelyettesek szavait.
"…az okos embernek nem a hímes szók, hanem az erős valóságok tetszenek. A szép orcának kendőzés nem kell…" – hangzott el Pázmány Péter keresztény prédikátorokhoz szóló intelme dr. Szilágyi Tibor rektorhelyettes beszédében, továbbá a magyarázat is: azért tartják külön az évnyitót, mert a magyar oktatás területén nem hímes szavakat, hanem erős valóságot szeretnének. Ezt megelőzően Semmelweis Ignácot idézte Szilágyi professzor, a felelősséget, az áldozatvállalást és az emberi értékek tiszteletét hangsúlyozva. A közös célok között az összefogást, a kölcsönös tiszteletet emelte ki, s a jó munkát, amely a legkorszerűbb ismeretek átadását jelenti. Ismertette a diákok rendelkezésére álló lehetőségeket, s feladataik között, a háromlábú székhez hasonlítva, az oktatás és betegellátás mellett a tudományos kutatás fontosságáról szólt. Az oktatást az idéntől egy korszerű szimulációs központ segíti, a kutatás előmozdítására nagyszabású pályázaton dolgozik az egyetem.
Legyünk büszkék mi is az egyetemünkre! A múltból táplálkozunk, és a jövőt építjük, de mindezt a jelenben tesszük – biztatta a hallgatóságot a rektorhelyettes, aki 1581-ig, a Báthory István lengyel király által létrehozott jezsuita akadémiáig vezette vissza a 400 éves múltú erdélyi felsőfokú oktatás történetét, megemlítve Apáczai Csere János elképzelését, aki a gyulafehérvári kollégiumban olyan felsőoktatási intézmény tervét dolgozta ki, amelynek része lett volna az orvosi fakultás is nyomdával, könyvtárral, botanikus kerttel. Az 1872-ben alapított kolozsvári magyar királyi tudományegyetem, amelynek 1919- ben Szegedre kellett költöznie, 1937-re a nemzetközi tudományos élet legmagasabb elismerésével, Nobel- díjjal jutalmazott tudóst termelt ki Szent-Györgyi Albert személyében – utalt az 1945-ben Marosvásárhelyre költöztetett orvosi kar korábbi színvonalára a beszélő.
Zord időkben kezdődik a 69. tanév, mondta dr. Szabó Béla egyetemi tanár, a magyar tagozat vezetője, aki kijelentette, hogy a magyar nyelvű oktatás terén közel sincsen minden rendben. Szabó professzor szerint 30 évi oktató tevékenység után is az a véleménye, hogy az ismereteket igazán jól csak anyanyelven lehet elsajátítani. Ebbe beletartozik a magyar nyelvű gyakorlati oktatás is, de a törvény, ami ezt biztosítaná, sajnos csak annyit ér, amennyit betartanak belőle.
Az orvosi szakma szépségéről, a felelősségről beszélt dr. Frigy Attila egyetemi előadótanár, az Általános Orvosi Kar dékánhelyettese, aki hozzátette, hogy a szorgalom és kitartás mellett a kölcsönös bizalom légkörére van szükség, s valamennyien a lehetőségek kihasználására biztatták a hallgatókat.
Dr. Sipos Emese előadótanár, a fennállásának 65. évfordulóját ünneplő Gyógyszerészeti Kar dékánhelyettese kiemelte, hogy ezt a fakultást olyan hallgatók végezték el, akikre büszke lehet az egyetem, majd a kezdők biztatása mellett sikert kívánt a jelen lévő végzősöknek is.
– A több téren történő késlekedés az oktatásügyi minisztérium és az egyetem részéről összehangolt akciót jelent, hogy betereljenek minket ebbe a tanévkezdésbe úgy, hogy megint nem változott semmi. Az egyik tiltakozó akciónk a külön tanévnyitó, amivel jelezni szeretnének, hogy a MOGYE-n nincsenek rendben dolgok. Nem adtuk a nevünket ahhoz, hogy egy-két oktató közülünk vagy a diákszövetség képviselője elmenjen a hivatalos tanévnyitóra, hozzászóljon magyarul, azt a látszatot keltve, hogy minden a legnagyobb rendben van. Ez az első ilyen akciónk, s a tiltakozást a közeljövőben is folytatni fogjuk. Hogy milyen formában, erről még nem nyilatkozunk – mondta Szabó professzor, a magyar tagozat vezetője.
– Amikor a szenátus megszavazta, hogy a tanársegédi helyeket különválasztják, mivel az akkreditációs bizottságnak tudnia kell, hogy melyik oktató melyik oktatói vonalhoz tartozik, mi azt mondtuk, hogy ez intézkedésnek szép, csak nem tudjuk, hogyan telik meg tartalommal, ami a diákok szintjén a külön csoportokat jelentené. A minisztériumi tárgyalásokon is eljutottunk odáig, hogy nem tudtak ellenvetést felhozni a külön csoportok ellen, ezért azzal érveltek, hogy a szenátus már áprilisban megszavazta az új tanév szerkezetét, ezért a csoportok összetételére nem lehet visszatérni. Holott a tanév szerkezete egy dolog, a csoportok különválasztása viszont egy egyszerű adminisztratív intézkedés, amelynek semmi köze az akkreditációhoz. Innen látszik, hogy érdemi intézkedést továbbra sem óhajtanak foganatosítani – tette hozzá.
Kérdésre válaszolva Szilágyi professzor elmondta, hogy maradt még esélye a tárgyalásnak, de annak, hogy az eredményes legyen, kevésbé. – Minél inkább belemegyünk a tanévbe, és elindul a gyakorlati tevékenység, annál nehezebb a csoportokat különválasztani. A dékáni hivatalok pedig a klasszikus tanévkezdési órarendet és csoportbeosztásokat már elvégezték, de nem a mi elképzeléseink szerint – tette hozzá.
Bár nem így képzelték el ezt a tanévkezdést, Tubák Nimród elnök arról beszélt, hogy a Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetség több programot dolgozott ki annak érdekében, hogy minél több erdélyi diák válassza ezt a hivatást. A nyílt napok és a próbafelvételi vizsgák mellett 16 kezdő hallgatónak osztottak ki tegnap egyszeri ösztöndíjat biztatásképpen, hogy a jó eredményt elismerik az egyetemen.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)
2013. november 9.
„Tiszta” Romániát! (16.)
A magyarellenesség nem szűnik
A korábbiakban nem mutattam be a román hadsereg, a csendőrség, a voluntárok atrocitásainak teljes leltárát, nem írtam a dél-erdélyi magyarságot ért atrocitásokról sem. Csak példaként említem, hogy a 3. román hegyivadász-alakulat és a vele együtt érkező Someşul batalion fix katonai egységei Gyantán, Kishalmágyon és Magyarremetén, a Fekete-Körös völgyében mintegy 88 magyart gyilkoltak le.
A szárazajtai vérengzésről és a Maniu-gárdáról azért szóltam bővebben, hogy érzékeltessem, milyen szörnyűségekhez vezethet a hazugságra épített történelmi tudat alapján gerjesztett idegengyűlölet. A szovjet katonai parancsnokság 1944. november 14-én a front hátországának nyugalmáért és politikai megfontolásból utasítja ki Észak-Erdélyből az agresszív román közigazgatást. Az új helyzetben sokan reménykednek, hogy a régióban kialakul egy olyan demokratikus önkormányzat, amely biztosítja az itt élő 62 százalékarányú magyar többség és a 34 százaléknyi román kisebbség egyenjogúságát. A szovjet ellenőrzés alatt álló területeken valóban mérséklődnek az etnikai jellegű atrocitások, de nem érnek véget. Észak-Erdély több, vegyes lakosságú településén a román csendőrség civil ruhába öltözve helyben marad, és tovább terrorizálja a magyar lakosságot. Ahol nincs szovjet helyőrség, ott a rekvirálás, a közmunka elsősorban a magyarokat érinti, a nyílt gyűlölködés is tetten érhető. Így például Maroshévízen a korábban elhelyezett Vorbiţi romăneşte! táblákat nem veszik le. Besztercén, ahol négyezer román mellett 1200 magyar is él, még december közepén is kizárják a magyarokat a népőrségből, a város vezetéséből. Mindezek ellenére – mivel a tömeges terrorizálás megszűnt – a magyarság örömmel fogadja a változásokat, de szenvedései nem érnek véget. 1945 januárjában a szovjet–román fegyverszüneti egyezmény értelmében Románia 70 ezer ember küldését vállalja málenkij robotra. A román kormányzat e kötelezettségét etnikai tisztogatásra használja fel. Az egyezség előírása szerint német nemzetiségűeket kell Oroszországba deportálnia, mondván, annak újjáépítésében nekik kell nagyobb részt vállalniuk, mert a legnagyobb rombolást a hitleri német hadsereg okozta. Románia a dél-erdélyi szászoktól, a bánsági németektől és a szatmári sváboktól szeretne szabadulni, ez utóbbiak közt ötezer magyar identitású lakostól is. Boros Ernőt a szatmári svábok kálváriájának monográfusát idézem: „a szatmári svábok nagy része nem németül, hanem magyarul beszélt, és nem németnek, hanem magyarnak tartotta magát”. A kutatások bizonyítják, hogy a szatmári magyarság Szovjetunióba deportálásának hátterében olyan sovén-nacionalista románok álltak, akik elhitették a szovjetekkel, hogy aki katolikus, az egyúttal sváb nemzetiségű is.
Illúziók és csalódások kora
Az 1944. őszi román adminisztráció magyarellenessége, az észak-erdélyi vérengzések, a haláltáborok fenntartása, és a szovjet katonai érdek találkozása tette lehetővé, hogy Észak-Erdélyben szovjet katonai ellenőrzés mellett kialakuljon egy olyan adminisztráció, amely (többnyire) kétnyelvű. Észak-Erdély jogállását az 1945. február 13-i jelentés alapján határozhatjuk meg. Ekkor az Országos Demokrata Arcvonal Észak-Erdélyi Konferenciáján a jogügyi bizottság megállapítja, hogy e régió státusának jogi forrása az 1944. szeptember 12-i szovjet–román fegyverszüneti egyezmény. Eszerint a főhatalmat a Szövetségközi Ellenőrző Bizottság (a Szovjetunó, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Románia) megbízásából a szovjet katonai vezetés gyakorolja. Beindul egy olyan önszerveződés, amely a területi autonómia kiépítése irányába mutat. Ekkor ereszt gyökeret az a remény, hogy a nagyhatalmak lehetővé teszik Észak-Erdély területi autonómiájának elnyerését, a csodavárók pedig Észak-Erdélyi Köztársaságról álmodoznak. Azonban, ahogy Vincze Gábor történész írja, e korszak az illúziók és csalódások kora volt. A négy hónap folyamán kialakuló önszerveződés valóban arra mutat, hogy ha Sztálint a méltányosság érdekelte volna, akkor e tartományban valóban léteztek feltételek egy olyan autonóm igazgatás kialakulására, amely az itt élő népek érdekeit szolgálja. 1944. december elsején Észak-Erdély irányítására szerveződik a kolozsvári székhelyű Észak-Erdélyi Központi Tanácsadó Testület, amelynek tagjai a különböző politikai szervezeteket képviselik. Bár a 46 fős testületben a magyarság alulképviselt, és e szervezet hatásköre is bizonytalan, mégis örömmel fogadják, mert abban az önkormányzat megteremtésének lehetőségét látják. Észak-Erdély parlamentjének összehívására – 1945. február 12–15. között – Kolozsváron kerül sor. A tizenegy közigazgatási egységből kilenc megye képviselteti magát. Hiányzik Máramaros megye, amelyet a szovjet–ukrán katonai egységek tartanak megszállva. Szilágy megye mint mánista-fészek a Román Demokrata Szövetség irányítása alatt áll, ezért távol tartja magát minden olyan megnyilvánulástól, amely a területi autonómia irányába mutat. A tanácskozáson létrehozzák az Országos Demokrata Arcvonal Észak-Erdélyi Központi Végrehajtó Bizottságát, amelynek regionális kormányszerepet szánnak. Vezetőinek választják ifj. Teolfil Vescant elnöki és Jordáky Lajost társelnöki minőségben. Megszervezik a minisztériumok szerepét betöltő tizenegy szakosztályt. Azonban ezek működésére már nem kerül sor, ugyanis mire a tényleges munka március 12-én megkezdődne, a történelem kereke elsodorja Észak-Erdély önállóságának, az itt élők egyenlőségének lehetőségét, mert az ismét Románia uralma alá kerül.
Kolozsvár már az orosz bevonulás pillanatától kezdve Bukaresttől függetlenül intézi ügyeit, és Észak-Erdély fővárosaként tölt be jelentős szerepet. November 8-án – a teljes román közigazgatás kiutasítása előtt egy héttel – id. Teolfil Vescan, az oroszok által kinevezett Kolozs megyei főispán falragaszokon teszi közzé, hogy Kolozsvár és Kolozs megye Észak-Erdéllyel együtt szovjet ellenőrzés alá kerül. Elrendeli a munka felvételét, megtiltja az árucikkek Észak-Erdélyből való kivitelét. November derekán a tartomány egészében új adminisztráció alakul ki. A magyar településeken a Magyar Népi Szövetség, a románokban a Frontul Plugarilor által szervezett gyűléseken jelölik ki a települések vezetőit. Dr. Csillag András bihari alispán nyilatkozata szerint – megyéjében a nemzeti ellentétek semlegesítésére – a jegyzők és a főszolgabírók azt az utasítást kapták, hogy „a vegyes lakosságú falvakban a községi elöljáróságot a nemzetiségek számaránya szerint kell összeállítani”.
Az említett pár hónap alatt szovjet katonai ellenőrzés mellett megkezdik a közigazgatás újjászervezését. Magyar főispán (megyefőnök) intézkedik Háromszéken (Kerekes Béla), Udvarhelyen (Szilágyi Ignác), Csíkban (Rancz Károly). Bár román főispánok állnak az olyan magyar többségű vármegyék élén is, mint Bihar (64 százalék), Maros-Torda (61,5 százalék), Szatmár (55 százalék) és Kolozs (55 százalék), de az adott helyzetben ez részben érthető. Ne feledjük, hogy ekkor a szovjet és a román hadsereg még Magyarország ellen harcol. Az egyenlőség irányába előrelépést jelent azonban, hogy Észak-Erdély legtöbb megyéjében szabadon használhatók a magyarság szimbólumai és a magyar nyelv. A feliratok kétnyelvűek, magyar pengővel és román lejjel is lehet fizetni. A kétnyelvűséget néhány megyében törvényesítik. 1945. január 22-én Victor Groza Maros-Torda és február 10-én Vasile Pogăceanu Kolozs vármegye főispánja ezt nyelvrendelettel szabályozza. Pogăceanu úgy rendelkezik, hogy minden „állami, megyei és városi hivatalban mindennemű felirat magyar és román, illetve román és magyar nyelven függesztendő ki aszerint, amint az illető város vagy község lakossága magyar vagy román többségű. Minden hivatalos rendeletet két nyelven kell kiadni a fenti elvek szellemében”. Mindkét nyelv használata érvényes az utca- és településnevekre is. A marosvásárhelyi szabályozás szerint a tisztviselőket a nemzetiségek arányszáma alapján olyan erdélyiek közül kell kinevezni, akik ismerik a magyar és a román nyelvet. Gyárfás Albert, Háromszék alispánja az 1944. november 18-i gyűlésen kijelenti, hogy e vármegye, bár Románia része, de magyarlakta terület, ezért „hivatalos nyelve a magyar és a román egyenlő érvénnyel”.
1944. decemberben beindítják a magyar tannyelvű iskolákat. Kiépülőben a kulturális autonómia, mert a magyar iskolák igazgatására megalakul a kolozsvári központú Magyar Tankerületi Főigazgatóság. A Ferenc József Tudományegyetem Kolozsvári Magyar Egyetem néven indítja az 1944/45-ös tanévet. Jellemző azonban az is, hogy ugyanebben az időben, 1944. végén a magyar többségű Szatmár megyében Ştefan Anderco főispán csak román nyelvű kiadványokra hajlandó választ adni, a tisztviselők pedig parancsba kapják, hogy a vármegyeházban „magyar szónak többé elhangzania nem szabad”.
Megállapítható, hogy az Észak-Erdélyben kialakuló autonómia inkább rövid illúzió, rövid álom, olyan történelmi esély, melynek megvalósulása nem az itt élőkön múlt.
1945 márciusa
A szovjet külügyi népbiztoshelyettes, Visinszkij, 1945. február 27-én, amikor Bukarestben véres utcai tüntetésekbe torkolló kormányválság uralkodik, a fronton harcoló Vörös Hadsereg biztonságára hivatkozva követeli a Rădescu-kormány menesztését és dr. Petru Groza kinevezését miniszterelnökké. Mivel a király vonakodik ezt megtenni, március 5-én fenyegetve jelenti ki, hogy Románia nemcsak Észak-Erdélyt veszítheti el, de nem garantált független állami léte sem. Így kerül sor március 6-án a Groza-kormány kinevezésére. Ellenszolgáltatásként Sztálin március 8-án táviratban közli, hogy engedélyezi a román adminisztráció bevezetését Észak-Erdélyben. Egyértelmű, hogy e terület hovatartozásának kérdése hatalmi játszma része. Sztálin zsarolással szorítja Romániát arra, hogy baloldali kormányt fogadjon el.
Amikor 1945. március 13-án Kolozsváron nagygyűlés keretében megünneplik Észak-Erdély Romániához csatolását, Demeter János a Magyar Népi Szövetség Észak-Erdélyi Végrehajtó Bizottsága nevében Grozának memorandumot nyújt át. Ebben a két nép egyenjogúságát, a magyar nyelv hivatalossá nyilvánítását kérik egész Erdély területén, kiterjesztve azt a vasútra, a postára, a hadseregre is. Azokban a régiókban, ahol a népesség fele magyar, a közigazgatás vezetője legyen magyar. Kérik a nemzeti szimbólumok használatát, a magyar nyelvű katonai kiképzést és az internálótáborok felszámolását.
Ifj. Teolfil Vescan – az Országos Demokrata Aracvonal (ODA) Észak-erdélyi Végrehajtó Bizottsága nevében – szintén memorandumot ad át. Legfőbb követelésük: az ODA VB nélkül a román kormány Erdély kérdésében ne hozzon lényegesebb döntéseket, ezért javasolják, hogy kolozsvári központtal – egy minisztérium mellett működő – államtitkárságot állítsanak fel. Javasolják, hogy a székely megyék magyar irányítás alá kerüljenek, más erdélyi régiókban biztosítsák a nemzetiségek arányos részvételét a vezetésben. A demokráciában reménykedő észak-erdélyi magyar és román politikusok hamar rádöbbennek arra, hogy a bukaresti baloldali kormányzat a korábbi reakciós politika folytatója, az „Erdély az erdélyieké” elv nem működik, „visszatért Bukarest mindenhatósága”.
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A magyarellenesség nem szűnik
A korábbiakban nem mutattam be a román hadsereg, a csendőrség, a voluntárok atrocitásainak teljes leltárát, nem írtam a dél-erdélyi magyarságot ért atrocitásokról sem. Csak példaként említem, hogy a 3. román hegyivadász-alakulat és a vele együtt érkező Someşul batalion fix katonai egységei Gyantán, Kishalmágyon és Magyarremetén, a Fekete-Körös völgyében mintegy 88 magyart gyilkoltak le.
A szárazajtai vérengzésről és a Maniu-gárdáról azért szóltam bővebben, hogy érzékeltessem, milyen szörnyűségekhez vezethet a hazugságra épített történelmi tudat alapján gerjesztett idegengyűlölet. A szovjet katonai parancsnokság 1944. november 14-én a front hátországának nyugalmáért és politikai megfontolásból utasítja ki Észak-Erdélyből az agresszív román közigazgatást. Az új helyzetben sokan reménykednek, hogy a régióban kialakul egy olyan demokratikus önkormányzat, amely biztosítja az itt élő 62 százalékarányú magyar többség és a 34 százaléknyi román kisebbség egyenjogúságát. A szovjet ellenőrzés alatt álló területeken valóban mérséklődnek az etnikai jellegű atrocitások, de nem érnek véget. Észak-Erdély több, vegyes lakosságú településén a román csendőrség civil ruhába öltözve helyben marad, és tovább terrorizálja a magyar lakosságot. Ahol nincs szovjet helyőrség, ott a rekvirálás, a közmunka elsősorban a magyarokat érinti, a nyílt gyűlölködés is tetten érhető. Így például Maroshévízen a korábban elhelyezett Vorbiţi romăneşte! táblákat nem veszik le. Besztercén, ahol négyezer román mellett 1200 magyar is él, még december közepén is kizárják a magyarokat a népőrségből, a város vezetéséből. Mindezek ellenére – mivel a tömeges terrorizálás megszűnt – a magyarság örömmel fogadja a változásokat, de szenvedései nem érnek véget. 1945 januárjában a szovjet–román fegyverszüneti egyezmény értelmében Románia 70 ezer ember küldését vállalja málenkij robotra. A román kormányzat e kötelezettségét etnikai tisztogatásra használja fel. Az egyezség előírása szerint német nemzetiségűeket kell Oroszországba deportálnia, mondván, annak újjáépítésében nekik kell nagyobb részt vállalniuk, mert a legnagyobb rombolást a hitleri német hadsereg okozta. Románia a dél-erdélyi szászoktól, a bánsági németektől és a szatmári sváboktól szeretne szabadulni, ez utóbbiak közt ötezer magyar identitású lakostól is. Boros Ernőt a szatmári svábok kálváriájának monográfusát idézem: „a szatmári svábok nagy része nem németül, hanem magyarul beszélt, és nem németnek, hanem magyarnak tartotta magát”. A kutatások bizonyítják, hogy a szatmári magyarság Szovjetunióba deportálásának hátterében olyan sovén-nacionalista románok álltak, akik elhitették a szovjetekkel, hogy aki katolikus, az egyúttal sváb nemzetiségű is.
Illúziók és csalódások kora
Az 1944. őszi román adminisztráció magyarellenessége, az észak-erdélyi vérengzések, a haláltáborok fenntartása, és a szovjet katonai érdek találkozása tette lehetővé, hogy Észak-Erdélyben szovjet katonai ellenőrzés mellett kialakuljon egy olyan adminisztráció, amely (többnyire) kétnyelvű. Észak-Erdély jogállását az 1945. február 13-i jelentés alapján határozhatjuk meg. Ekkor az Országos Demokrata Arcvonal Észak-Erdélyi Konferenciáján a jogügyi bizottság megállapítja, hogy e régió státusának jogi forrása az 1944. szeptember 12-i szovjet–román fegyverszüneti egyezmény. Eszerint a főhatalmat a Szövetségközi Ellenőrző Bizottság (a Szovjetunó, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Románia) megbízásából a szovjet katonai vezetés gyakorolja. Beindul egy olyan önszerveződés, amely a területi autonómia kiépítése irányába mutat. Ekkor ereszt gyökeret az a remény, hogy a nagyhatalmak lehetővé teszik Észak-Erdély területi autonómiájának elnyerését, a csodavárók pedig Észak-Erdélyi Köztársaságról álmodoznak. Azonban, ahogy Vincze Gábor történész írja, e korszak az illúziók és csalódások kora volt. A négy hónap folyamán kialakuló önszerveződés valóban arra mutat, hogy ha Sztálint a méltányosság érdekelte volna, akkor e tartományban valóban léteztek feltételek egy olyan autonóm igazgatás kialakulására, amely az itt élő népek érdekeit szolgálja. 1944. december elsején Észak-Erdély irányítására szerveződik a kolozsvári székhelyű Észak-Erdélyi Központi Tanácsadó Testület, amelynek tagjai a különböző politikai szervezeteket képviselik. Bár a 46 fős testületben a magyarság alulképviselt, és e szervezet hatásköre is bizonytalan, mégis örömmel fogadják, mert abban az önkormányzat megteremtésének lehetőségét látják. Észak-Erdély parlamentjének összehívására – 1945. február 12–15. között – Kolozsváron kerül sor. A tizenegy közigazgatási egységből kilenc megye képviselteti magát. Hiányzik Máramaros megye, amelyet a szovjet–ukrán katonai egységek tartanak megszállva. Szilágy megye mint mánista-fészek a Román Demokrata Szövetség irányítása alatt áll, ezért távol tartja magát minden olyan megnyilvánulástól, amely a területi autonómia irányába mutat. A tanácskozáson létrehozzák az Országos Demokrata Arcvonal Észak-Erdélyi Központi Végrehajtó Bizottságát, amelynek regionális kormányszerepet szánnak. Vezetőinek választják ifj. Teolfil Vescant elnöki és Jordáky Lajost társelnöki minőségben. Megszervezik a minisztériumok szerepét betöltő tizenegy szakosztályt. Azonban ezek működésére már nem kerül sor, ugyanis mire a tényleges munka március 12-én megkezdődne, a történelem kereke elsodorja Észak-Erdély önállóságának, az itt élők egyenlőségének lehetőségét, mert az ismét Románia uralma alá kerül.
Kolozsvár már az orosz bevonulás pillanatától kezdve Bukaresttől függetlenül intézi ügyeit, és Észak-Erdély fővárosaként tölt be jelentős szerepet. November 8-án – a teljes román közigazgatás kiutasítása előtt egy héttel – id. Teolfil Vescan, az oroszok által kinevezett Kolozs megyei főispán falragaszokon teszi közzé, hogy Kolozsvár és Kolozs megye Észak-Erdéllyel együtt szovjet ellenőrzés alá kerül. Elrendeli a munka felvételét, megtiltja az árucikkek Észak-Erdélyből való kivitelét. November derekán a tartomány egészében új adminisztráció alakul ki. A magyar településeken a Magyar Népi Szövetség, a románokban a Frontul Plugarilor által szervezett gyűléseken jelölik ki a települések vezetőit. Dr. Csillag András bihari alispán nyilatkozata szerint – megyéjében a nemzeti ellentétek semlegesítésére – a jegyzők és a főszolgabírók azt az utasítást kapták, hogy „a vegyes lakosságú falvakban a községi elöljáróságot a nemzetiségek számaránya szerint kell összeállítani”.
Az említett pár hónap alatt szovjet katonai ellenőrzés mellett megkezdik a közigazgatás újjászervezését. Magyar főispán (megyefőnök) intézkedik Háromszéken (Kerekes Béla), Udvarhelyen (Szilágyi Ignác), Csíkban (Rancz Károly). Bár román főispánok állnak az olyan magyar többségű vármegyék élén is, mint Bihar (64 százalék), Maros-Torda (61,5 százalék), Szatmár (55 százalék) és Kolozs (55 százalék), de az adott helyzetben ez részben érthető. Ne feledjük, hogy ekkor a szovjet és a román hadsereg még Magyarország ellen harcol. Az egyenlőség irányába előrelépést jelent azonban, hogy Észak-Erdély legtöbb megyéjében szabadon használhatók a magyarság szimbólumai és a magyar nyelv. A feliratok kétnyelvűek, magyar pengővel és román lejjel is lehet fizetni. A kétnyelvűséget néhány megyében törvényesítik. 1945. január 22-én Victor Groza Maros-Torda és február 10-én Vasile Pogăceanu Kolozs vármegye főispánja ezt nyelvrendelettel szabályozza. Pogăceanu úgy rendelkezik, hogy minden „állami, megyei és városi hivatalban mindennemű felirat magyar és román, illetve román és magyar nyelven függesztendő ki aszerint, amint az illető város vagy község lakossága magyar vagy román többségű. Minden hivatalos rendeletet két nyelven kell kiadni a fenti elvek szellemében”. Mindkét nyelv használata érvényes az utca- és településnevekre is. A marosvásárhelyi szabályozás szerint a tisztviselőket a nemzetiségek arányszáma alapján olyan erdélyiek közül kell kinevezni, akik ismerik a magyar és a román nyelvet. Gyárfás Albert, Háromszék alispánja az 1944. november 18-i gyűlésen kijelenti, hogy e vármegye, bár Románia része, de magyarlakta terület, ezért „hivatalos nyelve a magyar és a román egyenlő érvénnyel”.
1944. decemberben beindítják a magyar tannyelvű iskolákat. Kiépülőben a kulturális autonómia, mert a magyar iskolák igazgatására megalakul a kolozsvári központú Magyar Tankerületi Főigazgatóság. A Ferenc József Tudományegyetem Kolozsvári Magyar Egyetem néven indítja az 1944/45-ös tanévet. Jellemző azonban az is, hogy ugyanebben az időben, 1944. végén a magyar többségű Szatmár megyében Ştefan Anderco főispán csak román nyelvű kiadványokra hajlandó választ adni, a tisztviselők pedig parancsba kapják, hogy a vármegyeházban „magyar szónak többé elhangzania nem szabad”.
Megállapítható, hogy az Észak-Erdélyben kialakuló autonómia inkább rövid illúzió, rövid álom, olyan történelmi esély, melynek megvalósulása nem az itt élőkön múlt.
1945 márciusa
A szovjet külügyi népbiztoshelyettes, Visinszkij, 1945. február 27-én, amikor Bukarestben véres utcai tüntetésekbe torkolló kormányválság uralkodik, a fronton harcoló Vörös Hadsereg biztonságára hivatkozva követeli a Rădescu-kormány menesztését és dr. Petru Groza kinevezését miniszterelnökké. Mivel a király vonakodik ezt megtenni, március 5-én fenyegetve jelenti ki, hogy Románia nemcsak Észak-Erdélyt veszítheti el, de nem garantált független állami léte sem. Így kerül sor március 6-án a Groza-kormány kinevezésére. Ellenszolgáltatásként Sztálin március 8-án táviratban közli, hogy engedélyezi a román adminisztráció bevezetését Észak-Erdélyben. Egyértelmű, hogy e terület hovatartozásának kérdése hatalmi játszma része. Sztálin zsarolással szorítja Romániát arra, hogy baloldali kormányt fogadjon el.
Amikor 1945. március 13-án Kolozsváron nagygyűlés keretében megünneplik Észak-Erdély Romániához csatolását, Demeter János a Magyar Népi Szövetség Észak-Erdélyi Végrehajtó Bizottsága nevében Grozának memorandumot nyújt át. Ebben a két nép egyenjogúságát, a magyar nyelv hivatalossá nyilvánítását kérik egész Erdély területén, kiterjesztve azt a vasútra, a postára, a hadseregre is. Azokban a régiókban, ahol a népesség fele magyar, a közigazgatás vezetője legyen magyar. Kérik a nemzeti szimbólumok használatát, a magyar nyelvű katonai kiképzést és az internálótáborok felszámolását.
Ifj. Teolfil Vescan – az Országos Demokrata Aracvonal (ODA) Észak-erdélyi Végrehajtó Bizottsága nevében – szintén memorandumot ad át. Legfőbb követelésük: az ODA VB nélkül a román kormány Erdély kérdésében ne hozzon lényegesebb döntéseket, ezért javasolják, hogy kolozsvári központtal – egy minisztérium mellett működő – államtitkárságot állítsanak fel. Javasolják, hogy a székely megyék magyar irányítás alá kerüljenek, más erdélyi régiókban biztosítsák a nemzetiségek arányos részvételét a vezetésben. A demokráciában reménykedő észak-erdélyi magyar és román politikusok hamar rádöbbennek arra, hogy a bukaresti baloldali kormányzat a korábbi reakciós politika folytatója, az „Erdély az erdélyieké” elv nem működik, „visszatért Bukarest mindenhatósága”.
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. november 16.
„Tiszta” Romániát! (16.)
A magyarellenesség nem szűnik
A korábbiakban nem mutattam be a román hadsereg, a csendőrség, a voluntárok atrocitásainak teljes leltárát, nem írtam a dél-erdélyi magyarságot ért atrocitásokról sem. Csak példaként említem, hogy a 3. román hegyivadász-alakulat és a vele együtt érkező Someşul batalion fix katonai egységei Gyantán, Kishalmágyon és Magyarremetén, a Fekete-Körös völgyében mintegy 88 magyart gyilkoltak le.
A szárazajtai vérengzésről és a Maniu-gárdáról azért szóltam bővebben, hogy érzékeltessem, milyen szörnyűségekhez vezethet a hazugságra épített történelmi tudat alapján gerjesztett idegengyűlölet. A szovjet katonai parancsnokság 1944. november 14-én a front hátországának nyugalmáért és politikai megfontolásból utasítja ki Észak-Erdélyből az agresszív román közigazgatást. Az új helyzetben sokan reménykednek, hogy a régióban kialakul egy olyan demokratikus önkormányzat, amely biztosítja az itt élő 62 százalékarányú magyar többség és a 34 százaléknyi román kisebbség egyenjogúságát. A szovjet ellenőrzés alatt álló területeken valóban mérséklődnek az etnikai jellegű atrocitások, de nem érnek véget. Észak-Erdély több, vegyes lakosságú településén a román csendőrség civil ruhába öltözve helyben marad, és tovább terrorizálja a magyar lakosságot. Ahol nincs szovjet helyőrség, ott a rekvirálás, a közmunka elsősorban a magyarokat érinti, a nyílt gyűlölködés is tetten érhető. Így például Maroshévízen a korábban elhelyezett Vorbiţi romăneşte! táblákat nem veszik le. Besztercén, ahol négyezer román mellett 1200 magyar is él, még december közepén is kizárják a magyarokat a népőrségből, a város vezetéséből. Mindezek ellenére – mivel a tömeges terrorizálás megszűnt – a magyarság örömmel fogadja a változásokat, de szenvedései nem érnek véget. 1945 januárjában a szovjet–román fegyverszüneti egyezmény értelmében Románia 70 ezer ember küldését vállalja málenkij robotra. A román kormányzat e kötelezettségét etnikai tisztogatásra használja fel. Az egyezség előírása szerint német nemzetiségűeket kell Oroszországba deportálnia, mondván, annak újjáépítésében nekik kell nagyobb részt vállalniuk, mert a legnagyobb rombolást a hitleri német hadsereg okozta. Románia a dél-erdélyi szászoktól, a bánsági németektől és a szatmári sváboktól szeretne szabadulni, ez utóbbiak közt ötezer magyar identitású lakostól is. Boros Ernőt a szatmári svábok kálváriájának monográfusát idézem: „a szatmári svábok nagy része nem németül, hanem magyarul beszélt, és nem németnek, hanem magyarnak tartotta magát”. A kutatások bizonyítják, hogy a szatmári magyarság Szovjetunióba deportálásának hátterében olyan sovén-nacionalista románok álltak, akik elhitették a szovjetekkel, hogy aki katolikus, az egyúttal sváb nemzetiségű is.
Illúziók és csalódások kora
Az 1944. őszi román adminisztráció magyarellenessége, az észak-erdélyi vérengzések, a haláltáborok fenntartása, és a szovjet katonai érdek találkozása tette lehetővé, hogy Észak-Erdélyben szovjet katonai ellenőrzés mellett kialakuljon egy olyan adminisztráció, amely (többnyire) kétnyelvű. Észak-Erdély jogállását az 1945. február 13-i jelentés alapján határozhatjuk meg. Ekkor az Országos Demokrata Arcvonal Észak-Erdélyi Konferenciáján a jogügyi bizottság megállapítja, hogy e régió státusának jogi forrása az 1944. szeptember 12-i szovjet–román fegyverszüneti egyezmény. Eszerint a főhatalmat a Szövetségközi Ellenőrző Bizottság (a Szovjetunó, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Románia) megbízásából a szovjet katonai vezetés gyakorolja. Beindul egy olyan önszerveződés, amely a területi autonómia kiépítése irányába mutat. Ekkor ereszt gyökeret az a remény, hogy a nagyhatalmak lehetővé teszik Észak-Erdély területi autonómiájának elnyerését, a csodavárók pedig Észak-Erdélyi Köztársaságról álmodoznak. Azonban, ahogy Vincze Gábor történész írja, e korszak az illúziók és csalódások kora volt. A négy hónap folyamán kialakuló önszerveződés valóban arra mutat, hogy ha Sztálint a méltányosság érdekelte volna, akkor e tartományban valóban léteztek feltételek egy olyan autonóm igazgatás kialakulására, amely az itt élő népek érdekeit szolgálja.
1944. december elsején Észak-Erdély irányítására szerveződik a kolozsvári székhelyű Észak-Erdélyi Központi Tanácsadó Testület, amelynek tagjai a különböző politikai szervezeteket képviselik. Bár a 46 fős testületben a magyarság alulképviselt, és e szervezet hatásköre is bizonytalan, mégis örömmel fogadják, mert abban az önkormányzat megteremtésének lehetőségét látják. Észak-Erdély parlamentjének összehívására – 1945. február 12–15. között – Kolozsváron kerül sor. A tizenegy közigazgatási egységből kilenc megye képviselteti magát. Hiányzik Máramaros megye, amelyet a szovjet–ukrán katonai egységek tartanak megszállva. Szilágy megye mint mánista-fészek a Román Demokrata Szövetség irányítása alatt áll, ezért távol tartja magát minden olyan megnyilvánulástól, amely a területi autonómia irányába mutat. A tanácskozáson létrehozzák az Országos Demokrata Arcvonal Észak-Erdélyi Központi Végrehajtó Bizottságát, amelynek regionális kormányszerepet szánnak. Vezetőinek választják ifj. Teolfil Vescant elnöki és Jordáky Lajost társelnöki minőségben. Megszervezik a minisztériumok szerepét betöltő tizenegy szakosztályt. Azonban ezek működésére már nem kerül sor, ugyanis mire a tényleges munka március 12-én megkezdődne, a történelem kereke elsodorja Észak-Erdély önállóságának, az itt élők egyenlőségének lehetőségét, mert az ismét Románia uralma alá kerül.
Kolozsvár már az orosz bevonulás pillanatától kezdve Bukaresttől függetlenül intézi ügyeit, és Észak-Erdély fővárosaként tölt be jelentős szerepet. November 8-án – a teljes román közigazgatás kiutasítása előtt egy héttel – id. Teolfil Vescan, az oroszok által kinevezett Kolozs megyei főispán falragaszokon teszi közzé, hogy Kolozsvár és Kolozs megye Észak-Erdéllyel együtt szovjet ellenőrzés alá kerül. Elrendeli a munka felvételét, megtiltja az árucikkek Észak-Erdélyből való kivitelét. November derekán a tartomány egészében új adminisztráció alakul ki. A magyar településeken a Magyar Népi Szövetség, a románokban a Frontul Plugarilor által szervezett gyűléseken jelölik ki a települések vezetőit. Dr. Csillag András bihari alispán nyilatkozata szerint – megyéjében a nemzeti ellentétek semlegesítésére – a jegyzők és a főszolgabírók azt az utasítást kapták, hogy „a vegyes lakosságú falvakban a községi elöljáróságot a nemzetiségek számaránya szerint kell összeállítani”. Az említett pár hónap alatt szovjet katonai ellenőrzés mellett megkezdik a közigazgatás újjászervezését. Magyar főispán (megyefőnök) intézkedik Háromszéken (Kerekes Béla), Udvarhelyen (Szilágyi Ignác), Csíkban (Rancz Károly). Bár román főispánok állnak az olyan magyar többségű vármegyék élén is, mint Bihar (64 százalék), Maros-Torda (61,5 százalék), Szatmár (55 százalék) és Kolozs (55 százalék), de az adott helyzetben ez részben érthető. Ne feledjük, hogy ekkor a szovjet és a román hadsereg még Magyarország ellen harcol. Az egyenlőség irányába előrelépést jelent azonban, hogy Észak-Erdély legtöbb megyéjében szabadon használhatók a magyarság szimbólumai és a magyar nyelv. A feliratok kétnyelvűek, magyar pengővel és román lejjel is lehet fizetni. A kétnyelvűséget néhány megyében törvényesítik. 1945. január 22-én Victor Groza Maros-Torda és február 10-én Vasile Pogăceanu Kolozs vármegye főispánja ezt nyelvrendelettel szabályozza. Pogăceanu úgy rendelkezik, hogy minden „állami, megyei és városi hivatalban mindennemű felirat magyar és román, illetve román és magyar nyelven függesztendő ki aszerint, amint az illető város vagy község lakossága magyar vagy román többségű. Minden hivatalos rendeletet két nyelven kell kiadni a fenti elvek szellemében”. Mindkét nyelv használata érvényes az utca- és településnevekre is. A marosvásárhelyi szabályozás szerint a tisztviselőket a nemzetiségek arányszáma alapján olyan erdélyiek közül kell kinevezni, akik ismerik a magyar és a román nyelvet. Gyárfás Albert, Háromszék alispánja az 1944. november 18-i gyűlésen kijelenti, hogy e vármegye, bár Románia része, de magyarlakta terület, ezért „hivatalos nyelve a magyar és a román egyenlő érvénnyel”.
1944. decemberben beindítják a magyar tannyelvű iskolákat. Kiépülőben a kulturális autonómia, mert a magyar iskolák igazgatására megalakul a kolozsvári központú Magyar Tankerületi Főigazgatóság. A Ferenc József Tudományegyetem Kolozsvári Magyar Egyetem néven indítja az 1944/45-ös tanévet. Jellemző azonban az is, hogy ugyanebben az időben, 1944. végén a magyar többségű Szatmár megyében Ştefan Anderco főispán csak román nyelvű kiadványokra hajlandó választ adni, a tisztviselők pedig parancsba kapják, hogy a vármegyeházban „magyar szónak többé elhangzania nem szabad”. Megállapítható, hogy az Észak-Erdélyben kialakuló autonómia inkább rövid illúzió, rövid álom, olyan történelmi esély, melynek megvalósulása nem az itt élőkön múlt.
1945 márciusa
A szovjet külügyi népbiztoshelyettes, Visinszkij, 1945. február 27-én, amikor Bukarestben véres utcai tüntetésekbe torkolló kormányválság uralkodik, a fronton harcoló Vörös Hadsereg biztonságára hivatkozva követeli a Rădescu-kormány menesztését és dr. Petru Groza kinevezését miniszterelnökké. Mivel a király vonakodik ezt megtenni, március 5-én fenyegetve jelenti ki, hogy Románia nemcsak Észak-Erdélyt veszítheti el, de nem garantált független állami léte sem. Így kerül sor március 6-án a Groza-kormány kinevezésére. Ellenszolgáltatásként Sztálin március 8-án táviratban közli, hogy engedélyezi a román adminisztráció bevezetését Észak-Erdélyben. Egyértelmű, hogy e terület hovatartozásának kérdése hatalmi játszma része. Sztálin zsarolással szorítja Romániát arra, hogy baloldali kormányt fogadjon el. Amikor 1945. március 13-án Kolozsváron nagygyűlés keretében megünneplik Észak-Erdély Romániához csatolását, Demeter János a Magyar Népi Szövetség Észak-Erdélyi Végrehajtó Bizottsága nevében Grozának memorandumot nyújt át. Ebben a két nép egyenjogúságát, a magyar nyelv hivatalossá nyilvánítását kérik egész Erdély területén, kiterjesztve azt a vasútra, a postára, a hadseregre is. Azokban a régiókban, ahol a népesség fele magyar, a közigazgatás vezetője legyen magyar. Kérik a nemzeti szimbólumok használatát, a magyar nyelvű katonai kiképzést és az internálótáborok felszámolását. Ifj. Teolfil Vescan – az Országos Demokrata Arcvonal (ODA) Észak-erdélyi Végrehajtó Bizottsága nevében – szintén memorandumot ad át. Legfőbb követelésük: az ODA VB nélkül a román kormány Erdély kérdésében ne hozzon lényegesebb döntéseket, ezért javasolják, hogy kolozsvári központtal – egy minisztérium mellett működő – államtitkárságot állítsanak fel. Javasolják, hogy a székely megyék magyar irányítás alá kerüljenek, más erdélyi régiókban biztosítsák a nemzetiségek arányos részvételét a vezetésben. A demokráciában reménykedő észak-erdélyi magyar és román politikusok hamar rádöbbennek arra, hogy a bukaresti baloldali kormányzat a korábbi reakciós politika folytatója, az „Erdély az erdélyieké” elv nem működik, „visszatért Bukarest mindenhatósága”.
(folytatjuk)
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A magyarellenesség nem szűnik
A korábbiakban nem mutattam be a román hadsereg, a csendőrség, a voluntárok atrocitásainak teljes leltárát, nem írtam a dél-erdélyi magyarságot ért atrocitásokról sem. Csak példaként említem, hogy a 3. román hegyivadász-alakulat és a vele együtt érkező Someşul batalion fix katonai egységei Gyantán, Kishalmágyon és Magyarremetén, a Fekete-Körös völgyében mintegy 88 magyart gyilkoltak le.
A szárazajtai vérengzésről és a Maniu-gárdáról azért szóltam bővebben, hogy érzékeltessem, milyen szörnyűségekhez vezethet a hazugságra épített történelmi tudat alapján gerjesztett idegengyűlölet. A szovjet katonai parancsnokság 1944. november 14-én a front hátországának nyugalmáért és politikai megfontolásból utasítja ki Észak-Erdélyből az agresszív román közigazgatást. Az új helyzetben sokan reménykednek, hogy a régióban kialakul egy olyan demokratikus önkormányzat, amely biztosítja az itt élő 62 százalékarányú magyar többség és a 34 százaléknyi román kisebbség egyenjogúságát. A szovjet ellenőrzés alatt álló területeken valóban mérséklődnek az etnikai jellegű atrocitások, de nem érnek véget. Észak-Erdély több, vegyes lakosságú településén a román csendőrség civil ruhába öltözve helyben marad, és tovább terrorizálja a magyar lakosságot. Ahol nincs szovjet helyőrség, ott a rekvirálás, a közmunka elsősorban a magyarokat érinti, a nyílt gyűlölködés is tetten érhető. Így például Maroshévízen a korábban elhelyezett Vorbiţi romăneşte! táblákat nem veszik le. Besztercén, ahol négyezer román mellett 1200 magyar is él, még december közepén is kizárják a magyarokat a népőrségből, a város vezetéséből. Mindezek ellenére – mivel a tömeges terrorizálás megszűnt – a magyarság örömmel fogadja a változásokat, de szenvedései nem érnek véget. 1945 januárjában a szovjet–román fegyverszüneti egyezmény értelmében Románia 70 ezer ember küldését vállalja málenkij robotra. A román kormányzat e kötelezettségét etnikai tisztogatásra használja fel. Az egyezség előírása szerint német nemzetiségűeket kell Oroszországba deportálnia, mondván, annak újjáépítésében nekik kell nagyobb részt vállalniuk, mert a legnagyobb rombolást a hitleri német hadsereg okozta. Románia a dél-erdélyi szászoktól, a bánsági németektől és a szatmári sváboktól szeretne szabadulni, ez utóbbiak közt ötezer magyar identitású lakostól is. Boros Ernőt a szatmári svábok kálváriájának monográfusát idézem: „a szatmári svábok nagy része nem németül, hanem magyarul beszélt, és nem németnek, hanem magyarnak tartotta magát”. A kutatások bizonyítják, hogy a szatmári magyarság Szovjetunióba deportálásának hátterében olyan sovén-nacionalista románok álltak, akik elhitették a szovjetekkel, hogy aki katolikus, az egyúttal sváb nemzetiségű is.
Illúziók és csalódások kora
Az 1944. őszi román adminisztráció magyarellenessége, az észak-erdélyi vérengzések, a haláltáborok fenntartása, és a szovjet katonai érdek találkozása tette lehetővé, hogy Észak-Erdélyben szovjet katonai ellenőrzés mellett kialakuljon egy olyan adminisztráció, amely (többnyire) kétnyelvű. Észak-Erdély jogállását az 1945. február 13-i jelentés alapján határozhatjuk meg. Ekkor az Országos Demokrata Arcvonal Észak-Erdélyi Konferenciáján a jogügyi bizottság megállapítja, hogy e régió státusának jogi forrása az 1944. szeptember 12-i szovjet–román fegyverszüneti egyezmény. Eszerint a főhatalmat a Szövetségközi Ellenőrző Bizottság (a Szovjetunó, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Románia) megbízásából a szovjet katonai vezetés gyakorolja. Beindul egy olyan önszerveződés, amely a területi autonómia kiépítése irányába mutat. Ekkor ereszt gyökeret az a remény, hogy a nagyhatalmak lehetővé teszik Észak-Erdély területi autonómiájának elnyerését, a csodavárók pedig Észak-Erdélyi Köztársaságról álmodoznak. Azonban, ahogy Vincze Gábor történész írja, e korszak az illúziók és csalódások kora volt. A négy hónap folyamán kialakuló önszerveződés valóban arra mutat, hogy ha Sztálint a méltányosság érdekelte volna, akkor e tartományban valóban léteztek feltételek egy olyan autonóm igazgatás kialakulására, amely az itt élő népek érdekeit szolgálja.
1944. december elsején Észak-Erdély irányítására szerveződik a kolozsvári székhelyű Észak-Erdélyi Központi Tanácsadó Testület, amelynek tagjai a különböző politikai szervezeteket képviselik. Bár a 46 fős testületben a magyarság alulképviselt, és e szervezet hatásköre is bizonytalan, mégis örömmel fogadják, mert abban az önkormányzat megteremtésének lehetőségét látják. Észak-Erdély parlamentjének összehívására – 1945. február 12–15. között – Kolozsváron kerül sor. A tizenegy közigazgatási egységből kilenc megye képviselteti magát. Hiányzik Máramaros megye, amelyet a szovjet–ukrán katonai egységek tartanak megszállva. Szilágy megye mint mánista-fészek a Román Demokrata Szövetség irányítása alatt áll, ezért távol tartja magát minden olyan megnyilvánulástól, amely a területi autonómia irányába mutat. A tanácskozáson létrehozzák az Országos Demokrata Arcvonal Észak-Erdélyi Központi Végrehajtó Bizottságát, amelynek regionális kormányszerepet szánnak. Vezetőinek választják ifj. Teolfil Vescant elnöki és Jordáky Lajost társelnöki minőségben. Megszervezik a minisztériumok szerepét betöltő tizenegy szakosztályt. Azonban ezek működésére már nem kerül sor, ugyanis mire a tényleges munka március 12-én megkezdődne, a történelem kereke elsodorja Észak-Erdély önállóságának, az itt élők egyenlőségének lehetőségét, mert az ismét Románia uralma alá kerül.
Kolozsvár már az orosz bevonulás pillanatától kezdve Bukaresttől függetlenül intézi ügyeit, és Észak-Erdély fővárosaként tölt be jelentős szerepet. November 8-án – a teljes román közigazgatás kiutasítása előtt egy héttel – id. Teolfil Vescan, az oroszok által kinevezett Kolozs megyei főispán falragaszokon teszi közzé, hogy Kolozsvár és Kolozs megye Észak-Erdéllyel együtt szovjet ellenőrzés alá kerül. Elrendeli a munka felvételét, megtiltja az árucikkek Észak-Erdélyből való kivitelét. November derekán a tartomány egészében új adminisztráció alakul ki. A magyar településeken a Magyar Népi Szövetség, a románokban a Frontul Plugarilor által szervezett gyűléseken jelölik ki a települések vezetőit. Dr. Csillag András bihari alispán nyilatkozata szerint – megyéjében a nemzeti ellentétek semlegesítésére – a jegyzők és a főszolgabírók azt az utasítást kapták, hogy „a vegyes lakosságú falvakban a községi elöljáróságot a nemzetiségek számaránya szerint kell összeállítani”. Az említett pár hónap alatt szovjet katonai ellenőrzés mellett megkezdik a közigazgatás újjászervezését. Magyar főispán (megyefőnök) intézkedik Háromszéken (Kerekes Béla), Udvarhelyen (Szilágyi Ignác), Csíkban (Rancz Károly). Bár román főispánok állnak az olyan magyar többségű vármegyék élén is, mint Bihar (64 százalék), Maros-Torda (61,5 százalék), Szatmár (55 százalék) és Kolozs (55 százalék), de az adott helyzetben ez részben érthető. Ne feledjük, hogy ekkor a szovjet és a román hadsereg még Magyarország ellen harcol. Az egyenlőség irányába előrelépést jelent azonban, hogy Észak-Erdély legtöbb megyéjében szabadon használhatók a magyarság szimbólumai és a magyar nyelv. A feliratok kétnyelvűek, magyar pengővel és román lejjel is lehet fizetni. A kétnyelvűséget néhány megyében törvényesítik. 1945. január 22-én Victor Groza Maros-Torda és február 10-én Vasile Pogăceanu Kolozs vármegye főispánja ezt nyelvrendelettel szabályozza. Pogăceanu úgy rendelkezik, hogy minden „állami, megyei és városi hivatalban mindennemű felirat magyar és román, illetve román és magyar nyelven függesztendő ki aszerint, amint az illető város vagy község lakossága magyar vagy román többségű. Minden hivatalos rendeletet két nyelven kell kiadni a fenti elvek szellemében”. Mindkét nyelv használata érvényes az utca- és településnevekre is. A marosvásárhelyi szabályozás szerint a tisztviselőket a nemzetiségek arányszáma alapján olyan erdélyiek közül kell kinevezni, akik ismerik a magyar és a román nyelvet. Gyárfás Albert, Háromszék alispánja az 1944. november 18-i gyűlésen kijelenti, hogy e vármegye, bár Románia része, de magyarlakta terület, ezért „hivatalos nyelve a magyar és a román egyenlő érvénnyel”.
1944. decemberben beindítják a magyar tannyelvű iskolákat. Kiépülőben a kulturális autonómia, mert a magyar iskolák igazgatására megalakul a kolozsvári központú Magyar Tankerületi Főigazgatóság. A Ferenc József Tudományegyetem Kolozsvári Magyar Egyetem néven indítja az 1944/45-ös tanévet. Jellemző azonban az is, hogy ugyanebben az időben, 1944. végén a magyar többségű Szatmár megyében Ştefan Anderco főispán csak román nyelvű kiadványokra hajlandó választ adni, a tisztviselők pedig parancsba kapják, hogy a vármegyeházban „magyar szónak többé elhangzania nem szabad”. Megállapítható, hogy az Észak-Erdélyben kialakuló autonómia inkább rövid illúzió, rövid álom, olyan történelmi esély, melynek megvalósulása nem az itt élőkön múlt.
1945 márciusa
A szovjet külügyi népbiztoshelyettes, Visinszkij, 1945. február 27-én, amikor Bukarestben véres utcai tüntetésekbe torkolló kormányválság uralkodik, a fronton harcoló Vörös Hadsereg biztonságára hivatkozva követeli a Rădescu-kormány menesztését és dr. Petru Groza kinevezését miniszterelnökké. Mivel a király vonakodik ezt megtenni, március 5-én fenyegetve jelenti ki, hogy Románia nemcsak Észak-Erdélyt veszítheti el, de nem garantált független állami léte sem. Így kerül sor március 6-án a Groza-kormány kinevezésére. Ellenszolgáltatásként Sztálin március 8-án táviratban közli, hogy engedélyezi a román adminisztráció bevezetését Észak-Erdélyben. Egyértelmű, hogy e terület hovatartozásának kérdése hatalmi játszma része. Sztálin zsarolással szorítja Romániát arra, hogy baloldali kormányt fogadjon el. Amikor 1945. március 13-án Kolozsváron nagygyűlés keretében megünneplik Észak-Erdély Romániához csatolását, Demeter János a Magyar Népi Szövetség Észak-Erdélyi Végrehajtó Bizottsága nevében Grozának memorandumot nyújt át. Ebben a két nép egyenjogúságát, a magyar nyelv hivatalossá nyilvánítását kérik egész Erdély területén, kiterjesztve azt a vasútra, a postára, a hadseregre is. Azokban a régiókban, ahol a népesség fele magyar, a közigazgatás vezetője legyen magyar. Kérik a nemzeti szimbólumok használatát, a magyar nyelvű katonai kiképzést és az internálótáborok felszámolását. Ifj. Teolfil Vescan – az Országos Demokrata Arcvonal (ODA) Észak-erdélyi Végrehajtó Bizottsága nevében – szintén memorandumot ad át. Legfőbb követelésük: az ODA VB nélkül a román kormány Erdély kérdésében ne hozzon lényegesebb döntéseket, ezért javasolják, hogy kolozsvári központtal – egy minisztérium mellett működő – államtitkárságot állítsanak fel. Javasolják, hogy a székely megyék magyar irányítás alá kerüljenek, más erdélyi régiókban biztosítsák a nemzetiségek arányos részvételét a vezetésben. A demokráciában reménykedő észak-erdélyi magyar és román politikusok hamar rádöbbennek arra, hogy a bukaresti baloldali kormányzat a korábbi reakciós politika folytatója, az „Erdély az erdélyieké” elv nem működik, „visszatért Bukarest mindenhatósága”.
(folytatjuk)
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. december 12.
A tudományos szókincs is az anyanyelv része!
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem diákjai jól szerepeltek az idei rezidensvizsgán, ami annak tulajdonítható, hogy román képzésben részesültek – nyilatkozta Leonard Azamfirei, a MOGYE rektora az Agerpres hírügynökségnek.
"Ezek a hallgatók (…) egyetemünk hagyományos rendszere szerint tanultak, azaz magyarul az elméletet és románul a gyakorlatot, és kellemes meglepetés volt számomra, hogy milyen jó helyezést értek el a rezidensvizsgán, és nem kellett megküzdeniük azzal a nehézséggel vagy hátrányos helyzettel (sau poate chiar un handicap), amit az okozott volna, ha kizárólag csak magyarul tanulnak.
Nem értem, hogy abban az esetben, ha valami jól működik, és ennek hatékonyságát éppen a rezidensvizsga bizonyította, miért kellene megváltoztatni csak a változás kedvéért, vagy azért, hogy valakiknek az önös érdekeit szolgálja" – tette hozzá.
A továbbiakban értetlenségének adott hangot, hogy miért a magyar oktatók és nem a diákok állnak ki a leghangosabban azért, hogy az elméleti oktatás mellett a gyakorlati képzés is magyar tannyelvű legyen. A diákok ugyanis jól ismerik az érdekeiket és tudják: ha nemcsak magyarul, hanem románul is beszélik az orvosi nyelvet, nagyobb esélyük van elhelyezkedni a romániai munkaerőpiacon.
"Véleményem szerint az egyetemnek diákközpontúnak kell maradnia. (…) Meggyőződésem, hogy a magyar nyelvet, kultúrát és önazonosságot elsősorban otthon, a színházban és a könyvtárban kell megőrizni, és nem szakmai vonalon, ahol a mesterséget román nyelven kell elsajátítani. Nem hiszem, hogy létezik egyetlen olyan magyar ember is, aki azért nem tudja a magyar nyelvet, mert románul tanulta a gyakorlatot a MOGYE-n" – nyilatkozta Leonard Azamfirei rektor.
Véleménye szerint a magyar tagozatot csak akkor lehet újraakkreditálni, ha a gyakorlati képzés vegyes csoportokban történik, ugyanis a magyar tagozat oktatóhiánnyal küzd, s ezt a román okatókkal kell pótolják – mondta, majd hozzátette, hogy a magyar oktatók között is vannak olyanok, akik kiállnak amellett, hogy a hallgatóknak ismerniük kell a román nyelvet.
Úgy tűnik, hogy Leonard Azamfirei rektor, amikor azt állítja, hogy a hagyományos oktatási mód a magyar elméleti és román gyakorlati képzés a MOGYE-n, elfeledkezik arról, hogy a kolozsvári egyetem orvosi karát azért költöztették Marosvásárhelyre, hogy az erdélyi magyar fiatalok anyanyelvükön sajátítsák el az orvosi és a gyógyszerészeti szakmát.
A magyar diákok óhaját illetően talán elfelejtette azt a villámcsődületet, amelyet az egyetemi év megkezdését követően az önálló magyar tagozat létrehozása érdekében szerveztek. Amit egyébként az oktatási törvény is biztosít.
– Több pontatlanság is van a rektor úr kijelentésében. Nagyon örvendünk, hogy jól szerepeltek a rezidensvizsgán a magyar végzettek, de nem értem, ez miért lenne bizonyíték a kizárólagosan román nyelvű gyakorlati képzés javára. Elképzelhető, hogy ha magyarul is tanultak volna a gyakorlatokon, még jobb eredményt értek volna el. A rektor úr arról sem beszél, hogy sokakban a hat egyetemi év alatt annyi frusztráció halmozódik fel, hogy meg sem próbálják a rezidensvizsgát, végzés után azonnal külföldi alkalmazást keresnek.
Hogy lehet azt mondani, hogy a hallgatók nem igénylik, hogy a magyar nyelvet hivatalosan is használhassák a gyakorlati képzésben, amikor több mint 1200 diák ezt az igényt aláírásával tanúsította, és ezeket az aláírt íveket a diákszövetség a rektor úrnak át is adta! A román médiában, de a miniszteri tárgyalásokon is állandóan szembesülünk ezzel a téves információval, hogy csak a magyar tanárok akarják a kétnyelvűséget, a diákok nem. Az is egy ismételten szajkózott pontatlanság, hogy mi kizárólag magyar nyelvű gyakorlatokat akarunk. Nem erről van szó. Azt szeretnénk, ha a végzőseink közül minél többen itthon maradnának, és tudjuk, hogy a romániai érvényesüléshez nagyon jó román nyelvtudás kell. Mi azt szeretnénk, hogy külön csoportokba szervezzék a magyar tagozatos hallgatókat, ahol egymást kiegészítve románul és magyarul is folyik a gyakorlati oktatás, hogy mindkét szaknyelvet tökéletesen sajátítsák el, és hogy a klinikákon mind a román, mind a magyar beteggel anyanyelvükön tudjanak kommunikálni a hallgatók – nyilatkozta Szilágyi Tibor rektorhelyettes.
Amit egyébként ugyancsak biztosít az oktatási törvény is.
– A hallgatók nagy többsége az önálló magyar tagozat, a külön magyar csoportok mellett foglalt állást, amit aláírásukkal is igazoltak, s az aláírásgyűjtést bármikor meg lehet ismételni – válaszolta kérdésünkre Turbák Nimród, a Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetség elnöke.
A MOGYE rektora a magyar közösség identitását kérdőjelezi meg – jelentette ki Magyari Tivadar, az RMDSZ oktatási főtitkárhelyettese. – Leonard Azamfirei rektor a maga kicsinyes… gondolkodásmódját leplezi le, amikor ilyeneket mond: meggyőződése, hogy "a magyar nyelv, kultúra és önazonosság megőrzését elsősorban otthon, a színházban és a könyvtárban kell biztosítani, és nem szakmai vonalon, hiszen a szakmát román nyelven kell megtanulni".
– A magyar nyelv része nemcsak az, amit a konyhában, a hálószobában, a színházban beszélünk, hanem része a tudományos, szakmai szókincsünk is – jelentette ki Magyari Tivadar, majd hozzátette: – Ennek kétségbevonásával a MOGYE rektora egy bizarr… nézetet vall valamely nemzeti közösség identitásáról. Úgy állítja be a dolgokat, mintha a román egy felsőbbrendű nyelv lenne, szakmai képzésre alkalmasabb, mint a magyar. Ezzel megsérti a magyar közösséget, és a jogvédő, diszkriminációellenes szervezeteknek el kellene gondolkodniuk, hogy foglalkozzanak az ilyen és hasonló kijelentésekkel. Ezek is a közösségi identitást kérdőjelezik meg.
Az RMDSZ oktatásért felelős főtitkárhelyettese elmondta: ,,Ha már a rektor saját nézeteit szajkózza a MOGYE magyar részének helyzetéről, ne folytasson mellette félreérthető, sértő eszmefuttatásokat a nyelv szerepéről, mert belebukik. Ha neveltetése és hiányos emberismerete ilyenekre ösztönzi, tartsa meg ezeket az eszméket szűk körben: otthon, a színházban, a könyvtárban – de ott is magában, hogy ne zavarja az ottlevőket" – nyilatkozta a MOGYE rektorának kijelentései kapcsán kialakult vitában az RMDSZ főtitkárhelyettese.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem diákjai jól szerepeltek az idei rezidensvizsgán, ami annak tulajdonítható, hogy román képzésben részesültek – nyilatkozta Leonard Azamfirei, a MOGYE rektora az Agerpres hírügynökségnek.
"Ezek a hallgatók (…) egyetemünk hagyományos rendszere szerint tanultak, azaz magyarul az elméletet és románul a gyakorlatot, és kellemes meglepetés volt számomra, hogy milyen jó helyezést értek el a rezidensvizsgán, és nem kellett megküzdeniük azzal a nehézséggel vagy hátrányos helyzettel (sau poate chiar un handicap), amit az okozott volna, ha kizárólag csak magyarul tanulnak.
Nem értem, hogy abban az esetben, ha valami jól működik, és ennek hatékonyságát éppen a rezidensvizsga bizonyította, miért kellene megváltoztatni csak a változás kedvéért, vagy azért, hogy valakiknek az önös érdekeit szolgálja" – tette hozzá.
A továbbiakban értetlenségének adott hangot, hogy miért a magyar oktatók és nem a diákok állnak ki a leghangosabban azért, hogy az elméleti oktatás mellett a gyakorlati képzés is magyar tannyelvű legyen. A diákok ugyanis jól ismerik az érdekeiket és tudják: ha nemcsak magyarul, hanem románul is beszélik az orvosi nyelvet, nagyobb esélyük van elhelyezkedni a romániai munkaerőpiacon.
"Véleményem szerint az egyetemnek diákközpontúnak kell maradnia. (…) Meggyőződésem, hogy a magyar nyelvet, kultúrát és önazonosságot elsősorban otthon, a színházban és a könyvtárban kell megőrizni, és nem szakmai vonalon, ahol a mesterséget román nyelven kell elsajátítani. Nem hiszem, hogy létezik egyetlen olyan magyar ember is, aki azért nem tudja a magyar nyelvet, mert románul tanulta a gyakorlatot a MOGYE-n" – nyilatkozta Leonard Azamfirei rektor.
Véleménye szerint a magyar tagozatot csak akkor lehet újraakkreditálni, ha a gyakorlati képzés vegyes csoportokban történik, ugyanis a magyar tagozat oktatóhiánnyal küzd, s ezt a román okatókkal kell pótolják – mondta, majd hozzátette, hogy a magyar oktatók között is vannak olyanok, akik kiállnak amellett, hogy a hallgatóknak ismerniük kell a román nyelvet.
Úgy tűnik, hogy Leonard Azamfirei rektor, amikor azt állítja, hogy a hagyományos oktatási mód a magyar elméleti és román gyakorlati képzés a MOGYE-n, elfeledkezik arról, hogy a kolozsvári egyetem orvosi karát azért költöztették Marosvásárhelyre, hogy az erdélyi magyar fiatalok anyanyelvükön sajátítsák el az orvosi és a gyógyszerészeti szakmát.
A magyar diákok óhaját illetően talán elfelejtette azt a villámcsődületet, amelyet az egyetemi év megkezdését követően az önálló magyar tagozat létrehozása érdekében szerveztek. Amit egyébként az oktatási törvény is biztosít.
– Több pontatlanság is van a rektor úr kijelentésében. Nagyon örvendünk, hogy jól szerepeltek a rezidensvizsgán a magyar végzettek, de nem értem, ez miért lenne bizonyíték a kizárólagosan román nyelvű gyakorlati képzés javára. Elképzelhető, hogy ha magyarul is tanultak volna a gyakorlatokon, még jobb eredményt értek volna el. A rektor úr arról sem beszél, hogy sokakban a hat egyetemi év alatt annyi frusztráció halmozódik fel, hogy meg sem próbálják a rezidensvizsgát, végzés után azonnal külföldi alkalmazást keresnek.
Hogy lehet azt mondani, hogy a hallgatók nem igénylik, hogy a magyar nyelvet hivatalosan is használhassák a gyakorlati képzésben, amikor több mint 1200 diák ezt az igényt aláírásával tanúsította, és ezeket az aláírt íveket a diákszövetség a rektor úrnak át is adta! A román médiában, de a miniszteri tárgyalásokon is állandóan szembesülünk ezzel a téves információval, hogy csak a magyar tanárok akarják a kétnyelvűséget, a diákok nem. Az is egy ismételten szajkózott pontatlanság, hogy mi kizárólag magyar nyelvű gyakorlatokat akarunk. Nem erről van szó. Azt szeretnénk, ha a végzőseink közül minél többen itthon maradnának, és tudjuk, hogy a romániai érvényesüléshez nagyon jó román nyelvtudás kell. Mi azt szeretnénk, hogy külön csoportokba szervezzék a magyar tagozatos hallgatókat, ahol egymást kiegészítve románul és magyarul is folyik a gyakorlati oktatás, hogy mindkét szaknyelvet tökéletesen sajátítsák el, és hogy a klinikákon mind a román, mind a magyar beteggel anyanyelvükön tudjanak kommunikálni a hallgatók – nyilatkozta Szilágyi Tibor rektorhelyettes.
Amit egyébként ugyancsak biztosít az oktatási törvény is.
– A hallgatók nagy többsége az önálló magyar tagozat, a külön magyar csoportok mellett foglalt állást, amit aláírásukkal is igazoltak, s az aláírásgyűjtést bármikor meg lehet ismételni – válaszolta kérdésünkre Turbák Nimród, a Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetség elnöke.
A MOGYE rektora a magyar közösség identitását kérdőjelezi meg – jelentette ki Magyari Tivadar, az RMDSZ oktatási főtitkárhelyettese. – Leonard Azamfirei rektor a maga kicsinyes… gondolkodásmódját leplezi le, amikor ilyeneket mond: meggyőződése, hogy "a magyar nyelv, kultúra és önazonosság megőrzését elsősorban otthon, a színházban és a könyvtárban kell biztosítani, és nem szakmai vonalon, hiszen a szakmát román nyelven kell megtanulni".
– A magyar nyelv része nemcsak az, amit a konyhában, a hálószobában, a színházban beszélünk, hanem része a tudományos, szakmai szókincsünk is – jelentette ki Magyari Tivadar, majd hozzátette: – Ennek kétségbevonásával a MOGYE rektora egy bizarr… nézetet vall valamely nemzeti közösség identitásáról. Úgy állítja be a dolgokat, mintha a román egy felsőbbrendű nyelv lenne, szakmai képzésre alkalmasabb, mint a magyar. Ezzel megsérti a magyar közösséget, és a jogvédő, diszkriminációellenes szervezeteknek el kellene gondolkodniuk, hogy foglalkozzanak az ilyen és hasonló kijelentésekkel. Ezek is a közösségi identitást kérdőjelezik meg.
Az RMDSZ oktatásért felelős főtitkárhelyettese elmondta: ,,Ha már a rektor saját nézeteit szajkózza a MOGYE magyar részének helyzetéről, ne folytasson mellette félreérthető, sértő eszmefuttatásokat a nyelv szerepéről, mert belebukik. Ha neveltetése és hiányos emberismerete ilyenekre ösztönzi, tartsa meg ezeket az eszméket szűk körben: otthon, a színházban, a könyvtárban – de ott is magában, hogy ne zavarja az ottlevőket" – nyilatkozta a MOGYE rektorának kijelentései kapcsán kialakult vitában az RMDSZ főtitkárhelyettese.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)
2014. június 18.
Gyurcsány Ara-Kovács Attilára bízza a külügyeket
A Demokratikus Koalíció elnöksége elfogadta a pártelnök javaslatát, hogy a párt újonnan felálló külügyi kabinetjének vezetésére Ara-Kovács Attilát kérjék fel - tájékoztatta lapunkat közleményben a párt.
Ara-Kovács Attila Nagyváradon született, a Kolozsvári Egyetem filozófia, pszichológia és történelem szakán végzett.
1980-1982 között az Ellenpontok című szamizdat folyóirat alapító főszerkesztője volt. 1982-ben letartóztatták, majd 1983-ban kitoloncolták Romániából. 1984 és 1992 között az Európa Könyvkiadó felelős szerkesztője volt. Az EuroConnect elemzőjeként Párizsban és Hongkongban dolgozott 1993 és 1998 között.
1998-tól 2002-ig az SZDSZ külügyi irodavezetője volt, 2002 és 2008 között a Külügyminisztériumban volt a Stratégiai Tervező és Elemző Főosztály helyettes, majd megbízott vezetője.
2008 óta szabadúszó újságíróként az Együtt-PM szövetség tanácsadója volt. Népszabadság
A Demokratikus Koalíció elnöksége elfogadta a pártelnök javaslatát, hogy a párt újonnan felálló külügyi kabinetjének vezetésére Ara-Kovács Attilát kérjék fel - tájékoztatta lapunkat közleményben a párt.
Ara-Kovács Attila Nagyváradon született, a Kolozsvári Egyetem filozófia, pszichológia és történelem szakán végzett.
1980-1982 között az Ellenpontok című szamizdat folyóirat alapító főszerkesztője volt. 1982-ben letartóztatták, majd 1983-ban kitoloncolták Romániából. 1984 és 1992 között az Európa Könyvkiadó felelős szerkesztője volt. Az EuroConnect elemzőjeként Párizsban és Hongkongban dolgozott 1993 és 1998 között.
1998-tól 2002-ig az SZDSZ külügyi irodavezetője volt, 2002 és 2008 között a Külügyminisztériumban volt a Stratégiai Tervező és Elemző Főosztály helyettes, majd megbízott vezetője.
2008 óta szabadúszó újságíróként az Együtt-PM szövetség tanácsadója volt. Népszabadság
2014. augusztus 8.
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (1.)
A MOGYE eredetileg kadétiskolának épült, itt tanultak az Osztrák-Magyar Monarchia későbbi tisztjei. Aztán román katonai iskola lett belőle, és bizonyos adatok szerint a második világháború alatt különleges ügynököket, kémeket képeztek itt.
1945-ben gyökeresen megváltozott a jelenleg az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemnek otthont adó épület sorsa. A város első egyetemét befogadó létesítményt annak idején a cambridge-i kampuszhoz hasonlították a tanárok.
A Központ e heti lapszámában ezt a monumentális épületet mutatjuk be lapunk olvasóinak.
A dombot uraló épület
A Kosárdomb lejtős oldalán, a Szent István út 36., 38. és 40. szám alatti nagy területen épült az iskola főépülete, a tanári lakások két épülete, valamint az iskolához tartozó legénységi épület. A főépület nagy méreteivel uralja a domboldalt.
Keresztes Gyula, a Marosvásárhely szecessziós épületei című könyvében ismerteti, hogy a háromemeletes E alaprajzú épület főhomlokzata ötsíkú, és az épületet magasítja a kiugró egy-, három-, és ötös rizalitokra emelet magas, tört síkú tetőszerkezet.
A szecesszió jelenléte főleg a kiugró rizalitok homlokzatok kiképzésén látható.
A tanári lakások épületei kétemeletesek, a legénységi épület egyemeletes homlokzati kiképzése szintén szecessziós.
A parkok és a tartozéképületek
Az egyetem parkosított területén található a főépületen kívül az egyetemi könyvtár épülete, az adminisztráció épülete, a sportterem épülete; egy épület, amiben jelenleg a pszichiátriai klinika működik, illetve egy, amiben a városi törvényszéki orvoslás. Itt található még a botanikus kert, illetve a dendrológiai park.
A parkban 154 fa- és cserjeféle található, a botanikus kertben pedig mintegy nyolcszáz növényfaj kapott helyet.
Mindezeken kívül az egyetem épületei közé sorolhatók még a bentlakások, amik csak a hatvanas években épültek fel a város pár száz méterrel távolabb eső részében.
A bentlakásnegyed öt épülete közül négyet az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem használ. Közülük kettő leány- és egy fiúbentlakás, de az egyetemhez tartozik a fiatal házasok bentlakása is.
A kezdet és a jelen röviden
A kivitelezési versenytárgyalást, 1907-ben a budapesti Grünwald Testvérek cége nyerte meg, és 1909 október ötödikén, a Cs. és Kir. Katonai Alreáliskola ünnepélyes megnyitója nagyszámú előkelő közönség jelenlétében megtörtént.
Az iskola felsorolt épületeit a városi polgármesteri hivatal építette, saját területére. Az épület az első világháború után az állam tulajdonába került, és ma minden épületében az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem működik.
A birodalom iskolája
Amint azt már részben említettük, az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemnek otthont adó épület eredetileg tehát katonai alreáliskolának épült, amely az Osztrák-Magyar Monarchia későbbi tisztjeinek képzésének volt hivatott szolgálni.
Lévén, hogy abban az időben, vagyis a húszadik század elején Ferenc József volt Magyarország királya – és a birodalom császára is egyben – császári-királyi iskolának nevezték az intézményt.
A szóban forgó hatalmas épület megépítése kevesebb mint két évet vesz igénybe…
A rendelkezésünkre bocsátott dokumentációkból kiderül, hogy 1907-ben kezdődtek az építési munkálatok, és 1908. december elseje volt az átadási határidő.
Az 1907-ben aláírt adományozási szerződés értelmében a csaknem száz ezer négyzetméteres területet a város ajánlotta fel, és a telek még abban az évben átkerült a hadügyminisztérium tulajdonába. A terveket Nagyszebenben készítették, lévén, hogy az itt székelő katonai parancsnokság hatáskörébe tartozott az ügy.
Vásárhelyen ennél az épületnél használtak először betont
Ahhoz képest, hogy akkoriban húsz ezer lakost számláló kisváros volt Marosvásárhely, meglehetősen méretesnek számított az épületegyüttes. Ez egyébként a főépület mellett az alábbiakból állt: az altisztek házából, a tisztek házából, a betegszobából, a fogdából, ahová a fegyelmezetlen kadétok kerültek, illetve egy lovardából, amely a jelenlegi sürgősségi kórház helyén terült el.
A város meséi című könyv szerzője egy igencsak figyelemre méltó érdekességről is szól. Ezen érdekesség mögött az rejlik, hogy az építkezéshez a városban ekkor és itt használtak először betont.
Ennek kapcsán szárnyra is keltek különféle mendemondák. Azt mondják például, hogy a hatvanas-hetvenes években az intézmény rektora kapott egy levelet, amelyben egy nyugaton elő személy megkérdi tőle, hogy tudja-e, hogy az építkezésnél használt beton garanciája csak ötven-hatvan évre szól. Ez azonban – mint ahogyan már az idő is bebizonyította – nyilván nem igaz.
Az intézetek helycseréje
Az első világháború után berendezkedett új közigazgatás román katonai iskolává alakította az intézményt. A különféle tanulmányokban megjelentetett adatok szerint a második világháború idején különleges ügynököket, más néven egyfajta kémeket képeztek itt. A negyvenes évek második felében aztán gyökeres változás következett be az épület sorsában: a katonai iskola Gyulafehérvárra költözött, a kolozsvári tudományegyetem magyar orvosi karát pedig áthelyezték Marosvásárhelyre.
A száműzött egyetem
A második világháború alatt Kolozsváron folyta a magyar nyelvű oktatás. Az ugyanott székelő román egyetemet pedig – amelynek orvosi kara is volt – Nagyszebenbe száműzték.
Ugyancsak a már fent említett könyv szerzője említi, hogy a háború alatt támadt konfliktusok, illetve az Észak Erdély elvesztése okozta ellenérzések visszafojtása céljából igyekeztek minél gyorsabban és tapintatosan rendezni ezt a helyzetet.
A Petru Groza vezette kormány a román-magyar megbékélés jegyében 1945. májusában törvénybe foglalta, hogy létesítsenek Kolozsvárott egy magyar tannyelvű felsőfokú tanintézetet bölcsész-, filozófia-, jogi-, politikai gazdasági- és orvosi karral. A törvény életbe léptetésekor azonban újabb feszültségeket szított a helyiségek, illetve a régi egyetem vagyonának elosztása.
A nevét elhagyó egyetem és Petru Groza döntése
A Keresztes Géza műépítész, műemlékvédelmi szakmérnök által összegyűjtött és rendelkezésünkre bocsátott dokumentációból kiderül, hogy 1945. júliusában Petru Groza elnöklete alatt tartottak egy gyűlést, amelyek részt vettek az I. Ferdinánd nevet viselő román egyetem, illetve a Ferenc József nevet elhagyó, egyszerűen csak Kolozsvári Magyar Egyetemnek nevezett intézmény képvizelői is.
Petru Groza egészen váratlan módon oldotta meg a helyzetet. Az ő kezdeményezésére az a döntés született, hogy a magyar egyetem orvosi karát helyezzék Marosvásárhelyre, és a Nagyszebenbe száműzött román intézmény pedig költözzön vissza Kolozsvárra.
Nagy-Bodó Szilárd
Nagy-Bodó Tibor
Központ, Erdély.ma
A MOGYE eredetileg kadétiskolának épült, itt tanultak az Osztrák-Magyar Monarchia későbbi tisztjei. Aztán román katonai iskola lett belőle, és bizonyos adatok szerint a második világháború alatt különleges ügynököket, kémeket képeztek itt.
1945-ben gyökeresen megváltozott a jelenleg az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemnek otthont adó épület sorsa. A város első egyetemét befogadó létesítményt annak idején a cambridge-i kampuszhoz hasonlították a tanárok.
A Központ e heti lapszámában ezt a monumentális épületet mutatjuk be lapunk olvasóinak.
A dombot uraló épület
A Kosárdomb lejtős oldalán, a Szent István út 36., 38. és 40. szám alatti nagy területen épült az iskola főépülete, a tanári lakások két épülete, valamint az iskolához tartozó legénységi épület. A főépület nagy méreteivel uralja a domboldalt.
Keresztes Gyula, a Marosvásárhely szecessziós épületei című könyvében ismerteti, hogy a háromemeletes E alaprajzú épület főhomlokzata ötsíkú, és az épületet magasítja a kiugró egy-, három-, és ötös rizalitokra emelet magas, tört síkú tetőszerkezet.
A szecesszió jelenléte főleg a kiugró rizalitok homlokzatok kiképzésén látható.
A tanári lakások épületei kétemeletesek, a legénységi épület egyemeletes homlokzati kiképzése szintén szecessziós.
A parkok és a tartozéképületek
Az egyetem parkosított területén található a főépületen kívül az egyetemi könyvtár épülete, az adminisztráció épülete, a sportterem épülete; egy épület, amiben jelenleg a pszichiátriai klinika működik, illetve egy, amiben a városi törvényszéki orvoslás. Itt található még a botanikus kert, illetve a dendrológiai park.
A parkban 154 fa- és cserjeféle található, a botanikus kertben pedig mintegy nyolcszáz növényfaj kapott helyet.
Mindezeken kívül az egyetem épületei közé sorolhatók még a bentlakások, amik csak a hatvanas években épültek fel a város pár száz méterrel távolabb eső részében.
A bentlakásnegyed öt épülete közül négyet az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem használ. Közülük kettő leány- és egy fiúbentlakás, de az egyetemhez tartozik a fiatal házasok bentlakása is.
A kezdet és a jelen röviden
A kivitelezési versenytárgyalást, 1907-ben a budapesti Grünwald Testvérek cége nyerte meg, és 1909 október ötödikén, a Cs. és Kir. Katonai Alreáliskola ünnepélyes megnyitója nagyszámú előkelő közönség jelenlétében megtörtént.
Az iskola felsorolt épületeit a városi polgármesteri hivatal építette, saját területére. Az épület az első világháború után az állam tulajdonába került, és ma minden épületében az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem működik.
A birodalom iskolája
Amint azt már részben említettük, az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemnek otthont adó épület eredetileg tehát katonai alreáliskolának épült, amely az Osztrák-Magyar Monarchia későbbi tisztjeinek képzésének volt hivatott szolgálni.
Lévén, hogy abban az időben, vagyis a húszadik század elején Ferenc József volt Magyarország királya – és a birodalom császára is egyben – császári-királyi iskolának nevezték az intézményt.
A szóban forgó hatalmas épület megépítése kevesebb mint két évet vesz igénybe…
A rendelkezésünkre bocsátott dokumentációkból kiderül, hogy 1907-ben kezdődtek az építési munkálatok, és 1908. december elseje volt az átadási határidő.
Az 1907-ben aláírt adományozási szerződés értelmében a csaknem száz ezer négyzetméteres területet a város ajánlotta fel, és a telek még abban az évben átkerült a hadügyminisztérium tulajdonába. A terveket Nagyszebenben készítették, lévén, hogy az itt székelő katonai parancsnokság hatáskörébe tartozott az ügy.
Vásárhelyen ennél az épületnél használtak először betont
Ahhoz képest, hogy akkoriban húsz ezer lakost számláló kisváros volt Marosvásárhely, meglehetősen méretesnek számított az épületegyüttes. Ez egyébként a főépület mellett az alábbiakból állt: az altisztek házából, a tisztek házából, a betegszobából, a fogdából, ahová a fegyelmezetlen kadétok kerültek, illetve egy lovardából, amely a jelenlegi sürgősségi kórház helyén terült el.
A város meséi című könyv szerzője egy igencsak figyelemre méltó érdekességről is szól. Ezen érdekesség mögött az rejlik, hogy az építkezéshez a városban ekkor és itt használtak először betont.
Ennek kapcsán szárnyra is keltek különféle mendemondák. Azt mondják például, hogy a hatvanas-hetvenes években az intézmény rektora kapott egy levelet, amelyben egy nyugaton elő személy megkérdi tőle, hogy tudja-e, hogy az építkezésnél használt beton garanciája csak ötven-hatvan évre szól. Ez azonban – mint ahogyan már az idő is bebizonyította – nyilván nem igaz.
Az intézetek helycseréje
Az első világháború után berendezkedett új közigazgatás román katonai iskolává alakította az intézményt. A különféle tanulmányokban megjelentetett adatok szerint a második világháború idején különleges ügynököket, más néven egyfajta kémeket képeztek itt. A negyvenes évek második felében aztán gyökeres változás következett be az épület sorsában: a katonai iskola Gyulafehérvárra költözött, a kolozsvári tudományegyetem magyar orvosi karát pedig áthelyezték Marosvásárhelyre.
A száműzött egyetem
A második világháború alatt Kolozsváron folyta a magyar nyelvű oktatás. Az ugyanott székelő román egyetemet pedig – amelynek orvosi kara is volt – Nagyszebenbe száműzték.
Ugyancsak a már fent említett könyv szerzője említi, hogy a háború alatt támadt konfliktusok, illetve az Észak Erdély elvesztése okozta ellenérzések visszafojtása céljából igyekeztek minél gyorsabban és tapintatosan rendezni ezt a helyzetet.
A Petru Groza vezette kormány a román-magyar megbékélés jegyében 1945. májusában törvénybe foglalta, hogy létesítsenek Kolozsvárott egy magyar tannyelvű felsőfokú tanintézetet bölcsész-, filozófia-, jogi-, politikai gazdasági- és orvosi karral. A törvény életbe léptetésekor azonban újabb feszültségeket szított a helyiségek, illetve a régi egyetem vagyonának elosztása.
A nevét elhagyó egyetem és Petru Groza döntése
A Keresztes Géza műépítész, műemlékvédelmi szakmérnök által összegyűjtött és rendelkezésünkre bocsátott dokumentációból kiderül, hogy 1945. júliusában Petru Groza elnöklete alatt tartottak egy gyűlést, amelyek részt vettek az I. Ferdinánd nevet viselő román egyetem, illetve a Ferenc József nevet elhagyó, egyszerűen csak Kolozsvári Magyar Egyetemnek nevezett intézmény képvizelői is.
Petru Groza egészen váratlan módon oldotta meg a helyzetet. Az ő kezdeményezésére az a döntés született, hogy a magyar egyetem orvosi karát helyezzék Marosvásárhelyre, és a Nagyszebenbe száműzött román intézmény pedig költözzön vissza Kolozsvárra.
Nagy-Bodó Szilárd
Nagy-Bodó Tibor
Központ, Erdély.ma
2014. augusztus 8.
Erdélyi gazdasági gondolkodók panteonja
2014-ben a Romániai Magyar Közgazdász Társaság kiadásában jelent meg az „Erdélyi magyar gazdasági gondolkodók panteonja” című könyv.
A rendkívül szép kivitelezésű, 220 oldalas, album nagy erdélyi személyiségeknek a gazdasági életünk alakulásához való hozzájárulását eleveníti fel. 51 személyiség munkásságát rövid ismertetőben mutatja be. A szöveg szerzője Somai József. A szövegrészhez társulnak Dabóczi Géza, neves kolozsvári képzőművész művészrajzai, melyek személyiségre szabott karakterisztikussággal varázsolják az olvasó elé történelmi nagyságainkat. 46 személyiségnek képe látható, 3-nak a családi címere tekintető meg.
Értékeinket kiemelni a történelmi „homályból”
A Somai József által írt Előszó című fejezetben a szerző az erdélyi gazdasági gondolkodás múltjára reflektál. Megállapítja, hogy nem ismerjük a saját gazdaságtörténetünket. A múlt század ’20-as éveiben az erdélyi magyar közgazdászok élmezőnyben voltak. A ’20-as évek után a gazdasági levéltári anyagok feldolgozatlanul hevernek. Ezért szükséges értékeinket kiemelni a történelmi „homályból”. Megfogalmazta e könyv megírásának célját: „Albumunk nem egyszerűen bibliográfiák vagy tanulmányok gyűjteménye, hanem olyan személyek életútjainak és értékeinek tömör emlékkiállítása, akiknek az elméit élénken foglalkoztatták Erdély gondjai és a magyarság sorskérdései, különösen s elsősorban az erdélyi magyar népközösségnek és környezetének életbiztonságához kötődő gazdasági nehézségek.”
Erdélyi magyar gazdasági gondolkodók panteonja
Az albumban bemutatott személyiségek közül egyesek nem közgazdászok, azonban jelentős szerepet játszottak az erdélyi gazdasági életben. Apáczai Csere Jánost (1625-1659) főként jelentős pedagógusnak, írónak tartják. Azonban a Magyar Encyplopaedia című főműve a magyar tudományos nyelv kialakulásához járult hozzá. Könyvének 60%-a gazdasági fogalmakat tartalmaz. Báró Wesselényi Miklós (1796-1850) elsők között szüntette meg a dézsmát. A birtokát képező falvaiban a robot és a dézsma nagy részét elengedte. Felszabadította a parasztjait a jobbágyság alól. Saját költségén taníttatta őket, tanfolyamokat szervezett a korszerű földművelésről. Brassai Sámuel (1797- 1897) a legnagyobb erdélyi magyar polihisztor gazdasági kérdésekkel is foglalkozott. 1842-ben kiadta a Bankismeret című könyvét. Ezt a munkáját 170 év után a Harvardi Egyetem több kiadásban is megjelentette. „ A fiatal kereskedők arany ABC-je” című könyvében gazdasági alapismeretekkel, tanácsokkal látta el az áru és pénzforgalomban ügyködőket. Károlyi Sándor grófot (1831-1906) a magyar szövetkezeti mozgalom atyjának tekintik. Létrehozta a Magyar Gazdaszövetséget. 1898-ban létrehozta a Hangyaszövetkezetet, amely túlélte alapítóját, csak az államosítás után szűnt meg. Balázs Ferenc (1901-1937) a kolozsvári Unitárius Teológiára iratkozott, melyet kitűnő eredménnyel végzett el. Majd angliai tanulmányútra küldték. Két éves meghívást kapott az AEÁ-beli Berkley Teológiai Főiskolára. Hazaérkezése után Mészkő falu lelkésze. Gyakorlatban alkalmazza a világ körüli útján szerzett vidékfejlesztés és szövetkezeti mozgalom terén szerzett tapasztalatait. „Bejárom a kerek világot” című könyvében ismerteti tapasztalatait. Az olvasó a gazdaságtörténet neves közgazdászainak munkásságáról szerezhet értékes információkat. Fóris Lajos (Margitta 1886-Bogota) közgazdász, szakíró a magyar üzleti világban játszott jelentős szerepet. Rövid deviza és banklexikon című könyve a gazdasági élet, a kormánypolitika területén működőknek ad útmutatást.
Betekintést nyerhetünk a Kolozsvári Egyetem életében is.
Berde Áron(1819-1892) 1872-ben az egyetem nemzetgazdasági tanszékén, a pénzügytannak rendes tanára. Az egyetem első rektora volt. Alapkurzusa nemzetgazdaságtan, pénzügyi tantárgyakat adott elő. Gyárfás Elemér(1884-1945) pénzügyi koncepciójának fontos vetülete a pénzforgalom szabályozásával, illetve a vám és az adópolitikával kapcsolatos nézetei. Érdekes Navratil Ákos(1875-1952) élete. Közgazdász, jogtudós, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. A Kolozsvári, majd a Budapesti Tudomány egyetemen oktatott a közgazdaságtan és pénzügyszakon tanszékvezető egyetemi tanáraként. A teljesség igénye nélkül, néhány példával próbáltam érzékeltetni azokat a gazdag gazdaságtörténeti bemutatásokat, melyek sokunk számára új adatokat, információkat jelentenek. A szerző tudatosan „gazdasági gondolkodók” fogalmát használja, ami szélesebb terjedelmű, tartalmú, mint a közgazdász kifejezés, bemutatva azt a szellemi hozadékot, amit jelentenek. Az olvasó számára intellektuális élményt jelent a könyv tanulmányozása. Olvasmányos, értékes információkat tartalmaz. Útmutató a gazdasági kérdések iránt érdeklődő fiatalok számára.
Csomafáy Ferenc, erdon.ro
2014-ben a Romániai Magyar Közgazdász Társaság kiadásában jelent meg az „Erdélyi magyar gazdasági gondolkodók panteonja” című könyv.
A rendkívül szép kivitelezésű, 220 oldalas, album nagy erdélyi személyiségeknek a gazdasági életünk alakulásához való hozzájárulását eleveníti fel. 51 személyiség munkásságát rövid ismertetőben mutatja be. A szöveg szerzője Somai József. A szövegrészhez társulnak Dabóczi Géza, neves kolozsvári képzőművész művészrajzai, melyek személyiségre szabott karakterisztikussággal varázsolják az olvasó elé történelmi nagyságainkat. 46 személyiségnek képe látható, 3-nak a családi címere tekintető meg.
Értékeinket kiemelni a történelmi „homályból”
A Somai József által írt Előszó című fejezetben a szerző az erdélyi gazdasági gondolkodás múltjára reflektál. Megállapítja, hogy nem ismerjük a saját gazdaságtörténetünket. A múlt század ’20-as éveiben az erdélyi magyar közgazdászok élmezőnyben voltak. A ’20-as évek után a gazdasági levéltári anyagok feldolgozatlanul hevernek. Ezért szükséges értékeinket kiemelni a történelmi „homályból”. Megfogalmazta e könyv megírásának célját: „Albumunk nem egyszerűen bibliográfiák vagy tanulmányok gyűjteménye, hanem olyan személyek életútjainak és értékeinek tömör emlékkiállítása, akiknek az elméit élénken foglalkoztatták Erdély gondjai és a magyarság sorskérdései, különösen s elsősorban az erdélyi magyar népközösségnek és környezetének életbiztonságához kötődő gazdasági nehézségek.”
Erdélyi magyar gazdasági gondolkodók panteonja
Az albumban bemutatott személyiségek közül egyesek nem közgazdászok, azonban jelentős szerepet játszottak az erdélyi gazdasági életben. Apáczai Csere Jánost (1625-1659) főként jelentős pedagógusnak, írónak tartják. Azonban a Magyar Encyplopaedia című főműve a magyar tudományos nyelv kialakulásához járult hozzá. Könyvének 60%-a gazdasági fogalmakat tartalmaz. Báró Wesselényi Miklós (1796-1850) elsők között szüntette meg a dézsmát. A birtokát képező falvaiban a robot és a dézsma nagy részét elengedte. Felszabadította a parasztjait a jobbágyság alól. Saját költségén taníttatta őket, tanfolyamokat szervezett a korszerű földművelésről. Brassai Sámuel (1797- 1897) a legnagyobb erdélyi magyar polihisztor gazdasági kérdésekkel is foglalkozott. 1842-ben kiadta a Bankismeret című könyvét. Ezt a munkáját 170 év után a Harvardi Egyetem több kiadásban is megjelentette. „ A fiatal kereskedők arany ABC-je” című könyvében gazdasági alapismeretekkel, tanácsokkal látta el az áru és pénzforgalomban ügyködőket. Károlyi Sándor grófot (1831-1906) a magyar szövetkezeti mozgalom atyjának tekintik. Létrehozta a Magyar Gazdaszövetséget. 1898-ban létrehozta a Hangyaszövetkezetet, amely túlélte alapítóját, csak az államosítás után szűnt meg. Balázs Ferenc (1901-1937) a kolozsvári Unitárius Teológiára iratkozott, melyet kitűnő eredménnyel végzett el. Majd angliai tanulmányútra küldték. Két éves meghívást kapott az AEÁ-beli Berkley Teológiai Főiskolára. Hazaérkezése után Mészkő falu lelkésze. Gyakorlatban alkalmazza a világ körüli útján szerzett vidékfejlesztés és szövetkezeti mozgalom terén szerzett tapasztalatait. „Bejárom a kerek világot” című könyvében ismerteti tapasztalatait. Az olvasó a gazdaságtörténet neves közgazdászainak munkásságáról szerezhet értékes információkat. Fóris Lajos (Margitta 1886-Bogota) közgazdász, szakíró a magyar üzleti világban játszott jelentős szerepet. Rövid deviza és banklexikon című könyve a gazdasági élet, a kormánypolitika területén működőknek ad útmutatást.
Betekintést nyerhetünk a Kolozsvári Egyetem életében is.
Berde Áron(1819-1892) 1872-ben az egyetem nemzetgazdasági tanszékén, a pénzügytannak rendes tanára. Az egyetem első rektora volt. Alapkurzusa nemzetgazdaságtan, pénzügyi tantárgyakat adott elő. Gyárfás Elemér(1884-1945) pénzügyi koncepciójának fontos vetülete a pénzforgalom szabályozásával, illetve a vám és az adópolitikával kapcsolatos nézetei. Érdekes Navratil Ákos(1875-1952) élete. Közgazdász, jogtudós, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. A Kolozsvári, majd a Budapesti Tudomány egyetemen oktatott a közgazdaságtan és pénzügyszakon tanszékvezető egyetemi tanáraként. A teljesség igénye nélkül, néhány példával próbáltam érzékeltetni azokat a gazdag gazdaságtörténeti bemutatásokat, melyek sokunk számára új adatokat, információkat jelentenek. A szerző tudatosan „gazdasági gondolkodók” fogalmát használja, ami szélesebb terjedelmű, tartalmú, mint a közgazdász kifejezés, bemutatva azt a szellemi hozadékot, amit jelentenek. Az olvasó számára intellektuális élményt jelent a könyv tanulmányozása. Olvasmányos, értékes információkat tartalmaz. Útmutató a gazdasági kérdések iránt érdeklődő fiatalok számára.
Csomafáy Ferenc, erdon.ro
2014. október 25.
A Bolyai Tudományegyetem pere (A forradalom visszhangja Erdélyben) 2.
A kolozsvári képzőművész-hallgatók, majd a szovátai szervezkedők első csoportjának 1956. október 28–29-ei letartóztatása – Kelemen Imre elsőrendű vádlottat és hét társát fegyveres szervezkedés vádjával 1956. december 16-án ítélte el négy és tíz év közötti börtönbüntetésre a Kolozsvári Katonai Törvényszék – részben cáfolja azt az állítást, miszerint a legfelsőbb román párt- és államvezetésben a magyar forradalom kitörésének hírére óriási pánik uralkodott volna.
Való igaz, a Magyarországon és Budapesten történtekről a romániai sajtó először 1956. október 25-én tájékoztatott, a jól ismert „fasiszta-horthysta terror”, a „fasiszta huligánok”, az „imperialista ügynökök”, a „csőcselék ellenforradalmi kalandja”, „ellenforradalmár bandák fegyveres támadása a magyarországi népi hatalom ellen” mantrázó fordulatok kíséretében. A román sajtó mindvégig ellenforradalomnak minősítette mindazt, ami Magyarországon, Budapesten történt. A sajtó „kivárását” Moszkva, a szovjet pártvezetés sugallta. A Gheorghe Gheorghiu-Dej főtitkár vezette Román Munkáspárt központi vezetősége az első sokk után 1956. október 24-én déli egy órára összehívta a szűk pártvezetést, a Politikai Bürót, és döntöttek arról, hogy a magyarok által nagyobb számban lakott tartományokba teljhatalmú megbízottakat küldenek, vezetésük alá rendelik a hadsereget, a tartományi Securitatét, a milíciát, a vállalatok igazgatóit. Ugyanakkor döntöttek arról, hogy a román–magyar határt lezárják, a hadsereget mozgósítják, a Magyarországról érkező sajtótermékeket, leveleket a legszigorúbban ellenőrzik. A magyar nyelven is jól beszélő Miron Contantinescut Kolozsvárra, Fazekas Jánost a Magyar Autonóm Tartományba, Szenkovics Sándort Nagyváradra, Muzsik Mihályt Nagybányára vezényelték, az 1955-ben a börtönből kiszabadult Márton Áron erdélyi római katolikus püspök „mozgását” – e sorok írójának véleménye szerint a 20. század legnagyobb magyarja, aki hajszálpontosan tudta, hogy a kompromisszum keresésében meddig lehet elmenni! – a püspöki székhelyre korlátozták, magyarán: hivatalosan „felkérték”, nehogy elutazzék Gyulafehérvárról! Fazekas János – akinek a szerepét a Trabant-kiutalásoknak köszönhetően számos történész, író, publicista még ma is egyértelműen pozitívan értékeli (!?) – politikai tőkét akart kovácsolni, és már Bukarestből összehívta a legnagyobb tekintélyű marosvásárhelyi értelmiségiek gyűlését, pontosan körvonalazta: minél keményebb és zaftosabb kifejezések kíséretében – „a fasiszta huligánok a csecsemők, az ártatlanul meglincselt kommunisták vérében gázolnak”! – ítéljék el a „magyar ellenforradalmat”, kötelezően nyilvánítsák ki a hűségüket, elkötelezettségüket, odaadásukat a Román Munkáspárt, személyesen Gheorghe Gheorghiu-Dej főtitkár, a szocializmus vívmányai iránt! A Magyar Autonóm Tartomány pártbizottságának levéltárában az 1956. október 24-ei, az 1956. november 2-ai, a hírhedt Lelkiismeretünk parancsszava elítélő nyilatkozatot „kigyöngyöző” gyűlések teljes és gyorsírásos jegyzőkönyve megtalálható az Országos Levéltár Maros megyei fiókjában, lefénymásoltattam, és a dokumentumok birtokában hiteles képet próbálok nyújtani a Magyar Autonóm Tartomány, a Székelyföld akkori politikai és szellemi elitjének megalkuvásáról. Fazekas Jánossal néhány évvel a halála előtt nagyinterjút készítettem. Beismerte: a korabeli román, magyar sajtóban futószalagon gyártott hűségnyilatkozatok – Simó Géza Bútorgyár, Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet, Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet – „vérgőzös” kifejezéseit az ő javaslatára illesztették a szövegekbe. Azt is kijelentette: a román hivatalos párt- és állami küldöttség élén Belgrádban tartózkodó Gheorghe Gheorghiu-Dej főtitkárral – forródróton – közvetlen telefonkapcsolatban állt, és az ő – Fazekas János – érdeme, hogy sikerült megakadályoznia mintegy 2500 székelyföldi jeles és nagy tekintélyű magyar értelmiségi letartóztatását. Ezzel a „bravúros hőstettével” szédített számos írót – köztük Sütő Andrást –, egyetemi tanárt, orvost. Fazekas állítása szerint: a Gheorghe Gheorghiu-Dej-zsel folytatott telefonbeszélgetés után Kolozsvárra, Miron Constaninescuhoz utazott, s a Securitate javasolta letartóztatandók névsorát összetépték és megsemmisítették. Ekkor jegyeztem meg: a román kommunista hatalom a későbbiek során nem 2500 személyt, hanem tízezreket tartóztatott le, tartott vizsgálati fogságban, akkor miért nem lépett közbe? Mivel Romániában mindig „kettős könyvelés” volt és van, ha valóban létezett az ominózus névsor, hátha sikerül a nyomára bukkannom. Fazekas János a Bolyai Egyetem perében – mint a hiteles levéltári dokumentumok ismeretében látni fogjuk – áldatlan szerepre vállalkozott! A legfelsőbb román pártvezetés aggodalommal és felfokozott érdeklődéssel követte a budapesti Petőfi Kör vitáit, a magyarországi erjedési folyamatot. A budapesti román nagykövetségről küldött sifrírozott táviratok, a központi vezetőség üléseinek jegyzőkönyvei azt bizonyítják: a román pártvezetés szerint a Magyar Dolgozók Pártja túlságosan sok engedményt tett a belső ellenzéknek, kiengedte a kezéből a gyeplőt, a marxista-leninista világnézet eszmerendszerének mellőzésével ideológiai káoszt teremtett. A kommunista hatalommal teljes mértékben azonosuló erdélyi magyar párttitkárok, aktivisták, néptanácselnökök, instruktorok egymást túllihegve bizonygatták a párt, a hatalom iránti hűségüket. Az íróként is számon tartott Tompa István Kolozsvár tartományi párttitkár a forradalom kitörése utáni napokban az egyetemeket, a főiskolákat járta, a Bukarestből kapott ukáz szellemében – „Magyarországon ellenforradalmi mozgalom tört ki horthysta tisztek, volt fasiszták, az amerikai imperialisták aktív segítségével…” – a Bolyai Tudományegyetem tanárait, diákjait, írókat, művészeket, elsősorban a kolozsvári magyar értelmiséget kellett meggyőznie a párt álláspontjának helyességéről. Szabédi László (eredetileg Székely László, Sáromberke, 1907. május 7.–Kolozsvár, 1959. április 18.) öngyilkossághoz vezető tragédiájának fontos stációja 1956. Bár 1945-ben belépett a Román Kommunista Pártba, 1947-től esztétikát tanított a Bolyai Tudományegyetemen, 1952 és 1956 között a magyar irodalomtörténeti tanszék vezetője volt, pártos elkötelezettségű versei ellenére a román hatalom kellemetlen értelmiségiként tartotta számon. A magyar forradalom és szabadságharc első napjait a Szovjetunióban töltötte. Naplóját a kolozsvári Szabédi Emlékház munkatársainak segítségével a Szabédi-hagyatékból sikerült megszereznem. Szabédi 1956. november 2-án szállt le a repülőgépről a Băneasa repülőtéren. A magyarországi „eseményekről” csak a Szovjetunióban begyűjtött információi voltak. A repülőtéren a bukaresti magyar rádióadás egyik szerkesztője – évek óta nem sikerült kiderítenem: ki volt a kérdező? – az orra alá dugta a mikrofont, és megkérdezte: mi a véleménye mindarról, ami Magyarországon zajlik? Szabédi – annak rendje és módja szerint – elítélte a „magyar ellenforradalmat”, sőt, Kolozsváron is ezt tette a visszatérése utáni első napon. Időközben hiteles információk birtokába jutott, felrohant a Kolozs tartományi pártbizottság első titkárához, Vasile Vaida elvtárshoz, és kérte a bukaresti nyilatkozata visszavonását. Enyhén szólva kinevették. Az 1956 erdélyi mártírjai sorozatom harmadik, az „ENSZ-memorandum”-ról szóló kötetében közöltem utolsó leveleinek egyikét, amelyet közvetlenül az 1959. április 18-ai öngyilkossága előtt – Szamosfalva határában a vonat elé vetette magát – Vasile Vaidának, a Kolozs tartományi pártbizottság első titkárának címzett, és amelyben „megmagyarázza” azt a katonai ügyészségtől és a tartományi pártbizottságtól származó vádat, miszerint ismerte a dr. Dobai István kolozsvári nemzetközi jogász által összeállított „ENSZ-memorandum”-ot, azaz: a román–magyar lakosságcseretervet. Elhatárolódott a szerzőtől, a tervtől egyaránt, holott dr. Dobai István és Varga László református lelkész visszaemlékezése szerint nemcsak ismerte a tervet és egyetértett vele, hanem széljegyzeteket is készített hozzá.
Kései egyetemtörténet
Abban mindenki egyetért: csak az egyetemi oktatás képes biztosítani egy nép, népcsoport legmagasabb fokon képzett értelmiségi elitjét, a tanítványok később tanítómesterekként folytatják az elődök munkáját. Báthori István 1580–1588 közötti kolozsvári egyetemétől 1945-ig, a Bolyai Tudományegyetem megalakulásáig közel négyszáz év telt el. 1872. november 10-én Eötvös József vallás- és közoktatási miniszter, majd utódai, Pauler Tivadar és Trefort Ágoston előkészítő munkája után megnyílt a Kolozsvári Magyar Királyi Tudományegyetem, amely 1881. január 4-én kelt királyi alapítólevél alapján felvette a Kolozsvári Magyar Királyi Ferencz József Tudományegyetem nevet. Budapest után ez volt az akkori Magyarország második egyeteme. Ebben nagy szerepe volt az Erdélyi Múzeum Egyesületnek. Az 1918. december 1-jei gyulafehérvári nagygyűlés után a Nagyszebenben székelő román kormányzótanács közoktatásügyi államtitkára, Onisifor Ghibu – haláláig a magyar nép egyik legádázabb ellensége, kifosztója – jól megérdemelt büntetését a román nacionalistáktól a börtönben nyerte el! – „1919. május 12-én a román állam számára jelképes erőszakkal lefoglalta az egész egyetemet, és hűségesküre szólította fel alkalmazottjait. A hűségeskü megtagadása után az egyetem Szegedre távozott, ezért egyik napról a másikra román egyetemmé nyilvánították, s megkezdődött magyar jellegének és emlékének máig tartó eltüntetése” – összegzi a megcáfolhatatlan tényeket Faragó József kiváló néprajz-, népballada-kutató, a néprajztudomány doktora. I. Mihály, Románia királya és Ştefan Voitec nemzet-nevelésügyi miniszter aláírásával az 1945/407-es számú királyi törvényrendelettel „Kolozsvárt 1945. június 1-jei hatállyal magyar előadási nyelvű állami Tudományegyetem létesül”.
A történelem keserű fintora, hogy a királyi rendelet meg sem említette a Ferenc József Tudományegyetem 63 épületét, hanem kizárólag a román Regina Maria (1919 előtt és 1940–1944 között a magyar De Gerando) Leánygimnázium Arany János utcai épületét adományozta az új magyar egyetemnek. Ez a Farkas utcai központi épületnek csupán negyven százalékát jelentette. A Bolyai Tudományegyetemen az 1950-es évek elejére kialakult az a szervezeti struktúra, amely kisebb változtatásokkal 1959-ig, felszámolásáig fennmaradt.
(folytatjuk)
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A kolozsvári képzőművész-hallgatók, majd a szovátai szervezkedők első csoportjának 1956. október 28–29-ei letartóztatása – Kelemen Imre elsőrendű vádlottat és hét társát fegyveres szervezkedés vádjával 1956. december 16-án ítélte el négy és tíz év közötti börtönbüntetésre a Kolozsvári Katonai Törvényszék – részben cáfolja azt az állítást, miszerint a legfelsőbb román párt- és államvezetésben a magyar forradalom kitörésének hírére óriási pánik uralkodott volna.
Való igaz, a Magyarországon és Budapesten történtekről a romániai sajtó először 1956. október 25-én tájékoztatott, a jól ismert „fasiszta-horthysta terror”, a „fasiszta huligánok”, az „imperialista ügynökök”, a „csőcselék ellenforradalmi kalandja”, „ellenforradalmár bandák fegyveres támadása a magyarországi népi hatalom ellen” mantrázó fordulatok kíséretében. A román sajtó mindvégig ellenforradalomnak minősítette mindazt, ami Magyarországon, Budapesten történt. A sajtó „kivárását” Moszkva, a szovjet pártvezetés sugallta. A Gheorghe Gheorghiu-Dej főtitkár vezette Román Munkáspárt központi vezetősége az első sokk után 1956. október 24-én déli egy órára összehívta a szűk pártvezetést, a Politikai Bürót, és döntöttek arról, hogy a magyarok által nagyobb számban lakott tartományokba teljhatalmú megbízottakat küldenek, vezetésük alá rendelik a hadsereget, a tartományi Securitatét, a milíciát, a vállalatok igazgatóit. Ugyanakkor döntöttek arról, hogy a román–magyar határt lezárják, a hadsereget mozgósítják, a Magyarországról érkező sajtótermékeket, leveleket a legszigorúbban ellenőrzik. A magyar nyelven is jól beszélő Miron Contantinescut Kolozsvárra, Fazekas Jánost a Magyar Autonóm Tartományba, Szenkovics Sándort Nagyváradra, Muzsik Mihályt Nagybányára vezényelték, az 1955-ben a börtönből kiszabadult Márton Áron erdélyi római katolikus püspök „mozgását” – e sorok írójának véleménye szerint a 20. század legnagyobb magyarja, aki hajszálpontosan tudta, hogy a kompromisszum keresésében meddig lehet elmenni! – a püspöki székhelyre korlátozták, magyarán: hivatalosan „felkérték”, nehogy elutazzék Gyulafehérvárról! Fazekas János – akinek a szerepét a Trabant-kiutalásoknak köszönhetően számos történész, író, publicista még ma is egyértelműen pozitívan értékeli (!?) – politikai tőkét akart kovácsolni, és már Bukarestből összehívta a legnagyobb tekintélyű marosvásárhelyi értelmiségiek gyűlését, pontosan körvonalazta: minél keményebb és zaftosabb kifejezések kíséretében – „a fasiszta huligánok a csecsemők, az ártatlanul meglincselt kommunisták vérében gázolnak”! – ítéljék el a „magyar ellenforradalmat”, kötelezően nyilvánítsák ki a hűségüket, elkötelezettségüket, odaadásukat a Román Munkáspárt, személyesen Gheorghe Gheorghiu-Dej főtitkár, a szocializmus vívmányai iránt! A Magyar Autonóm Tartomány pártbizottságának levéltárában az 1956. október 24-ei, az 1956. november 2-ai, a hírhedt Lelkiismeretünk parancsszava elítélő nyilatkozatot „kigyöngyöző” gyűlések teljes és gyorsírásos jegyzőkönyve megtalálható az Országos Levéltár Maros megyei fiókjában, lefénymásoltattam, és a dokumentumok birtokában hiteles képet próbálok nyújtani a Magyar Autonóm Tartomány, a Székelyföld akkori politikai és szellemi elitjének megalkuvásáról. Fazekas Jánossal néhány évvel a halála előtt nagyinterjút készítettem. Beismerte: a korabeli román, magyar sajtóban futószalagon gyártott hűségnyilatkozatok – Simó Géza Bútorgyár, Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet, Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet – „vérgőzös” kifejezéseit az ő javaslatára illesztették a szövegekbe. Azt is kijelentette: a román hivatalos párt- és állami küldöttség élén Belgrádban tartózkodó Gheorghe Gheorghiu-Dej főtitkárral – forródróton – közvetlen telefonkapcsolatban állt, és az ő – Fazekas János – érdeme, hogy sikerült megakadályoznia mintegy 2500 székelyföldi jeles és nagy tekintélyű magyar értelmiségi letartóztatását. Ezzel a „bravúros hőstettével” szédített számos írót – köztük Sütő Andrást –, egyetemi tanárt, orvost. Fazekas állítása szerint: a Gheorghe Gheorghiu-Dej-zsel folytatott telefonbeszélgetés után Kolozsvárra, Miron Constaninescuhoz utazott, s a Securitate javasolta letartóztatandók névsorát összetépték és megsemmisítették. Ekkor jegyeztem meg: a román kommunista hatalom a későbbiek során nem 2500 személyt, hanem tízezreket tartóztatott le, tartott vizsgálati fogságban, akkor miért nem lépett közbe? Mivel Romániában mindig „kettős könyvelés” volt és van, ha valóban létezett az ominózus névsor, hátha sikerül a nyomára bukkannom. Fazekas János a Bolyai Egyetem perében – mint a hiteles levéltári dokumentumok ismeretében látni fogjuk – áldatlan szerepre vállalkozott! A legfelsőbb román pártvezetés aggodalommal és felfokozott érdeklődéssel követte a budapesti Petőfi Kör vitáit, a magyarországi erjedési folyamatot. A budapesti román nagykövetségről küldött sifrírozott táviratok, a központi vezetőség üléseinek jegyzőkönyvei azt bizonyítják: a román pártvezetés szerint a Magyar Dolgozók Pártja túlságosan sok engedményt tett a belső ellenzéknek, kiengedte a kezéből a gyeplőt, a marxista-leninista világnézet eszmerendszerének mellőzésével ideológiai káoszt teremtett. A kommunista hatalommal teljes mértékben azonosuló erdélyi magyar párttitkárok, aktivisták, néptanácselnökök, instruktorok egymást túllihegve bizonygatták a párt, a hatalom iránti hűségüket. Az íróként is számon tartott Tompa István Kolozsvár tartományi párttitkár a forradalom kitörése utáni napokban az egyetemeket, a főiskolákat járta, a Bukarestből kapott ukáz szellemében – „Magyarországon ellenforradalmi mozgalom tört ki horthysta tisztek, volt fasiszták, az amerikai imperialisták aktív segítségével…” – a Bolyai Tudományegyetem tanárait, diákjait, írókat, művészeket, elsősorban a kolozsvári magyar értelmiséget kellett meggyőznie a párt álláspontjának helyességéről. Szabédi László (eredetileg Székely László, Sáromberke, 1907. május 7.–Kolozsvár, 1959. április 18.) öngyilkossághoz vezető tragédiájának fontos stációja 1956. Bár 1945-ben belépett a Román Kommunista Pártba, 1947-től esztétikát tanított a Bolyai Tudományegyetemen, 1952 és 1956 között a magyar irodalomtörténeti tanszék vezetője volt, pártos elkötelezettségű versei ellenére a román hatalom kellemetlen értelmiségiként tartotta számon. A magyar forradalom és szabadságharc első napjait a Szovjetunióban töltötte. Naplóját a kolozsvári Szabédi Emlékház munkatársainak segítségével a Szabédi-hagyatékból sikerült megszereznem. Szabédi 1956. november 2-án szállt le a repülőgépről a Băneasa repülőtéren. A magyarországi „eseményekről” csak a Szovjetunióban begyűjtött információi voltak. A repülőtéren a bukaresti magyar rádióadás egyik szerkesztője – évek óta nem sikerült kiderítenem: ki volt a kérdező? – az orra alá dugta a mikrofont, és megkérdezte: mi a véleménye mindarról, ami Magyarországon zajlik? Szabédi – annak rendje és módja szerint – elítélte a „magyar ellenforradalmat”, sőt, Kolozsváron is ezt tette a visszatérése utáni első napon. Időközben hiteles információk birtokába jutott, felrohant a Kolozs tartományi pártbizottság első titkárához, Vasile Vaida elvtárshoz, és kérte a bukaresti nyilatkozata visszavonását. Enyhén szólva kinevették. Az 1956 erdélyi mártírjai sorozatom harmadik, az „ENSZ-memorandum”-ról szóló kötetében közöltem utolsó leveleinek egyikét, amelyet közvetlenül az 1959. április 18-ai öngyilkossága előtt – Szamosfalva határában a vonat elé vetette magát – Vasile Vaidának, a Kolozs tartományi pártbizottság első titkárának címzett, és amelyben „megmagyarázza” azt a katonai ügyészségtől és a tartományi pártbizottságtól származó vádat, miszerint ismerte a dr. Dobai István kolozsvári nemzetközi jogász által összeállított „ENSZ-memorandum”-ot, azaz: a román–magyar lakosságcseretervet. Elhatárolódott a szerzőtől, a tervtől egyaránt, holott dr. Dobai István és Varga László református lelkész visszaemlékezése szerint nemcsak ismerte a tervet és egyetértett vele, hanem széljegyzeteket is készített hozzá.
Kései egyetemtörténet
Abban mindenki egyetért: csak az egyetemi oktatás képes biztosítani egy nép, népcsoport legmagasabb fokon képzett értelmiségi elitjét, a tanítványok később tanítómesterekként folytatják az elődök munkáját. Báthori István 1580–1588 közötti kolozsvári egyetemétől 1945-ig, a Bolyai Tudományegyetem megalakulásáig közel négyszáz év telt el. 1872. november 10-én Eötvös József vallás- és közoktatási miniszter, majd utódai, Pauler Tivadar és Trefort Ágoston előkészítő munkája után megnyílt a Kolozsvári Magyar Királyi Tudományegyetem, amely 1881. január 4-én kelt királyi alapítólevél alapján felvette a Kolozsvári Magyar Királyi Ferencz József Tudományegyetem nevet. Budapest után ez volt az akkori Magyarország második egyeteme. Ebben nagy szerepe volt az Erdélyi Múzeum Egyesületnek. Az 1918. december 1-jei gyulafehérvári nagygyűlés után a Nagyszebenben székelő román kormányzótanács közoktatásügyi államtitkára, Onisifor Ghibu – haláláig a magyar nép egyik legádázabb ellensége, kifosztója – jól megérdemelt büntetését a román nacionalistáktól a börtönben nyerte el! – „1919. május 12-én a román állam számára jelképes erőszakkal lefoglalta az egész egyetemet, és hűségesküre szólította fel alkalmazottjait. A hűségeskü megtagadása után az egyetem Szegedre távozott, ezért egyik napról a másikra román egyetemmé nyilvánították, s megkezdődött magyar jellegének és emlékének máig tartó eltüntetése” – összegzi a megcáfolhatatlan tényeket Faragó József kiváló néprajz-, népballada-kutató, a néprajztudomány doktora. I. Mihály, Románia királya és Ştefan Voitec nemzet-nevelésügyi miniszter aláírásával az 1945/407-es számú királyi törvényrendelettel „Kolozsvárt 1945. június 1-jei hatállyal magyar előadási nyelvű állami Tudományegyetem létesül”.
A történelem keserű fintora, hogy a királyi rendelet meg sem említette a Ferenc József Tudományegyetem 63 épületét, hanem kizárólag a román Regina Maria (1919 előtt és 1940–1944 között a magyar De Gerando) Leánygimnázium Arany János utcai épületét adományozta az új magyar egyetemnek. Ez a Farkas utcai központi épületnek csupán negyven százalékát jelentette. A Bolyai Tudományegyetemen az 1950-es évek elejére kialakult az a szervezeti struktúra, amely kisebb változtatásokkal 1959-ig, felszámolásáig fennmaradt.
(folytatjuk)
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. május 21.
A MOGYE-n felavatták Mihai király domborművét
A magyar oktatók nem vettek részt az ünnepségen
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) előcsarnokában tegnap Mihai román király lánya, Margit trónörökös hercegnő és férje, Radu herceg jelenlétében felavatták Mihai király domborművét. A román uralkodó 70 évvel ezelőtt királyi rendelettel hozta létre a Kolozsvári Magyar Állami Egyetemet, annak keretében az orvosi fakultást. Tegnap A királyság napja című ünnepségen a MOGYE 70 évvel ezelőtti megalapítására emlékezett az egyetem vezetősége. A rendezvényen nem vettek részt a magyar oktatók.
A hercegi párral rektori szobájában folytatott rövid beszélgetést dr. Leonard Azamfirei, a MOGYE rektora, ezt követően Margit hercegnő és férje, Radu herceg a kiváló tanulmányi eredményeket elért hallgatókkal találkozott, amelyen a sajtó képviselői nem vehettek részt. Ezt könyvbemutató követte, amelyen dr. Maria Sanda Copotoiu professzor asszony méltatta Sandra Gatejeanu Gheorghénak a trónörökös hercegnő élete utóbbi 25 évét bemutató, gazdagon illusztrált könyvét. A Curtea Veche kiadó gondozásában idén megjelent kiadvány dokumentumok, újságcikkek gyűjteménye, amelyek a királyi család életéről adnak hírt. A könyvbemutatón Radu herceg megtisztelőnek és nagy örömnek nevezte, hogy Margit hercegnővel részt vehet a MOGYE ünnepségén, és hangsúlyozta, a román királyok jelentősen hozzájárultak az ország modernizálásához, kiemelt fontosságúnak tartották az oktatás, a kultúra fejlesztését. A rövid rendezvényt a Mihai királyról mintázott dombormű leleplezése követte. Az egyetem előcsarnokában elhelyezett alkotás kizárólag román nyelven adja a jövő generációk tudtára, hogy I. Mihai román király 1945-ben írta alá a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem létrehozásáról szóló törvényerejű rendeletet. Ebből az alkalomból Cornel Sigmirean, a Petru Maior Egyetem szenátusának elnöke tartott rövid történelmi beszámolót a királyi család életéről, Mihai király szerepéről a MOGYE megalapításában, hangsúlyozva, 1931. szeptember 26. után "királyunk szimbolikusan visszatért Marosvásárhelyre". A dombormű leleplezését követően a hercegi pár sietve távozott, sajtónyilatkozatok nem voltak.
Újságírói kérdésre dr. Leonard Azamfirei rektor elmondta, fontosnak tartja a királyi ház képviselőinek látogatását az egyetemen a különleges alkalommal, a tanintézmény létrehozásának 70. évfordulóján. A királyi ház és a MOGYE közötti kapcsolat szoros, 1945-ből ered, amikor Mihai román király rendelete alapján megalakult a MOGYE. Erre emlékeztet Mihai király felavatott domborműve – jelentette ki a rektor. Leonard Azamfirei sajnálatosnak nevezte a magyar oktatók távolmaradását a rendezvényről, hiszen, mint hozzátette, ez nem a románok ünnepe, hanem az egész egyetemé, és különbséget kell tenni az egyetem életében fontos és kevésbé fontos események, pillanatok között.
"Cinizmus, durva történelemhamisítás"
A magyar oktatók testületileg távol maradtak. Dr. Szilágyi Tibor professzor lapunknak elmondta, ő is sajnálja, hogy nem lehettek jelen az ünnepségen,"cinizmusnak, durva történelemhamisításnak" nevezte, hogy az Állami Magyar Egyetem létrehozását 1945-ben Kolozsváron úgy állítja be az egyetem vezetősége, mint a Marosvásárhelyi Orvosi Egyetem megalapítását. "Egy magyarnak indult egyetemen történik jelen pillanatban az, hogy a gyógyszerészeti kar akkreditációját nem akarják jóváhagyni, arra hivatkozva, hogy újonnan indult karról van szó. Ezt a szintű cinizmust nem tudjuk szó nélkül lenyelni. Továbbra is tiltakozni fogunk, királyi protokollhoz méltó módon, valószínűleg sajtónyilatkozat formájában" – tette hozzá a professzor.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)
A magyar oktatók nem vettek részt az ünnepségen
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) előcsarnokában tegnap Mihai román király lánya, Margit trónörökös hercegnő és férje, Radu herceg jelenlétében felavatták Mihai király domborművét. A román uralkodó 70 évvel ezelőtt királyi rendelettel hozta létre a Kolozsvári Magyar Állami Egyetemet, annak keretében az orvosi fakultást. Tegnap A királyság napja című ünnepségen a MOGYE 70 évvel ezelőtti megalapítására emlékezett az egyetem vezetősége. A rendezvényen nem vettek részt a magyar oktatók.
A hercegi párral rektori szobájában folytatott rövid beszélgetést dr. Leonard Azamfirei, a MOGYE rektora, ezt követően Margit hercegnő és férje, Radu herceg a kiváló tanulmányi eredményeket elért hallgatókkal találkozott, amelyen a sajtó képviselői nem vehettek részt. Ezt könyvbemutató követte, amelyen dr. Maria Sanda Copotoiu professzor asszony méltatta Sandra Gatejeanu Gheorghénak a trónörökös hercegnő élete utóbbi 25 évét bemutató, gazdagon illusztrált könyvét. A Curtea Veche kiadó gondozásában idén megjelent kiadvány dokumentumok, újságcikkek gyűjteménye, amelyek a királyi család életéről adnak hírt. A könyvbemutatón Radu herceg megtisztelőnek és nagy örömnek nevezte, hogy Margit hercegnővel részt vehet a MOGYE ünnepségén, és hangsúlyozta, a román királyok jelentősen hozzájárultak az ország modernizálásához, kiemelt fontosságúnak tartották az oktatás, a kultúra fejlesztését. A rövid rendezvényt a Mihai királyról mintázott dombormű leleplezése követte. Az egyetem előcsarnokában elhelyezett alkotás kizárólag román nyelven adja a jövő generációk tudtára, hogy I. Mihai román király 1945-ben írta alá a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem létrehozásáról szóló törvényerejű rendeletet. Ebből az alkalomból Cornel Sigmirean, a Petru Maior Egyetem szenátusának elnöke tartott rövid történelmi beszámolót a királyi család életéről, Mihai király szerepéről a MOGYE megalapításában, hangsúlyozva, 1931. szeptember 26. után "királyunk szimbolikusan visszatért Marosvásárhelyre". A dombormű leleplezését követően a hercegi pár sietve távozott, sajtónyilatkozatok nem voltak.
Újságírói kérdésre dr. Leonard Azamfirei rektor elmondta, fontosnak tartja a királyi ház képviselőinek látogatását az egyetemen a különleges alkalommal, a tanintézmény létrehozásának 70. évfordulóján. A királyi ház és a MOGYE közötti kapcsolat szoros, 1945-ből ered, amikor Mihai román király rendelete alapján megalakult a MOGYE. Erre emlékeztet Mihai király felavatott domborműve – jelentette ki a rektor. Leonard Azamfirei sajnálatosnak nevezte a magyar oktatók távolmaradását a rendezvényről, hiszen, mint hozzátette, ez nem a románok ünnepe, hanem az egész egyetemé, és különbséget kell tenni az egyetem életében fontos és kevésbé fontos események, pillanatok között.
"Cinizmus, durva történelemhamisítás"
A magyar oktatók testületileg távol maradtak. Dr. Szilágyi Tibor professzor lapunknak elmondta, ő is sajnálja, hogy nem lehettek jelen az ünnepségen,"cinizmusnak, durva történelemhamisításnak" nevezte, hogy az Állami Magyar Egyetem létrehozását 1945-ben Kolozsváron úgy állítja be az egyetem vezetősége, mint a Marosvásárhelyi Orvosi Egyetem megalapítását. "Egy magyarnak indult egyetemen történik jelen pillanatban az, hogy a gyógyszerészeti kar akkreditációját nem akarják jóváhagyni, arra hivatkozva, hogy újonnan indult karról van szó. Ezt a szintű cinizmust nem tudjuk szó nélkül lenyelni. Továbbra is tiltakozni fogunk, királyi protokollhoz méltó módon, valószínűleg sajtónyilatkozat formájában" – tette hozzá a professzor.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)
2015. május 26.
Kijátszás
A magyar nyelvű orvosi és gyógyszerészeti oktatást ért sorozatos arculcsapások közepette, amelyek a tagozat önállóságának, önrendelkezésének törvény biztosította jogának semmibevételét jelzik, folyton arra hivatkoztunk, hogy ezt a jogot 1945-ben a 407-es törvénnyel I. Mihály király biztosította a romániai magyarság számára. Ezt a fontosnak vélt adut játszották ki ellenünk május 20-án, s nem is akárhogyan, a trónörökös Margit hercegnő és Radu herceg jelenlétében, a királyi ház dicséretéről szóló ünnepség közepette. A rendezvény fénypontja az egyetem előcsarnokában leleplezett emléktábla volt, amelyen a király bronz domborműve látható, s alatta román nyelven a felirat: I. Mihály, Románia királya írta alá 1945-ben a Marosvásárhelyi Orvosi Egyetem megalapításáról szóló törvényerejű rendeletet. Ami csúfos elferdítése a történelemnek, az egyetem magyar eredetének tagadására tett kísérlet, a magyar oktatói féllel szembeni diszkrimináció. Ezt a szemünk előtt megtenni jó erős háttér kell hozzá.
A valóság ugyanis az, hogy az 1945. május 29-i Hivatalos Közlönyben megjelent törvény a Kolozsvári Magyar Tanítási Nyelvű Egyetem megalapítását rendelte el, s ennek keretében az orvosi fakultásét is. Ami valójában az 1944-ig Kolozsváron működő egyetem tevékenységének folytatását jelentette a kiegészülő új oktatói közösség irányításával. Bár a királyi rendelet 5. cikkelye előírta, hogy a Szebenből visszatérő I. Ferdinánd Király Egyetem támogatni fogja a magyar tannyelvű egyetemet azzal, hogy a laboratóriumi és a klinikai gyakorlatok a románegyetemnek átadott épületekben működhetnek, ebbe a román fél nem egyezett bele. A feszültségek elkerülése érdekében Petru Groza miniszterelnök ragaszkodott ahhoz, hogy a magyar egyetem külön épületben kapjon helyet. Mivel erre Kolozsváron nem találtak megfelelőt, az üresen álló marosvásárhelyi katonai alreáliskola épületét szemelték ki, ahol 1946. február 11-én kezdődött meg az oktatás, majd az 1948-as tanügyi reform nyomán jött létre a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet, amit 1962-ben telefonon közvetített pártutasításra hivatalos dokumentumok nélkül alakítottak át kétnyelvűvé.
A magyar nyelvű orvosi oktatás újraalakításának 70. évfordulóját használja ki a marosvásárhelyi egyetem vezetősége, a saját malmára hajtva a vizet, az éves ünnepség megszervezésében. Amivel nem is lenne gond, ha őszintén szólnának az események valós alapjáról, arról, hogy egy magyar alapítású egyetemről van szó. De hogyan is tehetnék ezt, miközben az egyetem szenátusa magasan a törvény fölé helyezett hatalmától eltelve az önálló magyar karok, főintézetek megalakulása ellen munkálkodik. Így hát, ami az ünnepi beszédekben szerdán elhangzott, az a művészi tökélyre vitt elhallgatás, mellébeszélés, a valóság semmibevételének mintaképe volt, a felavatott emléktábla pedig a tetten érhető cinikus történelemhamisítás tagadhatatlan jele. Szándékaikat ismerve, hogyan is számíthattunk volna egyébre, az viszont meglepő, hogy a jóindulatáról, segítőkészségéről ismert trónörökös és férje, akik eddig az erdélyi magyarság tiszteletét is élvezték, belementek ebbe a félrevezető marosvásárhelyi "valóságshow"-ba. Még akkor is, ha a protokollba beletartozott a Margit hercegnő 25 éves tevékenységéről szóló könyv bemutatója s a jordán királynővel való találkozás is.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
A magyar nyelvű orvosi és gyógyszerészeti oktatást ért sorozatos arculcsapások közepette, amelyek a tagozat önállóságának, önrendelkezésének törvény biztosította jogának semmibevételét jelzik, folyton arra hivatkoztunk, hogy ezt a jogot 1945-ben a 407-es törvénnyel I. Mihály király biztosította a romániai magyarság számára. Ezt a fontosnak vélt adut játszották ki ellenünk május 20-án, s nem is akárhogyan, a trónörökös Margit hercegnő és Radu herceg jelenlétében, a királyi ház dicséretéről szóló ünnepség közepette. A rendezvény fénypontja az egyetem előcsarnokában leleplezett emléktábla volt, amelyen a király bronz domborműve látható, s alatta román nyelven a felirat: I. Mihály, Románia királya írta alá 1945-ben a Marosvásárhelyi Orvosi Egyetem megalapításáról szóló törvényerejű rendeletet. Ami csúfos elferdítése a történelemnek, az egyetem magyar eredetének tagadására tett kísérlet, a magyar oktatói féllel szembeni diszkrimináció. Ezt a szemünk előtt megtenni jó erős háttér kell hozzá.
A valóság ugyanis az, hogy az 1945. május 29-i Hivatalos Közlönyben megjelent törvény a Kolozsvári Magyar Tanítási Nyelvű Egyetem megalapítását rendelte el, s ennek keretében az orvosi fakultásét is. Ami valójában az 1944-ig Kolozsváron működő egyetem tevékenységének folytatását jelentette a kiegészülő új oktatói közösség irányításával. Bár a királyi rendelet 5. cikkelye előírta, hogy a Szebenből visszatérő I. Ferdinánd Király Egyetem támogatni fogja a magyar tannyelvű egyetemet azzal, hogy a laboratóriumi és a klinikai gyakorlatok a románegyetemnek átadott épületekben működhetnek, ebbe a román fél nem egyezett bele. A feszültségek elkerülése érdekében Petru Groza miniszterelnök ragaszkodott ahhoz, hogy a magyar egyetem külön épületben kapjon helyet. Mivel erre Kolozsváron nem találtak megfelelőt, az üresen álló marosvásárhelyi katonai alreáliskola épületét szemelték ki, ahol 1946. február 11-én kezdődött meg az oktatás, majd az 1948-as tanügyi reform nyomán jött létre a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet, amit 1962-ben telefonon közvetített pártutasításra hivatalos dokumentumok nélkül alakítottak át kétnyelvűvé.
A magyar nyelvű orvosi oktatás újraalakításának 70. évfordulóját használja ki a marosvásárhelyi egyetem vezetősége, a saját malmára hajtva a vizet, az éves ünnepség megszervezésében. Amivel nem is lenne gond, ha őszintén szólnának az események valós alapjáról, arról, hogy egy magyar alapítású egyetemről van szó. De hogyan is tehetnék ezt, miközben az egyetem szenátusa magasan a törvény fölé helyezett hatalmától eltelve az önálló magyar karok, főintézetek megalakulása ellen munkálkodik. Így hát, ami az ünnepi beszédekben szerdán elhangzott, az a művészi tökélyre vitt elhallgatás, mellébeszélés, a valóság semmibevételének mintaképe volt, a felavatott emléktábla pedig a tetten érhető cinikus történelemhamisítás tagadhatatlan jele. Szándékaikat ismerve, hogyan is számíthattunk volna egyébre, az viszont meglepő, hogy a jóindulatáról, segítőkészségéről ismert trónörökös és férje, akik eddig az erdélyi magyarság tiszteletét is élvezték, belementek ebbe a félrevezető marosvásárhelyi "valóságshow"-ba. Még akkor is, ha a protokollba beletartozott a Margit hercegnő 25 éves tevékenységéről szóló könyv bemutatója s a jordán királynővel való találkozás is.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
2015. május 30.
A magyar orvosképzés hetven évét idézték fel
A marosvásárhelyi magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzés 70 évét ünnepelték péntek este a Kultúrpalota nagytermében. Az ünnepi rendezvényen egykori végzősök, mai orvostanhallgatók, vendégek, meghívottak vettek részt. Mihály király 1945 május 29-én írta alá azt a Királyi Rendeletet, amellyel létrehozta a Kolozsvári Magyar Tannyelvű Állami Egyetemet. A határozatot a 70. évforduló tiszteletére szervezett ünnepségen Szabó Béla professzor olvasta fel, hangsúlyozva az egyetemalapítás indoklását is, miszerint a magyar fiatalko tanulhassanak anyanyelvükön. Az oktató felidézte: az orvosi kar Marosvásárhelyre költöztetése tulajdonképpen egy kompromisszum volt, ugyanis a román kollégák gáncsoskodása miatt nem működött az eredeti megegyezés, miszerint a magyar professzorok és hallgatók közösen gyakorlatozhatnak az erre a célra kijelölt klinikákon a román egyetemmel.
Kényszermegoldásként költöztek tehát Marosvásárhelyre, egy rossz állapotban levő épületbe, és kezdték szinte a nulláról az egyetemépítést. „Ma az egyetem vezetősége megfeledkezik a királyi rendeletben leírtakról, arról, hogy magyar tannyelvű egyetemet hozott létre Mihály király. Példa erre az volt román uralkodónak a közelmúltban felavatott szobra, amelynek talapzatába azt vésték, hogy 70 éves a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem, elhallgatva az eredeti hivatását. Mi ez, ha nem történelemhamisítás?” – tette fel a kérdést Szabó Béla professzor. Sebestyén Spielmann Mihály művelődéstörténész a rendezvény házigazdájaként köszöntötte a jelenlevőket. Marosvásárhelyiként, történészként, személyes okokból is kötődik e nagy múltú egyetemhez – mondta –, amely meghatározta a város életét, de Erdély értelmiségét is. Az intézmény ugyanis nem csupán orvosokat adott, de költőket, írókat, képzőművészeket és zenészeket is, hiszen köztudott, hogy az orvosok szakmájuk mellett a művészeteket is magas szinten művelték.
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem nyugalmazott oktatóinak visszaemlékezései során dr. Dienes Sándor ny. egyetemi tanár, Általános Orvosi Kar, dr. Bocskai István, ny. egyetemi tanár, Fogorvosi Kar és dr. Gyéresi Árpád, ny. egyetemi tanár, Gyógyszerészeti Kar a kezdetekről beszéltek, diákévekről, egykori tanáraik emlékét idézték fel. A visszaemlékezések során kis videofilmeket is bejátszottak, ahol Dr. Szabó Árpád, Dr. Papp Zoltán, Dr. Péter Mihály és Dr. Feszt György nyugalmazott egyetemi tanárokkal készített interjút láthatott a közönség.
A rövid zenei momentum után az ünnepi beszédek következtek: Dr. Lőrinczi Zoltán, egyetemi docens: A rendszerváltás és a marosvásárhelyi magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzés című előadásában az elrománosodást, a magyar nyelvű oktatás ellehetetlenítését ismertette. Dr. Szilágyi Tibor, egyetemi tanár: A marosvásárhelyi magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzés a 2011-es Tanügyi Törvény árnyékában című értekezésében felvázolta mindazt, ami a törvény létrejötte után történt az egyetemen. Elmondta, a négy esztendő alatt hét tanügyi miniszter váltotta egymást, ígérete mindnek volt, de azt egyikük sem tartotta be. Ahogy az is valamennyiükre jellemző volt, hogy a magyar kar által iktatott kérvényekre, beadványokra, soha nem adtak választ, holott a román törvények szerint egy hivatalba iktatott kérvényre harminc napon belül válaszolni kell. Az oktató felsorolta mindazt, amit a sajtó révén a nagy nyilvánosság is megismert: a tárgyalásokat, a kompromisszumokat, a miniszteri látogatásokat, a román hallgatók spontán tiltakozását a magyar nyelvű oktatás ellen, a magyarok villámcsődületét a törvény tiszteletben tartásáért, az önszerveződésre való törekvéseket, a szenátussal való mindenkori küzdelmet sorolta.
Felidézte: 2012. szeptemberében került sor az úgynevezett hétpontos tárgyalásra, három magyar és három román tanár, valamint három miniszter jelenlétében. A találkozó súlyát mutatja – mondta –, hogy az oktatási minisztert az egészségügyi és a védelmi miniszter is elkísérte Marosvásárhelyre. „Ahogy a legutóbbi események során kiderült, eddig burkoltan, a háttérben akadályozták a törvény megvalósítását, most már nyíltan kimondják, hogy nem kell azt alkalmazni” – jelentette ki Szilágyi.
Dr. Mezei Tibor, egyetemi adjunktus: Itthon maradni nem elég című rövid előadásában arra biztatta a hallgatókat és mindazokat, akik az egyetemre készülnek, hogy ne hagyják magukat, a legnagyobb ellenség ugyanis a saját kishitűsége az embernek. Végül Tubák Nimród, a Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetség elnöke beszélt arról, hogy milyen diáknak lenni Marosvásárhelyen a XXI. században.
Zárszóként Dr. Szabó Béla vonta le a végkövetkezetést: továbbra is érvényes az, hogy törvény ide, vagy oda, MOGYE-ügyben nem változik semmi. „Játsszuk az európai színezetet” – tette hozzá, miközben dúl a nacionalizmus, a magyar nyelvű oktatás teljes elsorvasztására irányuló tendencia.
A marosvásárhelyi magyar orvos- és gyógyszerészképzés 70 éve című könyvet Sebestyén Spielmann Mihály méltatta. Az Erdélyi Múzeum Egyesület gondozásában megjelent kötet szerzői a kezdetektől idézik fel az egyetem történetét, kitérve a karok és a tanszékek megalakulására és működésére.
Az ünnepi hangulat művészi színvonalához Péter Zsuzsa és Péter Béla, a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia hegedűművészei járultak hozzá.
Antal Erika
maszol.ro,
A marosvásárhelyi magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzés 70 évét ünnepelték péntek este a Kultúrpalota nagytermében. Az ünnepi rendezvényen egykori végzősök, mai orvostanhallgatók, vendégek, meghívottak vettek részt. Mihály király 1945 május 29-én írta alá azt a Királyi Rendeletet, amellyel létrehozta a Kolozsvári Magyar Tannyelvű Állami Egyetemet. A határozatot a 70. évforduló tiszteletére szervezett ünnepségen Szabó Béla professzor olvasta fel, hangsúlyozva az egyetemalapítás indoklását is, miszerint a magyar fiatalko tanulhassanak anyanyelvükön. Az oktató felidézte: az orvosi kar Marosvásárhelyre költöztetése tulajdonképpen egy kompromisszum volt, ugyanis a román kollégák gáncsoskodása miatt nem működött az eredeti megegyezés, miszerint a magyar professzorok és hallgatók közösen gyakorlatozhatnak az erre a célra kijelölt klinikákon a román egyetemmel.
Kényszermegoldásként költöztek tehát Marosvásárhelyre, egy rossz állapotban levő épületbe, és kezdték szinte a nulláról az egyetemépítést. „Ma az egyetem vezetősége megfeledkezik a királyi rendeletben leírtakról, arról, hogy magyar tannyelvű egyetemet hozott létre Mihály király. Példa erre az volt román uralkodónak a közelmúltban felavatott szobra, amelynek talapzatába azt vésték, hogy 70 éves a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem, elhallgatva az eredeti hivatását. Mi ez, ha nem történelemhamisítás?” – tette fel a kérdést Szabó Béla professzor. Sebestyén Spielmann Mihály művelődéstörténész a rendezvény házigazdájaként köszöntötte a jelenlevőket. Marosvásárhelyiként, történészként, személyes okokból is kötődik e nagy múltú egyetemhez – mondta –, amely meghatározta a város életét, de Erdély értelmiségét is. Az intézmény ugyanis nem csupán orvosokat adott, de költőket, írókat, képzőművészeket és zenészeket is, hiszen köztudott, hogy az orvosok szakmájuk mellett a művészeteket is magas szinten művelték.
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem nyugalmazott oktatóinak visszaemlékezései során dr. Dienes Sándor ny. egyetemi tanár, Általános Orvosi Kar, dr. Bocskai István, ny. egyetemi tanár, Fogorvosi Kar és dr. Gyéresi Árpád, ny. egyetemi tanár, Gyógyszerészeti Kar a kezdetekről beszéltek, diákévekről, egykori tanáraik emlékét idézték fel. A visszaemlékezések során kis videofilmeket is bejátszottak, ahol Dr. Szabó Árpád, Dr. Papp Zoltán, Dr. Péter Mihály és Dr. Feszt György nyugalmazott egyetemi tanárokkal készített interjút láthatott a közönség.
A rövid zenei momentum után az ünnepi beszédek következtek: Dr. Lőrinczi Zoltán, egyetemi docens: A rendszerváltás és a marosvásárhelyi magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzés című előadásában az elrománosodást, a magyar nyelvű oktatás ellehetetlenítését ismertette. Dr. Szilágyi Tibor, egyetemi tanár: A marosvásárhelyi magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzés a 2011-es Tanügyi Törvény árnyékában című értekezésében felvázolta mindazt, ami a törvény létrejötte után történt az egyetemen. Elmondta, a négy esztendő alatt hét tanügyi miniszter váltotta egymást, ígérete mindnek volt, de azt egyikük sem tartotta be. Ahogy az is valamennyiükre jellemző volt, hogy a magyar kar által iktatott kérvényekre, beadványokra, soha nem adtak választ, holott a román törvények szerint egy hivatalba iktatott kérvényre harminc napon belül válaszolni kell. Az oktató felsorolta mindazt, amit a sajtó révén a nagy nyilvánosság is megismert: a tárgyalásokat, a kompromisszumokat, a miniszteri látogatásokat, a román hallgatók spontán tiltakozását a magyar nyelvű oktatás ellen, a magyarok villámcsődületét a törvény tiszteletben tartásáért, az önszerveződésre való törekvéseket, a szenátussal való mindenkori küzdelmet sorolta.
Felidézte: 2012. szeptemberében került sor az úgynevezett hétpontos tárgyalásra, három magyar és három román tanár, valamint három miniszter jelenlétében. A találkozó súlyát mutatja – mondta –, hogy az oktatási minisztert az egészségügyi és a védelmi miniszter is elkísérte Marosvásárhelyre. „Ahogy a legutóbbi események során kiderült, eddig burkoltan, a háttérben akadályozták a törvény megvalósítását, most már nyíltan kimondják, hogy nem kell azt alkalmazni” – jelentette ki Szilágyi.
Dr. Mezei Tibor, egyetemi adjunktus: Itthon maradni nem elég című rövid előadásában arra biztatta a hallgatókat és mindazokat, akik az egyetemre készülnek, hogy ne hagyják magukat, a legnagyobb ellenség ugyanis a saját kishitűsége az embernek. Végül Tubák Nimród, a Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetség elnöke beszélt arról, hogy milyen diáknak lenni Marosvásárhelyen a XXI. században.
Zárszóként Dr. Szabó Béla vonta le a végkövetkezetést: továbbra is érvényes az, hogy törvény ide, vagy oda, MOGYE-ügyben nem változik semmi. „Játsszuk az európai színezetet” – tette hozzá, miközben dúl a nacionalizmus, a magyar nyelvű oktatás teljes elsorvasztására irányuló tendencia.
A marosvásárhelyi magyar orvos- és gyógyszerészképzés 70 éve című könyvet Sebestyén Spielmann Mihály méltatta. Az Erdélyi Múzeum Egyesület gondozásában megjelent kötet szerzői a kezdetektől idézik fel az egyetem történetét, kitérve a karok és a tanszékek megalakulására és működésére.
Az ünnepi hangulat művészi színvonalához Péter Zsuzsa és Péter Béla, a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia hegedűművészei járultak hozzá.
Antal Erika
maszol.ro,
2015. július 24.
Búcsú a Babeş–Bolyaitól (2-3.)
Lapunk Szempont mellékletében sorozatban közöljük Kása Zoltánnak, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem egykori rektorhelyettesének, a Sapientia EMTE szenátusa elnökének visszaemlékezéseit. Az írás részlet a szerző készülő könyvéből.
Politikai szerepvállalás
1989 után nehezebb volt kimaradni a politizálásból, mint bekapcsolódni. Akkor még bárkiből lehetett politikus, aztán sokan megmaradtak, sokan lemorzsolódtak (nem mindig érdem szerint). Szerencsémre kimaradtam, így megmenekültem egy csalódástól, mert politikusként biztos megbuktam volna, annyira idegen volt számomra az a közeg. Azt szoktam mondani kicsit provokatívan: a politikus olyan ember, aki úgy hazudik a szemembe, hogy tudja, én is tudom, hogy hazudik, és mégis megteszi. 1989 előtt más volt a helyzet, akkor az ember sokszor belekényszerült, persze akkor is el lehetett kerülni a magasabb szintű politizálást, de helyi szinten nem mindig vagy csak nagyon nehezen. Ez a kijelentés magyarázatra szorul, gondolom, az én esetem megteszi. Az egyetemeken könnyen felvették a kommunista pártba a diákokat, nem kellett hozzá csak jól tanulni, és hogy ne legyen rossz a származása. Nekem 1968-ban már megbocsátották azt, hogy édesapámat annak idején kuláknak nyilvánították, mert akkor már tisztviselő volt. Gondolom, a statisztikába az is kellett, magyar is kellett, mert akkor minden aszerint működött. Amikor szóltak, nem mertem ellent mondani, pedig éppenséggel lehetett volna. De akkor egy ellenkezés meg is pecsételhette az ember sorsát. Később láttam, hogy nálunk, a matematika karon akkor már nem voltak elvhű, vad kommunisták, de gyárakban még előfordultak, ahogy az egyetemen is voltak azelőtt. Emlékszem, hogy egyszer, valamikor az 1980-as évek elején, már tanársegéd koromban, felvételiztetni küldtek Jászvásárba. Hárman mentünk: Bodor András történészprofesszor, Korodi Gál János ornitológus és én. Vizsgatételeket kellett magyarra fordítani és dolgozatokat javítani, mert abban az időben sok székelyföldi diák jelentkezett a moldvai egyetemre. Nem is volt nagyon távol, és kevesebb megkülönböztetésben volt részük, mint máshol. A vonaton sokat meséltek mindenről, én, aki akkor még nem sokat tudtam a Bolyai Eegyetemről, az 1950-es évekről, nagyon figyeltem minden szavukat. Nagyon jól emlékszem Korodi Gál János egy megjegyzésére, hogy diákkorában és majd fiatal tanársegédként is, ha az utcán ment, és meglátta az egyetemi párttitkárt vagy akár a KISZ-titkárt közeledni a járdán, jobbnak látta (ha még volt ideje) átmenni a másik oldalra, hogy ne találkozzék vele. Azt hiszem, ez sok mindent elmond azokról az időkről.
Abban az időben, amikor az egyetemre kerültem, nagyon sokat adtak a látszatra. A párt vezetésében magyarnak is kellett lennie, ha lehetett, nőnek is. Ha volt a karon egy magyar nő, akit megfelelőnek tartottak vezetői funkcióba, akkor azzal egy csapásra két legyet lehetett ütni. De a tanárok között akkoriban még kevés volt a nő. (Zárójelben jegyzem meg Bustya Endre Ady-kutatónak azt a mondását, hogy Marosvásárhelyen az ötvenes években a börtönben olyan demokrácia volt, hogy román rabot csak román őr vert, magyar rabot pedig csak magyar őr. Ilyen finomságokra is figyeltek, ő tapasztalatból tudta, mert volt benne része többször is.) A matematika karon kevesen voltunk magyar tanárok, és mindenhova kellettünk, ezért felváltva voltunk titkárhelyettesi funkcióban, mert a kari párttitkár helyettese hivatalból mindig magyar volt. Akkor már ez a funkció, de akár a párttitkári is inkább arra volt jó, hogy aki elvállalta, az tartotta a hátát a felettesek felé, és védte a kollégáit a sok fölösleges bornírtságtól, minimálisra csökkentve a karon a politikai tevékenységet. A párttitkárok és az egész vezetőség kétévente váltották egymást, így többen sorra kerültek, és senkinek sem kellett túl sok időt vesztegelni ezekkel a dolgokkal. Mivel mi, magyarok kevesebben voltunk, gyakrabban sorra kerültünk, én mintegy 20 év alatt kétszer.
Majdnem botrány lett abból, hogy az 1980-as évek elején, egy ellenőrzéskor rájöttek, hogy nálunk, a karon a pártgyűléseken felolvasott anyagokban, beszámolókban nincs Ceauşescu-idézet. Az akkori párttitkár gyors reagálásán múlott, hogy nem lettünk nyilvánosan kipellengérezve emiatt. Biztosította az ellenőröket, hogy ez a továbbiakban nem fog előfordulni, és vállalta, hogy az archívumban lévő anyagokat két héten belül „retusáltatja”. Egy fiatal kollégát odatett, hogy keressen megfelelő idézeteket, és az anyagok első oldalát gépeltesse újra, beillesztve az idézetet, kihagyva annyi részt, hogy az oldal utolsó mondata megmaradjon úgy, hogy az megfelelő módon illeszkedjék a szöveg többi részéhez.
Üdítő történet a következő. Az 1980-as évek közepén Nicolae Both, az algebra professzora (akkor még docens) volt a kari párttitkár. Szimpatikus ember, bármiről beszélt, előadást tartott, az mindig érdekes volt. Hobbiból órákat javított, minden kolléga zseb-, kar- és vekkeróráját ő javította nagy hozzáértéssel és természetesen teljesen ingyen. Egyszer két napra elutazott, és azt mondta nekem, a helyettesének, hogy ha adódik valamilyen probléma, akkor oldjuk meg legjobb tudásunk szerint, de ha ég a ház, hagyjuk, hogy égjen. Nagyon meglepődtünk, amikor 1990-ben kiderült, hogy Both párttitkársága idején titokban végezte a görög katolikus teológiát. Ma sem tudom, hogy a Szekuritáté tudta-e ezt, és elnézte neki, vagy nem tudott róla. Lehet, hogy ez a szerv mégsem volt olyan hatékony, mint ahogy akkor gondoltuk? Hatalma a félelemkeltésben rejlett. Bothot hamarosan fel is szentelték, Szilágy megyei szülőfalujában prédikált minden vasárnap. Nem hallottam prédikálni, de egyszer alkalmam volt olyan temetésen részt venni, ahol ő celebrált, egyik kollégánkat temette. Az a temetés nem volt lehangoló, nem volt szomorú, hanem inkább felemelő.
Volt idő, amikor nem jelentett problémát a diákok felvétele a pártba, elegendően jelentkeztek, de lehet, hogy biztatták is őket (ez azonban nem volt közismert). De az 1980-as években a helyzet megváltozott, ekkor már kevesebben akartak párttagok lenni, és magyarok egyáltalán nem jelentkeztek. A hallgatók jó része magyar volt, hisz a felvételin nem volt korlátozás, volt olyan évfolyam, amelyen a hallgatók 40 százaléka magyar volt. Ezért egy idő után szóltak fentről, hogy magyar diákokat is fel kell venni. A magyar tanárok kötelessége lett volna meggyőzni őket. Én soha senkit sem próbáltam meggyőzni, még célzásokat se tettem senkinek. A kollégák többsége így tett. Egyszer volt egy eset, amikor egyik kollégámnak sikerült meggyőznie egy magyar lányt, és ezzel egy időre letudtuk a dolgot. Az illető lány, amikor elvégezte az egyetemet, feleségül ment egyik román évfolyamtársához, akinek románosan írt magyar neve volt. Még 1989 előtt áttelepültek Magyarországra.
Mivel 1989 előtt kevés egyetem volt, kevés helyekkel, a felvételi vizsga igen kemény volt. Az én időmben az írásbeli mellett szóbeli vizsgát is rendeztek. Az 1970-es évektől már csak írásbeli vizsga volt mindenhol. A Babeş–Bolyain ezekben az években mindig lehetett magyarul és németül is vizsgázni (1966-ban mi csak románul felvételizhettünk.) A felvételi módszerek gyakran változtak. Volt, amikor előre elkészített tételekből húzták ki az aktuális vizsgatételt a vizsga előtt kevés idővel. Aztán, amikor itt-ott visszaélések történtek, úgy módosították, hogy a tételkészítő bizottság a vizsga előtt 4-5 órával összeült a rektori irodában, ott helyben készítették el a tételeket román, magyar és német nyelven. Ezeket legépelték, bevitték a termekbe a felvételizőknek, a bizottságot pedig ott tartották „bezárva” az írásbeli vizsga alatt. Később ezt sem tartották elegendőnek, és a tételeket a minisztériumban készítették, fordították, majd bőröndben vitték elegendő mennyiségben, leragasztott borítékokban vonaton (de csak nappali vonaton volt szabad utazni) az ország egyetemeire. A fordításhoz sokszor kértek embereket Kolozsvárról, Temesvárról. Minden terembe egy példány került, a tételeket felírtuk a táblára román és magyar (illetve román és német) nyelven. Úgy osztották el a felvételizőket, hogy egyik terembe se kelljen három nyelven felírni, mert az már nem fért volna el a táblán, még a nálunk szokásos nagyméretű táblákon sem.
Volt idő, amikor a fordítást a minisztériumban megoldották belső emberekkel, olyanokkal, akik tudtak magyarul valamilyen szinten, de a szakkifejezéseket nem mindig ismerték. Így furcsa fordítások jelentek meg. Emlékszem, amikor egyszer Pál Árpád volt a dékán, a felvételi előtt azt mondta, hogy a táblára pontosan azt kell felírni, ami a papíron van, ha hiba van a szövegben (néha a románban is előfordult), azt majd utólag javítjuk szóban. Ekkor én is felügyelő voltam az egyik teremben, és nekem kellett felírnom a magyar tételeket a táblára. Amikor azt láttam, hogy a szorzat helyett származék szerepel (az illető szótárban keresett rá a román produs szóra, és nem jutott el a matematikai jelentéséig, az elsőt, a terméket valami miatt nem preferálta, és leragadt a kőolajipari jelentésnél), pillanatok alatt eldöntöttem magamban, hogy én ilyen hülyeséget semmilyen körülmények között sem vagyok hajlandó leírni, és helyesen írtam a táblára. Amikor a kari felvételi bizottság tagjai megjelentek, és a dékán ránézett a táblára, látta, hogy itt nem kell javítani. Érdekes módon egy szót sem szólt, a bizottság szó nélkül kiment a teremből. Nem emlékszem arra, hogy a többi teremben betartották-e a dékán utasításait vagy sem.
1984-ben a minisztérium úgy döntött, hogy többé nem fordítják le a tételeket. Ettől az évtől az egyetem neve is megváltozott, kihagyták Babeşt is, Bolyait is, csak Kolozsvári Egyetem néven szerepelt. Igaz, ez nem volt törvényes (de ki törődött akkor ezzel?), a külföldre is kijutó szakfolyóirat neve továbbra is Studia Universitatis Babeş–Bolyai volt. Minden hivatalos papíron, diplomán is csak a rövid név szerepelt. Ez is olyan törvénytelenség volt, mint a román tagozat bevezetése a marosvásárhelyi orvosi egyetemen az 1960-as években, amely csak szóbeli rendelkezés alapján történt. A Victor Babeş és Bolyai egyetemek egyesítési rendelete sem jelent meg az akkori hivatalos közlönyben, pedig ez kötelező lett volna. 1990-ben az egyetem neve rögtön újra Babeş–Bolyai lett. Balázs Márton kollégám, aki 1984-ben az egyetem tudományos titkára volt, mondta később, hogy akkor senki sem tudta – vagy csak nem mondta –, hogy milyen rendelkezés alapján történt a név csonkítása, csak annyit tudtak, hogy így kell használni.
Én elhatároztam magamban, hogy a felvételi ügyében levelet írok a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsához. Tudtam, hogy gittegylet, de mégiscsak kötelességük lenne tenni valamit. Most elolvasva az akkori levelem másolatát, megmosolygom az akkori naivitásomat. A levél utolsó bekezdése így szólt: „Félő, hogy az 1984 szeptemberében alkalmazott módszert állandósítják. Kötelességemnek tartom, hogy felkérjem a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsát mint a legilletékesebbet ebben az ügyben, intézkedjék a megfelelő szerveknél, hogy az eddig biztosított alkotmányos jog ne szenvedjen csorbát. Kérem Önöket, értesítsenek mielőbb, milyen intézkedéseket tettek, és milyen eredménnyel.” Az aláírás mellett a dátum: 1985. március 16. Választ tőlük nem kaptam, de küldtek április 18-án egy levelet a tanügyminisztériumból. Ebben közlik, hogy a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsától kapták meg az észrevételemet, és értesítenek arról, hogy a felvételi tájékoztatóban megjelent információk alapján biztosítva van a magyar nemzetiségűek számára, hogy anyanyelvükön vizsgázzanak. Ami pedig a tételek készítését és kiküldését illeti, az 1984 szeptemberében alkalmazott módszer lesz érvényben. Nesze semmi, fogd meg jól! Úgy válaszoltak, hogy nem válaszoltak. Pont arra nem válaszoltak, amit kérdeztem. De az egyetemet valamilyen úton értesítették, hogy van itt egy ugráló ember. Mert nemsokára Nicolae Both párttitkár közölte velem, hogy az egyetemi pártbizottságban kifogásolták, hogy én memorandumokat küldök a minisztériumba. Ő erre azt válaszolta, hogy nem tudja miről van szó, de én jó munkatársa vagyok, és megbízik bennem. Ezzel a dolog látszólag elsimult, háttérmozgások még lehettek, de azokról nem tudok.
Tantervek, álláskeretek
1989 előtt a tanügy nagyon centralizált volt. Az egyetemi tanterveket (amelyek a tanított tárgyak listáját tartalmazta félévekre lebontva) a minisztériumból kaptuk, de a tantárgyleírásokat (hogy egy adott tárgy mit tartalmaz) a tantárgyfelelős készítette. Mivel nálunk csak nagyon ritkán fordult elő, hogy ugyanazt a tárgyat többen is tartották, ezért a tantárgyfelelősnek nem kellett egyezkednie mással. Időközönként előfordult, hogy összehangoltuk a tárgyak tartalmát, hogy ne ismétlődjenek anyagrészek. Ennek ellenére ilyesmi előfordult. Emlékszem, én diákkoromban legalább három tárgy keretében is tanultam a vektortér fogalmát és tulajdonságait. Arra nem emlékszem, hogy a minisztérium ellenőrizte volna valaha is a tantárgyleírásokat. Ebben nagy volt a szabadságfokunk. A matematika és informatika karon 1989 után sem kötelezett senki arra, hogy a magyar nyelvű előadások másolják a románt, még akkor sem, amikor közös akkreditáció volt. Az álláskeretek (ezekben szerepelt az, hogy ki mit és milyen mennyiségben tanít) elkészítése mindig a tanszékvezető feladata volt, de nálunk ezt a tanszékvezető mindig a tanársegédekre bízta, ő csak utasításokat adott és ellenőrzött. Ennek nagy előnye volt, hogy amikor tanszékvezető tanárokká nőtték ki magukat, a tanársegédek tudták, mi fán terem az álláskeret. Más karon ez nem mindig volt így, ezért sokszor meggyűlt a bajuk az álláskeretek megfelelő elkészítésével. Akkoriban ezeket az álláskereteket a rektor személyesen vitte fel a minisztériumba, ahol ellenőrizték, és ha megfelelők voltak, jóváhagyták. A tantervek alapján már júniusban elkezdtük az álláskeretek készítését, de ezek csak szeptemberben váltak véglegessé. Emlékszem egy évre az 1980-as években, amikor tanévkezdéskor még nem volt sem jóváhagyott tanterv, sem álláskeret. Ez utóbbit az előző év tanterve alapján készítettük el, és úgy kezdtük el az évet. Néhány hét után kaptuk meg a tantervet, amely nem volt azonos az előző évével. Mindent át kellett dolgozni, bizonyos tárgyakat menet közben másokra cseréltünk. Ez egyetlen egyszer történt meg. Különben a tantervek nem módosultak túl gyakran, sokszor évekig változatlanok maradtak.
Ma már teljesen más a helyzet. A tantervet és az álláskeretet nem kell láttamoztatni a minisztériummal, ezeket úgy kell elkészíteni, hogy teljesítsék az akkreditációs követelményeket. Ezért a különböző egyetemeken az azonos nevű szakok tantárgyainak listája lényegesen különbözhet. Az akkreditációs hatóság megadja, hogy milyen tárgyaknak kell feltétlenül szerepelniük a tantervben, a többi választható egy megadott listából, de néha szabadon is. A szakokat és az intézményt is ötévenként újra kell akkreditáltatni. Ez nagy teher az egyetemeknek, hisz mivel a szakokat nem egyszerre akkreditálják, állandó akkreditációs folyamatban vannak, ami kemény adminisztrációs munkát jelent, és anyagilag is megterheli az intézményeket.
Milyen számítógépeken dolgoztunk
A következőket elborzadás végett írom, hogy ha valaki túl fiatal (és véletlenül idetéved, aminek igen csekély a valószínűsége, de nem nulla), lássa, milyen elképesztően sokat fejlődött az informatika az elmúlt ötven évben.
Számítógépet először 1970-ben láttam, amikor negyedévesen nyári gyakorlaton három hetet a kolozsvári Számítási Intézetben töltöttünk. A DACICC-1 (a rövidítés feloldása: Dispozitivul Automat de Calcul al Institutului de Calcul din Cluj – A Kolozsvári Számítási Intézet automatikus számoló eszköze) teljesen eredeti tervezésű és megvalósítású számítógép volt. Szerény képességű gép, de működött. Arra emlékszem, hogy a nim játékban majdnem mindig megvert bennünket. Első nap mindig a gép nyert, de aztán próbáltuk elemezni a játékot, és néha (ha mi kezdtünk) sikerült megverni. Később ismertem meg a játék elemzését: aki ismeri a játékot, és kezd, az mindig nyerhet. Tanultuk ennek a számítógépnek a programozását is gépi kód szintjén, mert csak ez volt lehetséges. Nyolcas számrendszerben kellett írni mindent. Odáig nem jutottunk el, hogy programjainkat futtassuk is a gépen. Gondolom, ez azért is történt, mert a gép sokszor szorult karbantartásra, és a használt leporelló (amely az eredmény kiírásához kellett) nem volt olcsó és könnyen beszerezhető, ezért spóroltak vele.
Egy év múlva már volt szerencsém IRIS 50-es gépen programozni FORTRAN, COBOL és ASSIRIS nyelven. Románia akkor vásárolta meg a francia IRIS 50 számítógép szabadalmát, és 1989-ig FELIX C-256 néven gyártották és forgalmazták. Az IRIS 50 hasonló volt az IBM 360-hoz, valamivel egyszerűbb, és talán kevésbé hatékony. A 256 arra utal, hogy központi memóriája maximálisan 256 KB volt. De a legtöbb gépet csak egy blokkal szállították, azaz 64 KB volt a kapacitása. Ilyen gépet kapott az egyetem is 1975-ben, amikor megalakult az egyetemi számítóközpont. Nemrég egy előadáson elmondtam ezt, és az egyik diák azt hitte, hogy rosszul mondtam, és kijavította, hogy 64 megabájt. Alig akarta elhinni, hogy nem tévedtem. Ezt a számítógépet a hozzátartozó perifériákkal együtt egy klimatizált teremben helyezték el, amely a Tanítók Háza földszintjének negyedét foglalta el. A programot és az adatokat lyukkártyán vittük be a gépbe (de lehetett papírból készült lyukszalagot is használni erre a célra), az eredményt nagy méretű leporellószerű papírra nyomtatta, csak ékezet nélküli nagy betűket használva. Az 1980-as évek elején kaptunk PDP 11-szerű, de szintén román gyártmányú miniszámítógépeket, amelyek használata már kényelmesebb volt (Coral, Indepent). IBM PC személyi számítógépet
csak 1990 januárjában láttunk. Egyik kollégánk, aki Humboldt-ösztöndíjjal két évet töltött Németországban, kapott ajándékba a karunk részére egy IBM PC számítógépet, de azt 1989 nyarán a borsi határállomáson elvették tőle, és minden közbenjárás ellenére – bár nagyon jó kapcsolatai voltak minden szinten – csak már a változások után, 1990 januárjában kaphattuk meg. Amikor egyetemre jelentkeztem, két dolog érdekelt: az atomfizika és a számítógépek. Mivel atomfizika szak csak Bukarestben volt, lemondtam róla. Nem döntöttem rosszul. Az informatika (Romániában már 1971-től így nevezték francia mintára az akkor Magyarországon még számítástechnikaként emlegetett új tudományt) hihetetlen fejlődésen ment át, állandóan kellett tanulni, és kell ma is. Az 1970-es években még senki sem jósolta meg annak a 10 százalékát sem, ami ma van ebben a tudományban. Talán csak a költő sejtette meg ezt:
Világkönyvtár! most már ő dönt a tegnap és holnap nagy vitáján mindent tud mindent helyettesít és tizenhét teremben betűrendben megszerkeszti Anavi Ádám ígért és elképzelt verseit mindent amit a világon máig írtak és írni fognak legyen az vers regény kiejtés-gyűjtemény vagy interplanetáris űrhajóknak közlekedési tervezet. Anavi Ádám (1909–2009) verse Folytatás a következő Szempontban Jegyzetek: 6 Pál Árpád (1929–2006) matematikus, csillagász, egyetemi tanár, 1985–1989 között rektorhelyettes, parlamenti képviselő, az Államtanács alelnöke. 7 Mi akkor a következő formában játszottuk. Volt három, 3, 5 és 7 gyufából álló csomó, egy lépésben a két játékos felváltva bármelyik csomóból akárhány gyufaszálat elvehetett. Az vesztett akinek az utolsó szál gyufa maradt. 8 1 KB (kilobájt) = 1024 bájt = 8192 bit 9 1 MB (megabájt) = 1024 KB
Kása Zoltán
Krónika (Kolozsvár)
Lapunk Szempont mellékletében sorozatban közöljük Kása Zoltánnak, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem egykori rektorhelyettesének, a Sapientia EMTE szenátusa elnökének visszaemlékezéseit. Az írás részlet a szerző készülő könyvéből.
Politikai szerepvállalás
1989 után nehezebb volt kimaradni a politizálásból, mint bekapcsolódni. Akkor még bárkiből lehetett politikus, aztán sokan megmaradtak, sokan lemorzsolódtak (nem mindig érdem szerint). Szerencsémre kimaradtam, így megmenekültem egy csalódástól, mert politikusként biztos megbuktam volna, annyira idegen volt számomra az a közeg. Azt szoktam mondani kicsit provokatívan: a politikus olyan ember, aki úgy hazudik a szemembe, hogy tudja, én is tudom, hogy hazudik, és mégis megteszi. 1989 előtt más volt a helyzet, akkor az ember sokszor belekényszerült, persze akkor is el lehetett kerülni a magasabb szintű politizálást, de helyi szinten nem mindig vagy csak nagyon nehezen. Ez a kijelentés magyarázatra szorul, gondolom, az én esetem megteszi. Az egyetemeken könnyen felvették a kommunista pártba a diákokat, nem kellett hozzá csak jól tanulni, és hogy ne legyen rossz a származása. Nekem 1968-ban már megbocsátották azt, hogy édesapámat annak idején kuláknak nyilvánították, mert akkor már tisztviselő volt. Gondolom, a statisztikába az is kellett, magyar is kellett, mert akkor minden aszerint működött. Amikor szóltak, nem mertem ellent mondani, pedig éppenséggel lehetett volna. De akkor egy ellenkezés meg is pecsételhette az ember sorsát. Később láttam, hogy nálunk, a matematika karon akkor már nem voltak elvhű, vad kommunisták, de gyárakban még előfordultak, ahogy az egyetemen is voltak azelőtt. Emlékszem, hogy egyszer, valamikor az 1980-as évek elején, már tanársegéd koromban, felvételiztetni küldtek Jászvásárba. Hárman mentünk: Bodor András történészprofesszor, Korodi Gál János ornitológus és én. Vizsgatételeket kellett magyarra fordítani és dolgozatokat javítani, mert abban az időben sok székelyföldi diák jelentkezett a moldvai egyetemre. Nem is volt nagyon távol, és kevesebb megkülönböztetésben volt részük, mint máshol. A vonaton sokat meséltek mindenről, én, aki akkor még nem sokat tudtam a Bolyai Eegyetemről, az 1950-es évekről, nagyon figyeltem minden szavukat. Nagyon jól emlékszem Korodi Gál János egy megjegyzésére, hogy diákkorában és majd fiatal tanársegédként is, ha az utcán ment, és meglátta az egyetemi párttitkárt vagy akár a KISZ-titkárt közeledni a járdán, jobbnak látta (ha még volt ideje) átmenni a másik oldalra, hogy ne találkozzék vele. Azt hiszem, ez sok mindent elmond azokról az időkről.
Abban az időben, amikor az egyetemre kerültem, nagyon sokat adtak a látszatra. A párt vezetésében magyarnak is kellett lennie, ha lehetett, nőnek is. Ha volt a karon egy magyar nő, akit megfelelőnek tartottak vezetői funkcióba, akkor azzal egy csapásra két legyet lehetett ütni. De a tanárok között akkoriban még kevés volt a nő. (Zárójelben jegyzem meg Bustya Endre Ady-kutatónak azt a mondását, hogy Marosvásárhelyen az ötvenes években a börtönben olyan demokrácia volt, hogy román rabot csak román őr vert, magyar rabot pedig csak magyar őr. Ilyen finomságokra is figyeltek, ő tapasztalatból tudta, mert volt benne része többször is.) A matematika karon kevesen voltunk magyar tanárok, és mindenhova kellettünk, ezért felváltva voltunk titkárhelyettesi funkcióban, mert a kari párttitkár helyettese hivatalból mindig magyar volt. Akkor már ez a funkció, de akár a párttitkári is inkább arra volt jó, hogy aki elvállalta, az tartotta a hátát a felettesek felé, és védte a kollégáit a sok fölösleges bornírtságtól, minimálisra csökkentve a karon a politikai tevékenységet. A párttitkárok és az egész vezetőség kétévente váltották egymást, így többen sorra kerültek, és senkinek sem kellett túl sok időt vesztegelni ezekkel a dolgokkal. Mivel mi, magyarok kevesebben voltunk, gyakrabban sorra kerültünk, én mintegy 20 év alatt kétszer.
Majdnem botrány lett abból, hogy az 1980-as évek elején, egy ellenőrzéskor rájöttek, hogy nálunk, a karon a pártgyűléseken felolvasott anyagokban, beszámolókban nincs Ceauşescu-idézet. Az akkori párttitkár gyors reagálásán múlott, hogy nem lettünk nyilvánosan kipellengérezve emiatt. Biztosította az ellenőröket, hogy ez a továbbiakban nem fog előfordulni, és vállalta, hogy az archívumban lévő anyagokat két héten belül „retusáltatja”. Egy fiatal kollégát odatett, hogy keressen megfelelő idézeteket, és az anyagok első oldalát gépeltesse újra, beillesztve az idézetet, kihagyva annyi részt, hogy az oldal utolsó mondata megmaradjon úgy, hogy az megfelelő módon illeszkedjék a szöveg többi részéhez.
Üdítő történet a következő. Az 1980-as évek közepén Nicolae Both, az algebra professzora (akkor még docens) volt a kari párttitkár. Szimpatikus ember, bármiről beszélt, előadást tartott, az mindig érdekes volt. Hobbiból órákat javított, minden kolléga zseb-, kar- és vekkeróráját ő javította nagy hozzáértéssel és természetesen teljesen ingyen. Egyszer két napra elutazott, és azt mondta nekem, a helyettesének, hogy ha adódik valamilyen probléma, akkor oldjuk meg legjobb tudásunk szerint, de ha ég a ház, hagyjuk, hogy égjen. Nagyon meglepődtünk, amikor 1990-ben kiderült, hogy Both párttitkársága idején titokban végezte a görög katolikus teológiát. Ma sem tudom, hogy a Szekuritáté tudta-e ezt, és elnézte neki, vagy nem tudott róla. Lehet, hogy ez a szerv mégsem volt olyan hatékony, mint ahogy akkor gondoltuk? Hatalma a félelemkeltésben rejlett. Bothot hamarosan fel is szentelték, Szilágy megyei szülőfalujában prédikált minden vasárnap. Nem hallottam prédikálni, de egyszer alkalmam volt olyan temetésen részt venni, ahol ő celebrált, egyik kollégánkat temette. Az a temetés nem volt lehangoló, nem volt szomorú, hanem inkább felemelő.
Volt idő, amikor nem jelentett problémát a diákok felvétele a pártba, elegendően jelentkeztek, de lehet, hogy biztatták is őket (ez azonban nem volt közismert). De az 1980-as években a helyzet megváltozott, ekkor már kevesebben akartak párttagok lenni, és magyarok egyáltalán nem jelentkeztek. A hallgatók jó része magyar volt, hisz a felvételin nem volt korlátozás, volt olyan évfolyam, amelyen a hallgatók 40 százaléka magyar volt. Ezért egy idő után szóltak fentről, hogy magyar diákokat is fel kell venni. A magyar tanárok kötelessége lett volna meggyőzni őket. Én soha senkit sem próbáltam meggyőzni, még célzásokat se tettem senkinek. A kollégák többsége így tett. Egyszer volt egy eset, amikor egyik kollégámnak sikerült meggyőznie egy magyar lányt, és ezzel egy időre letudtuk a dolgot. Az illető lány, amikor elvégezte az egyetemet, feleségül ment egyik román évfolyamtársához, akinek románosan írt magyar neve volt. Még 1989 előtt áttelepültek Magyarországra.
Mivel 1989 előtt kevés egyetem volt, kevés helyekkel, a felvételi vizsga igen kemény volt. Az én időmben az írásbeli mellett szóbeli vizsgát is rendeztek. Az 1970-es évektől már csak írásbeli vizsga volt mindenhol. A Babeş–Bolyain ezekben az években mindig lehetett magyarul és németül is vizsgázni (1966-ban mi csak románul felvételizhettünk.) A felvételi módszerek gyakran változtak. Volt, amikor előre elkészített tételekből húzták ki az aktuális vizsgatételt a vizsga előtt kevés idővel. Aztán, amikor itt-ott visszaélések történtek, úgy módosították, hogy a tételkészítő bizottság a vizsga előtt 4-5 órával összeült a rektori irodában, ott helyben készítették el a tételeket román, magyar és német nyelven. Ezeket legépelték, bevitték a termekbe a felvételizőknek, a bizottságot pedig ott tartották „bezárva” az írásbeli vizsga alatt. Később ezt sem tartották elegendőnek, és a tételeket a minisztériumban készítették, fordították, majd bőröndben vitték elegendő mennyiségben, leragasztott borítékokban vonaton (de csak nappali vonaton volt szabad utazni) az ország egyetemeire. A fordításhoz sokszor kértek embereket Kolozsvárról, Temesvárról. Minden terembe egy példány került, a tételeket felírtuk a táblára román és magyar (illetve román és német) nyelven. Úgy osztották el a felvételizőket, hogy egyik terembe se kelljen három nyelven felírni, mert az már nem fért volna el a táblán, még a nálunk szokásos nagyméretű táblákon sem.
Volt idő, amikor a fordítást a minisztériumban megoldották belső emberekkel, olyanokkal, akik tudtak magyarul valamilyen szinten, de a szakkifejezéseket nem mindig ismerték. Így furcsa fordítások jelentek meg. Emlékszem, amikor egyszer Pál Árpád volt a dékán, a felvételi előtt azt mondta, hogy a táblára pontosan azt kell felírni, ami a papíron van, ha hiba van a szövegben (néha a románban is előfordult), azt majd utólag javítjuk szóban. Ekkor én is felügyelő voltam az egyik teremben, és nekem kellett felírnom a magyar tételeket a táblára. Amikor azt láttam, hogy a szorzat helyett származék szerepel (az illető szótárban keresett rá a román produs szóra, és nem jutott el a matematikai jelentéséig, az elsőt, a terméket valami miatt nem preferálta, és leragadt a kőolajipari jelentésnél), pillanatok alatt eldöntöttem magamban, hogy én ilyen hülyeséget semmilyen körülmények között sem vagyok hajlandó leírni, és helyesen írtam a táblára. Amikor a kari felvételi bizottság tagjai megjelentek, és a dékán ránézett a táblára, látta, hogy itt nem kell javítani. Érdekes módon egy szót sem szólt, a bizottság szó nélkül kiment a teremből. Nem emlékszem arra, hogy a többi teremben betartották-e a dékán utasításait vagy sem.
1984-ben a minisztérium úgy döntött, hogy többé nem fordítják le a tételeket. Ettől az évtől az egyetem neve is megváltozott, kihagyták Babeşt is, Bolyait is, csak Kolozsvári Egyetem néven szerepelt. Igaz, ez nem volt törvényes (de ki törődött akkor ezzel?), a külföldre is kijutó szakfolyóirat neve továbbra is Studia Universitatis Babeş–Bolyai volt. Minden hivatalos papíron, diplomán is csak a rövid név szerepelt. Ez is olyan törvénytelenség volt, mint a román tagozat bevezetése a marosvásárhelyi orvosi egyetemen az 1960-as években, amely csak szóbeli rendelkezés alapján történt. A Victor Babeş és Bolyai egyetemek egyesítési rendelete sem jelent meg az akkori hivatalos közlönyben, pedig ez kötelező lett volna. 1990-ben az egyetem neve rögtön újra Babeş–Bolyai lett. Balázs Márton kollégám, aki 1984-ben az egyetem tudományos titkára volt, mondta később, hogy akkor senki sem tudta – vagy csak nem mondta –, hogy milyen rendelkezés alapján történt a név csonkítása, csak annyit tudtak, hogy így kell használni.
Én elhatároztam magamban, hogy a felvételi ügyében levelet írok a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsához. Tudtam, hogy gittegylet, de mégiscsak kötelességük lenne tenni valamit. Most elolvasva az akkori levelem másolatát, megmosolygom az akkori naivitásomat. A levél utolsó bekezdése így szólt: „Félő, hogy az 1984 szeptemberében alkalmazott módszert állandósítják. Kötelességemnek tartom, hogy felkérjem a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsát mint a legilletékesebbet ebben az ügyben, intézkedjék a megfelelő szerveknél, hogy az eddig biztosított alkotmányos jog ne szenvedjen csorbát. Kérem Önöket, értesítsenek mielőbb, milyen intézkedéseket tettek, és milyen eredménnyel.” Az aláírás mellett a dátum: 1985. március 16. Választ tőlük nem kaptam, de küldtek április 18-án egy levelet a tanügyminisztériumból. Ebben közlik, hogy a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsától kapták meg az észrevételemet, és értesítenek arról, hogy a felvételi tájékoztatóban megjelent információk alapján biztosítva van a magyar nemzetiségűek számára, hogy anyanyelvükön vizsgázzanak. Ami pedig a tételek készítését és kiküldését illeti, az 1984 szeptemberében alkalmazott módszer lesz érvényben. Nesze semmi, fogd meg jól! Úgy válaszoltak, hogy nem válaszoltak. Pont arra nem válaszoltak, amit kérdeztem. De az egyetemet valamilyen úton értesítették, hogy van itt egy ugráló ember. Mert nemsokára Nicolae Both párttitkár közölte velem, hogy az egyetemi pártbizottságban kifogásolták, hogy én memorandumokat küldök a minisztériumba. Ő erre azt válaszolta, hogy nem tudja miről van szó, de én jó munkatársa vagyok, és megbízik bennem. Ezzel a dolog látszólag elsimult, háttérmozgások még lehettek, de azokról nem tudok.
Tantervek, álláskeretek
1989 előtt a tanügy nagyon centralizált volt. Az egyetemi tanterveket (amelyek a tanított tárgyak listáját tartalmazta félévekre lebontva) a minisztériumból kaptuk, de a tantárgyleírásokat (hogy egy adott tárgy mit tartalmaz) a tantárgyfelelős készítette. Mivel nálunk csak nagyon ritkán fordult elő, hogy ugyanazt a tárgyat többen is tartották, ezért a tantárgyfelelősnek nem kellett egyezkednie mással. Időközönként előfordult, hogy összehangoltuk a tárgyak tartalmát, hogy ne ismétlődjenek anyagrészek. Ennek ellenére ilyesmi előfordult. Emlékszem, én diákkoromban legalább három tárgy keretében is tanultam a vektortér fogalmát és tulajdonságait. Arra nem emlékszem, hogy a minisztérium ellenőrizte volna valaha is a tantárgyleírásokat. Ebben nagy volt a szabadságfokunk. A matematika és informatika karon 1989 után sem kötelezett senki arra, hogy a magyar nyelvű előadások másolják a románt, még akkor sem, amikor közös akkreditáció volt. Az álláskeretek (ezekben szerepelt az, hogy ki mit és milyen mennyiségben tanít) elkészítése mindig a tanszékvezető feladata volt, de nálunk ezt a tanszékvezető mindig a tanársegédekre bízta, ő csak utasításokat adott és ellenőrzött. Ennek nagy előnye volt, hogy amikor tanszékvezető tanárokká nőtték ki magukat, a tanársegédek tudták, mi fán terem az álláskeret. Más karon ez nem mindig volt így, ezért sokszor meggyűlt a bajuk az álláskeretek megfelelő elkészítésével. Akkoriban ezeket az álláskereteket a rektor személyesen vitte fel a minisztériumba, ahol ellenőrizték, és ha megfelelők voltak, jóváhagyták. A tantervek alapján már júniusban elkezdtük az álláskeretek készítését, de ezek csak szeptemberben váltak véglegessé. Emlékszem egy évre az 1980-as években, amikor tanévkezdéskor még nem volt sem jóváhagyott tanterv, sem álláskeret. Ez utóbbit az előző év tanterve alapján készítettük el, és úgy kezdtük el az évet. Néhány hét után kaptuk meg a tantervet, amely nem volt azonos az előző évével. Mindent át kellett dolgozni, bizonyos tárgyakat menet közben másokra cseréltünk. Ez egyetlen egyszer történt meg. Különben a tantervek nem módosultak túl gyakran, sokszor évekig változatlanok maradtak.
Ma már teljesen más a helyzet. A tantervet és az álláskeretet nem kell láttamoztatni a minisztériummal, ezeket úgy kell elkészíteni, hogy teljesítsék az akkreditációs követelményeket. Ezért a különböző egyetemeken az azonos nevű szakok tantárgyainak listája lényegesen különbözhet. Az akkreditációs hatóság megadja, hogy milyen tárgyaknak kell feltétlenül szerepelniük a tantervben, a többi választható egy megadott listából, de néha szabadon is. A szakokat és az intézményt is ötévenként újra kell akkreditáltatni. Ez nagy teher az egyetemeknek, hisz mivel a szakokat nem egyszerre akkreditálják, állandó akkreditációs folyamatban vannak, ami kemény adminisztrációs munkát jelent, és anyagilag is megterheli az intézményeket.
Milyen számítógépeken dolgoztunk
A következőket elborzadás végett írom, hogy ha valaki túl fiatal (és véletlenül idetéved, aminek igen csekély a valószínűsége, de nem nulla), lássa, milyen elképesztően sokat fejlődött az informatika az elmúlt ötven évben.
Számítógépet először 1970-ben láttam, amikor negyedévesen nyári gyakorlaton három hetet a kolozsvári Számítási Intézetben töltöttünk. A DACICC-1 (a rövidítés feloldása: Dispozitivul Automat de Calcul al Institutului de Calcul din Cluj – A Kolozsvári Számítási Intézet automatikus számoló eszköze) teljesen eredeti tervezésű és megvalósítású számítógép volt. Szerény képességű gép, de működött. Arra emlékszem, hogy a nim játékban majdnem mindig megvert bennünket. Első nap mindig a gép nyert, de aztán próbáltuk elemezni a játékot, és néha (ha mi kezdtünk) sikerült megverni. Később ismertem meg a játék elemzését: aki ismeri a játékot, és kezd, az mindig nyerhet. Tanultuk ennek a számítógépnek a programozását is gépi kód szintjén, mert csak ez volt lehetséges. Nyolcas számrendszerben kellett írni mindent. Odáig nem jutottunk el, hogy programjainkat futtassuk is a gépen. Gondolom, ez azért is történt, mert a gép sokszor szorult karbantartásra, és a használt leporelló (amely az eredmény kiírásához kellett) nem volt olcsó és könnyen beszerezhető, ezért spóroltak vele.
Egy év múlva már volt szerencsém IRIS 50-es gépen programozni FORTRAN, COBOL és ASSIRIS nyelven. Románia akkor vásárolta meg a francia IRIS 50 számítógép szabadalmát, és 1989-ig FELIX C-256 néven gyártották és forgalmazták. Az IRIS 50 hasonló volt az IBM 360-hoz, valamivel egyszerűbb, és talán kevésbé hatékony. A 256 arra utal, hogy központi memóriája maximálisan 256 KB volt. De a legtöbb gépet csak egy blokkal szállították, azaz 64 KB volt a kapacitása. Ilyen gépet kapott az egyetem is 1975-ben, amikor megalakult az egyetemi számítóközpont. Nemrég egy előadáson elmondtam ezt, és az egyik diák azt hitte, hogy rosszul mondtam, és kijavította, hogy 64 megabájt. Alig akarta elhinni, hogy nem tévedtem. Ezt a számítógépet a hozzátartozó perifériákkal együtt egy klimatizált teremben helyezték el, amely a Tanítók Háza földszintjének negyedét foglalta el. A programot és az adatokat lyukkártyán vittük be a gépbe (de lehetett papírból készült lyukszalagot is használni erre a célra), az eredményt nagy méretű leporellószerű papírra nyomtatta, csak ékezet nélküli nagy betűket használva. Az 1980-as évek elején kaptunk PDP 11-szerű, de szintén román gyártmányú miniszámítógépeket, amelyek használata már kényelmesebb volt (Coral, Indepent). IBM PC személyi számítógépet
csak 1990 januárjában láttunk. Egyik kollégánk, aki Humboldt-ösztöndíjjal két évet töltött Németországban, kapott ajándékba a karunk részére egy IBM PC számítógépet, de azt 1989 nyarán a borsi határállomáson elvették tőle, és minden közbenjárás ellenére – bár nagyon jó kapcsolatai voltak minden szinten – csak már a változások után, 1990 januárjában kaphattuk meg. Amikor egyetemre jelentkeztem, két dolog érdekelt: az atomfizika és a számítógépek. Mivel atomfizika szak csak Bukarestben volt, lemondtam róla. Nem döntöttem rosszul. Az informatika (Romániában már 1971-től így nevezték francia mintára az akkor Magyarországon még számítástechnikaként emlegetett új tudományt) hihetetlen fejlődésen ment át, állandóan kellett tanulni, és kell ma is. Az 1970-es években még senki sem jósolta meg annak a 10 százalékát sem, ami ma van ebben a tudományban. Talán csak a költő sejtette meg ezt:
Világkönyvtár! most már ő dönt a tegnap és holnap nagy vitáján mindent tud mindent helyettesít és tizenhét teremben betűrendben megszerkeszti Anavi Ádám ígért és elképzelt verseit mindent amit a világon máig írtak és írni fognak legyen az vers regény kiejtés-gyűjtemény vagy interplanetáris űrhajóknak közlekedési tervezet. Anavi Ádám (1909–2009) verse Folytatás a következő Szempontban Jegyzetek: 6 Pál Árpád (1929–2006) matematikus, csillagász, egyetemi tanár, 1985–1989 között rektorhelyettes, parlamenti képviselő, az Államtanács alelnöke. 7 Mi akkor a következő formában játszottuk. Volt három, 3, 5 és 7 gyufából álló csomó, egy lépésben a két játékos felváltva bármelyik csomóból akárhány gyufaszálat elvehetett. Az vesztett akinek az utolsó szál gyufa maradt. 8 1 KB (kilobájt) = 1024 bájt = 8192 bit 9 1 MB (megabájt) = 1024 KB
Kása Zoltán
Krónika (Kolozsvár)
2015. december 9.
Orvos- és gyógyszerképzés Marosvásárhelyen
Magyar est nyitotta az egyetemi napokat
Hetven éve indult a magyar nyelvű orvosképzés Marosvásárhelyen. Erre az évfordulóra emlékeztek december 7-én a MOGYE Fogorvosi Karának előadótermében, ami kicsinek bizonyult az oktatói kar egy része és a szép számban összesereglett diákság befogadására. A Gáspárik Attila színházigazgató vezette műsor kezdetén a szervezéssel megbízott dr. Mártha Krisztina egyetemi előadótanár leszögezte: céljuk az volt, hogy nem elsősorban a tudomány, hanem a művelődés, sport és egyéb területek felől elevenítsék fel az egyetemet múltját, mutassák be jelenét és tekintsenek a jövőbe.
Az eseményen jelen volt a MOGYE egész vezérkara, dr. Leonard Azamfirei rektorral az élen, akinek kérésére az estet megszervezték. Részvételük a tisztelet jele – mondta a rektor, aki ezennel megnyitotta az egyetemi napok rendezvénysorozatot is. A kötekedők ellenére, a magyar kulturális est a normalitás, egymás kiegészítésének és nem az egymás mellett állásnak a jele – értékelte az eseményt, a szervezők munkáját az egyetem vezetője.
A normálist fogjuk hát ünnepelni, ami ritka madár tájainkon manapság – csavart egyet a gondolaton a műsorvezető, majd részletek következtek az egyetem első rektorának, dr. Csőgör Lajos fogászprofesszornak a vallomásából. Őt az alapításkor orvoskollégái közül többen elítéltek amiatt, hogy kiállt a Kolozsvári Állami Magyar Egyetem, később Bolyai Tudományegyetem Orvosi Karának a Marosvásárhelyre költöztetése mellett. Egy háború és annak következményei után rendkívül nehéz, de ugyanakkor örömteli feladat volt a semmiből egy egyetemet tervezni és megvalósítani – mondta Csőgör professzor, aki a minisztérium által kinevezett szervezőbizottság tagjaként a rektori teendők mellett az orvostudományi kar vezetését vállalta. Kiemelte Groza Péter volt miniszterelnök letagadhatatlan szerepét abban, ahogy 1945 nyarán az egyetem megalakult. A történelem az egykori rektort igazolta, hiszen 1948-ban az egyetemi és főiskolai reform során a kar önálló orvostudományi egyetemmé alakult több fakultással. Börtönéveire pedig mint a rendszerezés, a megnyugvás időszakára tekintett vissza, amelyek után megerősödve lépett vissza a közéletbe.
Az egyetemmel 300 család költözött Marosvásárhelyre, ahol akkoriban hetente kétszer adtak fejenként 25 deka húst – mondta a műsorvezető, majd a rendezvény meghívottai közül egy sebészgeneráció harmadik tagját, legifjabb Száva János szájsebész rezidenst szólította színpadra. A fiatal orvos, akinek bevallása szerint a génjeiben van a sebészet, nagyapjára, dr. Száva János ortopéd sebészprofesszorra emlékezett, aki világszenzációnak számító műtétekkel szerzett hírnevet az általa vezetett klinikának és az egyetemnek.
A következő vendég Bölöni László sokszoros válogatott labdarúgó, világhírű edző volt, aki a marosvásárhelyi egyetem fogorvosi karán végzett. Elfoglaltsága miatt nyolc év alatt vizsgázott le az öt év anyagából, de egykori tanára, Bocskay István professzor szerint kitűnően. A neves sportember elmondta, hogy azért ragaszkodott Marosvásárhelyhez, mert az egyetemen toleránsak, segítőkészek voltak iránta.
Időközben képek peregtek, amelyek a tanulás mellett, az egyetemen folyó élet változatosságáról, a híres Tympanon zenekarról, a közmunkáról, mezőgazdasági gyakorlatról, a kantinszolgálatról, a színvonalas sportéletről és a szórakozásról, sítáborokról, csónakázásról, az "életre nevelés" mozzanatairól szóltak.
Az emlékezők során dr. Mühlfay György előadótanár következett, aki mondhatni édesapjától örökölte az orr-fül- gégészeti szakmát. Gyermekkorára emlékezve Vendég Vince professzorról beszélt, aki a rosszindulatú daganatok virális eredetét akarta bizonyítani. Humoros történet után szólt a klinika fejlődéséről, a mind szélesebb körben tartott tudományos rendezvényekről.
Az 1948-ban alakult gyógyszerészeti tanszék története a dr. Rácz Gábor egyetemi tanárral készült beszélgetésből bomlott ki, aki a világhírű dr. Kopp Elemér professzor munkáját folytatta a gyógynövények kutatásának, nemesítésének terén. A filmben fiatal munkatársként dr. Péter Mária tanárnő, illetve frissen végzett gyógyszerészként dr. Pokorny László beszélt. A kar alapítójára, dr. Hankó Lászlóra, dr. Spielmann József lebilincselő orvos- és gyógyszerészetörténeti előadásaira, Ajtay Mihály gyógyszerészre, lányára, dr. Kincses Ajtay Mária professzorra dr. Gyéresi Árpád egyetemi tanár emlékezett, aki az első leckekönyvről, gyógynövénygyűjtésről, kirándulásokról, találkozókról mutatott be képeket.
Kovács Levente, a színművészeti egyetem nyugalmazott professzora az egyetemi diákszínjátszás sikereiről számolt be; a csapatban, amely 1972–84 között 16 előadást mutatott be és országos díjakat nyert, orvostanhallgatók is szerepeltek.
Az egyetem, a marosvásárhelyi orvosok szimfonikus zenekarának sikereire Bocskay István professzor emlékezett, akinek a hallását a "vinnyogó turbina" megviselte ugyan, de ma is azt vallja, hogy nyugtató hatásával a zene szerves része kell legyen az orvos életének.
Az RTV magyar adásában hangzott el a Csáky Zoltán készítette interjú néhai dr. László János professzorral, a romániai bakteriológia kiváló képviselőjével, aki 1965–66 között munkatársaival bebizonyította, hogy lehetőség van a fertőző májgyulladás elleni védőoltás kifejlesztésére.
Tubák Nimród, a Diákszövetség volt elnöke beszámolt arról a szándékukról, hogy a közösségért is folyton tenni kell valamit. A szövetség munkájából kiemelte a tudományos tanácskozások szervezését, és a vidám versengést, szórakozást jelentő diáknapokat.
1980-ben még arra tanították a hallgatókat, hogy az az orvos, aki nem művelt ember, csak egy kreatúra – mondta dr. Nagy Attila. Ennek szellemében a műsoron orvos költők fellépése is szerepelt, dr. Puskás Attila érgyógyász főorvos adventi ihletésű és dr. Nagy Attila laboratóriumi főorvos a hivatásról szóló verseit mondta el, s megemlítette az irodalom terén jeleskedő orvosok nevét is.
A Művészeti Egyetem ajándéka egy duett volt, Ilyés Alexa és Kiliti Krisztián előadásában.
A műsor végéhez közeledve Gáspárik Attila műsorvezető Kós Károlyt idézte: "Le kell vonnunk a tanulságot; szembe kell néznünk a kérlelhetetlenül rideg valósággal, és nem szabad ámítanunk magunkat. Dolgoznunk kell, ha élni akarunk, és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk." Ha a Kiáltó szó szövegének egészét tekintjük, akkor igazat kell adnunk a műsorvezetőnek.
Pozitív üzenet közvetítését tűzte ki célul, amikor felkérték, hogy megszervezze a magyar kulturális estet – mondta Mártha Krisztina tanárnő. Szereti a vásárhelyi egyetemet, azzal a céllal vállalkozott a 70 éve anyanyelven folyó oktatás hagyatékának a felgöngyölítésére, hogy továbbadják azt a hallgatóknak, akiknek a sorsáért felelősséget vállaltak.
Ezt követően a rektor örömét fejezte ki azért, hogy Bölöni László, a románok által legkedveltebb magyar büszkén említette az orvosi egyetemet, amelynek hallgatója volt. A neves sportembert a MOGYE oklevelével és az évfordulóra készült fotóalbummal ajándékozta meg, Gáspárik Attila műsorvezetőt úgyszintén. Figyelemre méltó volt Bölöni László válasza, aki azt mondta, hogy jólesik számára a figyelmesség, amit szeretne megosztani a teremben levő, nála sokkal értékesebb emberekkel, majd azzal a kívánsággal zárta mondanivalóját, hogy az egyetem 70 év múlva is létezzen.
A magyar estet a különböző tájegységek gyönyörű eredeti népi ruháját viselő egyetemi hallgatók fergeteges táncműsora zárta.
Az orvosok sokoldalúságát bizonyító csodaszép fényképkiállítást, amelyen dr. Fodor István, a csíkszeredai kórház orr- fül-gégészeti osztályának vezetője és dr. Münzlinger Attila családorvos állította ki képeit, dr. Madaras Sándor idegsebész főorvos mutatta be.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
Magyar est nyitotta az egyetemi napokat
Hetven éve indult a magyar nyelvű orvosképzés Marosvásárhelyen. Erre az évfordulóra emlékeztek december 7-én a MOGYE Fogorvosi Karának előadótermében, ami kicsinek bizonyult az oktatói kar egy része és a szép számban összesereglett diákság befogadására. A Gáspárik Attila színházigazgató vezette műsor kezdetén a szervezéssel megbízott dr. Mártha Krisztina egyetemi előadótanár leszögezte: céljuk az volt, hogy nem elsősorban a tudomány, hanem a művelődés, sport és egyéb területek felől elevenítsék fel az egyetemet múltját, mutassák be jelenét és tekintsenek a jövőbe.
Az eseményen jelen volt a MOGYE egész vezérkara, dr. Leonard Azamfirei rektorral az élen, akinek kérésére az estet megszervezték. Részvételük a tisztelet jele – mondta a rektor, aki ezennel megnyitotta az egyetemi napok rendezvénysorozatot is. A kötekedők ellenére, a magyar kulturális est a normalitás, egymás kiegészítésének és nem az egymás mellett állásnak a jele – értékelte az eseményt, a szervezők munkáját az egyetem vezetője.
A normálist fogjuk hát ünnepelni, ami ritka madár tájainkon manapság – csavart egyet a gondolaton a műsorvezető, majd részletek következtek az egyetem első rektorának, dr. Csőgör Lajos fogászprofesszornak a vallomásából. Őt az alapításkor orvoskollégái közül többen elítéltek amiatt, hogy kiállt a Kolozsvári Állami Magyar Egyetem, később Bolyai Tudományegyetem Orvosi Karának a Marosvásárhelyre költöztetése mellett. Egy háború és annak következményei után rendkívül nehéz, de ugyanakkor örömteli feladat volt a semmiből egy egyetemet tervezni és megvalósítani – mondta Csőgör professzor, aki a minisztérium által kinevezett szervezőbizottság tagjaként a rektori teendők mellett az orvostudományi kar vezetését vállalta. Kiemelte Groza Péter volt miniszterelnök letagadhatatlan szerepét abban, ahogy 1945 nyarán az egyetem megalakult. A történelem az egykori rektort igazolta, hiszen 1948-ban az egyetemi és főiskolai reform során a kar önálló orvostudományi egyetemmé alakult több fakultással. Börtönéveire pedig mint a rendszerezés, a megnyugvás időszakára tekintett vissza, amelyek után megerősödve lépett vissza a közéletbe.
Az egyetemmel 300 család költözött Marosvásárhelyre, ahol akkoriban hetente kétszer adtak fejenként 25 deka húst – mondta a műsorvezető, majd a rendezvény meghívottai közül egy sebészgeneráció harmadik tagját, legifjabb Száva János szájsebész rezidenst szólította színpadra. A fiatal orvos, akinek bevallása szerint a génjeiben van a sebészet, nagyapjára, dr. Száva János ortopéd sebészprofesszorra emlékezett, aki világszenzációnak számító műtétekkel szerzett hírnevet az általa vezetett klinikának és az egyetemnek.
A következő vendég Bölöni László sokszoros válogatott labdarúgó, világhírű edző volt, aki a marosvásárhelyi egyetem fogorvosi karán végzett. Elfoglaltsága miatt nyolc év alatt vizsgázott le az öt év anyagából, de egykori tanára, Bocskay István professzor szerint kitűnően. A neves sportember elmondta, hogy azért ragaszkodott Marosvásárhelyhez, mert az egyetemen toleránsak, segítőkészek voltak iránta.
Időközben képek peregtek, amelyek a tanulás mellett, az egyetemen folyó élet változatosságáról, a híres Tympanon zenekarról, a közmunkáról, mezőgazdasági gyakorlatról, a kantinszolgálatról, a színvonalas sportéletről és a szórakozásról, sítáborokról, csónakázásról, az "életre nevelés" mozzanatairól szóltak.
Az emlékezők során dr. Mühlfay György előadótanár következett, aki mondhatni édesapjától örökölte az orr-fül- gégészeti szakmát. Gyermekkorára emlékezve Vendég Vince professzorról beszélt, aki a rosszindulatú daganatok virális eredetét akarta bizonyítani. Humoros történet után szólt a klinika fejlődéséről, a mind szélesebb körben tartott tudományos rendezvényekről.
Az 1948-ban alakult gyógyszerészeti tanszék története a dr. Rácz Gábor egyetemi tanárral készült beszélgetésből bomlott ki, aki a világhírű dr. Kopp Elemér professzor munkáját folytatta a gyógynövények kutatásának, nemesítésének terén. A filmben fiatal munkatársként dr. Péter Mária tanárnő, illetve frissen végzett gyógyszerészként dr. Pokorny László beszélt. A kar alapítójára, dr. Hankó Lászlóra, dr. Spielmann József lebilincselő orvos- és gyógyszerészetörténeti előadásaira, Ajtay Mihály gyógyszerészre, lányára, dr. Kincses Ajtay Mária professzorra dr. Gyéresi Árpád egyetemi tanár emlékezett, aki az első leckekönyvről, gyógynövénygyűjtésről, kirándulásokról, találkozókról mutatott be képeket.
Kovács Levente, a színművészeti egyetem nyugalmazott professzora az egyetemi diákszínjátszás sikereiről számolt be; a csapatban, amely 1972–84 között 16 előadást mutatott be és országos díjakat nyert, orvostanhallgatók is szerepeltek.
Az egyetem, a marosvásárhelyi orvosok szimfonikus zenekarának sikereire Bocskay István professzor emlékezett, akinek a hallását a "vinnyogó turbina" megviselte ugyan, de ma is azt vallja, hogy nyugtató hatásával a zene szerves része kell legyen az orvos életének.
Az RTV magyar adásában hangzott el a Csáky Zoltán készítette interjú néhai dr. László János professzorral, a romániai bakteriológia kiváló képviselőjével, aki 1965–66 között munkatársaival bebizonyította, hogy lehetőség van a fertőző májgyulladás elleni védőoltás kifejlesztésére.
Tubák Nimród, a Diákszövetség volt elnöke beszámolt arról a szándékukról, hogy a közösségért is folyton tenni kell valamit. A szövetség munkájából kiemelte a tudományos tanácskozások szervezését, és a vidám versengést, szórakozást jelentő diáknapokat.
1980-ben még arra tanították a hallgatókat, hogy az az orvos, aki nem művelt ember, csak egy kreatúra – mondta dr. Nagy Attila. Ennek szellemében a műsoron orvos költők fellépése is szerepelt, dr. Puskás Attila érgyógyász főorvos adventi ihletésű és dr. Nagy Attila laboratóriumi főorvos a hivatásról szóló verseit mondta el, s megemlítette az irodalom terén jeleskedő orvosok nevét is.
A Művészeti Egyetem ajándéka egy duett volt, Ilyés Alexa és Kiliti Krisztián előadásában.
A műsor végéhez közeledve Gáspárik Attila műsorvezető Kós Károlyt idézte: "Le kell vonnunk a tanulságot; szembe kell néznünk a kérlelhetetlenül rideg valósággal, és nem szabad ámítanunk magunkat. Dolgoznunk kell, ha élni akarunk, és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk." Ha a Kiáltó szó szövegének egészét tekintjük, akkor igazat kell adnunk a műsorvezetőnek.
Pozitív üzenet közvetítését tűzte ki célul, amikor felkérték, hogy megszervezze a magyar kulturális estet – mondta Mártha Krisztina tanárnő. Szereti a vásárhelyi egyetemet, azzal a céllal vállalkozott a 70 éve anyanyelven folyó oktatás hagyatékának a felgöngyölítésére, hogy továbbadják azt a hallgatóknak, akiknek a sorsáért felelősséget vállaltak.
Ezt követően a rektor örömét fejezte ki azért, hogy Bölöni László, a románok által legkedveltebb magyar büszkén említette az orvosi egyetemet, amelynek hallgatója volt. A neves sportembert a MOGYE oklevelével és az évfordulóra készült fotóalbummal ajándékozta meg, Gáspárik Attila műsorvezetőt úgyszintén. Figyelemre méltó volt Bölöni László válasza, aki azt mondta, hogy jólesik számára a figyelmesség, amit szeretne megosztani a teremben levő, nála sokkal értékesebb emberekkel, majd azzal a kívánsággal zárta mondanivalóját, hogy az egyetem 70 év múlva is létezzen.
A magyar estet a különböző tájegységek gyönyörű eredeti népi ruháját viselő egyetemi hallgatók fergeteges táncműsora zárta.
Az orvosok sokoldalúságát bizonyító csodaszép fényképkiállítást, amelyen dr. Fodor István, a csíkszeredai kórház orr- fül-gégészeti osztályának vezetője és dr. Münzlinger Attila családorvos állította ki képeit, dr. Madaras Sándor idegsebész főorvos mutatta be.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
2017. június 20.
Hat évtized története
Idén 60 éves a Marosvásárhelyi Urológiai Klinika, amelynek munkaközössége ünnepségsorozattal tiszteleg azok emléke előtt, akik megalapították és továbbfejlesztették az elmúlt évek során. Az ünnepi évfordulóra a klinika munkatársai az egység történetéről egy háromnyelvű könyvet adtak ki, amelyben az olvasó nyomon követheti, hogyan önállósodott és hogyan vívta ki jól meghatározott helyét a romániai urológiai klinikák sorában.
A könyv az elődök és a klinika iránti elkötelezettség szellemében készült – jegyzi az előszóban prof. dr. Mártha Orsolya egyetemi tanár, a klinika jelenlegi vezetője. A könyvet dr. Schwartz László szerkesztette, megírásában 11 szerző vett részt.
A kolozsvári magyar nyelvű tudományegyetem orvosi karát 1945-ben költöztették Marosvásárhelyre, és 1948-ban a tanügyi reform során vált magyar tannyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetté. Kezdetben az urológia a többi sebészeti szakághoz hasonlóan a dr. Mátyás Mátyás vezette Sebészeti Klinika keretén belül működött. Az urológiai alosztályt dr. Kótay Pál vezette, aki egyetemi adjunktusként 1951-ben adta ki az első urológiai jegyzetet. Az OGYI keretében az urológia 1957-től szerveződött különálló diszciplínává, és 22 ággyal önállósult az osztály is dr. Kótay Pál egyetemi docens vezetésével. Az első munkatársak dr. Balogh Ernő főorvos, dr. Mártha Ivor, dr. ifj. Mátyás Mátyás és dr. Bálint Jenő szakorvosok voltak. 1961-től gyakornokként dr. Bakos János is a klinika munkatársa lett.
1962-től az egyetemen kétnyelvűvé válik az oktatás, a román előadásokat dr. Friedrich Gross egyetemi adjunktus, urológus főorvos tartja, a magyar hallgatók magyarul tanulják az elméleti tantárgyakat, a gyakorlatok nyelve a román lesz. A kommunista vezetőség fel akarja függeszteni állásából Kótay Pált, aki kapcsolatai révén mégis maradhat, de 1965-ig nem taníthat.
A hetvenes években dr. Mártha Ivor főorvos és dr. Bakos János tanársegéd megvédik doktori dolgozatukat. 1975-ben, 65 éves korában nyugdíjazzák dr. Kótay tanárt, ezt követően dr. Bakos János adjunktus tartja a magyar előadásokat. A klinika vezetését 1977-től 2000-ig dr. Nicolescu Dorin előadótanár tölti be. Nyugdíjba vonulását követően egy évig dr. Oşan Virgil egyetemi docens, majd 2001-től dr. Boja Radu egyetemi előadótanár (mindketten később professzorok) áll a klinika élén. 2011-ben az irányítást dr. Mártha Orsolya urológus főorvos, egyetemi docens veszi át, aki az idén februártól egyetemi tanárként áll a klinika élén.
Az urológai tanszéken a kezdetektől gazdag tudományos tevékenység zajlott, és folyamatosan új vizsgálómódszereket, a későbbiekben új műtéti technikákat vezettek be.
1977-től dr. Bakos János irányításával több kutatási vonal indult az arteriális, vénás és nyirokutak radiológiai és ultrahangos tanulmányozása terén.
Romániában elsőként a marosvásárhelyi klinikán vezették be az alsó és felső húgyúti endourológiai beavatkozásokat, amelyeket 1978-tól Nicolescu Dorin professzor végzett.
1990-ban tartják az első endourológiai szimpóziumot, amelynek során a résztvevők élő közvetítéseket tekinthetnek meg a műtőből. Nicolescu professzor vezeti be az ultrahangos kivizsgálást.
Az új kórház felépülése nyomán 1985-ben a klinikai ágyak száma 84-re emelkedik. Dr. Boja Radu 1986-ban végzi el az első perkután beavatkozást, majd az endourológiai beavatkozások rutinná változnak.
Az előrelépések egyesek számára csak az 1989-es történések után válnak lehetővé. A tanszék és a klinika munkaközössége új személyekkel bővül, köztük dr. Mártha Orsolya gyakornokkal és dr. Schwartz László szakorvossal.
A testen kívüli, műtét nélküli kőzúzás bevezetése újabb változást hoz a klinika életébe. A nagy teljesítményű kőzúzóval 1991-ben végzik az első beavatkozást. 1993-ban jön létre 16 ággyal az Extrakorporális Kőzúzó Részleg, amelyet nyugdíjazásáig Oşan Virgil egyetemi tanár, majd azt követően 2014-ig dr. Vass Levente vezet, aki 2001-től kezdte gyakornoki tevékenységét. 2014-ben megszűnik az alosztály.
1998-ban vezetik be az urodinámiás kivizsgálásokat, amely területen dr. Mártha Orsolya országos és külföldi elismerést ér el. Dr. Schwartz László a húgyhólyag-sebészetben, a klinika szakorvosai egyéb területeken jeleskednek – olvasható a történeti áttekintésben.
Miközben az idősebb nemzedék tagjai közül egyesek külföldre távoznak vagy nyugdíjazzák őket, a klinika személyzete fiatal tanársegédekkel bővül, s 2011-től a tanszék, majd 2012-től a klinika vezetését dr. Mártha Orsolya veszi át. Helyettese dr. Catarig Cristian főorvos – emeltünk ki néhány adatot a klinika történetéből.
A továbbiakban az öt klinikavezető életéről és munkásságáról lehet olvasni, majd a jelenlegi személyzet névsora, a tudományos tevékenység áttekintése következik, és fényképek zárják a kiadványt.
Bodolai Gyöngyi Népújság (Marosvásárhely)
Idén 60 éves a Marosvásárhelyi Urológiai Klinika, amelynek munkaközössége ünnepségsorozattal tiszteleg azok emléke előtt, akik megalapították és továbbfejlesztették az elmúlt évek során. Az ünnepi évfordulóra a klinika munkatársai az egység történetéről egy háromnyelvű könyvet adtak ki, amelyben az olvasó nyomon követheti, hogyan önállósodott és hogyan vívta ki jól meghatározott helyét a romániai urológiai klinikák sorában.
A könyv az elődök és a klinika iránti elkötelezettség szellemében készült – jegyzi az előszóban prof. dr. Mártha Orsolya egyetemi tanár, a klinika jelenlegi vezetője. A könyvet dr. Schwartz László szerkesztette, megírásában 11 szerző vett részt.
A kolozsvári magyar nyelvű tudományegyetem orvosi karát 1945-ben költöztették Marosvásárhelyre, és 1948-ban a tanügyi reform során vált magyar tannyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetté. Kezdetben az urológia a többi sebészeti szakághoz hasonlóan a dr. Mátyás Mátyás vezette Sebészeti Klinika keretén belül működött. Az urológiai alosztályt dr. Kótay Pál vezette, aki egyetemi adjunktusként 1951-ben adta ki az első urológiai jegyzetet. Az OGYI keretében az urológia 1957-től szerveződött különálló diszciplínává, és 22 ággyal önállósult az osztály is dr. Kótay Pál egyetemi docens vezetésével. Az első munkatársak dr. Balogh Ernő főorvos, dr. Mártha Ivor, dr. ifj. Mátyás Mátyás és dr. Bálint Jenő szakorvosok voltak. 1961-től gyakornokként dr. Bakos János is a klinika munkatársa lett.
1962-től az egyetemen kétnyelvűvé válik az oktatás, a román előadásokat dr. Friedrich Gross egyetemi adjunktus, urológus főorvos tartja, a magyar hallgatók magyarul tanulják az elméleti tantárgyakat, a gyakorlatok nyelve a román lesz. A kommunista vezetőség fel akarja függeszteni állásából Kótay Pált, aki kapcsolatai révén mégis maradhat, de 1965-ig nem taníthat.
A hetvenes években dr. Mártha Ivor főorvos és dr. Bakos János tanársegéd megvédik doktori dolgozatukat. 1975-ben, 65 éves korában nyugdíjazzák dr. Kótay tanárt, ezt követően dr. Bakos János adjunktus tartja a magyar előadásokat. A klinika vezetését 1977-től 2000-ig dr. Nicolescu Dorin előadótanár tölti be. Nyugdíjba vonulását követően egy évig dr. Oşan Virgil egyetemi docens, majd 2001-től dr. Boja Radu egyetemi előadótanár (mindketten később professzorok) áll a klinika élén. 2011-ben az irányítást dr. Mártha Orsolya urológus főorvos, egyetemi docens veszi át, aki az idén februártól egyetemi tanárként áll a klinika élén.
Az urológai tanszéken a kezdetektől gazdag tudományos tevékenység zajlott, és folyamatosan új vizsgálómódszereket, a későbbiekben új műtéti technikákat vezettek be.
1977-től dr. Bakos János irányításával több kutatási vonal indult az arteriális, vénás és nyirokutak radiológiai és ultrahangos tanulmányozása terén.
Romániában elsőként a marosvásárhelyi klinikán vezették be az alsó és felső húgyúti endourológiai beavatkozásokat, amelyeket 1978-tól Nicolescu Dorin professzor végzett.
1990-ban tartják az első endourológiai szimpóziumot, amelynek során a résztvevők élő közvetítéseket tekinthetnek meg a műtőből. Nicolescu professzor vezeti be az ultrahangos kivizsgálást.
Az új kórház felépülése nyomán 1985-ben a klinikai ágyak száma 84-re emelkedik. Dr. Boja Radu 1986-ban végzi el az első perkután beavatkozást, majd az endourológiai beavatkozások rutinná változnak.
Az előrelépések egyesek számára csak az 1989-es történések után válnak lehetővé. A tanszék és a klinika munkaközössége új személyekkel bővül, köztük dr. Mártha Orsolya gyakornokkal és dr. Schwartz László szakorvossal.
A testen kívüli, műtét nélküli kőzúzás bevezetése újabb változást hoz a klinika életébe. A nagy teljesítményű kőzúzóval 1991-ben végzik az első beavatkozást. 1993-ban jön létre 16 ággyal az Extrakorporális Kőzúzó Részleg, amelyet nyugdíjazásáig Oşan Virgil egyetemi tanár, majd azt követően 2014-ig dr. Vass Levente vezet, aki 2001-től kezdte gyakornoki tevékenységét. 2014-ben megszűnik az alosztály.
1998-ban vezetik be az urodinámiás kivizsgálásokat, amely területen dr. Mártha Orsolya országos és külföldi elismerést ér el. Dr. Schwartz László a húgyhólyag-sebészetben, a klinika szakorvosai egyéb területeken jeleskednek – olvasható a történeti áttekintésben.
Miközben az idősebb nemzedék tagjai közül egyesek külföldre távoznak vagy nyugdíjazzák őket, a klinika személyzete fiatal tanársegédekkel bővül, s 2011-től a tanszék, majd 2012-től a klinika vezetését dr. Mártha Orsolya veszi át. Helyettese dr. Catarig Cristian főorvos – emeltünk ki néhány adatot a klinika történetéből.
A továbbiakban az öt klinikavezető életéről és munkásságáról lehet olvasni, majd a jelenlegi személyzet névsora, a tudományos tevékenység áttekintése következik, és fényképek zárják a kiadványt.
Bodolai Gyöngyi Népújság (Marosvásárhely)
2017. augusztus 7.
Csendes, elégikus versei nagy feltűnést keltettek
Ötven éve halt meg Áprily Lajos
Ötven éve, 1967. augusztus 6-án halt meg Áprily Lajos József Attila-díjas költő, műfordító.
Brassóban született 1887. november 14-én erdélyi protestáns családban, eredeti neve Jékely Lajos volt. Nem sokkal születése után szüleivel Parajdra költözött, az ottani táj, az erdélyi Sóvidék lett verseinek egyik első ihletője. Iskoláit is itt kezdte, majd 1899-től a kolozsvári református kollégiumban folytatta. Érettségi után a Kolozsvári Egyetem magyar-német szakára iratkozott be, ahol 1909-ben szerzett tanári diplomát. Ezt követően – rövid párizsi tartózkodás után – a nagyenyedi Bethlen-kollégium tanítóképzőjének, majd gimnáziumának tanára lett. 1911-ben megnősült, első fia, a később szintén neves költő, műfordító Jékely Zoltán 1913-ban született.
A költészettel még középiskolásként jegyezte el magát, egyetemista korában Jékely Lajosként közölt néhány verset, 1918-ban az Új Erdély című folyóiratban publikált először Áprily Lajos néven. Verseinek első olvasóján, feleségén kívül legszűkebb környezete sem tudta, hogy ő rejtőzik az Áprily név mögött, ám gondosan csiszolt formájú, csendes, elégikus versei nagy feltűnést keltettek. 1921-ben végre megjelent első kötete is, a Falusi elégia, amelynek alaphangja a szomorúság, verseiben a háborúban odaveszett barátait, iskolatársait siratja meg.
1923-ban Dijonba utazott, és francia nyelvtanári diplomát szerzett, a következő évtől az akkor már joggal népszerű költő részt vett a kolozsvári Ellenzék című folyóirat szerkesztésében. 1926-ban családjával Kolozsvárra költözött, ahol a református kollégium tanára és az Erdélyi Helikon szerkesztője lett. 1929-ben áttelepültek Budapestre, Áprily a Lónyay utcai református gimnáziumban vállalt állást, emellett 1938-ig a Protestáns Szemlét is szerkesztette. 1934-ben kinevezték a Baár-Madas Leánynevelő Intézet igazgatójává, tanítványai között volt a későbbi Kossuth-díjas költő, Nemes Nagy Ágnes is, aki jórészt az ő hatására kezdett el írni.
1935-36-ban hosszabb tanulmányutat tett Észak- és Nyugat-Európában, tapasztalatairól pedagógiai témájú cikkeiben adott számot. A fasizmus előretörése, a háború közelsége megriasztotta a mélyen humanista Áprilyt, aki rövid időre családjával visszaköltözött Parajdra, a gyermekkori idill helyszínére. Visszatérve Pestre, a Baár-Madas igazgatójaként nem volt hajlandó végrehajtani iskolájában a zsidótörvényeket, inkább lemondott és nyugdíjaztatását kérte. 1945 után a Visegrád melletti Szentgyörgypusztára vonult vissza, és haláláig ott élt.
A húszas-harmincas években sorra jelentek meg verseskötetei. Melankolikus hangulatú, csendes rezignációt, ugyanakkor életörömöt és derűt sugárzó költeményeinek impresszionista képeit klasszikus formafegyelemmel alkotta meg, látszólagos egyszerűségük mögött az örök nagy emberi kérdések szólaltak meg.
A láthatatlan írás című 1939-es kötete megjelenése után csaknem két évtized telt el az újabb könyv, az Ábel füstje kiadásáig. E hosszú szünet idején, 1954-ben kapta meg a József Attila-díjat, ekkor bontakoztatta ki tehetségét a műfordításban is. A jó műfordító minden kritériuma, a műveltség, nyelvtudás és formaművészet készen állt nála, és külön szerencse, hogy rá is talált az egyéniségéhez illő szerzőkre. Neki köszönhetjük például PuskinAnyeginjének páratlan szépségű újrafordítását, Ibsen Peer Gyntjét, de tolmácsolt Turgenyevet, Lermontovot és Schillert is. A költészet és a műfordítás mellett drámaírással is megpróbálkozott, darabjait (Idahegyi pásztorok, Oidipus Korinthusban, A bíboros) mégis inkább költői kompozícióknak, mintsem klasszikus drámáknak lehet tekinteni.
A hosszú hallgatás után, 1957-ben megjelent Ábel füstje korábbi verseiből válogatott, és ízelítőt adott visszavonultsága alatt írt új formájú, négysoros verseiből is. A kötet nagy sikert aratott, újra felfedezték, sorra jelentek meg versgyűjteményei, 1965-ben Fecskék, őzek, farkasok címmel elbeszéléseit is kiadták. Időskori lírájának fontos hírmondója a Jelentés a völgyből című kötete, amelynek darabjaiban a halál motívuma is egyre hangsúlyosabbá válik.
Áprily Lajos 1967. augusztus 6-án Budapesten, a hárshegyi szanatóriumban halt meg.
MTI; Szabadság (Kolozsvár)
Ötven éve halt meg Áprily Lajos
Ötven éve, 1967. augusztus 6-án halt meg Áprily Lajos József Attila-díjas költő, műfordító.
Brassóban született 1887. november 14-én erdélyi protestáns családban, eredeti neve Jékely Lajos volt. Nem sokkal születése után szüleivel Parajdra költözött, az ottani táj, az erdélyi Sóvidék lett verseinek egyik első ihletője. Iskoláit is itt kezdte, majd 1899-től a kolozsvári református kollégiumban folytatta. Érettségi után a Kolozsvári Egyetem magyar-német szakára iratkozott be, ahol 1909-ben szerzett tanári diplomát. Ezt követően – rövid párizsi tartózkodás után – a nagyenyedi Bethlen-kollégium tanítóképzőjének, majd gimnáziumának tanára lett. 1911-ben megnősült, első fia, a később szintén neves költő, műfordító Jékely Zoltán 1913-ban született.
A költészettel még középiskolásként jegyezte el magát, egyetemista korában Jékely Lajosként közölt néhány verset, 1918-ban az Új Erdély című folyóiratban publikált először Áprily Lajos néven. Verseinek első olvasóján, feleségén kívül legszűkebb környezete sem tudta, hogy ő rejtőzik az Áprily név mögött, ám gondosan csiszolt formájú, csendes, elégikus versei nagy feltűnést keltettek. 1921-ben végre megjelent első kötete is, a Falusi elégia, amelynek alaphangja a szomorúság, verseiben a háborúban odaveszett barátait, iskolatársait siratja meg.
1923-ban Dijonba utazott, és francia nyelvtanári diplomát szerzett, a következő évtől az akkor már joggal népszerű költő részt vett a kolozsvári Ellenzék című folyóirat szerkesztésében. 1926-ban családjával Kolozsvárra költözött, ahol a református kollégium tanára és az Erdélyi Helikon szerkesztője lett. 1929-ben áttelepültek Budapestre, Áprily a Lónyay utcai református gimnáziumban vállalt állást, emellett 1938-ig a Protestáns Szemlét is szerkesztette. 1934-ben kinevezték a Baár-Madas Leánynevelő Intézet igazgatójává, tanítványai között volt a későbbi Kossuth-díjas költő, Nemes Nagy Ágnes is, aki jórészt az ő hatására kezdett el írni.
1935-36-ban hosszabb tanulmányutat tett Észak- és Nyugat-Európában, tapasztalatairól pedagógiai témájú cikkeiben adott számot. A fasizmus előretörése, a háború közelsége megriasztotta a mélyen humanista Áprilyt, aki rövid időre családjával visszaköltözött Parajdra, a gyermekkori idill helyszínére. Visszatérve Pestre, a Baár-Madas igazgatójaként nem volt hajlandó végrehajtani iskolájában a zsidótörvényeket, inkább lemondott és nyugdíjaztatását kérte. 1945 után a Visegrád melletti Szentgyörgypusztára vonult vissza, és haláláig ott élt.
A húszas-harmincas években sorra jelentek meg verseskötetei. Melankolikus hangulatú, csendes rezignációt, ugyanakkor életörömöt és derűt sugárzó költeményeinek impresszionista képeit klasszikus formafegyelemmel alkotta meg, látszólagos egyszerűségük mögött az örök nagy emberi kérdések szólaltak meg.
A láthatatlan írás című 1939-es kötete megjelenése után csaknem két évtized telt el az újabb könyv, az Ábel füstje kiadásáig. E hosszú szünet idején, 1954-ben kapta meg a József Attila-díjat, ekkor bontakoztatta ki tehetségét a műfordításban is. A jó műfordító minden kritériuma, a műveltség, nyelvtudás és formaművészet készen állt nála, és külön szerencse, hogy rá is talált az egyéniségéhez illő szerzőkre. Neki köszönhetjük például PuskinAnyeginjének páratlan szépségű újrafordítását, Ibsen Peer Gyntjét, de tolmácsolt Turgenyevet, Lermontovot és Schillert is. A költészet és a műfordítás mellett drámaírással is megpróbálkozott, darabjait (Idahegyi pásztorok, Oidipus Korinthusban, A bíboros) mégis inkább költői kompozícióknak, mintsem klasszikus drámáknak lehet tekinteni.
A hosszú hallgatás után, 1957-ben megjelent Ábel füstje korábbi verseiből válogatott, és ízelítőt adott visszavonultsága alatt írt új formájú, négysoros verseiből is. A kötet nagy sikert aratott, újra felfedezték, sorra jelentek meg versgyűjteményei, 1965-ben Fecskék, őzek, farkasok címmel elbeszéléseit is kiadták. Időskori lírájának fontos hírmondója a Jelentés a völgyből című kötete, amelynek darabjaiban a halál motívuma is egyre hangsúlyosabbá válik.
Áprily Lajos 1967. augusztus 6-án Budapesten, a hárshegyi szanatóriumban halt meg.
MTI; Szabadság (Kolozsvár)
2017. október 19.
A kolozsvári Bolyai Tudományegyetem pere
Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc évfordulójára
A Háromszék olvasói egy különös kézirat egyik fejezetével ismerkedhetnek meg. E sorok írója A kolozsvári Bolyai Tudományegyetem pere címmel két kötetben, ezer oldalon periratok – négy nagy „bolyais” per kihallgatási jegyzőkönyveiről, ítéleteiről, az egyetemről kizártak hiteles levéltári dokumentumairól, visszaemlékezésekről van szó! –, megfigyelési és követési, hálózati dossziék, a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács levéltárában őrzött dokumentumok alapján a romániai magyarság legfontosabb értelmiségi intézménye teljességre törekvő történetét tárja az Olvasó és a történészszakma elé. A cím is jelképes: a Bolyai Tudományegyetem diákjainak, tanárainak elítélésével valójában magát a romániai magyarság legfontosabb intézményét ítélték el, számolták fel! Az egyetem sorsa nem csupán a romániai magyarság legújabb kori története szempontjából, de az egyetemes magyarság története szempontjából is kivételes jelentőségű.
A levéltári dokumentumok ismeretében és publikálásával minden kétséget kizáróan bizonyítható: attól a pillanattól kezdve, hogy a román Hivatalos Közlöny – Monitorul Oficial – 1945. február 7-ei számában megjelent a Nemzeti Kisebbségek Statútumát biztosító törvényerejű rendelet, amelynek 18., 20., 22. szakasza kimondta: „A román állam biztosítja az együtt élő nemzetiségek számára az anyanyelvű oktatást az állami elemi, középfokú és felsőoktatási iskolákban, ha elegendő számú tanuló igényli ezt. A nem román tannyelvű iskolákban a tanári kart az állami iskolákban és tagozatokban az illető nemzetiség soraiból kell toborozni” (18. szakasz), „Az iskolákban a vizsgákon, beleértve az érettségi vizsgát, a fenti iskolák tanulóit azon a nyelven vizsgáztatják, amilyen nyelven a tantárgyakat oktatták” (20. szakasz), „A kolozsvári tudományegyetemen a jogi fakultáson, a bölcsész- és filozófia karon a szükségleteknek megfelelően – figyelembe véve az egyetemi hallgatók létszámát – magyar és német nyelvű tagozatokat létesítenek” (22. szakasz), a mindenkori román kormányok, politikai pártok, ideológiájuktól függetlenül, mindent elkövettek, hogy a magyar tannyelvű állami egyetemet ellehetetlenítsék, elszigeteljék, majd végérvényesen felszámolják, beolvasszák a román egyetembe. Ezen a stratégián az sem változtatott, hogy a párizsi béketárgyalások előestéjén – a román nemzeti érdekek messzemenő figyelembevételével, Észak-Erdély Romániához való csatolása reményében – I. Mihály román király, Ştefan Voitec nemzetnevelési miniszter és Mircea Durma pénzügyminiszter aláírásával a román Hivatalos Közlöny 1945. május 29-ei számában megjelent a 1945/407-es számú Királyi Rendelettörvény a Kolozsvári Magyar Tannyelvű Tudományegyetem létesítéséről: „Kolozsvárt 1945. június 1-jei hatállyal magyar előadási nyelvű állami Tudományegyetem létesül, amely a következő tudománykarokkal fog működni: a) Irodalom és Bölcsészet, b) Jog- és Közgazdaság-tudomány, c) Természettudomány, d) Orvostudomány. Ezen tudományegyetem működése érdekében rendelkezésre bocsáttatik a kolozsvári Regina Maria Leánygimnázium épülete. A szükségletekhez és lehetőségekhez mérten más épületek is rendelkezésre bocsáthatók. A Nemzetnevelésügyi Minisztérium miniszteri határozatban fogja megállapítani a tanszékek, kollégiumok és az oktató segédszemélyzet számát és címét.”
Vincze Gábor bevezető tanulmányában a kérdéskör lényegét így összegezi: „Szerintünk a kolozsvári magyar egyetem helyzete a mindenkori magyar–román viszony hiteles modelljévé vált. Amelyik nemzet megszerezte a politikai hatalmat Erdély, illetve a másik két történelmi nemzet fölött, az sajátította ki magának az egyetemet is.”
A román Hivatalos Közlöny 1945. május 29-ei számában megjelent a 406-os számú királyi rendelet is, amely elrendelte: I. Ferdinánd Tudományegyetem, valamint mindazok a közép- és alsó fokú iskolák, amelyeknek a második bécsi döntés után távozniuk kellett Észak-Erdélyből, térjenek vissza és foglalják el korábbi épületeiket. Ennek egyik következménye az lett, hogy a Magyar Mezőgazdasági Akadémia épületeit úgy kellett átadni a visszatérő román mezőgazdasági főiskola számára, hogy az a rendelkezésre bocsátott épületek hiányában gyakorlatilag megszűnt. A törvény nagy csapást jelentett a magyar gimnáziumok és általános iskolák számára. A magyar egyetem az elveszített negyvenhat épületért „cserébe” az átadott központi épület alapterjedelménél hatvan százalékkal kisebb sétatéri Marianum-épületet kapta meg. A román történelmi pártok – a Román Nemzeti Parasztpárt, a Román Nemzeti Liberális Párt –, az 1944. augusztus 23-ai „királyi puccs” után hatalomra került Rădescu-kormány hallani sem akart egy önálló állami magyar egyetem további fennmaradásáról. A Gheorghe Vlădescu-Răcoasa kisebbségügyi miniszter által 1944 novemberében kidolgoztatott Nemzetiségi/Kisebbségi Statútumtervezet 22. szakasza tételesen megfogalmazta: a működő kolozsvári állami magyar egyetem helyett a „kincses város”-ba visszatérő román egyetemen csak magyar és német tanszékek létesítését engedélyezik. Ma már kutathatók a második világháború után megalakult román kormányok üléseinek gyorsírásos jegyzőkönyvei. Ezekből kiderül: a román történelmi pártokon kívül a Román Kommunista Párt vezetői közül elsősorban a Moszkvából hazatért Ana Pauker külügyminiszter és Luka László/Vasile Luca, az Országos Demokratikus Arcvonal főtitkára, az RKP egyik titkára mereven ellenezte az önálló magyar egyetem létrehozását. A Nemzetiségi/Kisebbségi Statútum szerzőihez hasonlóan elegendőnek tartották egy magyar tanszék felállítását a román egyetemen. A romániai magyarság nagy várakozással – hetvenkét év távlatából egyértelműen állítható –, nagyon is túlzott illúzióval fogadta a „magyarbarátként” aposztrofált dr. Petru Groza vezette kormány – I. Mihály király a Szovjetunió ellentmondást nem tűrő nyomására nevezte ki kormányfőnek! – 1945. március 6-i hatalomra kerülését. Többek között azt is remélték: megoldódik a kolozsvári magyar egyetem sorsa. 1945. március 13-án, amikor a román kormány Kolozsváron hatalmas ünnepséget rendezett a román adminisztráció észak-erdélyi visszatérése alkalmából, Demeter János jogászprofesszor a minisztertanácsi ülésen emlékiratot adott át dr. Petru Groza miniszterelnöknek, amelyben a romániai magyarság számára még megoldatlan kérdéseket tárták a „demokratikus”-nak nevezett kormány elé: külön kitértek a magyar egyetem ügyére, Székelyföldön (Marosvásárhelyen) egy magyar tannyelvű műegyetem megalakítását kérték. A párizsi békeszerződés 1947. február 10-ei aláírása előtt a dr. Petru Groza vezette kormány arra törekedett, hogy a nemzetközi közvélemény, a győztes nagyhatalmak kedvező képet alakítsanak ki Románia kisebbségpolitikájáról, az országban viszont a román nacionalizmusnak tett látványos engedményekkel igyekeztek a tömegtámogatást valamelyest erősíteni. Ez a kettősség lehetővé tette, hogy a színfalak mögött felerősödjenek az önálló állami magyar egyetem puszta léte elleni indulatok. A román titkosrendőrség, a Siguranța 1945. július 13-ai jelentése szerint a Román Szociáldemokrata Párt 1945. június 21-én gyűlést tartott Nagyszebenben, ahol Victor Papilian kijelentette: „semmilyen értelme nincs egy kolozsvári magyar egyetem fenntartásának. Legrosszabb esetben – tette hozzá – a magyar egyetem Kézdivásárhelyen működhetne, ahol a román elem amúgy is kisebbségben van.” A jelentés így folytatja: „E soviniszta kérdés miatt lázadozva, a román egyetemi hallgatóság – akik imponáló számban vettek részt a gyűlésen – a magyarok ellen ellenségesen léptek fel, azt kiabálva: a magyarok mindig a totalitárius rendszerek csatlósai voltak.” 1945. június 5-én az alapító okirattal létrehozott magyar egyetem ideiglenes vezetősége kénytelen volt – még csak jogilag – átengedni a volt Ferenc József Tudományegyetem összes épületét a Nagyszebenből visszatérő I. Ferdinánd Király román egyetemnek. A bukaresti június 10-i tárgyalásokon hamar kiderült: Nagy Géza és Venczel József egyetemszervezők feleslegesen bíztak a román egyetem képviselőinek és professzori karának megértésében. A román orvosi kar két nappal a kölcsönös együttműködést kilátásba helyező Egyezmény aláírása után, 1945. június 7-én határozatot hozott arról: nem lehet épületeket átengedni a magyar egyetemnek! A román elképzelés szerint a magyar egyetemen egyelőre csak a bölcsészeti, valamint a jogi és közgazdasági kar kezdené meg működését, az orvosi és természettudományi kar kezdetben csak formálisan létezne: a diákok beiratkoznak e karok dékáni hivatalában, de az előadásokat a román egyetemen hallgatnák. A Nagyszebenből visszatérő egyetem román tárgyalóküldöttségének egyik tagja, Florian Ştefănescu-Goangă volt rektor kijelentette: „A kolozsvári egyetem épületei és helyiségei egyetlen egyetem működésének biztosítására sem elegendőek. Az épületek közös használata öngyilkosságot jelentene az I. Ferdinánd Király Tudományegyetemnek.” Ilyen körülmények között a kolozsvári magyar egyetem vezetőségének tervei között először vetődött fel: a magyar orvosi kart költöztessék át a Marosvásárhelyen üresen álló volt Hadapródiskola épületébe. A Kolozsváron megjelenő Világosság 1945. július 12-ei száma közölte: „A miniszterelnökség július 6-ai ülésén arról döntött, hogy a magyar egyetem orvosi kara Marosvásárhelyre fog költözni: a többi tudománykar pedig Kolozsváron marad. A marosvásárhelyi orvostudományi karnak rendelkezésére bocsátják a klinikai és nevelési célokból szükséges épületeket. A nemzetnevelésügyi és közegészségügyi minisztérium a rendelkezésre álló minden orvosi, nevelési és tudományos felszerelési anyaggal segíti ezt a tudománykart.” A marosvásárhelyi Hadapródiskola épületét 1945. szeptember elején vették át, októberben és novemberben folyamatosan költöztek át Kolozsvárról az intézmények, a klinikák, a tanszemélyzet és a technikai személyzet. Marosvásárhelyen viszont nem volt elegendő épület az orvostudományi kar, a tanárok, az alkalmazottak befogadására. A Hadapródiskola épületében nem volt vízszolgáltatás, mert a vízhálózatnak alacsony volt a víznyomása, a termekből hiányoztak az ülőhelyek, az asztalok. A kritikus lakáshiányt nem lehetett pótolni Soós József polgármester ígéreteivel. A karnak csak gyógyszerellátásra, élelmezésre, dologi költségekre havi 50 millió lejre lett volna szüksége, a közegészségügyi minisztérium havi ellátmányként csak 4,5 millió lejt utalt át. Az átalakítási, javítási munkálatok költségét másfél milliárd lejre becsülték. A hiányzó felszereléseket részben pótolni lehetett volna, ha a kolozsvári I. Ferdinánd Egyetem teljes egészében átadja a magyar kormány által 1940 után beszerzett klinikai felszereléseket, ahogyan azt a Hivatalos Közlöny – Monitorul Oficial 1945. július 16-ai számában megjelent határozat előírta. A marosvásárhelyi magyar orvostudományi kar megteremtése, európai elismertségének kivívása valóban a magyarországi és erdélyi magyar professzori kar, nem utolsósorban az orvostanhallgatók heroikus küzdelmének – de Marosvásárhelynek is – az eredménye.
(folytatjuk) Tófalvi Zoltán / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc évfordulójára
A Háromszék olvasói egy különös kézirat egyik fejezetével ismerkedhetnek meg. E sorok írója A kolozsvári Bolyai Tudományegyetem pere címmel két kötetben, ezer oldalon periratok – négy nagy „bolyais” per kihallgatási jegyzőkönyveiről, ítéleteiről, az egyetemről kizártak hiteles levéltári dokumentumairól, visszaemlékezésekről van szó! –, megfigyelési és követési, hálózati dossziék, a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács levéltárában őrzött dokumentumok alapján a romániai magyarság legfontosabb értelmiségi intézménye teljességre törekvő történetét tárja az Olvasó és a történészszakma elé. A cím is jelképes: a Bolyai Tudományegyetem diákjainak, tanárainak elítélésével valójában magát a romániai magyarság legfontosabb intézményét ítélték el, számolták fel! Az egyetem sorsa nem csupán a romániai magyarság legújabb kori története szempontjából, de az egyetemes magyarság története szempontjából is kivételes jelentőségű.
A levéltári dokumentumok ismeretében és publikálásával minden kétséget kizáróan bizonyítható: attól a pillanattól kezdve, hogy a román Hivatalos Közlöny – Monitorul Oficial – 1945. február 7-ei számában megjelent a Nemzeti Kisebbségek Statútumát biztosító törvényerejű rendelet, amelynek 18., 20., 22. szakasza kimondta: „A román állam biztosítja az együtt élő nemzetiségek számára az anyanyelvű oktatást az állami elemi, középfokú és felsőoktatási iskolákban, ha elegendő számú tanuló igényli ezt. A nem román tannyelvű iskolákban a tanári kart az állami iskolákban és tagozatokban az illető nemzetiség soraiból kell toborozni” (18. szakasz), „Az iskolákban a vizsgákon, beleértve az érettségi vizsgát, a fenti iskolák tanulóit azon a nyelven vizsgáztatják, amilyen nyelven a tantárgyakat oktatták” (20. szakasz), „A kolozsvári tudományegyetemen a jogi fakultáson, a bölcsész- és filozófia karon a szükségleteknek megfelelően – figyelembe véve az egyetemi hallgatók létszámát – magyar és német nyelvű tagozatokat létesítenek” (22. szakasz), a mindenkori román kormányok, politikai pártok, ideológiájuktól függetlenül, mindent elkövettek, hogy a magyar tannyelvű állami egyetemet ellehetetlenítsék, elszigeteljék, majd végérvényesen felszámolják, beolvasszák a román egyetembe. Ezen a stratégián az sem változtatott, hogy a párizsi béketárgyalások előestéjén – a román nemzeti érdekek messzemenő figyelembevételével, Észak-Erdély Romániához való csatolása reményében – I. Mihály román király, Ştefan Voitec nemzetnevelési miniszter és Mircea Durma pénzügyminiszter aláírásával a román Hivatalos Közlöny 1945. május 29-ei számában megjelent a 1945/407-es számú Királyi Rendelettörvény a Kolozsvári Magyar Tannyelvű Tudományegyetem létesítéséről: „Kolozsvárt 1945. június 1-jei hatállyal magyar előadási nyelvű állami Tudományegyetem létesül, amely a következő tudománykarokkal fog működni: a) Irodalom és Bölcsészet, b) Jog- és Közgazdaság-tudomány, c) Természettudomány, d) Orvostudomány. Ezen tudományegyetem működése érdekében rendelkezésre bocsáttatik a kolozsvári Regina Maria Leánygimnázium épülete. A szükségletekhez és lehetőségekhez mérten más épületek is rendelkezésre bocsáthatók. A Nemzetnevelésügyi Minisztérium miniszteri határozatban fogja megállapítani a tanszékek, kollégiumok és az oktató segédszemélyzet számát és címét.”
Vincze Gábor bevezető tanulmányában a kérdéskör lényegét így összegezi: „Szerintünk a kolozsvári magyar egyetem helyzete a mindenkori magyar–román viszony hiteles modelljévé vált. Amelyik nemzet megszerezte a politikai hatalmat Erdély, illetve a másik két történelmi nemzet fölött, az sajátította ki magának az egyetemet is.”
A román Hivatalos Közlöny 1945. május 29-ei számában megjelent a 406-os számú királyi rendelet is, amely elrendelte: I. Ferdinánd Tudományegyetem, valamint mindazok a közép- és alsó fokú iskolák, amelyeknek a második bécsi döntés után távozniuk kellett Észak-Erdélyből, térjenek vissza és foglalják el korábbi épületeiket. Ennek egyik következménye az lett, hogy a Magyar Mezőgazdasági Akadémia épületeit úgy kellett átadni a visszatérő román mezőgazdasági főiskola számára, hogy az a rendelkezésre bocsátott épületek hiányában gyakorlatilag megszűnt. A törvény nagy csapást jelentett a magyar gimnáziumok és általános iskolák számára. A magyar egyetem az elveszített negyvenhat épületért „cserébe” az átadott központi épület alapterjedelménél hatvan százalékkal kisebb sétatéri Marianum-épületet kapta meg. A román történelmi pártok – a Román Nemzeti Parasztpárt, a Román Nemzeti Liberális Párt –, az 1944. augusztus 23-ai „királyi puccs” után hatalomra került Rădescu-kormány hallani sem akart egy önálló állami magyar egyetem további fennmaradásáról. A Gheorghe Vlădescu-Răcoasa kisebbségügyi miniszter által 1944 novemberében kidolgoztatott Nemzetiségi/Kisebbségi Statútumtervezet 22. szakasza tételesen megfogalmazta: a működő kolozsvári állami magyar egyetem helyett a „kincses város”-ba visszatérő román egyetemen csak magyar és német tanszékek létesítését engedélyezik. Ma már kutathatók a második világháború után megalakult román kormányok üléseinek gyorsírásos jegyzőkönyvei. Ezekből kiderül: a román történelmi pártokon kívül a Román Kommunista Párt vezetői közül elsősorban a Moszkvából hazatért Ana Pauker külügyminiszter és Luka László/Vasile Luca, az Országos Demokratikus Arcvonal főtitkára, az RKP egyik titkára mereven ellenezte az önálló magyar egyetem létrehozását. A Nemzetiségi/Kisebbségi Statútum szerzőihez hasonlóan elegendőnek tartották egy magyar tanszék felállítását a román egyetemen. A romániai magyarság nagy várakozással – hetvenkét év távlatából egyértelműen állítható –, nagyon is túlzott illúzióval fogadta a „magyarbarátként” aposztrofált dr. Petru Groza vezette kormány – I. Mihály király a Szovjetunió ellentmondást nem tűrő nyomására nevezte ki kormányfőnek! – 1945. március 6-i hatalomra kerülését. Többek között azt is remélték: megoldódik a kolozsvári magyar egyetem sorsa. 1945. március 13-án, amikor a román kormány Kolozsváron hatalmas ünnepséget rendezett a román adminisztráció észak-erdélyi visszatérése alkalmából, Demeter János jogászprofesszor a minisztertanácsi ülésen emlékiratot adott át dr. Petru Groza miniszterelnöknek, amelyben a romániai magyarság számára még megoldatlan kérdéseket tárták a „demokratikus”-nak nevezett kormány elé: külön kitértek a magyar egyetem ügyére, Székelyföldön (Marosvásárhelyen) egy magyar tannyelvű műegyetem megalakítását kérték. A párizsi békeszerződés 1947. február 10-ei aláírása előtt a dr. Petru Groza vezette kormány arra törekedett, hogy a nemzetközi közvélemény, a győztes nagyhatalmak kedvező képet alakítsanak ki Románia kisebbségpolitikájáról, az országban viszont a román nacionalizmusnak tett látványos engedményekkel igyekeztek a tömegtámogatást valamelyest erősíteni. Ez a kettősség lehetővé tette, hogy a színfalak mögött felerősödjenek az önálló állami magyar egyetem puszta léte elleni indulatok. A román titkosrendőrség, a Siguranța 1945. július 13-ai jelentése szerint a Román Szociáldemokrata Párt 1945. június 21-én gyűlést tartott Nagyszebenben, ahol Victor Papilian kijelentette: „semmilyen értelme nincs egy kolozsvári magyar egyetem fenntartásának. Legrosszabb esetben – tette hozzá – a magyar egyetem Kézdivásárhelyen működhetne, ahol a román elem amúgy is kisebbségben van.” A jelentés így folytatja: „E soviniszta kérdés miatt lázadozva, a román egyetemi hallgatóság – akik imponáló számban vettek részt a gyűlésen – a magyarok ellen ellenségesen léptek fel, azt kiabálva: a magyarok mindig a totalitárius rendszerek csatlósai voltak.” 1945. június 5-én az alapító okirattal létrehozott magyar egyetem ideiglenes vezetősége kénytelen volt – még csak jogilag – átengedni a volt Ferenc József Tudományegyetem összes épületét a Nagyszebenből visszatérő I. Ferdinánd Király román egyetemnek. A bukaresti június 10-i tárgyalásokon hamar kiderült: Nagy Géza és Venczel József egyetemszervezők feleslegesen bíztak a román egyetem képviselőinek és professzori karának megértésében. A román orvosi kar két nappal a kölcsönös együttműködést kilátásba helyező Egyezmény aláírása után, 1945. június 7-én határozatot hozott arról: nem lehet épületeket átengedni a magyar egyetemnek! A román elképzelés szerint a magyar egyetemen egyelőre csak a bölcsészeti, valamint a jogi és közgazdasági kar kezdené meg működését, az orvosi és természettudományi kar kezdetben csak formálisan létezne: a diákok beiratkoznak e karok dékáni hivatalában, de az előadásokat a román egyetemen hallgatnák. A Nagyszebenből visszatérő egyetem román tárgyalóküldöttségének egyik tagja, Florian Ştefănescu-Goangă volt rektor kijelentette: „A kolozsvári egyetem épületei és helyiségei egyetlen egyetem működésének biztosítására sem elegendőek. Az épületek közös használata öngyilkosságot jelentene az I. Ferdinánd Király Tudományegyetemnek.” Ilyen körülmények között a kolozsvári magyar egyetem vezetőségének tervei között először vetődött fel: a magyar orvosi kart költöztessék át a Marosvásárhelyen üresen álló volt Hadapródiskola épületébe. A Kolozsváron megjelenő Világosság 1945. július 12-ei száma közölte: „A miniszterelnökség július 6-ai ülésén arról döntött, hogy a magyar egyetem orvosi kara Marosvásárhelyre fog költözni: a többi tudománykar pedig Kolozsváron marad. A marosvásárhelyi orvostudományi karnak rendelkezésére bocsátják a klinikai és nevelési célokból szükséges épületeket. A nemzetnevelésügyi és közegészségügyi minisztérium a rendelkezésre álló minden orvosi, nevelési és tudományos felszerelési anyaggal segíti ezt a tudománykart.” A marosvásárhelyi Hadapródiskola épületét 1945. szeptember elején vették át, októberben és novemberben folyamatosan költöztek át Kolozsvárról az intézmények, a klinikák, a tanszemélyzet és a technikai személyzet. Marosvásárhelyen viszont nem volt elegendő épület az orvostudományi kar, a tanárok, az alkalmazottak befogadására. A Hadapródiskola épületében nem volt vízszolgáltatás, mert a vízhálózatnak alacsony volt a víznyomása, a termekből hiányoztak az ülőhelyek, az asztalok. A kritikus lakáshiányt nem lehetett pótolni Soós József polgármester ígéreteivel. A karnak csak gyógyszerellátásra, élelmezésre, dologi költségekre havi 50 millió lejre lett volna szüksége, a közegészségügyi minisztérium havi ellátmányként csak 4,5 millió lejt utalt át. Az átalakítási, javítási munkálatok költségét másfél milliárd lejre becsülték. A hiányzó felszereléseket részben pótolni lehetett volna, ha a kolozsvári I. Ferdinánd Egyetem teljes egészében átadja a magyar kormány által 1940 után beszerzett klinikai felszereléseket, ahogyan azt a Hivatalos Közlöny – Monitorul Oficial 1945. július 16-ai számában megjelent határozat előírta. A marosvásárhelyi magyar orvostudományi kar megteremtése, európai elismertségének kivívása valóban a magyarországi és erdélyi magyar professzori kar, nem utolsósorban az orvostanhallgatók heroikus küzdelmének – de Marosvásárhelynek is – az eredménye.
(folytatjuk) Tófalvi Zoltán / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. november 11.
Ilia Mihály: Háromszéki orvosok
Dr. Nagy Lajos rétyi körorvos legújabb könyvének a tárgya ez, a címe más: Emlékezés orvosainkra (Kaláka Könyvek, Sepsiszentgyörgy, 2017). Dr. Nagy Lajos különleges orvos, aki megírta szülőfaluja, Nagyernye történetét, szerzője Réty község történetének, írt Réty jeles alakjairól, orvos kortársairól.
Állandó szerzője a Háromszék sepsiszentgyörgyi napilapnak és más periodikáknak; orvostörténet, művelődéstörténet és irodalom egyaránt tárgya írásainak. Majd félszázadnyi időt töltött Rétyen, Háromszék egyik kis falujában, és az orvoslás mellett az írást állandóan művelte. Ehhez számítsuk hozzá, hogy intenzív kapcsolatban van azzal az írógárdával, amelyik a hatvanas évek végén települt Sepsiszentgyörgyre, de irodalmi kapcsolatai Nagy László költőtől a Kilencek költői csoportjáig terjednek. Nagy Lajos doktor nem egészen a mostani világ jelensége, inkább a 19. századi mindentudók fajtájába tartozik, orvostörténeti és művelődéstörténeti írásai különlegesek. De hát Erdélyben ma is vannak különlegességek. Új könyvében, mely a Háromszék Kaláka Könyvek sorozatában jelent meg, azokra az orvosokra emlékezik, akik a sepsiszentgyörgyi kórház meghatározó alakjai voltak, bár pályafutásuk messziről kanyarodott oda; majdnem mind, az 54 magyar és két román orvos pályája hellyel-közzel kálvária volt. Az első ilyen érvényesülési akadály a háború, van közülük olyan is, aki mindkét világháborút megérte és megélte, pályájukat erősen befolyásolták ezek az események. A határváltozások, a hadifogság, az államhatalmi változások, az államnyelv gyenge tudása, a nemzetiségi megkülönböztetés majdnem mindegyik szereplő sorsát igazgatta – nem jó irányba. A könyvben szereplő orvosok nagyobbik hányada a Marosvásárhelyre telepített Kolozsvári Egyetem magyar orvosi karának tanítványa volt, az egyetem nagy tanáregyéniségeinek a neve fölbukkan több életrajzban (Dóczi Pál, Csőgör Lajos, Miskolczy Dezső). Szinte mindegyik fejezetben érezhető, hogy a mostoha körülmények között működő magyar orvosok erősen ragaszkodnak magyar kultúrájukhoz, nyelvükhöz, orvosi munkájukhoz, s közben ebben példaadók voltak. A nemzetiségi értelmiségi szerep, föladat nem szólam, nem formális – mindennapi, és egyéniségük része. Nagy Lajos figyelmét nem kerülte el, hogy ezek az orvosok milyen komolyan veszik a kultúra befogadását, művelését: van énekkar szervezője és szereplője, más táncos és táncegyüttes tanítója, remek versmondó, művészetpártoló, de van, aki régészetben vállal szerepet, más festményt, műalkotásokat gyűjt, sőt maga is művelője valamelyik művészeti ágnak, és művész körökben inspiráló egyéniség. Annak az irodalmi és orvosköri kapcsolatnak, ami Sepsiszentgyörgyön (általában Háromszéken) a hatvanas évek végétől kialakult, nem nagyon találni párját máshol. Nagy Lajos persze nem idealizálja ezt a helyzetet, a körülmények a háborúk után, a szegénység, a „kommunizmus” idején hatalmas erőfeszítések kellenek ahhoz, hogy ez az orvosi réteg ellássa a feladatát. A technikai szegénység, a gyógyszerhiány, a szegényes körülmények ellenére ez az orvosi gárda a hivatása magaslatán állt, önfeláldozó munkát végzett, némelyikük betegsége, halála ezeknek a körülményeknek a következménye. Nagy Lajos kitért arra is, hogy a mostoha viszonyok ellenére is az egykori sepsiszentgyörgyi orvosok leszármazottjai közül sokan folytatták szüleik szakmáját, munkáját. És azt sem hallgatja el, hogy a folytatók között már nagy a hiány, mert elhagyják Erdélyt. Megható, ahogyan egy-egy fejezet azzal fejeződik be, hogy az elhalt orvosok hol nyugszanak, kik ápolják az emléküket. Nagy Lajos megemlékezik dr. Oprea Petru rajoni főorvosról, akinek ellenőrzési területe volt Réty is. Az Aldobolyban született román orvos – írja Nagy Lajos – mindig magyarul beszélt magyar orvos kollégáival, még akkor is, ha azok románul szóltak hozzá. A nemzetiségi létben – annyi megalázó gesztus után és mellett – az ilyen emberi cselekedet, ha ritka is, de szép. Végül e sorsok írója hadd kérkedjen el azzal, hogy a könyv szerzője mellett a könyvben szereplők közül hármat személyesen ismert: dr. Dávid György gyermekorvost, aki a művelt orvosok között a legműveltebb volt, akit megismerhettem. Amikor meglátogattam, megkérdezte, honnan jöttem. Mondtam, Szegedről. Odavezetett a könyvespolcához és rámutatott több Dugonics András-kötetre, eredeti kiadásokra, és nekem ajándékozott egyet. Angyali jóságú ember volt. A másik, akit ismerhettem: dr. Darkó Zsigmond sebész főorvos, nagy színházrajongó (az egyik lánya, Éva, akit a színház világában Samuként ismertek, színésznő lett). Darkó Zsigmond nemcsak azért szerette a színházat, mert színésznők játszottak benne, hanem értette is, drámákból idézett hosszasan. Tagja volt annak az irodalmi asztaltársaságnak, amelyik Sepsiszentgyörgyön a Sugás nevű vendéglőben „ülésezett”, sőt, amikor ott jártam, úgy éreztem, hogy ő volt az asztalfő. A vendéglő szász pincérét Hanzlinak hívták, Darkó csak németül beszélt vele. Végül jól ismertem dr. Márkó Imre fogorvost, a remek színésznő, Krizsovánszky Szidónia férjét, aki novellákat írt, több kötete is jelent meg, ő már e második „foglakozása” kapcsán is a sepsiszentgyörgyi írók társaságába tartozott.
Ilia Mihály Széchenyi-díjas irodalomtörténész, a Tiszatáj folyóirat egykori legendás szerkesztője, aki a napokban töltötte 83. életévét, s kit korunk Kazinczyjának tartanak, több mint ötven esztendeje követi gondoskodó figyelemmel a magyar szellemi életet. Lapunk régi olvasójaként a Bárka folyóiratban reagált dr. Nagy Lajos legújabb könyvére. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Dr. Nagy Lajos rétyi körorvos legújabb könyvének a tárgya ez, a címe más: Emlékezés orvosainkra (Kaláka Könyvek, Sepsiszentgyörgy, 2017). Dr. Nagy Lajos különleges orvos, aki megírta szülőfaluja, Nagyernye történetét, szerzője Réty község történetének, írt Réty jeles alakjairól, orvos kortársairól.
Állandó szerzője a Háromszék sepsiszentgyörgyi napilapnak és más periodikáknak; orvostörténet, művelődéstörténet és irodalom egyaránt tárgya írásainak. Majd félszázadnyi időt töltött Rétyen, Háromszék egyik kis falujában, és az orvoslás mellett az írást állandóan művelte. Ehhez számítsuk hozzá, hogy intenzív kapcsolatban van azzal az írógárdával, amelyik a hatvanas évek végén települt Sepsiszentgyörgyre, de irodalmi kapcsolatai Nagy László költőtől a Kilencek költői csoportjáig terjednek. Nagy Lajos doktor nem egészen a mostani világ jelensége, inkább a 19. századi mindentudók fajtájába tartozik, orvostörténeti és művelődéstörténeti írásai különlegesek. De hát Erdélyben ma is vannak különlegességek. Új könyvében, mely a Háromszék Kaláka Könyvek sorozatában jelent meg, azokra az orvosokra emlékezik, akik a sepsiszentgyörgyi kórház meghatározó alakjai voltak, bár pályafutásuk messziről kanyarodott oda; majdnem mind, az 54 magyar és két román orvos pályája hellyel-közzel kálvária volt. Az első ilyen érvényesülési akadály a háború, van közülük olyan is, aki mindkét világháborút megérte és megélte, pályájukat erősen befolyásolták ezek az események. A határváltozások, a hadifogság, az államhatalmi változások, az államnyelv gyenge tudása, a nemzetiségi megkülönböztetés majdnem mindegyik szereplő sorsát igazgatta – nem jó irányba. A könyvben szereplő orvosok nagyobbik hányada a Marosvásárhelyre telepített Kolozsvári Egyetem magyar orvosi karának tanítványa volt, az egyetem nagy tanáregyéniségeinek a neve fölbukkan több életrajzban (Dóczi Pál, Csőgör Lajos, Miskolczy Dezső). Szinte mindegyik fejezetben érezhető, hogy a mostoha körülmények között működő magyar orvosok erősen ragaszkodnak magyar kultúrájukhoz, nyelvükhöz, orvosi munkájukhoz, s közben ebben példaadók voltak. A nemzetiségi értelmiségi szerep, föladat nem szólam, nem formális – mindennapi, és egyéniségük része. Nagy Lajos figyelmét nem kerülte el, hogy ezek az orvosok milyen komolyan veszik a kultúra befogadását, művelését: van énekkar szervezője és szereplője, más táncos és táncegyüttes tanítója, remek versmondó, művészetpártoló, de van, aki régészetben vállal szerepet, más festményt, műalkotásokat gyűjt, sőt maga is művelője valamelyik művészeti ágnak, és művész körökben inspiráló egyéniség. Annak az irodalmi és orvosköri kapcsolatnak, ami Sepsiszentgyörgyön (általában Háromszéken) a hatvanas évek végétől kialakult, nem nagyon találni párját máshol. Nagy Lajos persze nem idealizálja ezt a helyzetet, a körülmények a háborúk után, a szegénység, a „kommunizmus” idején hatalmas erőfeszítések kellenek ahhoz, hogy ez az orvosi réteg ellássa a feladatát. A technikai szegénység, a gyógyszerhiány, a szegényes körülmények ellenére ez az orvosi gárda a hivatása magaslatán állt, önfeláldozó munkát végzett, némelyikük betegsége, halála ezeknek a körülményeknek a következménye. Nagy Lajos kitért arra is, hogy a mostoha viszonyok ellenére is az egykori sepsiszentgyörgyi orvosok leszármazottjai közül sokan folytatták szüleik szakmáját, munkáját. És azt sem hallgatja el, hogy a folytatók között már nagy a hiány, mert elhagyják Erdélyt. Megható, ahogyan egy-egy fejezet azzal fejeződik be, hogy az elhalt orvosok hol nyugszanak, kik ápolják az emléküket. Nagy Lajos megemlékezik dr. Oprea Petru rajoni főorvosról, akinek ellenőrzési területe volt Réty is. Az Aldobolyban született román orvos – írja Nagy Lajos – mindig magyarul beszélt magyar orvos kollégáival, még akkor is, ha azok románul szóltak hozzá. A nemzetiségi létben – annyi megalázó gesztus után és mellett – az ilyen emberi cselekedet, ha ritka is, de szép. Végül e sorsok írója hadd kérkedjen el azzal, hogy a könyv szerzője mellett a könyvben szereplők közül hármat személyesen ismert: dr. Dávid György gyermekorvost, aki a művelt orvosok között a legműveltebb volt, akit megismerhettem. Amikor meglátogattam, megkérdezte, honnan jöttem. Mondtam, Szegedről. Odavezetett a könyvespolcához és rámutatott több Dugonics András-kötetre, eredeti kiadásokra, és nekem ajándékozott egyet. Angyali jóságú ember volt. A másik, akit ismerhettem: dr. Darkó Zsigmond sebész főorvos, nagy színházrajongó (az egyik lánya, Éva, akit a színház világában Samuként ismertek, színésznő lett). Darkó Zsigmond nemcsak azért szerette a színházat, mert színésznők játszottak benne, hanem értette is, drámákból idézett hosszasan. Tagja volt annak az irodalmi asztaltársaságnak, amelyik Sepsiszentgyörgyön a Sugás nevű vendéglőben „ülésezett”, sőt, amikor ott jártam, úgy éreztem, hogy ő volt az asztalfő. A vendéglő szász pincérét Hanzlinak hívták, Darkó csak németül beszélt vele. Végül jól ismertem dr. Márkó Imre fogorvost, a remek színésznő, Krizsovánszky Szidónia férjét, aki novellákat írt, több kötete is jelent meg, ő már e második „foglakozása” kapcsán is a sepsiszentgyörgyi írók társaságába tartozott.
Ilia Mihály Széchenyi-díjas irodalomtörténész, a Tiszatáj folyóirat egykori legendás szerkesztője, aki a napokban töltötte 83. életévét, s kit korunk Kazinczyjának tartanak, több mint ötven esztendeje követi gondoskodó figyelemmel a magyar szellemi életet. Lapunk régi olvasójaként a Bárka folyóiratban reagált dr. Nagy Lajos legújabb könyvére. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. november 22.
Ellenzik a magyar oktatók a marosvásárhelyi orvosi és a Petru Maior-egyetem összevonását
Egyesülne a közeljövőben Marosvásárhely két legnagyobb állami egyeteme, a jelenleg konzorciumot alkotó orvosi és gyógyszerészeti, valamint a Petru Maior nevét viselő intézmény. Az orvosi magyar oktatói a teljes kiszorítottságtól tartanak.
„Eddig jegyben jártunk, most itt az ideje, hogy előkészítsük a házasságot” – jelentette be a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE), valamint a Petru Maior-egyetem kapcsolatának legújabb fejleményét az orvosi egyetem rektora.
Leonard Azamfirei szerint a két egyetem közötti kapcsolat megérett a továbbfejlesztésre; a két évvel ezelőtt életre hívott konzorciumot most az egybeolvadó egyetem váltaná.
Ezt európai trend, számos közös tudományos és kutatási projekt, infrastrukturális és anyagi gyarapodási vágy tenné indokolttá – véli a két intézmény vezetője. A tárgyalások stádiumáról Leonard Azamfirei és Călin Enăchescu is úgy nyilatkozott, jó ütemben haladnak, a közelmúltban a két szenátus is találkozott, és egyeztetett a témáról.
„Az utóbbi időben nagyon sok szó esik az egyetemek minősítéséről és besorolásáról. Azt tapasztaljuk, hogy a mindössze egyetlen szakággal rendelkező intézmények nincsenek, nem lehetnek ott a toplistán.
Az elvárások akkor nőhetnek, ha megfelelő infrastruktúrával, anyagi háttérrel, költségvetéssel rendelkezel. Ehhez pedig egy és nagy egyetem szükségeltetik. A jövőt az egységes marosvásárhelyi egyetem jelenti” – állítja Azamfirei. Călin Enăchescu, a Petru Maior-egyetem rektora szerint is mindkét félnek nyernivalója van a tervezett egybekelésből. „Vannak kötelező lépések, amelyeket nem ugorhatunk át, de remélhetőleg mielőbb az anyakönyvvezető elé állhatunk” – fogalmaz kollégájához hasonlóan metaforikusan a műszaki, bölcsészeti, közgazdasági, közigazgatási és jogi karokkal rendelkező felsőfokú tanintézet vezetője.
Aggódnak a magyar oktatók
A két egyetem közül csak a papíron multikulturális intézményként besorolt orvosi és gyógyszerészeti rendelkezik magyar tagozattal. Mivel a tagozatot házon belül is mostohagyerekként kezelik, nem sok esély mutatkozik arra, hogy a leendő, egyesített egyetem keretében valamelyik félnek szívügye legyen az anyanyelvű oktatás elsorvasztásának megfékezése.
Egy új intézet létrehozása végérvényesen a történelem fiókjába vágná a marosvásárhelyi orvosi egyetem létesítésének eredeti célját.
Mint ismert, az 1945. május 29-ei Hivatalos Közlönyben megjelent törvény a Kolozsvári Magyar Tannyelvű Tudományegyetem megalapítását rendelte el, s ennek keretében az orvosi fakultásét is. Ami valójában az 1944-ig Kolozsváron működő egyetem tevékenységének folytatását jelentette a kiegészülő új oktatói közösség irányításával. Mivel a kincses város egyetemén a román fél szembement a királyi rendelet maradéktalan alkalmazásával, a feszültségek elkerülése érdekében Petru Groza miniszterelnök Marosvásárhelyre, az üresen álló katonai alreáliskola épületébe költöztette a magyar orvosi fakultást, ahol 1946. február 11-én vette kezdetét az oktatás. A román tagozat jóval később, 1962-ben telefonon közvetített pártutasításra, hivatalos dokumentumok nélkül alakult meg.
Az esetleges egyesítéssel kapcsolatban a magyar oktatók néhány mondatos állásfoglalásukban adtak hangot aggályaiknak. A tanárok egyhangúlag kimondták, az egyesülés nem szolgálja az orvosi egyetem érdekét, még kevésbé a magyar tagozatét.
Szabó Béla tagozatvezető a súlyvesztés folyamatának felgyorsulását látja az intézkedésben. Ha létrejönne az Enăchescu és Azamfirei által megálmodott „nagy egyetem”, az orvosi magyar tagozata csak egy lenne a számos alegység között. Szilágyi Tibor, az egyetem volt rektorhelyettese szerint ezenkívül megszakadna az 1945-ben I. Mihály király által létrehozott magyar egyetem jogfolytonossága is. Mint hangsúlyozza, a döntés az orvosi román tagozatának sem kedvezne, hisz semmiféle szakmai ok nem támasztja alá. „Nemcsak felszereltségben, anyagiakban, de publikációkban is jobban állunk, mint a Petru Maior” – állítja. Szilágyi utódja, a tavaly megválasztott Nagy Előd is úgy véli, a két egyetem pénzügyi helyzete és történelmi háttere nem sorolhatja a MOGYE-t és a Petru Maiort azonos súlycsoportba.
Az oktatók mindenekelőtt az etnikai arányok teljes eltolódásától tartanak. Az utóbbi tíz évben a nem is olyan rég még „fele-fele egyetemnek” kikiáltott orvosi vezetősége 28 százalékra szorította vissza a magyar tanárok arányát, a két intézmény egyesítésével ez 15 alá csökkenne.
A részarányok csökkenésével az érdekérvényesítési lehetőségek is zsugorodnak, véli Brassai Attila. Meglátásában az orvosi magyar tagozata nemcsak saját szenátusától nem várhat el szinte semmit, de a Petru Maior oktatóira sem számíthat. „Ne feledjük, arról az erdélyi egyetemről van szó, amely mereven elzárkózott a magyar oktatás bevezetésétől” – figyelmeztet Brassai, akinek nincs tudomása arról, hogy a Petru Maior Románia elit egységei közé tartozna.
„Ha a magyar nyelvű oktatás ellehetetlenítése a legfőbb szempont, akkor a MOGYE-nak nyert ügye van” – jegyzi meg keserű öniróniával. Szucher Ervin / Krónika (Kolozsvár)
Egyesülne a közeljövőben Marosvásárhely két legnagyobb állami egyeteme, a jelenleg konzorciumot alkotó orvosi és gyógyszerészeti, valamint a Petru Maior nevét viselő intézmény. Az orvosi magyar oktatói a teljes kiszorítottságtól tartanak.
„Eddig jegyben jártunk, most itt az ideje, hogy előkészítsük a házasságot” – jelentette be a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE), valamint a Petru Maior-egyetem kapcsolatának legújabb fejleményét az orvosi egyetem rektora.
Leonard Azamfirei szerint a két egyetem közötti kapcsolat megérett a továbbfejlesztésre; a két évvel ezelőtt életre hívott konzorciumot most az egybeolvadó egyetem váltaná.
Ezt európai trend, számos közös tudományos és kutatási projekt, infrastrukturális és anyagi gyarapodási vágy tenné indokolttá – véli a két intézmény vezetője. A tárgyalások stádiumáról Leonard Azamfirei és Călin Enăchescu is úgy nyilatkozott, jó ütemben haladnak, a közelmúltban a két szenátus is találkozott, és egyeztetett a témáról.
„Az utóbbi időben nagyon sok szó esik az egyetemek minősítéséről és besorolásáról. Azt tapasztaljuk, hogy a mindössze egyetlen szakággal rendelkező intézmények nincsenek, nem lehetnek ott a toplistán.
Az elvárások akkor nőhetnek, ha megfelelő infrastruktúrával, anyagi háttérrel, költségvetéssel rendelkezel. Ehhez pedig egy és nagy egyetem szükségeltetik. A jövőt az egységes marosvásárhelyi egyetem jelenti” – állítja Azamfirei. Călin Enăchescu, a Petru Maior-egyetem rektora szerint is mindkét félnek nyernivalója van a tervezett egybekelésből. „Vannak kötelező lépések, amelyeket nem ugorhatunk át, de remélhetőleg mielőbb az anyakönyvvezető elé állhatunk” – fogalmaz kollégájához hasonlóan metaforikusan a műszaki, bölcsészeti, közgazdasági, közigazgatási és jogi karokkal rendelkező felsőfokú tanintézet vezetője.
Aggódnak a magyar oktatók
A két egyetem közül csak a papíron multikulturális intézményként besorolt orvosi és gyógyszerészeti rendelkezik magyar tagozattal. Mivel a tagozatot házon belül is mostohagyerekként kezelik, nem sok esély mutatkozik arra, hogy a leendő, egyesített egyetem keretében valamelyik félnek szívügye legyen az anyanyelvű oktatás elsorvasztásának megfékezése.
Egy új intézet létrehozása végérvényesen a történelem fiókjába vágná a marosvásárhelyi orvosi egyetem létesítésének eredeti célját.
Mint ismert, az 1945. május 29-ei Hivatalos Közlönyben megjelent törvény a Kolozsvári Magyar Tannyelvű Tudományegyetem megalapítását rendelte el, s ennek keretében az orvosi fakultásét is. Ami valójában az 1944-ig Kolozsváron működő egyetem tevékenységének folytatását jelentette a kiegészülő új oktatói közösség irányításával. Mivel a kincses város egyetemén a román fél szembement a királyi rendelet maradéktalan alkalmazásával, a feszültségek elkerülése érdekében Petru Groza miniszterelnök Marosvásárhelyre, az üresen álló katonai alreáliskola épületébe költöztette a magyar orvosi fakultást, ahol 1946. február 11-én vette kezdetét az oktatás. A román tagozat jóval később, 1962-ben telefonon közvetített pártutasításra, hivatalos dokumentumok nélkül alakult meg.
Az esetleges egyesítéssel kapcsolatban a magyar oktatók néhány mondatos állásfoglalásukban adtak hangot aggályaiknak. A tanárok egyhangúlag kimondták, az egyesülés nem szolgálja az orvosi egyetem érdekét, még kevésbé a magyar tagozatét.
Szabó Béla tagozatvezető a súlyvesztés folyamatának felgyorsulását látja az intézkedésben. Ha létrejönne az Enăchescu és Azamfirei által megálmodott „nagy egyetem”, az orvosi magyar tagozata csak egy lenne a számos alegység között. Szilágyi Tibor, az egyetem volt rektorhelyettese szerint ezenkívül megszakadna az 1945-ben I. Mihály király által létrehozott magyar egyetem jogfolytonossága is. Mint hangsúlyozza, a döntés az orvosi román tagozatának sem kedvezne, hisz semmiféle szakmai ok nem támasztja alá. „Nemcsak felszereltségben, anyagiakban, de publikációkban is jobban állunk, mint a Petru Maior” – állítja. Szilágyi utódja, a tavaly megválasztott Nagy Előd is úgy véli, a két egyetem pénzügyi helyzete és történelmi háttere nem sorolhatja a MOGYE-t és a Petru Maiort azonos súlycsoportba.
Az oktatók mindenekelőtt az etnikai arányok teljes eltolódásától tartanak. Az utóbbi tíz évben a nem is olyan rég még „fele-fele egyetemnek” kikiáltott orvosi vezetősége 28 százalékra szorította vissza a magyar tanárok arányát, a két intézmény egyesítésével ez 15 alá csökkenne.
A részarányok csökkenésével az érdekérvényesítési lehetőségek is zsugorodnak, véli Brassai Attila. Meglátásában az orvosi magyar tagozata nemcsak saját szenátusától nem várhat el szinte semmit, de a Petru Maior oktatóira sem számíthat. „Ne feledjük, arról az erdélyi egyetemről van szó, amely mereven elzárkózott a magyar oktatás bevezetésétől” – figyelmeztet Brassai, akinek nincs tudomása arról, hogy a Petru Maior Románia elit egységei közé tartozna.
„Ha a magyar nyelvű oktatás ellehetetlenítése a legfőbb szempont, akkor a MOGYE-nak nyert ügye van” – jegyzi meg keserű öniróniával. Szucher Ervin / Krónika (Kolozsvár)