A csíkszeredai székhelyű Kriterion Alapítvány kuratóriuma okt. 8-i ülésén a kolozsvári Faragó József neves néprajzkutatónak, az erdélyi népi hagyományőrzés egyik kimagasló személyiségének ítélte az alapítvány évi díját, a Kriterion-koszorút. Az 1922-ben Brassóban született és 1945-ben egyetemi tanulmányait Kolozsváron befejező Faragó József már ugyanebben az évben doktorált és a Bolyai Tudományegyetemen, valamint annak Erdélyi Tudományos Intézetében kezdte pályafutását. 1948-tól alapító tagja, később főmunkatársa és vezetője a Bukaresti Folklór Intézet Kolozsvári Osztályának, amely ma Kolozsvári Folklór Archívum megnevezéssel a Román Akadémia Kolozsvári Fiókjának önálló tudományos intézete, és itt, nyugdíjba vonulása ellenére ma is tanácsadó professzorként tevékenykedik. 1990-1991-ben Faragó József volt az első romániai vendégprofesszor a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem Folklór Tanszékén. Folklórgyűjtő útjai során Románia és főként Erdély több mint száz helységében gyűjtötte a magyar népköltészetet. A Kriza János Néprajzi Társaság bibliográfiája több mint 700 címet, köztük 70 kötetcímet tartalmaz Faragó Józseftől. Köteteinek egyik fő vonulata a népballada- gyűjtemények megjelentetése, a másik a kelet-európai, illetve a magyar-román folklórkapcsolatok kutatási eredményeinek a közzététele, a harmadik pedig az elődök népköltészeti gyűjteményeinek első vagy újrakiadása. /Kriterion-koszorú Faragó Józsefnek. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 20./

Krizsovánszkyné Nagy Olga néprajzkutató, író 85 éves korában visszaadta lelkét Teremtőjének. Temetése november 6-án lesz a sepsiszentgyörgyi új ravatalozóban. Nagy Olga folklorista, író /Nagyernye, 1921. jan. 2.- Sepsiszentgyörgy, 2002. nov. 2./ a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen magyar–néprajz szakon szerzett oklevelet 1950-ben. Tanító volt Kisiklódon 1940-től, majd Széken 1945-től. Később tanár volt Széken, 1952-től szerkesztőként dolgozott, majd a Kolozsvári Folklór Intézet tudományos munkatársaként (1958–1974). Szűkebb szakterülete a népmesekutatás volt, e témakörből cikkei jelentek meg a szakfolyóiratokban. Szépírói munkásságot is folytatott. Számos népmesegyűjteményt jelentetett meg. /Elhunyt Nagy Olga. = Hargita Népe (Csíkszereda), nov. 6./ Legfontosabb kötetei: Lüdércsógor. Erdélyi magyar népmesék; Széki népmesék; Hősök, csalókák, ördögök. Esszé a népmeséről; A táltos törvénye. Népmese és esztétikum; Táltos és pegazus; Asszonyok könyve. Népi elbeszélések; A törvény szorításában. Paraszti értékrend és magatartásformák.

„Bíró Ferenc” sorozatosan jelentett az erdélyi magyar táncházmozgalomról Élénk találgatás tárgyát képezi, ki lehetett az a „Bíró Ferenc” fedőnevű besúgó, aki éveken át rendszeresen tájékoztatta a Szekuritátét az erdélyi táncházmozgalomról és az annak létrejöttét kezdeményező kolozsvári Könczei családról. „Bíró Ferenc” a Román Televízió magyar adásának munkatársa volt az 1970–80-as években. „Bíró Ferenc” táncházas jelentései arról tájékoztatták a Szekut, hogy Könczei Ádám bírálja a táncházmozgalmat nem támogató RTV magyar adását. Könczei Ádámot 1957-ben kizárták az oktatásból, 1957–1959-ig a Kolozsvári Folklórintézet kutatója, 1959-ben arra hivatkozva, hogy az oktatásból politikai okok miatt rúgták ki, a folklórintézetből is kizárták, 1959–1962-ig foglalkozásnélküli, 1962-től a kolozsvári nyomdavállalat korrektora. A nyomdánál 1974-ben, 1976-ban, 1981-ben és 1983-ban „nacionalista tevékenységért” figyelmeztetésben részesült. /Benkő Levente: A titokzatos kultúrbesúgó. = Krónika (Kolozsvár), okt. 5./

Az 1949-ben létesített kolozsvári Folklórintézetbe Kodály Zoltán egyik tanítványát, Jagamas Jánost meghívták tudományos főmunkatársnak. Jagamas János irányította és hangolta össze valamennyi romániai magyar népdalgyűjtő tevékenységét. Ezt azért is tehette, mert intézeti feladatai mellett egyidejűleg a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneművészeti Főiskola tanára is volt, ahol ő képezte a népzenekutatók újabb nemzedékét. Jagamas János /Dés, 1913. jún. 8. – Szamosújvár, 1997. szept. 15./ a középiskolát Kolozsváron végezte, majd beiratkozott az itteni konzervatóriumba. Rövid idő múltán kénytelen volt félbeszakítani tanulmányait, és a Dés közelében levő Alőrben vállalt tanítói állást. Ebben a román lakosságú faluban gyűjtött először népdalokat. Nemsokára lehetővé vált, hogy a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán tanuljon, maga Kodály Zoltán avatta be a népzenetudomány kérdéseibe. A mesterétől kapott útmutatás szerint 1942 nyarán, majd 1943-ban nagyszabású népdalgyűjtést végzett. A háború miatt tanulmányait ismét megszakította, csak 1948-ban, harmincöt esztendős fővel nyerte el a zeneszerzői oklevelet Kolozsváron. Noha élete céljául a zeneszerzői pályát választotta, az első dalok, kórusművek, vonósnégyesek és zongoraszonáták megírása után szinte másfél évtizeden át teljesen abbahagyta a komponálást, hogy minden idejét a tanításnak és főleg zenefolklorisztikai kutatásainak szentelhesse. Megkezdte a korábban egyáltalán nem érintett, illetőleg a kellő mértékben még nem ismert vidékek népzenéjének kutatását. Páratlan szorgalommal nagyarányú gyűjtéseket végzett a Fekete-Körös völgyében, Kalotaszegen, a Mezőségen, a Nagy-Szamos és a Felső-Maros mentén, a Kis-Küküllő–Maros közén, az udvarhelyi, a gyergyói és a csíki székelyek, valamint a moldvai, a gyimesi és a barcasági csángók körében. Viszonylag rövid idő alatt több mint hatezer népi dallamot gyűjtött össze. A lejegyzett anyagot a Kolozsvári Folklórintézet népzenei archívuma őrzi. A gyűjtéssel és a lejegyzéssel párhuzamosan rendszerezte a dalanyagot. Nem kevesebb mint tizenkétezer dallamot elemzett és osztályozott, majd elkészítette az erdélyi és a moldvai magyar népdalok típuskatalógusát. Ezzel szilárd alapot biztosított tanulmányainak és köteteinek megszerkesztéséhez. Nevét legelőször Moldvai csángó népdalok és népballadák című, Faragó József és Szegő Júlia közreműködésével 1954-ben kiadott könyve tette ismertté. A Kolozsvári Folklórintézet népdalgyűjteménye alapján Adatok a romániai magyar népzenei dialektusok kérdéséhez című tanulmányában foglalta össze. Ötesztendei megfeszített munka árán 1958-ban fejezte be Jagamas János – Faragó József részvételével – Romániai magyar népdalok című gyűjteménye összeállítását. Munkája csak 1974-ben láthatott napvilágot. /Almási István: Jagamas János emlékezete. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 24./

„Laszlofi Aladar Tamas fedőnevű volt ügynökünk” – ennek a mondattöredéknek az alapján keveredett a Kossuth-díjas kolozsvári költő, Lászlóffy Aladár abba a gyanúba, hogy együttműködött a Szekuritátéval. Az információt Könczei Csilla kolozsvári néprajzkutató világhálós naplója alapján hozta nyilvánosságra a Transindex című internetes portál, majd ennek alapján a kolozsvári Szabadság című napilap. Lászlóffy Aladár öccse, a Kolozsváron élő Lászlóffy Csaba költő a Krónika érdeklődésére annyit mondott: meglepte őket a Könczei Csilla világhálós naplójában közzétett információ. „Amiért testvérek vagyunk, ki-ki a saját életét élte és éli. Ez az ügy nem a Lászlóffy-család ügye, hanem a testvérbátyámé, és nem a családból, hanem nagy valószínűséggel a bátyám által betöltött korábbi tisztségekből ered. Különben sem tudunk semmilyen konkrétumot, várjuk az ügy tisztázását” – jelentette ki. Egyelőre nem derült ki, hogy a Tamas fedőnevű ügynök – aki a Transindex szerint nem lehet más, mint a költő Lászlóffy Aladár – miért nem volt alkalmas a további megbízatásra. Könczei Ádám tanárt és folkloristát 1957-ben gyergyószentmiklósi tanári állásából, 1959-ben pedig a kolozsvári folklórintézetből távolították el a magyar kultúra elkötelezett ápolása miatt. Az erdélyi magyar táncházat 1977-ben elindító Könczei Ádámot és családját a szeku folyamatos megfigyelés alatt tartotta. Az édesapja szekusdossziéját saját világhálós naplójában közzétevő Könczei Csilla adatai szerint 1963–64-ben édesapjáról hét személyt kérdeztek ki, vagyis a „Gyurca”, „Toth Rudi”, „M. Popescu”, „Pogaceanu”, „Tamas”, „Pall Ernest”, „Kovacs Peter” és „Peter Janos” fedőnevű ügynököket. Könczei Csilla világhálós naplóján többen hozzászólnak az ügyhöz. A kolozsvári származású, Budapesten élő Tamás Gáspár Miklós filozófus rettenetesnek nevezte, hogy a Lászlóffy Aladár neve gyanúba keveredett, de hozzátette, „Lászlóffy Aladár (a számomra fontos időszakban a kolozsvári írószövetség párttitkára) igyekezett segíteni a »bajba kerülteken«. Kapcsolata az állambiztonsági szervekkel »nyílt« volt, ő fordította pl. az egyik szekus főtiszt detektívregényét – saját nevén. Amikor elpanaszoltam Lászlóffynak a zaklatásokat (kihallgatásokat, önkényes – egyébként max. 10 órát tartó – őrizetbe vételeket stb.), azt mondta, erre szó szerint emlékszem: »majd beszélek velük, füttyentsék vissza a vérebeiket«. Ez ugyan nem sikerült neki, de a kihallgatóm gúnyosan megjegyezte, hogy »közbenjártak értem«, s erre ő fütyül. De ezek szerint megtette. ” Tamás Gáspár Miklós leszögezte: „Pontosan tudom, hogy ez ma nem hangzik jól, de vegyétek tekintetbe, hogy sokan nem tettek semmit, sőt. Azt se kell elfelejteni, hogy Lászlóffy Aladár az akkori kulturális politikai küzdelmekben nem állt a rossz oldalon, soha nem volt »vonalas« vagy efféle. Mindez nem fölmentés, de szerintem árnyalnia kell a képet. ”Marius Tabacu kolozsvári televíziós szakember és zenész, a Kolozsvári Filharmónia igazgatója szerint a Laszlofi-ügyre is érvényes, amit a Bíró Ferenc-üggyel kapcsolatban korábban kijelentett: „az elmúlt 18 év elegendő idő volt, hogy mindenki beismerje tévelyedéseit”, de szerinte „ez esetben nincs egyetlen jelentés sem, amely Lászlóffy Aladárt megbélyegezné”. Tabacu hozzátette, hogy amikor 1980-ban Szőcs Gézával aláírásokat gyűjtöttek Ion Lancranjan Cuvint despre Transilvania című, nyíltan sovén, gyűlölködő könyve ellen „Lászlóffy Aladár volt az egyike azoknak, akik előbb aláírták a tiltakozó szöveget, és csak azután tettek egy pár helyénvaló megjegyzést. Bűn lenne részemről elhallgatni ezt a több mint korrekt magatartást. A többi mindenkinek lelkiismereti ügye”. /Benkő Levente: Meggyanúsított költő. = Krónika (Kolozsvár), jan. 14./

Eleve elrendelt etnomuzikológus
Almási István népzenekutató nyolcvan életévéből közel ötvenet egyetlen munkahelyen, a Kolozsvári Folklórintézetben töltött. Az intézmény neve többször változott, az etnomuzikológus viszont mindvégig a magyar népzenét kutatta.
– Gyerekként mi szeretett volna lenni? Irányították a szülei a választását, vagy a népzene mindig fontos volt?
– Nyolcéves koromban kezdtem tanulni hegedülni – édesapám döntése alapján. Nem az volt a szándéka, hogy muzsikus legyek, azért tartotta fontosnak a zenét, mert szerette volna, ha a fiából – ahogy a család számos tagjából – református lelkész lesz. Úgy tartotta, Erdélyben sokoldalúan képzett lelkészekre van szükség, akik a gyülekezetüket minden téren nevelni tudják. A zeneértő pap gondolata Almási Sámuel nevű dédapámhoz fűződik, aki népdalgyűjtő lelkész volt, hatalmas, ötkötetes gyűjteményéből sajnos csak három maradt meg. Dédapám a 19. században tevékenykedett, de a 18. század közepéig visszakövethető, hogy apai ágon a családban valamennyi elsőszülöttet Almási Sámuelnek kereszteltek, és kötelező módon papnak adták. Édesapám is Sámuel volt, de ő eltért a hagyománytól, jogot végzett, minden lépcsőfokot megjárt, és életének utolsó harminc évében az Erdélyi Református Egyházkerület jogtanácsosa volt, tehát az egyházi kapcsolódás megmaradt. Az éneklés különösebb zenei képzettség nélkül is állandó gyakorlat volt nálunk, úgyhogy az otthoni nagy éneklések során én lettem a prímás, apámat, anyámat hegedűn kísértem.
– A zeneakadémia már logikus folytatás volt?
– Még csak 16 éves voltam, amikor édesapám 1951 tavaszán meghalt. A középiskola utolsó két osztályát egy év alatt elvégeztem, de nem volt határozott tervem, titokban geológus szerettem volna lenni. Nekem nem sikerült, a Kanadában élő fiam viszont hidrogeológus. Abban az évben augusztus végén érettségiztem, szeptember elején voltak a felvételik, és hirtelenjében időm sem volt készülni semmire. Az egyik osztálytársam nővére mondta, hogy „te, Pista, gyerekkorod óta hegedülsz, ahhoz értesz, próbálj felvételizni a zeneakadémiára”. Megvallom, azt sem tudtam, hogy Kolozsváron hol a zeneakadémia. Akkor a Bocskai-házban volt, ahol most a Sapientia rektorátusa. Nem volt nagyon sikeres a felvételi vizsgám, de felvettek.
– És hogy lett zeneakadémiai hallgatóból etnomuzikológus?
– A zeneakadémia ötéves volt, népzenét másodévtől tanultunk. Ekkorra már tudtunk kottát írni hallás szerint. Jagamas János, a folklórintézet vezetője volt a népzenetanárom, folklórkört szervezett a diákok számára. Egy jókora csoportot 1953 tavaszán ki is vitt a nádasmenti Türébe gyűjtési gyakorlatra, majd a mezőségi Ördöngösfüzesre. Később Magyarlapádon jó zenészekkel és kitűnő énekesekkel találkoztunk, meghatározó élményekben volt részem. A lejegyzett adalékokból Szenik Ilona tanárnővel és Zsizsmann Ilona kolléganővel összeállítottunk egy kis népdalfüzetet. Ez volt az első népdalgyűjteményem, amely 1957-ben meg is jelent: A lapádi erdő alatt. A lapádi gyűjtéskor kezdett egyértelművé válni, hogy ez lesz az én utam. Ezek után Jagamas János azt mondta – nem is kérdezte, hanem mondta –, hogy „remélem, a szakdolgozatát folklórtémából fogja megírni.”. Kicsit váratlanul ért a szigorú felszólítás, de végül a refrén a moldvai csángók népdalaiban lett a témám, s az addigi gyűjtéseket néztem át a folklórintézet archívumában. Mikor átadtam a dolgozatot – noha még nem államvizsgáztam – azt kérdezte, el tudnám-e képzelni a jövőben a munkakörömet a folklórintézetben.
– Az életrajzát böngészve nyilvánvaló, hogy Jagamas János és a folklórintézet meghatározó volt az ön számára.
– Természetesen. Jagamas egyébként még egyetemista koromban kérdezte, hogy rokona vagyok-e a dalgyűjtő Almásinak. Mondtam, hogy dédapám volt. Erre Jagamas felemelte az ujját és azt mondta: „na, ez akkor kötelezettségekkel jár”. A folklórintézeti lehetőséget kizárólag Jagamas Jánosnak köszönhettem. Reformátusként gyerekkorom óta hittem az eleve elrendelés tanában, amely szerint az isteni gondviselés irányítja életünk minden mozzanatát. Esetemben Jagamas volt a sors keze, 1957. január 15-től kineveztek, attól kezdve közel ötven éven át voltam az intézet munkatársa. A mai fiatalok kacagnak az ilyesmin, hisz ők elég sűrűn váltogatják a munkahelyüket, ha nem is a szakmájukat. Én azonban akkoriban erősen konzervatív hajlamú, ragaszkodó természetű voltam, és maradtam. Nem akartam hátat fordítani egy olyan közösségnek, amelynek körében azt végeztem, amit a hivatásomnak tekintettem.
– Soha nem merült fel, hogy máshol dolgozzon?
– Egyetlen alkalommal alakult úgy, hogy szerettem volna elmenni. Akkor Jagamas már nem volt az intézetben, mert egy 1960-ban megjelent törvény tiltotta az álláshalmozást, Jagamas pedig tanított a zeneakadémián is, és végül azt választotta. Így én kezdőként irányítás nélkül maradtam. Aztán olyan főnököt neveztek ki, aki tapasztalatlan volt, soha egy cikket nem írt, máris egy tudományos kutatócsoport vezetője lett. Lehettem volna a Kolozsvári Rádió zenei osztályán szerkesztő, de volt valaki, aki az önéletrajzomat csak odáig olvasta el, ahol azt írtam, hogy édesapám a református egyházkerület jogtanácsosa volt. Marosvásárhelyen lehettem volna középiskolai szolfézstanár vagy zenei irányító a Népi Alkotások Házánál, de végül addig késlekedett az ügyintézés, hogy 1964-ben óriási változáshoz érkeztünk. Önálló akadémiai intézetté vált a kolozsvári kutatócsoport, és Ion Musleát nevezték ki vezetőnek, aki Erdély legkiválóbb román néprajzkutatója volt, nagy tudású, kiváló tudományszervező, igazi európai jelenség. Nyilvánvalóvá vált, hogy maradnom kell.
– Hol gyűjtött a legszívesebben?
– Évtizedeken keresztül semmilyen kapcsolatunk nem volt a budapesti népzenekutatókkal, teljesen el voltunk zárva tőlük, de tudtuk, hogyan alakult a magyar folklórkutatás története. Az első világháború előtti jó évtizednyi időszakban a legnagyobbak jöttek ide gyűjteni, Bartók és Kodály, de nagy hézagok voltak az erdélyi népzene kutatástörténetében, és lehetett tudni, hogy melyek azok a tájegységek, ahol nem járt senki. Jagamas János ’49-ben ebből indult ki, amikor megkezdte a gyűjtéseit, és én is az ő nyomán kezdtem a munkám, ennek a figyelembevételével kellett dolgozni: ahol nem volt egyáltalán gyűjtés vagy csak kevés. Tudtam róla, hogy az akkor még fiatalember Kallós Zoltán Moldvában, Gyimesben, a Mezőségen, Kalotaszeg Nádas-menti részén sokat gyűjtött sikeresen. De ezeken a tájakon is voltak még hézagok, így a sokat kutatott Kalotaszeg szélén is, Magyargyerőmonostoron. Intézeti munkám második évében mentem ki oda először, kerékpárral. Később is visszatértem és közben találtam ott két érdekességet: a Kádár Kata ballada egy változatát, ami addig ismeretlen volt a Székelyföldön és Moldván kívül, pár évvel később pedig a Töröknek eladott leány balladájának kalotaszegi változatait. Ezekre figyelt fel Olosz Katalin, aki aztán szövegeket gyűjtött ugyanott. Ebből a kétféle gyűjtésből született az 1969-ben napvilágot látott közös kötetünk, a Magyargyerőmonostori népköltészet. Az 1957-es lapádi gyűjtések és e között azért telt el oly sok idő, mert ’59 és ’68 között még román népköltészeti vagy népzenei kiadvány sem jelenhetett meg. Jelentős népzenei anyagot gyűjtöttem az Érmelléken, a Lápos vidékén, a Szilágyságban, Aranyosszéken, a Nyárádmentén, a Maros–Kis-Küküllő közén, a Homoród mentén, Háromszéken, de gyűjtöttem még a Vajdahunyad melletti Lozsádon is.
Almási István
Kolozsváron született 1934. december 8-án. A Gheorghe Dima Zeneművészeti Főiskola zenetanári és karvezetői szakán tanult 1951–56 között. 1989-ben megszerezte a zenetudományok doktora címet. Nős, két gyermek édesapja. 1957. január 15-től 2004. december elsejei nyugdíjazásáig a Kolozsvári Folklórintézet különböző rangú munkatársaként, legutóbb első fokozatú tudományos főmunkatársaként dolgozott. 130 erdélyi és partiumi helységben mintegy ötezer vokális és hangszeres dallamot gyűjtött. Tizenegy kötet és számos tanulmány szerzője. Legismertebb munkája a két kiadást megért (1972, 1982) Tavaszi szél vizet áraszt című antológia. 2009-ben jelent meg a válogatott írásait magában foglaló A népzene jegyében című tanulmánykötete. Népzenekutatói munkásságát több kitüntetéssel is elismerték, a Szabolcsi Bence-díj, a Kodály Zoltán-emlékdíj és az Arany János-érem birtokosa. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem tiszteletbeli doktora, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja, a Magyar Tudományos Akadémia külső köztestületi tagja. 1990–1993 között az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnoka volt.
– Csak közölni nem lehetett, a gyűjtőmunkát nem zavarták?
– Voltak időszakok, amikor szívesen látták a népművészettel és a népköltészettel való foglalkozást, és olyanok is, amikor a parasztságot egyenesen ellenségnek tekintették. Nekünk is volt egy-két olyan évünk, amikor megmondták: inkább munkásfolklórt gyűjtsünk. A Kolozs megyei illegalista-kommunisták névjegyzéke alapján kerestük meg az „adatközlőket”, hogy mondják el: mit énekeltek az illegalitás éveiben? Olyan feladat volt ez, amit nem volt tanácsos kikerülni. És voltak az intézetnek is különböző szakaszai: más-más nevei voltak és más szervezeti háttere volt, de ez engem nem zavart, mert kiépítettem magamnak egy – mondjuk úgy – kis önálló műhelyt. Akármi történt, én az erdélyi magyar népzene kutatásával foglalkoztam. Hogy annak mi volt a legfelsőbb címe, nem számított, én ezt végeztem.
– A Szilágysági magyar népzene című kötetnek mi a története?
– A Szilágyságban a hatvanas évekig összesen 34 dallamot gyűjtöttek, ezért szükség volt a részletesebb kutatásra. A Szilágyságot úgy egészében szerettem, a szilágyságiak békés, szelíd, barátságos emberek, könnyen lehetett velük boldogulni, szívesen álltak szóba a néprajzkutatókkal. 1963 és 1976 között huszonhárom szilágysági helységben mintegy ezer dallamot vettem föl magnetofonszalagra. Ezek lejegyzése és rendszerezése alapján készítettem el az 1979-ben megjelent Szilágysági magyar népzene című monográfiát.
– Amikor én kezdtem a gyűjtést, nem az volt a cél, hogy okvetlenül új dallamokat találjunk, hanem hogy a meglévőket még alaposabban megismerjük. A népdal ugyanis változatokban él, az emberek nem típusokat énekelnek. Ezért a népdal életének a változása érdekli a mai folkloristát, hogy a variánsok miként alakulnak, milyen irányba fejlődnek. Az új dallamok keresése akkor volt fontos és divat, amikor zeneszerzők gyűjtöttek azzal a céllal, hogy azokból zeneműveket alkossanak. Gyűjteni most is lehet, sőt kell is. Jóval később indult meg például a hangszeres zene kutatása, mint az énekesé. Ezen a téren a mai napig új feladatok adódnak, de tényleg apad a népzene eredeti forrása.– Van még ma kitől népzenét, népdalt gyűjteni? Mit csinál ma egy etnomuzikológus: beveszi magát az archívumba?
– Megvalósításai közül mire a legbüszkébb?
– Azokra az almafákra Felsőtőkön, amelyeket több mint tíz éve magam ültettem. Máig nagyon szépek és jól teremnek.
Dénes Ida |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)