Erdélyi magyar sajtó-újságírás a két világháború között (1918-1938)
Az erdélyi sajtó mindig színvonalas részét képezte az általános magyar újságírásnak. Fontossága főleg az impériumváltást követően nőtt, mivel a Romániához csatolt erdélyi magyar kisebbség egyetlen megnyilatkozása volt, Ligeti Ernő szavaival élve „az egyetlen kopoltyú, amelyen a magyarság lélegzett.” Az addigi határ menti sajtóközpontok a román hatóságok szigorú ellenőrzése miatt korlátozottan tudták csupán ellátni a feladatukat. Ilyen volt Nagyvárad esete, amely az erdélyi újságírás élvonalába volt sorolható, mivel itt dolgozott újságíróként Ady Endre, Juhász Gyula, Krúdy Gyula stb., a változás után azonban elköltöztek Váradról.
Egy néhány példa az impériumváltás előtti sajtóból (a felsorolt újságok napilapok):
- Arad: Aradi Közlöny, Arad és vidéke, Függetlenség, Aradi Hírlap
- Nagyvárad: Szabadság, Nagyváradi Napló, Nagyvárad, Új Nagyvárad, Tiszántúl, Friss Újság.
- Temesvár: Temesvári Hírlap, Temesvarer Zeitung.
- Kolozsvár: Újság, Kolozsvári Hírlap, Esti lap, Ellenzék.
- Brassó: Brassói Lapok.
- Szatmár: Szamos.
- Marosvásárhely: Székely Napló.
Sajtótörténeti szempontból 3 fő korszakra lehet osztani a két világháború közötti korszakot: A hőskor (1919-25), a virágzás kora (1926-30), a helytállás kora (1931-37).
A szerkesztőségek voltak a politikai megbeszélések búvóhelyei, így az újságírás szorosan összefonódott a politikával. A sérelmek üzenésein kívül a román hatóságok is a sajtón keresztül érintkeztek a magyarsággal. A napilapok és az irodalmi folyóiratok szoros összekapcsolódása is megfigyelhető, mivel legtöbb újságíró irodalmár, költő is volt. Továbbá a „transzilvanizmus” eszmerendszerének továbbítását is elsősorban a korabeli sajtó vállalta fel.
Ahol jó színvonalú napilapok voltak, ott később és nehezebben született meg az irodalmi folyóiratok. Így az első komolyabb irodalmi folyóiratok nem Kolozsvárott, hanem Nagyváradon, Aradon és Marosvásárhelyen születtek.
A Hőskorban 330 erdélyi lap jelent meg, egyedül Kolozsváron 113. Az impériumváltással bekövetkező közhangulatot befolyásolta a sajtó, ezek „szomorú idők” voltak, ami azt is mutatja, hogy csupán 12 humorisztikus lap jelent meg. Legtöbb újság ebben a korszakban megszűnt, vagy tulajdonost váltva átalakult. Nem volt nehéz lapot indítani: 1939-ig a román kormány a lapkiadást nem kötötte engedélyhez. Így azonban jelentkezett a dömpingsajtó (krajcároslapok megjelenése) amely a színvonal csökkenését eredményezte. Minden lap hivatalosan és nyíltan fizette a cenzort (de ez nem jelentette, hogy nem voltak kiskapuk). Ebből következőleg Belső-Erdély sajtója jobban virágzott ebben a korszakban: minél beljebb került a határtól, annál nagyobb volt a sajtószabadság. Ebben a vonatkozásban beszélhetünk Kolozsvár- és főleg a későbbiekben Brassó, mint szabad és fontos sajtóközpontokról.
Megemlítendő az Újságírói Szervezet, amely fennállása alatt kongresszusokat rendezett Aradon, Brassóban, Marosvásárhelyen, Nagyváradon és Temesváron. Komoly eredménynek számított, hogy elsőnek vetették fel Romániában az újságírói nyugdíj intézményét. Nagyobb városokban újságírói klubok létesültek, ahol gyakran rendeztek felolvasóesteket, illetve a közönség találkozhatott azon személyiségekkel, kik írásait nap, mint nap olvashatta. További eredménynek számított a tusnádfürdői Szanatórium létesítése, amely gyakorlatilag újságírói üdülőként szolgált. Több mint 300 bejegyzett taggal rendelkezett, román személyiségek, politikusok is gyakran látogatták, mivel egy ilyen komoly létszámú szervezet határozta meg az erdélyi magyarság politikai közhangulatát.
Vizsgabizottságot is létesítettek, így csak az lehetett képezni újságírásra, aki megfelelt a vizsgabizottság feltételeinek. Tagdíjas rendszer volt, az újságírás ekkor becsületes megélhetést biztosított. Egyes érdemes újságírók, akik valamilyen igazolt okból hagyták ott állásukat, teljes fizetésüket kapták, amíg újra el nem tudtak helyezkedni.
A továbbiakban két kiemelkedő példával szeretném ábrázolni az erdélyi újságírás két korszakát. Kolozsvár, mint már említett sajtóközpont, főleg a 20-as években számított fontos tényezőnek. Ez a Keleti Újság elsődleges sikerének tudható be. A lapot már a háború alatt tervezték megjelentetni, de végeredményben a sors iróniájaként a román csapatok Kolozsvárra való bevonulásakor (1918. December 24-én) jelent meg az újság első száma. A sikert nagymértékben befolyásolta, hogy budapesti tapasztalt lapszerkesztők dolgoztak itt, mint Szentmiklósi József, vagy később Ignotus (aki a Nyugatnak volt szerkesztője). A hatalmas példányszám áttörte a határokat, a demarkációs vonalakat is, így Kassán és Debrecenben 2-3000 példány is elfogyott naponta. A lap későbbi szerkesztője Zágoni István lett, majd a csődtől való megmentés érdekében megvásárolta a lapot az Országos Magyar Párt. Így hivatalos pártlappá vedlett, veszítve politikai függetlenségéből, szabadelvűségéből.
Egy másik említett sajtóközpont Brassó volt ebben az időszakban. Felemelkedésében főleg a 30-as évek válságai, politikai- ideológiai törésvonalai járultak hozzá. A gazdasági válság több lap megszűnését eredményezte, ugyanakkor megjelent egy új, fiatal generáció is, amely már a 20-as évek viszonylataiban szocializálódott (Bányai László, Méliusz József, Wass Albert stb.). A Brassói Lapok megerősödésében a központiság is szerepet kapott. Mindamellett, hogy igen színvonalas országos lap volt, gyakorlatilag felvehette a versenyt Erdély szinte bármelyik városának a reggeli napilapjával. Fontos szempont, hogy szinte minden városban volt szerkesztője, illetve a román városokban elő magyar közösségekhez is eljutott, sőt ezen kívül még Bulgáriába is szállított több száz példányt. Színvonalas irodalmi mellékletét Kuncz Aladár szerkesztette és lehetőséget adott a Helikoni közösségen kívül rekedt fiatal generációknak a publikálásra. A cenzúra is szerepet játszott a sikerben, ugyanis amíg más városban megjelenő újságokban a helységneveket csak románul lehetett leírni, addig ezeket a Brassói Lapok magyarul közölte. A kezdeti jobboldalisággal felhagyva a 30-as években a Keleti Újság szabadelvűségét próbálta pótolni, nem kevés sikerrel.
F.J.
kolozsvaros.ro. Erdély.ma

Az 1916-os román betörés és Kolozsvár
Az első világháború 1916 nyarán mintha kifulladt volna.
Kisebb-nagyobb villongásoktól eltekintve az ellenséges felek tartották az arcvonalakat. A hátország pedig élte a hétköznapjait. Ha nem lett volna szinte minden családnak egy-két tagja valamelyik fronton, talán el is feledkezhettek volna róla, hogy háború van. Az újságok első oldalát azonban rendszerint a kevés újdonságot hozó hadijelentések foglalták el. Augusztus táján az antant-hatalmak megpróbálták siettetni a háború számukra kedvező kimenetelét, s erre az egyik jó eszköz volt a még semlegességet tanúsító államok bevonása a háborúba. Ilyen állam volt Románia. Még 1883-ban a központi hatalmak mellett kötelezte el magát, ami – tekintve a király német származását – természetesnek is tűnt. 1914-ben, a világháború kitörésekor, a király noszogatása ellenére az ország nem lépett be a háborúba, semlegességet nyilvánított. 1916 nyarán mindkét fél Románia kegyeiért esedezett, azt remélték, hogy belépése a háborúba döntő ütőkártya lehet. Románia azonban sokáig kivárt.
Augusztus folyamán a Kolozsvárt megjelenő három nagy napilap, az Ellenzék, az Újság, a Kolozsvári Hírlap jóformán minden száma foglalkozott Románia helyzetével. Egyes vélemények szerint nincs esélye a román támadásnak, mert hadserege gyengén felszerelt, nem lenne ütőképes. Mások úgy látták, hogy csak napok kérdése a román hadüzenet. Egyelőre Csend a tengertől a Kárpátokig – hirdette az egyik vezércikk. Amíg a románok jelentős hadsereget vontak össze a Kárpátok mentén, a Monarchia alig tartott katonaságot Erdélyben. Augusztus 10-én a magyar kormány meg akarta erősíteni a keleti végek közigazgatását, s ezért Betegh Miklós Torda-Aranyos megyei főispánt kormánybiztossá nevezte ki a nagyszebeni császári és királyi parancsnokság mellé, vagyis Erdély területére.
Augusztus 17-én az Ellenzék címében hirdeti: Románia döntés előtt, 23-án azt kérdezi: Mikor dönt Románia? Még napokig folyik a találgatás, pedig Románia 17-én döntött. Titkos szerződést kötött az antanttal, amelyben ígéretet kapott, hogy ha tíz napon belül belép az antant oldalán a háborúba, akkor megkapja a rég óhajtott magyar területeket egészen a Tiszáig. Így augusztus 27-én este háromnegyed 8-kor Edgar Mavrocordat bécsi román nagykövet megjelent a közös birodalmi külügyminisztériumban, s egy szolgálatos főtisztviselőnek átadta a román jegyzéket a hadüzenetről, mely szerint aznap este 9-től Románia a Monarchiával hadiállapotban lévőnek tekinti magát. Bármennyire is várható volt Románia lépése, az osztrák–magyar hadigépezetet felkészületlenül érte. Napok teltek el, amíg megtehette az ellenlépéseket. A válasz a szövetséges hatalmak részéről nem mAradt el: augusztus 28-án Németország, 29-én Törökország, szeptember 1-jén Bulgária üzent hadat Romániának, s a bulgárok szeptember 2-án már támadásba is lendültek Dobrudzsában, ami viszont a románokat érte váratlanul.
GAAL GYÖRGY
Szabadság (Kolozsvár)