A közelmúltban Marosvásárhelyre látogatott a Károli Gáspár Református Egyetem Nagykőrösi Tanítóképző Főiskolai Karának küldöttsége. A marosvásárhelyi Kántor-Tanítóképző Főiskola igazgatója, Barabás László vendégtanárként tartott ebben a félévben néprajzi előadásokat, filmbemutatókat a nagykőrösi testvér főiskolán s egyben a Károli Gáspár Református Egyetem Tanítóképző Főiskolai Karán is. A nagykőrösi főiskola Karácsony Sándor Színpada két előadással vendégszerepelt. Az egyik előadás Egy huszadik századi krónikás ének címmel az ’56-os mártírnak, Gulyás Lajos református lelkésznek a sorsát idézte Kövy Zsolt Gulyás Lajos emlékezete című kötetének felhasználásával. /Járay F. Katalin: Nagykőrösi főiskolások a Diakóniai Központban. = Népújság (Marosvásárhely), máj. 13./

Immáron tizenöt esztendeje működő egyházi intézmény a marosvásárhelyi Kántor- tanítóképző Főiskola. Ez idő alatt közel négyszáz fiatal végezte itt tanulmányait, és majdnem valamennyien a szülőföld iskoláiban, gyülekezeteiben helyezkedtek el mint tanítók, óvónők, kántorok, zenetanárok. Ökumenikus jellegének megfelelően református, római katolikus, unitárius, evangélikus lányokat, fiúkat egyaránt felkészít. A főiskolát lényegében 1990 őszén alapították a történelmi magyar egyházak képviselői és a Romániai Magyar Demokrata Szövetség akkori szervezetének vezetői. Létrehozásában meghatározó szerepe volt az Erdélyi Református Egyházkerület egykori püspökének, dr. Csiha Kálmánnak. 1993-ban sikerült megszerezni a hivatalos működési engedélyt. Az állam a főiskola fenntartásához semmilyen anyagi alapot nem biztosított. A tanítói szak „érvényesítése” komoly gondot jelentett; az 1995-ös román tanügyi törvény ugyanis csak állami és magánoktatási rendszert engedélyezett – az egyházi, felekezeti oktatást a magánszférába utalta. Ebben helyzetben, amikor az intézmény léte forgott veszélyben, a Károli Gáspár Református Egyetem keretében működő nagykőrösi Tanítóképző Főiskola nyújtott testvéri segítséget: a marosvásárhelyi Kántor-tanítóképző Főiskola kihelyezett erdélyi tagozatként folytathatta munkáját. Jelenleg is így van. A Nagykőrösön megszerzett tanítói oklevelet Romániában honosítani kell. A marosvásárhelyi főiskola a kántori szakot illetően az Erdélyi Református Egyházkerület iskolarendszerébe tartozik, a tanítói szakot tekintve azonban a Károli Gáspár Református Egyetem kihelyezett tagozata. Végül 2002-ben sikerült elnyerni az akkreditációt a tanítói szakra. Három évi nappali képzés után a diákok megszerzik a kántori oklevelet, amelyet az illetékes egyházi hatóságok érvényesítenek: a levelező rendszerben folytatott negyedik tanévben pedig a fiatalok már helyettes tanítóként vagy kántorként dolgoznak. A főiskola legfőbb gondja: nincs saját épülete, bentlakása a vidéki diákok részére. Három helyiséget használnak a vártemplomi egyházközség Diakóniai Központjában, és egy leromlott állapotban levő épületben tarthatnak gyakorlati órákat. /Nagy Pál: Főiskola a szülőföldnek. = Népújság (Marosvásárhely), máj. 10./

Kiszámíthatatlan a finanszírozás, nehezen áttekinthetően és gyorsan változnak a jogszabályok, ezért lesz nehéz a szeptember 28-án kezdődő egyetemi tanév. A kormány további megszorításokat ígér. Számos felsőoktatási intézményben létszámleépítéssel kezdik az évet. „Idén kevesebb tanár tanít a Babes–Bolyai Tudományegyetemen, a pénzügyi megszorítások miatt csökkentettük a társult oktatók számát” – számolt be az egyetemi tanévkezdésről Magyari Tivadar, a BBTE magyar tagozatát vezető rektor-helyettese, aki azonban örvendetesnek tartja, hogy közel négyszáz főállású oktatójuk van, és hetven magyarországi vendégtanár is a BBTE-n tanít az idén. A magyar tagozat 71 szakára hétezer diák iratkozott be, 2900 hallgató elsőéves. Kisebb létszámmal, 850 hallgatóval kezdi az új tanévet a Partiumi Keresztény Egyetem (PKE), de az egyetemvezetés szerint nincs ok aggodalomra, szinte minden második diák elsőéves, láthatólag nő az érdeklődés az egyetem iránt. A PKE-n megerősítették: egyre több magyarországi diák tanul tovább Romániában. A PKE-n ebben a tanévben 12 alapszakon lesz képzés, de nem indul el a nyár elején beharangozott magyar nyelv és irodalom szak. Mezőgazdasági mérnöki képzés viszont lesz, a Debreceni Egyetem kihelyezett tagozataként működik ez a szak a PKE-n. Szintén magyarországi felsőoktatási intézmény kihelyezett karaként kezdi meg működését a marosvásárhelyi Kántor-tanítóképző Főiskola. A nagykőrösi Károly Gáspár Református Egyetem kihelyezett karán ötvenen tanulnak az idén, Barabás László, a főiskola igazgatójának tájékoztatása szerint. A marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen az általános- és fogorvosi, a gyógyszerész-, valamint a nővér- és bábaképzés mellett az idén második alkalommal indul táplálkozástudományi és kinetoterápia szak. Nagy Örs rektor-helyettes elmondta, kétezer hallgató kezdi meg az évet, a képzés román és magyar nyelven fut, a hagyományos szakok mellett a nővér- és bábaképzésen is van magyar nyelvű oktatás. A Marosvásárhelyi Színházművészeti Egyetemen új szakok és új infrastruktúra várja a hallgatókat az idén. A tanévnyitó alkalmából egy új, négyszintes épületet adnak át, amelyben hét új tanterem, valamint a kibővített könyvtár kap helyet. A színész-, bábszínész, rendező és mozgásművészeti, színháztudományi és zenetanári alapképzés mellett, színművészet, bábművészet és drámaírás szakokon indítottak mesterképzést, az utóbbi kettő újdonság az egyetemen. A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem diákjai már szeptember 14-én megkezdték a 2009–2010-es tanévet. Valamennyi karon megfelelő számú tanár tanít – számolt be Hollanda Dénes marosvásárhelyi dékán –, de nincs mindenki főállásban. Akadnak, akik más egyetemekről, Kolozsvárról, Nagyváradról, vagy Marosvásárhely felsőfokú tanintézményeiből járnak órát tartani a Sapientiára. A kolozsvári Sapientián három karon indítanak képzést az idén: a Környezettudományi, Foto-Film-Média valamint az Európai Tudományok tanszéken. /Egyetem: üröm és öröm. = Új Magyar Szó (Bukarest), szept. 28./

Két évtized krónikája
Legyen minden kántor-tanító Erdélyben Isten drága ezüst kürtje. Kürtfúvó nemzedék, amely az Isten üzenetét juttatja el a mi pusztában vándorló népünkhöz, hogy eljussunk egyszer az ígéret földjére. (Dr. Csiha Kálmán)
Nem kis kiváltság évezredek határán iskolát alapítani, fenntartani, és az induló nemzedékeknek utat mutatni – véli Ötvös József vártemplomi lelkész-esperes. – A húszéves visszatekintés egyben igazolás is – fontos volt, mert él, mert szükség volt rá, mert fogalommá vált, és él tovább, mert még vagyunk.
– Népünk, nemzetiségünk gyermekeiért, a jövő generáció neveléséért érzett felelősségünk tudatában, az 1990/91-es iskolai évtől egyházi összefogással egy érettségi utáni hároméves ökumenikus kántortanító főiskolát szerveztünk az 500 éves marosvásárhelyi református Vártemplom mellett – jelentette be a jó hírt 1990. november 15-én Fülöp G. Dénes vártemplomi lelkipásztor.
– Létrehozását az tette szükségessé – írja dr. Barabás László –, hogy a romániai változások után Erdély-szerte nagy hiány mutatkozott magyar tanítókban, keresztyén értelmiségiekben (csak Maros megyében több mint 180 magyar tanítóra lett volna szükség), gyülekezeteinkben pedig képzett kántorokban, énekvezérekben. – Akik ma ezt a pályát választják, sohasem feledkezhetnek meg a hajdani kántor-tanítók, a régi "mesterek" példáiról. Azokról, akik valóban hű pásztorai, mindenesei tudtak lenni egy-egy kis gyülekezetnek – olvassuk Nagy Pálnak a tízéves évfordulóra készült méltatásában.
A Vártemplomban ünnepelte a kántor- tanítóképző főiskola 2010. november 6-án és 7-én, szombat-vasárnap, működésének 20. évfordulóját. A közösség a közelmúltba tekintve a jövőre is gondolt, és mintegy hagyományt teremtve jelentette meg krónikáját, a Mentor Kiadó gondozásában. A két évtizedes intézményépítő munkára visszatekintő, a küzdelmes hétköznapokat és emlékezetes ünnepeket fölidéző jubileumi kötet címe: Iskola a magasban, iskola a mélyben. Szerkesztője Barabás László, kiadja az MKTF, összeállításában közreműködtek: Kicsi Noémi, Berekméri Csilla, Kerekes Tímea.
– Ne várjunk külső segítséget, nézzük önmagunknak az erejét, hitét, reménységét, ősöknek a példaadását, e vártemplomoknak az üzenetét. És akkor hiszem, hogy mi is ott vagyunk, és ott leszünk mindig azok között, akik szántanak, mert reménységük van arra, hogy aratni is fognak – vélekedett 2000 decemberében Nagy László unitárius lelkész, esperes.
Testvéri segítség mégis érkezett, mégpedig Nagykőrösről. 1992-ben jött létre a testvériskolai kapcsolat az akkor éppen újjáalakult és önállósodott, államilag elismert hasonló típusú tanintézménnyel, a Duna melléki és nagykőrösi Hitoktató és Tanítóképző Főiskolával, amely jelenleg a Károli Gáspár Református Egyetem Tanítóképző Főiskolai Kara. Az MKTF ennek a kihelyezett tagozata. A kapcsolat több mint gyümölcsöző!
Az elmúlt húsz évben (pontosabban 1994-től 2010-zel bezárólag) a főiskolán 619-en végeztek, megszerezve a tanítói, és legtöbbjük a kántori oklevelet is. A húszéves évforduló küszöbén 150 nappalis és levelező szakos diák és közel 40 tanár, lelkész, orgonaoktató, a pedagógiai gyakorlatot segítő tanítónő, óvónő tartozott a főiskola hatósugarába. Fülöp G. Dénes alapító lelkész gondjaiban hordozta a képző sorsát, szívügyének tekintette fennmaradását. 2005-ben bekövetkezett halálával nagy veszteség érte az intézetet. A kuratóriumi elnöki tisztséget azóta Ötvös József lelkipásztor-esperes tölti be, vezetésével a Vártemplomi Egyházközség a helyi fenntartó patrónus. Az egyházközség az MKTF és a Calepinus népfőiskola használatába adta a régi parókia épületét, az intézet itt működik, és tanteremként használja az egyházközség diakóniai központjának földszinti termeit és az egykori leányiskola épületének néhány helyiségét is.
– Tanárként, közművelődésünk szellemi munkásaként, néprajzkutatóként az elmúlt két évtizedben sok erdélyi településen megfordultam. Iskolában, osztálytermekben, templomban, falutalálkozókon, kórustalálkozókon, táncházban és tájházavatókon, és felsorolni is nehéz lenne még, hányféle helyen: ismerős arcokkal találkoztam. Ők a mi végzett diákjaink, a "kántortanítósok". Úgy tapasztalom: legtöbbjük büszkén viseli ezt a nevet. Lassan ők lesznek a tanítók és anyanyelvi kultúránk szellemi munkásainak derékhada – vallja az iskola szíve és motorja: dr. Barabás László.
A főiskolán az ezredfordulóig 244-en végeztek, legtöbbjük visszatért szülővidékére, ott tanítanak, ahonnan jöttek: Maros, Hargita, Kovászna, Fehér, Brassó, Szeben, Hunyad, Arad, Szilágy, Szatmár megyékben. A fiatal kántortanítók közel fele szórványvidéken tanít. A négyszáz oldalas könyv külön-külön foglalkozik az első és a második évtized eseményeivel, dr. Barabás László tollából; továbbá ünnepi istentiszteleti tanévnyitó és ballagási beszédek (a szerzők: dr. Csiha Kálmán, Fülöp G. Dénes, Tőkés Elek, Nagy László, dr. Nagy István, dr. Pap Géza, dr. Bustya Dezső, dr. Szőcs Ferenc, Ötvös József), valamint sajtótudósítások, méltatások sorjáznak. A Tanítóképzés és a Kántori szolgálat című tömbök taglalják a szakmai kérdéseket, dr. Szenczi Árpád, Mester Mihály, Piet Boot, dr. Gasparics Gyula, dr. Pletl Rita, Makkai Kinga, illetve dr. Benkő András, Ferencz István, dr. Csíky Csaba, dr. Péter Éva, dr. Bögözi Molnár Erzsébet Tünde szerzőségével. A harmadik fejezet a Faluról falura, templomtól templomig, lélektől lélekig (Néprajzi táborok, 1993–2005) címet viseli, és a nyári egyházszolgálati és népismereti táborok, tanulmányutak, a szórványokban tett látogatások tapasztalatait, élménybeszámolóit tömöríti. A kiadvány dokumentáris értékét növeli a Vivat academia, vivant professores cím alatt olvasható negyedik rész, a főiskola tanári névsoraival 1990–2000 és 2000–2010 között, illetve a 20. évfordulón, tanári kislexikonnal. Következik az Évfolyamok, csoportképek, vallomások című összeállítás a főiskola eddigi végzettjeinek, valamint a jelenlegi diákok névsoraival, majd a pontos statisztika: összesített létszám a végzett kántortanítókról, s végül a főiskolán készült szakdolgozatok tematika szerinti jegyzéke. Közben pedig szemünket gyönyörködteti a sok, zömmel színes fotó, a két évtized hálaadó, emelkedett hangulatú történéseinek megannyi értékes képi dokumentuma. Népújság (Marosvásárhely)

Pörgős idők pörgős meséi
Kortárs gyermekkönyvek az olvasás népszerűsítésében
Holnap 18 órától a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében Makkai Kinga főiskolai tanár tart előadást Sepsiszentgyörgyön az olvasóvá nevelés megalapozásáról, lehetőségeiről óvodás és kisiskolás korban.
Az előadás nagyobbrészt gyakorlati meglátások átadásával, a közelmúlt és napjaink magyar gyermekirodalmából vett könyvajánlásokkal kívánja támogatni az óvodai és elemi iskolai pedagógusokat, valamint a szülőket, nagyszülőket abban, hogy a gyermekeknek életkoruknak megfelelő, érdekes, vonzó, információgazdag, egyszóval élményszerű könyveket olvassanak vagy adjanak kezükbe.
Egy interjúban így vall arról, mi a jó mese, mi a jó könyv: „A jó mese ott és úgy fejti ki hatását a gyermeki lélekre, ahogyan éppen szüksége van rá. (…) Eleinte a gyerek olyan történeteket szeret hallani, amelyek róla, az őt körülvevő és az általa felfedezett, általa látott világot idézik, később, 5 éves kor után már képes az elvont gondolkodásra, képes szellemi síkon is világokat rendelni egy-egy narratívához, képes lesz saját lelkében olvasni a hallottak által. (…) Az a legjobb történet, amit az anya szívesen olvas. És ezt a gyerek az anya ölében megérzi. Együtt nevet vagy sír a hallottakon. Mert a gyerekkönyv, az abból való felolvasás a legnagyobb érték, amivel a szülő lélekben megajándékozza a gyermekét. Olyan érték, ami nem vásárolható meg pénzen, olyan pillanatok ezek, amelyeket, ha elmulasztunk, soha nem pótolhatunk. (…)Jó gyerekkönyv az, amellyel a gyerek könnyen azonosul, könnyen befogadja, ami meg tudja szólítani.”
Makkai Kinga gyermekirodalmat tanít a budapesti Károli Gáspár Református Egyetem Nagykőrösi Tanárképző Főiskolai Karának marosvásárhelyi kihelyezett tagozatán, illetve a marosvásárhelyi Pedagógiai Líceum pedagógia szakos tanára. A Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár gyermekprogramjainak szervezője, programfelelőse, az idén működésének ötödik évfordulójához érkezett Könyvmutatványosok gyermekirodalmi portál tagja, a közönség és szakma által is nagyon jól fogadott, Ragyog a mindenség című erdélyi gyermekvers-antológia (Gutenberg Kiadó, Csíkszereda, 2013) szerkesztője.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Ahol Erdély védőhálóját fonják
Több száz "lámpást" indított útjára a Székelyföld és a – sokszor teljes elsötétüléssel fenyegetett – szórvány iskoláiba, egyházi gyülekezeteibe az elmúlt negyedszázadban a marosvásárhelyi Kántor- Tanítóképző Főiskola. A jubileumi évfordulón a tanintézetet több mint két évtizeden át vezető dr. Barabás Lászlóval idéztünk múltat és körvonalaztunk jövőt.
– Milyen szükséglet hívta életre 1990-ben a marosvásárhelyi Kántor- Tanítóképző Főiskolát?
– A magyar művelődéstörténetben, kultúrában mindig fontos hivatásuk volt a lelkipásztor és az iskolamester között elhelyezkedő, mind egyházi, mind világi szolgálatot végző kántortanítóknak. A változást 1949-ben a kommunista hatalom hozta, amikor a tanügyi reform bevezetése után felszólították a kántortanítókat, hogy vagy az egyházi szolgálatot vállalják, vagy a tanítóit. Nyilván nagyon sokan ez utóbbit választották, és így megritkultak a kántorok a gyülekezetekben. A negyvenesztendős erőszakos homogenizálás során egyre több helyen alakult át az iskolarendszer is, és nem képeztek annyi tanítót és tanárt, amennyire magyar közösségünknek szüksége lett volna. Így érte meg az erdélyi magyarság a változások idejét, amikor csak Maros megyében 200 magyar tanítóra, oktatóra és Erdély-szerte nagyon sok kántorra lett volna szükség. A kommunista időszak politikája hozzájárult ahhoz, hogy a fiatal nemzedék "Isten nélkül" nőjön fel, és történelmi hagyományaitól is eltávolodjon. Így óriási feladat tornyosult az egyház képviselői előtt: a lelkipásztorok mellé munkatársakat, népnevelő, keresztény értelmiségieket kellett nevelni. Ezt ismerték fel Marosvásárhelyen is a történelmi magyar egyházak képviselői, akik a Romániai Magyar Demokrata Szövetség Maros megyei szervezetével közösen röviddel a rendszerváltás után, még 1990 őszén létrehozták az akkor még Zenepedagógiai Főiskolát, a mai Kántor- Tanítóképzőt. Az iskola vezetésére az alapító marosvásárhelyi egyházak képviselőiből és szaktanárokból kuratórium alakult, amely Fülöp G. Dénest, a marosvásárhelyi Vártemplom néhai lelkipásztorát választotta elnöknek, és Varga Erzsébet pedagógia-lélektan szakos tanárnőt bízta meg az intézet ügyvezetésével. 1993-ban vettem át tőle a főiskola igazgatását.
– Hány diákkal indult a főiskola?
– Két osztályban 60 hallgató kezdte a tanévet, közülük húszan már helyettes tanítóként dolgoztak. Az első két osztályba inkább Marosvásárhelyről és környékéről jöttek diákok. Az 1991–92- es és az 1992-93-as tanévben évfolyamonként egy-egy újabb osztályt indítottunk 30-30 diákkal. A létszám 1993-ra így 112-re emelkedett. Az iskola megismerésével fokozatosan bővült a kör, Erdély minden vidékéről jöttek hozzánk fiatalok: Sepsiszentgyörgytől Nagybányáig, Nagyenyedtől Csíkszeredáig, a székelységből és a szórványvidékekről is.
– Milyen akadályokba ütköztek az induláskor és az azt követő években?
– Az első években az iskola fennmaradását a felekezeti összefogás, a tanárok és lelkészek önzetlen hozzáállása, a hallgatók kitartása és nem utolsósorban a külföldi testvéregyházak, gyülekezetek és magánszemélyek támogatása biztosította. Az első évben 35 szaktanár és négy lelkész díjmentesen, a második és harmadik évben szimbolikus óradíjért vállalta a tanítást. A legfőbb gondot az állami jóváhagyás késése jelentette, amelyet az iskola alapítói még az indulásnál, 1990 szeptemberében kérvényeztek, az engedély azonban csak 1993-ban érkezett meg. A diákjaink helyzetét a végzettség szempontjából addig is jogilag rendezni kellett. Ebben a nehéz helyzetben sietett a segítségünkre a Nagykőrösi Református Tanítóképző, amely szintén a ’90-es évek elején alakult újjá. A nagykőrösi, illetve a marosvásárhelyi református gyülekezet testvérgyülekezeti kapcsolata alapján még 1992-ben testvériskolai kapcsolatot létesítettünk a nagykőrösi tanintézettel, amely a Károli Gáspár Református Egyetem Tanítóképző Főiskolai Kara. A szakmai képesítés megszerzésében, illetve az oklevelek biztosításában is segítettek. Iskolánk a tanítói szakot illetően jelenleg is a Nagykőrösi Református Tanítóképző Főiskola kihelyezett tagozata, annak 2002-ben akkreditált, majd 2005-ben a bolognai folyamatnak megfelelően újból minősített képzése. A kántor szakot az Erdélyi Református Egyházkerület és a Marosvásárhelyi Református Vártemplomi Egyházközség működteti. Nemcsak református, hanem katolikus, evangélikus, unitárius és baptista fiatalokat is képezünk, így az iskola belső élete egyházi szempontból ökumenikus jellegű.
– Beszéljünk egy kicsit a negyedszázad sikereiről.
– Azt hiszem, maga a főiskola léte annak tekinthető. Az, hogy e viharos negyedszázad sok küzdelmében fenn tudott maradni, és minden évben új generációt adott az erdélyi magyarságnak, azt hiszem, már önmagában nagy eredménynek számít, és hálát adhatunk érte a Jóistennek. Ezért tarthatjuk az elmúlt negyedszázadot kegyelmi időnek, amint azt az évfordulóra megjelent jubileumi könyv címében is jelezzük. Arról nincs számadatokkal mérhető kimutatásunk, hogy diákjainknak, közösségünknek mit jelentett a főiskola, de vallanak öregdiákjaink, tanárkollégáink. Tanintézetünk jellegzetességei közül kiemelném hiánypótló jellegét az első évtizedben, "templom és iskola" szellemiségét, lelkiségét, ökumenikus egyházi jellegét, közösségi, kultúrafenntartó népművelői, nemzetnevelői törekvéseit. Fontos volt számunkra a népi tehetségek ösztönzése, a hátrányos helyzetű fiatalok elindítása, a családias belső légkör megteremtése. Hozzánk nem a felső tízezer, hanem főleg a vidéken élő, nehezebb anyagi helyzetben levő családok gyermekei, árvák, félárvák jöttek, akik egy egyházi iskolától vártak segítséget.
"Minden végzettünk egy intézmény"
– Hány diákja volt a huszonöt év alatt a főiskolának?
– A jelenlegi fiataljainkat is beleértve közel ezer diák fordult meg nálunk, és mintegy 800-an diplomáztak. Az erdélyi egyházaknak 300 diplomás kántort adtunk, egyházi és világi zenei szolgálatuk Gyimesközéploktól Nagyváradig, Nagyenyedtől, Szászvárostól Székelyudvarhelyig, Sepsiszentgyörgytől Kolozsvárig, Aranyosegerbegytől Segesvárig és Medgyesig behálózza az egyházközségeket, iskolákat, művelődési intézményeket, nem beszélve Marosvásárhelyről és környékéről. Ezek nem óriási számok, de úgy gondolom, hogy az erdélyi magyarság számára számottevőek, és mindenik végzettünk nemcsak egy statisztikai adat, hanem egy intézmény a maga nemében. Hiszen akik régen végeztek, ma már az erdélyi magyar pedagógustársadalom derékhadához tartoznak, iskolaigazgatók, pedagógiai vezetők, a kulturális, művészeti élet irányítói. Egyik legfőbb célkitűzésünk volt a szórványvidéken élőket is megszólítani, hogy ne csak a tömbmagyarságból, a Székelyföldről, hanem Erdély egész területéről jöjjenek hozzánk felsőfokú végzettséggel nem rendelkező tanítók. Itt olyan képzést biztosítottunk számukra, amelynek köszönhetően a szakmájukban maradtak, és többnyire oda tértek vissza, ahonnan jöttek. Más kérdés, hogy jelenleg az óvodapedagógusi, tanítói állások telítve vannak, de a kántori állások nincsenek telítve, a református erdélyi egyházkerület gyülekezeteinek csak 25 százalékában van diplomás kántor.
– A marosvásárhelyi Kántor- Tanítóképző Főiskolát gyakran említik a szülőföld iskolájaként.
– A végzettjeink 90 százaléka itthon maradt, mi ugyanis nem a Nyugatnak képeztünk diákokat. Aki pedig elment, valamiképpen szintén a szülőföld felé tekint. Van olyan végzettünk, aki Londonban él, de ott is magyar óvodát vezet.
– Hogyan látja a főiskola jelenét, jövőjét? Úgy tudom, az utóbbi években csökkent a diáklétszám.
– Az új nemzedékeknél mentalitásváltás következett be, amely bennünket is újabb kihívások elé állított. A frissen érettségizettek közül az utóbbi években egyre kevesebben jelentkeztek főiskolánkra nappali tagozatra, és egyre népesebbek lettek a levelező tagozatos csoportok. Ugyanakkor egyre kevesebben szerették volna a tanítói mellett a kántori szakot is vállalni. Ebben a helyzetben újra kellett gondolnunk a képzési rendet, elkülönítve a kántor szakot a tanítóitól, jobban meghatározva mindkettő egyediségét és képzési szintjét. A kántor szak megmentésére többszintes képzésben gondolkoztunk. Egyrészt folytattuk a nappali tagozatos főiskolai kántortanítói képzést, másrészt elindítottuk a külön kántori, egyszakos képzést a Károli Gáspár Református Egyetem keretében, amely egyetemi, egyházzenészi oklevelet biztosít a sikeresen vizsgázóknak. Harmadsorban: már helyettes kántorként vagy műkedvelőként kántorizáló egyháztagoknak biztosítottunk lehetőséget arra, hogy kétéves posztliceális tanulmányi rendben szakmailag felkészüljenek a kántori szolgálatra. Az óvodapedagógus tanítóképzést illetően az erdélyi magyar gyermeklétszám csökkenését látom a legnagyobb fenyegetésnek, ennek következtében ugyanis egyre kevesebb óvónőre és tanítóra van szükség főleg a szórványvidékeken, de a tömbmagyarság körében is.
88 diákból 21 gólya
Szombaton délelőtt a Vártemplomban tartott ünnepi istentisztelet keretében nyitották meg a Kántor- Tanítóképző Főiskola új tanévét. Hány diákkal indul az év? – kérdeztük Gál József református lelkipásztort, tagozatvezetőt, aki tavaly vette át a Kántor- Tanítóképző Főiskola igazgatását.
– A 2015–16-os iskolai évben 88 hallgatónk van, közülük 42-en nappali tagozatú tanítói, kilencen nappali kántor szakon tanulnak. Levelező tagozaton 37 diákunk végzi a tanítói képzést. Emellett négyen a posztliceális kántor szakra járnak. Az idei tanévben 21 gólyánk van – tájékoztatott Gál József, aki azt is elmondta, hogy tavaly, a kezdeti lelkesedésben három új szak indítását is tervezte. Ez egyelőre nem valósulhatott meg, de továbbra is töretlen kedvvel irányítja az intézményt, és a háromból két új szak létrehozásán az elkövetkezőkben is munkálkodni szándékszik.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)