Illyefalván két alapítvány vállalta fel a falun élő fialatok megsegítését: a KIDA /Keresztény Ifjúsági Diakóniai Alapítvány/ és a LÁM Alapítvány /három nyelv mezőgazdaság szavának -Landwirtschaft, agricultura, mezőgazdaság - kezdőbetűjéből kapta nevét/. Illyefalván a 80 férőhelyes Ifjúsági Központ és a vártemplom bástyáinak átalakításával ugyancsak 80 férőhelyes szálláshely ad otthont a tanfolyamoknak, így az aranykalászos gazdatanfolyamnak. Illyefalván mintafarmot is kialakítottak, ebben az évben nyílik meg a gyermekfalu, ahol egy-egy gyermektelen házaspár öt gyermek felnevelését vállalja. /Erdélyi Napló (Nagyvárad), febr. 23./

Illyefalván az 1991-ben életre hívott Keresztény Ifjúsági és Diakóniai Alapítványnak /KIDA/ a Keresztény Ifjúsági Központ, a gyermekfalu után a harmadik nagy kezdeményezése az egészségügyi központ épületkomplexuma. Nyolcszáz négyzetméter hasznos terület beépítése szerepel a tervben: orvosi rendelők, gyógyszertár, orvosi lakások és laboratórium. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 24./

Megszülettek az első ítéletek az illyefalvi LAM és KIDA alapítványok kontra pénzügyőrség ügyében. Két esetben a LAM óvását ismerte el a bíróság /a magtermesztő állomásnak átadott burgonyára, illetve a felállított tejüzemre vonatkozóan/, egy esetben pedig /ruhák eladása/ nem egészen 4 millió lej elkobzását rendelte el. Újabb ítéletet aug. 17-én hoznak. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), júl. 28./

Többszöri halasztás volt a sepsiillyefalvi LAM és KIDA alapítványok elleni perben, mondta Kató Béla tiszteletes, az indoklást még nem kapták meg. Kató Bélát több ízben halállal fenyegették meg ismeretlen telefonálók. Közben a munkát folytatják tovább. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), aug. 11./

A Budapesten Kisebbségekért-díjjal kitüntetett Kató Béla /Sepsiillyefalva/ református lelkésszel készített interjút Gellérd Lajos. Kató Béla 1988 óta áll az illyefalvi gyülekezet élén. Ami Illyefalvát illeti, nem egyházi vállalkozásokról van szó, hanem egyházi indíttatású magánlétesítmények hálózatáról. A KIDA /Keresztény Ifjúsági Diakóniai Alapítvány/ patronálja a KIDA-központot, ahol évente 70 egyházi és világi rendezvényt tartanak. A KIDA hozta létre a gyermekfalut és a Kovászna megyei szegény gyermekek támogatásának rendszerét, a másik alapítvány a LAM /Landwirdschaft-Agricultura-Mezőgazdaság/, amely a falu gazdasági erejének növelését és a mezőgazdaságban dolgozók képzését szolgálja. Kovászna megyében közel 150 mezőgazdasági létesítmény valósult meg, köztük sajtgyárak, húsfeldolgozó üzemek. /Brassói Lapok (Brassó), febr. 2./

Az illyefalvi KIDA /Keresztyén Ifjúsági és Diakóniai Alapítvány/ ellen indított perekben máj. 6-án újabb döntés született: az egyik pert megnyerte, az eladott ruhák ügyében a több mint hárommilló lejes büntetés kifizetését elvetették. A magyar nyelvű könyvelést támadó perben viszont kötelezővé tették a román nyelvű könyvelést is, annak ellenére, hogy elismerték az alapítvány egyházi jellegét. /Háromszék (Sepsiszentgyörgy), máj. 8./

1995 nyarán folyt a pénzügyőrség több rosszindulatú pere az Illyefalván Kató Béla tiszteletes által irányított KIDA és LAM alapítványok ellen. Az alapítványok több pert megnyertek, viszont a pénzügyőrség 500 ezer lejes /kb. 22 ezer forintos/ bírságot rótt ki a KIDA alapítványra, mert könyvelését magyar nyelven vezette. Hiába indokolta az érintett azzal, hogy magyar református egyházon belüli alapítványról van szó, a bíróság mégis jogosnak tartotta a bírságot. /Új Magyarország, máj. 10./

Sepsiillyefalva református lelkészét, Kató Bélát román nyelven írt névtelen levélben halállal fenyegették meg. Nem ez az első eset, hogy a népszerű papot , a LAM, a KIDA Alapítványok megszervezőjét megfenyegetik. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), jan. 24-25./

Az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége az Anyanyelvi Konferenciával közösen 1998 óta szervezi meg a Kárpát-medencei anyanyelvi tábort Erdélyben. 2000-ben a táborral az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége az ezeréves magyar államiság és a kereszténység kétezredik évének megünneplését célzó programsorozatokhoz kíván csatlakozni. Fontosnak tartja ugyanakkor a 175 éve született Jókai Mórra való emlékezést, ezzel a rendezvény a Jókai-év egyik jelentős mozzanata is. A táborozók az erdélyi magyarság történelmének emlékhelyeit is felkeresik. A táborban való részvételre az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége pályázatot hirdet a Kárpát-medencében élő magyar középiskolás diákok számára. A következő témával lehet pályázni: A Kárpát-medence és hagyományai Jókai regényeiben. A táborozás július 17-27-e között lesz Illyefalván, a Keresztény Ifjúsági és Diakóniai Alapítvány Központjában. /Kárpát-medencei anyanyelvi tábor. = Bányavidéki Új Szó (Nagybánya), 667. szám, febr. 4-10./

"Illyefalván immár teljessé vált a településhez kötődő neves írók életművét bemutató állandó kiállítás. A Séra-kúriában a KIDA kezdeményezésére felavatták Jókai Mór, Mikszáth Kálmán és Szabó Dezső mellszobrát. A kúriában berendezett tetőcsarnokban már működő Jókai és Mikszáth állandó kiállítás után, szept. 13-tól Szabó Dezső életművét szemléltető kiállítás is gazdagítja Illyefalva írói "múzeumának" anyagát. A kiállítást Maróti István, a budapesti Irodalmi Múzeum főosztályvezetője nyitotta meg, amely a Háromszéki Mikes Kelemen Közművelődési Egyesület, a Kovászna Megyei Könyvtár és az Illyefalvi KIDA Alapítvány hozzájárulásával maradandó emlékhellyé emelte a Séra-kúria dokumentációs anyagát. /Ünnep a Séra-kúriában. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), szept. 19./"

A hét végén az Illyefalvi KIDA központ adott otthont az erdélyi tájházak irányítóinak, illetve vezető néprajzgyűjtők szakmai tanácskozásának. A bevezető előadást Pozsony Ferenc tartotta. Előadást tartottak magyarországi vendégek is. A székelyudvarhelyi Szabó Sámuel a tájházakról és a népi építészetről tartott előadást, a csíkszeredai Mihály Zita a műemlékvédelem és a tájházak Hargita megyei tapasztalatairól számolt be, Hlavathy Izabella a kulturális örökség romániai védelméről nyújtott tájékoztatót, Gazda Enikő a Székely Nemzeti Múzeum néprajzi gyűjteményéről tájékoztatott. /Néprajzi gyűjteményekről, tájházakról értekeztek. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), okt. 5./

Sepsiillyefalván a Keresztyén Ifjúsági és Konferenciaközpontban vette át az oklevelet a posztgraduális mentálhigiénés képzés első évfolyamának 35 végzőse. A budapesti Károli Gáspár Református Egyetem pszichológia kara által 2002-ben, első ízben Illyefalván indított képzésen lelkészek, tanárok, orvosok és pszichológusok vettek részt, akik szakmájukban próbálják alkalmazni a tanultakat. Kató Béla református püspök-helyettes, a Keresztyén Ifjúsági és Diakóniai Alapítvány (KIDA) elnöke elmondta, a tanfolyam megszervezése a svájci református egyház segélyszervezete és az Apáczai Közalapítvány támogatásával valósult meg. /Bíró Blanka: Sepsiillyefalván. Mentálhigiénés szakembereket képeztek. = Krónika (Kolozsvár), febr. 28./

1994. október elsején nagy ünnep volt Illyefalván, ott volt mindenki, aki számított Erdélyből, egyházi méltóságok, művészek, közéleti emberek. Gyermekfalut avatott a KIDA Alapítvány és a református gyülekezet, szinte tucatnyi család befogadására alkalmas pompás házakat, melyek árát, ahogyan Kató Béla sepsiillyefalvi református tiszteletes fogalmazott, Európából koldulták össze. A kétszintes, tágas lakások egy része hamar benépesedett. Kató Ibolya pszichológus, a Gyermekfalu működtetésének felelős-mindenese emlékezett a tízéves zavartalan működésükre, s az utolsó év kálváriáira. 1992-ben elhatározták, hogy létrehoznak egy gyermekfalut. Tervük két év alatt megvalósult, és 1994. október elsején megnyitották, azzal a szándékkal, hogy segítsenek az árván vagy elhagyottan maradt gyermekeken. Úgy tervezték, hogy a gyermekfaluban családi rendszerben működő nevelést valósítanak meg. Körülbelül hat év alatt népesedett be teljesen a gyermekfalu hét háza. Lelki támaszt és anyagi segítséget szerettek volna nyújtani. Tizenegy évig működött így a gyermekfalu. Azután közbelépett a törvény. Tavaly novemberben a munkaügytől jött egy személy, aki közölte, hogy az örökbe fogadó anya státus nem létezik Romániában, ezért most, tizenegy év után el kell végezniük a hivatásos nevelőszülői iskolát. El is végeztették ezt a képzést a nevelőkkel. A következő lépés az volt, hogy a KIDA Alapítvány, mint civil szervezet, nem tarthat fenn hivatásos nevelőszülői hálózatot, annak ellenére, hogy három minisztérium és a Kovászna Megyei Gyermekjogvédelmi Bizottság jóváhagyta e tevékenység folytatását. Más nem maradt, mint hogy az anyukák és velük a gyermekek átmenjenek a gyermekjogvédelem hatáskörébe. A családokat nem küldték el azokból az otthonokból, ahová tizenegy évvel ezelőtt jöttek, hogy a gyermekeket felneveljék. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az anyák fizetését a mai napig a KIDA állja, mert a gyermekjogvédelemnek nem volt erre pénze. Nagyon nehezen élték meg az alapítók és a szülők, gyermekek ezt a változást. 2005 januárjától új törvény jelent meg. A gyermekek után járó pénzjuttatásokat, ami az élelem és ruháztatás költségét jelenti, annak a megyének kell fizetnie, ahonnan a gyermek származik. 1994-ben több helyről hozták a gyermekeket: Bihar és Szatmár megyéből, Marosvásárhelyről, Hargita megye falvaiból. Rengeteg időbe és hiábavaló utazgatásokba került, amíg a támogatások egy részét sikerült megszerezni. Hargita megye a tíz gyermekből csak három költségeit vállalta fel, arra hivatkozva, hogy ezek a gyermekek tizenegy éve Illyefalván élnek. Három hónapig jártak a nyakukra, végül átvette őket a Kovászna Megyei Tanács, vállalva ezzel a rájuk eső költségek fedezését. Nagyon felkavarodott a családok élete, félnek, hogy esetleg elveszíthetik a gyermekeiket. Mind a házak felépítését, berendezését, felszerelését, mind a gyermekek ellátását, az anyák fizetését a KIDA-alapítvány állta 1994-től 1998-ig száz százalékban. Az állam ebben az időszakban semmivel sem támogatott, arra hivatkozva, hogy ez egy sajátos intézmény, ilyen nincs Romániában. Külföldi adományozók pénzéből tartották fönn a gyermekfalut. 1998 júliusától a gyermekek megkapták a román államtól a kihelyezési pénzt, ami minden elhagyott vagy árva gyerek után jár. /Simó Erzsébet: Széttört álmok. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jan. 4., folyt. jan. 5./

Háromszéken naponta ötezer diák kel útra egyik településről a másikra, hogy eljusson az iskolába. Keresztély Irma Kovászna megyei főtanfelügyelő riasztónak tartja, hogy 540 1-8. osztályos és 4380 felső tagozatos diák ingázik. Az ingázás rányomja bélyegét a gyerekek teljesítményére, az elvesztegetett órák miatt kevesebb idejük jut a tanulásra. A főtanfelügyelő jobbnak találná, ha a diákok hét közben a bentlakásban laknának. Kovászna megyében jelenleg 8 iskolai kollégium működik, öt Sepsiszentgyörgyön, kettő Kézdivásárhelyen és egy Kovásznán. Baróton és Bodzafordulón, ahol a környékbeli gyerekek 83 százaléka ingázik, nincs bentlakás. A tanfelügyelőség ezért kezdeményezte, hogy az Oktatási Minisztérium campusépítési programjának keretében már ebben az évben lássanak hozzá a két településen új bentlakások építéséhez. A háromszéki bentlakásokban jelenleg 883 hely áll a diákok rendelkezésére, de ezek kihasználtsága mindössze 57,7 százalékos. A kisiskolások szülei több okból sem engedik gyerekeiket bentlakásba. Egyrészt elégedetlenek a körülményekkel, de sokan nem tudnák fizetni a költségeket sem. Az illyefalvi KIDA Alapítvány két évvel ezelőtt indított programja is a vidéki, továbbtanulni vágyó 9-10. osztályos háromszéki fiatalokat segíti a bentlakási költségek átvállalásával. A KIDA-konferencia-központ vezetője elmondta, a havi másfél millió lejes támogatást 125 diáknak folyósítják, és bár több gyereket is tudnának segíteni, csak ennyien nyújtottak be pályázatot. /Balogh Levente: A háromszéki diákok közel egynyolcada ingázik az iskolába. = Krónika (Kolozsvár), febr. 9./

Sepsiszentgyörgyön hatszáz fogyatékkal élő, köztük sok fiatal él elszigetelten a közösségtől, távol az élet mindennapi történéseitől. Tizenkét sepsiszentgyörgyi fiatalnak sikerült kitörnie ebből a kiszorítottságból, elzártságból, a Keresztyén Diakónia Alapítvány Olt utcai nappali foglalkoztatójában és az ugyanitt működő védett munkahelyen töltik napjaikat. Egy esztendeje új törvény rendelkezik a fogyatékkal élők jogairól, valamint arról, hogy milyen kötelességeik vannak a munkáltatóknak a hátrányos helyzetűek alkalmazása terén. A sepsiszentgyörgyi Keresztyén Diakónia Alapítvány a törvény segítségével hozta létre a Boglárka védett munkahelyet. Két és fél esztendővel ezelőtt kezdte meg működését, szintén a Diakóniánál, a fogyatékkal élő fiatalokat foglalkoztató napközi otthon, melynek indulását hazai intézmények nem támogatták. Makkai Péter árkosi református lelkész, az alapítvány hátrányos helyzetűekért működtetett programjának vezetője rámutatott: hatszáz nyilvántartott felnőtt fogyatékos van Sepsiszentgyörgyön, de nem látják őket. Sok helyen szinte rejtegetik a sérült családtagot. A svájci egyházak segélyszervezete, a HEKS nyolcvanszázalékos részfinanszírozással járult hozzá a napközi elindításához, ami fokozatosan csökkent, jelenleg húsz százalék. Most épül a Boglárka műhely mellett az új rész, lesz benne egészségügyi szoba, pihenőhelyiség, mosdó, öltöző és a két szárny között istentisztelet tartására is alkalmas közösségi terem. A németországi és holland alapítványon támogatásával épülő létesítmény s a benne majdan működő multifunkcionális központ és munkahely hiányt pótolna. /Fekete Réka: Élhetőbb világot a fogyatékkal élőknek. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), dec. 28./

Civilek Székelyföldön című interjúkötetét mutatta be Baróton Daczó Katalin csíkszeredai újságíró. A könyvben szó esik a civil szervezetek mai gondjairól, illetve az önkormányzatokkal való kapcsolattartásról is. 1989-et követően elszaporodtak az egyesületek és alapítványok, jó néhány közösségét segítette. Ismert Kató Béla tevékenysége, vagy Gergely István plébánosé, aki létrehozta a Csibész Alapítványt. A Keresztyén Diakónia Alapítvány által működtetett házi beteggondozást annyira befogadta a közösség, hogy már megszokott, általános állami szolgáltatásnak gondolják. Vagy ott van Haáz Sándor, aki a Gyermekfilharmóniával Szentegyházát tette Európa-szerte ismerté. Ma már egy falunap sem képzelhető el anélkül, hogy legalább egy kulturális, ifjúsági, sport- vagy hagyományőrző egyesület ne venne részt az előkészítő munkában. Negatívum azonban, hogy inkább számtalan kis egyesületet hoznak létre, mintsem egyesítenék erejüket. A kizárólag anyaországi alapítványok pénzéből élők most tanácstalanul állnak, s jóformán megszüntették tevékenységüket. /Hecser László: Civilek Székelyföldön. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 4./

Kató Béla püspökhelyettes kapta az Európai Polgári Díjat
2012-től módosult az Európai Parlament által 2008-ban alapított Európai Polgári Díj odaítélését meghatározó szabályzat. Az új szabályok értelmében a díjat mostantól évente egyszer adják át, és az eljárást januárban kezdik el. Minden tagállamban felállítanak egy nemzeti bírálóbizottságot, amely az adott tagállamból öt lehetséges díjazottat választ ki. A díjazó hatóságként eljáró Kancellária ezt követően a 27 tagállamból összesen legfeljebb 50 jelöltet választhat ki, figyelembe véve a földrajzi eloszlás és a nemek közötti egyensúly elveit.
Mint ismeretes, a díjat minden évben olyan kivételes teljesítményt nyújtó személyeknek ítélik oda, akik munkájukkal hozzájárultak a közös megértés, a polgárok és a tagállamok közötti szorosabb integráció előmozdításához, vagy az EU értékeinek képviseletére hivatott programok kialakításához. A tavaly Tőkés László erdélyi EP-képviselő kezdeményezésére Smaranda Enache emberjogi harcos, a marosvásárhelyi Pro Europa Liga társelnöke részesült Európai Polgári Díjban.
Idén Tőkés László Kató Béla református lelkipásztort, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökhelyettesét és főjegyzőjét jelölte a magas rangú kitüntetésre, aki 2012-ben egyedüli díjazott Erdélyből, illetve Romániából.
Az sepsiillyefavai lelkipásztor az első nyugati segélyszállítmány dömping után a svájci HEKS-szel és más nyugati segélyszervezetekkel karöltve Illyefalván két alapítványt hozott létre: a KIDA-t (Keresztyén Ifjúsági és Diakóniai Alapítvány) és a LAM-ot (Landwirtschaft-Agricultura-Mezőgazdaság). Felépíttetett egy Nemzetközi Ifjúsági Konferencia Központot, ugyanakkor a LAM alapítványon keresztül több mint 600 fiatalt küldött ki Nyugat-Európába képzésekre, melyek elvégzése után a fiatalok visszatértek szülőföldjükre, és vállalkozásokat indítottak alapítványi támogatással. Ezek a fiatalok ma már képesek arra, hogy az Unió által nyújtott alapokat felhasználják és a falvakban a gazdaság és a társadalmi élet motorjaivá váljanak. Kató Béla ugyanakkor a Diakónia Alapítvány országos hálózatát építi, amely az idősek, betegek, fogyatékosok gondozásával foglalkozik, oly módon, hogy a gondozottakat és családjaikat az önsegítés útjára rávezesse. A díjazott továbbá hatékonyan részt vett és vesz a mai napig az önálló anyanyelvű egyetemi oktatás megszervezésében is a 2000-ben alapított Sapientia Egyetem kuratóriumának elnökeként.
A nemzeti díjátadó ünnepségre 2012 novemberében kerül majd sor. Erdély.ma

Kató Béla az új püspök (Erdélyi Református Egyházkerület)
Az Erdélyi Református Egyházkerület negyvenhatodik püspökének választották tegnap a barátosi születésű Kató Béla sepsiillyefalvi lelkipásztort, az egyházkerület 2006-ban kijelölt főjegyzőjét, aki a kolozsvári Bethlen Kata Diakóniai Központban tartott közgyűlésen 116 szavazatból nyolcvankettőt szerzett meg Székely József, a kolozsvári Alsóvárosi Gyülekezet lelkipásztora ellenében.
Kató Bélát a tizenöt egyházmegyei tanácsból tizenkettő javasolta a hat esztendőre szóló tisztségre, az egyházkerület leköszönő vezetősége is korábban jelezte: az ő személyében látják biztosítani a folytonosságát annak a munkának, amit tizenkét évig Pap Géza püspök végzett. Kató Béla alapítója a LAM Alapítványnak, építője a Keresztyén Ifjúsági és Diakóniai Alapítványnak, indulásától elnöke a Diakónia Keresztyén Alapítványnak, az Erdélyi Magyar Tudományegyetem Sapientia Alapítványának, idén Romániából egyedüliként kapta meg az Európai Parlament által 2008-ban alapított Európai Polgári Díjat.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Püspöki römi a református egyházért
Február elsején a kolozsvári Farkas utcai református templomban iktatják be hivatalába Kató Béla sepsiillyefalvi lelkészt, aki az előző tizenkét évben püspökhelyettesi tisztséget töltött be, tavaly decemberben pedig az Erdélyi Református Egyházkerület püspökévé választották. Az új püspök a maszol.ro kérdéseire válaszolt.
Püspökhelyettesként a lehető legközelebbről láthatott rá arra, miben áll a gyakorlatban püspöknek lenni. Jelent ez előnyt a jövőbeni teendők végzésénél?
Való igaz, hogy nekem ide nem úgy kellett bejönnöm január elsején, hogy nem tudtam volna, merre nyílik az ajtó, hiszen tizenkét év alatt rendkívül sok mindennek voltam részese, de vannak olyan feladatok, amelyeket a püspökhelyettesnek nem lehet átadni. Elsősorban a lelkigondozói feladatokra gondolok, a személyes találkozásokra lelkészekkel és egyháztagokkal.
Amit Pap Géza püspök úrtól átvettem: a diakónia, a székelyföldi ügyek koordinálása, az anyagi kérdések stratégiája, részben egyetemi és iskolai ügyek intézése, valamint a külföldi, ökumenikus kapcsolatok ápolásának azon része, amely különösen sok utazást igényelt – évente 70–80 ezer km-t is megtettem. Sok területét megismertem a munkának, de most tapasztalom igazán, hogy mit is jelentenek a püspöki teendők a mindennapokban: az egyházkerületben folyó igehirdetés feltételeinek minél jobb körülmények közötti biztosítása, az adminisztráció zökkenőmentes megszervezése, az egyházkerület képviselete és felügyelete minden szinten.
Ha eltér valamiben az, amit és ahogyan Pap Géza volt püspök képviselt attól, amit és ahogyan ön fog képviselni, mi lenne az?
Eleve adott az a tény, hogy két különböző emberről van szó, más habitussal rendelkezünk, tehát a kérdéseket is másként közelítjük meg és javasolt megoldásaink is lehetnek egészen mások. Aki ismer engem, az nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak lát, nyitottnak és befogadónak. Ez őszintén, belülről jön. És ez bizalmat kelt az emberekben. Ha végül is valamit elutasítok, azt is úgy teszem, hogy érezzék az emberek, megtárgyaltam velük az elutasításuk okát is. Ha beavatjuk embertársainkat a mi gondolkodásunkba, és az elutasítást is nagy-nagy szeretettel és körültekintéssel tesszük, akkor talán a másik fél könnyebben el tudja fogadni a helyzetet, akkor is, ha nem érte el a célját.
A kommunikáció az elmúlt 12 évnek nem volt éppen erős oldala. Most nem kimondottan a médiával való kommunikációra gondolok, hanem a gyülekezetekkel, lelkészekkel való kommunikációra is. Ezen mindenképpen szeretnék változtatni. Erre fordítanám időm legnagyobb részét. Az ügyvitelt pedig, ami eddig az én feladatom volt, másokra ruháznám.
Az adminisztrációt sokféleképpen meg lehet szervezni: úgy is, hogy minden hozzád jusson el, és te kelljen rámond az igent, de úgy is, hogy különböző szinteken önállóságot adsz a tisztviselőknek. Én nem kívánok egy egész hetet benn ülő püspök lenni, mert ha a problémákról csak akkor értesülök, amikor elérkeztek a püspöki irodáig, akkor már igen nagy a baj. Szeretnék hamarabb, még a helyszínen, a gyülekezetek látogatása során tudomást szerezni a gondokról, és elébük menni a megoldással. Tehát a továbbiakban is nagyon sokat fogok utazni.
Vannak-e olyan kompetenciák, amelyekkel személyiségtől függetlenül rendelkeznie kell egy püspöknek?
Ha visszatekintünk történelmünkre: elődeinknek mindig megvolt a karizmája a vezetéshez, amit Istentől kaptak, tehát ez szükséges.
Aztán a mai egyházi állapotunkban nagyon fontos, hogy gyorsan tudj a helyzetnek megfelelően döntéseket hozni, nincs idő éveket lamentálni bizonyos kérdések fölött ebben a rohanó társadalomban. Ha valaki nem rendelkezik ezzel a kompetenciával, akkor a közössége is hátrányt szenved, mert olyan vonatok mennek el, amelyek többé nem jönnek vissza.
Elengedhetetlen a diplomáciai érzék. Sok kérdést nem lehet úgy megoldani, hogy fejjel rohanunk a falnak. Gyakran több tárgyalás szükséges ahhoz, hogy a célt elérjük.
Fontos a kapcsolattartás, nemzetközi és hazai kapcsolatrendszer. Ha valaki úgy kerül ebbe a székbe, hogy nem ismerik, fél ciklus eltelik azzal, hogy kialakítsa a kapcsolathálót. Ha valaki már otthonosan mozog ezekben a körökben, hamarabb elkezdheti azt a munkát, amit az egyház érdekében tenni kell. Ezért mondtam, hogy nálunk a püspökválasztás nem a jövőre tett igéreteink, hanem az eddigi cselekedeteink alapján történik. De mindenek fölött a püspök az alázatos szolgálatban az első kell legyen és minden cselekedete Isten igéje fényében kell történjen.
Székely József kolozsvári lelkipásztor, volt püspökjelölt programtervezetét alkalmazhatatlannak találja, vagy elképzelhető, hogy hasznosítani lehetne a következőkben?
Amit az ifjabb kollégák megfogalmaztak, azzal 90 százalékban egyet tudok érteni, mert ők tulajdonképpen egy diagnózist állítottak fel, ami valós. Én még kétszer annyi hibát tudnék felsorolni. Abban sem kételkedem, hogy ha vezetéshez jutnak, akkor nem próbálták volna ezeket megoldani valamiképpen. De fogadjuk el azt, hogy egyházunk választó testületei a most megválasztott tisztségviselőkben látott biztosítékot arra, hogy a problémák megoldódjanak.
Az igazgatótanácsban vannak az általuk javasoltak közül is, tehát nem teljesen egyoldalú a helyzet. Viszont egyet mindenkinek meg kell tanulnia, nekem is: a legjobb dolgokat is lehet ajánlani, de ha véghez akarjuk vinni, annak megvan annak a törvényes módja és rendje. A zsinatban van 35 ember, aki vitatkozik rajta, és utána szavaz. Ha az ügy nem kapja meg a fele plusz egy szavazatot, akkor el kell fogadnom, nem boríthatom fel az asztalt, még ha magamban el is könyvelem, hogy hályog van a szemükön. El kell fogadnunk, hogy az általunk delegált testületeknek van kompetenciájuk a változtatásokról dönteni. Minden rossz törvény jobb annál, mint az anarchia. Ezért nekünk be kell tartanunk a törvényt – és a püspök erre tesz esküt, hogy betartja és betartatja. Lehet minősíteni: ennyire volt képes adott korban az adott közösség, ennyit tudott kiizzadni magából, de látjuk azt, hogy ez koronként változik. Vannak aranycsapatok és vannak szürkék, ezt el kell fogadni.
A választás idején is hosszasan beszélgettünk Székely Józseffel, és utána is biztosítottam arról, hogy érzékelem és tudom, hogy az általuk felvetett problémákat meg kell oldani, de a megoldásokat nem egy ember, hanem egy közösség hozza, testületek hozzák. Tehát nem értem azt sem, egyesek miért beszélnek diktatúráról.
Én senkit ki nem zárok, aki engem ki nem zár. Ha engem valahonnan kizárnak, akkor oda nem tudok bemenni. Én ki nem zárok senkit, hanem – úgymond – meghívok, hogy ebben-abban a munkában vegyünk részt. Egyházpolitikai, hatalmi viták mindig lesznek, de ha valaki az egyházban dolgozni akar, abban senki meg nem akadályozza.
Gyülekezeti lelkészként is kell szolgálnia a püspök úrnak?
Az egyházunk szabályzata szerint a püspök is lelkipásztor, van egy gyülekezet, ahol ő parókus lelkész. Hagyománya volt annak, hogy a Belvárosi Egyházközségnek lett a püspök a lelkésze, viszont ezen változtattunk már a korábbi években: a püspök továbbra is abban a gyülekezetben marad, ahol megválasztása előtt szolgált. A mindennapi lelkészi teendőket egy helyettesnek kell elvégeznie, de ez nem azt jelenti, hogy a püspök nem munkálkodik abban a gyülekezetben, ahogy ideje engedi. Hogy szeretnék-e egy másik gyülekezet megválasztott lelkésze lenni, azt még egyelőre nem döntöttem el.
Miközben annyi gyülekezetben megfordult, mit tapasztalt, melyek azok a területek, ahol legsürgetőbben szükség lenne változtatásokra?
Elsősorban az ifjúság bevonása a gyülekezeti életbe a legfontosabb. Óriási hiányosságok vannak a keresztyén nevelés területén. A mai felnőtt generáció nem vállalja a nevelés felelősségét, hanem megkérdezi a gyerektől, hogy kéne téged nevelni. Pedig a világ soha nem így jutott előbbre: a fiatalok mindig lázadtak, de a felnőttek az általuk helyesnek tartott elvek szerint neveltek, és amikor a gyermekek felnőtté váltak akkor ők is a saját elképzeléseik szerint tették a dolgukat. Ez volt a fejlődés természetes menete. Ma mintha a nevelő generáció meghátrálna: nem avatkozom bele, nem konfrontálódom. Mindenkinek kötelessége lenne állást foglalni a maga idején. Lehet, hogy nem lesz tökéletes, lehet kritizálni, lehet ellene lázadni, de amikor odakerülsz, akkor képviseld azt, amiben hiszel.
De talán éppen ez a legnagyobb probléma, hogy a hit gyengült meg. Nagyon sok helyen látom azt, hogy az emberek célt tévesztenek. Nem látják azt a perspektívát, amiért küzdhetnek. Orientációs válságban vergődnek. Az embereknek irányvonalakra lenne szükségük.
A hitben való nevelés az egyik legfontosabb eszköze a hit gerjesztésének és táplálásának. Vonatkozik ez az iskolai, a családi, a gyülekezeti nevelésre is. A nevelés során lehet beleoltani az emberbe a hitet, hogy Isten nem csak megteremtette ezt a világot, és utána magára hagyta, hanem azóta is folyamatosan kormányozza, számon tart benne minden embert, terve van velem is. Ha ez a hit megvan, az egyéb nehézségeket, amelyeket hosszan lehetne sorolni, ennek szellemiségében megoldhatnánk. Erre kell leginkább odafigyelni, hogy hogyan lehet a lelkészekben, gyülekezeti tagokban, az ifjúságban ezt az Isten iránti bizalmat ismét felkelteni.
Komoly lélekszámbeli válságban is vagyunk: a 90-es népszámlálás óta az erdélyi református egyház lélekszámának egyharmadát elveszítette. Ez nem csak a misszió hiányának tudható be, hanem egyszerűen a születés és elhalálozás közti aránytalanságnak. Ez a tagságbeli válság azt üzeni, hogy a struktúrához hozzá kellene nyúlni: ahol alig van 150 fő, oda ne nevezzünk ki lelkészeket – de ezt mi nagyon el szeretnénk kerülni, ezért az utolsó percig kínlódunk és próbálkozunk, hiszen sok helyen a lelkész az utolsó magyar adminisztrátor: mert már magyar iskolája, polgármestere nincs és tulajdonképpen a templom körül szerveződik az élet.
A református egyháznak van a legkiterjedtebb iskolahálózata. Mindamellett, hogy a mi felekezeti oktatásunkkal szemben a többségi társadalom nem elfogadó, minden lehetőséget megragadunk, hogy a hat meglévő kollégiumunkat patronálni tudjuk. Az iskolai vallásoktatás ajándék: bizonyos műveltséget kínál fel. A gyülekezeti vallásoktatást azonban nem helyettesítheti, mert az közösségbe integrál. A gyülekezet azt jelenti, hogy abba mindenki benne van: az unoka is, a nagymama is. Megvan bennünk a hajlam, hogy korcsoportok vagy társadalmi helyzet szerint elkülönüljünk, de kell legyen a hétnek legalább egy olyan alkalma – a vasárnapi istentisztelet –, ahol mindenki ott van, és egymást kell tolerálják ezen a helyen: például a gyereknek el kell viselni az orgonajátékot, az időseknek pedig a gitárszót. Ez nagyon fontos, mert egy családot alkotunk. Ha soha nem találkoznak ezek a csoportok, nem figyelnek egymásra az idősek és fiatalok, akkor a közösség nem fog formálódni.
Hogyan látja a püspök úr a gyülekezetek szerepét?
A hívő embernek szüksége van a hozzájuk hasonlóan gondolkodók közösségére, ahol erősíti magát, feltöltekezik emberi szeretettel, támogatással, ha valahol egymásra találnak a hittestvérek, ott jól érzik magukat: közös nyelv, közös értékek, közös hit – vagyis otthonra lelnek. De az otthonteremtés nem könnyű, és tudjuk, mennyi baj van az otthonainkban, mennyi szeretetlenség és sértés vagy mennyi szeretet és odafigyelés is lehet benne.
Az egyház kovász akar lenni, és maga köré gyűjtögetni a közösségeket akkor is, ha nem mindig jár sikerrel, eredménnyel, sokan csalódnak benne, sokan elmenekülnek. Ott van az a kísértés is, hogy alakítsunk ki magunknak egy külön szigetet, ahol csak mi vagyunk, mint egy kolostorban. Viszont az Úr a világba küldött el bennünket, tehát nem az elkülönülés, hanem a világban élés a mi feladatunk. A többi ember között kell nekünk hitet tennünk szavainkkal és életünkkel. Ez nagyon sok konfrontációval jár, nagyon sok visszautasítással, keserűséggel, de ez a tanítványság.
Szabad-e a sok nehézség közepette mégis merészet álmodni?
A központi kérdés az, hogy tudsz-e válaszolni azokra a kihívásokra, amelyek nap mint nap megjelennek. Hiába tűzöl ki nagy és bombasztikus célokat, hogyha a mindennapokban nem tudsz tenni értük.
Persze egy püspöknek, vezetőnek vízióval rendelkező embernek kell lennie. Tapasztalatai és hite alapján vágyakat fogalmaz meg.
És különösen kell hogy fájjon valami, hogy te azért valamit tenni tudjál. A társadalomban nagyon sokan panaszkodnak, és fel tudják sorolni, hogy mi nem megy, de a megoldást mástól várják. Aki vezetésre szánta el magát, annak kell, hogy fájjon, ha a dolgok nem mennek, és kell legyen egy víziója a megoldásról. Aztán találnia kell társakat, támogatókat, össze kell gyűjtenie a szükséges tudást, ami hiányzik, majd elterveznie, kivel, mivel, mikor fogja megtenni a konkrét lépéseket.
Az álmok a Bibliában rendkívül sokat jelentenek, és csodálatos álmokat láttak azok, akik később prófétáltak, tehát nekünk is szabad álmodnunk és álmokat kérnünk. De ne torpanjunk itt meg. Ha nem élünk két lábbal a földön, miközben a mennybe tekintünk, akkor abból nagy bajok lesznek.
Kató Béla 1954-ben született a Kovászna megyei Barátoson. Középiskoláit az egykori kolozsvári Református Kollégiumban végezte, az Egyetemi Fokú Egységes Protestáns Teológiai Intézet Református Teológiai Karán tanult 1979-ig. 1988 óta Sepsiillyefalva megválasztott lelkipásztora. 1990 után alapította meg Sepsiillyefalván a Keresztyén Ifjúsági és Diakóniai Alapítványt és a Falu- és Régiófejlesztő LAM (Landwirtschaft–Agricultura–Mezőgazdaság) Alapítványt, melyeknek mindmáig elnöke. 2002-től a Sapientia Alapítvány Kuratóriumának tagja, majd 2003 októberétől az elnöke. Bethlen Gábor díjas (1994), elnyerte a Magyar Köztársaság Kormányának Kisebbségekért Díját (1995), Szabó Dezső emlékérmes (1999), Bocskai díjas (2001). 2004-ben pedig a Magyar Köztársaság Elnökének Érdemérme kitüntetésben részesült. 2000–2012 között az Erdélyi Református Egyházkerület főjegyzője-püspökhelyettese. 2012 novemberében az Európa Parlament Európa Polgára díjjal tüntette ki. 2012. december 14-én az Erdélyi Református Egyházkerület püspökévé választották.
Ez minden helyzetben érvényes. Az ökonómiát sem szabad a teológiától különválasztani. Mert ha csak az ökonómia érvényesül, elsodródunk az önzés, a szerzési vágy, a hedonizmus irányába. Ha viszont a teológia rányomja a bélyegét az ökonómiára, akkor már mindjárt más a motiváció: nem az a lényeg, hogy minél több pénzt szerezzek, és minél jobban éljek, hanem hogy azzal, amit kaptam, emberi körülmények között tudjam szolgálni a többieket. Ez a reformáció egyik nagy tanítása: addig csupán a kolostori életmód, az ott történő imádság volt az Isten dicsőségére, azt tartották igazán nagy értéknek, ha valaki imádkozással töltötte a napjait, ezzel szemben a reformáció azt fogalmazta meg, hogy a munka is végezhető Isten dicsőségére, épp olyan kedves lehet az Isten előtt, mint az imádkozás. Abban az esetben persze, ha nem öncélú, nem az egyéni jólétre irányul, hanem a közösség érdekében történik, nem azért, hogy nekem legyen több, hanem hogy nekünk. A világban bárhol járunk, kísértések érik az embert, de ha tudjuk, kinek szolgálunk, meg tudunk maradni.
Annyi mindenen mentem keresztül én is, de mindig az maradtam. Mindig lelkipásztor voltam, és az is akarok maradni életem végéig. Akkor is lelkipásztor voltam, amikor gazdasági kérdésekkel foglalkoztam. Amikor munkahelyek ezreit segítettem létrehozni, akkor is lelkipásztorként tettem, és soha nem az járt a fejemben, hogy ettől én mekkorát növök mások szemében, vagy mennyi hasznom származik belőle. Minden cselekvésemben az volt a prioritás, hogy a Pásztor szeretete megnyilvánuljon. Különböző feladatokat vállaltam el anélkül, hogy politikus lettem volna vagy egyetemi oktató vagy menedzser. Mint amikor az ember römizik, és a zsolit beteszi középre. Mert láttam a lehetőséget, mert fájt nekem a mások fájdalma, nem nézhettem, megoldást kellett találni. Azt a tudást pedig, amit útközben megszereztem, mindig az egyházban akartam gyümölcsöztetni. A következő hat évben az eddigi tapasztalataim gyümölcseit próbálom szétosztani tehetségem szerint.
Zsigmond Júlia
Maszol.ro,

Toborzás a bizonyságtevők seregeibe
Beszélgetés Kató Bélával, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökével
A jó lelkésznek nem csak a pasztoráció a feladata, hanem a teljes embert kell szolgálnia – állítja Kató Béla. Az Erdélyi Református Egyházkerület február elsején beiktatandó püspöke kulcskérdésnek tekinti a gyerekvállalás ösztönzését, és jelentős változtatásokra készül a lelkészi szolgálat minőségének javítása érdekében.
– Kezdő lelkészként megfogalmazódott-e önben, hogy egyszer majd felérhet az egyházi ranglétra tetejére? – Soha. Mi több, egészen a közelmúltig nem is készültem erre a szolgálatra. Tizenkét évvel ezelőtt visszautasítottam a felkérést. Püspökhelyettesként szerettem volna tevékenykedni, ez jelzi azt is, hogy nem a szolgálat elől menekültem. A püspöki teendők kedvéért viszont el kellett volna hagynom a Székelyföldet, abbahagyni, amit ott építgettem. Most más a kép. Egyrészt hat évem van még hátra az aktív szolgálatból, másrészt különleges helyzet elé állított az egyházam: a ’90 után végzett népes lelkészi közösségből még nem tudta kiválasztani azokat, akik tovább vihetnék az egyházkerület vezetését. Egyfajta nyomás alá helyeztek: segítsek áthidalni a ’89 előtti generációk eltávozása és a ’90 utániak beérése közötti átmeneti időszakot. – Az egyházkerület egységes nézőpontja volt ez, vagy csak az egyházi társadalom egy részének a véleményét tükrözi?
– Már a felkéréskor jeleztem: nem elég, ha az elképzelés az egyházkerület ötven százalék plusz egy fős támogatását élvezi. Nem is bocsátkoztam kampányba, hiszen nálam nem állt a mindenáron püspökké válás késztetése. Ám amikor kiderült, hogy a 15 egyházmegyéből 12 támogatja a jelölésemet, a továbbiakban már lelkiismereti problémákat vetett volna fel a felkérés visszautasítása. – És mi lesz most Székelyfölddel? Tizenkét évvel ezelőtt még egy harmadik, székelyföldi egyházkerület létrehozását szorgalmazta.
– A tizenkét évvel ezelőtti helyzet másról szólt. Az előző évtizedekben a romániai református egyház zsinata nem működött, miután egy negyven és egy hatvan százalékos szavazati aránnyal rendelkező egyházkerületből állt. Nagyon sok vita, kevés előrevivő döntés jellemezte a zsinat tevékenységét, és úgy tűnt, hogy egy harmadik egyházkerület létrehozása hatékonyabbá tenné a szervezet működését. Azóta viszont a meg nem születések és az elvándorlás következtében az erdélyi református egyház elveszítette tagjainak harmadát, így a már meglévő struktúrák fenntartása is nehézséget okoz. Arra kell ma törekednünk, hogy az Erdélyi a Királyhágómelléki Egyházkerülettel közösen minél több intézményünket működtessük, a kellő kölcsönös bizalom kialakulásával pedig ma jóval több esélyünk van az integrációra, mint korábban. Nemrég egyeztünk meg, hogy létrehozzuk az általunk alapított diakónia első, nagyváradi fiókját, innen kezdve pedig a diakóniai szolgálatot zsinati alárendeltségbe helyezzük. A nyugdíjintézetünk közös, a pedagógiai intézetünket, lapkiadásunkat közössé kellene tenni, és ennek most ígérkezik realitása. Ezért már nem tekintem aktuálisnak a harmadik egyházkerület létrehozását.
– Önt a közvélemény – az egyházi közvéleményt is ideértve – elsősorban menedzserpapként ismeri el. Vállalja a besorolást, illetve ezt várja el öntől az egyházkerület is?
– Amit eddig megvalósítottam, semmivel sem több, mint ami egy református lelkész feladata: nemcsak lelkigondozója és pásztora lenni egy gyülekezetnek, hanem a teljes embert szolgálni testi-lelki értelemben egyaránt. Az első állomáshelyem, a háromszéki Cófalva halálra ítélt település volt, egyike a Ceausescu-féle falurombolás kiszemelt áldozatainak, ahol érkezésemkor már semmiféle építési, javítási engedélyt nem bocsátottak ki, felszámolták a 170 lelkes falucska óvodáját, iskoláját. Az emberek le is akartak beszélni, amikor előrukkoltam a tervemmel, én azonban nem akartam befeküdni a koporsóba. Saját kezemmel tapasztottam a parókiát, tervezgettem, hogyan lehetne a kis nyárikonyhát imateremmé alakítani. E megvalósítások során erősített meg Isten abban a hitemben, hogy vannak képességeim, én ezt meg tudom csinálni. Amikor átmentem Illyefalvára, ott találtam a ’77-es földrengés által csúnyán megrongált várat, egy évre rá pedig jött a rendszerváltozás. Akkor azt találtam ki, hogy a vár helyreállításával próbáljuk felrázni az embereket: az ő életük is épp úgy megváltoztatható, mint a vár állapota. Tudtam, hogy nemcsak az igehirdetés a feladatom, és hamar rájöttem, hogy nem nekem kell mindent csinálnom, az emberekkel kellett elhitetni, hogy képesek megváltoztatni az életüket. A nagy kérdés úgy hangzott: állja-e a mi keresztyén hitünk a próbát, amikor például vállalkozni kell? Én nem akartam politikus, gazdasági szakember vagy egyetemi oktató lenni, mégis mindenben benne voltam, közben körülöttem fiatal munkaközösségek jöttek létre, amelyek élete, tevékenysége nem alakulhatott volna így a keresztyén értékek zsinórmértéke nélkül. Azt hiszem, ezzel magyarázható a püspökké választásom ilyen mértékű támogatottsága is, és nagyjából ezek az elvárások a személyemmel kapcsolatban is.
– És melyek az ön elvárásai? Milyennek látja a református egyház szerepét a 21. században? Akár a kálvini jelmondat, a folyamatos reformáció elvének tükrében.
– Gyökeresen szakítanunk kell azzal a gyakorlattal, hogy az egyház egy folyamatosan és szükségszerűen visszavonulóban lévő közösségi intézmény. Ellenkezőleg: a hitből fakadó bátorsággal kell jelen lennie a társadalom valamennyi területén. A hitet meg kell vallani, de nem csak a saját jellegzetes területeinken, a templomokban és kolostorokban. Bizonyságtevők seregei indulhatnak el a munkahelyen, a családban, de akár a politikában is, a keresztyén református ember értékrendjét terjeszteni és megvallani. Ha ezt az általunk is szerzett tudást képtelenek leszünk átadni, az eltűnő egyházak sorsára juthatunk. Az európai ember jövőjének egyik legfontosabb kérdése azonban, hogy lesz-e elég gyermekünk. Fizikai-biológiai jelenlét nélkül ugyanis nincs gyarapodás. Egyetlen lehetőségünk a gyerek, akit megkeresztelünk, megkonfirmáljuk, nevelgetjük, fokozatosan beépítjük saját társadalmunkba. Ha értelmesen neveljük fel, mindjárt ott az újabb „veszély”, hogy a világ más részén is igényt tartanak rá. Az egy-két gyermek pedig kevés minden hiány pótlására. Az egyház missziós tevékenysége elsősorban abban rejlik, hogy a fiatalok életkörülményeinek alakításával segítsünk nekik abban, hogy értelmét lássák a gyerekvállalásnak, és ne csak egy-kettő erejéig. Ellenkező esetben pontosan kiszámíthatjuk, mikor lesz vége az erdélyi, ezeréves magyar és ötszáz éves református történetünknek. Képesnek kell lennünk ilyen irányba hatni, ugyanakkor nevelni, példát mutatni, áldozatot hozni.
– Az egyházi példamutatás viszont a lelkésznél kezdődik. Ön milyennek tartja a lelkésznevelés sokak által erősen kifogásolt minőségét?
– Ne feledjük, mi is „hozott” anyagból dolgozunk. Jogos azonban a felismerés: az utóbbi években sok lelkészünkről bebizonyosodott, hogy nem rendelkezik megfelelő gyülekezeti, egyházi gyökerekkel. Korábban ez elképzelhetetlen volt, de ma már bőven akadnak olyanok, akik nem azért lépik át a teológiai egyetem kapuját, mert felnőtté fejlődésük szoros kapcsolatban volt az egyházzal. A teológia ma is biztosítja az ott elsajátítható tudást, de az előző évek hátrányát nem tudja behozni, az egyháziasság hiányát képtelen pótolni. Mi is látjuk, hogy 1990 után az egyház elsiette az állománypótlást, ma már a tanárok is bevallják, hogy képtelenek voltak megjegyezni egy-egy évfolyam száz hallgatójának nevét. Márpedig roppant fontos a személyes hatás, számomra is meghatározó volt a Farkas utcában László Dezső pozitív vagy szülőfalum lelkészének negatív példája. – Ezek a lelkészek azonban különböző gyülekezetekben folyamatosan sugározzák a rossz vagy jó példát... – Esetükben két eszközünk van. Az egyik a nevelés, a továbbképzés, másik a fegyelmezés, illetve kizárás, ha az illető az egyház szellemiségétől idegenül végzi szolgálatát. A továbbképzéseknek elsősorban olyan tudás megszerzését kell célozniuk, ami a kis gyülekezetek lelkipásztori munkájában segítheti őket: diakóniai szolgálat, falugondnoki szerep. A lélekfogyás ugyanis új feladatok elé állít bennünket, s valószínűleg képtelenek leszünk majd minden ötven református mellé egy-egy lelkipásztort állítani, hiszen az a közösség nem tudná eltartani a papját.
– A szentegyházi vagy kérői történetben – két „fekélyes” esetben – az egyházkerület megvonta a lelkészek palástviselési jogát. A szakadásig kell eljutnia egy gyülekezetnek, hogy az egyházvezetés ilyen eszközökhöz folyamodjon?
– Miután a gyülekezetek választanak papot, a gyülekezetnek kell eljutnia odáig, hogy tovább már ne toleráljon egy bizonyos helyzetet. Eddig csak abban az esetben indult el a „bűnüldözés”, ha valaki a közösségből jelezte az esetet. Az emberek viszont az elmúlt évtizedekben azt tanulták meg, hogy nem tanácsos szólni a vezető ellen, hiszen könnyen megüthetjük a bokánkat. Egy gyülekezet így kialakuló közönyössége pedig egyenlő a csendes halállal. Szükségesnek tartom a felülről induló fegyelmezési kezdeményezést, hogy ne várjuk meg feltétlenül, míg az elerőtlenedett közösség teszi meg az első lépést. Ehhez zsinati döntés, szabálymódosítás kell, és én erre vonatkozó módosítási javaslat megfogalmazására készülök. Elsősorban a problémamegoldó mediációra gondolok, ami a gazdasági életben lassan megszokottá válik. Amíg a jelenlegi gyakorlat alapján egy ügy eljut a püspökségig, tényleg „fekete” ügy lesz. A gyülekezetnek és papjának, majd a lelkésztársadalomnak meg kell próbálnia megoldani az adódó problémákat, hogy ne csak a bírói, fegyelmezési szakaszban találkozzunk egy-egy akut esettel. De a fegyelmezés nem csak eltávolítást jelenthet, hanem az érintett lelkész új szerepkörének megtalálását is.
– Püspökként mit készül letenni az eddigi terheiből?
– Sok mindent igyekszem átruházni. A Sapientia ügyében az alapítók határoznak, és én természetesen alávetem magam a döntésüknek. Egyelőre az az óhajuk, hogy a fejlesztések jelenlegi szakaszában a mandátumom lejártáig – azaz még két éven át – koordináljam a tevékenységet. Kezdettől azon voltam, hogy szétválasszam az egyetemirányítási feladatokat, és ebben a tekintetben ma már minden sínen van. A jelenlegi helyzetben a kuratóriumnak már nem az egyes tanárok alkalmazásáról kell döntenie, hanem stratégiai kérdésekben, és ebben nagy segítséget jelent az elmúlt tíz esztendőben szerzett, jó értelemben vett rutin. Ezt a tevékenységet a püspöki szolgálat mellett is megtartom, ha az alapítók is úgy döntenek.
– Látja már az Erdélyi Református Egyházkerület leendő püspökét?
– Még nem. Jó futballedző módjára igyekszem majd helyzetbe hozni valamennyi arra érdemes kollégát. Megpróbálom megkeresni és felszínre hozni az értéket, aztán döntsön a közösség.
Csinta Samu
Kató Béla
A háromszéki Barátoson született 1954-ben. Középiskolába a kolozsvári volt Református Kollégiumba járt, a teológiát is Kolozsváron végezte. 1988 óta Illyefalva lelkipásztora, ahol 1990 után megalapította a Keresztyén Ifjúsági és Diakóniai Alapítványt és a Falu- és Régiófejlesztő LAM Alapítványt, mindkettőnek elnöke. 2002-től a Sapientia Alapítvány Kuratóriumának tagja, 2003 októberétől az elnöke. Kitüntetései: Magyar Köztársaság Kormányának Kisebbségekért Díja (1995), Szabó Dezső-emlékérem (1999), Bocskai-díj (2001), a Magyar Köztársaság Elnökének Érdemérme (2004), az Európa Parlament Európa Polgára díj (2012). 2012. december 14-e óta az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke.
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Illyefalván kihelyezett képzőközpont létesül (A Pető-módszer Erdélyben)
A mozgásukban korlátozott gyermekek és felnőttek egyik legeredményesebb fejlesztő programjáról híres budapesti Mozgássérültek Pető András Nevelőképző és Nevelőintézete kihelyezett képzést indít Erdélyben, hogy az itt rászorulóknak folyamatos rehabilitációra, gyógyító gyakorlatok tanulására legyen lehetőségük. Helyszínként Sepsiillyefalvát választották, ahol az intézet szakemberei májusban negyedik alkalommal tartottak oktató- és terápiás foglalkozásokat a KIDA-központban.
A központi idegrendszeri károsodás következtében mozgássérült személyek fejlesztését célzó konduktív pedagógiai rendszert Pető András magyarországi gyógypedagógus dolgozta ki 1940-ben, és az általa vezetett intézetben alkalmazta először a módszert. A róla elnevezett budapesti nevelőképző és nevelőintézet – amelynek feladatait 2014-től a Pető András Főiskola vette át – szakemberei első alkalommal 2014 októberében tartottak háromhetes foglalkozást Sepsiillyefalván. Az első alkalommal húsz gyermek és tizenegy felnőtt vett részt naponta a gyakorló tanításon, amelynek célja, hogy elsajátítsák a módszert, és alkalmazzák saját fejlesztésük érdekében. A szakembercsapat tavaly tavasszal, majd ősszel tért vissza Háromszékre, a múlt hónapban újabb háromhetes programra érkeztek, ezúttal harmincegy gyermekkel és huszonkét felnőttel foglalkoztak. Mivel a hazai egészségbiztosítási rendszerben a mozgáskorlátozottak évente legtöbb kétszer tíz térítésmentes gyógyító-fejlesztő kezelésre jogosultak, nem csoda, hogy a Pető-intézet által nyújtott, a Bethlen Gábor Alap által támogatott ingyenes lehetőséget egyre többen használják ki. Nagyné Péter Éva konduktor, aki elejétől részt vesz a székelyföldi gyógyítóprogramban, lapunknak azt mondta: három hét alatt fejlődnek a gyermekek, a szülők is észreveszik a pici javulásokat, változásokat. Ennek is köszönhető, hogy félévenkénti jövetelük között is szorgalmasan végzik a gyakorlatokat, mert látják az eredményét. „A szülők elmesélik, hogy ez idő alatt mi történt, milyen más lehetőségeket használtak ki, mi volt az iskolában, milyen változások érték a gyermekeket, mert ezek mind együtt hatnak. A lényeg most a csoportos foglalkoztatás, a csoport dinamikus hatását szeretjük kihasználni, mert a gyermekek egymást látva sokkal motiváltabbak, sokkal nagyobb energiával, lelkesedéssel dolgoznak. Volt olyan anyuka, aki azt mondta, szinte mindegy, hogy a gyermeke mozgása mennyit fejlődött a három hét alatt, de lelkileg töltődött, a többi gyermek között nagyon jól érezte magát, mert ő az iskolában nincs olyan jó helyzetben. Van, akit az iskolában befogadnak, elfogadnak, szorgalommal és tudatosan vesz itt részt, keményen dolgozik, de bizony olykor a kirekesztéssel szembesülnek ezek a gyermekek egy adott közösségben.” A Keresztyén Ifjúsági és Diakóniai Alapítvány részéről Kató Ibolya a programfelelős, aki lapunknak elmondta, a legegyszerűbb lenne, ha a Pető András Főiskola kihelyezett képzéseként jegyeznék be a leendő illyefalvi konduktorképzést, akkor nem kellene új központként akkreditáltatni, és mihamarabb elindulhatna az oktatás. Elsősorban azok jelentkezésére számítanak, akik már tanultak pedagógiát és pszichológiát, hisz ennyi óraszámmal kevesebbet kellene tanítani. Az elméleti oktatást a KIDA-konferencia-központban tartanák, a gyakorlati oktatás és a mozgáskorlátozottak folyamatos fejlesztése céljából a gyermekfalu megüresedett házait kívánják átalakítani a Pető-intézet elvárásainak megfelelően. Ezek akár már szeptemberre elkészülnek, a képzés elindítását legkésőbb jövőre tervezik. Kató Ibolya elmondta, elképzelés szerint az oktatókat a magyar állam fogja fizetni, a KIDA támogatná a páciensek elszállásolását az említett házak felső szintjén, hisz egész Erdélyben meghirdetik majd a lehetőséget.
A Pető-módszer erdélyi kiterjesztése nagyon sok mozgásában korlátozott gyermek és felnőtt számára jelentene óriási segítséget, amiben a román államnak is részt kellene vállalnia, hisz jelenleg vajmi keveset tesz azokért, akik önhibájukon kívül váltak sérültté.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A Pető-módszer Háromszéken
Ötödik alkalommal tartottak háromhetes fejlesztő foglalkozásokat a budapesti Pető András Főiskola gyógyítói Sepsiillyefalván, a hét végén zárult terápián naponta harmincegy gyermek és tizennégy felnőtt vett részt. A zárónapra a helyszínre érkezett Csuka Pál, az intézet külkapcsolatainak felelőse is, aki érdeklődésünkre megerősítette: jó úton halad az első határon túli kihelyezett képzőközpont előkészítése, jövő szeptemberben elindul a hároméves, másoddiplomás oktatás az illyefalvi Keresztyén Ifjúsági Diakónia Alapítvány (KIDA) központjában.
Az eredmények magukért beszélnek
A központi idegrendszeri károsodás következtében mozgássérült személyek fejlesztését célzó konduktív pedagógiai módszert alkalmazó Pető András Főiskola munkatársai első alkalommal 2014 októberében végeztek kihelyezett kezeléseket Erdélyben, majd  Sepsiilyefalva után Csíkszeredában, Gyergyószentmiklóson, Marosvásárhelyen és Kolozsváron is elindították a programot. Az említett helyszíneken félévente három-három hetes időszakokban foglalkoznak gyermekekkel és felnőttekkel. Az eredmények maguktól beszélnek: múlt héten például egy három és fél éves kisfiú – akit mind az öt alkalommal elvittek szülei Illyefalvára a  Pető-gyógykezelésre – először tett meg segítség nélkül több métert, egy hasonló korú kislánynál, akit korábban ölben hozott az édesanyja, szintén hasonló fejlődést tapasztaltak – meséli Nagyné Péter Éva visszajáró terapeuta. Az ingyenes lehetőségbe sokan kapaszkodnak, hisz Romániában csupán évente kétszer tíz gyógytornát finanszíroz egy betegnek az egészségbiztosító pénztár, míg Magyarországon  az érintettek egész évben térítésmentesen vehetnek részt a kezelésben. 
Csuka Pál lapunknak elmondta, a Pető Intézet (szívesen használja az intézet köztudomásban meghonosodott régi nevét) féléves kortól vesz fel gyermekeket, felnőtteket pedig akár kilencvenkilenc éves korig. A rendszer végigkíséri a gyermeket, megkezdik a korai fejlesztést, és ha állapota annyira javul, akkor normál bölcsődébe, később óvodába mehet, és majd külsősként viszik őt gyógykezelésre, ha nem, akkor az intézet óvodájában, iskolájában tanul bentlakóként, és hét végén engedik haza – magyarázza a szakember. Az intézetben ugyanazt a tananyagot követik, mint Magyarország bármely óvodájában és iskolájában, amit kiegészítenek a napi gyógyító gyakorlatok. Az iskola nyolcosztályos, és lehetőség van még utána két esztendőre maradni, ami egyfajta előkészítő a középiskolára, illetve előfordul, hogy a gyermek két év alatt végez el egy tanévet, és akkor maradhat tizennyolc éves koráig.  A Pető Intézetben sem a gyermekeknek, sem a felnőtteknek nem kell fizetniük a gyógykezelésért, az intézet állami finanszírozással működik. Magyarország százötvenkét településén és a legtöbb kórházban működik Pető-konduktor, aki végezheti a fejlesztést, de magánintézményekben, civil szervezetek által működtetett kezelőközpontokban is dolgoznak Pető-terapeuták – tájékoztatott Csuka Pál. Intézetük eddig közel kétezer gyógyítónak bocsátott ki diplomát, jelenleg kétszázötven konduktor dolgozik náluk. Száznegyven diák bentlakó, még közel nyolcvan iskoláskorú bejáró, az óvodába több mint százan járnak, közülük két csoport bentlakó. A Pető Intézetben naponta négy-ötszáz gyermekkel és felnőttel foglalkoznak.
Kérdésünkre, hogy mitől más a Pető-módszer, mint a többi hasonló gyógyító terápia, a szakember részletezte: „A kulcsszó itt is a mozgás, a mozgatás, de nem mindegy, hogy miként. Ez nem egy passzív tornásztatás, masszírozás, nem az izomra akarunk hatni, hanem meg akarjuk tanítani a gyermeket járni, enni, viselkedni, és ehhez sokféle eszközt használunk. Konduktoraink énekelnek a gyermekekkel, beszélnek velük, játszanak, kognitív tevékenységektől a mozgásig mindenre megpróbálnak egyszerre hatni. Csoportban foglalkozunk velük, így látják egymást, hogy ki hogyan halad, és ez ösztönzőleg hat. Az agyat próbáljuk arra kényszeríteni, hogy újból vegye fel a funkciókat és dolgozzon. Tehát a gyermeket, a felnőttet megtanítjuk, hogy maguk végezzék a gyakorlatokat a mi segítségünkkel.” Hároméves oktatóprogram
Évente hetven-nyolcvan, esetleg kilencven hallgatót vesznek fel a főiskolára, de időközben harmaduk lemorzsolódik, mert kiderül, hogy alkalmatlan erre a hivatásra, vagy rájön, hogy nem jól választott. Többen amiatt jelentkeznek, mert arról értesülnek, ezzel a diplomával külföldön nagyon jól kereső álláshoz juthatnak, de ha kiderül, hogy nem igazán nekik való ez a munka, félbehagyják a tanulást, ha pedig nagyon ügyesek, már negyedéven van szerződésük – magyarázza Csuka Pál. Magyarországon a képzés négy évig tart, negyvennyolc százaléka gyakorlat. Az erdélyi oktatóprogramot háromévesre tervezik. A KIDA-val közösen
Tizennyolc éve építi Csuka Pál a Pető Intézet nemzetközi kapcsolatait, és rádöbbent, hogy míg Ausztráliától Amerikáig sok helyen segítenek a beteg emberen, a Kárpát-medencében nem kerestek partnereket – így kezdeményezték a kihelyezett kezeléseket, és ezek eredménye, valamint a külhoniak részéről megfogalmazott igény indította el egy határon túli képzőközpont létesítésének gondolatát. Mivel az illyefalvi KIDA-val létesítették  az első erdélyi munkakapcsolatot, és az alapítvány fogadókészséget mutatott a képzésre, az intézet vezetősége júniusban rábólintott, hogy jövő szeptemberben induljon az oktatás. A döntés tehát nem új keletű, adott időben lapunk is tájékoztatott erről, de az előkészítés részleteit azóta is folyamatosan egyezteti a két fél.  Felmerül a kérdés, hogy miért nem Budapesten képeznek határon túliakat erre a gyógyító technikára, hisz a Pető Intézetben erre minden feltétel adott? A válasz egyértelmű: „Nem az a célunk, hogy Magyarországon képezzünk erdélyieket és majd külföldre menjenek, hanem olyanokat képeznénk, akiknek itthon kötődésük van, rendelkeznek egy oklevéllel, és itthon szeretnének boldogulni.”  Tegyük hozzá, a képzés gyakorlati részéhez mozgásukban korlátozott gyermekekre és fiatalokra van szükség, ők lesznek a gyakorlóiskola páciensei, akik ezáltal folyamatos fejlesztéshez jutnak. Ehhez a KIDA az épületei alkalmassá tételével és szervezéssel járul hozzá.
Kató Ibolya programfelelős lapunknak elmondta, a gyermekfalu kiüresedett házait alakítják át egyrészt a fejlesztő foglalkozások számára, másrészt szálláslehetőséget biztosítanak a távolról érkező hallgatóknak és a pácienseknek. Szeretnék, hogy minél nagyobb szórásból jelentkezzenek a hallgatók, hogy majd minél szélesebb körben végezzék ezt a munkát. Mivel a gyakorlati oktatáshoz biztosítaniuk kell a beteganyagot, ami felelősséggel jár, a gyermekek szüleivel és a felnőtt páciensekkel szerződést kötnek, hogy vállalják a jelenlétet a teljes időszakra. Másoddiplomás képzésről van szó, pedagógusokra, pszichológusokra, különböző oktató foglalkozásúakra számítanak, az alapképzésen szerzett ismeretekre alapoznak, ezáltal is rövidül a tanulmányi időszak. Kató Ibolya elmondta, az első végzős évfolyam a Pető András Főiskolától kapja az oklevelét, de ezzel már elindulhatnak a képzés hazai akkreditálásáért, ami később lehetővé teszi a diplomák honosítását. „A mentálhigiéné területén már elértük, hogy a hároméves, ötszázhúsz órás képzés megfeleljen a mesteri fokozatnak, ugyanerre a mintára lehetne mesteriként működtetni a Pető-képzést is” – véli Kató Ibolya.
Az már biztos, hogy a Pető András Főiskola komolyan gondolja a módszer kiterjesztését a határon túli területekre, egyrészt a már folyamatban lévő terápiás hetek által, másrészt a kihelyezett képzés révén, a magyar kormány jelenleg is finanszírozza az erdélyi, kárpátaljai és vajdasági gyógykezelést, következik Felvidék bevonása, a képzéshez is tetemes támogatást ígért, de majd rajtunk is múlik, ki tudjuk-e használni ezt a rendkívüli lehetőséget. Vállalkozók, civil szervezetek segítségére lesz szükség, hogy azok is hozzáférjenek a képzéshez, akik támogatás nélkül nem tudják feladni állásukat azért, hogy tanuljanak, illetve, hogy azok is részesüljenek fejlesztésben, akiknek az utazás, az otthontól távolmaradás költségeire nem jutna.
Fekete Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megtartó kapcsolatok (Mentálhigiénés konferencia Csíksomlyón)
A budapesti Károli Gáspár Református Egyetem Kárpát-medencei Magyar Lelki Segítő Szolgálat elnevezésű programja részeként Csíksomlyón szervezték meg a II. Hálózatépítő Konferenciát, amelyre Magyarországról, Erdélyből, Felvidékről és Kárpátaljáról mintegy 150 mentálhigiénés segítő szakember érkezett az egyetem tanárai, végzett és jelenlegi hallgatói közül.
Amint Kovács Réka mentálhigiénés szakember, az esemény egyik szervezője lapunknak elmondta, a konferencia során különböző szakmai műhelyeket tartottak, amelyek célja, hogy a Kárpát-medence különböző régióiból érkezett segítő szakemberek megismerjék egymás munkáját, és egymásból töltekezve megéljék azt az egységet, amely Grezsa Ferenc szakvezető szerint az egész mentálhigiénés hálózatot összetartja. A program az Urbán Erik ferences atya által tartott áhítattal kezdődött a kegytemplomban, majd Sepsi Enikő dékán megnyitóbeszéde és Grezsa Ferenc felszólalása következett, amelyben összefoglalta a szak, illetve a Buda Béla Mentálhigiénés Forrásközpont hálózatépítő munkájának legújabb fejleményeit, rámutatva, hogy a szakmai közösség megszervezése a nemzetegyesítés határokon átívelő folyamatába illeszkedik, annak egyik úttörő modelljét jelenti. A konferencián más jeles személyiségek is részt vettek, mint például a szakmai körökben jól ismert Török Iván pszichológus vagy a mentálhigiéné atyjának tartott Buda Béla özvegye, Buda Júlia is. Az előadások során több mentálhigiénés segítő szakember is beszámolt munkájáról, bemutatkoztak a magyarországi, felvidéki, kárpátaljai és erdélyi szakmai egyesületek, de arra is lehetőség nyílt, hogy műhelymunkák során megosszák egymással tapasztalataikat a különböző szakterületeken dolgozó segítő szakemberek. Fontos része volt a konferenciának, hogy először adták át az idén alapított Buda Béla Díjat, amelyet magas szintű mentálhigiénés tevékenységéért és a nemzet lelki megújulása érdekében kifejtett munkájáért vehetett át a kitüntetett. A hálózat tagjainak szavazatai alapján az elismerést elsőként Kató Ibolya, a Keresztyén Ifjúsági és Diakóniai Alapítvány ügyvezetője, az Erdélyi Magyar Mentálhigiénés Társaság tiszteletbeli elnöke érdemelte ki, aki fontos szerepet vállalt abban, hogy a mentálhigiénés képzés Erdélyben, Illyefalván gyökeret verjen. Kovács Réka hangsúlyozta, fontosak voltak a kötetlen programok is. Első este a különböző régióból érkezettek kulturális programmal mutatkoztak be. Második este táncházat tartottak, moldvai és felcsíki táncokat tanultak a résztvevők, és megtapasztalhatták a nemzettársak, miként mulatnak az erdélyi mentálosok, akik Grezsa tanár úrral hajnalig kitartottak. Egy Gyimesekbe tett kirándulás is része volt a programnak, ahol koszorút helyeztek el az ezeréves határon, valamint áhítaton vettek részt a Kontumáci-kápolnánál. „A konferencia végére azt lehetett érezni, hogy izzik a levegő, és utólag is rengeteg visszajelzés érkezett, hogy szakmailag és emberileg egyaránt átütő erejű volt az együttlétünk” – mondta Kovács Réka, aki szerint nagy szervezőcsapat áll a konferencia mögött, és ebben a munkában is igazi egység volt tapasztalható. „Hitvallásunk egyik alapgondolata, hogy kapcsolataink tartanak meg, ez igaz a segítő és a kliens, de a segítők szakmai és emberi kapcsolatainak a vonatkozásában is. Konferenciánk is erre az alaptételre épült. Megtartó, tápláló kapcsolatok nélkül aligha lehetne eredményes a munkánk” – tette hozzá.
Nagy B. Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Dr. Vitéz Szőts Dániel, 1925–2017 (Orvosainkra emlékezünk)
Éppen egy héttel eltávozása előtt (január 15-én), szokás szerint vasárnap délelőtt még utoljára felhívott telefonon, s nagyon erőtlen hangon mondta: „Én többet nem írok, nem olvasok, mert igen-igen gyenge vagyok. A többit írd meg te!”. Nem mondta ki, de most már tudom, hogy egyféle búcsúzásnak szánta ezt a telefonhívást. Fél évszázadot jóval meghaladó ismeretségünk, kollegiális kapcsolatunk, barátságunk szakadt meg ezzel a beszélgetéssel.
* * *
Emlékezéseit megörökítő egyik könyvében írja egyebek között, hogy „boldog ember voltam”, annak ellenére, hogy életének háromnegyede abban a huszadik században telt el, amely a sok technikai csoda mellett annyi bajt és nyomorúságot zúdított az emberiségre. Neki a csodával határos módon sikerült kikerülnie a rá leselkedő csapdákból. Nagy múltú, jómódú család második gyermekeként született. Édesanyja híres marosvásárhelyi patikus lánya, apai ágon Szőts Mihályt és Szőts Bálintot 1614-ben a Bethlen Gábor-féle katonai összeíráskor Kőrösön nemesként (nobiles) jegyezték. Édesapja, Szőts Ernő erdészmérnök Bánffy báró erdőrengetege felügyelőjeként a Felső-Maros mentére került, az ottani virágzó fatelepeknek művelt polgári tisztviselői, jó iskolái voltak, s a két Szőts gyermeknek, Lalának és Daninak lehetősége német és francia nyelvet is tanulni és a román gyermekektől a román nyelv alapját is elsajátítani.Az elemi elvégzése után a kisdiákot a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumba íratták, ahol nyolc évig bentlakó diákként ismerte meg a mikós szellemet, amely jó útravalónak bizonyult, hiszen egészséges közösségi magatartást, népéhez, hazájához és szülőföldjéhez hű, munkaszerető, Istenben hívő és bízó, tudományt kedvelő, hagyományt tisztelő szellemet jelentett. 1943 nyarán érettségizett.
Az édesapja pályáját szerette volna folytatni, be is iratkozott a soproni egyetem erdőmérnöki karára, de tervébe beleszólt a háború. 1943. október 4-én be kellett vonulnia katonának. A kiképzési idő és a tartalékos tiszti tanfolyam letétele után, 1944. július 31-én, 19 évesen az Úz völgyébe irányították, ahol ekkor még béke volt, de augusztus 26-án már megjelentek a Vörös Hadsereg katonái. Több napig tartott a harc Aklostól Csíkszentmártonig, és nagyon sok székely katona hősi halált halt. A fiatal tizedes állandóan utóvédharcokban küzdött mind Székelyföldön, mind Erdélyben, egészen megsebesüléséig. A kórházzal vitték nyugatra Szencig, onnan már felgyógyulva Németországba mint munkaszolgálatost. Aztán a Linz melletti Ebelsbergben amerikai fogságba esett. Kalandos körülmények után, 1945. november 19-én ért haza, megjárva e két év alatt a poklok poklát.
A kolozsvári Bolyai Egyetem Marosvásárhelyre költöztetett orvosi karára iratkozott be, ahol 1951-ben végzett. Megnősült, feleségül véve az ugyancsak háromszéki gyökerekkel rendelkező Botos Ibolyát, és mindketten Gyimesfelsőlokon lettek körorvosok. A kötelező két év körorvosi munka után közegészségügyi szakemberré képezte magát, és Csíkszeredában dolgozott. Közben született két gyermekük: Tünde, aki orvos, és Dániel, aki zenetanár lett.1959. november 1-jén költöznek Sepsiszentgyörgyre, ahol az akkor SANEPID-nek nevezett közegészségügyi intézetnek lett a szakorvosa, s néhány évvel később igazgatója egészen nyugdíjba vonulásáig, 1988-ig.
A nemsokára bekövetkezett változás után Háromszéken nagyon sok feladat várt megfelelő gazdára. Ezek közül ő meglehetősen sokat felvállalt és ellátott. Így lett a református vártemplomi egyház presbitere, majd a Sepsi Református Egyházmegye főgondnoka s egyházkerületi küldött. De elvállalta a budapesti Segítő Jobb Humanitárius Alapítvány Kovászna megyei főorvosi tisztségét is, és sok székely betegnek tette lehetővé a magyarországi gyógykezelést. Ellátta a Székely Mikó Kollégium Véndiák Társaságának elnöki tisztségét, tagja volt a gróf Mikó Imre szoborállító bizottságnak. Akár az előző években is, ezután is ő szervezte az osztálytalálkozókat. Egy ilyen találkozón kezdeményezte az elhunyt osztálytársak emlékét megörökítő kopjafa állítását a várfal mellé, amely aztán szép hagyománnyá nőtt, ma már több tucat kopja hirdeti a hajdani mikós diákok emlékét. Az illyefalvi Keresztyén Ifjúsági Diakóniai Alapítványnak is alapító tagja lett. Egy időben a háromszéki Vitézi Rend székkapitánya, s legfontosabb személyisége, kezdeményezője, szervezője az Úz-völgyi harcok megemlékezéseinek. Szinte élete utolsó percéig résztvevője és színes egyénisége a sepsiszentgyörgyi Szerdai Baráti Asztaltársaságnak. Munkásságát több kitüntetéssel jutalmazták, amelyek közül csak hármat említünk: Fogolyán Kristóf Fehér Angyal-díj, Pro Urbe-díj és Pro Comunitatu Covasnae-tagság.
* * *
A Közegészségügyi és Járványellenes központ igazgatóját, az egészségügyi törvények betartását ellenőrző, több mint száz tudományos dolgozat szerzőjét tudós bürokratának képzelhetnénk, csakhogy ez a tudós hivatalnok szinte elrejtőzött egyéniségének szeretetreméltóságában. Szép emberi tulajdonságai csodálatos harmóniában mutatkoztak: hivatalában lelkiismeretes, udvarias, de a pontos munkát megkövetelő igazgató. A természetben annak szépségeit csodáló, megőrzésére törekvő ellenőr. A családban gondos férj és apa, a társaságban hangulatos, nótázó, anekdotázó, víg cimbora. Mikós diákként boldog, együttműködő diák. Fiatal katonaként jó bajtárs, a hazáját védő jó katona. Az irodalmat passzívan és aktívan művelő, zenéhez, képzőművészethez, filozófiához értő ember. Úz-völgyi „szereplései” már-már a játékosságba átcsapó, de általa halálos komolysággal játszott alakítások voltak. Eltávozásával nagy űrt hagy maga után. Csak a tudat vigasztalhat, hogy szelleme, szülőföld- és hazaszeretete, Székelyföldhöz való ragaszkodásának példája megmarad, amíg a Kárpátok e kanyarjában magyar szó hallatszik. Amíg lesznek kopjafaállító fiak és unokák, akik az Úz völgyébe is elzarándokolnak, amíg lesz fogékony lélek múltunk befogadására – amelynek írásaiban, könyveiben annyi morzsáját összegyűjtötte és közölte –, addig ő is élni fog.A Vártemplom melletti református temetőben helyezték örök nyugalomra 2017. január 24-én.Dr. Nagy Lajos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyar állami kitüntetéseket adtak át Csíkszeredában
Március 15-e alkalmából Áder János, Magyarország köztársasági elnöke által adományozott állami kitüntetéseket adtak át szerdán délután Magyarország csíkszeredai főkonzulátusán.
Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetésben részesült Fülöp József Zoltán Jászai Mari-díjas színművész, a csíkszeredai Csíki Játékszín alapító tagja. Fülöp József Zoltán 1954-ben született Marosvásárhelyen. Középiskolai tanulmányai után ugyanott, a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben tanult tovább színész szakon. 1999-ben követte Parászka Miklós rendezőt Csíkszeredába, a Csíki Játékszín alapító tagja és művésze.
A Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetésben részesült Jakab István, a maros-mezőségi református egyházmegye esperese, a galambodi református egyházközség lelkipásztora, egyházi író és Szabó Lajos, a sepsiszentgyörgyi Szent József-plébánia címzetes kanonok-plébánosa, esperes, szentszéki tanácsos. Magyar Arany Érdemkeresztet vehetett át Hadnagy Jolán, a farkaslaki Tamási Áron Művelődési Egyesület vezetője, Tamási Áron emlékének ápolása mellett a helyi közösség kulturális életét is meghatározó, értékőrző tevékenysége elismeréseként.
Áder János Magyar Ezüst Érdemkeresztet adományozott Biszak Józsefnek, a Máltai Szeretetszolgálat sepsiszentgyörgyi szervezete elnökének, az Illyefalvi Keresztény Ifjúsági és Diakóniai Alapítvány munkatársának, valamint Tischler Ferencnek, a Máltai Szeretetszolgálat romániai szervezete főtitkárának is.
MTI; Erdély.ma

Külhoni Magyarságért Díjat vett át Kolozsváron Horváth Anna, Kató Béla és Tamási Zsolt
Az államalapítás ünnepén Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke nevében Pótápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár átadta a Külhöni Magyarságért Díj elismeréseket az erdélyi díjazottaknak a kolozsvári főkonzulátuson. Horváth Anna, a kincses város volt alpolgármestere, Kató Béla püspök és Tamási Zsolt József történész részesültek a kitüntetésben.
Pótápi Árpád János államtitkár Dobó István gondolataival kezdte beszédét, miszerint „a falak ereje nem a kőben vagyon, hanem a védők lelkében”. Az elöljáró szerint ma is ez nemzeti megmaradásunk legnagyobb titka. A magyarok ereje soha nem a fegyverekben, a lélekszám fölényében vagy a haragos gondolatokban rejlett, hanem a lélekben, magyarázta.
„A Külhoni Magyarságért Díj elnyerői a tavalyi és az idei évben is olyan erdélyi példaképek, akik nem hátráltak meg a nehézségek idején, magyarságukat vállalva tették azt, ami rájuk bizatott” – mondta az államtitkár. Hozzátette, a közösség sikerét soha nem a győzelemben, hanem a helytállásban kell mérni.
„Ma három olyan ember áll előttünk, akik súlyos küzdelmeket vállaltak és hordoztak a magyarságért” – szólt a díjazottakról, akiket arról biztosított, hogy nincsenek egyedül a küzdőtéren. Pál apostol üzenetével zárta köszöntőjét, eképpen: „üldöztetünk, de el nem hagyatunk, tiportatunk, de el nem veszünk.”
Horváth Anna laudációjában elhangzott: a csíkszeredai születésű, jogász és közgazdász végzettségű díjazott egy olyan család leszármazottja, amelyben a köz szolgálatának hagyománya nemzedékről nemzedékre szállt, Nagy Benedek 1956-os elítélt gyermeke. Doktori fokozatot földrajz szakon szerzett. Egyetemi éveiben Magyarország Bukaresti Nagykövetségén fordítóként dolgozott, első munkahelyét a román kormány 1997-ben létrehozott Kisebbségvédelmi Hivatalában szerezte. 2007-ben államtitkárnak nevezték ki, 2012–2016 között Kolozsvár alpolgármestere volt, a tisztségről 2017-ben lemondott, miután befolyással való űzérkedéssel vádolták. 2015 óta a Kolozsvári RMDSZ elnöke. Munkássága során bebizonyította: a nehezen értelmezhető törvénykezések ellenére sem szabad meghátrálni.
Kató Béla püspök Barátoson született, a teológia elvégzése után ugyanitt teljesített szolgálatot. A laudációban úgy fogalmaztak, a nemzetpolitika ő maga, hiszen hitelesen képviseli mindazt, amit nemzetpolitikának nevezünk. Elhangzott: minden erdélyi városban ott látjuk a püspök úr keze nyomát, de ő maga azt vallja, hogy az épületek semmit sem érnek, ha nincs, aki élettel megtöltse azokat. Lelkészi szolgálatának nagy részét Illyefalván töltötte. A Keresztyén Ifjúsági és Diakóniai Alapítvány és az Illyefalvi Gyermekfalu megalapítója. Abban hisz, hogy csak a közösségi élmény tarthatja itthon az erdélyi magyarokat.
Tamási Zsolt József történelem szakon szerzett diplomát, a BBTE és a marosvásárhelyi Sapientia EMTE óraadójaként is dolgozott. 2015 óta a Marosvásárhelyi Római Katolikus Líceum címzetes tanára és igazgatója, oktatásszervezőként és vallásoktatási módszertanosként is tevékenykedett. 2016-ban a Korrupcióellenes ügyészség hatósági felügyelet alá helyezte, azt kifogásolva, hogy annak ellenére járult hozzá a líceum működéséhez, hogy tudta, az intézmény nem rendelkezik a működéshez szükséges engedélyekkel. Az MTA és a Kolozsvári Akadémiai Bizottság tagja is volt. „Elévülhetetlen érdemeket szerzett a tudomány és az oktatás területén” – összegeztek a laudációban.
Tasi Annabella / maszol.ro

Orbán Balázs-díjjal tüntették ki Kató Bélát (Székelyföldi elismerés)
A reformáció jegyében Kató Bélának, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökének, Jakab Istvánnak, a Maros-Mezőségi Református Egyházmegye esperesének és Tőkés Zsoltnak, a székelyudvarhelyi Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégium igazgatójának ítélték oda idén a székelyföldi megyék legrangosabb kitüntetését, az Orbán Balázs-díjat.
Kovászna, Hargita és Maros megye önkormányzata közös közleményben számolt be szombaton a marosvásárhelyi vártemplomban pénteken este tartott díjátadóról. Amint a házigazda, Péter Ferenc, a Maros megyei önkormányzat elnöke az ünnepségen elmondta: mivel 2017 a reformáció emlékéve, mindhárom megye olyan személynek adományozta az Orbán Balázs-díjat, akik életük és munkásságuk során a reformáció szellemében cselekedtek, a keresztény és magyar értékek átadására törekedtek. „A közösségért végzett munka szoros kapcsolatban áll a reformáció eszméivel. A nagy reformátorok a hit megélésének és Isten dicsőítésének eszközeként tekintettek a munkára, és azt vallották, hogy az egyénnek munkájával hozzá kell járulnia a közösség boldogulásához, felvirágoztatásához. Meggyőződésem, hogy napjainkban is erre a szemléletre van szükségünk” – fogalmazott Péter Ferenc.
Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke azt tartotta a kor nagy kihívásának, hogy vonzóvá tegyék Székelyföldet a fiatalok számára. „Sok minden nem rajtunk múlik, de bűn és vétek elmulasztani megtenni minden tőlünk telhetőt, hogy itthon tartsuk fiataljainkat. Székelyföldnek akkor lehet jövője, ha több figyelmet fordítunk fiataljainkra, ezért szeretnénk a következő évet a fiatalság évének nyilvánítani Hargita megyében” – idézte a közlemény Borboly Csabát.
Tamás Sándor, Kovászna megye önkormányzatának elnöke arról beszélt, hogy Székelyföld olyan sajátos entitás, amelyet éltető köldökzsinór köt a magyar nemzet egészéhez. „Egy hajóban ül Székelyföld minden lakója, aki pedig ezért a régióért tesz, az minden egyes lakójáért tesz” – fogalmazott Tamás Sándor.
Az ünnepi köszöntők után került sor a 2017-es Orbán Balázs-díjak átadására. Elsőként Kovászna megye jelentette be, hogy az idei díjazottja főtiszteletű Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke, a Keresztyén Ifjúsági és Diakóniai Alapítvány és a LAM Alapítvány létrehozója, a Sapientia Alapítvány kuratóriumi elnöke, olyan igaz hitű lelkipásztor, aki nemcsak gyülekezetéért, egyházáért munkálkodik, hanem nagy formátumú közéleti személyiség, közösségi ember, aki a maga során valóságos reformációt hozott Háromszékre, az Erdélyi Református Egyházkerületbe. „Hitelessége, becsületessége, kitartása, cselekvőereje, alázata és mélyből jövő, igaz hite semmit sem kopott az évtizedek folyamán, így válhatott az erdélyi magyarság egyik legkiválóbb lelki és szellemi vezetőjévé, magasra téve a mércét a közösségi és egyházi vezetők körében. Merem mondani, hogy Kató Béla a jelenkori Erdély Széchenyije. Hálát kell adnunk mindazoknak, akik egész életükkel, cselekedeteikkel mutatják az utat, hirdetik az igét. Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület főtiszteletű püspöke ilyen elöljáró ember, aki saját életével példázza, hogy az igaz hitből fakadó cselekedet bőven kap áldást” – fogalmazott laudációjában dr. Szmolka István ortopéd főorvos, aki barátként laudálta az Orbán Balázs-díj Kovászna megyei díjazottját. A díjátadó ünnepséget a Codex Régizene-együttes koncertje zárta. A csíkszeredai együttes a Mint a szép híves patakra című előadását mutatta be, amely a genfi zsoltárok Szenci Molnár Albert-féle fordításain alapul. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Felavatták a Pető-központot (Egyetemi oktatás Sepsiillyefalván)
A diakónia célja hozzásegíteni a másik embert, hogy önmaga lehessen, és ez a szolgálat mindenkori feladata az egyháznak, ugyanakkor ez a fajta segítség nem tartja függőségben azt, akire irányul – fogalmazott Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke tegnap a sepsiillyefalvi Pető András Fejlesztő- és Képzőközpont hivatalos avatóján. A létesítmény a budapesti Semmelweis Egyetem Pető András Kara első határon túli központja, ahol egyidejűleg valósul meg a konduktorképzés és a központi idegrendszeri sérült gyermekek és felnőttek rehabilitációja a konduktív nevelési módszer szerint.
A korábban Pető András Főiskolának nevezett intézmény munkatársai három és fél éve tartanak háromhetes terápiás foglalkozásokat Illyefalván, eddig hét alkalommal neveltek-fejlesztettek esetenként közel ötven gyermeket és fiatalt, s bár időközben a kihelyezett konduktorképzés ötlete is megszületett, hosszú volt az út a megvalósításig – ismertette Kató Ibolya, a program helyi vezetője. A foglalkozásoknak már kezdettől az illyefalvi Keresztyén Ifjúsági Diakóniai Alapítvány (KIDA) adott helyet, és tartotta a kapcsolatot az érintett családokkal, a képzés elindításához ellenben meg kellett teremteni az infrastruktúrát, amihez pénzre volt szükség. Az Erdélyi Református Egyházkerület és személyesen Kató Béla közbenjárásával a magyar kormány egymillió euróval támogatta a korábbi illyefalvi gyermekfalu épületeinek rendeltetésszerű átalakítását és berendezését, ahol szeptemberben tíz hallgatóval elindult az egyetemi képzés, és már megtartották az első háromhetes gyakorlati fejlesztőprogramot is. A második elméleti sorozat ma indul, három hét múlva ismét fogadják a sérült gyermekeket és felnőtteket.
A tegnapi avatón Kató Ibolya elmondta, a KIDA mindig arra törekedett, hogy olyan képzéseket indítson, amelyekre nagy szükség van, a pszichodráma, bibliodráma és a mentálhigiéné után a Pető-konduktorképzés is ezt a célt szolgálja. A Pető-módszer olyan komplex személyiségfejlesztés, amely révén az emberi agyat próbálják arra késztetni, hogy újból vegye fel az elveszített funkciókat – mondotta.
Dr. Zebe Andrea, a Semmelweis Egyetem Pető András Kara dékánja beszélt a módszer jelentőségéről és arról, hogy nincs külön világ a fogyatékkal élők és az egészségesek számára, megfelelő fejlesztéssel a sérültek is a társadalom együttműködő tagjaivá válhatnak. Az Erdélyi Református Egyházkerület, a KIDA és a Semmelweis Egyetem együttműködését mérföldkőnek nevezte a Pető-konduktorképzésben, mivel a székházon kívüli oktatás először Háromszéken indult el, a rehabilitációs foglalkozásokkal már jelen vannak több Kárpát-medencei településen.
Szász Károly, az egyetem kancellárja a feltétel nélküli szeretetről beszélt, Hankó Balázs miniszteri biztos az Emberi Erőforrások Minisztériuma és az oktatási államtitkárság képviseletében üdvözölte a Magyar Örökség- és Prima Primissima díjas Pető Intézet (jelenleg említett egyetem kara) fejlesztő- és képzőközpontjának háromszéki indulását, és hangsúlyozta annak fontosságát, hogy a képzés és a fejlesztés az érintettek lakóhelyéhez közel és anyanyelven történik. Brendus Réka, a nemzetpolitikai államtitkárság főosztályvezetője leszögezte, a magyar kormány támogatása ezután is ott lesz, ahol erre szükség van, Henning László, Kovászna Megye Tanácsának alelnöke pedig azt a törekvést ismertette, ahogyan a megyei önkormányzat az elmúlt években bővítette a szociális hálót. Az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke történelmi visszapillantójában felidézte az egyház mindenkori szeretetszolgálatát, a Trianon utáni időket, amikor az egyház árvaházakat, öregotthonokat, kórházakat épített, és amelyeket az állam a második világháborút követően kisajátított. A református egyház valóságos földalatti diakóniát végzett, és amikor 1989 után újraindították a szeretetszolgálatot, az állam döntött arról, hogy kit támogat – mondotta. Az egyházfő hangsúlyozta, az egyháznak újból meg kellett tanulnia önállóan építeni a saját szociális intézményeit, majd megáldotta az illyefalvi Pető-központot. A Codex Régizene-együttes koncertje után az esemény meghívottjai – orvosok, gyógypedagógusok, mentálhigiénés szakemberek, a konduktorképzés hallgatói és mások – együtt látogatták meg az épületet, záróakkordként pedig Kató Béla megemlékezett arról, hogy idén huszonöt éves a Keresztyén Ifjúsági Diakóniai Alapítvány, amely a KIDA konferencia-központtal együtt a Kárpát-medencei magyarság intézményévé és házává vált. Fekete Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)