Gyurcsány Ferenc magyar kormányfő megszidta a pápát. Számon kérte a Szentatyától, valamint Angelo Sodano bíborostól, vatikáni kormányfőtől azt, hogy a történelmi egyházak vezetői, köztük a magyar katolikus püspökök is a kettős állampolgárságra vonatkozó december 5-i népszavazás kapcsán az igen szavazatok mellett foglaltak állást, no meg azt, hogy az egyházi oktatás mellett tüntettek december 14-én. Gyurcsány és kíséretének kijelentései politikai vihart kavartak Magyarországon, ami állásfoglalásra kényszerítette a vatikáni kormányzatot is. „A magyar püspökök jó állampolgárokként csak aggodalmuknak adtak hangot a közjóért, és a Szentszék kiáll mellettük, mert csak azt kérik, ami a megállapodás szerint jár" – idézte Angelo Sodano bíborosnak a magyar miniszterelnökkel folytatott hét végi vatikáni megbeszélésén elmondott szavait a magyarországi Apostoli Nunciatúra közleményében. E pontosításra azért volt szükség, mert a magyarországi sajtó csak a magyar kormányküldöttség által mondottakat ismertette, a Vatikán álláspontja nem hozta nyilvánosságra. December 14-én az Oktatási Minisztérium előtt az egyházi iskolák finanszírozásának megváltoztatása ellen tüntettek. E tüntetésen való részvétellel kapcsolatban Sodano bíboros „következetesen aláhúzta a párbeszéd fontosságát, megdöbbenését fejezvén ki az a tény fölött, hogy a kormány nem tartja tiszteletben a Horn Gyula miniszterelnök és Angelo Sodano bíboros által 1997-ben aláírt, Szentszékkel kötött megállapodást" – áll a közleményben. „Itt egy rosszízű politikai játszma folyik: a szóban forgó urak végtelenül meg vannak sértődve, hogy valaki el merte mondani, hogy az egyházaknak a Jézushoz vezető út és az üdvösség keresése útjának megtalálása mellett, helyett nem biztos, hogy úgy és akként kell foglalkozni a napi közélet politikai dolgaival, ahogy teszik. Ez egy helyénvaló kijelentés" – mondta a Kossuth Rádióban Gyurcsány, aki a jobboldali pártok reagálását „bőszült arroganciának" nevezte. Semjén Zsolt fideszes képviselő kijelentette: „ha a lengyel egyház és benne az akkori krakkói érsek, a későbbi lengyel pápa bizonyos értelemben nem politizált volna, akkor önök (mármint a szocialista politikusok) még mindig az MSZMP-ben ülnének, a Varsói Szerződésben és a KGST-ben". Dr. Jakubinyi György érsek a tavalyi csíksomlyói búcsún kifejtette: „Azt mondják, hogy az egyház nem politizál. De ez nem jelenti azt, hogy az egyház népének jövőjét avatatlan kezekbe adja." Az érsek hangsúlyozta: az egyház mi vagyunk, mindannyian, és minden kereszténynek kötelessége részt venni a politikában, olyanok mellett szavazni, akik népünk mellett állnak, akik az evangélium tanítását akarják megvalósítani a közéletben. Hozzáfűzte: az egyháznak így kötelessége politizálni. /Sarány István: Gyurcsány esete a pápával. = Hargita Népe (Csíkszereda), dec. 23./

Két titkosszolgálat vezetőségének leváltásáról döntött a Legfelsőbb Védelmi Tanács /CSAT/ december 7-i ülésén. Menesztették Gabriel Naghit, a kormányőrség (SPP) igazgatóját, akinek megüresedő helyét Lucian Pahontu tábornok veszi át. Naghi-ot a CSAT tábornokká léptette elő és tartalékállományba küldte. Helyettesének szintén mennie kell; helyét Cretu Ioan Gabriel veszi át. Vezetőváltás történik a Különleges Távközlési Szolgálatnál (STS) is: Tudor Tanase igazgató helyére Marcel Opris kerül. Helyettese Vasilica Ionel Sorinel ezredes lesz. A Védelmi Tanács döntött a katonai hírszerzés vezetőjének kinevezéséről is. Az új igazgató Constantin Croitoru, a katonai elhárításé pedig Francisc Radis lesz. A katonai hírszerzés korábbi vezetőjét, Sergiu Medar tábornokot nemzetbiztonsági tanácsadóvá nevezte ki az államfő. Akkor mindenki azt gondolta, hogy Medar vezeti majd a Hírszerzési Közösséget. Traian Basescu elnök azonban közölte: a közösség élére mást nevez ki, mégpedig Daniel Andrei Moldoveanut. Két helyettese Aurel Sorin Zugravu és Ioan Vasile Cranganu lesz, a Román Hírszerző Szolgálat (SRI), illetve a Külügyi Hírszerző Szolgálat (SIE) részéről. Basescu elnök reagált az orosz kormány azon bejelentésére is, amely szerint Oroszország kiléphet az európai hagyományos erőket korlátozó, úgynevezett CFE-szerződésből. „Tiszteletben tartjuk és tudomásul vesszük mindegyik kormány bejelentését, de Romániában nem létesülnek állandó NATO-bázisok, hanem csak katonai létesítmények a román-amerikai kapcsolatok alapján. A keddi egyezmény nem NATO-bázisok létesítésére vonatkozik” – mondta. A CSAT engedélyezte a Külügyminisztériumnál, a Védelmi Minisztériumnál, illetve a Gazdasági Minisztériumnál levő, a Varsói Szerződés és a KGST összes dokumentumának átküldését az Állami Irattárba. /Gujdár Gabriella, Szőcs Levente: Új vezetők a titkosszolgálatok élén. = Új Magyar Szó (Bukarest), dec. 8./

Sebestyén Mihály történész Csütörtöki kimenő című rovatában megrótta, modortalannak nevezte Sólyom László köztársasági elnököt, amiért nem fogott kezet a kommunista diktatúra bankemberével, Fekete Jánossal, akit Gyurcsány Kossuth-díjjal tüntetett ki. Sebestyén így minősítette Sólyom Lászlót: „nyársat nyelt egykori alkotmányjogász, aki egy kis átverős trükkel került a Duna-parti ország legfontosabb közjogi méltósági székébe”. Sebestyén szemében Fekete János „a KGST szétbomlasztásán sikerrel működött közre és erőssé tette a forintot”. Sebestyén ugyancsak elmarasztalta Szabad György történész professzort, a valamikori házelnököt, aki Gyurcsánnyal nem fogott kezet. /Sebestyén Mihály: Modortalanságok. = Népújság (Marosvásárhely), márc. 23./

Orbán Viktor, a Fidesz elnöke a legrosszabb kommunista időket idéző hazugságnak nevezte az Országgyűlés Európai ügyek bizottsága előtt október 31-én a strasbourgi beszéde miatt megfogalmazott kormánypárti kifogásokat. A pártelnök meghallgatását Eörsi Mátyás, a bizottság SZDSZ-es elnöke kezdeményezte, Orbán Viktor október 24-én Strasbourgban, az Európai Parlament néppárti frakciójának tanácskozásán mondott beszéde miatt, amelyben azt hangsúlyozta, hogy az Európai Uniónak világossá kell tennie: nem nyújt segítséget semmilyen megfontolásból hazug és csaló, a kommunizmus erkölcsi örökségét máig fel nem adó kormányzatoknak. Eörsi Mátyás és a bizottság szocialista képviselői szerint ezzel a pártelnök a Magyarország számára elérhető 8000 milliárd forintos támogatás megvonását kérte az EU-tól, és ártott Magyarország nemzetközi megítélésének. Eörsi arra kérte a Fidesz elnökét, vonja vissza szavait, vagy kérjen elnézést. Orbán Viktor azonban kijelentette: a legrosszabb kommunista időket idéző hazugságnak tartja azokat a vádakat, amelyekkel illetik. ,,Régi kommunista tempóval van dolgunk, ezek nem kérdések, ezek álkérdések, valójában kérdés formájában megfogalmazott vádak, és politikai támadások”- reagált a kormánypárti képviselők hozzászólásaira a pártelnök. Hangsúlyozta: az Európai Unió semmilyen segítséget nem nyújt Magyarországnak, ugyanis a pénz, amiről szó van, Magyarországnak törvény alapján jár. ,,Önök félreértik a helyzetet, az a bizonyos európai uniós támogatás nem segítség, az a KGST volt, kedves kommunista barátaim, úgy is hívták, segítségnyújtás tanácsa, de ez az Európai Unió, ahol jogaink vannak”- fordult Orbán Viktor a kormánypárti politikusok felé. Mint mondta, az EU-nak szembe kell néznie azzal, hogy a tagállamok közé került számos olyan ország, ahol a hazugság, a csalás, a választópolgárok és a köztársasági elnök megtévesztése, az unió kijátszása napi politikai gyakorlat része. Arra akartam rámutatni a strasbourgi beszédben, hogy sajnálatos magatartásnak tartom azt, ha az unió erre nem ébred rá – fogalmazott Orbán Viktor. Szerinte nyilvánvaló, hogy a posztkommunista kormányok, köztük a magyar, élen járt a hazugságokban, hiszen maga a ,,posztkommunista pénzügyminiszter” ismerte be, ,,egy bizonyos Ferinek” telefonon kellett kijárnia Joaquín Almuniánál, az Európai Bizottság pénzügyi biztosánál, hogy Magyarország újabb és újabb haladékot kapjon a konvergenciaprogramra. /Orbán Viktor: A legrosszabb kommunista időket idéző hazugság. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 1./

Moszkvában még egyszer, utoljára
Azon a napon – 1989. november 27. –, amelynek fagyos hajnalán a magyar határon éppen átszökött Nadia Comăneci talajtorna-gyakorlatokkal bizonygatta a katonáknak, hogy azonos önmagával, Nicolae Ceauşescu válaszlevelet küldött Mihail Gorbacsov meghívására.
A máltai találkozóra készülődve a szovjet elnök már a találkozó másnapjára Moszkvába invitálta a varsói szerződés országainak vezetőit, hogy beszámoljon, mire is jutottak idősebb George Bushsal Európa jövőjének a felvázolásában.
Ceauşescu bosszús. Jól tudja, hogy Nyugaton kitelt már a becsülete, Moszkvában meg eddig sem termett számára babér. Fél éve sincs, hogy Bukarestben Gorbacsovval egy egész éjszakát átveszekedtek, és Eduard Sevarnadze külügyminiszter szerint reggelre már közel álltak ahhoz, hogy akár egymásba is kapaszkodjanak...
Pedig akkor még csak Magyar- és Lengyelországban volt meleg a helyzet, igazán felforrósodni csak az augusztusi kánikulában kezdett, hogy október-novemberre a németeknél, a cseheknél és a bolgároknál is elinduljon Kelet-Európa nagy földindulása. De a román elnök a régi, rátarti természetét még a mostani, szorultabb helyzetében sem tudja megtagadni. Részéről az is elég lenne, írja a levélben, hogy csak a külügyminisztert küldje el Moszkvába, de ha Gorbacsov elvtárs hajlandó lenne vele és a román kormányfővel külön is elbeszélgetni, hát akkor már neki is megérné ez a kis kiruccanás.
Gorbacsovnak egy porcikája sem kívánja ezt, de hát üsse kő, megszokta ő már Ceauşescu primadonnáskodásait.
A máltai „nagy találkozást” követő napon, december 4-én elég vegyes társaság hallgatja Moszkvában Gorbacsovot. Ahogy a teremben körülnéz, Ceauşescu mindenfelé új arcokat lát, régi ismerősei közül egy-kettő ha maradt mutatóba. Kádár János helyén például az utódját, Grósz Károlyt sem találja már, pártvezetőként egy reformközgazdász, Nyers Rezső mutatkozik be, mellette Németh Miklós miniszterelnök, aki jó ideje függetlenítette kabinetjét, mindenféle pártállami gyámkodást elhárítva.
A lengyel Tadeusz Mazowieczkinak már függetlenednie sem kellett, őt eleve a Szolidaritás jelölte ki választási győzelme után a varsói kormány élére. És nagyon friss, mindössze egynapos hír, hogy Erich Honecker utódjának, Egon Krenznek is pünkösdi lett a királysága. Alig másfél hónap után az NDK utolsó kommunista államfője is bedobta a törülközőt az egész vezetőséggel együtt.
A leváltott régi elvtársak sorsa pár órával később, a kétoldalú megbeszélésen is előkerül. Ceauşescu Todor Zsivkov bolgár pártfőtitkár érdekében próbál interveniálni, de Gorbacsov megnyugtatja. Zsivkov szerinte még simábban megússza, ezt viszont aligha mondhatná el Erich Honeckerről. Pedig próbálta figyelmeztetni, nemcsak őt, a cseh vezetőket is, hogy ideje lenne lépniük, amíg még nem késő. Nem hallgattak rá, magukra vessenek.
Apropózás ez a javából, de Ceauşescu a füle mellett enged el minden célzást. Most főként gazdasági gondokkal hozakodik elő. Szovjet nyersanyagok kellenének, kőolaj például, mert a román lelőhelyek kimerülőben vannak. Dăscălescu kormányfő a gázszállítások csökkenését panaszolja fel. Gorbacsov szerint kőolajban ők sem bővelkednek, a gázhozamok csökkenése pedig gyakran előfordul, éppen a téli szezonokban.
De a találkozó mára már nyilvános gyorsírói jegyzőkönyvében ezeknél pikánsabb dolgokat is olvashatunk. Például Ceauşescu önképét a saját katasztrofális gazdaságpolitikájáról. Érdemes a szavait szó szerint idéznünk: „Mindenesetre vállalatainkat nem szabad egységes irányítás nélkül hagynunk, legyenek azok bár országos jelentőségűek. Persze jogokkal és autonómiával.
Húsz évvel ezelőtt rengeteg jogot kaptak nálunk is, de az első dolguk az volt, hogy mindenféle hiteleket vegyenek fel, amelyeket aztán gazdaságtalan beruházásokra költöttek el. Akkor mi a jogokat korlátoztuk, mert kézben kellett tartanunk bizonyos dolgokat. Románia 1980-ra nagyon nehéz helyzetbe került, küladóssága 11 milliárd dollárra emelkedett. Meg kell mondanom önnek, hogy akkori tárgyalásaink során Brezsnyev gyakran mondogatta, hogy ne vegyünk fel hiteleket.
Ezt többször is elmondta, de mi hibáztunk akkor, amikor túl sok jogot hagytunk a vállalatoknak, ők meg arra használták ezeket, hogy külföldön eladósodjanak.” Gorbacsov itt közbeszól, hogy leüsse a magas labdát: a kormány volt a hibás. Dăscălescu magára veszi, mentegetőzik: „Én csak az elszámolásra érkeztem!” („Eu am venit numai la plată!”)
Ceauşescu felvezetése szerint – legalábbis így adja elő Gorbacsovnak – az indokolatlan hitelfelvétel, a pazarlás, majd a mértéktelen eladósodás miatt kizárólag a könnyelmű vállalatvezetők a felelősek. Ezek szerint ő szegény ott sem volt, ő nem is tudott semmiről semmit. Vajon mikor súgták meg neki, hogy nagy baj van? Csak 1980-ban talán?
Akkoriban Románia a fizetésképtelenség szélére került, felhalmozott adósságai átütemezését kérte. A pénzügyi világ az ilyesmit államcsődként szokta emlegetni. Ezek szerint Brezsnyev is eltévesztette volna az ajtót, amikor a hitelektől nem a gyárigazgatókat óvta, hanem a mindebben ártatlan Ceauşescut zaklatta az aggodalmaival... Az adósságok visszafizetésének az erőltetett menetéről is mélyen hallgat, arról, ami miatt Románia lakosságának a nyolcvanas esztendőket végig kellett éheznie és fagyoskodnia.
De Gorbacsovnak sem kedve, sem ideje vitatkozni. Először Bukarestben 1987-ben próbálkozott vele, de akkor a felesége, Raisza meghúzta a kabátujját: „Hagyd abba, teljesen felesleges, nem látod, hogy kivel állasz szemben ?!”
Gorbacsov már leírta magában Ceauşescut, de a látszatra még vigyáz. Hogy mire is gondol valójában, azt a találkozó végén elejtett félmondata árulja el. Amikor román részről a kétoldalú kormányfői találkozót, a részletes gazdasági tárgyalásokat sürgetik, a szovjetek azzal próbálják lerázni őket, hogy majd 1990. január 9-én, a Szófiában tervezett KGST-csúcs idején szakítanak erre némi időt. Nesze semmi, fogd meg jól! Ceauşescu elégedetlen, és akkor Gorbacsov elszólja magát: „De hát miért, JANUÁR 9-ÉIG MÉG élni fogtok.” („Veţi mai trăi până la 9 ianuarie.”)
Moszkvában csak ennyire telt, ebben is maradtak. De aztán a dolgok egészen más irányba kanyarodtak. Gorbacsov és Ceauşescu soha többé nem látta már egymást.
Krajnik-Nagy Károly
Krónika (Kolozsvár)

Hodicska Tibor könyvének bemutatója Aradon
Négyszemközt Ceauşescuval
Hétfő délután az aradi Tulipán könyvesboltban mutatták be Hodicska Tibor (immáron nyugalmazott) magyar diplomata Négyszemközt Ceauşescuval című, idén a Csíkszeredai Pallas Akadémia és a Budapesti PONT Kiadó közös kiadásában megjelent kötetét. A szerzővel Pataky Lehel Zsolt, az Aradi Hírek és a Kossuth Rádió aradi munkatársa beszélgetett.
A szerző 35 évet töltött a magyar diplomácia szolgálatában, ebből 15-öt (három időszakra osztva) Bukarestben, az 1970-es, de főleg a 80-as, utóbb a 2000-res években, amikor, főleg a második évtized második felében (az idősebbek emlékezhetnek rá) a legfeszültebbé váltak a román–magyar kapcsolatok. A nagyon érdekes könyv – természetesen a magyar fél szemszögéből – erről az időszakról szól. A korabeli román külpolitika története, ha van ilyen, nyilván más szemszögből, másképp közelítené meg az akkori történéseket.
***
Pataky Lehel első kérdése a könyvbemutatón így hangzott: tudatosan rögzítette-e a könyv megjelenését 2014-re, a romániai „forradalom” 25. évfordulójára? (A könyvet Romániában már sok helyen bemutatták – Csíkszeredában, megjelenése helyén, Kolozsváron, Szatmárnémetiben, ahonnan a szerző felelése származik stb. – szerk. megj.) A válasz: nehéz eldönteni, hogy forradalomról, puccsról, kívülről megszervezett akcióról van-e szó? A szerzőnek most volt ideje, nyugdíjasként, megírni a (kb. 400 oldalas) könyvet, amely azért született, hogy a mai olvasó megismerhesse azokat az időket, amelyekről (a mi megfogalmazásunk!) kevés a háttérinformáció.
A közönség előtt zajló interjú során sok érdekes, és többnyire ismeretlen információt hallhattunk a szerzőtől. Például azt, hogy a határon túli, köztük a romániai magyarság kérdése már az 1950-es években felmerült a magyarországi vezetés berkeiben (számomra, például, teljesen új, hogy Rákosi Mátyás annak idején kemény hangú levelet intézett Gheorghiu-Dejhez e kérdésben!), továbbá hogy a romániai magyar nemzetiség ügyében (különböző okokból) sem a Szovjetunióra, sem az USA-ra, de később, már II. János Pál idején, a Vatikánra se számíthatott a magyar diplomácia.
A beszélgetés során hangsúlyosan kerültek szóba az 1980-as évek, amikor Romániában a legnehezebbé vált a helyzet. (Érdekesség: a bukaresti magyar nagykövetség munkatársai ugyanúgy szenvedtek a fűtés- és élelmiszer-hiánytól, mint a hazai közemberek – persze könnyebben és hamarabb tudtak „alkalmazkodni” a kétségbeejtő helyzethez.)
Az átlagember nyilván keveset tud(hat) arról, hogyan működik külföldön egy diplomáciai küldöttség. A könyvből rengeteg érdekes információt szerezhet e tekintetben (sajátosságként többek között a romániai magyar értelmiség vezetőivel tartott kapcsolatokról). A könyv egyik fejezete az 1988. augusztus végi, a rendkívül elmérgesedett román–magyar kapcsolatok teljében Aradon megtartott, Grósz Károly akkori MSZP-elnök és a N. Ceauşescu közötti találkozóról szól, amelyet a könyv szerzője készített elő a magyar nagykövetség ügyvivőjeként. (Akkor e cikk írójával együtt több száz aradi várta a Városházával szembeni járdán, szigorúan elkerítve, a remélt pozitív végkifejletet, ami azonban nem következett be: a román diktátor, mint később kiderült, „lemosta” a jóval kisebb diplomáciai tapasztalattal rendelkező és partnerénél sokkal kevésbé ravasz magyar pártvezetőt.)
A könyv egyébként (függelékében) rendkívül sok értékes adatot tartalmaz az 1975–1989 közötti magyar–román kapcsolatokról, évre lebontva sorolja fel a két ország különböző rangú vezetői közötti találkozókat, megbeszéléseket. Érdekes: N. Ceauşescu, bár nagyon szeretett volna, sohasem tett hivatalos látogatást Budapesten, kétoldalú találkozón Kádár Jánossal is csak Debrecenben, illetve Nagyváradon találkozott 1977-ben – az akkori megállapodások döntő többségét a román fél sohasem teljesítette –, egyébként csak az akkori KGST budapesti találkozóin vett részt. Kádár a születésnapja alkalmából neki adományozott magas román kitüntetést soha nem vette át…
A diplomata-pályafutását Moldova köztársaságbeli magyar nagykövetként befejező Hodicska Tibor (kissé megtévesztő című) könyve rendkívül értékes és izgalmas olvasmány a magyar–román viszony alakulása iránt érdeklődő számára. Ha hozzájutnak, feltétlenül lapozzák át!
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

Amivel Zsivkov is törököt fogott
Románia és Bulgária történelmének az évszázadok során elég gyakori összefonódásait, párhuzamait a negyedszázaddal ezelőtti rendszerváltásra visszatekintve is tapasztalhatjuk.
Mire Romániában ’89 decemberének végén a robbanás bekövetkezett, addigra Bulgária békésebb átmenete is kiéleződött, majd ’90 januárjában csúcspontjához érkezett el.
Az akkortájt széthulló szocialista táborban, pontosabban annak Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsában (KGST) a két balkáni országot a többieknél gyengébben fejlettnek tekintették anélkül, hogy a felzárkóztatásukra hangoztatott szólamokat lényeges konkrétum, eredmény igazolta volna. És ha már a KGST-t említettük, a szervezet ’90. januári, éppen Szófiában tartott csúcsértekezletén is hiába várták a nemrég még számottevő szovjet segélyek folytatását. Amelyekkel Mihail Gorbacsov peresztrojkájáig Todor Zsivkov abszolút Moszva-hűségét még honorálni szokták.
Persze 1990 januárjában sem kölcsönösségről, sem pedig segítségről nem esett már szó. Ellenkezőleg, néhány kormányfő – Németh Miklóssal az élen – a végelszámolást, a kapuzárást szorgalmazta (a KGST szétesését 1991 júniusában, éppen a szervezet budapesti ülése után hivatalosan is bejelentették). A szófiai repülőtéren sem Zsivkov fogadta a vendégeket. A szovjet táborban rangidős bolgár vezetőt már november 10-én, a berlini falomlás másnapján palotaforradalommal, azaz hogy pártpuccsal lemondatták. Idők és szerencse forgandóságán 1998-ban bekövetkezett haláláig háziőrizetben meditálhatott.
És örülhetett, hogy nem kellett közeli barátja és kollégája, Nicolae Ceaușescu sorsában osztoznia. A román vezető őt nem is Todornak, hanem Tudornak szólította, és tette ezt szisztematikusan, amióta megtudta, hogy Zsivkov édesanyja balkáni román, „vlach” volt, aki ráadásul olténiai rokonsággal is rendelkezett. Azon a vidéken, ahol olyan lánglelkű forradalmárok teremtek, mint a Vladimir faluból származó Tudor meg Scornicești igen nagy fia...
Szóval annyira teljében volt a személyes barátság, hogy a híres szülöttek után még a szülőhelyeknek is testvér-települési kapcsolatba kellett lépniük egymással. A sztálini idők e két ittfelejtett remineszcenciája a túléléssel is hasonló módon próbálkozott. Ahogy szép lassan kiderült, hogy a beígért földi paradicsom helyett mindkét országban ínséges esztendők következnek, az is világossá vált, hogy a világ proletárjai nemigen akarnak egyesülni, így aztán az Internacionálé világforradalmi álmát itt is, ott is a nemzeti himnuszok régi dicsőséget zengő akkordjaival helyettesítették.
De hogy az internacionalizmusról nacionalizmusra sikeresen váltsanak át, ahhoz bizony ellenségképről is gondoskodni kellett. Ebben kezdetben Ceaușescu járt az élen, amikor a magyar kisebbség felszámolására már régebben kigondolt menetrendet a nyolcvanas években felpörgetve igyekezett befejezni.
A kisebbségek erőszakos beolvasztásának gondolata Zsivkovék számára sem volt idegen, de a gyakorlata sem. Már az ötvenes-hatvanas években is többször próbálkoztak vele, 1984-ben aztán igen keményen újraindult a gépezet. A forgatókönyv minékünk, erdélyi magyarok számára kísértetiesen ismerős: a török iskolák bezárása, a sajtótermékek, rádióadások, könyvkiadás megszüntetése, a török nyelv nyilvános használatának betiltása, a kivándorlás burkolt vagy nyílt bátorítása, a hátrahagyott lakások, javak szimbolikus áron történő állami felvásárlása, a távozó török tömegek helyébe csak többségi etnikumúak beengedése. Viszont csak bolgár specialitás volt az iszlám-törökös családnevek elszlávosítása (annak ellenére, hogy a történettudomány a mai bolgárok őseit is volgai bolgár–törökökként tartja számon, akik a VII. században a Balkánra érkezve nemcsak hazát, de vallással együtt nyelvet is cseréltek.
No de az őstörök eredethez a bolgárok is valahogy úgy viszonyulnak, ahogy egykor mi, magyarok a „halszagú rokonsághoz”: nem különösebben dicsekedtünk vele). Az „újjászületési folyamatnak” nevezett, korántsem kulturális, hanem etnikai forradalom a törökök üldözésével 1984–85-ben kapott erőre, de az általános nemzetközi felzúdulásra Zsivkovék csakhamar visszavonulót fújtak. 1989 elejére viszont a peresztrojka szelleme annyira begyűrűzött már Bulgáriába is, hogy a felbátorodott törökök tömegtüntetéseken követelték vissza régi családneveiket.
A hatóságok erre ismét bekeményítettek, a protestálókat ezerszámra internálták, május végén pedig megnyitották a török határt. „Utasítottuk a belügyminisztériumot, hogy a szélsőségeseket a lehető legrövidebb idő alatt szállítsák el az országból Ausztrián át, és utasítsák ki azoknak a fanatikusoknak a tömegét, akik ezeknek az eseményeknek a középpontjában állnak” – jászotta meg a felháborodottat Zsivkov. De pártaktivisták szűkebb köre előtt már az okokat is kendőzetlenebbül elismerte.
„Ha nem hagyjuk, hogy ebből a népességből távozzon két-háromszázezer fő, akkor 15 év múlva Bulgária már nem létezik. Olyan lesz, mint Ciprus”. Tosa bácsi – ez volt a beceneve – itt arra gondolhatott, hogy az összlakosság 10 százalékát kitévő muzulmán kisebbségnek, amelyet nemcsak törökök, de nagy számban romák is alkottak – az átlagosnál jóval nagyobb volt a születési arányszáma. Amit viszont bölcsen elhallgatott, hogy akinek így ajtót mutattak, azokat a NATO-tag Törökország hatodik hadoszlopának tekintették.
A közös megegyezéssel megnyitott határon át augusztus végéig mintegy 340 ezren távoztak. Ekkor viszont Ankarában is betelt a pohár: hittestvérek ide vagy oda, többet már nem fogadtak. De Bulgáriában is megnőtt a zűrzavar, a hirtelen támadt munkaerőhiány a gazdaság több szektorát is lebénulással fenyegette. A nagy exodus miatt a közállapotok fellazultak, majd megrendültek, Zsivkov novemberi bukásának egyik fő okát is ebben látták. November–december folyamán az addig eltávozottak, elüldözöttek közel fele visszatért Bulgáriába, majd 1990 januárjában az új vezetés a kisebbségi jogokat hivatalosan is elismerte.
De hogy a gyakorlatban ezt mennyire vették komolyan, az már egészen más kérdés. Gondoljuk el, ugyancsak 1990 januárjában Ion Iliescuék is deklarálták a nemzeti kisebbségek egyéni és kollektív – most hiába csodálkozunk, igenis kollektív! – jogait. Mindez most negyedszázada történt, alig két hónappal Marosvásárhely fekete márciusa előtt...
Krajnik-Nagy Károly
Krónika (Kolozsvár)

Felszentelt kollektíva
Az utolsó parasztforradalom – Ezerkilencszázötvenhat partiumi előszele
Az 1949-es év hallatán a legtöbb olvasóban Mindszenty bíboros elítélése, az NDK, a KGST megalakulása sejlik fel a történelemből. Ám ötvenhat évvel ezelőtt keserű napokat értek meg az erdélyi falvak is. Romániában ekkor kezdődött meg a hagyományőrző falusi közösségek tudatos szétverése, a kulákok likvidálása, a szovjet mintájú kollektivizálás: a téeszesítés megvalósítása. Ennek következtében kommunistaellenes megmozdulások törtek ki szervezetlenül, egymástól elszigetelten, amelyeket sok helyütt csak fegyverrel tudtak leverni.
Újkori magyar történetünk e fekete erdélyi, partiumi fejezetéről a történészszakma és a romániai sajtó is keveset szólt eddig. Tavaly tört meg a jég, amikor Kupán Árpád nagyváradi történész bogozni kezdte az események Bihar megyei szálait a váradi Reggeli Újság hasábjain. A román történetírás mélyen hallgat az akkori eseményekről, és a levéltárak is némák. Eddig azt sikerült hivatalosan bizonyítani, hogy a zendülések után csak Bihar megyéből közel kétszáz családot deportáltak Dobrudzsába, a Fekete-tenger mellé.
A Fekete-Köröshöz közeli magyar faluban, Bélfenyéren (románul Belfir) is parasztlázadás tört ki 1949-ben. A dél-bihari település egy a Partium „túlélő falvai” közül. A középkor megpróbáltatásait átvészelt magyar szigetnek állít emléket a neves geográfus, Fodor Ferenc Az el nem sodort falu című, 1940-ben kiadott könyve. (A Bélfenyér melletti Búzás-domb máig őrzi egy pestisjárványban kihalt szomszédos falu emlékét.)
A bélfenyéri római katolikus egyház által őrzött historia domusban, a „ház történetében” aranybányára akadtam a helyi plébános, Márton atya jóvoltából. A hajdani papok által írt és rejtegetett krónika a település történetének dokumentálásán túl megrázó korrajzot ad a háború utáni partiumi magyar világról.
„A demokratikus irányzat föltartóztathatatlanul megy előre. Június közepén államosították a gyárakat, malmokat, nagyobb üzemeket. Nagyon sok az ingyenes közmunka, bár el kell ismerni, hogy sok jót akarnak: útjavítást, öntözést. A nép azonban nagyon terhesnek érzi ezt. Július 26-án hirtelen államosították az egyházi iskolákat, épületeket, földeket, felszereléseket. Így elvesztettük a legdrágább kincsünket, a gyermekeket. Nem lesz több hittanóra az iskolában. Teljesen misztériummentes lesz a tanítás. […]
Szeptemberben (1948) megszüntették hivatalosan a gör. katolikus vallást. A gör. katolikus püspököket és a hozzájuk hű papokat elfogták. Sok és sajnálatos a hitehagyás köztük. A néptömeg hűségesebb, mint papjaik. Időközben comprimálták a róm. katolikus püspököket is. Csak az erdélyi – Márton Áron – és a iasi-i püspök urak maradtak elismerten. A többi, köztük a szatmár–nagyváradi is, nem vezethetik egyházmegyéjüket. […]
Egyházközösségünk életében fájdalmas eseménynyel kezdődött az 1949. év. A helybéli kommunista párt vezetősége kultúrház céljaira a zárda épületét szemelte ki. Január 12-én a tanfelügyelő utasította a kedves nővéreket, hogy azonnal hagyják el az épületet. 1902 óta laktak ott, imádkoztak, dolgoztak a szegényekért, gyógyították betegeiket. Tanították, nevelték a gyermekeket, vezették az ifjúságot. A faluban nagy megdöbbenést keltett, de tenni ellene nem lehetett semmit. A kedves nővérek a plébánián húzódtak meg, és nagyon visszavonultan élnek. Csak a betegeket látogatják szorgalmasan. A nép lelkében érezte magát megbántva. Fájdalmas hatást gyakorolt rájuk az is, hogy az épület tetejéről a kőkeresztet egy éjjel eltávolították. A fáma úgy tudja, hogy a kereszt levevője hasrepedést kapott…
16-án már táncmulatsággal, előadással nyitották meg a kultúrház működését. A hívek lelke kezd belefásulni a dologba.
1949. március 25-én a főhatóság táviratilag engedélyt adott, hogy a plébániai, kántori földekről lemondhassunk. Ennek értelmében – mivel csak magánművelésben munkálhatja meg mindenki a földjét – lemondtunk az állam javára. Az egyházi földekből állami mintagazdaságokat létesítenek. […] A komm. párt vezetősége úgy látja, hogy addig nem tudják a népet beszervezni, míg a pap vezeti őket. Ezért most mindent elkövetnek, hogy a jelen lelkészt is elődjeinek sorsára juttassák. Ha nem mennek a gyűlésekre az emberek, a pap a hibás, miért nem vezeti őket. Ha nem mennek az emberek közmunkára, a pap az oka, miért nem győzi meg az embereket. Ha a templom megtelik, ha a körmenetek felejthetetlenek, szinte a fogukat vicsorgatják. A közeljövőben valószínűleg fognak keresni valami ügyet vagy ürügyet, ami alapján eltávolítsanak a falu életéből és a hívek éléről.” A lazarista atya előre látta sorsát. 1952 márciusában menesztették a kis vidéki egyháztól. Helyére az akkori szinérváraljai plébánost nevezték ki, akit kezdeti tiltakozása miatt megfenyegettek, hogy a Bélfenyérig tartó 240 kilométeres utat gyalog fogja megtenni. Egyik papnak sem volt választása. Kőrösi Károly személyében Szatmár egyházmegyei áldozópap lett Mészáros Antal utóda. Az egyelőre néma levéltárak helyett az egyetlen hiteles leírást szintén a historia domus nyújtja a felkelésről: „Kis falunk népe a település fennállása óta alig élt át keservesebb, fájdalmasabb napokat, mint 1949. július vége és augusztus eleje. A baj nem nálunk kezdődött, és csak inkább szenvedő, mint cselekvő alanyai voltunk a lázadásszerű megmozdulásnak. A baj a csépléssel kapcsolatban alakult ki. Miniszteri rendelet értelmében a cséplőgépnél dolgozó munkások az eddigi szokástól eltérően bérüket nem búzában, árpában kapták, hanem pénzben. Azonban a pénzfizetés még csak távolról sem közelíti meg a szokásos részesedést. A munkásság a környező román falvak dolgozóinak példáján felbátorodva és velük egyetértve itt is megtagadta a munkába állást. Sőt karhatalommal megakadályozták azt is, hogy a gazdák összeállva csépeljenek. Talán két hétre is megakadt a munka: a parasztság a természetbeni részesedéséért, a gazdák a meglehetősen magas kvóta – állami beszolgáltatás – enyhítéséért harcoltak. Környékünkön a lázadás, amit sohasem lehetne megállapítani, hogy végeredményben hány megyére terjedt ki, Feketetóton kezdődött, ahol állítólag a kivezényelt katonasággal is megütköztek. […] 28-án éjjel a feketegyőrösi munkások rendszerellenes énekekkel és fölkiáltásokkal átjöttek hozzánk. Falunk lakosságát megfenyegették, hogy ha nem tartunk velük, akkor fölégetik a házainkat, s azt követelték, hogy szombaton éjjel közös tüntetésben vonuljunk át Kocsubára. Éjjel félreverték a harangokat, és villával, kapákkal többen futottak a szomszéd faluba. Azonban – mint az előre látható volt – a kivezényelt katonaság elől hazatértek. Közben egy kocsubai fiút agyonlőttek.
Vasárnap reggel beköszöntött a szomorúság, a szenvedés. Heteken keresztül jajjal keltünk és feküdtünk. Megszámlálhatatlan katonaság lepte el a falunkat. Harangozni sem volt szabad egy hétig. A katonaság kettesével kezdte összeszedni a Kocsubára átmenő férfiakat. Úgy 60–70 embert vittek az őrsre. Természetesen a környező falvakból is hasonlóan ugyanezt tették, mert keresték a mozgalom forrását. Ezt állítólag a több éve keresett, letartóztatása elől elmenekült Sârbu Silviu volt jegyzőben találták meg. Állítólag vele politikai kapcsolatot tartott fenn Csák László és Bíró József. Ezért őket augusztus 3-án hajnalban, egyiket a templom mellett, az utóbbit a községháza előtt, agyonlőtte a katonaság, hogy a lakosságot megfélemlítse. Kevéssel a kivégzés után hat családot, a legjobb módúakat Constanta melletti falvakba deportálták. A hat család vagyonát »állami kezelés« alá rendezték. Ők azóta is a munkájukból és az itthon maradottak támogatásából tengetik életüket. A kivégzetteket teljesen csendben – hatósági engedéllyel – egyházi szertartással temettük el közös sírba. […] A történelem tanúsága megint beigazolódott: a parasztforradalom nem győzhet!” Ismerős a forgatókönyv, ugye?
Nagyváradiként többször megfordultam a vidéken, apai ágon bélfenyéri vér csörgedezik bennem, de a helybéliek mind ez ideig nem beszéltek a történtekről. Felkerestem Fenesi Györgyöt, a nyolcvanas éveiben járó veteránt, aki 1949-ben (ismét) szembe találta magát a puskacsővel. Édesapám bélfenyéri nagybátyja szemtanúja és szenvedő alanya volt az eseményeknek. Történt ugyanis, hogy az egész falut megszállta az „új népi rendőrség”, a milícia és a Securitate. Fenesi elmondása szerint a szekusok éjjel jártak, és lesben álló nehézgéppuskás őrszemeket állítottak fel a faluba vezető utakhoz, akik potenciális ellenséget láttak a határból vasvillával hazafelé igyekvő emberekben is.
Száznyolcvanegy családot deportáltak az egykori Bihar vármegye Romániához került negyvennyolc településéről. Bélfenyérről hat famíliát költöztettek marhavagonokban dobrudzsai kényszerlakhelyre, így kiváló alkalom kínálkozott arra, hogy elkobzott földjeikből kialakítsák a falusi kollektívák csíráit.
– A dobrudzsai állami gazdaságokhoz telepített emberek helyére senkiháziakat, kommunistákat dugtak. A deportáltak földjein kezdték meg a kollektivizálást. Bélfenyéren augusztus elsején szentelték fel a kollektívát, de én nem mentem be, csak ötvennyolcban – árulta el Fenesi György. A már idézett váradi történész kutatásai azt bizonyítják, hogy erre az időszakra létrehoztak egy olyan speciális egységet, amelynek az volt a feladata, hogy a helyszínen kivégezze „a felkelésre uszítókat”. Bélfenyéren állítólag két napig haldokoltak a szerencsétlen áldozatok vízért könyörögve, de az emberek nem mertek kilépni az utcára, mert féltek a Securitatétól és a katonaságtól. Az idős szemtanú állítása szerint jobbára csak a környék magyar lakosságát vonták felelősségre. A közeli Tenkén a csendőrőrs tökéletesen megfelelt a válogatott kínzásoknak: – Akiket Tenkére vittek, azokat vagy agyon-, vagy félholtra verték. Sârbut is a csendőrségen tartották láncra verve, majd az összeszedett emberek előtt nyilvánosan főbe lőtték. Kocsobáról mégsem vittek el senkit, pedig azok rálőttek a szekusokra is, mikor be akartak menni a falujukba. Főként a magyarokon torolták meg a lázadást, mintha ők szították volna a zendülést. A románok különben sem vallottak egymás ellen.
– Akkoriban tisztelték egymást a dél-bihari magyarok és az ottani románok?
– Mindig ellenségek voltak. Harminchatban, amikor a bátyámnak tizenkettedmagával be kellett volna rukkolnia román katonának, társaival együtt lemaradt a Nagyváradra igyekvő vonatról a tolongás miatt. Tenkén megtorlásként levetkőztették, és összevissza rugdosták, majd elvitték őket. 1913-as születésű fiúk voltak. A második bécsi döntés után átmentem Váradra, onnan Kolozsvárra, majd francia hadifogságba kerültem. Bátyáim meghaltak. Nem akartam a román hadsereg katonája lenni. 1950-ben a Securitate központi igazgatósága formális kivizsgálásának konklúziói a következők voltak: „A helyi szerveknek a jövőben kérniük kell a központ támogatását és véleményét a kritikus helyzetek megoldására vonatkozólag. Fel kell hívni az intézkedő személyek figyelmét, hogy a mi rendszerünk nem fogadja el a terrort, elutasítja a balos akciókat, amelyek eltávolítják a parasztságot a rendszerünktől.”
Vagyis senkit sem kell felelősségre vonni a gyilkosságokért, a minden előzetes tárgyalás és ítélet nélküli kivégzésekért…
A kommunizmus e korai partiumi áldozatainak mind ez ideig nem állítottak emléket köztéren. Pedig ez nem bátorság kérdése, ugyanis az 1944 őszén tisztán etnikai indíttatásból elkövetett köröstárkányi és gyantai vérengzéseknek már van méltó emlékművük. Tárkányban egyenesen siratófal hirdeti, hogy a „felszabadító” román különítményesek hány embert mészároltak le a visszavonuló magyar honvédség nyomában.
A feltehetően Árpád-kori alapítású Bélfenyér ma a partiumi, szórványmagyar falvak mindennapos, békésnek mondható életét éli. A magyarok lassan fogyatkoznak, és új honfoglalók szeretnék befészkelni magukat a Csereság-patak menti faluba. Ezt ellensúlyozandó dévai mintára gyermekotthont és kollégiumot létesítettek Márton atyáék a katolikus templom melletti szépen felújított zárdában, amelyre visszakerült a kereszt és a felirat is: Istenünknek és fajunknak – 1902. A Böjte Csaba útját járó fiatal plébános elárulta, hogy ha rajtuk múlik, most már sosem fog lekerülni az épületről a kereszt, de az írás sem!
BALÁZS D. ATTILA
Magyar Nemzet

Támogatják a kerítést az erdélyi magyar pártelnökök
Nem az erdélyi magyarok vagy a romániai lakosok ellen irányul az Orbán-kormány által a román–magyar határra tervezett kerítés, vélik az erdélyi magyar politikai alakulatok vezetői, akik ugyanakkor elítélik Victor Ponta kormányfő Magyarországot bíráló kijelentéseit.
A politikai vezetők arra is felhívták a figyelmet, hogy a román miniszterelnök által kritizált magyar határzár egyúttal Romániát is védi a menekülthullámtól, melyre az Európai Uniónak eddig nem sikerült közös megoldást találni.
Kelemen Hunor: kerülni kell a hisztériát
Kelemen Hunor RMDSZ-elnök az Agerpres hírügynökségnek kifejtette, meggyőződése, hogy a magyar–román határra tervezett kerítés semmilyen módon nem hat majd ki az erdélyi magyarok, a román állampolgárok vagy más európai polgárok életére, szabad mozgására. A szövetségi elnök ugyanakkor arra intette a román politikusokat, hogy kerüljék a hisztériát, a kérdés érzelmi alapon való megközelítését. Rámutatott: meg kell érteni, hogy a budapesti intézkedés nem Románia vagy a román állampolgárok ellen irányul, sőt még segítségére is lehet az országnak abban, hogy ne váljon a menekültek fő útvonalává.
Racionálisan kell megközelíteni a kérdést, hívta fel a figyelmet Kelemen Hunor, aki szerint nem szabad engedni, hogy a kerítés terve súlyosbítsa „a két ország között amúgy sem túl jó viszonyt". Szerinte be kell látni: ez semmiben sem akadályozza a két ország közötti vagy az Európai Unión belüli átjárást. „Eddig sem a zöldhatáron keresztül járkáltunk egymáshoz. Ez nem fogja semmilyen mértékben a két uniós állam közötti közlekedést akadályozni. Az illegális határátlépést próbálja megállítani, amikor feltartóztathatatlannak tűnő migrációs hullámmal áll szemben Magyarország" – fogalmazott a Maszol.ro hírportálnak az RMDSZ-elnök.
Emlékeztetett, hogy Európa ezen részében a kerítések rossz emlékeket idéznek, a térség lakóinak életében negatív töltettel bírnak, de Budapest lépésének van ésszerű magyarázata, és szerinte nem szabad a román–magyar viszonyt ennek a fejleménynek a tükrében megítélni. „Az adott kontextusban Budapest lépését nem szabad hisztérikusan nézni. Ez elsősorban a román kollégák felé üzenet, akik időnként hajlamosak arra, hogy túlreagáljanak dolgokat" – jelentette ki Kelemen Hunor.
Az RMDSZ vezetője úgy vélte, a magyarok által épített kerítés inkább arra világít rá, hogy az Uniónak semmiféle mechanizmusa nincs megvédeni külső határait. Ezért a menekültválság kezelésére minden tagállam egyéni megoldást keres: van aki a schengeni határon ideiglenesen visszavezeti az ellenőrzést, van aki kerítést épít – nemcsak Magyarország – akad, aki plusz rendfenntartókat vezényel a határra. Ezek az intézkedések azonban nem fogják tudni helyettesíteni a kollektív megoldást, mutatott rá.
Az RMDSZ elnöke arra is felhívta a figyelmet, hogy a magyar–román határra tervezett kerítés Romániának is a segítségére lehet, hiszen a menekültek nem veszik majd erre az irányt, hanem inkább Horvátország és Szlovénia felől próbálják megközelíteni Nyugat-Európát. „Románia sincs felkészülve jelen pillanatban 20–30–40 ezer migráns fogadására, ahogy Magyarország és egyetlen EU-s tagállam sem felkészült egy ilyen helyzetre" – jelentette ki az Agerpresnek Kelemen Hunor.
Biró Zsolt: Magyarország Európa előtt jár
Elítéli Victor Ponta miniszterelnök kijelentéseit, és támogatásáról biztosítja a magyar kormányt a menekültválság kezelésére irányuló törekvéseiben a többi erdélyi magyar párt vezetője is. „Victor Ponta Romániára hozott szégyent, a saját alkalmatlanságát és korrupciós ügyeit próbálja kendőzni, amikor Magyarországot támadja" – értékelte lapunknak Biró Zsolt, a kormányfő azon nyilatkozataira utalva, miszerint „az Európai Unió értékeinek és kultúrájának a szégyene mindaz, ami menekültügyben Magyarországon történt.
A Magyar Polgári Párt (MPP) elnöke rámutatott, Európában egyre többen ismerik fel és ismerik el menekültkérdésben a magyar kormány erőfeszítéseit, például Manfred Weber, az Európai Parlament néppárti frakciójának vezetője. „Menekültkérdésben Magyarország egy lépéssel Európa előtt jár" – fogalmazott Biró Zsolt. Arra is rámutatott, hogy a magyar–román határon ésszerű szakaszra építik meg a kerítést, és ez nem azt jelenti, hogy lezárják a magyar–román zöldhatárt, különben is a gyoda nem az utakra épül.
„Ez a kerítés tulajdonképpen Romániát védi, azáltal, hogy tudatosítja a menekültekben és az embercsempészekben, hogy nem érdemes Románia felé kerülni. Ezzel Magyarország levesz egy terhet Victor Ponta és a román kormány válláról, hiszen ők sem szeretnék, ha az országot ellepnék a menekültek tömegei. Ismerjük az álláspontjukat, a kötelező menekültkvótát is elutasították" – emlékeztetett Biró.
Szilágyi Zsolt a regionális stratégiát hiányolja
Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke egyenesen Románia szégyenének nevezte, hogy az országnak olyan miniszterelnöke van, aki hetente jár a korrupcióellenes ügyészségre, akit adócsalással, okirat-hamisítással gyanúsítanak. „Romániának jogilag és morálisan is egy bukott miniszterelnöke van, akinek már a beszámíthatósága is kétségbe vonható, hiszen csupa zöldségeket nyilatkozott Magyarországról" – értékelte lapunknak Szilágyi Zsolt.
Úgy vélte, Ponta tévúton jár, amikor Magyarországot támadja ahelyett, hogy regionális stratégiában gondolkodna, hiszen szerinte a közép-kelet európai országok szolidárisak kellene legyenek, közösen kellene megoldják a térségben dúló menekültválságot. Románia többet kell tegyen, hogy felvegyék a schengeni övezetbe, fejtette ki az EMNP elnöke, aki szerint az erdélyi magyarságnak az lenne az érdeke, ha a menekülteket Románia keleti határán kellene regisztrálni és nem a román–magyar határon alakulna ki olyan helyzet, mint a magyar–szerb határon.
Szilágyi Zsolt hangsúlyozta, az épülő kerítés nem az erdélyi magyarokat választja el Magyarországtól, hiszen, mint fogalmazott, „mi eddig sem mehettünk át büntetlenül a zöldhatáron", hanem a több ezer menekültet próbálja feltartóztatni. Európa nem keresi őszintén a megoldásokat a menekültválságra, a kvótarendszer középtávon nem orvosolja a problémákat, így a tagállamok önálló álláspontot kell megfogalmazzanak, és azt képviseljék Brüsszelben, vélte Szilágyi Zsolt.
Még voltak nézeteltérések, emlékeztet Izsák Balázs
Victor Ponta „minősíthetetlen nyilatkozatainak" nincs politikai alapja, hiszen migránskérdésben Románia alapvető álláspontja ugyanaz, mint Magyarországé – hívta fel a figyelmet Izsák Balázs. „Ponta kijelentései miatt az alapvető viszonyok a két ország között nem változnak, stratégiai kérdésekben a két ország számára alapvetően fontos az együttműködés, Magyarország szem előtt kell tartsa, hogy a magyar–román határ egyúttal a schengeni határ, és Románia is be kell tartsa a vállalt kötelezettségeit" – magyarázta a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke.
Emlékeztetett, hogy a menekültválság nem írja felül a kisebbségi keretszerződéseket. Ezeket az előírásokat nem változtatják meg a mindennapi politika eseményei, még akkor sem, ha azok „olyan hullámveréseket váltanak ki, mint a migránsválság", értékelte Izsák. Emlékeztetett, Románia és Magyarország között még voltak véleménykülönbségek a rendszerváltás előtt is, amikor a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsában (KGST) részt vevő egykori kommunista államok számára kötelező volt a Moszkva által ellenőrzött szigorú összhang, idézte fel Izsák Balázs.
Az erdélyi magyarokat félti a DK
Elutasítja a román határra tervezett kerítést a Demokratikus Koalíció (DK), mivel az a magyarországi politikai alakulat szerint a romániai magyarok szabad mozgását is akadályozni fogja. Kerék-Bárczy Szabolcs, a párt elnökségi tagja szerdán az MTI-nek úgy fogalmazott: Orbán Viktor miniszterelnök lebukott, mert kiderült, hogy nem érdeklik őt az erdélyi magyarok, nem érdekli, hogy tartják a kapcsolatot Magyarországgal, a Fidesz csak politikai haszonszerzésre használta fel őket. Az újabb kerítéssel egy EU-n belüli határzár jön létre, mondta.
A DK elutasítja Orbán Viktor „szögesdrót-politikáját", összegzett a politikus. Arra a kérdésre, hogy a drótkerítés hogyan akadályozza a hivatalos határátkelőket használó utazók szabad mozgását, azt felelte, hogy az eddigi, a déli határon szerzett tapasztalatok alapján valószínűsíthető, hogy egyes átkelőpontokat megszüntetnek majd, ezért az azok környékén élőknek nagyot kell majd kerülniük. Hozzátette, hogy jelenleg is sokan járnak át naponta dolgozni, vásárolni az egyik országból a másikba, és ha megszigorodik a határellenőrzés, akkor a megmaradó átkelőhelyeken óriási dugók alakulnak majd ki.
Bíró Blanka, Pap Melinda
Krónika (Kolozsvár)

Magyarnak lenni Romániában
A vajdasági magyarság nagyjából megszűntnek tekinthető (mint önálló entitás) pár ezer kitartó embertől eltekintve. Mi lesz veletek? Mi lesz velünk?
Ami alább következik, az tulajdonképpen kis részlete lehetne annak a tanulmánynak, amelyet már régen meg kellett volna írnom Bretter Györgyről, akiről szóltam már életében és halálában (nekem a legfontosabb a temetésén mondott beszédem volt, mert a halála – az egykori fiatal férfi első nagy személyes vesztesége – mélyen megérintett, és még mindig fáj, néha el is csodálkozom rajta).
Ez nem évfordulós cikk, Gyuri csak 1977 novemberében halt meg, most még nyár van. Nehéz lett volna őt akkor az olvasónak megmagyaráznom (kísérleteim nem sikerültek elég jól), nehéz ma is, de másért. A probléma egy része avval kapcsolatos, ami ma is égető, sajgó ügy, különösen nektek, akik ott vagytok, és remélhetőleg ott is maradhattok. De nem azért, mert be vagytok zárva.
Az 1968 (akkor voltam húsz esztendős) utáni évtizedben – és ezt őszintén aligha mondta el még valaki, pedig az emlékező próza hatalmas gleccsermorénája torlódott föl – a romániai magyar értelmiség nagyon különös helyzetben találta magát.
Románia nem vett részt a csehszlovákiai demokratikus szocialista kísérlet eltiprásában (bár döntően oroszellenes, nacionalista elfogultságból, nem demokratikus meggyőződésből), ámde a Magyar Népköztársaság igen.
Románia, bár formálisan nem lépett ki a Varsói Szerződésből és a KGST-ből, nyíltan a Szovjetunió ellen fordult, közeledett a szovjet tömbön kívüli Jugoszláviához, és a Nyugat kedvencévé vált. (Nicolae Ceauşescu volt így – még Titónál is inkább – a Nyugaton valaha leginkább elismert kelet-európai vezető, több mint egy évtizedig. Václav Havel és Lech Wałęsa sose vitte ilyen sokra…)
Ebben a helyzetben a nacionalista és (neo)sztálinista Ceauşescu-rendszer engedményeket tett a mozgolódó, reformokra vágyó román értelmiségnek – mind a nacionalista, mind a demokratikus szándékú részének – , és engedményeket tett a romániai magyar nemzetiségnek, amelynek a szellemi vezetői (Méliusz József, Domokos Géza, Sütő András, Gáll Ernő) ezt az alkalmat meg is ragadták. Ez volt a romániai magyar sajtó, rádió, televízió, folyóiratirodalom, könyvkiadás, színház stb. nagy, talán legnagyobb korszaka. Ekkor indultunk el a pályánkon.
A Magyar Népköztársaság elhárítási, hírszerző és kultúrpolitikai szerveinek az volt a föladatuk, hogy éber figyelemmel kísérjék a romániai magyar nemzetiség mozgásait – , hiszen a Román Szocialista Köztársaság ekkor elárulta „a szocialista tábor” egységét, és ezért belső problémái (mindenekelőtt a magyarkérdés) élénk érdeklődést ébresztettek budapesti, moszkvai és kelet-berlini hivatalos körökben.
Az a mintegy másfélszáz magyarországi értelmiségi, aki ebben az időszakban elkezdett intenzíven foglalkozni Erdéllyel, nyilván nem Románia „föllazításának” az érdekében tette, amit tett, de épp úgy megragadta a kínálkozó alkalmat, mint ellenkező előjellel igen sokan Romániában. Romániában ez virágkora volt a magyar nemzetiségi kultúrának, és se azelőtt, se azóta nem volt az erdélyi műveltségnek ekkora magyarországi kritikai visszhangja, az „Erdély-járás” is ekkor kezdődött; mindezt félreérthetetlenül bátorította az MSZMP (és „a III. ügyosztály”) művelődéspolitikája.
Másrészt azt kellett látniuk az álmélkodó olvasóknak, hogy az 1968-i szovjet agressziót, a Prágai Tavasz leverését ellenző magyarországi értelmiségiek (akiknek az írásai többé-kevésbé be voltak tiltva Budapesten) megjelenhettek az egyébként szűk pányvára fogott romániai és jugoszláviai (erdélyi és vajdasági) folyóiratokban, s a romániai (valamivel kevésbé a jugoszláviai) magyar írók (és más alkotók) munkái egyre nagyobb nyilvánosságot kaptak Magyarországon.
A két, szemszögünkből fontos állam, Románia és Magyarország (meg a formálódó magyarországi demokratikus ellenzék!) ekkor valósággal versengett a romániai magyar értelmiségért – persze mindkét államvezetés ezt hátsó gondolatokkal és rosszhiszeműen tette, de ez a kis ideig tartó konjunktúra nagyon jót tett mind a romániai magyarság általános állapotának, mind kulturális és oktatási intézményeinek, mind pedig a románai magyar értelmiség (hogy is nevezzük?) karrierjének. Ennek az epizódnak a fő, voltaképpen az egyetlen ideológusa a korábbi, a sztálini korszakban börtönbe vetett Méliusz volt. Ha áttekintjük az 1960-as évek közepétől az 1970-es évek végéig keletkezett irodalmi-politikai esszéit, láthatjuk a sietséget, amellyel igyekezett elintézni a nemzedéke számára függőben maradt ügyeket: a háború előtti baloldal és ezen belül az avant-garde elátkozottainak elismertetését, rehabilitációját; a régi mozgalom internacionalizmusának, Duna-konföderációs gondolatvilágának fölelevenítését; Jugoszlávia be- vagy visszaemelését a kommunista kánonba; a két világháború közötti romániai magyar irodalomnak az 1960-as évek közepén megrekedt fölélesztését; a Szovjetuniótól elszakadó eurokommunista nyugati baloldal, sőt: alkalmanként a kimondottan szovjetellenes új baloldal megismertetését; és mindenekelőtt a magyar nemzetiség egyenjogúságának elismertetését, a magyar (magyarországi és erdélyi) antifasiszta hagyomány előtérbe helyezését, igazolva evvel a nemzetiségi törekvések „haladó” voltát. Erre igazából három-négy éve volt csak, de segített neki néhány fontos – elsősorban bukaresti – magyar intézmény, A Hét, a Kriterion Kiadó, az Előre (az országos magyar napilap) kulturális rovata, a román állami rádió és televízió magyar adása, a méltatlanul elfelejtett Ifjúmunkás (hetilap). Meg, amennyire lehetett, a kolozsvári Korunk. Ámde a „demokratikus szocialista” megújulás egy kis időre mindenüvé átterjedt, erre én is – mint a kolozsvári Utunk (ma: Helikon) egykori segédszerkesztője (1972-78) – tanú lehetek.
Persze ez csapda volt: már készen állt Ceauşescu félőrült vasgárdista-sztálinista-maoista fordulata (többek között azért, mert végül a szovjet-kínai ellentétet fontosabbnak érezte, mint a szovjet-amerikai hidegháborút), illetve az MSZMP vezetőségének Erdély-politikája konjunkturális volt és ilyenként lepleződött le, bármennyire fölhasznált őszinte és érzelmes, akkor még zömmel „demokratikus” kultúrnacionalista értelmiségieket, akik nem tudták – vagy nem törődtek vele – , hogy fölhasználják őket a moszkvai ihletésű játszmákban. De ameddig ez egyértelműen be nem bizonyosodott, volt egy pillanat – és ennek a megörökítése és hasonlatkénti használata miatt írom ezeket a sorokat – , amelyben lehetségessé és szükségszerűvé vált, hogy a követelésként így ki nem mondott romániai magyar kulturális autonómia tartalmát meghatározzák, hogy jelentése legyen a romániai magyar „különlétnek”, s ebben Bretter és barátai (a „tanítvány” kifejezés félrevezető: Bretter nem volt „mester”, így nem lehettek „tanítványai”) elszakadtak az olyan ideológusoktól, mint Gáll Ernő – bár többünk személyes jó viszonya megmaradt velük – , és Szilágyi Domokos és mások metaforikus lázadó nyelvének a szerepét is átvette Bodor Ádám jeges-ironikus prózája, amely (ma már látszó furcsa párhuzamban olyan „osztrák” írókkal, mint Kafka, Doderer, Celan, Bachmann, Bernhard, Handke – nem „hatásról” van szó!) a huszadik század történelmi tragédiájának világirodalmában az egyik legfontosabb hely.
Az 1968-as (prágai, párizsi, berkeley-i, nyugat-berlini – urambocsá, kolozsvári/bukaresti) alapeszme, mint köztudomású, emancipációs jellegű volt, és egyszerre állt szemben az akkori, igen konzervatív nyugati kapitalizmussal és a valamelyest megszelídített sztálinizmus „létező szocialista” variánsával: ez volt számunkra, kelet-európai fiatal értelmiségiek számára a politikai lényege. Az emancipatorikus és nyomatékosan tekintélyellenes (antiautoritárius) karakter alátámasztotta minden közösség – és az akkori filmek és zenék mai közönsége számára is evidens kell hogy legyen: a közösség ebben a világszemléletben és „világérzésben” mindig kisebbség(ek)et jelentett, amelyeknek (többnyire tragikus) szabadságküzdelmeket kell(ett) folytatniuk a represszív Apa különféle figuráival: az Állammal, a Tőkével, a Nemzettel, a Munkával, a heteroszexista normakészlettel és általában mindenfajta elnyomással.
A Ceauşescu-féle „etnokratikus” állammal szemben a nemzetiségi önállósági, kulturális autonomista törekvések akkor (egy pillanatra) a szabadságtörekvések párhuzamává lényegültek át, a romániai magyarság – potenciálisan – a romániai „demokrácia” bázisának tetszett, fönnmaradása a „demokráciától” függött és a romániai „demokrácia” általános érdekét is szolgál(hat)ta volna.
Az egyetemes 68-as antinacionalizmus szükségképpen kisebbségvédő volt: egyik forrása az amerikai feketék fölszabadítási (emancipációs) mozgalma volt együtt a nőmozgalommal és a Gay Liberation kezdeteivel, no meg az általános antikolonializmussal (ebben különösen fontos az algériai háború és franciaországi utóélete máig) és – a harmadik világ mozgalmaival szimpatizáló – békemozgalommal, illetve a csehszlovák esetben a forrás a nagyhatalmi hegemonizmussal való szembenállás (a kis és nagy nemzetek egyenlőségének lenini elve alapján), a kisnemzeti önállóság és önérzet kulturális alakzata.
Ezért a „mit jelent magyarnak lenni Romániában?” kérdésre akkor – mindenekelőtt Bretter rejtélyes-kódolt-ironikus esszéírásában, „fogalomköltészetében” – az volt a válasz, hogy önmagunk védelmén túl a romániai magyar kultúrának (politikai kultúrának is) küldetése van: kulcsszereplője lehet a kelet-európai fölszabadulásnak.
Tehát a romániai magyar önaffirmáció (önállítás, önkijelentés) – ez rekonstruálható – nem nacionalizmus, nem a kasztráló, fegyelmező, nőbántalmazó Apa újabb elnyomó cselszövénye, hanem ellenkezőleg: soft power, szelíd, befogadó-elismerő, toleráns magatartással elegyített követeléshalmaz, amelynek a politikai garanciája éppen a kisebbségi jelleg, a gyöngék ráutaltsága a szabadság és igazságosság eszményeire, amelyek mögött (esetünkben) nem áll materiális (azaz állami, gazdasági, katonai, területi, demográfiai-biopolitikai) hatalom.
Csak a kultúra, amely Bretter esetében – aki számára alapvető jelentősége volt Kallós Zoltán föltáró-megőrző és művészi munkájának – a népi kultúrát, a folklórt is jelentette, hamisítatlan romantikus-fölszabadító, illetve rousseau-i egyenlősítő szellemben (nem hiába volt kedves filozófusa Fichte). Tehát itt nem a ma (részben tévesen) „elitistának” nevezett „magaskultúra” a karvezető, hanem az elnyomottak népi kultúrájának szintézise az avant-garde-dal, amelyet mi itt a Duna-medencében Bartók nevével szoktunk asszociálni. Utópia, persze: mélységesen baloldali utópia.
Bretter maga nem volt utópista, távol állt tőle minden naiv derűlátás és indokolatlan reménykedés. Bonyolult és persze ellentmondásos, sok tekintetben rejtelmes és titokzatos életművét ajánlatnak tekintette, amelyet minden fölhajtás nélkül olvasói elé tárt, például az akkor százezres példányszámban megjelenő Előre vasárnapi irodalmi mellékletében közölt „Szeminárium” c. elképesztő „rovatában”, amelyre büszke lehetett volna bármelyik akkori párizsi, firenzei, New York-i, nyugat-berlini, frankfurti alternatív lap, de amely a maga gyergyószentmiklósi, lugosi, zilahi, élesdi olvasóihoz akart hű lenni. Nem tudjuk, ezek az olvasók mit gondoltak róla. Bizonyára furcsállták, de sokan érezték ki belőle azt, amit Bretter mondani akart nekik: magyarok lesztek, ha szabadok vagytok.
Furcsa tétel különben is, nem?
Ezt mindenesetre elhittük neki, és jó sokáig világos volt – világosnak tetszett – számunkra, hogy „a jó erdélyi magyar” amiatt, hogy jó sorsa az emancipációtól függ (mint minden kisebbségé), lényegénél fogva nem sovén, nem antiszemita, nem nőgyűlölő és így tovább, ami aztán kicsit összekeveredett a transzilvanista mitológiával a „jellegzetesen erdélyi” toleranciáról, ad vocem tordai országgyűlés, vö. Páskándi Dávid Ferenc-drámájával, Sütő Szervét Mihály-drámájával (azt hiszem, Csillag a máglyán volt a címe) és Kohlhaas Mihály-darabjával, amelyekben a vallási türelem és a ius resistendi és a természetjog persze (alig burkoltan) a nemzetiségi kérdésre utalt. Ugyanígy Méliusz antisztálinista politikai lírája és esszéisztikája, Szilágyi Domokosnak a diktatúraellenességet (bizonyára problematikusan) naturalizáló, poszt-József Attila-i költészete, és még sok minden, ami kevésbé ismert, és aminek még az említésére sincs itt terem. De a korszak emblematikus intellektuális alakja Bretter volt – ami nem azt jelenti, hogy jobb író volt mindenkinél, ez szamárság, nem ilyesmiről van itt szó.
Bretter ekkor már túl volt az „enyhülés”, a „demokratizálódás”, a „reform” mindenfajta illúzióján, teljesen elszakadt a rendszertől (meg minden szokványos „értelmiségi politizálástól”), a „humanista marxizmus” nyelvezetétől meg lassacskán minden földi köteléktől – kivéve frázistalan szolidaritását a saját veszélyeztetett magyar közösségével. (Magam a legélesebben elutasítottam a haladó establishment – ez esetben Gáll Ernő – békejobbját 1976-ban, de ez az írásom, amely kéziratban keringett, csak 2003-ban jelenhetett meg a Kellék c. kolozsvári filozófiai folyóiratban. Ám az én szakításom elméleti volt és politikai, a Bretter Györgyé már mélyebb: egzisztenciális és végleges.)
Ami – Méliusz rendkívül jelentős kivételével – hiányzott mindebből, ahogyan nem hiányzott a jugoszláviai, vajdasági magyar kultúrából (amelyhez mély köze volt a szerb eredetű, temesvári Méliusznak), az a többségi kultúrával való kölcsönhatás volt. (A George Ivaşcu szerkesztette Contemporanult, a Dan Hăulică szerkesztette Secolul 20-t sok magyar olvasta; de ez aztán elhalt.)
Ekkor Ceauşescu már előhívta a mélyből mind a görögkeleti ortodoxiához kapcsolódó, mind a pogány (dák) jellegű román ősfasizmust, ez meg csakhamar átvette a szellemi hatalmat, Marin Preda Antonescu marsallt mentegető-igazoló regényétől (Delirul, 1975), amely – Ştefan Andrei egykori külügyminiszter emlékezései szerint – mély benyomást tett Ceauşescura, egészen Adrian Păunescu ultrasoviniszta performanszaiig (a mai román oroszellenesség innen származik, ebben gyökerezik, a rehabilitált Vasgárdában), ez pedig (emlékszem jól) valósággal megőrjítette a román társadalmat, ellenerők pedig nem jelentkeztek. A pillanat elmúlt, tekintet nélkül Méliusz és Domokos Géza utóvédharcaira a Scânteia-házban.
Elmúlt, de volt.
Eleinte a román – magyarellenes élű – totalitárius román állami sovinizmusra adott [néma vagy közvetett] erdélyi magyar válasz nem a magyar nacionalizmus volt. Eleinte.)
Balogh Edgár mondta nekem, hogy 1968 magyar szempontból nem volt más, mint a kisantant (Csehszlovákia-Jugoszlávia-Románia) fölélesztése. Volt ebben némi igazság. Abban az évben másutt is visszatért az „avant-guerre”: a lengyelországi hivatalos antiszemita kampány Gomułka irányításával s a maradék lengyel zsidóság kiűzése (kivéve néhány ellenzéki értelmiségit a börtönben) volt a Párt válasza a diák- és munkáslázadásra, Csehszlovákiában pedig a reszovjetizáló, büntető „normalizáció” (Csehszlovákia szovjet-magyar-keletnémet-stb. megszállása volt a mi döntő „nemzedéki” élményünk – no meg 1967. június 2., Benno Ohnesorg meggyilkolása [rendőrgolyóval] Nyugat-Berlinben, a vérengző iráni sah védelmében), Romániában a fasizáló szovjetellenes/magyarellenes mozgósítás: „ne iau Ardealul”, Erdély veszélyben, stb. Azt a pillanatot maga alá temette az idő, ki se látszik.
Mit jelent most magyarnak lenni Romániában?
A válasz felelőssége nem az enyém, hiszen én már nem élek ott veletek. (Akármennyire reménytelenül erdélyi maradtam. Ez nem érdem, nem azért mondom. Így van, és kész.)
A negyven évvel ezelőtti – abszurd, de nem érthetetlen – kísérlet (eszmetörténetileg elkerülhetetlen volt, hogy bekövetkezzék: látni kell, hogy ez volt a prágai meg varsói/gdański 68 romániai magyar megfelelője, és nem lehetett más) aligha példamutató. Túl sok minden változott meg, és bár a szimpla diktatúraellenesség mind Romániában, mind Magyarországon jelen van még, de eléggé félrevezető, hiszen szemben a szokványos zsurnállogikával és zsurnálretorikával, a „létező szocializmusból” nem maradt semmi. (Minden nap olvassuk Pesten, hogy „ez olyan, mint a kádárizmus”. Nem olyan.)
Ha nem is példa, hát tanulság.
Ha valamely kisebbséghez tartozni – az összes hátrányokkal, a kiküszöbölhetetlen (és szívemnek kedves) provincializmusokkal – pusztán csak véletlenszerű tény (vagy ami ugyanaz: VÉGZET), akkor ugyancsak a véletlen (ez esetben az egyéni érdek) szabja meg, hogy evvel az adottsággal mit kezd valaki. Akár kivándorolhat anyagi okokból, akár csöndben asszimilálódhat, akár megtartja a magyarságát reflektálatlan, senki másra nem tartozó, következményekkel nem járó magánügynek, folklorisztikus díszítménynek, tetszőleges (ám jelentéktelen) akárminek. Mindegy. Voltaképpen a nemzeties jobboldal – amelynek ma a legnagyobb sikere van – is ezt mondja az álirredenta Trianon-gyászkultusszal: s ugyan mi az értelme és az értéke az irredentizmusnak valódi határrevíziós program nélkül? Ez csak a válasz elodázása. Zászlóerdővel dekorálva – igazából: álcázva.
Mi a romániai magyarság politikai küldetése a szűnni nem akaró romániai (román) politikai válságban? Mert azért nem lehet a pusztán önérdekű regionális lobbizás, amit – korlátozott ismereteim szerint – elég ügyesen művel a nemzetiségi politikai osztály.
Mi a romániai magyarság funkciója abban a tragédiában, amely Magyarországot sújtja? Pontosabban: mi a létező, de szemérmesen titkolt irányzatok – nyilvánvalóan többféle – elképzelése róla, és Erdély esetleges jótékony befolyásáról? Van valami sajátságos, amiért – a születés véletlenén túl – érdemes romániai magyar értelmiséginek lenni? Van valami közös projekt, amiért érdemes közösen dolgozni? (És itt nem a kívülállók iránti rutinszerű ellenszenvet és megvetést értem, ez nem ér túl sokat.) Megmenthető-e (létrehozható-e) vajon pont Erdélyben például a Duna-medencei szabad magyar sajtó, ha minden kötél szakad?
A vajdasági magyarság nagyjából megszűntnek tekinthető (mint önálló entitás) pár ezer kitartó embertől eltekintve. Mi lesz veletek? Mi lesz velünk?
Ne feledjük, hogy a tizenkilencedik század „összmagyar” kultúrájában Erdély semmiféle sajátos szerepet nem játszott. Ez a sajátosság csak a Trianon utáni „impériumváltozással” kezdődik.
Minden erdélyi föladat és küldetés válságok terméke volt eddig.
Ha jól látom, megint van válság, de ennek a kerete a politikailag zűrzavaros, különben pedig dinamikusan „fejlődő” kapitalista Románia, ahol éppen a „jóléti állam” (újraelosztó, „haladó” társadalompolitika) és a konzervatív nacionalizmus kombinációjával próbálkozik – a magyarokkal szemben olykor elvtelenül és ravaszul gáláns – ostromlott PSD, eltérően Aleksandar Vučić neoliberális-nacionalista szerbiai rendszerétől.
De van minderre erdélyi magyar válasz? Túl a költségvetési kedvezések és befolyásos pozíciók kiharcolásán? Mi az értelme a kitartásnak a poszton a tartalmilag meghatározhatatlan hűségen kívül? A „magyar vagyok, mert magyar lettem, tehát magyar maradok, így a legegyszerűbb” elvontságán kívül? Ennek hamar elvész a vonzereje (attól tartok), ha nem lesz új erkölcsi-politikai tartalma. A kései kapitalizmus radikalitásában a puszta adottság soha nem elegendő. A kapitalizmus személytelen-fogalmi jellegű, fogalom (teória, stratégia) nélkül csak az alárendelt (szubaltern) populációk maradnak, amelyeknek nincs jövőjük. Ha nincs beszéd, nincs kenyér.
Tamás Gáspár Miklós / Transindex.ro