Szilágyi 40 – Egyéni hang, nehezen besorolható életmű
A negyven éve elhunyt Szilágyi Domokos költészetéről, életműve jelentőségéről Balázs Imre József irodalomtörténész beszélt a Krónikának.
– Szilágyi Domokos halálának 40. évfordulója alkalmából az erdélyi és magyarországi irodalomtörténészek, írók, költők értekeznek Szatmáron és Kolozsváron is a héten a költő életéről, munkásságáról. Hogyan látod: mennyire tartják „erdélyi" költőnek, és mennyire ismeri, értékeli (újra) és elemzi életművét a magyarországi szakma?
– Szatmárnémetiben Muzsnay Árpád szervezésében rendszeresen tartanak szakmai napokat Szilágyi Domokos emlékére, az idők folyamán sok értékes tanulmány született ezekre az alkalmakra a költőről magyarországi és erdélyi szerzőktől egyaránt. Mégis azt mondanám, az életművére összpontosító, Határincidens című budapesti konferencia 2015 októberében, illetve az ennek előadásait összegyűjtő, 2016-ban megjelent tanulmánykötet áttörést jelentett éppen a magyarországi szakmai közeg irányában.
Fontos, hogy a költő hagyatéka a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum részévé vált (részben ennek apropóján szerveződött a konferencia), mostantól inkább szem előtt van tehát a kutatók számára.
És fontos az is, hogy a Szilágyi Domokos-életmű tapasztalt magyarországi kutatói mellett (Pécsi Györgyi, Bertha Zoltán) a Határincidens-kötetben megszólaltak a huszadik századi magyar líra olyan fiatalabb kutatói is, mint Bartal Mária, Takács Miklós, Lapis József, Molnár Eszter vagy Pataky Adrienn, akik többek között Weöres Sándor, Ady Endre, Kosztolányi Dezső, József Attila, Petri György elismert szakértői – így megszólalásuk Szilágyi Domokos életművét is ilyen összefüggésrendszerben helyezi el.
– Ahogy Pécsi Györgyi irodalomtörténész fogalmazott, mivel a romániai magyarság kisebbségi helyzeténél fogva bensőségesebb viszonyt ápolt íróival, költőivel a diktatúra éveiben, kifosztottnak érezte magát, miután – tíz évvel ezelőtt – fény derült Szilágy Domokos ügynökmúltjára. Mennyiben változott életművének értékelése, miután nyilvánosságra kerültek ügynökjelentései?
– Az ügynökmúlt felszínre kerülése azért volt meglepő tíz évvel ezelőtt, mert nem vágott egybe sem annak az intellektuális bátorságnak és kritikus iróniának az attitűdjével, ami a Szilágyi-művekből kirajzolódik, sem azzal, amit az ügynökökről gondolni szoktunk – hogy valamiképpen haszonélvezőivé váltak szerepüknek, előnyökhöz jutottak általa. Szilágyi Domokos a kortársak egybehangzó álláspontja szerint nem jutott sem anyagi, sem presztízzsel járó előnyökhöz a diktatúra idején. Valószínűleg másképpen olvassuk a verseit, különösen az erkölcsi dilemmákkal, elhallgatásokkal kapcsolatos passzusokat, mióta előkerült néhány általa írt jelentés. De ezek a pluszinformációk nem az életmű értékelésével függnek össze, csupán újabb dimenziókat nyitnak az olvasás számára. Tegyük hozzá azt is, hogy túl sok még a kérdőjel a beszervezés körülményeivel és a tényleges ügynöki együttműködéssel kapcsolatban ahhoz, hogy ezt a kérdést lezártnak tekinthessük.
– A hetvenes–nyolcvanas (és még a kilencvenes) években is a fiatal generáció körében valóban létezett valamiféle Szilágyi-kultusz, verseit széles körben ismerték, szinte kívülről fújták a diákok. Úgy tűnik, verseinek népszerűsége csökkent azóta. Ez a népszerűség-csökkenés vajon csak azzal magyarázható, hogy Szilágyi Domokos költészetét hosszú ideig a diktatúra elleni lázadásként olvasták, ez az értelmezési lehetőség pedig később „kiüresedett"?
– Nem hiszem, hogy a kultuszszerű viszonyulás a legjobb egy költő életművéhez – a költők is emberek, még ha valami olyat tudnak is esetleg a nyelvről vagy a világról, amit mások nélkülük nem vennének észre. Én is udvaroltam Szilágyi Domokos-versidézeteket küldözgetve, ami azt jelenti, hogy költészete számomra személyes evidencia.
A népszerűségről szólva viszont tény, hogy gyakorlatilag a teljes 1944–1989 közötti irodalomról elmondható: jelenleg nincs divatban. Mostanában kell valamelyes szellemi bátorság, hogy valaki innen válasszon magának kedvenceket.
– Hogyan értékeled irodalomtörténészként a tragikus sorsú költő életművét halála után 40 évvel?
– Egyéni hangú, nehezen besorolható életmű, valahol a késő modern, neoavantgárd és posztmodern költészet határvidékén, ahogy már Cs. Gyimesi Éva megfogalmazta monográfiájában az 1980-as évek végén. Vonzódott a nagy ívű kompozíciókhoz, a teljes kötetekké alakuló versépítményekhez – ezekbe pedig szintézisszerűen épült bele gyakorlatilag a teljes kultúrtörténet. Mindehhez pedig egy fanyar mosoly járult a szája szögletében – talán ez, így együtt Szilágyi Domokos.
Szilágyi Domokosra emlékeznek
Szatmárnémetiben, a Máramaros megyei Nagysomkúton, a költő szülőhelyén, valamint Kolozsváron is megemlékeznek a 40 éve elhunyt Szilágyi Domokosról. Szatmárnémetiben november 3-án délután és 4-én irodalomtörténészek, írók és költők részvételével tartanak tudományos tanácskozást a költő munkásságáról. A Szamos-parti városban álló köztéri Szilágyi Domokos szobrot megkoszorúzzák. Megemlékeznek a költőről november 4-én este a Szatmár megyei Batizon, november 5-én, szombaton délelőtt pedig Nagysomkúton. A költő emlékét kolozsvári sírjánál szombat délután idézik fel, a főhajtást követően Szilágyi Domokos életét és munkásságát értékelő kerekasztal-beszélgetéssel zárul az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) partiumi alelnöksége által kezdeményezett háromnapos rendezvény. A rendezvénysorozatot az EMKE, a Hagyományos Kultúrát Megőrző és Támogató Szatmár Megyei Központ, Batiz és Nagysomkút református gyülekezete, valamint a Kolozsvár Társaság szervezte.
A teljes emberkép felé táguló ars poeticák költője
Szilágyi Domokos (Nagysomkút, 1938. július 2. – Kolozsvár, 1976. november 2.) költő, író, irodalomtörténész és műfordító Szatmárnémetiben, a Kölcsey-gimnáziumban végezte középiskoláit. 1955–59 között a Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakos hallgatója volt. 1958–59-ben az Igaz Szó, 1960-tól a bukaresti Előre belső munkatársa, a hatvanas évek közepétől írásaiból, kötetei, műfordításai honoráriumából tartotta fenn magát. Betegnyugdíjba került, 1972-től Kolozsváron élt; 1976. november 2-án öngyilkosságot követett el. Fia, Kobak, az 1977-es bukaresti földrengésben halt meg. Szilágyi Domokos a kolozsvári Házsongárdi temetőben, közös sírban nyugszik első feleségével, Hervay Gizella költőnővel és gyermekükkel.
Szilágyi Domokos első verseit 1956-ban közölte az Utunk, első verskötetével (Álom a repülőtéren) 1962-ben lépett a nyilvánosság elé. Ettől kezdve verseivel, román és angol költőket bemutató fordításköteteivel folyamatosan jelen volt az irodalmi életben. Már első kötetében, az Álom a repülőtéren-ből kiemelkedő Halál árnyéka – Rekviemben átlépte a költői–nem költői versbeszéd közötti határt, s ez a poétikai határátlépés egyben új költői attitűd bejelentése volt. Eredetisége abban is megmutatkozott, ahogyan a gazdag magyar és egyetemes lírai hagyományba mintegy beleszületve dolgozta ki a maga költői nyelvét.
Értelmezői közül többen felismerték eszmevilágában az egzisztencializmust, nemcsak mint a korszellem egyik jellegzetes megnyilatkozását, hanem úgy is mint egyetemes emberi helyzet átélését, mint az egyén szabadságharcát. Szerepversei valójában a teljes emberkép felé táguló ars poeticák, és végigkísérik az egész életművet, a tizenkilencedik századi romantikus hagyomány verskultúrájában és hőskultuszában fogant Hunyadi János-portrétól a Bolyai-, a Bartók-paradigmáig, a nagyon modern sorstragikumig. Halála után 30 évvel az állambiztonsági hivatal levéltárából nyilvánosságra kerültek neki tulajdonított ügynöki jelentések.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

Az adott szó hitele, és ami mögötte meghúzódik
Nem lehet felháborodás nélkül viszonyulni ahhoz, ahogyan a Kolozs megyei tanfelügyelőség minden emberi jóérzést mellőzve eljárt: több mint kilenc hónapi huzavona után végül arra kényszerítette az Apáczai Csere János Elméleti Líceum vezetőségét és munkaközösségét, hogy szélnek eressze a képzőművészeti 5. osztályt. Kérdezhetjük: mit vétettek azok a szülői beleegyezést is maguk mögött tudó gyermekek, akik senkitől sem kényszerítve elhatározták, hogy Közép-Erdély egyetlen magyar tannyelvű képzőművészeti tagozatán folytatják tanulmányaikat?
Az ügy háttérindítékaira jól rávilágít a főtanfelügyelő azon cinikus, az ügyben közbenjáró megyei RMDSZ-elnöknek tett ajánlata, hogy az Apáczai-líceumból kényszerű kitoloncolásra kárhoztatott képzőművészeti 5. osztály diákja, ha rajzolni akarnak, menjenek a Romulus Ladea Képzőművészeti Líceumba. Arról nyilván nem beszélt a főtanfelügyelő, hogy ebben a tanintézményben (sajnos) csak román nyelvű oktatás folyik. (A véletlenek különös összjátéka: amikor a kilencvenes évek legelején Kolozsvárra felkerültem – én naiv lélek! –, személyesen fordultam a Ladea-líceum akkori igazgatójához azzal, hogy indítsunk magyar tagozatot, ő azonban erről hallani sem akart).
Miről beszélünk tehát? Egy olyan oktatási rendszerről, amely a jelek szerint leginkább csak szólamokban hirdeti a kreatív gondolkodásra való nevelés követelményét. Egy olyan tanfelügyelőségről, amely az elmúlt tizenhat évben nem talált alkalmat arra, hogy tiszteletét tegye azon tárlatnyitók egyikén sem, amelyre az Apáczai-líceum képzőművészeti tagozatának rendezésében sor került többek között a hajdani Gy. Szabó Béla Galériában, a kolozsvári Szépművészeti Múzeumban, az Akadémiai Könyvtár előcsarnokában, a Belvárosi Unitárius Egyházközség gyűléstermében, a konzulátuson, az Apáczai Galériában, a Kolozsvár Társaságnál vagy a Bástya Galériában? A megszámlálhatatlan kiállítás és Aranyecset-rajzverseny, alkotótáborozás, tanulmányi kirándulás, ismeretterjesztő konferencia vagy a tagozat tevékenységét illusztráló albumbemutató alkalmainak sorát tovább folytathatnánk, de mind hiába. A magát gyermekközpontúnak kürtölő oktatásunk képviselete, a megyei tanfelügyelőség nem tartotta fontosnak, hogy jelenlétével bátorítsa, felkarolja az eredményekben gazdag tevékenységet felmutató tagozatot. Vagy lehet, hogy éppen ez, a gyermekek és tanáraik irányából megmutatkozó ügyszeretet aggasztotta az illetékeseket, mivel kisebbségellenes elveikkel nem volt összeegyeztethető ez az alulról jövő, közösségi oktatásunkat árnyaló, tehetségpallérozó kezdeményezés. Merthogy „kuss, mi majd megmondjuk, mi a hasznos és üdvözítő számotokra!” – sokan már a kommunizmus idején is megszenvedtük az ilyenfajta diktatórikus, elnemzetietleníteni akaró, félelemgerjesztő szólam jegyében történő oktatáspolitikát. (Vagy igazán csak ezután?)
A szülők és önzetlen támogatóink, a pályázati lehetőségek biztosította anyagi források hathatós segítsége mellett, az Apáczai-líceum, valamint a közvélemény erkölcsi támogatására támaszkodva folytattuk tehát sziszifuszi küzdelmünket megmaradásunkért olyan körülmények közepette, amelyeket az is súlyosbított, hogy a mostani alkalom immár a harmadik eset, amikor a tanfelügyelőség a biztató segítségnyújtás helyett inkább a tagozatnak oktatásunk amúgy is szegényes színezetű palettájáról való letörlését választotta.
Tette mindezt úgy, hogy áthárította a szóban forgó képzőművészeti 5. osztály megszüntetésének ódiumát az Apáczai-líceumra. Nem kellett tehát részese lennie azon kínkeserves procedúrának, amely során ezen ragyogó tekintetű, tudásra szomjas, tehetségüket pallérozni szándékozó gyermekek arca elkomorul, szája sírásra görbül a szinte hihetetlennek tűnő hír hallatán, miszerint megszűnik a már életterüknek érzett osztályközösségük.
Minduntalan előtolakszik a feleletre váró kérdés: a tanügyminisztérium, illetve a magyar nyelvű oktatásért felelős Király András államtitkár elvi támogatása ellenére miért maradt el, hol akadt el a képzőművészeti 5. osztály indítását szóban megígérő, annak viszont hivatalos, írásos alátámasztását elmulasztó tanfelügyelőségi jóváhagyás? Az a jóváhagyás, amely visszaigazolta volna a főtanfelügyelő-helyettes, Török Zoltán nyilvánosság előtt tett kijelentését, hogyha legalább tizenkét gyermek jelentkezik és felvételt nyer, az osztály indulását legkésőbb tanévkezdéskor a tanfelügyelőség engedélyezi.
És nem utolsósorban miért nem állt ki és áll ki (ismét) nyilvánosan a főtanfelügyelő-helyettes a Kolozs megyei RMDSZ februári MKT-küldöttgyűlésén elhangzott, számunkra biztatást jelentő ígérete mellett, amely azt a látszatot keltette: van még esély! Ezen ígéretre alapozva jelentkezett ugyanis a tehetségfelmérő vizsgára az adott szó erejében bízó azon tizenhat gyermek, akiknek most mégis távoznia kellett!
Egyszóval az illetékes tanügyi szerveknek nem lett volna szabad visszaélnie gyermekeink megelőlegezett bizalmával a számok mögé bújva. Semmi sem igazolja ugyanis azt a képtelen eljárást, amely két hónappal az iskolakezdés után felszámolásra ítélte azt az osztályt, ahova tehetségük folytán felvételt nyertek ezek a mindenféle pedagógiai elvnek ellentmondó procedúrában játékszerként használt gyermekek, akikben ez az eljárás komoly lelki törést okozott. Szinte hihetetlen, hogy mindez mégis megtörténhetett!
Milyen célt szolgált ezen színjáték? Kiknek állt érdekében, hogy ennyi energiát beleölve és beleöletve végigjátszassák velünk, elszenvedőkkel ezt a gyermek- és kisebbségbarátnak semmiképpen sem nevezhető kutyakomédiát? Egy bizonyos: nekünk ez semmiképpen sem szolgálta és szolgálja az érdekeinket!
De ki tudja? Isten nevében, mégis reménykedjünk!
SZÉKELY GÉZA
A szerző képzőművész-tanár, Apáczai Csere János Elméleti Líceum
Szabadság (Kolozsvár)

56-os rajzpályázat legjobbjai a főkonzulátuson
Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának rendezvénytermében nyitották meg hétfő délután azt a tárlatot, amely a Kolozsvár Társaság iskolás diákok számára kiírt 1956 az emlékekben című rajzpályázat legjobb munkáit mutatja be.
Az eseményen Mile Lajos főkonzul azt emelte ki, hogy a megmérettetésre, amely az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc hatvanadik évfordulójának apropóján szervezett ünnepségsorozat része, a beérkezett 154 alkotás egyaránt a diákok és a tanárok hozzáállását dicséri. A fiatalok meglepően érett módon közelítették meg a témát, annak ellenére, hogy a mai nemzedék keveset tud azokról a véres eseményekről, a történelemkönyvek méltatlanul keveset foglalkoznak a témával. A Kolozsvár Társaság nevében Veress Enikő gratulált azoknak a Kolozs megyei magyar iskolákban vagy magyar tagozaton oktató tanároknak, akik a verseny kapcsán 12-19 éves tanítványaikat felvilágosították 1956-ról. Külön dicséret illeti az aranyosegerbegyieket, akik három pályamunkát küldtek be. A zsűri elnöke, Horváth László elmondta: a 154 beérkezett műből a kiállításon a huszonnégy legjobbnak bizonyult grafika, rajz és festmény látható. A két kategóriában (középiskolások és gimnazisták) meghirdetett pályázat fődíját Nagy Norbert (János Zsigmond Unitárius Kollégium, 11. B oszt.) nyerte el, elsődíjas Asztalos Andrea (Református Kollégium, 10. A) és Marinka Izabell (Apáczai Csere János Elméleti Líceum, 8. A). A huszonnégy munkát január közepéig lehet megtekinteni.
Ördög Béla Szabadság (Kolozsvár)

Székely Géza: Sztrájkőrségem napjai (VII.)
December. 20., kedd. Az év végi ünnepek miatt úgy döntöttem, hogy a több mint három hete tartó utcai sztrájkőrségem egyelőre szüneteltetem, és japánsztrájk formájában folytatom az Apáczai-líceumban.
Annál is inkább szükséges az ügy melletti további kitartás, mivel sem a Kolozs Megyei Tanfelügyelőségről, sem a Tanügyminisztériumból nem érkezett tiltakozó beadványomra válasz. Ha viszont még bírni fogom cérnával, a vakáció után is tovább folytatom majd tiltakozó akciómat abban a reményben, hogy valamiképpen megértésre és támogatásra talál a különböző, nemzetközösségi szakmai és kulturális szervezeteinknél (is) az Apáczai-líceum képzőművészeti tagozatáért való aggódásom. Hátha ugyanis menetközben elgondolkoznak azon, hogy mennyiben közösségi ügy azon tizenhat gyermek sorsa, akiket a Kolozs Megyei Tanfelügyelőség két hónappal a tanévkezdés után az általuk választott, hajlamaiknak leginkább megfelelő képzési forma felhagyására kényszerített?
Persze, gyakran beszélünk értelmiségi körökben arról, hogy milyen nagyfokú a közömbösség, milyen végtelen apátia uralkodott el nemzetközösségünkön. Hogy úgymond, maholnap senkit nem érdekel semmi... A különféle képzőművészeti tárlatokon jószerint ugyanazok az arcok, akárcsak a színházban vagy éppen valamely szimfonikus koncerten. Nem is beszélve a különféle kulturális vagy szakmai értekezletekről, tanácskozásokról, író-olvasó találkozókról, amelyek alkalmával az üres széksorokból (legtöbbször) ásít a közöny. Feltehetően többek között azért, mert folyton belterjesen igyekszünk megoldani a fennálló problémáinkat, kérdéseinket. Arra pedig, hogy a rajtunk kívül álló ügyekre is odafigyeljünk, nos, ahhoz már nincs érkezésünk. Ez a (főleg) értelmiségiek részéről tapasztalható, az úgynevezett utca emberétől való elzárkózás, óhatatlanul bizalmatlanságot szül. Jól példázza mindezt a néhány héttel ezelőtti, a marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnáziumot fennmaradásáért szervezett tüntetésen a résztvevők meglepően alacsony száma. Mert amint egyre általánosabban vélekedni szokás, mintegy mentegetve tunyaságunk, közömbösségünk okát: az a marosvásárhelyiek ügye, nem a miénk!
Lényegében sajnos ugyanez tapasztalható a megszűnésre ítélt képzőművészeti V. B osztály esetében is, amikor is szomorúan kellett tudomásul vennem (vennünk), hogy egyetlen szakmai, érdekvédelmi vagy éppen kulturális-művészeti szervezet, egyesület sem emelt szót azon diszkriminatív eljárás ellen, mely során tizenhat (köztük hárman speciális gondozást igénylő) gyermeket megfosztott a Kolozs Megyei Tanfelügyelőség a képzőművészeti vonalon történő tovább tanulási jogától.
Nem bírom/akarom elhinni, miszerint ezen fórumok tagsága és vezetősége úgy gondolkodna, hogy végül is nem nagy „tétel” a lelki törést szenvedett 16 gyermek ügye, tehát kár értük pazarolni az időt és a szót! Továbbá, nem hiszem el, hogy olyan nagyfokú érdektelenség övezné azon folyamatot, melynek betudhatóan egy-két éven belül felszámolódhat a tizenhat éve tevékenykedő, és eredményei folytán városi és regionális szinten is jól ismert és elismert, az Apáczai-líceum hírnevét az ország határain túl is öregbítő képzőművészeti tagozat.
Egy olyan tagozat léte forog veszélyben, amely többek között a Kolozsvári Magyar Napok eddigi összes rendezvényén szinvonalas tárlatokkal képviseltette magát. Volt olyan év is, amikor a kolozsvári Művészeti Múzeumban, történetesen a Nagy István (1873-1937) emlékére rendezett tárlat színhelyéül szolgáló terem tőszomszédságában adatott lehetőségünk a bemutatkozásra. Milyen büszkék voltunk mindannyian (rendezők, gyermekek, szülők, tanárok), hogy a befektetett sok-sok munka meghozta gyümölcsét! Nem is beszélve a Kolozsvár Társaság meghívásaira rendezett tárlatainkról – csak az idén hat alkalommal szerepelt a képzőművészeti tagozat a társaság különféle rendezvényein. És folytathatnánk a sort a hajdanvolt Gy. Szabó Béla Galériában több éven át sorjázó kiállításainkkal, mely tárlatok megnyitójának mindenike teltházas közönség előtt zajlott.
Mindenképpen úgy vélem, hogy bármely szövetség, egyesület, társaság, jó ügyet szolgált volna (szolgálna), ha kinyilvánította volna (kinyilvánítaná), hogy igenis, nemzetiségi oktatásunk hiánypótló és közösségi kultúránkat gazdagító, nélkülözhetetlen tehetségpallérozó nevelési vonaláról van szó, amelynek meglétére egész közösségünk igényt formál! Már azért is, mivel az egyedüli olyan képzőművészeti tagozat egész Közép-Erdélyben, ahol gyermekeink anyanyelvükön tanulva gyümölcsöztethetik képzőművészeti tehetségüket. És senkinek nem áll jogában, hogy kénye-kedvére megfoszthassa gyermekeinket mindezen lehetőségtől!
Ilyen értelemben emelnek szót a Mátyás-ház előtti téren zajló kedd délutáni tiltakozásom során Bálint Júlia és Sándor Ilona mérnökök, akik nehezményezik, hogy egyetlen szervezet, egyesület sem lépett (lép) az ügyben, mindenik csak a másikat lesi (ha egyáltalán lesi!), hogy mit fog tenni? Meglátásuk szerint a választásokon is azért vesznek részt általában olyan alacsony számban az emberek, mert úgy érzik: csak addig fontosak, amíg éppen leadják a voksukat. Amint mondják, mindez érvényes a különböző civilszervezetekre is, amelyek jószerint csak önmagukkal vannak elfoglalva és nem nyitnak az emberek problémái felé. És akkor csodálkoznak, ha elidegenednek tőlük közösségünk tagjai!
Az elmondottakon tűnődve, hirtelen azon veszem észre magam, hogy egy kedves arcú, szomorú harmincas fiatal nő állt meg előttem, és perceken keresztül nézi-nézi a nyakamban lógó transzparenst. Hirtelen nem is tudom eldönteni: miképpen viszonyuljak hozzá. Aztán ráköszönve közelebb lépek, majd bemutatkozva, nekiszegezem a kérdést románul: elárulná, hogy miért tartotta érdemesnek időt szakítva perceken át eltűnődni a tiltakozó szöveg üzenetén? Amint megtudom tőle, Ilea Elena a neve, és a napokban hunyt el az édesapja, aki tanító volt. Mindezt már sírva mondja, hozzátéve: ő maga is tanítónő, de néhány évnél tovább nem bírt ezen a pályán maradni a rengeteg „szkriptológia” miatt. Jelenleg gyermekpszichológusként tevékenykedik. Nagyon lesújtó véleményt fogalmaz meg a jelenlegi oktatáspolitikáról, amely formális jellegű és végtelenül sikerorientált ahelyett, hogy gondot fordítana a gyermekek hajlamaira építő, személyre szabott nevelésre. Meglátása szerint többek között ezért olyan lesújtóak a különféle nemzetközi összehasonlításokat tekintve a hazai tudásszintfelmérők eredményei.
Az egyre nagyobb számú járókelő zöme persze ügyet sem vetve rám, úti célja felé sietve, tovahalad. Vajon kinek hova vezet az útja? – bucsálódom, amikor kedves ismerősöm, Kassay Réka fiatal filmanimátor jön felém, ölében tartva a feje búbjáig bebugyolált, féltve őrzött kincsét: néhány hónapos csecsemőjét. Amint közli, figyelemmel követi a rajzosztállyal kapcsolatos, a tanfelügyelőség irányából jövő minősíthetetlen bánásmódot. Szinte hihetetlen, amint fogalmaz, hogy éppen azok járnak el a gyermekekkel szemben ilyen embertelenül, akiknek elsődleges feladata éppen az lenne, hogy körültekintő odafigyeléssel megteremtsék azok személyiségének árnyalt módon történő kiteljesedésének a feltételeit. Az ilyen és hasonló, a szülők kezdeményezésére létrejött tehetség-kibontakoztató tagozatokat szerinte inkább támogatni kellene, már azért is, hogy ne váljon annyira egysíkúvá a nevelési kínálat. Ráadásul, amint megállapítja, manapság a vizuális képességek kiművelése számtalan foglalkozási körben megélhetést is jelenthet.
A szüntelen jövés-menésben célirányosan felém közeledik Makkai János mérnök, többgyermekes régi ismerősöm, aki maga is szívesen rajzol és fest, több tárlata is volt már. Nem is kell kérnem, magára ölti a fehér karszalagot és a hátam mögött a Bocskai-ház ablakpárkányára függesztett transzparenst. Örvend, hogy végre időt szakíthatott szolidarizálása kifejezésére. Amint kifejti: „ezek mindent el akarnak venni tőlünk és meg akarnak szüntetni minden jó kezdeményezést, ami számunkra (magyaroknak) fontos”. Az viszont, hogy az ilyen törékeny életkorú gyermekekkel is így elbántak, az már tűrhetetlen! Ez már, amint mondja: a jóérzésű románoknál is kiüti a biztosítékot. A szemtelenségnek egy adott szintjén ugyanis már annyira ordító a megnyilvánuló embertelenség, hogy ha éppen be nem fogjuk a fülünket, mindenképpen meg kell hallanunk azt!
Ilyen meggondolásból veszi videóra sztrájkőrségem (idei) utolsó perceit Oláh-Badi Levente (amúgy maksai származású földim), a Főtér nevű kolozsvári hírportál munkatársa. Több irányból is filmez, miközben a járókelők is feltorlódnak körülöttünk. Észreveszem ezenközben, hogy az egyik tavaly végzett volt képzőművészetis tanítványom, Deák Vanda integet egyetértően mosolyogva felém. Dekoratív formaérzékkel megáldott, tehetséges lányka, remélem, valamikor majd textilművészként köszönthetem.
Véletlenszerűen éppen erre járt Manesses András egykori kitartóan hűséges rajzkörös tanítványom, aki a kamera előtt is beszámol a rajzkörrel kapcsolatos, vagyis a képzőművészeti tagozat megalakulása előtti időkről. Amint mondja, sajnos ő nem részesülhetett emiatt abban, hogy a szóban forgó tagozaton képezhesse tehetségét. Bevallása szerint viszont eddigi életében számtalanszor hasznát vehette kiművelt rajzkészségének és fejlett kreativitásérzékének. Örvend, hogy bár legalább ilyenképpen támogathatja a képzőművészeti tagozat ügyét, kifejezve reményét, hogy a felszámolt V.B osztályközössége a közeljövőben tovább folytathatja az erőszakkal megszakításra ítélt útját.
Az egyre fokozódó hidegben, a kamera előtt magam is igyekszem a közvélemény számára érthetően megfogalmazni mindazon megalázó semmibevevés fölött érzett felháborodásomat, amelynek részesei voltunk mindannyian: gyermekek, szülők, pedagógusok azon a bizonyos november közepi napon, amikor értesültünk a tanfelügyelőség cinikusan drasztikus döntéséről, mely szerint két hónappal a tanévkezdés után, megszűnik az V. B rajzosztály, vagyis, hogy nincs tovább...!
Valóban nincs tovább? Hogy mindez ne így legyen, talán erről mindannyian, az ügyben érdekeltek is tehetünk. Ki tudja ugyanis, még milyen irányt vesznek a történések, hogy még mi vár ránk?
A magam megerősítésre pedig – különösen amikor kétségeim közt „botorkálva” elbátortalanodom – továbbra is vallom: „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megigazít!” Szabadság (Kolozsvár)

Pótolhatatlan szerepet tölt be a képzőművészeti tagozat
Az Apáczai líceum képzőművészeti osztályának megszüntetése ellen tiltakozik több kolozsvári civil szervezet. Valamennyien azt kérik az oktatási ügyekben illetékes szervektől, hogy állítsák vissza az évközben felszámolt V.B.-t, és hogy a következő tanév beiskolázási terveiben is szerepeljen a képzőművészeti V. osztály ezzel biztosítva a tagozat folytonosságát.
BMC: a képzőművészeti osztály engedélyezése nem “szívesség” 
A Barabás Miklós Céh (BMC) az Apáczai líceum képzőművészet tagozatának megalakulásától figyelemmel kísérte azon áldozatos tehetségpallérozó tevékenységet, mely során nemcsak hazai körökben, de nemzetközi viszonylatban is elismerést vívott ki magának ezen nevelési vonal, ezáltal is öregbítve az iskola hírnevét. Nem csoda hát, hogy a képzőművészeti osztály pedagógia- ellenes eljárással történt megszüntetésének lesújtó híre immár túllépte nemcsak Kolozs megye, hanem az országhatárokat is, felháborodást keltve képzőművészeti körökben szintúgy, mint a művészetkedvelő közönség széles táborában! – áll a romániai magyar képzőművészek színe-javát tömörítő szakmai szervezetnek szerkesztőségünkbe eljuttatott közleményében.
„Igaz ugyan, hogy a képzőművészeti nyelvezet, mint kifejezési forma egyetemes, de a hozzá fűződő szókincsanyag birtokbavételének előfeltétele az anyanyelven való tanulás! Nem is beszélve arról, hogy az általános műveltség megkívánta ismeretanyag megszerzése is csak anyanyelven lehet kellőképpen hatékony!
Az Apáczai Csere János Elméleti Líceum képzőművészeti tagozatának léte tehát nem különleges adomány, hanem nemzetközösségi oktatásunk amúgy is szegényes palettájának speciális színfoltja, amit a tanügyminisztérium, valamint a Kolozs Megyei Tanfelügyelőség illetékes vezetőinek is tiszteletben kellene tartania!” – fogalmaznak a céh vezetői abban a reményben, hogy az oktatásügyi illetékesek, valamint az RMDSZ  mindent megtesznek a képzőművészeti osztály visszaállítása érdekében a 2016/2017-es tanév második félévétõl. Ugyanakkor elengedhetetlenül fontosnak tartjuk, hogy a Kolozs Megyei Tanfelügyelőség a következő, 2017/2018-as tanévre szóló beiskolázási tervébe iktasson be egy újabb képzőművészeti V. osztályt, amelynek létrejötte alapvetően fontos előfeltétele az Apáczai Csere János Elméleti Líceum képzőművészeti tagozata fennmaradásának” - kérik.
RMGYE: Kiváló lehetőséget biztosított a sérült gyerekek számára is 
Hasonló közleményt fogalmazott a Romániai Magyar Gyógypedagógusok Egyesülete (RMGYE). „Döbbenetünk annál is inkább nagyobb, mivel évek hosszú során megtapasztaltuk, hogy ez a tagozat kiváló keretet biztosított a tehetségápolásban résztvevő diákok személyiségfejlesztésén kívül a sajátos nevelési igényű gyerekek integrációjára is” - írják.
Indoklásuk szerint az Apáczai líceum képzőművészeti tagozata az egyetlen magyar tannyelvű ilyen jellegű oktatási forma Közép-Erdélyben, amely rendszeres következetességgel képzőművészeti kiállításokat szervezett és szervez a magyar anyanyelvű sajátos nevelést igénylő gyerekek számára. Rajz- és fotóversenyeken, változatos képzőművészeti műhelyfoglalkozásokon számtalanszor megszólította a sérült gyerekeket, fiatalokat (látás-, és hallássérült, értelmi fogyatékossággal rendelkező, vagy súlyos tanulási- és viselkedészavarral küzdő diákokat).
„A képzőművészeti tagozat a mássággal szembeni elfogadó, illetve támogató magatartásával elősegítette hátrányos helyzetű gyermekeink készség- és személyiségfejlesztését, sőt mi több: szorgalmazta ezen gyermekek pozitív társadalmi megítélését!
A társadalom részéről a hátrányos helyzetűek iránt tapasztalható közöny, netán megvetés ellentéteként, az Apáczai-líceum képzőművészeti tagozata által szervezett közös alkotó-alakító foglalkozásokon a családias, baráti légkör volt tapasztalható. A speciális bánásmód, odafigyelés erősítette gyerekeink motivációját, önkifejezési igényét, és hozzájárult annak felismeréséhez, hogy ők is egyenrangú szereplői a társadalomnak.  Megelégedéssel nyugtázhattuk az integráció iskolapéldáját: a fogyatékosságból adódó kiszolgáltatottság érzése csökkent, másmilyen gyerekeink ép társaikéval azonos feltételek közt, közösen fejezhették ki érzelmeiket, belső énjüket, világukat, a sok szép eredmény pedig nem váratott magára.
Egy európai és magát demokratikusnak nevezett társadalomban alapvető joga minden egyes gyereknek a képessége, adottsága, tehetsége szerinti nevelésre, oktatási formára anyanyelvén. Szinte közhelynek számít, mégsem elégséges hangsúlyozni: a modern kor pszichológiája és pedagógiája meggyőződéssel vallja: nem a gyereket kell az iskolához szabni, hanem az iskolát a gyerekhez. Ez teszi ugyanis lehetővé, hogy mindenki szabadon kibontakoztathassa önmagát. Az emberi és gyermeki jogok nyilatkozatai, egyezményei is mind-mind ezeket a nézeteket hangsúlyozzák. 
Ezzel szemben, a 21. századi, multikulturális nézeteivel büszkélkedő kolozsvári középiskolai oktatáspolitikában megdöbbentően más valóságot tapasztalunk: szárnyszegett, szegényessé zsugorodó, csupán számkeretek közé szorított oktatási-nevelési palettát, amelyben nem sok hely jut a képességfejlesztő alternatívákra, ami által egyre inkább elsivárosodik nemzetközösségi oktatásunk, amúgy is színszegény nevelési palettája.
Sajnálattal észleljük a helyben toporgás, sőt a visszafejlődés jeleit. Joggal tesszük fel tehát a kérdést: miért nem támogatja a Kolozs Megyei Tanfelügyelőség a magyar anyanyelven történő képzőművészeti oktatást, noha arra reális igény van? Elképzelhető egyáltalán egy valamire való gyermekközpontúnak nevezhető, korszerű oktatáspolitika, ha abból kiiktatjuk a képzőművészeti nevelést, noha erre nemzetközösségünk részéről igény mutatkozik?
Az Apáczai Csere János Elméleti Líceumban működő képzőművészeti oktatás hiánypótló, Közép-Erdély egyetlen ilyen jellegű tagozata, s mint ilyen, a jelenkori demográfiai mutatók tükrében, de a tehetségápolás sajátosságait tekintve sem mérhető a tömegoktatás mércéivel. A művészeti nevelés individuumra szabott, egyéni képességeket vesz figyelembe, megítélése és támogatása is speciális odafigyelést igényel. Ennek támogatását, ösztönzését várnánk el egy korrekt, korszerű, gyermekközpontú 21. századi oktatási rendszertől!
A fentiek tükrében, gyógypedagógiai elvként valljuk: pótolhatatlan az a szerep, amelyet betölt a szóban forgó képzőművészeti tagozat.
Kérjük a Kolozs Megyei Tanfelügyelőséget, hogy a következő tanév beiskolázási tervébe iktasson be egy, a kolozsvári Apáczai Csere János Elméleti Líceumban létrehozandó V. osztályt, amely előfeltételét képezi a képzőművészeti tagozat további fennmaradásának. Nem kiváltság ez, hanem alapvető emberi, gyermeki jog.
Nyilatkozatunkat azzal a jószándékkal fogalmaztuk meg, hogy pozitív elbírálásban részesül a kolozsvári magyar tannyelvű általános iskolai képzőművészeti oktatás jövője, és továbbá is örülhetünk gyerekeink, fiataljaink időkön átívelő alkotásainak, önmaguk és a társadalom lehető legnagyobb hasznára” – érvel a magyar gyógypedagógusok romániai egyesülete.
A Kolozsvár Társaság kiáll a képzőművészeti tagozat mellett 
A Kolozsvár Társaság által szerkesztőségünkbe eljuttatott nyilatkozat értelmében a megszüntetett osztály hiánya súlyos következményekkel járhat a képzőművészeti tagozat megmaradása tekintetében.  „Éppen ezért határozottan kérjük, hogy az RMDSZ magyar oktatásért felelős országos vezetői lépjenek fel az illetékes hatóságoknál, hogy a következő tanév beiskolázási tervébe kerüljön be egy képzőművészeti V. osztály indításának a lehetősége, a mostani tanév folyamán pedig helyezzék vissza jogaiba a megszüntetett osztályt” – fogalmaz a nyilatkozat.
„A Kolozsvár Társaság több kiállítást is rendezett az Apáczais gyerekek rajzaiból, ezeknek szakmai és közönségsikere volt. Felelősnek érezzük magunkat a tehetséges rajzolni szerető és tudó gyerekek jövőjéért, és hogy ezek a gyerekek magyar nyelvű oktatásban részesülhessenek” – áll a közleményben.
Szabadság (Kolozsvár)

Kolozsvári tanulságok
Erdély és az erdélyi magyar városok az 1918–1920-as, az 1940-es és az 1944–1947-es nagy átalakulások után egy újabb „metamorphosis Transilvaniae” korszakát élték meg az elmúlt húsz évben, és ez a változás radikálisan átalakította az erdélyi városok magyarságának helyzetét, amely amúgy ennél is radikálisabban alakult át az ötvenes évek közepén, a beinduló etnopolitikai „gőzhenger” következtében, amely egy évtized leforgása alatt nagyjából felszámolta az erdélyi városok hagyományosan magyar és kisebb mértékben német etnikai karakterét.
A mögöttünk lévő közel két évtizedben, a romániai rendszerváltozás után, mondhatni, havi rendszerességgel fordultam meg Erdély városaiban: irodalmi és tudományos tanácskozásokon, könyvbemutatókon, kulturális és egyházi összejöveteleken. Nagyjából egy kerek esztendőt töltöttem (néhány napos adagokban) Erdélyben. Kolozsváron, Nagyváradon, Szatmárnémetiben, Aradon, Nagyenyeden, Brassóban, Marosvásárhelyen, a székely városokban. Igen sok tapasztalatot szereztem, vannak közöttük elkeserítők és felemelők, kiábrándítók és reményt adók.
A magyarság fogyatkozása
Az erdélyi magyarság etnikai ereje számottevően csökkent a mögöttünk lévő évtizedekben. A kivándorlás megnyíló lehetősége, a Magyarországra történő átköltözés, és kisebb mértékben a többségi nemzet asszimilációs törekvései több százezerrel csökkentették az erdélyi magyarság létszámát. A hivatalos népszámlálások tükrében ez a fogyatkozás nagyjából negyedmillió embert jelent, de ha arra gondolunk, hogy a nyolcvanas évek közepén a demográfusok különböző számításokra, mindenekelőtt az egyházi anyakönyvek adataira alapozva közel kétmillióra tették a romániai magyarság létszámát, akkor a veszteség, figyelembe véve a jelenlegi alig másfél milliós lélekszámot, még fájdalmasabbnak tetszik.
A magyar etnikai erő hanyatlása mindenekelőtt a városokban érhető tetten, és ez nemcsak az erdélyi magyarság számára jelent igen szomorú, de reméljük, egyszersmind elgondolkoztató és ellenállásra mozgósító tapasztalatot, hanem a nemzet egésze, és így a magyarországi társadalom számára is. Az erdélyi magyar városok ugyanis a magyarság több mint ezeréves történelme során mindig is a nemzeti élet otthonai, műhelyei és erőközpontjai voltak, az erdélyi városok etnikai átalakulását, kulturális hagyományainak sérülését az egész magyarság veszteségének kell tekintenünk. Ezért az erdélyi városok magyarságának és történelmi tradícióinak védelmét abban a szellemi, illetve politikai térben kellene elhelyezni, amelyben a magyar nemzeti stratégia és nemzetpolitika alakításának kellene működnie.
Voltak idők, nem is olyan régen, még a huszadik század elején, midőn a mértékadó hazai közvélemény a magyar és az erdélyi városokban látta a Kárpát-medencei magyar jövő zálogát, és a történelmi ország fennmaradásának ügyét olyan városokra kívánta bízni, mint Kolozsvár, Nagyvárad, Arad, Marosvásárhely, Szabadka, Kassa és Pozsony. Hadd idézzem itt fel Ady Endre 1911-es Városos Magyarország című írásának a jövő iránt érzett bizalomtól áthatott szavait: „Ma Magyarország a városok, a készek és a leendők, ők a kultúra, ők a magyarság, sőt a nemzetiségi kérdést is csak ők jogosultak és nobilisak megoldani. A városos Magyarország, talán utolsó lehetősége és kerete egy lehető Magyarországnak, ébredjen, eszméljen egy kicsit.[…] A magyar városok lássák meg, hogy ellenük nincs szervezhető mezei had, s már a legkulturálatlanabb, pópás nemzetiségi tömegekkel akarnak az ő fejlődésükre, életükre, szóval a lehetséges kultur-Magyarországra törni. A városos Magyarország döntse el, mert csak ő döntheti el, a demokrácia, a kultúra s – ha úgy tetszik – a magyarság sorsát.”
Etnopolitikai erőszak
A vesztes első világháború után ennek a „városos Magyarországnak” adott végzetes döfést a trianoni diktátum. Az elszakított területek magyar városainak etnikai aránya radikális módon megváltozott, ez a változás mindazonáltal, legalábbis a két világháború között, mi több, még a háborút követő egy-két évtizedben sem számolta fel igazán a hagyományosan magyar erdélyi városok etnikai karakterét. Az utolsó, 1910-es magyar (osztrák–magyar) és az első hivatalosnak és hitelesnek tekinthető, 1930-as román népszámlálás tanúsága szerint az Erdély területén városi státust élvező negyvenkilenc település lakosságának mérlege a következőképpen alakult: 1910-ben a városi lakosság 62,7 százaléka magyar, 18,9 százaléka román, 1930-ban ugyanennek a lakosságnak 39 százaléka magyar, 31,1 százaléka román volt. Mellettük erős volt a németek, 1920 után pedig a magyarságról rendeleti úton leválasztott zsidók arányszáma, ez utóbbiak különben döntő többségükben magyar anyanyelvűeknek tartották magukat, és a magyar kultúra körében fejezték ki identitásukat.
Jóllehet a két világháború közötti korszakban a magyarság igen sokat veszített etnikai erejéből, és a mérleg másik serpenyőjében a románság számottevő gyarapodást könyvelhetett el, az erdélyi nagyvárosokban egészen az ötvenes évek végéig a magyarság etnikai fölénye érvényesült.
Ezt az etnikai fölényt rombolta le az ötvenes évek közepén kibontakozó románosítási politika, amely igen alaposan végiggondolt és következetesen érvényesített nemzetpolitikai stratégia nyomán látott hozzá az erdélyi városok etnikai jellegének és szerkezetének átalakításához. Ennek a stratégiának több eszköze is volt. Először is nagyarányú betelepítésekkel, hatalmas tömbháztelepek építésével változtatta meg a városok etnikai szerkezetét, ennek keretében sok százezer, az adatok szerint több mint egymillió Kárpátokon túlról érkezett románt telepített le az erdélyi városokban. Másodszor, ezzel egyidejűleg, igyekezett felszámolni vagy legalább hatásuktól megfosztani az erdélyi városok magyar intézményeit; ez utóbbi politikai akaratnak esett áldozatául a kolozsvári magyar egyetem (és később a marosvásárhelyi magyar orvosi egyetem), veszítette el nemzeti (nemzetiségi) szerepét számos magyar kulturális intézmény, iskola, sajtótermék, és váltak kiszolgáltatottakká és üldözöttekké az erdélyi magyar egyházak, amelyek a történelem során mindig - és különösen Trianon óta - a magyar nemzeti identitás védelmezői voltak.
Ki lehet jelenteni, hogy a kommunista diktatúra, amely különben mindenütt a közép-európai térségben lerombolta a nyugati mintákat követő polgárosulás értékeit és vívmányait, és erőszakosan felszámolta a térség társadalmainak nyugati karakterét, Romániában egyszersmind az erőszakos elnemzetlenítés és beolvasztás eszköze volt. Vagyis két irányból is támadta az erdélyi magyar városokat: egyrészt mint a polgárosulás kereteit és intézményeit, másrészt mint a magyar népesség településeit.
Kolozsvár példája
Csupán egyetlen népességstatisztikai adatsort idéznék fel itt: Kolozsvár etnikai szerkezetének arra az adatsorára gondolok, amelyet az erdélyi népességstatisztikai szakirodalom eddigi (és bizonyára ez utáni) legnagyobb korpusza, a Varga E. Árpád által összeállított Erdély etnikai és felekezeti statisztikája című munka 2001-ben közreadott negyedik kötete tartalmaz. Ezek szerint Kolozsvár összlakossága 1850-ben 19 612 volt, ebből magyar 12 317, román 4116, német 1587; 1910-ben 62 733, ebből magyar 51 192, román 8886, német 1678; 1920-ban 85 509, ebből magyar 42 168, román 29 644, német 2075, zsidó 10 638; 1941-ben 114 984, ebből magyar 100 172, román 11 523, német 1842, zsidó 832; 1956-ban 154 723, ebből magyar 74 155, román 74 033, német 990, zsidó 4530; 1992-ben 328 602, ebből magyar 74 871, román 258 572, német 1149, zsidó 344.
Ezek a számsorok jól szemléltetik a város etnikai képének igen radikális átalakítását, és hasonló számsorokkal lehetne szemléltetni a többi erdélyi nagyváros etnikai átformálását is. Mindez valóban egy minden korábbinál hatalmasabb és végzetesebb „metamorphosis Transilvaniae” képét vetíti elénk, azt a képet, amely különben a második világháború után – gondoljunk a német Danzig (Gdansk) és Breslau (Wroclaw) vagy a lengyel Lwów (Lemberg) és Wilno (Vilnius) sorsára – korántsem volt ritkaság, és korántsem csupán a magyarság veszteségeit mutatta.
Az erdélyi városok magyarságának számaránya, láthattuk, mindenütt igen kedvezőtlenül alakult, és a Trianon után még nagyjából négy évtizeden át tartó magyar számbeli fölény az ezt követő négy évtizedben radikálisan csökkent, néhány városban, például Aradon, Temesváron és Brassóban szinte összeomlott. A városlakó magyarság abszolút száma ugyan szinte mindenütt megmaradt, számaránya viszont a nagyarányú lakótelep-építkezés és a betelepítés következtében mégis a korábbiakhoz képest drámai módon megfogyatkozott.
A fogyatkozás ma is tart: Kolozsváron, mindenekelőtt a szélsőségesen soviniszta és magyargyűlölő korábbi polgármester erőszakoskodása következtében, a magyarság igen nagy teret veszített, Marosvásárhelyen az etnikai arányok veszedelmes megváltozása – és persze az ottani magyar politikai tényezők hibás taktikája miatt – több alkalommal is román polgármestert választottak (részben a magyarok szavazataival).
Van remény
Mindez, amit idáig elmondtam a mérleg egyik serpenyőjében található, és a mára kialakult helyzet egyik „dimenzióját” világítja meg. Szerencsére azonban van a helyzetnek egy másik oldala, a mérlegnek egy másik serpenyője is. Az elmúlt másfél évtizedben egy budapesti irodalmár gyakorlatához képest igen sok időt töltöttem Erdélyben, éspedig éppen olyan összejöveteleken, amelyek némi biztatással szolgálnak az imént vázolt drámai fejleményekkel szemben, és az erdélyi városok egy másik, most kibontakozóban lévő magyar életét és arculatát mutatják fel. Azokra a reményt keltő szerveződésekre gondolok, amelyek azt ígérik, hogy az „erdélyi magyar város” történelmi képzetének a jelenben is van és a jövőben is lehet valóságos értelme.
Egyetlen város, Kolozsvár példájával szeretném megvilágítani ezeket a biztató tapasztalataimat. A mögöttünk lévő nehéz évtizedek során talán a kolozsvári magyar közösség veszítette a legtöbbet: a kommunista diktatúra időszakában megfosztották intézményeinek egész sorától, közéletét és művelődését beolvasztották a zsarnokság mindent maga alá gyűrő rendszerébe, múltját meghamisították, etnikai jellegét megváltoztatták, történelmi épületeit, emlékeit kiszolgáltatták az enyészetnek, még hagyományos nevét, hagyományos román nevét is félig megváltoztatták. A rendszerváltozás után mindazonáltal lassanként magára talált, annak ellenére, hogy a rossz emlékű polgármester: Funar nevéhez fűződő korszak igencsak mostohán bánt a város magyarságával. A városi struktúra - az épületek, az útvonalak, a közlekedés - drámai módon bekövetkezett romlásával szemben nem adhattak kárpótlást a többnyire minden ízlés nélkül felhalmozott köztéri emlékművek, amelyek amúgy sem azért kerültek a helyükre, hogy gazdagítsák a város karakterét, hanem azért, hogy nagyromán soviniszta tömegérzelmeket keltsenek!
Nos, a „magyar Kolozsvár” mindezek ellenére mintha magára talált volna: igen hamar új életre keltek a város hagyományos kulturális intézményei és szervezetei, közöttük az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület és az Erdélyi Múzeum-Egyesület, színvonalas sajtótermékek jelennek meg, közöttük a Korunk, a Helikon, a Művelődés és a Szabadság, a kolozsvári magyarságnak mára értékes színházi és képzőművészeti kultúrája, televíziós stúdiója és rádiója van. Szabédi László egykori lakóházában ígéretes irodalmi múzeum létesült, tevékeny könyvkiadók szolgálják az egyetemes magyar kultúra ügyét, részben újjászületett a magyar iskolarendszer, tartalmas oktatómunka színhelye a kolozsvári egyetem, és főként mozgalmas kulturális élet, közélet ad szinte hetente több alkalommal is szellemi táplálékot nemcsak a kolozsváriaknak, hanem a más vidékekről, akár Magyarországról, Szlovákiából, Szerbiából és a nyugati világból érkező magyaroknak.
Remélhetőleg a város magyar szellemiségének és hagyományainak teljesebb kibontakozását fogja hozni a néhány esztendeje (elsősorban Kántor Lajosnak, a Korunk korábbi főszerkesztőjének kezdeményezésére) létrejött Kolozsvár Társaság. Ennek éppen az lesz a küldetése, hogy a város magyarságának szervezőereje, egy kulturális „új honfoglalás” kezdeményezője legyen.
Személyes felelősségvállalás
Felidézhetném nagyváradi, szatmári, aradi, brassói és természetesen székelyföldi tapasztalataimat is. Mindenütt személyes áldozatokat vállaló, küldetést teljesítő magyar értelmiségiekkel: tanárokkal, újságírókkal, lelkészekkel, mérnökökkel találkoztam. A személyes vállalkozásról, felelősségről és kezdeményezésről beszélek, Erdélyben mindenütt azt tapasztaltam, hogy ez a személyes feladatvállalás lehet az erdélyi városok magyar jövőjének záloga. Minden városban és minden kisebb településen a nemzeti felelősségük tudatában, elkötelezetten tevékenykedő értelmiségiek - írók, szerkesztők, tanárok, tudósok, művészek, zenészek, lelkészek kezében van ez a jövő – sok esetben kellő pénzügyi támogatás és intézményes háttér nélkül.
Ahogy ez a magyar történelemben nemegyszer volt tapasztalható, az emberi minőség tarthatja meg az erdélyi városok történelmi magyarságát. Erdélyben ma, hogy Németh László találó kifejezését vegyem kölcsön, valóban a „minőség forradalma” zajlik, és ennek a szellemi újrakezdésnek és mozgalmasságnak lehet az eredménye, hogy valami, minél több, megmaradjon abból a történelmi, művelődéstörténeti fogalomkörből, amelyet az erdélyi magyar városok hagyománya jelent.
Ennek az áldozatos alkotó- és szervezőmunkának az eredményeként erősödhet meg az erdélyi magyarság belső demokráciája, mi több, a romániai demokrácia, gyorsulhat fel az erdélyi magyarság nemzeti integrációja az egyetemes magyarságon belül és európai integrációja az Európai Unión belül. Ahogy Ady Endre imént idézett vallomása mondotta volt közel egy évszázada, a „városos Magyarország”, azaz a mi esetünkben a „városos Erdély” döntheti el az erdélyi magyarság sorsát. Az erdélyi városok magyar életének, kultúrájának, intézményrendszerének védelmében és kiteljesítésében következésképp mindannyiunknak össze kell fognunk, éljünk Erdélyben vagy Magyarországon, Kolozsváron vagy Budapesten.
Pomogáts Béla
Népszava

Ötven civil szervezet állt ki a megszüntetett kolozsvári magyar osztály mellett
A Kincses Kolozsvár Egyesület kezdeményezésére 50 kolozsvári magyar civil szervezet közös állásfoglalást fogalmazott meg az Apáczai Csere János Elméleti Líceum művészeti tagozatának védelmében - olvasható az egyesület közleményében. 
A Kolozs megyei tanfelügyelőségen január 19-én iktatták a Valentin Claudiu Cuibus főtanfelügyelőnek, illetve Török-Gyurkó Zoltán főtanfelügyelő-helyettesnek címzett levelet, melyet elküldtek az oktatási minisztériumba Király András György kisebbségek oktatásáért felelős államtitkárnak is.
Mint arról már korábban beszámoltunk, a líceum ötödik osztályát az iskolakezdés után szüntették meg, miután a szóbeli ígérgetések ellenére nem hagyták jóvá a csoport beindítását. Az ügyről bővebben itt olvashat. 
Az állásfoglalás aláírói határozottan kiállnak a kolozsvári magyar nyelvű képzőművészeti szakoktatás mellett, amely „a legmagasabb színvonalon biztosítja a gyermekek alkotó és önkifejező képességeinek fejlesztését, valamint művészeti-kulturális műveltségének megalapozását immár tizenhat éve”.
Felhívják a figyelmet, hogy az anyanyelvi oktatás mind Románia alkotmánya, mind a nemzetközi szerződések értelmében alapvető jog, amelyet az oktatási törvény a képzőművészeti oktatás terén is szavatol. Ennek megfelelően kérik az oktatási minisztériumot és a Kolozs megyei tanfelügyelőséget, hogy a korábbi évekhez hasonlóan a jövőben is biztosítsák a magyar nyelven történő képzőművészeti oktatást.
Az állásfoglalás teljes szövege:. 
Állásfoglalás az Apáczai Csere János Elméleti Líceum
művészeti tagozatának védelmében
Mi, a kolozsvári magyar civil-szakmai egyesületek és alapítványok aggodalommal tekintünk az Apáczai Csere János Elméleti Líceum művészeti tagozatának ellehetetlenítésére. A magyar nyelvű képzőművészeti szakoktatás közép-erdélyi bástyája került végveszélybe, mely a legmagasabb színvonalon biztosítja a gyermekek alkotó és önkifejező képességeinek fejlesztését, valamint művészeti-kulturális műveltségének megalapozását immár tizenhat éve. Az Apáczaiban tanuló rajzszakosok tehetségét számos kiállítás és kiadvány tanúsítja. A diákok nemcsak kolozsvári, hanem országos és nemzetközi téren is bizonyították a képzés tehetségpallérozó tevékenységének eredményességét.
Az anyanyelvi oktatás mind Románia Alkotmánya, mind a nemzetközi szerződések értelmében alapvető jog, amelyet az oktatási törvény a képzőművészeti oktatás terén is szavatol. Nemzeti közösségünk érdekében, a törvény által biztosított jogaink alapján, felkérjük az Oktatási Minisztériumot és a Kolozs Megyei Tanfelügyelőséget, hogy a korábbi évekhez hasonlóan a jövőben is biztosítsa gyermekeink számára a magyar nyelven történő képzőművészeti oktatást.
Tekintettel arra, hogy a helyzet megnyugtató rendezése a magyar közösség mellett az Oktatási Minisztériumnak, a tanfelügyelőségnek, valamint mindazoknak érdeke, akik a gyermekekben a kulturális és művészeti élet jövőjét látják, kérjük, vegyék figyelembe az oktatók, szülők, illetve a civil-szakmai szervezetek által felsorakoztatott érveket, és a közeljövőben esedékes beiskolázási időszakban találjanak megoldást a magyar nyelvű kolozsvári alapfokú képzőművészeti oktatás biztosítására.
Kolozsvár, 2017. január 17.
Kezdeményező:
Kincses Kolozsvár Egyesület nevében Gergely Balázs elnök
Aláírók:
Agnus Média Alapítvány nevében Szenkovics Dezső elnök
Amaryllis Társaság nevében László Bakk Anikó tiszteletbeli elnök
Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége nevében Péntek János elnök
Apáczai Csere János Baráti Társaság nevében Tamás István elnök
Argo Audiovizuális Egyesület nevében Szántai János István elnök
Armenia Örménymagyar Baráti Társaság nevében Bálint Júlia elnök
Bálint Tibor Baráti Társaság nevében  Bálintné Kovács Júlia tag
Barabás Miklós Céh nevében Kolozsi Tibor elnök
Bolyai Társaság nevében Gábor Csilla elnök
Donát Alapítvány nevében Zsigmond Ilka elnök
Életfa Családsegítő Egyesület nevében Deme Ilona Julianna elnök
Encyclopaedia Egyesület nevében Nagy Péter elnök
Entz Géza Művelődéstörténeti Alapítvány nevében Kovács András igazgató
Erdélyi Kézmíves Céh Egyesület nevében Molnár Attila elnök
Erdélyi Magyar Filmszövetség nevében Lakatos Róbert Árpád elnök
Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület nevében Széman Péter elnök
Erdélyi Múzeum-Egyesület nevében Sipos Gábor elnök
Filmtett Egyesület nevében Zágoni Bálint alelnök
Házsongárd Alapítvány nevében Gergely Erzsébet igazgató
Helikon Kulturális Egyesület nevében Karácsonyi Zsolt elnök
Heltai Gáspár Könyvtári Alapítvány nevében Pillich Katalin elnök
Homo Ludens Alapítvány nevében Vincze László elnök
Igen, tessék! – Da, poftiți! Egyesület nevében Talpas Botond elnök
Innovatív Oktatásért Egyesület nevében Mikó Zsuzsanna elnök
Jakabffy Elemér Alapítvány nevében Székely István elnök
Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság nevében Gaal György elnök
Kolozs Megyei Magyar Diáktanács nevében Bács Tímea elnök
Kolozsvár Társaság nevében Kántor Lajos elnök
Kolozsvári Magyar Diákszövetség nevében Lőrincz István Zoltán elnök
Kolozsvári Művelődés Egyesület nevében Szabó Zsolt elnök
Korzo Egyesület nevében Imecs-Magdó Eszter elnök
Kriza János Néprajzi Társaság nevében Jakab Albert Zsolt elnök
Magyar Ifjúsági Tanács nevében Fancsali Barna elnök
Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület nevében Péntek János elnök
Origo Egyesület nevében Márkos Tünde elnök
Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet nevében Fülöp Júlia elnök
PONT Csoport nevében Farkas András társalapító
Pósta Béla Egyesület nevében Bajusz István igazgató
Robert Schuman Egyesület nevében Szenkovics Dezső elnök
Romániai Építészek Rendje erdélyi fiókszervezetének nevében Guttmann Szabolcs István elnök
Romániai Magyar Gyógypedagógusok Egyesülete nevében Nagy Szilárd elnök
Romániai Magyar Közgazdász Társaság nevében Ciotlaus Pál elnök
Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének (RMPSZ) Kolozs megyei szervezete nevében Tárkányi Erika Tímea elnök
Sapientia Hallgatói Önkormányzat Kolozsvár nevében Andacs Zsolt Levente elnök
Sétatér Kulturális Egyesület nevében Király Zoltán elnök
Studcoop Diákszövetkezeti Egyesület nevében Hunyadi Attila Gábor elnök
Szarkaláb Kulturális Egyesület nevében Pillich Balázs elnök
SzINT Kulturális Egyesület nevében Pillich Balázs elnök
Tranzit Alapítvány nevében Könczei Csilla elnök
Vigyázó Egyesület nevében Sándor Eszter elnök
maszol.ro

Rejtegetik Kolozsvár magyar építészeti örökségét
Átörökítés vagy kultúrharc az erdélyi városrehabilitálás? A válasz kiderült azon a kedd esti beszélgetésen, amelyre a Kolozsvár Társaság hívta meg korzózni Guttman Szabolcs építészt, műemlékvédőt, a Romániai Építészek Rendje erdélyi fiókjának elnökét. Korzózni, ugyanis első felvonásként levetítették az M5 tévécsatorna Építészkorzó sorozatának Erdélyben, Guttmannal forgatott epizódját, amelyben az építész Csontos János riportert vezette körbe Nagyszeben, Medgyes és Kolozsvár belvárosában.
Míg megmászták a tornyokat, megbeszélték, hogyan és milyen kontextusban zajlott, illetve zajlik a három város központjának felújítása, amelynek tétje a közterek minősége, illetve az, hogy a középkor, újkor szász és magyar építészeti örökségét mennyire érzi magáénak a román többség. A város és lakóinak identitása kölcsönösen függ egymástól. Ha nem érzik magukénak az örökséget, nem lesznek érdekeltek a megőrzésében sem, ahogy láthattuk tavaly a kolozsvári városháza „tűzoltó beavatkozásán”. Ők is attól lesznek valódi kolozsváriak, hogy a rendezvények díszleteiként vagy felújítások tárgyaiként megismert, megszeretett épületek révén kapcsolatba kerülhetnek az építőik történeteivel, történelmével, és azok örököseinek is érzik majd magukat. (szabot)
foter.ro
Erdély.ma

Csép Sándorra és Kostyák Alpárra emlékeztek Kolozsváron
Színes riportfilmek és portréinterjúk vetítésével emlékeztek Csép Sándor (1938-2013) riporter, rádiós- és televíziós-műsorszerkesztőre és Kostyák Alpár (1957-2016) szerkesztőre, népzenészre a Kolozsvár Társaság Fotó és film Kolozsváron című rendezvénysorozatának záróeseményén.
A civil szervezet főtéri székhelyén kedd este megtartott rendezvényen Buchwald Péter köszöntötte a résztvevőket, majd átadta a szót Katona Zs. Józsefnek, akik a kolozsvári televízió magyar adásának szerkesztőivel, Víg Emesével, Márkus Etelkával és Antal Áronnal beszélgetett.
Víg Emese, a kolozsvári közszolgálati televízió magyar adásának főszerkesztője többek közt kifejtette, Csép Sándorban az volt a nagyszerű, hogy mindenkivel komolyan foglalkozott. Mint részletezte, ő maga bölcsész végzettsége okán kezdetben meglehetősen hosszú kérdéseket tett fel a riportalanyoknak, az első lecke, amelyet Csép Sándortól megtanult, az volt, hogy rövidebben fogalmazza meg kérdéseit. Márkus Etelka a gondolatmenetet folytatva hozzátette, Csép Sándor egyáltalán nem volt sztárvadász, ugyanakkor olyan személyiség volt, aki a kapcsolati tőkéjét is megosztotta kollégáival. „Küldött minket kocsmázni. Ne üljetek az irodában, menjetek az emberek közé” – idézte fel Csép tanácsait.
Antal Áron elmondta, gyakorlatilag együtt nőtt fel Kostyák Alpárral, osztálytársak voltak, a román hadseregben is együtt szolgáltak. „Ráillik az a török kifejezés, hogy „háttestvér”, azaz olyan ember, akinek nyugodt szívvel hátat fordíthat az ember, mert tudja, hogy nem támadja hátba. Joviális volt, szeretett viccelni, de ha baj volt, mindig lehetett rá számítani” – idézte fel Kostyák Alpár egyéniségét Antal Áron.
A beszélgetés közben számos rövidfilmet, illetve filmrészletet is levetítettek, többek közt ízelítőt kaptunk Csép Sándor legismertebb riportfilmjéből, a kalotaszegi „egykézést” bemutató Egyetlenem című alkotásból.
Vászonra került a Kostyák Alpárról szóló film is, amely Kostyák megjegyzésével ért véget: „ennyi elég is volt”. Egy werkfilm erejéig a kolozsvári tévé magyar szerkesztőségének mindennapjaiból, kulisszatitkaiból is ízelítőt kaptunk. Víg Emese a beszélgetés végén úgy fogalmazott: a kolozsvári magyar adás akkor létezik, ha van nézője, egyúttal visszacsatolást is kért hallgatóságától.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Mérnök, művész, helytörténész
A Reményik Sándor Művészstúdió Alapítvány díját vehette át tavaly év végén Nagy Béla nyugalmazott mérnök, helytörténész, képzőművész, közíró. Kolozsváriként szenvedéllyel kutatja a város múltját.
– A díj átadásakor Dáné Tibor Kálmán, a Művelődés folyóirat főszerkesztője „telepi gyereknek” nevezett. Hol is volt az a bizonyos telep, ahol felnőttetek?
– A város egyik legrégibb utcájában, a Király utcában születtem. A ház, amelynek egyik albérleti szobájában segített a világra egy Holdvilág utcai bábaasszony, az Apáczai Csere János Líceummal szemben ma is áll. Hétéves koromig ott éltünk, ám az ötvenes évek közepén, a Sztálin-korszakban édesapám kapott egy telket és állami kölcsönt, hogy családi házat építsen. A telek a Nagy Gábor-féle gyümölcsös helyén van, a Házsongárdi temető és a Tordai út között. Legtöbben munkások, de agrármérnökök, tanárok is építettek ott hasonló módon. Úgy hívtuk azt a negyedet, hogy a Telep. Nagyon vigyáztak akkoriban a nemzetiségi összetételre: magyarok, románok, németek, zsidók vegyesen éltünk ott.
– Milyen volt ott az élet?
– A Király utcához képest nekem valóságos Paradicsomnak számított, bár kisgyerekként a Király utcában is jól éreztem magam. A költözésre már nem emlékszem, viszont belecsöppentem a nagyobb telepi családba, ahol akkoriban mindenki ismert mindenkit. Reggeltől estig fociztunk, a szomszédunkban volt a temető, ahol szintén lehetett játszani. Rengeteg gyerek volt, és mindannyian magyarul beszéltünk, beleértve a románokat is. Persze mi is megtanultunk románul, úgyhogy nem volt semmilyen nézeteltérés közöttünk. A mostani balettiskola Petőfi utcai épületében működő magyar elemi iskolában jártam, majd 1959-től az Ady Endre Líceumba írattak, ott is érettségiztem.
– Mikor döntötted el, hogy a mérnöki pályát választod?
– Még a Király utcában volt egy gyergyói származású székely szomszédunk, Baricz bácsi, aki asztalosként dolgozott a Vasúti Javítóműhelyekben (Február 16.). Délutánonként otthon a saját műhelyében bütykölt ezt-azt. Négy-öt éves koromban beszabadultam a műhelyébe, az öreg mindig felállított egy kicsi ládára a gyalupadja mellé, és estig, amíg dolgozott, onnan lestem, mivel foglalkozik. Belém ívódott a fa és a csontenyv illata, annyira, hogy a mai napig szeretem a fát és a szerszámokat. Nem tudnám megmondani, ez is közrejátszott-e, de egyszer kijelentettem, gépészmérnök leszek. Érettségi előtt Kovács Mihály latintanárom eljött apámhoz, hogy rábeszélje, küldjön engem Brassóba az erdőmérnöki egyetemre. Ott szükség volt a latin nyelvre, és a tanárom szerint abból jó voltam. Idegen városba menni költséges lett volna, de már nem is nagyon tudtak volna lebeszélni a gépészmérnöki pályáról. Sosem bántam meg a választásomat, egész életemben tervezéssel foglalkoztam, ami élvezetes és valóban mérnöknek való munka.
– Napjainkban nehezebb munkát találni. Könnyű volt azokban az években elhelyezkedni a szakmában?
– Volt egy lista a munkahelyekkel, ezekből lehetett választani – természetesen az egyetemen elért eredmények alapján. Nem voltam a legelsők között, de azért elég közel Kolozsvárhoz, Zilahon kaptam állást. 1975-ben kerültem vissza a szülővárosomba, a Hőenergetikai Berendezéseket Kutató és Tervező Intézetbe, innen is mentem nyugdíjba 35 év után. Négyszázan dolgoztunk az intézetben, de az 1989 utáni években mintegy nyolcvanan maradtunk. Ebből már csupán 10–12 személy foglakozott tervezéssel. Energetikai berendezéseket terveztünk és gyártottunk, gyakorlatilag mindent, aminek a hőenergiához köze van.
– Az alternatív energiatermelők is beletartoztak?
– Már a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben kezdtek divatba jönni az úgynevezett megújuló energiaforrásokat hasznosító berendezések, a Ceauşescu-rendszer ezen a téren is meg akarta mutatni a világnak, mire képes. Intézetünk a szélerőműveket kapta feladatnak, másokkal együtt én is terveztem néhány kísérleti példányt, amelyek közül egy 30 kW-os szélturbinát a Dregan-völgyi gyűjtőtó szomszédságában szereltek fel. A rendszerváltás után már nem volt pénz kutatásra, tervezésre, pedig volt egy 400 kW-os szélturbinánk is, ami félig készen állt. Egyébként az egykori állami tervezőintézet – amelyik Ceauşescu feleségének közvetlen felügyelete alá tartozott, és amely 1994-ben az alkalmazottak részvénytársaságává alakult át – ma is működik, de már osztrák tulajdonban van.
– A művészetek mikor kerültek be az életedbe?
– A 60–70-es években egyes vállalatok otthonra adtak ki munkát, az egyik unokanővérem férje ezzel foglakozott. Nálunk a pincében folyt a „domcsizás” (így hívtuk akkoriban ezt a fajta bérmunkát), amelyből én is kivettem a részemet, többek közt forrasztani kellett különféle rézből készült dolgokat. Innen került rézlemez, és nekifogtam a rézlemez-domborításnak. Miután az egyetem után Zilahra kerültem, ott eléggé unatkoztam. Már nős voltam, de a feleségem Kolozsváron maradt, így elkezdtem gondolkodni, mit tehetek szabadidőmben. Magánszorgalomból megtanultam furulyázni, aztán falikárpitot készíteni. Sőt az amatőr színjátszásba is belekóstoltam. Komolyabban a 2000-es évek közepén kezdtem foglalkozni a művészetekkel. Akkor már jártam Mákóba és Zsobokra fafaragó táborokba, ott képeztem magam Gál Potyó István fafaragó szakavatott irányítása mellett. Az apatársam, Essig József és felesége Klára, rávettek, vegyek részt az általuk évek óta szervezett és nagy népszerűségnek örvendő zsoboki képzőművésztáborban. Kezdetben itt is csak fába véstem, közben az egyik táborozó képzőművésztől, Koncz Münich Judittól ellestem a linometszés technikáját. Ezt most is tanulom, úgy tűnik, kissé későn érő típus vagyok…
– Komoly munkát végzel helytörténészként is, Kolozsváron együtt emleget a szakma Asztalos Lajossal és Gaal Györggyel. Mi váltotta ki ez irányú érdeklődésedet?
– Ez kissé túlzás, hisz míg az ő munkásságuk évtizedekre nyúlik vissza, addig én csak az utóbbi hat-hét évben kezdtem el foglalkozni ezzel. Egyébként Gaal György osztálytársam volt. Nagy szeretettel és érdeklődéssel olvastam munkáit, és telenként, amikor a műhelyben nem lehetett faragni, beültem az egyetemi könyvtárba vagy a levéltárba, és régi újságokat, évszázados iratokat böngésztem. Ha már átnéztem őket és rengeteg érdekes dolgot találtam, jegyzeteltem is.
– A helytörténet melyik része érdekel?
– Az épületek története, illetve az emberek. Sok érdekes ember sorsát fedeztem fel. Az első, aki felkeltette érdeklődésemet, éppen Nagy Gábor volt, akinek az egykori telkén épült a házunk. Nagy Gáborról tudni kell, hogy pincérből vendéglős lett, a születési éve 1845, amelyet az Ellenzék egyik 1922-es lapszámából sikerült kiderítenem. Dúsgazdag ember lett, egy időben Kolozsváron neki volt a legtöbb földterülete, telke. Nagyon jól hegedült és foglakozott zenekutatással is. A mai Melody épületében – amelyet akkor a katolikus egyháztól bérelt – a külföldön is híres Központi szállodáját működtette, amelynek vendéglőjében még Ferenc Józsefnek is felszolgált. Az egykori Ellenzék című lap azt is megírta, hogy a császár busás borravalót hagyott a pincéreknek
– Érdekes írásod jelent meg a Széchenyi tér jellegzetes palotáiról, amelyek a 19. század végén épültek. Mi késztethetett egy akkori patikust vagy mészárost, hogy bérpalotát építsen?
– Mindenekelőtt megérte befektetetni a pénzt bérpalotákba, hiszen ebből komoly jövedelem származott. Ugyanakkor mind a négyen, akik a palotákat építtették, dúsgazdagok lettek. Az sem mellékes, hogy mind a négyen virilisként (a legtöbb adót fizető polgárból kikerülő tanácsos) vagy választott polgárként a város Törvényhozó Bizottságának tagjai voltak, és első kézből tudták meg, hogy a városrendezési tervben az újonnan felépítendő Szamos híd négy sarkára bérpalotákat terveznek. Az Ellenzék 1891. egyik februári lapszámában megjelent tudósítás szerint Benigni Sámuel, Széki Miklós, Varga Dániel és Oriold József telektulajdonosok palotákat készülnek építeni. Benigni és Széki három év alatt fel is építette, viszont Varga Dániel helyett üzlettársa, a dúsgazdag ékszerkereskedő, Babos Sándor készíttette el – sorrendben harmadikként – a Széchenyi tér sarkán lévő épületet, amely később a református egyház tulajdona lett.
– Az egyik palota földszintjén régóta működik gyógyszertár. Ez eredetileg így épült?
– A Malom utca sarkán lévő Széki-palota építtetője Széki Miklós patikus volt. Bútora, berendezése a mai napig ugyanaz, mint amikor megnyitották 1893-ban. Ezt barátja, B. Bak Lajos műbútorasztalos mester, bútorgyáros készítette, aki özv. Oriold Józsefnével, a negyedik palota építtetőjével még az építkezés során kötött házassága révén a mai Astoria melletti épület névadója lett. Sajnos ezt kevesen tudják, és teljesen helytelenül továbbra is Benigni- vagy Berde-palotaként említik az épületet.
– Írásaidban foglalkozol a Reményik család történetével is. Milyen érdekes dolgokat derítettél ki róluk?
– Kevesen tudják, hogy a költő édesapja volt az első okleveles építészmérnök Kolozsváron. Azelőtt a budapesti műszaki egyetemen nem osztottak diplomát, hét-nyolc egyetemi félév után elismerték, hogy az illető mondjuk mérnök. Ilyen volt Pákey Lajos, kora egyik legnagyobb építésze. Bár korábban fejezte be az egyetemet, mint Reményik Károly, végül csak utána szerzett diplomát, amikor az okleveles építészmérnöki cím megszerzését vizsgához kötötték. Pákey az önéletrajzában el is ismeri, hogy ő a második vagy a harmadik okleveles építészmérnök volt Kolozsváron. Kevesen tudják azt is, hogy a János Zsigmond Unitárius Kollégiumnak otthont adó épületet Pákey tervezte ugyan, de Reményik Károly cége építette fel. Abban az időben a tervezőn volt a hangsúly, így általában az ő neve maradt fent, aki pedig a munkálatokat elvégezte, az lassacskán feledésbe merült. De a Farkas utcai egyetem keleti és nyugati épületszárnyai, az egyetemi könyvtár, a klinikák épületei is Reményik nevéhez kötődnek. Jellegzetesen klinker téglával burkolta az általa épített épületek külső falait, mint ahogy a saját Szentlélek utcai egyemeletes családi házát is.
– Mi vár még feltárásra a te szempontodból?
– Nem kimondottan épületekről szóló téma, de szeretném feldolgozni a kolozsvári mészáros céh történetét. Sok irat található róla megalakulásától, az 1470-es évektől. Azért is szeretném ezt megörökíteni, mivel édesapám mészáros volt…
Nagy Béla
Kolozsváron született 1948. január 13-án. A Kolozsvári Műszaki Egyetem gépészmérnöki szakán diplomázott 1971-ben. 1971–1975 között a Zilahi Öntöttvas és Acél Ipari Csapszerelvény Gyárban (IAIFO), 1975–2009 között a Kolozsvári Hőenergetikai Berendezéseket Kutató és Tervező Intézetben (ICPET, ma SIETA SA) dolgozott. A Kalotaszegi Bokréta Kulturális Egyesület, a Romániai Magyar Kézművesek Szövetsége, a Kolozsvár Társaság és a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság tagja.
Nánó Csaba / Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Pávás, napos, életfás vallomások
B. Kőrösi Ibolya-emlékkiállítás az Unitárius Egyház tanácstermében
Egy művész akkor hal meg igazán, ha elfelejtik. Ha munkái szétszóródnak, avatatlan kezekbe kerülnek, jobb esetben poros fiókok mélyén, padláson, pincében várnak a véletlen felfedezésre, az esetleges feltámadásra.
B. Kőrosi Ibolyát ilyen veszély nem fenyegeti. Művészi értékük, kelendőségük folytán munkái részben szétszóródtak ugyan a nagyvilágban, de jó kezekbe kerültek: igényes otthonok megbecsült ékeiként tartják számon őket. Alkotójuk a textilművészet egyik, kevesek által alkalmazott, különleges ágának, a Jáva szigetéről származó batiknak hódolt előszeretettel. Tette pedig ezt az ötvenes, hatvanas években, akkor, amikor az effajta technika nálunk újdonságnak számított, s csak kevesen merészkedtek a batikpipával és forró viasszal való rajzolás és utólagos festés viszontagságos területére. A sajátos módszer ugyanis rendkívül biztos kezet és alkotó fantáziát, kombinációs készséget, szín- és formaérzéket igényelt.
S a felejtés veszélye már csak azért sem fenyegeti-fenyegetheti a 2015-ben, 88. életévében elhunyt művészt, hiszen hasonló vizeken evező fia és munkásságának csodálója, Balázs László hozzáértéssel, szeretettel élteti édesanyja emlékét.
Most éppen a hagyatékban megmaradt munkákból – kendők, sálak, drapériák, ruhák, festmények – Rácz Norbert Zsolt lelkész támogatásával rendezett nagy sikernek örvendő emlékkiállítást az Unitárius Egyház Brassai utca 6. szám alatti tanácstermében.
A megnyitón többek között Kántor Lajos akadémikus, a Kolozsvár Társaság elnöke elevenítette fel a művésszel kapcsolatos emlékeit, szólt B. Kőrösi Ibolya család- és emberszeretetéről, nyíltságáról, hangsúlyozta munkássága művészi értékeit, egyediségét, amit a rendezvényen bemutatott kötet is illusztrál.
A kiállított munkák két nagy csoportba oszthatók: a tárgyi népművészetből, az eredeti, ősi, népi motívumokból táplálkozó alkotásokra, valamint közvetlenül a természetből ihletődöttekre. Utóbbiak szintén csoportosíthatók az elsődleges élményt feldolgozó, valósághű florális illetve zoomorf ihletettségű alkotásokra, s ezek absztrahált változataira valamint az elvonatkoztatás végső stádiumaként értékelhető, geometrikus alakzatokba foglalt sajátosan dekoratív megnyilatkozásokra.
Minden igazi művész önmagát adja munkáiban. Körösi Ibolya alkotásainak változatossága, tematikai gazdagsága, sajátos szín- és formavariációi, még a mértani szigort is könnyedséggel, játékosan vidám felcsillanásokkal enyhítő megnyilatkozásai komplex művészi egyéniségre, sziporkázó, jó kedélyű, életvidám alkatra utalnak. Talán legszembeötlőbb példája ennek a Lacika rajza (borítóképünkün – részlet) című munka. Amelyben a művésznek sikerült teljes mértékben azonosulnia kisfiával, átvennie a gyermeki alkotásokra jellemző, sajátos szemléletmódot, lelkiséget, létrehozva ezáltal egy sziporkázó színvilágú, megkapóan eredeti, magas művészi szinten megvalósított, magával ragadó festői kompozíciót.
A tárlat másik látványosan jellemző darabja a Pávák tánca. Kőrösi Ibolya egészen korai munkájáról van szó.
Németh Júlia / Szabadság (Kolozsvár)

A kolozsvári filmgyártás múltja, jövője
Filmalkotókról, a kolozsvári filmgyártás múltjáról és jövőjéről szerveztek kerekasztal-beszélgetést kedden a kincses városban.
Zágoni Bálint filmrendezővel, a Filmtett – Erdélyi filmes portál menedzserével és Zágoni Balázs íróval, filmes szakemberrel Katona Zs. József beszélgetett a Kolozsvár Társaság Fotó és film Kolozsváron elnevezésű sorozatának legutóbbi kiadásán.
A Zágoni testvérpár elmondta, a kincses városban 1913–1920 között működő, Janovics Jenő alapította filmstúdió a magyar és az egyetemes filmtörténet szempontjából egyaránt fontos műhely volt. Az intézetben létrejött alkotások 94 százaléka megsemmisült, ezért a kolozsvári filmgyárban ez alatt a hét év alatt készült több mint hetven játékfilm közül ma már csak négy tekinthető meg. Zágoni Bálint archív felvételek, képanyagok felhasználásával ismerteti a kolozsvári filmes műhely hétéves működését a Sárga Csikó nyomában című dokumentumfilmben. Az alkotást pár hete mutatták be a Duna World csatornán, és az első nyilvános vetítése a keddi beszélgetés keretében volt. A film rendezője beszámolt arról is, hogy az 1910-es évek derekán a Janovics Jenő színházigazgató által vezetett filmgyár több mint hatvan filmet mutatott be a legismertebb magyar színészek és a legjobb rendezők, operatőrök közreműködésével.
Janovics Jenő (Ungvár, 1872. december 8. – Kolozsvár, 1945. november 16.) színész, rendező, színigazgató, forgatókönyvíró kolozsvári színigazgatóként fontos szerepet játszott a Hunyadi téri színház építésében, illetve a nyári színkör kőszínházzá alakításában. Az első világháború előtt és alatt a magyar filmgyártás egyik úttörője volt filmgyártó és mozitulajdonos vállalkozóként, filmesztétaként, rendezőként és forgatókönyvíróként.
Kolozsváron kezdte rendezői pályafutását Korda Sándor, aki később sir Alexander Korda néven Angliában lett elismert rendező, és karrierje első éveiben az erdélyi városban dolgozott Kertész Mihály is, aki két évtizeddel később Michael Curtizként, az Oscar-díjas Casablanca rendezőjeként tett szert világhírnévre. Itt rendezett Garas Márton, itt játszotta egyetlen filmszerepét Blaha Lujza, Várkonyi Mihály és Berky Lili pedig a stúdió két legtöbbet foglalkoztatott színésze volt.
A kerekasztal-beszélgetésen a Zágoni Balázs által rendezett, Képzelt forradalom, avagy osztrák-magyar Románia című tényfeltáró-dokumentumfilmet is levetítették, az alkotás a román kommunista diktatúra megdöntését ismerteti. A kolozsvári és erdélyi filmgyártás jövőjével kapcsolatban a szakemberek nem túlságosan optimisták: szerintük itt jó képzések vannak, sok a tehetséges rendező, színész, viszont a technikai hiányosságok miatt kevesen maradnak itthon, nagyon sokan például Budapesten építik karrierjüket.
Bede Laura / Krónika (Kolozsvár)

Kinek csurran, kinek csöppen: pénzes segítség a civil szférának
Sok magyar szervezet kapott támogatást a megyei önkormányzattól
Sok kicsi sokra megy – így jellemezhető a Kolozs Megyei Tanács tegnap délutáni rendkívüli ülése magyar szempontból, hiszen több napirendi pontban kedvezően alakult a pénztámogatás a magyar kulturális, ifjúsági és sportszervezetek, egyesületek, alapítványok javára. Bár általában nem túl nagy összegekről van szó, pozitív eredmény, hogy egyes pályázati kategóriákban a magyar szervezetek mintegy 40 százalékos részesedésnek örülhetnek, összességében pedig a kiosztott 2,2 millió lejből 432 ezer lej jutott számukra rendezvények, szabadidős tevékenységek megvalósítására. Sőt, a kulturális rendezvényekre elkülönített pénzkeret majdnem 40%-át magyar egyesületek kapták, ami 198 ezer lejt jelent – ebben a kategóriában 49 magyar szervezet részesült támogatásban, ebből 25 ezer lej a Kolozsvári Magyar Napokra jut. A magyar történelmi egyházaknak összesen 322 ezer lej jutott, másfelől a pályázatok jelentős hányada a fiatalsághoz kapcsolódik.
A plénumban a tanácsosok közül senki nem emelt kifogást a pályázatok elbírálásának módja ellen, és a magyar frakció tagjai azt nyilatkozták lapunknak, hogy előzőleg a szakbizottságokban nem akadt nézeteltérés a „pénzporciózás” alkalmával.
„Az értékelésnél figyelembe vettük a rendezvények nagyságát, fontosságát a közösségek szempontjából, így kiemelve a Kolozsvári Magyar Napok részesült a legnagyobb támogatásban megyei önkormányzat részéről. A rendezvények, események és a különböző magyar vonatkozású projektek a Kolozs megyei magyarság erejét növelik. Összetartásuk fontos számunkra, hisz így tudunk még erősebb közösséget építeni” – nyilatkozta Balla Ferenc megyei tanácsos, a tanügyi, kulturális és egyházügyi bizottság elnöke a tanácsülést követően.
Ifjúsági projektekre a megyei önkormányzat 500 ezer lejes támogatást szavazott meg, amelyből várakozáson felül részesültek magyar egyesületek, alapítványok, társaságok – szám szerint 31. Ezek a következők (zárójelben a kapott összeg és a támogatott rendezvény): Kolozsvári Magyar Egyetemi Intézet (5 ezer lej a Középiskolások hosszú hétvégéje programra), Erdélyi Múzeum-Egyesület (8 ezer lej a Magyar Tudományosság Napja Erdélyben rendezvényre), Cserkészliliom Egyesület (2 ezer lej, Hagyományos kézművestábor cserkészeknek), KIFOR Egyesület (9 ezer lej, ifjúsági pavilon a Magyar Kultúra Napjára), Pro János Zsigmond Szövetség (4 ezer lej, expedíció a Duna-deltába), Kozmutza Flóra Egyesület (2 ezer lej, Gyereknap a Kozmutcza Iskolában), Magashegyi Menedékházak Egyesület (2 ezer lej, Hegyisportok gyerekeknek), Dési Civil Műhely (8 ezer lej, A fiatalok az interkulturális párbeszéd tartóoszlopai), szamosújvári Téka Alapítvány (12 ezer lej, Szociális program Kolozs megyei falvak gyermekeinek és fiataljainak), Erdélyi Kárpát-Egyesület – Torda (4500 lej, V. Székely Zsiga teljesítménytúra), Kalotaszeg Ifjúságáért Egyesület (4 ezer lej a bánffyhunyadi Vlegyásza Műszaki Líceum helyi, regionális és országos versenyeire), Kallós Zoltán Alapítvány (12 ezer lej, XI. Irodalmi és képzőművészeti alkotótábor falusi 1–4. osztályosoknak), Ördöngösfüzesi Tóvidéki Közösségi Egyesület (8 ezer lej, Kolozs megyei diákok népművészeti tábora), Magyargorbói Hangya Egyesület (4 ezer lej, Nemzetközi ökumenikus tábor falusi fiataloknak más vallások, hagyományok, kultúrák kölcsönös megismerésére és terjesztésére), Eden 75 Egyesület (8 ezer lej, Unitárius találkozó a Tordai-hasadékban), Tordatúri Gimnázium (3 ezer lej, Tiszteljük a természetet egy tisztább környezetért), Aranyosegerbegyi Gimnázium (3 ezer lej, Egy hét a természetben), Igen, tessék Egyesület (10 ezer lej, Mai fiatal vállalkozók sikertörténetei), KMDSZ (9 ezer lej a gólyabálra), KMDSZ (9 ezer lej nyári szabadegyetemre), Kolozsvári Montessori Nevelőegyesület (2 ezer lej, Alkalmazott Montessori- nevelés), Encyclopaedia Egyesület (2 ezer lej, az Apáczai kórusnak A dzsungel könyve című előadására), Apáthy István Egyesület (2 ezer lej, Kolozs megye gólyakaravánja), Erdély Ifjúsági és Sport Egyesület (8 ezer lej, III. Sportolimpia az erdélyi magyar líceumoknak), Fehér Holló Médiaklub Egyesület (3 ezer lej román–magyar portálkapcsolati konferenciára), Erdélyi Kárpát-Egyesület (7 ezer lej a Gyopárka gyermekfolyóirat kiadására), Kalotaszeg Egyesület (5 ezer lej, VI. Ifjúsági táncfesztivál), Tordaszentkirályi Silvanus Környezetvédő Egyesület (4500 lej, nyári ifjúsági tábor), Transilvania Trust Alapítvány (12 ezer lej, Örökség Napok), Dribli Sportegyesület (6 ezer lej, gyerekfoci program). A fentiek összege 200 ezer lej, ami a teljes támogatásnak 40%-át teszi ki.
A közművelődés témakörében a következők jutottak kisebb-nagyobb támogatáshoz: EMKE (5 ezer lej, Romániai magyarházak konferenciája), Korunk Baráti Egyesület (3 ezer lej, Korunk folyóirat megjelentetése), Kolozsvár Társaság (3 ezer lej, Közösség és kultúra 2017), Játéktér Egyesület (3 ezer lej, a Játéktér színházi folyóirat kiadása), Minerva Művelődési Egyesület (2 ezer lej, Kolozsvári művészet a Minerva-házban), Falu Kútja Egyesület (4 ezer lej, VII. Györgyfalvi néptánc és muzsika tábor), Filmtett Egyesület (4 ezer lej, Magyar filmnapok a XVII. Filmtett feszten), Kincses Kolozsvár Egyesület (25 ezer lej, VIII. Kolozsvári Magyar Napok), Visszhang Egyesület (4 ezer lej, a Visszhang Diákkórus rendezvényei), Dinamika Egyesület (9 ezer lej, VII. Magyar Könyvnapok), EKE (3 ezer lej, EKE-bál), Szarkaláb Kulturális Egyesület (5 ezer lej, XII. Tavaszi Folklórfesztivál), Szent István Társaság (8 ezer lej, Szent István-napi néptánctalálkozó), Kerekkő Egyesület (2 ezer lej, Kolozsvári unitáriusok nyílt napja), EMIL Egyesület (2 ezer lej, Magyar írók találkozója), Helikon Kulturális Egyesület (2 ezer lej, Irodalom mindenkinek a Helikonnal), Ördögtérgye Egyesület (3 ezer lej, Hagyományok), KIFOR (6 ezer lej, Kolozsvári szüreti bál), Igen, tessék Egyesület (5 ezer lej, művészeti értékek terjesztése), RMKT (8 ezer lej, XXII. Közgazdász találkozó), Váróterem Egyesület (2 ezer lej, Tordai független színház miniévadja), EMKE (3 ezer lej, Fiatal Filmművészeti Napok), Pro Schola Montessori Egyesület (1 ezer lej, A vers ünnepe), Kádár József Kulturális Egyesület (3 ezer lej, XIX. Petőfi Sándor versmondó verseny), Budai Nagy Antal Egyesület (2 ezer lej, VII. BNA-Napok), Györgyfalvi Művelődési Egyesület (2 ezer lej, Györgyfalvi Napok), Magyarlónai Művelődési Egyesület (3 ezer lej, A helyi hagyományok ápolása és feltámasztása), Hangya Egyesület (2 ezer lej, Falusi vándorszínház), Bánffy István Művelődési Egyesület (3 ezer lej, Kulturális tevékenység), Thamo Gyula Művelődési Egyesület (4 ezer lej, XXVIII. Tordaszentlászlói Kórustalálkozó), várfalvi Vár Egyesület (2 ezer lej, XV. Nemzetközi néptánctábor), Kalotaszentkirályi Faluturisztikai Egyesület (2 ezer lej, helyi hagyományápolás). Összesen 49 magyar szervezet részesült támogatásban.
A tegnapi tanácsülésen 1,2 millió lejt szavaztak meg a megyei sportélet ösztönzésére. Két sokatmondó adat: az U Sport klubnak 110 ezer, a CFR Sportklubnak 8 ezer lejt utalnak ki.
A magyar történelmi egyházaknak összesen 322 100 lejt osztottak le, ebből 246 ezret kapnak a református egyház különböző egyházkerületei, 73 500 lejt a római katolikus egyház, illetve 26 ezer lej támogatásban részesül az unitárius egyház. A kolozsvári evangélikus egyházközség templomának felújítására 5 ezer lejes támogatást ítéltek meg, míg a zsidó hitközség temető-karbantartási munkálatokra szintén 5 ezer lejt kap.
A nyertes pályázatok teljes listáját a Kolozs Megyei Tanács weboldaláról lehet hamarosan letölteni.
Ördög Béla / Szabadság (Kolozsvár)

Szerzők és olvasók ünnepe – 7. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét
H. Szabó Gyula kapta a Kolozsvár Társaság díját
Újra a könyvkiadók, könyvterjesztők sátrai foglalják el a Fogoly utcát, az RMDSZ, a Romániai Magyar Könyves Céh, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülete szervezésében létrejött 7. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét kapuit tegnap délután nyitották meg. A szervezők vasárnap estig várják az irodalmi-, zenés- és gyermekprogramokra az érdeklődőket a várfalak árnyékában. A rendezvény hivatalos megnyitóján Kántor Lajos, a Kolozsvár Társaság elnöke átadta a Kolozsvár Díjat, amelyet idén, jelentős kiadói tevékenységéért H. Szabó Gyulának, a Kriterion Könyvkiadó igazgatójának ítélték oda. A kitüntetést eddig hat alkalommal kapták meg olyan személyek, akik sokat tettek a romániai magyar könyvkiadásért, a „könyvek születésétől, azok kézbevételéig”. H. Szabó Gyula elmondta: díját megosztja azokkal a csapatokkal, akik az évek során segítették őt a munkájában, és sokat tettek a romániai könyvkiadásért.
A könyvhét megnyitóján először H. Szabó Gyula, a Romániai Magyar Könyves Céh elnöke szólalt fel, kiemelve: folytatják, ápolják a könyvhét hagyományát, felajánlva a rendezvényt a mindenkori és mostani meghívottaknak, kiemelve közülük a Kassáról érkezett vendégeket.
Markó Béla, a Kós Károly Alapítvány elnöke párhuzamot vont a világháló terjedése, használata és Gutenberg illetve a könyvmásoló barátok között. A könyveket másoló barátok is jobban szerették volna, ha a mesterségük a kolostor falai között marad, nem akarták, hogy a könyv tömegtermék legyen. Ám ahogy Gutenberg sem a barátok ellen hozta létre másolóját, Markó Béla szerint a világháló forradalma sem a könyv ellen irányul.
– Az internetnek köszönhető, hogy mindenki ír, mindenki olvas naponta, az sms-írókból, sms-olvasókból könyvírók és könyvolvasók is válhatnak. Rövid az sms, de a haikukkal is meg lehet szerettetni a verseket – vélte az alapítvány elnöke.
Oláh Emese, Kolozsvár alpolgármestere Müller Péter szavait idézve kezdte beszédét, majd kiemelte: az Ünnepi Könyvhét mindenki számára gazdagságot jelent, hiszen ez az esemény köti össze a budapesti Vörösmarty-teret a kolozsvári Fogoly utcával, a klasszikus műveket a kortárs alkotásokkal. Hozzáfűzte, a világ mindig a könyvek által ment előbbre, és jó lenne, ha mindenki hátizsákjában lapulna egy-egy kötet.
Vákár István, a Kolozs Megyei Tanács alelnöke ellentmondott Markó Bélának, szerinte az elektronika, informatika nem veheti át a könyvek helyét. Az írásbeliséget meg kell őrizni, hisz értékeinket csak a leírott szóval tudjuk megóvni.
Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja történettel készült a megnyitóra, amelyben kiemelte a szüleinktől tanult helyes olvasási testtartást nem szükségszerű betartani, a könyveket azonban nem cserélhetjük le eBook readerekre, a Könyvhetet laptophétre. A főkonzul szerint az eBook hasznos, csak idegen, gépies, egy könyvet nem lehet bekapcsolni, kikapcsolni.
Sarány Orsolya / Szabadság (Kolozsvár)

Volt egyszer egy egyetem…
Előadások és beszélgetések a hajdani Bolyai Egyetemről
Főtéri székhelyén a Kolozsvár Társaság ötödik alkalommal tartott emlékező jellegű találkozót, amelyen a Bolyai Egyetem (1945–1959) különböző karainak története, tevékenysége került terítékre. A matematika-fizika kar után most a Természettudományi Kar biológia szakának képviselői találkoztak. Buchwald Péter házigazdaként üdvözölte a megjelenteket, akik idős koruk ellenére – mint rövidesen kiderült –, nemcsak egyszerűen nosztalgiázni gyűltek össze: értékmentő tenni akarás is van bennük!
A megjelenteket rögtön egy kis szellemi ajándék várta: dr. Uray Zoltán a wikipédiából és tudománytörténeti könyvekből egy olyan nyomtatott válogatást szerkesztett, amely a Bolyai Egyetem Természettudományi Karának sok érdekes vonzatát öleli fel. Az első oldalon látható adatokon és fényképeken túl olvashatunk a magyar nyelvű egyetem megalakulásáról, korszakairól, tevékenységéről, vezetőiről, továbbá megszüntetéséről illetve jelentőségéről – mindezt név és dátum szerint, a megfelelő források feltüntetésével. Az egyetem vezetői (rektorai) a kor jelentős személyiségei voltak: Csőgör Lajos (1945–1948), Balogh Edgár (1948–1950) Nagy István (1950–1952) Bányai László (1952–1956) és Takács Lajos (1957–1959).
1959. június 15-én a Tanügyminisztérium rendeletével határozták el a két egyetem, a Babeş és a Bolyai egyesítését. A korszellemnek megfelelően meg sem kérdezték az érintetteket. Az utolsó tanévben a Bolyai Egyetemen a diáklétszám 2470 (1195 nappali és 1275 levelező tagozaton), a tanárok száma pedig 314 volt. Az egyesülési folyamat, amit a magyar diákok és tanárok veszteségként éltek meg, természetesen különböző lecsapódásokkal és reakciókkal jelent meg a karokon. A filológusok sokkal lázadóbb, szókimondóbb társaság voltak, mint például a biológusok. Most, a megszüntetés után 58 évvel a biológusok megkapták a lehetőséget, hogy felelevenítsék, és lehetőleg megőrizzék azt az emléket, amely bennünk a Bolyairól kialakult. Természetesen aszerint, hogy ki hány évet járt hallgatóként az előadásokra. A mi korosztályunk például (1957–1962) két évet töltött a Bolyain és hármat az egyesített egyetemen.
Az előadások témája természetesen a Bolyai Egyetem Természettudományi Karának története volt. Az előadók (Bakó Botond és Dr. T. Veress Éva) két különböző megközelítésben vizsgálták meg azt, milyen volt az egyesítés előtti „régi” Bolyai, és milyenné vált később, az egyesítés után az anyanyelven való tanulás lehetősége. Érdekes hozzzászólása volt dr. Markó Bálintnak, a jelenlegi Babeş-Bolyai Tudományegyetem biológia szakos fiatal prorektorának, aki többek között a „visszatérő” és újból tanító tanárokról is szólt, így Kiss Béláról, aki a rovartanban volt kiváló szakember. Elmondta, hogy ma a magyar diákok ismét anyanyelvükön tanulhatnak.
Az előadásokat hosszúra nyúlt érdekes beszélgetés követte, amelyben sok megfigyelés, történet, adat került felszínre. Többen saját életsorsukon keresztül mondták el azt, hogy milyen volt az egykori Bolyai Egyetem. Ott és akkor, abban a korban, amikor a szellemi korlátok is egyre szorosabbá váltak. Ennek ellenére, mint a hozzászólásokból kiderült, egy olyan jó színvonalú szakmai és emberséges szellemet tükrözött, ami miatt a mai „véndiákok” kellemesen és hálával gondolnak vissza az ott eltöltött évekre. Az általános műveltség, amit az egyetem évei alatt megszereztünk, az intenzív közösségi lét, amit éltünk, egy teljes életre szólt. Általános műveltségünk alapjai is ott alakultak ki. A szakmai felkészültség, amit a Bolyai Egyetem adott, lehetővé tette az igényes szakmai munkát az iskolákban vagy a kutatói pályákon. A biztató szó, az erkölcsi támogatás, a segítség, amit az anyagilag megszorult diákok például Csűrös István professzortól kaptak, soha nem felejthető el. Erre több példa hangzott el.
Dr. Bartók Katalin, aki több ilyen rendezvényen részt, vett elmondta, hogy ilyen jó hangulatú találkozó, mint a biológusoké még egyik sem volt. A legfontosabb konkrét eredmény pedig az, hogy elvileg körvonalazódni látszik egy jól dokumentált kötet elkészítése és megjelentetése. Szabadság (Kolozsvár)

Kántor Lajostól búcsúzik az RMDSZ
Kántor Lajos (született 1937. augusztus 7-én Kolozsváron) irodalomtörténésztől, szerkesztőtől, publicistától, a romániai irodalmi közélet formálójától, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség alapító tagjától, a Kolozs megyei szervezet első elnökétől búcsúzik a szövetség. Kántor Lajost saját halottjának tekinti az RMDSZ.
Kántor Lajos zászlóvivője volt és marad azoknak az erdélyi magyar értelmiségieknek, akik nemcsak szemlélték, de alakították is Kolozsvár és Erdély gazdag kulturális örökségét. Olyan szellemi műhelyek vezetője volt, amelyek szerves részét képezték a magyar kultúra egészének, az erdélyi irodalmi közéletet formálták.
A transzszilván értékek képviselőjeként, a párbeszéd embereként nyitottságot közvetített. Hitt a magyar és a szász, zsidó, román értékek közötti átjárhatóságban, úgy vélte: a kincses város túlélésének, virágzásának feltétele a kultúrák közötti párbeszéd fennmaradása. Igazi közép-kelet-európai értelmiségi, aki nemcsak alkotott, hanem közvetített is a tágabb régió kultúrái között.
Kántor Lajos támasza volt közösségünknek, de támasza a felnövekvő nemzedékeknek is. Gyermeki kíváncsiság, empátia ült ki arcára akkor, ha véleményéért faggatták, jó tanácsért, szellemi táplálékért álltak sorba nála a fiatal írók, értelmiségiek.
Életével, munkásságával fontos üzenetet fogalmazott meg mindnyájunk számára: az erdélyi magyar irodalom közkincs, de csakis azoké lehet igazán, akik méltók hozzá, megbecsülik, átörökítik a jövőnek.
Láng Zsolt író azt mondta egyszer: ha lesz egy erdélyi irodalmi múzeumunk, annak Kántor Lajostól kell hogy kölcsönöznie a nevét. Kántor Lajosra bízni a magyar kultúra egészének jelentős részét kétségkívül megtérülő befektetés.
Kántor Lajos iskolai tanulmányait Kolozsváron végezte, magyartanári képesítést a Bolyai Tudományegyetemen szerzett. 1979-től az irodalomtudományok doktora, 2001-től a Magyar Tudományos Akadémia doktora.
1990-ig a Korunk irodalmi folyóirat szerkesztője, 2008-ig pedig főszerkesztője. A kilencvenes években óraadóként 20. századi magyar irodalmat, magyar irodalmat, sajtó-műfajelméletet tanított a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen.
1994-1998 között tanszékvezetője volt a nagyváradi Sajtókollégiumnak, 1993-1997 között elnöke a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének, 1992-2000 között a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága – az Anyanyelvi Konferencia társelnöke.
1963 óta tagja a Romániai Írók Szövetségének, a kilencvenes évektől a Magyar Írók Szövetségének. 2003-tól a Kolozsvár Társaság alelnöke, 2006-től napjainkig elnöke.
Számtalan díj birtokosa: 1974-ben Román Akadémiai Díjjal, 1992-ben Pulitzer-emlékdíjjal, 1995-ben Madách Imre-díjjal, 1997-ben Aranytoll szakírói díjjal, a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével,1998-ban József Attila-díjjal, 2004-ben Széchenyi-díjjal, 2009-ban Kisebbségekért díjjal tüntették ki.
Távozásával pótolhatatlan űrt hagy mind a kolozsvári, mind a romániai magyar közösség életében. Tisztelettel hajtunk fejet értékteremtő, intézményépítő munkája előtt, tanításait tovább őrizzük szeretteivel, kollégáival, tanítványaival közösen.
Kedves Lajos, nyugodjál békében, emléked legyen áldott!
Vigasztalódást gyászoló szeretteinek!
Kelemen Hunor szövetségi elnök / Népújság (Marosvásárhely)

Kántor Lajos nyolcvan éve és öröksége
Születésnapi interjút készítettem vele, amikor a hatvanat betöltötte, a hetvenediken pedig Kántor Lajos, a hetvenes című publicisztikában kívántam neki „még sok termékeny, eredményes, örömteli évet”. Az idén pedig, már úgy május végétől kezdtem rágni a szavakat, amelyekkel augusztus 7-én, a nyolcvanéves barátot, számtalan közös örömünk-sikerünk és bajunk-bánatunk résztvevőjét köszöntsem. Meg sem fordult a fejemben az a gondolat, hogy az összállt mondataimat majd nekrológ formájában kell papírra vetnem. A halál kegyetlenül hirtelen ragadta el közülünk, július 22-én, az orvosok, minden igyekezetük ellenére, már semmit nem tudtak tenni megmentéséért. Kidőlt, mint a tölgy, váratlanul, egyből.
Kántor Lajos életre szólóan jegyezte el magát a Korunk folyóirattal 1959-ben, immár ötvennyolc évvel ezelőtt, s ennek a kijelentésnek az igazát az a tény sem kérdőjelezi meg, hogy első kritikáit, 1953-tól kezdődően, az Utunk közölte. Korunkos pályafutását, az élete utolsó hetéig tartó hűségét a folyóirathoz büszkén vállalta, pedig számtalan beszélgetéseink egyikének során bevallotta: sejti, hogy az egyetemi pálya számára simább lett volna. Persze, a maga kockázata, akkoriban, mindkét pályának megvolt. A Korunktól például először 1962-ben akarták eltávolítani, azt követően, hogy megírta a Régi és új a lírában című tanulmányát, amelyben a Forrás-nemzedék költészetét az előző nemzedékekéhez mérte. A korszak potentátjait azzal bosszantotta fel mérhetetlenül, hogy megpróbálta az újat jelezni, szembefordult a hivatalos költészettel.
Akkor született meg ellene első alkalommal a kettős vád: nacionalizmus és kozmopolitizmus. Évekkel később, amikor ez szóba került, jóízűen nevetgélve mondta: ez a fülében annyira jól hangzott, hogy a vádakat később is jó szívvel vállalta. A nemzeti örökséget és a magyarság sorsát tudatosan magáénak tekintette, akárcsak a nemzeti bezárkózással szemben érvényesíteni kívánt európaiságot. És valójába ez volt az, amit a Korunknál is igyekezett megvalósítani, és amit aztán a lap élén, 1990 után, meg is élhetett – a hagyományok tiszteletének és a modernizmusnak, a konzervativizmusnak és a szabadelvűségnek a saját maga meghatározta mértékkel történő ötvözését.
A Korunk számai hónapról hónapra képesek voltak újra meg újra meglepni az olvasót, s ez jelentős mértékben volt köszönhető annak, hogy Kántor Lajos pontosan érzékelte a közélet pulzusát, s egyben azt, hogy a nagyérdeműt éppen milyen témával lehetne ismét levenni a lábáról, meghódítani, kicsalni a napi élet forgatagából, és az elmét nyitó, pallérozó olvasásra, a közös gondolkodásra rávenni. A magyarsághoz való tartozásnak, a magyar nemzet és kultúra egységének, a magyar művelődés gazdagításának, másrészt a világra nyitottságnak egyidejűleg volt a híve. Nem tagadta: volt olyan időszaka, amikor arról álmodozott, hogy ezek, itt nálunk, egy megújuló szocializmusban lehetségesekké válhatnak. De aztán ebből az álomból 1956, és ami azután következett, gyorsan felébresztette, és ezt az ébredési folyamatot 1968 az ő esetében is visszafordíthatatlanná tette.
A sorkatona fegyelmét viszont soha nem tudta vállalni. Ezzel kapcsolatban úgy vélte, hazug és képmutató az a megállapítás, hogy a szocialista társadalomhoz valamennyien egyformán viszonyultunk, mind egyformák voltunk. Nem! Erőteljesen vallotta: attól függetlenül, hogy kinek volt párttagsági könyv a zsebében és kinek nem, óriási különbségek voltak aközött, hogy ki mit vállalt, ki mivel helyezkedett szembe, mikor, milyen pillanatokban. Kevesen voltak a hősök, ismerte el, és természetesen magát sem tartotta annak. De hatalmas volt benne a közösségi elkötelezettség, és ezt talán a családjából hozta magával. Mélységesen felháborította a primitív kommunistázás. Úgy látta, ezt így elintézni nem lehet, mint ahogyan a minőségtől és az értékteremtéstől eltekinteni sem lehetséges. Hogy bár mindenki kötött kompromisszumot abban a rendszerben is, még a kompromisszumaink terén is óriási különbségek voltak, tehát e tekintetben sem voltunk egyformák…
Erről tanúskodik egyebek mellett az 1973-ban általa elindított Korunk Galéria, művek és emberek „cenzúramentes” találkozóhelye, amelyet egészen 1986-os betiltásáig vezetett. Az is egyfajta közönség- és közösségszervezés volt. Ez a műhely – akárcsak 1990 utáni folytatása – a puszta képzőművészeti kiállítás-sorozatnál mérhetetlenül többet jelentett, hiszen 250 kiállítása annak a korszaknak fontos, számottevő fegyverténye volt, nem csupán kolozsvári, de erdélyi viszonylatban is. A Találkozások című, 1982-ben letiltott és csak 1997-ben megjelent Korunk Galéria-album, a 2009-ben kiadott Hazatérő képek: Barcsaytól Vinczeffyig vagy pedig a 2011-ben napvilágot látott Könyv, grafika: könyvművészet Erdélyben című, rendkívül míves kötetek erről sok minden felfedtek.
Kántor Lajos elsősorban írónak tekintette magát, pedig a lexikonok már rég óta irodalom- és művelődéstörténészként, kritikusként, esszéíróként, publicistaként és persze szerkesztőként tartották számon. Valójában mindez volt egy személyben, sokszólamúan, és számára mindig annak volt igazán súlya, ha valaki az irodalomkritikát vagy akár az irodalomtörténetet is az olvashatóságnak és az élményszerűségnek azon a szintjén volt képes művelni, ahogyan azt Babits Mihály vagy Szerb Antal tette.
Sokféle intézményvezetői minősége (Korunk-szerkesztő, majd főszerkesztő, MÚRE-elnök, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke, a Kolozsvár Társaság elnöke, az Anyanyelvi Konferencia társelnöke, az MTA tagja és így tovább) állandó munkalázban tartotta, de mivel a kezdetek kezdetétől elsősorban írni szeretett volna, lehetőleg kötetlenül, közben különböző hetilapokban, folyóiratokban, napilapokban éveken át személyes hangú rovatokat tartott fenn. (Ezek az írásai később kötetekben is napvilágot láttak, ilyen volt például a Szabadságban 2008. július és 2009. december közötti írásainak a Komp-Press és a Minerva közös kiadásában megjelent Kolozsvári néző című kötete is.) Naplószerű publicisztikákban és esszékben osztotta meg tehát gondolatait, tapasztalatait, meglátásait és élményeit olvasóközönségével. Emészthető szövegek írására törekedett mindvégig, és ez nem csupán a sajtóban közölt szövegeire vonatkoztatható, hanem az általa szerkesztett monográfiákban, antológiákban és esszékötetekben is tetten érhető. Legyen szó akár a Szilágyi Domokosról szóló A költő életeiről, a Nagy Albertet idéző Fehér volt a világról, a Domokos Géza kockázatai (és a végösszeg)vagy a Szabédi László írott hegyetékát bemutató A Lázár utcától a Postakert utcáig című kötetekről, a kaputémát körbejáró munkáiról (A kapu; A mennyei kapu, avagy az apokrif kerekasztal, 20-21. század; A Korunk kapui; A Korunk négy kapuja) vagy pedig a múlttal történő szembenézéseiről és tűnődéseiről (Szabálytalan félsziget; Barátom a malomban; Konglomerát (Erdély); Titkosan – nyíltan; Párbeszéd nemzetről, nemzetköziségről; F-elszámolás stb.). Vagy akár egyik legutóbbi könyvéről, a Fehér kakas – vörös borról.
Az irodalom szigorúan vett, már-már öncélúan tudományos megközelítését igazából soha nem művelte. Kivétel talán csak a doktori disszertációja volt, ami aztán később Líra és novella címmel, tanulmánykötetként a Kriterionnál jelent meg, abban ugyanis az elméleti megalapozásra is oda kellett figyelnie. Az esetek többségében azonban inkább másfajta megközelítését kereste az irodalomnak. Igyekezett elmélyedni abban a korban, amelyről írt, mint a történelmi regények írói, s abból építette köteteinek szövetét. Ilyen volt például a második Szilágyi-könyve is, a Ki vagy Te, Szilágyi Domokos?, de több példát is említhetnék, így sokszori tiszteletteljes nekifutásait a Szabédi László-témához, de közülük főképpen a Két világ közt harmadiknak című kötetét.
Őszinte híve volt a megbékélési célú magyar–román párbeszédnek. Kiváló kapcsolatai román írókkal, irodalmárokkal, művészekkel közismertek. Ezeknek a fáradságos, viszonylag kevés eredménnyel kecsegtető hídépítéseknek a pozitív és a negatív tanulságait foglalta össze a Függőhíd című, Pécsett kiadott kötetében. Kilencven után változatlanul úgy érezte, hogy ez szükséges is. Önámításnak tartotta azonban a két nép történelmi kiegyezésének a megvalósultságáról beszélni. Nem lehet azt mondani, állította határozottan, hogy a vitáink nyugvópontra jutottak, hogy a felfogás egymás megítélésében alapvetően megváltozott. Tudta, hogy az bizonyos értelmiségi szinten bizonyos fokig változó félben van, de tisztában volt azzal is, hogy a normalitástól még mindig nagyon messze állunk.
Tisztán látta, hogy ezt nem lehet kampányfeladatként felfogni, mert a másik félnek információval, hiteles szövegekkel és tényekkel történő folyamatos meggyőzése rendkívül fontos. Jól tudta, hogy a menetrendszerűen felmerülő kérdésekhez a hatalmon lévő románok egy része gyanakvással, kétkedéssel, néha felháborodással viszonyul, s hogy az RMDSZ tisztségviselői nap mint nap tapasztalják a hagyományrendszerből és a gondolkodásmódból adódó különbségéket. S hogy ezek a különbségek alsóbb, megyei, városi, községi szinten még hangsúlyosabbak lehetnek. Nem voltak tehát illúziói, az állandó párbeszédre mégis végig nyitott maradt. (Lásd az 5. oldalon közölt néhány sajtóban megjelent gondolatát.)
Kántor másik fő hivatása az alapvető fontosságú, kolozsvári központú erdélyi intézmények megszervezése és működtetése volt. Mert Kolozsvárt feladhatatlan városnak tekintette. Legyen szó a Kolozsvár Társaságról, amelynek elnöke volt, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületéről, amelynek szintén évekig elnöke volt, a Komp-Press Kiadóról, a Korunk Baráti Társaságról, Szabédi-napokról, kalotaszegi Ady-ünnepségekről, kolozsvári Reményik- vagy Cs. Szabó-megemlékezésekről, budapesti Korunk-találkozókról, erdélyi magyar politikai vagy közéleti fórumkról, a magyar–román kölcsönös megismerést és párbeszédet szolgáló Magropressről, Sajtófókuszról, Cumpănáról, a még szélesebb bemutatkozást elősegítő Renderről, de akár az RMDSZ vagy a Szabadság alapításáról is, Kántor Lajos mindegyikben részt vállalt, s így valamennyi magán viseli a kántori jegyeket is.
Nem lesz könnyű dolga annak, aki majd arra vállalkozik, hogy Kántor Lajos művéről-munkásságáról átfogó értékelést írjon. Évekre lesz szüksége már csak arra is, hogy mintegy hetven kötetét elolvassa. Arról nem szólva, amit idehaza és külföldön a sajtóban publikált. Nekünk pedig a Kántor nélküli Kolozsvárt kell majd kitalálnunk – ami egyáltalán nem könnyű feladat. Nyolcvan éve, munkássága nehéz örökséget jelent. Távozását a kolozsvári, az erdélyi és az egyetemes magyarság nagy veszteségének, a keletkezett űrt pedig betölthetetlennek tartom.
Eltűnése előtti napjaiban újabb kötetén dolgozott, amelynek a Kakas és kereszt címet szánta. Kikből, miből lettünk? – erre a kérdésre kereste volna benne a választ, mint mindig, az élet pártján állva, és azt vallva, hogy a magányt úgy lehet a legértelmesebben feloldani, ha az ember visszacsalja „az írók nagyfejedelemségének képzeletbeli asztalához”, beszélgetőtársként, hihetetlenül kiterjedt kapcsolatrendszeréből mindazokat, akikkel találkozott, akikkel korábban vitákat folytatott, és akikről régebben már írt.
Könyvének mottót is választott: „Az ember többnyire önmaga határozza meg az életét (ha tudja).” Íróasztalán ott maradt kéziratának egyik mondata mintha életének utolsó szakaszát összegezné: „Jártam Londonban, Cambridge-ben (nem egyetemre, abból nekem a kolozsvári Bolyai jutott – igaz, még mielőtt a Babeşsel egyesítették volna); Skóciába, a kísértetekkel benépesített várkastályokba viszont nem jutottam el. Most, hogy az én házam, az én váram szobáit veszem számba, egykori lakóit, látogatóit próbálom meg kikérdezni, a falakon függő képeket (néha a bomló vakolatú mennyezetet) nézem, külső szemlélőnek, mai olvasónak úgy tűnhet, hogy szellemeket idézek. Pedig nem. A magányt az évtizedek során begyűjtött életek oldják fel. Nem választás kérdése, hogy itthon velük vagyok.”
Aztán, hirtelen, a begyűjtött életeket is magával vitte. Árván maradtak a szobák, a képek, az íróasztal, az öreg Erika írógép, a könyvek. Köztük közös kedvencünk, oly sok kölcsönös csípkelődésünk tárgya: Nagy Albert Fehér kakasa...
Nyugodjál békében, drága barátom. Isten veled – és talán velünk is egy cseppet. Szabadság (Kolozsvár)

Születésnapi köszöntő helyett*
Alig fél hónap választotta el attól, hogy betöltse nyolcvanadik évét. Milyen örömmel és mennyire könnyebben írtam volna felköszöntőt, mint ezt a nehéz szívvel és lélekkel megfogalmazható nekrológot. Kántor Lajos elhunytával az egységes magyar irodalom kiemelkedő személyiségét, a Korunk folyóirat kiváló főszerkesztőjét, több mint hetven könyv szerzőjét, vagy szerkesztőjét, a Kolozsvár Társaság elnökét, ismert közéleti személyiséget és bátran mondhatjuk, hogy a Kárpát-medencei magyarság megkerülhetetlen véleményformálóját gyászoljuk. Jómagam a barátomat is siratom. Olyan barátot, amilyenből a hosszú élet során talán egy vagy kettő adódik.
Amikor a világégés kellős közepén, 1943 szeptemberében, a Református Kollégium Király utcába kihelyezett elemijében, Szentgyörgyi Piroska tanító néni első osztályában egy padsorba kerültem a kerekarcú, mosolygós, az r-betűt kissé arisztokratikusan ejtő fiúcskával, egyikünk sem gondolhatta, hogy mennyire összefonódik majd a sorsunk a következő csaknem 75 évben.
Iskolánk, amely az egyházi tanintézetek államosítása után 2. számú Magyar Fiúlíceum lett, bár sokat tettek minőségének csökkentése „érdekében”, olyannyira megőrizte demokratikus szellemiségét és a szabadság szeretetére való nevelés tradícióját, hogy a legsötétebb sztálini időkben, 1953-ban, tanulói sorából kerültek ki azok a ma már jól ismert IKESZ (Ifjú Kommunistaellenes Szervezet) súlyos börtönévekre ítélt tizenöt-tizenhat éves „bűnözői”, akikből az évek során olyan jól ismert közéleti személyiség váltak, mint Bodor Ádám, Veress Zoltán, Palocsay Zsigmond, Asztalos Lajos vagy, a kevésbé ismertek közül, Csoma Zoltán (Botond édesapja) és Dezső György.
Az 1954-es érettségi vizsgánkig a mi két párhuzamos osztályunkba is olyan kiválóságok kerültek, mint a zenetudós László Ferenc, Lászlóffy Aladár, a válogatott kosárlabdázó Vizi Imre, vagy a több mint kétszázszoros válogatott olimpikon vízipólós Szabó Sándor. Lehet, hogy e két utóbbinak köszönhető az, amit talán kevesen tudnak, hogy Lajos középiskolás korában sportújságíró álmokat dédelgetett. Mindezt csak azért sorolom fel, mert ebben a kétségtelen elit diákcsapatban az eminens, az elsők között is a legelső végig Kántor Lajos volt. Tizenegy éven keresztül neki más érdemjegye, mint a legjobb soha nem volt. Jó emlékű osztályfőnökünk, a Torockóról elszármazott Páll András minket mindig csak úgy emlegetett, mint a „Kántor-osztály”.
Már a középiskolában sok mindent együtt vagy párhuzamosan tettünk, ami még nem jelentett közelebbi barátságot. Egyszerre konfirmáltunk osztálytársunk édesapjánál, László Dezsőnél, együtt jártunk hegedűórákra Kouba Paula nénihez, Kolozsvár annak idején ismert hegedűtanárnőjéhez, majd együtt is érettségiztünk. Habár külön fakultásra jártunk, az egykori Bolyai Egyetemen az úgymond társadalmi munkák során is összefutottunk. Az 1956-ban frissen megalakult Diákszövetségben ő valamilyen felső vezető, én a kémia kar sportfelelőse voltam. Lényegesen szorosabb lett kapcsolatunk 1989 után. Bábáskodtunk az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének létrehozásában. Ő, mint a szervezet elnöke, én, mint a Nemzeti Megmentési Front (FSN) városi alelnöke. Nemsokára engem választottak meg érdekvédelmi szervezetünk megyei elnökének. Ő akkor már az RMDSZ központi vezetőségében tevékenykedett, és a Korunk főszerkesztője volt. Én nem őt, hanem Balázs Sándort váltottam a megyei elnöki tisztségben. A rendezvényeken gyakran összefutottunk, még akkor is, amikor én, mint szenátor Bukarestbe kerültem. Enyhe szakmai féltékenységgel vettem tudomásul, hogy neki majdnem mindig a többségnél is nagyságrenddel komolyabb befolyása volt a Domokos Géza, majd a Markó Béla vezette szervezetünk politikai orientációjának kialakításában.
Minden osztálytársi és politikai együttműködés mellett, ami úgy istenigazából összehozott bennünket, az a tenisz volt. Sűrű életünkben ez remek kikapcsolódást jelentett. Legalább öt könyvében előszeretettel emlegeti teniszpályafutásunkat, de azért ne gondolja senki, hogy nagyon tudtunk játszani. A legigazibb amatőr szinten űztük ezt a szép, de kimondottan nehéz sportot. Amikor én bekapcsolódtam, Lajosnak már voltak partnerei: Senkálszky Bandi bácsi, Tompa Gábor és Polonyi doktor. Kettőnk tudására jellemző, hogy a nálunk majd harminc évvel idősebb színészóriást is csak nagyon ritkán tudtuk legyőzni. Igaz, nem is nagyon akartuk, mert Bandi bácsi elvárta, hogy a labdát a tenyeres oldalára üssük, lehetőleg nem túl erősen. Nyolcvanévesen is nagyon kellemes partner volt. Tompa Gabit nem említem, mert ő egy osztállyal magasabbra volt besorolva, akárcsak Polonyi doktor.
Az akkori rendszeres találkozások elmélyítették a barátságunkat. Annak ellenére, hogy az ezredforduló idején már jócskán elrúgtuk a hatvanat, a heti kétszeri játékra mindig tudtunk időt szakítani. Eleinte két óra tenisz, utána úszás, majd szigorúan csak a kiizzadt folyadék pótlására sörözés és közben a nagy beszélgetések. Ami a kultúra, a politika és a sport napirendjén volt, az nálunk is terítékre került. Annak ellenére, hogy majdnem minden téren hasonló volt az értékítéletünk, elég sokat vitatkoztunk.
Nagyon fájdalmas most nosztalgiázni. Ahogy teltek az évek, úgy adtuk mind lejjebb és lejjebb. Először rátértünk a csak egy-egy óra teniszre, majd hetente csak egyszer, aztán ezt is kihagytuk. Még maradt egy ideig az úszás, végül már csak a sörözés és a duma.
Barátságunkban új fejezetet jelentett a Kolozsvár Társaság. Érdekes, a Korunkhoz a hetvenes évek vége felé nem ő hívott, hanem Veress Zoltán. Tibori Szabó Zoltánnal és az ifjú Szabó T. Attilával együtt, úgymond a tudományos rovat megerősítése végett. A rovat vezetését később Kiss János vette át, de munkatársaknak továbbra is megmaradtunk. A fel nem adható város társaságához viszont már Kántor Lajos hívott. Szívesen jöttem. Ekkor már ő is kért tőlem kéziratokat, de inkább csak a politikára hajazó publicisztika műfajából. A társaságnál a csapatépítő szervezőt is felfedezhettem benne. Olyan jó munkakapcsolatot tudott megteremteni, hogy négy-öt év alatt a rendezvényekben nagyon gazdag Kolozsváron is sikerült igen magas színvonalú előadásokat tartani a rendszerint nagyobb létszámban megjelenő hallgatóságnak.
Itthon maradt vezető magyar értelmiségijeink talán egyik legnagyobbika volt Kántor Lajos. Nehéz leírni, hogy volt. Még nehezebb lesz őt pótolni. Két fiának, unokáinak és hozzátartozóinak biztos, hogy lehetetlen. És nekem?
Laji! Nem szép tőled, hogy csak úgy, hipp-hopp elmentél. Itt hagytad a barátodat, ebben az amúgy is barátságtalan világban. Persze, te már túl vagy a döntő játszma nehezén. Előny nálad! Bérelj ki ott fenn egy teniszpályát, majd jövök egyenlíteni. Nagyon félek, hogy inkább előbb, mint utóbb.
* Kántor Lajos ma lett volna 80 éves.
Buchwald Péter / Szabadság (Kolozsvár)

Túlélő képek – Kántor Lajos hiányában
Az először 1989-ben, majd húsz év múlva, 2009-ben immár bővített formában újra kiadott Túlélő képek című Kántor László-kötet köré szervezett találkozót a Kolozsvár Társaság.
Az esemény elgondolója eredetileg a társaság elnöke, Kántor Lajos volt, azonban az irodalomtörténész nemrégiben bekövetkezett halála miatt a házigazda szerepét Balázs Imre József vette át. Az egybegyűlteket Tibori Szabó Zoltán, a rendezvényt befogadó Minerva Művelődési Egyesület elnöke köszöntötte, hangsúlyozva, az est forgatókönyvét Kántor Lajos képzelte el, de sajnos hirtelen halála miatt már nem jutott idő annak részletes megbeszélésére. A fényképekkel, dokumentumokkal illusztrált könyv 34 erdélyi magyar író művét, vallomását tartalmazza, a Noran Libro Kiadó által megjelentetett második kiadásban pedig már az erre való reflektálások is bekerültek, és a képanyag is gazdagodott. Az esten Kántor László is jelen volt, a kötetben szereplő szerzők közül pedig heten jelentek meg a rendezvényen.
Rohonyi D. Iván / Szabadság (Kolozsvár)

Jogászok a Kolozsvár Társaságnál
Ritkán gyűl össze ennyi jogász egy helyen – állapította meg derűsen Bucwald Péter házigazdai minőségében azon a rendezvényen, amelyet kedden, október 3-án tartottak a Kolozsvár Társaság székházában, a Volt egyszer egy egyetem (1945-59) sorozat VI. részeként.
A program filmvetítéssel kezdődött: a Veress Emőd és Kokoly Zsolt által összeállított könyv, a „Jogászképzés a Bolyai Tudományegyetemen (1945-59)” alapján készült dokumentumfilmet mutatták be, majd a szerzők röviden ismertették könyvüket is, felvázolva elképzelésüket, hogy folytassák az erdélyi jogászképzés történetének megírását. Ezt követően a résztvevők kötetlenül beszélgettek, meséltek jogi tanulmányaikról, szakmájuk egy-egy érdekesebb történetéről, hiszen a kerekasztal-beszélgetés elképzelése is az volt: feleleveníteni azokat az éveket, amikor magyarul folyt a jogászképzés a Bolyai Tudományegyetemen, majd beszélni a jelenkori román nyelvű képzésről, mérlegelni a szakma anyanyelven illetve az állam nyelvén történő elsajátításának előnyét. A szakma neves és ismert meg elismert képviselői fogadták el a meghívást a rendezvényre, többek között: Hajdú Gábor volt egészségügyi miniszter, Buzeskó György bíró, Frunda György ügyvéd, volt szenátor, Eckstein Kovács Péter ügyvéd, egykori szenátor, Somai József közgazdász, a BBTE jogi karának volt főtitkára, Somai József László, Bánhegyesi Hajnal, Bányai József ügyvédek, Sztranyicki Szilárd ügyvéd, a kataszteri hivatal volt vezetője, és mások.
A jogi szakmát anyanyelven alaposan elsajátították egykor a Bolyai egyetemen, és ez nem volt akadálya annak, hogy utána az állam nyelvén boldoguljanak és szakmailag sikereket érjenek el – sok bolyais története ezt igazolja. Ellenben az is tény, hogy tökéletesen kell ismernie az állam nyelvén szakmáját annak, aki itthon akar boldogulni, karriert befutni, sőt, ma már még legalább két idegen nyelvet is ajánlatos beszélnie – hangzott el a beszélgetésen. A kizárólag román nyelvű képzés viszont az anyanyelven történő kommunikálásban okoz nehézséget, de végülis az egyéntől függ, hogy utólag a magyar szakkifejezéseket is elsajátítsa, jegyezték meg. Szabadság (Kolozsvár)

Szakmát anyanyelven: csak vagy és?
Minden bizonnyal továbbgondolásra és közös gondolkodásra késztethet(ne) oktatókat, politikusokat, szakmabelieket az a téma, amely felmerült a Kolozsvár Társaság legutóbbi rendezvényén (a Volt egyszer egy egyetem (1945-59) sorozat keretében a Bolyai Tudományegyetem jogászképzésének története) is. Éspedig: anyanyelven kellene-e, lenne-e érdemes valamely szakmát továbbtanulni és elsajátítani a felsőoktatási intézményeken, vagy mindent elsöprő prioritása és előnye van az adott állam nyelvének?
Persze, az említett (szakmainak is mondható) találkozó valójában nem fogalmazta meg, nem is tűzte ki céljául ennek a kérdésnek a megválaszolását, az ötlet inkább csak ismételten felmerült a meghívottak közötti kötetlen és emlékező beszélgetés során. Neves, ismert és elismert jogászok, jogász-politikusok osztották meg a hallgatósággal emlékeiket, saját tapasztalataikat az egyetemi felvételiről, általában az oktatásról a jogi karon, a szakmában való boldogulásról, az anyanyelvű vagy az állam nyelvén történő szakképzés egyénenként megtapasztalt előnyeiről, a magyar és/vagy román szakmai nyelv elsajátításának szükségességéről és fontosságáról.
A rendezvényen részt vett Hajdú Gábor (volt egészségügyi miniszter) és Buzeskó György (nyugalmazott bíró), ők azon kevesek közé tartoznak, akik még magyarul kezdték meg és végezték el jogi tanulmányaikat a Bolyai Tudományegyetemen, amely csak másfél évtizedig működött: a második világháború után alapították meg az egyetemet, amelyen magyar jogi képzés is folyt, és kezdetben még mindenki azt hitte, a romániai magyarság felsőoktatási igényét ez folyamatosan és változatlanul ki fogja elégíteni. Ellenben az 1956-os magyarországi forradalom után egyre inkább lehetett érezni a román állam- és pártvezetés szándékát az egyetem megszüntetésére, majd ez be is következett az 1959-es egyetemegyesítéskor, amikor a Bolyait összevonták a Victor Babes Egyetemmel. Veress Emőd és Kokoly Zsolt jogászok helyesen döntöttek, amikor megjelentették (még tavaly) könyvüket a Jogászképzés a Bolyai Tudományegyetemen 1945-1959 címmel, hiszen értékes fogodzót jelentett a témában, a magyar oktatói és tudományos tevékenység feltárásaban, hogy még sikerült megszólaltatniuk egykori hallgatókat. Újvári Ildikó / Szabadság (Kolozsvár)

„Szabadságot álmodtak maguk és nemzetük számára”
Az emberáldozat aktualitását emelték ki a kolozsvári megemlékezésen
Alig százan vettek részt az RMDSZ Kolozs megyei szervezete és a Kolozsvár Társaság által szervezett, a magyarországi 1956-os magyar forradalom megemlékező eseményein a sétatéri 1956-os emlékműnél, illetve a belvárosi unitárius templomban megtartott ökumenikus istentiszteleten. A szónokok az emberáldozat mai aktualitását emelték ki. Elhangzott: ahogy az 1956-os forradalmárok hűek maradtak a szabadsághoz és önmagukhoz, úgy nekünk is hűek kell maradnunk önmagunkhoz, anyanyelvünkhöz, kultúránkhoz. Ugyanakkor meg kell őriznünk mindazt, amit Isten ránk bízott, és tovább kell adni értékeinket a következő generációnak. Az eseményen közreműködött a János Zsigmond Unitárius Kollégium Péterffy Gyula énekkara, vezényelt Ördög Ödön karnagy-tanár. Este hat órától gálahangversenyt tartottak a Kolozsvári Magyar Operában, majd Mátyás király szülőháza előtti térről fáklyás menettel emlékeztek az 1956-os magyar forradalom áldozataira.
– Hatvanegy év telt el azóta, hogy a magyar nemzet egy csodálatos forradalmat követő szabadságharcban megpróbálta megdönteni a kommunista diktatúra embertelen rendszerét és kiharcolni függetlenségét. Tisztelet, főhajtás és hála ’56 mártírjainak és mindazoknak, akik előkészítették és végigharcolták ezt az egyenlőtlen küzdelmet. Azóta a szabadságszerető emberek a világ minden táján ezen a napon emlékeznek a magyar nép eme bátor tettére. Mi is így tettük ezt éveken keresztül. Előbb csak titokban a legszűkebb baráti körben, úgy 25 éve már bátrabban, de még távolról sem úgy, ahogyan azt szerettük volna. 2009 októbere óta azonban már nyíltan, itt a Sétatéren Szakács Béla remek emlékművénél több százan összegyűlve. Ezen a hatvanegyedik évfordulón vessünk pár pillantást jelenlegi helyzetünkre is. Az áhított, várva várt XXI. századi határok légiesítése, az EU-hoz és a NATO-hoz való csatlakozás kétségtelen elhozta a számunkra sokáig elképzelhetetlen majdnem szabad utazást, az eszmék és a tőke szabad áramlását, de a Kánaánt sajnos még nem. Egyelőre olyan bizarr, eszement világban élünk, amelyről nagyon nehéz lenne megmondani, hogy kinek, vagy kiknek kedvez – mondta Buchwald Péter, a Kolozsvár Társaság jelenlegi elnöke, aki arra kérte a jelenlevőket, hogy egy perces néma csenddel áldozzanak a civil szervezet idén elhunyt elnöke, Kántor Lajos emlékének.
– Az 1956-os magyar forradalmat győzedelmes vereségként szokták emlegetni. Meggyőződésem, hogy ez a magyar forradalom, a prágai tavasz és a lengyel szolidaritási mozgalom mind hozzájárult a kommunista diktatúrák megdőléséhez. A romániai kommunista hatalom arra használta fel ezt a forradalmat, hogy meggyőzze a szovjeteket az erdélyi magyarság irredentizmusáról, és ennek tulajdonítható több magyar nemzetiségű kommunista vezető eltávolítása. Az 1959-es kolozsvári egyetemegyesítés is ennek a hozadéka. Nekünk ma más eszközökkel kell a közösség jogaiért harcolnunk, de elődeinktől helytállást tanulhatunk – közölte Csoma Botond, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke, parlamenti képviselő.
– Harcolni kell a szabadságért akkor is, amikor egy fél világot uraló nagyhatalommal kell megküzdeni érte. ’56-ban hőstettet hajtottak végre, hiszen egy nép saját lelkiismerete tisztaságának, önazonosságának, méltóságának megőrzése érdekében fogtak fegyvert. 1956-nak hősei voltak, akik mertek nagyot álmodni, szabadságot álmodni maguk és nemzetük számára. S bár a szabadságot ott, akkor nem vívhatták ki, sikerült helyreállítaniuk a magyar nemzet megtépázott méltóságát. Ez a méltóság pedig minden időkben, minden körülmények között alapfeltétele a szabadságnak. Egy méltóságától megfosztott, megtört embertől vagy nemzettől nem várhatunk progressziót, motivációt és innovációt. Egy ilyen nemzetnek a szelleme halálra van ítélve. Egy ilyen tömegnek közös céljai, közös kultúrája, közös holnapja sem lehet, az ilyen tömeg tagjai nem segítik egymást, nem közreműködőek, mert a magánérdek vezérli őket. Az ilyen tömegekre épülnek a diktatúrák. Akkor, amikor a szabadságunkból el akarnak venni, jogainkat csorbítani akarják, ennek a méltóságnak a birtokában sokkal könnyebben mondhatjuk ki azt a szót, hogy „elég” – vélekedett Oláh Emese, Kolozsvár alpolgármestere.
Vákár István, a Kolozs Megyei Tanács RMDSZ-es alelnöke a sétatéri emlékmű szimbolikájáról értekezett, majd kifejtette: Az ’56-osok bíztak, áldozatkészek voltak és hittek. – Ők számunkra példaképként szolgálnak a történelem forgatagában! Ma, itt és most mi összegyűltünk és igenis a szabad lelket ünnepeljük – mondta a Kolozs Megyei Tanács alelnöke.
A sétatéri 56-os emlékmű megkoszorúzása után a belvárosi unitárius templomban megtartott ökumenikus istentisztelettel folytatódott a megemlékezés. Rácz Norbert belvárosi unitárius lelkész szerint a legfontosabb az, hogy soha ne éljünk olyan elnyomásban, mint 1956-ban. – Bármennyire is erős a zsarnokság, a szabadság ott él az emberek szívében és győzedelmeskedni fog – összegzett az unitárius lelkész. – Isten akaratából születtünk magyarnak. Isten azt akarja, hogy szeressük magyarságunkat. Ne tékozoljuk el szent örökségünket, a kereszténységet, teljesítsük kötelességünket, adjunk példát, legyünk becsületesek és vállaljuk az áldozatot – hirdette Kovács Sándor római katolikus főesperes. Dobri András református lelkipásztor igehirdetésében azt fejtegette: tisztségünk és küldetésünk megőrizni azt, ami ránk van bízva: anyanyelvünket, kultúránkat, szabadságunkat, bibliánkat, templomainkat, családunk lelki békéjét. Az őrhelyen állunk, őrizzük meg azt, amit Isten adott, és erről az áldott, szent örökségünkről soha ne mondjunk le – buzdított a főesperes. Kerékgyártó Imola evangélikus lelkész imájában arra összpontosított, hogy Isten ránk bízta a hősökre való emlékezést, akiknek bátorsága, kiállása ma is példa számunkra.
– A szabad emberek és nemzetek emlékezetében 1956. október 23-a örökké élni fog. Az1956-os forradalom hőseinek áldozata nem volt hiábavaló: ők elpusztultak ugyan, de senki se győzte le őket. Ahogy az 1956-os hősök, úgy nekünk is hűnek kell maradnunk önmagunkhoz és a szabadsághoz – összegzett Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja. Gáll Sándor, az Erdélyi Református Egyházkerület részéről Isten áldását és békéjét kérte az emlékezőkre. Nagy-Hintós Diana / Szabadság (Kolozsvár)

A visszaszerzett méltóság ünnepe – 1956-os megemlékezések Erdélyben
A barátságtalan idő ellenére százak tisztelegtek hétfőn az 1956-os forradalom és szabadságharc hőseinek tiszteletére rendezett erdélyi ünnepségeken.
Erdély számos településén tartottak ünnepi, kulturális műsorral egybekötött megemlékezést, ökumenikus istentiszteletet az 1956-os forradalom és szabadságharc kitörésének 61. évfordulója alkalmából. Kolozsváron a barátságtalan, esős idő ellenére több mint százan vettek részt a sétatéri ’56-os emlékműnél megtartott megemlékezésen a Kolozsvár Társaság és a Kolozs megyei RMDSZ szervezésében. Az ünnepségen felszólaló Oláh Emese alpolgármester úgy fogalmazott, bár az ’56-os forradalmat leverték, ’56 „a világ szemében is visszaadta az összmagyar nemzetnek, nekünk, Kárpát-medencei magyaroknak a méltóságot”.
Most, 61 évvel a forradalom után ebbe a méltóságba kapaszkodva vívhatjuk meg vértelen forradalmainkat, harcolhatunk jogainkért, közösségünkért. Akkor, amikor a szabadságunkból el akarnak venni, jogainkat csorbítani akarják, ennek a méltóságnak a birtokában sokkal könnyebben mondhatjuk ki: elég!” – fogalmazott Kolozsvár alpolgármestere.
Buchwald Péter, a Kolozsvár Társaság elnöke felidézte, 1956-ban 20 éves egyetemista volt, amikor a rádióban meghallotta a hírt a forradalom kitöréséről.
„Mámoros érzés volt, mi is büszkén vallottuk magunkénak a forradalom sikereit” – mondta Buchwald Péter. A Kolozsvár Társaság elnöke hangsúlyozta, hasonló pillanatot összesen háromszor élt át életében, de utána „egyszer sem váltak valóra a változáshoz fűzött remények”.
Először 1945-ben a világháború végének a híre volt az, amitől mindenki lelkessé vált, de nem gondolták volna, hogy a kommunista diktatúra vár rájuk. 1956 után a következő hasonló élményben 1989 decemberében volt része, azonban a forradalom után elérkező szabadság „nem úgy sikerült, ahogy szerettük volna”.
„A Kánaán még nem érkezett el. Bizarr, eszement világban élünk, amelyről nem tudjuk, kinek jó” – fogalmazott Buchwald Péter, aki utópiának nevezte a magyar–román történelmi megbékélést Nagy-Románia születésének centenáriumi évében.
Csoma Botond parlamenti képviselő kiemelte, az 1956-os forradalmat sokan „győzedelmes vereségként” könyvelték el, mert bár hosszú távon, mégis hozzájárult a „kommunistának nevezett rendszer” megbukásához. Emlékeztetett: 1956-nak Erdélyben is komoly következményei voltak, a román hatalom ugyanis ennek ürügyén sikeresen hitette el a szovjet vezetéssel, hogy az erdélyi magyarok mind irredenták, ennek a következménye lett 1959-ben a Bolyai Egyetem megszűnése is. A sétatéri megemlékezést követően ünnepi ökumenikus istentisztelet zajlott az unitárius templomban és a program szerint gálaestet tartottak a magyar operában. A megemlékezés este fáklyás felvonulással ért véget.
„A kommunizmus maradványai még mindig jelen vannak”
Csíkszeredában három helyszínen is megemlékező ünnepséget tartottak hétfőn délelőtt. A csíkszentsimoni Ifjúsági Fúvószenekar nyitotta meg a Kalász lakótelepi temető előtti téren felállított 1956-os kopjafánál, ahol többek közt Korodi Attila parlamenti képviselő szólt az egybegyűltekhez.
Kiemelte, 1956. október 23. minden magyar ajkú ember számára egybeforrott a szabadsággal és a szabadság szeretetével. „Van, akinek azért, mert végigélte a forradalmat. Van, akinek azért, mert megélte a kommunizmus éveit. Másnak azért, mert a szülei és a nagyszülei meséltek róla. Egyszerűen csak beépült a köztudatunkba a többi jelentős nemzeti ünnepünk, emléknapunk mellé” – fogalmazott a politikus.
Emlékeztetett, a magyar forradalom véres elfojtását követően a Szekuritáté soha nem hallott megtorlásokba kezdett. Jelentéseik szerint 1956 októbere és 1962 decembere között 28 ezer embert tartóztattak le, közülük 9978-at ítéltek el. Csak Csíkszeredában tízen haltak meg, valamint 30 szász, 30 román és 77 magyar fiatalt zártak börtönbe – mutatott rá az RMDSZ képviselőházi frakcióvezetője. Korodi szerint „a maradványaiban még mindig élő” kommunizmus elítélése ma sem elégséges. „Igazságot kell tennünk azokkal szemben, akik életüket adták a szabadságért, a változásért, akik elég bátrak voltak ahhoz, hogy nemet mondjanak a kommunizmus elnyomására. Őket már nem támaszthatjuk fel, de azokat az intézményeket, amelyek az 56-os forradalom, illetve a kommunizmus által teremtett körülményeknek estek áldozatul, rehabilitálni kell” – hangsúlyozta Korodi Attila.
A koszorúzást követően a résztvevők átvonultak az 1956-os térre, majd a Gloria Victis emlékműnél kulturális összeállítást tekinthettek meg a résztvevők. Az ünnepségeket követően a délutáni órákban a Csíki Moziban folytatódott a megemlékező rendezvénysorozat.
„A mi feladatunk az 56-os hősök emlékét megőrizni”
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) rövid megemlékezést tartott hétfőn délelőtt Nagyváradon, a Partiumi Keresztény Egyetem belső udvarán található ’56-os emléktáblánál.
Az eseményen Szilágyi Zsolt, a néppárt elnöke beszédében szomorú magyar sajátosságnak nevezte, hogy nemzeti ünnepeink a közelgő gyászra is emlékeztetnek, hiszen ahogy március 15-én október 6-ra is gondolunk, úgy október 23-án is eszünkbe jut a budapesti forradalom novemberi leverése.
„Erdélyben azokra is emlékeznünk kell, akik Budapesttől távol, itthon, szűkebb szülőhazánkban szenvedtek a román kommunista hatalom megtorlása és folyamatos elnyomó politikája miatt. A mi feladatunk, hogy az ő emléküket is megőrizzük” – jelentette ki az EMNP elnöke.
Az októberi forradalommal kapcsolatos megemlékezés október 26-án, csütörtökön folytatódik, amikor előadásokra, könyvbemutatókra kerül sor Nagyváradon. A Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ múzeumtermében 17 órától Bank Barbara történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának tagja mutatja be Recsk című kötetét, Domonkos László író pedig Tito pokolszigete az Adrián című nemrég megjelent kötetét ismerteti. Kiss Előd-Gergely, Iszlai Katalin / Szabadság (Kolozsvár)

A felszabadító klasszikusoktól a tisztességtelen irodalomig: Balla Zsófia „hazatalált” Kolozsváron
A posztmoderntől, a ma „tisztességtelen” irodalmától a felszabadító klasszikusokhoz menekül Balla Zsófia, aki a Kolozsvári Társaság új tagjaként bevallotta: nem lett pesti, „élete főteste” Kolozsvár.
Legszemélyesebb érzéseiről, a költészethez-irodalomhoz fűződő viszonyáról, kolozsváriságáról-pestiségéről egyaránt vallott Balla Zsófia a csütörtökön este a Kolozsvár Társaság székhelyén tartott beszélgetésen abból az alkalomból, hogy saját kérésre a társaság tagjává avatták. A kolozsvári születésű, ám 1993 óta Budapesten élő költő Csokonai Vitéz Mihály Marosvásárhelyi gondolatok című költeményének – melyet az erdélyi nyelvművelő társaság tagjává választása alkalmából írt – négy sorával köszöntötte a Kolozsvár Társaságot: „Csak a tudatlan fő, csak a zablátlan szív, / A mi téged, ember, magad kárára hív, / A hol a szív feslett, a fő meg agyatlan, / Ott az emberi sors megsirathatatlan.”
Demény Péter író, szerkesztő kérdéseire válaszolva elmondta, bár évtizedek óta él Budapesten: nem lett pesti.
Ha valaki 44 évesen helyet változtat, kettévágódik az élete, nehéz megteremteni a személyes és költői hitelét. És az élet nem olyan, mint a gyík farka, ez szinte megoldhatatlan probléma, ami csak a következő generációnál szűnik meg, mutatott rá. „Élete főtestének” Kolozsvárt tekinti, ahol szülei éltek, ahol az első szerelem beköszöntött és ahol az életre szóló barátságok köttettek. Igaz, utóbbiak közül volt, amelyben csalódott, az ideákban, történelmi-társadalmi elképzelésekben való csalódás mellett szerinte ez okozza a legmélyebb sebeket, illetve az, ha már túl késő, és nem lehet valakitől bocsánatot kérni, megbocsájtani.
Bár Budapestre költözve úgy érezte, „le van ragadva régies hangjával”, és megpróbált újat megütni, rájött, hogy az nem ő, és visszatért klasszikusabb stílusához.
„A költő a fájdalmaiból él, de nem tudok erre pozitívumként tekinteni” – jelentette ki a posztmodernnel való viszonyáról beszélve, hozzátéve azonban, hogy ez nem érdem, nem költői erény, inkább bizonyos emberi dolgokra való nyitottság. A versírásnak lehet egyfajta terápiás jellege, a szerző azáltal, hogy megformál, magán kívül helyezi, kiírja magából a fájdalmat, de: „egy vers azért több ennél, egy pozíció, de nagyon személyes pozíció”.
A vers nála képpel indul, melynek szó alakja van, a legtöbb ilyen az elalvás előtti félálomban jelenik meg, és lejegyzi – igaz, reggel, mielőtt olvasná, mindig van benne egy kis félelem, vallotta be Balla Zsófia.
„A vers soha nem íródik meg, az egy nyersanyag” – jelentette ki, rámutatva, hogy hónapokig dolgozik rajta, ugyanis idő kell, hogy észrevegye, mi a rossz benne.
Ha nincs, az időt párja, Báthori Csaba költő helyettesíti, aki jó szerkesztőként, kritikusként rámutat a hibákra.
Míg rég a szabadságot a posztmodern jelentette számára, a közösségi eszmények helyett a személyességet tartotta fontosnak, mára eltávolodott ettől. Ha egy irodalmi irányzat „elterpeszkedik”, nem megfelelő számára, és a kortárs magyar irodalomra jellemző brandszerűen kialakított személyes stílusnak sem híve, amikor a stílus már-már márkajelzéssé válik, és az a fontos, hogy a szerző messziről felismerhető legyen.
A posztmoderntől a felszabadító klasszikusokhoz „hátrál vissza”, de úgy érzi, ez nem hátrafelé van, hiszen „a nagy költészet mindig előttünk van”, mondta Balla Zsófia. Példaként kedvencét, Arany Jánost említette, az idei emlékév kapcsán megjegyezve: ez kortárs költők Arany-paródiáiról szól, ahelyett, hogy azt mutatná meg, hogy Arany költészete mennyire csodálatos.
A másik nagy divattal, a művészetben alkalmazott hatásvadászattal sem ért egyet, amikor az irodalomban a cél a szóhasználattal meghökkenteni az olvasót, színházban „gyomorszájon vágni a nézőt”, mivel ez a hatás emlékezetessé teszi az alkotást. „Egy dolog katartikus élmény miatt emlékezni a versre, és ezt összetéveszteni az irtózattal. Ezt tisztességtelennek tartom az irodalom szempontjából – jelentette ki az „undorító versekre” utalva Balla Zsófia. – Kifogásolom, hogy irodalmon kívüli effektusokkal akarjanak engem átverni.” Pap Melinda / Krónika (Kolozsvár)

Viszonylatok
Az ötszáz éves reformáció valamint Arany János és Kodály Zoltán születésének kétszázadik illetve százharminc ötödik évfordulója alkalmából rendezett Viszonylatok című képzőművészeti kiállításnak nyújt otthont Kolozsváron az evangélikus egyház Reményik Sándor Galériája. Az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesületének (EMME) és az Apáczai Galériának a szervezésében megnyílt tárlaton ötvenöt hazai és külföldi művész hatvanhét, a tematika ihlette munkája – festmények, grafikák, szobrok, kerámiák – tekinthető meg november 30-ig, munkanapokon 9-18 óra között.
Az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesülete apáczais kiállításainak sajátos hangulatuk van. Megálmodójuk, Székely Géza művészpedagógus évek hosszú sora óta munkálkodik eme sajátos jelleg kialakításán és megőrzésén: jelesül a kerek évfordulók meghatározta tematikus tárlatok megszervezésén. S ha ezek az évfordulók néha látszólag egymástól nagyon is távol álló eseményeket, személyiségeket hoznak össze, amilyen volt például a hétszáz éves Kolozsvárt, Shakespearet és Kandinszkijt megidéző tárlat, vagy a Johann Sebastian Bachot, Orbán Balázst és Moholy Nagy Lászlót, illetve Hamvas Bélát, Kassák Lajost és Tamási Áront egy fedél alá terelő kiállítás, ezt a mostanit, a kerek évfordulós egybeesésen túl is, a tökéletes tematikai összhang jellemzi. Hiszen mind a reformációnak, mind pedig Arany János és Kodály Zoltán munkásságának az eredeti, tiszta forrásból táplálkozó megújulás, a nemzeti értékek, az anyanyelv és zenei anyanyelv ápolása, védelme, gazdagítása volt a meghatározó tényezője.
Az Apáczai Galéria felújítási munkálatai miatt a jelenlegi tárlatnak az evangélikus egyház működtette Reményik Sándor Galéria nyújt otthont. Ez a tény pedig még fokozza is ezt a sajátos harmóniát, amire Fogarasi Szép Krisztina, a tárlat kurátora jól ráérzett.
A kétszáz ezelőtt született Arany János hatvanhat éves korában, 1882 októberében hunyt el, két hónappal később, 1882 decemberében pedig megszületett Kodály Zoltán. „Arany János az én előrevetett árnyékom, vagy én neki árnyéka” – írta a zeneszerző pályájának kezdetén. És nem véletlenül, hiszen a zeneköltő sok mindenben folytatója és kiteljesítője a költő által elkezdetteknek. Arany ugyanis népdalokat is gyűjtött, sőt dallamukat saját kezűleg kottázta le. A sokáig kiadatlanul maradt, 150 népdalt tartalmazó gyűjteményt pedig halálának 70. évfordulóján az akkor éppen 70 éves Kodály adta közre. A klasszikusaink verseire komponált Megkésett melódiái között pedig két megzenésített Arany-vers található. De Kodály több népballadát is feldolgozott, beemelve azokat a magas művészetbe, ami szintén Arany hatást sejtet. Mindez valahol természetes is, hiszen klasszikusaink, és köztük Arany János munkássága a mai napig termékenyítőleg hat. A babérkoszorú díjas Balla Zsófia például éppen a napokban vallotta be a Kolozsvár Társaságnál, egy Demény Péterrel folytatott beszélgetésben, milyen élvezettel merül el Arany költészetében. S amikor azt olvasom klasszikusunk Régi panasz című versében hogy „Mennyi szájhős! Mennyi lárma!/ S egyre sűlyedt a naszád” másfél évszázaddal ezelőtti szavai annyira találóak, hogy íróját akár kortársamként is tisztelhetem.
S talán az sem véletlen, hogy a 200 éve született költőt Nagy-Britanniában idén Montgomery díszpolgárává avatták. Október 22-én, halála 135. évfordulójának napján pedig a királyi önkény ellen tiltakozó, máglyahalált halt walesi bárdok története fényfestéssel elevenedett meg a walesi főváros, Cardiff 12. századi templomának falain. A patinás település főterén, a „magyar Shakespeare” révén, ahogyan Montgomery polgármestere nevezte költőnket, több százan ismerkedhettek saját történelmükkel, és hallgathatták meg angol fordításban a Walesi bárdokat. Az Arany-évfordulóról a BBC is megemlékezett, sőt az is elhangzott, hogy neki köszönhetően a történetet többen ismerik Magyarországon, mint Walesben.
Ami pedig a költő és a reformáció kapcsolatát illeti, Pröhle Gergelynek, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatójának a közlése alapján éppen a magyar kálvinista egyház 1567-es megalakulásának színhelyén, Debrecenben, született meg „Arany első ismert kézirata, a debreceni református kollégiumban, feltehetően stílusgyakorlatként írt prédikáció.” Élete utolsó évében pedig úgy vélte: „Jó éneket írni nincs a mai kor szellemében, mert vallási élet nélkül költői sincs”. Vajon ma mit mondana? De persze azóta eltelt 135 esztendő. Pröhle szerint pedig: „Kár azon merengeni, hogy mit gondolna Arany a „mai kor szelleméről”, (...) ugyanakkor egyházainknak, gyülekezeteinknek is oda kell figyelniük a kortárs kultúrára, irodalomra, azokra a jelzésekre, amelyek az e világban élő protestáns közösség felé érkeznek. (…) a hagyomány jegyében, ismeretében vitázhatunk, eszmét cserélhetünk hitről, szabadságról, modernitásról, nemzeti identitásról. Egyet nem tehetünk meg, éspedig hogy elzárkózunk a kívülről jövő hatások elől, bármily sokkolók is legyenek azok olykor. A bezárkózás ugyanis egyenes út a szellemi tunyaság és az eljelentéktelenedés felé”– véli a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója, evangélikus országos felügyelő.
Egyébként minden bizonnyal sokkoló, kívülről jövő hatás lehetett maga a reformáció is, mégis már fél évezreddel ezelőtt termékeny talajra talált nálunk. S ha csak Szenczi Molnár Albert latin-magyar szótárára, magyarra átültetett zsoltáraira és bibliafordítására gondolunk, olyan kincsekkel gazdagodtunk, amelyek évszázadokra meghatározták nyelvünk alakulását. Németh Júlia / Szabadság (Kolozsvár)

A Kolozsvár Társaságnál mutatkozott be Tar Károly
Családias hangulatú beszélgetés során mutatkozott be Tar Károly író a Kolozsvár Társaság székhelyén hétfőn este. Buchwald Péter az est házigazdája, a Kolozsvár Társaság elnöke az esemény kezdetén elmondta: igaz, hogy a Táncház című verseskötet bemutatójaként hirdették meg a rendezvényt, de jobb lenne, ha a gyermekversekből álló könyv rövid bemutatását követően az író életéről, munkásságáról is beszélne, amely ajánlatot Tar Károly író készségesen elfogadott.
Buchwald Péter bevezetésként röviden vázolta az író pályafutását, hangsúlyozva, egy olyan szerző látogatott el, tért vissza Kolozsvárra, aki Svédországban ismert és aktív, és aki könyvírás mellett az északi országban az újságírásban és szerkesztésben is helytállt, így a svédországi magyar közösségben népszerűségre tett szert.
A Társaság elnöke azt is elmondta, az erdélyi magyar közösség keveset tud Tar Károly munkásságáról, bevallotta, ő is egyetlen alkalommal találkozott vele, Kántor Lajosnak köszönhetően, köteteit is nemrég ismerte meg, amikor szervezni kezdték a könyvbemutatót. Ezért vélte úgy Buchwald, hogy jobb lenne ha a meghirdetett kötetbemutató helyett egy életpályát ismerhetne meg a közönség.
Ehhez Tar Károly csak annyit tett hozzá, hogy míg Svédországban ismerik, közel félszáz kötete jelent meg, nemrég szembesült azzal, hogy ezt a hatalmas munkát az erdélyi magyarság nem ismeri. „Bemutatkozni jöttem” – mondta az író, majd Buchwald Péterrel beszélgetve többek között szó esett a közös, második osztályos focizásokról az iskolaudvaron, arról, hogyan tiltották meg Tar Károlynak a kommunizmusban, hogy publikáljon, de arról is, hogy milyen okból költözött ki 1995-ben Svédországba. Sarány Orsolya / Szabadság (Kolozsvár)