Április 19-én Csutak István, az RMDSZ régiófejlesztési szakértője Székek földje – Székelyföld /Hargita Népe, jan. 8./ című vitaindító írása alapján konferenciát rendeztek Csíkszeredában. A Sapientia–EMTE csíkszeredai karainak épületében tartott, Székelyföld-vita című szakmai vitán azok vettek részt, akik korábban a sajtóban már hozzászóltak a cikkíró által felvetett kérdésekhez. A konferencián elsősorban a székelyföldi régiók jellemzőit próbálták meghatározni a résztvevők. „A Sapientia–EMTE szociológia és társadalomtudományi karának keretében működő Társadalomtudományi Intézet partnerkapcsolatba lép egy hasonló sepsiszentgyörgyi vidékfejlesztési intézménnyel” – jelentette Bíró A. Zoltán, a kar dékánja. /Horváth István: Székelyföld-vitazáró Csíkban. = Új Magyar Szó (Bukarest), ápr. 21./ Egységes felmérésre, az intézmények és a politikum összefogására van szükség Székelyföld gazdasági fejlesztése érdekében, hangzott el Székelyföld-vitán. A közeljövőben létrehozzák a Székelyföldi Fejlesztési Központot, amely többek között az egységes felmérés elkészítését is felvállalná, jelentette be Biró A. Zoltán, az EMTE Társadalomtudományi Intézetének professzora. /Székely Zita: Székelyföld fejlesztéséről vitáztak. = Krónika (Kolozsvár), ápr. 21./ A csíkszeredai KAM (Kulturális Antropológiai Műhely) és a frissen megalapított Háromszéki Kutatási és Fejlesztési Központ jogi társulást kötött, létrehozzák a Székelyföldi Fejlesztési Központot, amely egy önálló Székelyföldi Fejlesztési Régió szakmai alapjait teremtené meg ― jelentette be Bíró A. Zoltán, a Sapientia Egyetem dékánja. Számolni kell Brassó vonzáskörével is. A KAM-osok segítségével Sepsiszentgyörgyön Olosz Szabolcs közgazdász-szociológus létrehozta azt a kutatóközpontot, amely fiatal szakembereknek biztosít intézményi keretet, lehetőséget a tudományos munkához. Teljes mértékben civil kezdeményezésről van szó, egyelőre pályázati pénzekből teremtették elő az induláshoz szükséges összeget. Szakembereik egyelőre részállásban dolgoznak, remélik azonban, hamarosan főállásban teljes idejüket ennek a munkának szentelhetik ― mondta el Olosz Szabolcs. /Farkas Réka: Milyen Székelyföldön élünk, és milyent akarunk? = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), ápr. 21./

Az elmúlt tizenöt évben először tapasztalnak nyitást a politikum részéről a térségfejlesztéssel foglalkozó szakemberek, lehetőség adódik tehát arra, hogy intézményesítsék munkájukat, és elkészítsék Székelyföld fejlesztési elképzelését – fogalmazott Bíró A. Zoltán, a csíkszeredai Sapientia Egyetem dékánja azon a szakmai kerekasztal-beszélgetésen, amelyet az áprilisban Csíkszeredában megkezdett tanácskozás folytatásának szántak. Akkor az összesereglett szakemberek döntöttek arról, hogy a KAM (Kulturális Antropológiai Műhely) és a frissen megalapított Háromszéki Kutatási és Fejlesztési Központ jogi társulást köt, és létrehozzák a Székelyföldi Fejlesztési Központot, amelynek feladata lesz elkészíteni Székelyföld fejlesztési stratégiáját. Most az elmúlt hónapokban kifejtett munkájukat összegezték. Bíró A. Zoltán ismertette tanulmányát, melyben a térség adottságait, jellemzőit összegezte. Eszerint Székelyföld társadalma nehezen fogadja el a kívülről érkező modernizációs hullámokat, ,,megszelídíti" ezeket a kísérleteket, ezért nem alkalmazható hatékonyan a klasszikus fejlesztési modell. Meglátása szerint egy általa önálló regionális fejlődésnek nevezett modellt kell kidolgozni, amelyben a fejlesztés helyett az önfejlődés elve a domináns, elkerüli a külső tényezőktől való függőséget. /Farkas Réka: Intézményesítik a szakértői munkát (Kerekasztal Székelyföld fejlesztéséről). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), júl. 25./

Elkészül Székelyföld fejlesztési terve, ennek érdekében létrejött a Székelyföldi Fejlesztési Központ. A fejlesztési terv, a központ alapító okiratai szerint is azért szükséges, mert „Székelyföld mint félperiferikus térség felzárkóztatására most van még reális esély”. A Székelyföld Fejlesztési Központ a csíkszeredai székhelyű KAM – Regionális és Antropológiai Kutatások Központja, valamint a sepsiszentgyörgyi székhelyű Háromszéki Fejlesztési és Kutatási Központ konzorciumaként, önálló jogi személyiségként jött létre. /Isán István Csongor: Autonómia, fejlesztve. = Új Magyar Szó (Bukarest), júl. 28./

Vidék és tudás konferenciát szervezett szeptember 19-én Hargita és Kovászna megye tanácsa, a Sapientia EMTE és a KAM – Antropológiai kutatások Központja. A rendezvényen részt vett Korodi Attila környezetvédelmi miniszter, Borboly Csaba és Tamás Sándor megyei tanácselnök is. A konferencia előtti sajtótájékoztatón a két megye elnöke hangsúlyozta az együttműködés fontosságát a fejlesztésben. /Vidékfejlesztés tudásátadással. = Népújság (Marosvásárhely), szept. 20./ A Székelyföldi térség fejlesztésével kapcsolatos szakmai munka részeként tartottak konferenciát Csíkszeredában, mely az egész Székelyföldre érvényes oktatási stratégiával kapcsolatos problémákat, teendőket tűzte napirendre. /Kiss Bence: Átalakulóban a régió. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 20.

A Sapientián, a csíkszeredai Műszaki és Társadalomtudományi Karon 173 első éves hallgató kezdte meg tanulmányait. A vidékfejlesztés–szociológia és kommunikáció–PR szakon 92, az élelmiszeripari mérnök szakon, valamint a környezetmérnöki szakon 81-en kezdték az új tanévet. -Az MTA Kolozsvári Akadémiai Bizottsága soron következő testületi ülését Csíkszeredában, a Sapientia Egyetemen tartja 2008. október 11-én. -Megjelent a Térség folyóirat első száma. A folyóirat indulása a székelyföldi fejlesztéspolitikai munka intézményesülésének első fontos lépését jelenti. Kiadó: KAM – Regionális és Antropológiai Kutatások Központja, Székelyföld – Fejlesztési Intézet, EMTE Sapientia Társadalomtudományi Intézet, Státus Kiadó. A lapszám vitaindító tanulmánya: „Székelyföldi helyzetkép – önálló regionális fejlődés”. -Dr. Csapó János professzor, az Élelmiszertudományok tanszék vezetőjének szerkesztésében jelent meg az Élelmiszer-Analitika /Scientia Kiadó/ című tankönyv a szakon tanuló hallgatók számára. -Október 10-én kerül sor Toró Tibor akadémikus előadására a csíkszeredai Sapientia – EMTE nagyaulájában. /Sapientia hírsarok. = Hargita Népe (Csíkszereda), okt. 7./

A Kriterion Alapítvány kuratóriuma idén Toró Tibor elméleti fizikusnak, nyugalmazott tanszékvezető egyetemi tanárnak adományozza a 2008. évi Kriterion Koszorút. Az alapítvány ezzel a díjjal Toró Tibornak a szakmai elismerés mellett mindenekelőtt azt a több évtizedes, kitartó közéleti munkásságát jutalmazza, amellyel hozzájárult a romániai magyar természettudományos ismeretek nemzetközi felzárkóztatásához, az erdélyi természettudományos és különösképpen a fizikai és matematikai gondolkodás értékeinek a megismertetéséhez, a humán- és természettudományos műveltséget egyaránt magába foglaló korszerű kulturális értékek érvényre juttatásához. Toró Tibor /sz. Énlaka, 1931./ a Temesvári Tudományegyetem matematika–fizika karán 1953-ban szerzett egyetemi oklevelet. Ez évtől az egyetem matematika–fizika majd fizika karán tanársegéd, adjunktus, docens és nyugalmazásáig az elméleti fizika tanszék professzora. A Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, a Román Akadémia Tudománytörténeti és Tudományfilozófiai Országos Bizottságának a tagja, az Eötvös Loránd Fizikai Társaság tiszteletbeli tagja, amellett elismert Bolyai kutató. Számos, magyar, román és angol nyelven kiadott szakkönyvén kívül a rangos tudományos ismeretterjesztő munkák egész sorát jelentette meg. A Sapientia Alapítvány kuratóriumának tagja, a Kárpát-medencei magyar pedagógusok továbbképzését szervező Bolyai Akadémia tiszteletbeli elnöke. A Kriterion Koszorút 2008. december 12-én adják át a kitüntetettnek. Az 1995-ben alapította Kriterion Koszorút idén tizennegyedikszer nyújtják át. Az eddigi kitüntetettek: Jakó Zsigmond professzor, történettudós, Tompa Gábor rendező, KAM – Regionális és Antropológiai Kutatóközpont, László Ferenc muzikológus, Faragó József néprajzkutató, Gaál András, Márton Árpád képzőművészek és Zöld Lajos újságíró a szárhegyi alkotóközpont létrehozásáért, Imreh István történész, nyugalmazott egyetemi tanár, Péntek János nyelvész, néprajzkutató, egyetemi tanár, Szilágyi Zsolt énekes, kórusvezető, iskolaigazgató, Marosi Ildikó irodalomtörténész, Egyed Ákos történész, egyetemi tanár, Jakobovits Miklós képzőművész, az erdélyi magyar képzőművészeket tömörítő Barabás Miklós Céh elnöke és Dávid Gyula irodalomtörténész, szerkesztő. /Toró Tibor a Kriterion Koszorú idei kitüntetettje. = Nyugati Jelen (Arad), nov. 26./

„Egy táj, egy országrész, egy régió »valósága« és a róla alkotott kép sokszor nem esik egybe. Maga a régió (és népe) rendszerint tehetetlen a készen kapott identitásokkal szemben, megpróbál jól-rosszul együtt élni vele” – írta egyik tanulmányában Bíró A. Zoltán társadalomkutató a „Har-Kov”-térségre vonatkozóan. Bíró A. Zoltán, a KAM – Regionális és Antropológiai Kutatások Központjának vezetője szerint a Székelyföldön élőkről lehet beszélni, ami elsősorban „vidékiséget” jelent, a szó nem negatív értelmében. A nagyvárosi gyerekek, fiatalok másként szocializálódnak, mint a székelyföldi térségben élők, ez többnyire így van ma is. Az úgynevezett székelyföldi identitás ma halvány vonalakban létezik, ennél erősebbek a lokális és a regionális identitások. Az udvarhelyiség, a sóvidékiség, a gyergyóiság, a felsőháromszékiség, egyszóval a táji identitás erősebb, mint a székelyföldiség. Az EU politikája is a térségi identitásokat támogatja. Ma a sztereotípiákat két nagy tényező termeli a Székelyföldre vonatkozóan: az egyik a turizmus, és ebben inkább a magyarországi turisztikai szereplők a meghatározók, a másik a közéleti-politikai szféra. – Székelyföldet alulról kell építeni, felülről való ráfigyeléssel, vallja Bíró A. Zoltán. Székelyföldön egyre több fórumon hangsúlyozzák a térségi identitás fontosságát, másrészt pedig olyan együttműködési formák alakultak ki, amelyek korábban nem voltak: székelyföldi városok, illetve Hargita és Kovászna megye vezetőinek a többé-kevésbé rendszeres találkozásai, megpróbálnak összehangolni bizonyos tevékenységeket és programokat. A térségi identitásépítés hosszú távú, komplex folyamat. A térségi identitást mindenki fentről lefelé próbálja kiépíteni, ez azonban nem fog működni. Az alapozó munkát nem lehet megkerülni. A sepsiszentgyörgyi kollégákkal elindították a Székelyföld Fejlesztési Intézetet. Ezáltal el lehet kezdeni a rendszeres térségi statisztikai munkákat, amelyeket a Székelyföldre nézve régóta nem végzett el senki. /Ferencz Zsolt: Székelyek, székelyföldiség, székely identitás. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 23./

Kriterion Alapítvány kuratóriuma idén Gálfalvi Zsolt marosvásárhelyi irodalomkritikusnak, szerkesztőnek adományozza a Kriterion Koszorút. Az alapítvány esztendőről-esztendőre olyan, a romániai magyarság szolgálatába állított életművet jutalmaz, amelyet a cselekvő közösségszeretet, az európai nyitottság és a demokratikus gondolkodásmód jellemez. Az alapítvány Domokos Géza kezdeményezésére a Kriterion Koszorút 1995-ben alapította és az idén tizenötödször nyújtja át. Az eddigi kitüntetettek: Jakó Zsigmond professzor, történettudós, Tompa Gábor rendező, KAM – Regionális és Antropológiai Kutatóközpont, László Ferenc muzikológus, Faragó József néprajzkutató, Gaál András, Márton Árpád képzőművészek és Zöld Lajos újságíró a szárhegyi alkotóközpont létrehozásáért, Imreh István történész, nyugalmazott egyetemi tanár, Péntek János nyelvész, néprajzkutató, egyetemi tanár, Szilágyi Zsolt énekes, kórusvezető, Marosi Ildikó irodalomtörténész, Egyed Ákos történész, egyetemi tanár, Jakobovits Miklós képzőművész, az erdélyi magyar képzőművészeket tömörítő Barabás Miklós Céh elnöke, Dávid Gyula irodalomtörténész, szerkesztő és Toró Tibor elméleti fizikus, nyugalmazott tanszékvezető egyetemi tanár. /Kriterion Koszorú Gálfalvi Zsoltnak. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 14./

A térségben működő tudományos intézmények, testületek együttműködésének és közös programjának eredményeként került bemutatásra Csíkszeredában a Magyar Tudomány Háza.
A 2011.december 15-én szervezett Sajtótájékoztató keretében a kezdeményező tudományos testületek és szervezetek vezetői bemutatták az új intézmény célkitűzéseit, működési modelljét, a következő időszakra tervezett tevékenységeket, hangsúlyozva, hogy ez az együttműködésen alapuló kezdeményezés az akadémiai szellemiség térnyerésének újabb lehetőségét jelenti. Kiemelten fontosnak tartják azoknak a tudományos munkával foglakozó szakembereknek a támogatását, akik mögött nem áll intézményi háttér. A kezdeményezés nyitott más tudományos testületek, szervezetek irányába. Az intézmény indulását Hargita Megye Önkormányzata irodafelület/tanácskozóterem biztosításával (Megyeháza 422-es terem), eszközökkel támogatja.
Kezdeményező testületek, szervezetek:
- KAB Agrártudományi Szakbizottság, Pro Geológia Egyesület, KAB Alkalmazott Társadalomtudományi Szakbizottság, KAM - Regionális és Antropológiai Kutatások Központja
Erdély.ma

Új könyv a két Homoród mentéről
Mihály János: Gyalogosan a két Homoród mentén. Útirajz 2009–2010. Kiadó: Udvarhelyszék Kulturális Egyesület, Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont. Székelyudvarhely, 2010 (208. oldal, kb. 215 színes képpel)
Mihály János történész 2009 nyarának elején indult Homoród menti túrájára, amellyel Jánosfalvi Sándor István (1804–1879) unitárius lelkésznek, szónoknak illetve Székelyhoni utazás a két Homoród mellett című ismert munkájának kívánt emléket állítani. A tervezett útvonal magába foglalta mindazokat a Hargita megyei településeket (Lókod, Bágy, Ége, Székely-dálya, Városfalva, Homoródszentpéter, Homoródszentpál, Recsenyéd, Homoródszentmárton, Abásfalva, Homoródkeményfalva, Gyepes, Homoródremete, Kénos, Homoródfürdő, Kápolnásfalu, Szentegyháza, Lövéte, Homoródalmás, Homoródkarácsonyfalva, Oklánd, Homoródújfalu és Jánosfalva), amelyekről leírást találunk Jánosfalvi feljegyzéseiben. Mihály János gyaloglata során elkészítette a maga látleleteit, a saját útirajzát, amely az előző években, folytatásban az Udvarhelyi Híradó hasábjain volt olvasható. Az Udvarhelyszék Kulturális Egyesület, Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont jóvoltából a nagy sikerű útirajz 2010 végén könyv formájában is megjelent. Első bemutatójára a II. székelyföldi napok keretében került sor 2011. június 5-én, a szerző szülőfalujában, Lövétén. Azóta több helyszínen (Homoródalmás, Homoródszentmárton, Szentegyháza, Városfalva, Brassó) is bemutatták a kötetet, legutóbb a magyar kultúra napja rendezvénysorozat keretében Székelyudvarhelyen. A könyvet többek közt Oláh Sándor, a csíkszeredai KAM – Regionális és Antropológiai Kutatások Központjának alapító tagja és munkatársa, a két Homoród mentének kiváló kutatója is méltatta, aki így ír a szerzőről és művéről a könyv előszavában: “Amikor Mihály János a Jánosfalvi Sándor István nyomdokain bejárt tájon a múltra vonatkozó, folytonosságot, állandóságot sugalló bizonyítékokat elénk tárja, amikor az emlékezet változatos kellékeit – templomok, harangok, sírkövek, világháborús emlékművek feliratait, katonai összeírások, kéziratos könyvek adatait, régészeti leletek tárgyait, vagy a táj természeti értékeit – leltározza, akkor a múlt megőrzésének eszközeit teszi elénk. Könyvét elolvasva úgy vélem, hogy hosszú évek szívós, kitartó munkájával nekünk – akik a két Homoród mentéhez akár múltunkkal kötődünk, akár mint saját mindennapi világunkat éljük és lakjuk e tájat – Mihály János különleges, pótolhatatlan emlékezet-emberünk, akire nagy szükségünk van, ha tudni akarjuk, mit nem szabad elfelejtenünk. Nemcsak emlékezetünk elevenen tartásában, a jövőnket illető várakozásainkban is. A sokat hivatkozott Pierre Nora szavaival: “mivel a jövő mindig izgat bennünket, szükségünk van az emlékezetre: az emlékekben keressük a jövőre utaló jeleket.”
Mihály János történész könyvét Hargita Megye Tanácsa, a Bolyai téri unitárius egyházközség valamint a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont szervezésében Marosvásárhelyen is bemutatják február 2-án délután 5 órától a Bolyai téri unitárius egyházközség tanácstermében. A kötetet és a szerzőt Simó Sándor, a székelyudvarhelyi unitárius egyházkör esperese ismerteti az érdeklődő közönséggel.
P. Buzogány Árpád, Székelyudvarhely
Népújság (Marosvásárhely)

Nemet mondanak a székelyek Pontáéknak
Nem fizeti vissza a kormány tartalékalapjából kapott pénzösszegeket Hargita és Kovászna megye önkormányzata. A Hargita megyei tanács 6 millió lejt kapott az Ungureanu-kabinettől, míg Kovászna megye önkormányzatának 4,8 millió lejt utaltak Bukarestből.
Közös fellépés. Nem adnák vissza a pénzt a székelyföldi megyei elöljárók Borboly Csaba Hargita megyei tanácselnök tegnapi sepsiszentgyörgyi sajtótájékoztatóján kifejtette: nem adják vissza a kormánypénzt, hiszen törvényesen kapták, és ha kell, perre mennek érte. Elmondása szerint az összeget az európai uniós beruházások önrészeként akarják felhasználni. „2009-ben is, amikor az RMDSZ ellenzékben volt, csak uniós pénzekből gazdálkodtunk, nem kaptunk kormánytámogatást, és mégis sikerült megkétszerezni a megye költségvetését” – emlékeztetett Borboly.
Tamás Sándor, a Kovászna megyei közgyűlés elnöke szintén leszögezte, hogy a pénzt törvényesen kapták, kormányhatározat rendelkezik róla, és tanácsi határozattal belefoglalták már a megyei költségvetésbe, nem adják vissza. A tanácselnök szerint pimaszság a Ponta-kormány részéről visszavenni a kormánytámogatást. Úgy vélte, lehet, hogy a Bukarestből kapott pénzt más megyékben rendezvényekre már „elpallták”, viszont a két székely megye megspórolta a támogatást, hogy azt rendeltetésszerűen, uniós beruházásokra fordíthassák.
Mint arról beszámoltunk, az új kormány rendeletet fogadott el, mely szerint az önkormányzatoknak – amennyiben még nem költötték el – vissza kell fizetniük azt a pénzt, amit április elején az Ungureanu-kabinet utalt ki számukra a tartalékalapból.
A rendelet a Hivatalos Közlönyben is megjelent. A két székelyföldi politikus tegnapi sajtótájékoztatóján élesen bírálta a Ponta-kabinetet, mint hangsúlyozták, a területi autonómia jelenthet megoldást arra, hogy a magyar közösség ne legyen kiszolgáltatva a bukaresti kormányváltásoknak. „Nem jó gyűlöletből szabályt alkotni, az erőszakos intézkedések, a bukaresti magyarellenes politizálás visszavetheti a helyi szinten folytatott román–magyar párbeszédet, és ennek következményeit a székelyföldi románok is megérzik” – vélte Borboly Csaba.
Tamás Sándor arra hívta fel a figyelmet, hogy Romániában huszonkét év után is bármi visszafordítható, a megszerzett jogokat és a kapott pénzeket is elvehetik. Egy új miniszter átrendezheti a költségvetési tételeket, egy tollvonással megváltoztatja a kormányzati programokat, és bár nem tudja megakadályozni, késleltetni tudja az EU-s pályázatokat, összegzett a Kovászna megyei közgyűlés elnöke.
Erősítenék a székely térségi identitást A sikeres Székelyföld fórumsorozatot tartották tegnap Sepsiszentgyörgyön. A rendezvényen Bíró A. Zoltán, a csíkszeredai Regionális és Antropológiai Kutatások Központjának munkatársa arra hívta fel a figyelmet, hogy a térség identitása összekapcsolódik az etnikai identitással, ezért sokáig hallgatni kellett róla. Mint mondta, az ünnepek, a kiadványok, a jelképek, a szimbolikus térhasználat, az arculatépítés gyakorlati megoldások a térségi identitás előtérbe helyezésére. Ezeket a fejlesztéspolitikai eszközöket a versenyképesség és a megélhetés szolgálatába kell állítani, szögezte le a szakember. Mint elhangzott, a fórum célja, hogy a székelyföldi térség fejlesztésének fő irányvonalait meghatározó cselekvési tervek készüljenek. Tamás Sándor Kovászna megyei tanácselnök hangsúlyozta, az európai példa is azt mutatja, hogy ahol erős az identitás, ott gazdasági fellendülés is tetten érhető. Borboly Csaba, a Hargita megyei közgyűlés elnöke arra hívta fel a figyelmet, hogy saját erőből kell megtalálni a helyes utat, gazdálkodni és felmutatni az értékeinket.
Bíró Blanka. Krónika (Kolozsvár)

Szakmai terepet is jelent a szülőföld – beszélgetés Biró A. Zoltán antropológussal
Biró A. Zoltán 1955-ben született Korondon. Középiskolai tanulmányait 1974-ben fejezte be Székelyudvarhelyen, magyar–orosz szakos tanári oklevelet 1978-ban szerzett a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen. Társadalomkutató, a csíkszeredai székhellyel működő KAM – Regionális és Antropológiai Kutatások Központja vezetője, a Sapientia Egyetem csíkszeredai társadalomtudományi karának dékánja.
– Hosszú ideje Csíkszeredában él ugyan, de a Sóvidék, Korond gyermek- és serdülőkori éveinek színtere. Hogyan emlékszik vissza szülőfalujára?
– A szülőfalu, a szülőföld bizonyára mindenkinek fontos, az én esetemben azonban ennek a kapcsolatnak különös többlete van. Az egyetemi évek alatt a társadalomtudománynak olyan ágazatával ismerkedtem meg – ezt máig is művelem –, amely az emberi tevékenységet a maga közegében, mindennapi környezetében vizsgálja, s így próbálja megérteni a társadalomban élő ember természetét. Ez a tudományág a kulturális antropológia, amely nem csupán távoli, egzotikus helyeken művelhető, hanem a saját társadalomban is.
Nos, amikor megismertem ennek a tudománynak a módszereit, akkor kezdtem megérteni, a helyére tenni mindazt, amit Korondon gyerekként átéltem, megtapasztaltam. Például az, hogy egy fazekascsaládban hogyan, milyen ritmusban, milyen rend szerint dolgoznak, a munkához milyen vélemények, értékek, szabályok kapcsolódnak, hogyan szerveződnek az egyéni, a családi életvezetés mintái, miért és hogyan fontosak a másokkal való kapcsolatok, milyen viszony van munka és beszéd, életesemény és értelmezése között, s még hoszszan sorolhatnám.
Nos, ezek a gyerekkori élmények, tapasztalatok átláthatóvá, értelmezhetővé váltak. Mintha már gyerekkoromban szakmai terepen lettem volna. Később sok szakmai elemzésbe is beépítettem ezeket az ismeretanyagokat, hiszen amit az 1960-as években tapasztalhattam – kollektivizálás és következményei, az életvezetés mai értelemben vett modern mintáinak kialakulása –, ekkor voltak láthatók és tapasztalhatók. Természetesen sok más terepen is megfordultam azóta, a korondi élmények azonban nagyon mély társadalomismereti anyagot kínáltak számomra.
Szokás azt mondani, hogy a szülőfalu útravalót kínál, én igazán elmondhatom, hogy mindmáig használható, gazdag útravalót kaptam. Kommunikációelméleti előadásaimon ma is szívesen elemzek korondi eseményeket, amikor például a munkahelyépítés egyediesítésének modelljével vagy az egyéni identitásépítés humoros eszközökkel való megerősítésével mai kommunikációs helyzeteket lehet megmagyarázni.
– Ilyen környezetben nemcsak eseményekkel találkozik az ember, hanem normákkal, szabályokkal is…
– Nem szükségszerű, hogy az ember átvegye környezete modelljeit, de az én esetemben ez így történt. Gyakorlatomban gyakran visszaköszönnek a korondi környezet munkamodelljei. Az, hogy érdemes másokkal együtt, úgymond egymás keze alá dolgozni, érdemes törekedni arra, hogy az ember ne függjön nagyon másoktól, alapozhasson arra, amit ő maga meg tud csinálni, s ha megvan ez a keret, akkor minden helyzetből, a nehezekből is ki lehet jönni. Ezeket a modelleket gyerekkori környezetemnek köszönhetem.
– A székelyudvarhelyi középiskola elvégzése után következtek a kolozsvári egyetemi évek….
– Tulajdonképpen a középiskolai években indultam el a szakmai pályán, de ezt akkor még aligha ismertem fel. Néhai Széll Lajosnak, egykori magyartanáromnak köszönhetem, hogy megtanultam a szakmai elemzés igényét és ábécéjét. Az akkor elérhető legfrissebb irodalomelméleti, strukturalista szakirodalom alapján tanított verseket elemezni, s a könyveket is a kezembe adta. Akkor éppen ez volt a levegőben, az egyetemen is ez volt az újdonság. Az egyetemen – ahol magyar–orosz szakon tanultam, nem nagyon volt miben válogatni, ha magyar nyelven akart tanulni valaki – mai szemmel nézve elég szabados világ volt.
Nem sokan rajongtak az akkor divatba jött speciális kurzusokért, holott újszerű dolgokat lehetett tanulni kötetlen formában. Nyelvelméletből, szemiotikából újdonságokat lehetett hallani ezeken a nem kötelező foglakozásokon. Ilyen keretben ismerkedtem meg az etnológiai elemzési módszerekkel is, Péntek János tartott ilyen előadásokat, s ekkor írtam az első elemzésem a korondi fazekasság munkafolyamatairól.
– Olyan szakterületen szerzett szakmai tudást, amely – legalábbis a 80-as években – ritkaságszámba ment.
– A kulturális antropológia szemlélete és elemzési módszertana kissé megkésve ért el hozzánk, hiszen a tudományágnak már évszázados múltja volt. Olyan időszakban ismerkedtünk meg ezzel a tudománnyal, amikor maga is a szemléleti és módszertani megújulás szakaszában volt. Az ember társas természetének a megértését kínálta, s ez abban a normatív és ideologikus világban nagyon érdekesnek és értékesnek ígérkezett.  Kolozsváron többedmagammal egy nagyon érdekes és színes egyéniség, Aradi József vonzáskörébe kerültem, aki akkor a Korunk szerkesztője volt.
Legendás könyvtárral rendelkezett, még az egyetem befejezése után is utazótáskával cipeltem tőle – havi gyakorisággal – a szakmai olvasnivalót. Intellektuálisan vonzó, kreatív személyiség volt, ő képviselte azt a modellt, hogy aki akar valamit, azzal foglalkozni, azt önzetlenül támogatni kell, segíteni kell helyzetbe hozni. Ő ismertetett meg az „antropológiai fordulattal”, jó néhányan úgymond a zsebéből nőttünk ki. Ötleteket adott, publikáláshoz segített, ahogyan akkor mondták, a „guru” szerepét vállalta fel.
– Miért éppen Csíkszerdában állt össze a Kommunikációs Antropológiai Munkacsoport, amely több-kevesebb rendszerességgel ma, 30 év után is végez társadalomkutatást, kutatja a Székelyföld helyzetképét, választ keresve a társadalmi antropológia és civilizáció bonyolult kérdéseire?
– A KAM egyedi történet. 1978–1979 környékén néhányan Csíkszeredába kerültünk azok közül, akik Kolozsváron Aradi József vonzáskörében is együtt voltunk, kapcsolódott hozzánk néhány társadalomtudományi érdeklődésű helyi ember is. 1979 őszén tartottuk az első informális megbeszélést arról, hogy társadalomelemzésekkel fogunk foglalkozni.
Több mint száz olyan hivatalos – irodalmi, etnológiai, tudszoc (tudományos szocializmus) kör 1983-ig – vagy nem hivatalos esti szakmai megbeszélésnek vannak meg a jegyzőkönyvei, amelyek képet adnak akkori szakmai érdeklődésünkről, elemzéseinkről, a több száz kisebb-nagyobb publikáció elkészítéséről, a közös könyvek publikálása körüli bonyodalmakról. Úgy értünk a diktatúra végéhez, hogy tele voltak a fiókok publikálandó anyagokkal. Hivatalosan is bejegyeztettük az intézményt, a többi már sokkal könnyebben követhető történet. Kinyílt a világ, s ha kissé késve is, elindulhatott a tudományos világba való bekapcsolódás.
– Hogyan dolgozik a saját társadalomban az antropológus? Melyek a fontosabb témáik?
– A módszer mindenhol ugyanaz: nagyon közelről, személyes részvétel alapján kell ismereteket szerezni a társadalomról. Megfigyelés, eseményelemzés, mélyinterjú, dokumentumelemzés, társadalomtörténeti vizsgálódás alkotja a módszertant, s természetesen az összevetés a más társadalmi környezetben zajló elemzésekkel. Az antropológust az ember társas természete, az adott társadalom szerveződése és működési módja foglalkoztatja, legyen szó gazdálkodásról, migrációról, interetnikus kapcsolatokról vagy éppen táplálkozásról, szegénységről. Elsősorban a székelyföldi térséggel foglalkoztunk, hiszen ez a félperiférikus vidéki térség sajátos társadalomtörténete és mai térbeli szerveződése alapján is fontos és hasznos elemzési terület. De készítettünk elemzéseket a romániai magyar elitről és intézményrendszerről is. A társadalom működési módjának, folyamatainak ismerete sokféleképpen hasznosítható az oktatástól a fejlesztéspolitikáig.
– Egy témakörnek vagy egy szeletének feldolgozása nyilván nemcsak sok időt, de sok pénzt is igényel.
– A társadalomkutató is azok közé tartozik, akinek sosincs elég pénze, mindig többet szeretne végezni, mint amire forrás van. Az intézet egyesületi formában működik, pályázatokból, szakmai szerződésekből és támogatásokból tartja fenn magát. Intézetünket a Magyar Tudományos Akadémiának a határon túli tudományossággal foglalkozó bizottsága évek óta fontos szakmai műhelyként tartja számon. Ez és minden más szakmai kapcsolat nagyon fontos a működés szempontjából, hiszen az intézményfenntartás alapelve nem a támogatás, hanem a szakmai együttműködés, a másokkal közösen végzett szakmai program, kutatás, konferenciarészvétel, egyetemi kurzus.
– Jelenlegi munkahelye a Sapientia EMTE csíkszeredai karához köti: az intézmény oktatója, dékánja. Hogyan fér ez össze a kutatással?
– Kötelező, hogy összeférjen, hiszen az egyetemi oktatás és a kutatás ma már együtt jár, sőt kiegészül egy harmadik feladattal, a térségi-társadalmi szerepvállalással. A kutatómunka tovább folyik a KAM keretében, hiszen ez az intézményi bázis jóval az egyetem előtt alakult, sőt mi több, a csíkszeredai Sapientián az alkalmazott társadalomtudományi szakok a KAM szakmai bázisán, tudományos teljesítményeire és kapcsolati tőkéjére alapozva jöhettek létre. Az egyetem nagyon fontos keret a tudománnyal foglalkozóknak, így számomra is, különösen vidéki térségben. Korábbi végzettjeink ma már oktató vagy kutató kollegák. Az egyetem nagy esély a Székelyföldnek: a térségi modernizáció fontos mozgatóereje, nagyon fontos szakmai kapcsolatok és a tudástranszfer fogadóhelye s nem utolsósorban szellemi műhely.
– Min dolgozik jelenleg?
- Mindig többféle feladat van, ahogy mondani szokás: egyik sürgősebb, a másik fontosabb. Ami viszont kiemelten foglalkoztat, éppen a székelyföldi térség példáján: a vidéki, félperiférikus térségek modernizációs felzárkózásának, versenyképessé válásának feltételei, ennek a folyamatnak a támogató és akadályozó tényezői. A vidék, a vidéki élet fokozatosan fölértékelődik, de a járható utak megtalálása sok szakmai kérdést is felvet. Nemcsak a Székelyföldön, hiszen a posztszocialista térségben sok vidéki térség keresi a helyét. Itt lenne az ideje olyan szakmai összegzésnek, amely az eddigi térségi kutatásaink eredményeit egybefoglalja.
Székely Ferenc

Krónika (Kolozsvár)

B. D. T.
HÁLÓZATOK ÉS IDENTITÁSOK
KAM: hatalmas erőforrást jelenthetnek a székelyföldi magyar családok
Nemcsak segélyről kéne szóljon a családpolitika, a kohézióba is be kell fektetni, nemcsak akkor kell törődni a családokkal, ha már baj van.
A gazdasági helyzet, nehéz körülmények ellenére a székelyföldi magyar családok „nem hagyják magukat”, kiutakat kerestek és találtak, ugyanakkor növekszik a társadalmi beágyazottságuk, erősödött a családon belüli kohézió – derült ki abból a kutatásból, amelyet a Székelyföld Fejlesztési Intézet és a KAM – Regionális és Antropológiai Kutatások Központja végzett 800 fős reprezentatív mintán Kovászna, Hargita és Maros megyében.
A kutatás első eredményeiről Bíró A. Zoltán kutató, témavezető számolt be Csíkszeredában egy kerekasztal keretében, amelyre a családokkal foglalkozó szervezetek képviselőit, valamint a sajtót hívták meg.
Korábbi kutatások a családok működésének „kemény feltételeire” fókuszáltak, azaz főképp a megélhetésre, anyagi és munkaerőpiaci helyzetre kérdeztek rá. Az 1989-es fordulat után sok család került nehéz helyzetbe, átalakult a munkaerőpiac, fizetőssé váltak korábban ingyenes állami szolgáltatások (pl. iskolai táborok, tanszerek, egészségügyi szolgáltatások).
A változó helyzetben a családok működése is módosult, pl. ahogy korábbi kutatások kimutatták, kitolódott a családalapítás, csökkent a gyermekvállalási kedv, a külföldi munkavállalás esetenként szétzilálta a háztartásokat, otthonokat. Ezeket a folyamatokat a közbeszédben is oly módon tematizálták, amelynek az volt a fő üzenete, hogy
„a család válságban van”.
Ám a mostani eredmények reményre adnak okot, és az ebből a diskurzusból való kilépés lehetőségét villantják fel.
A családok – amelyeknek egyébként az anyagi helyzetére nem kérdeztek rá az adatfelvételkor – 85%-a azt nyilatkozta, átlagos helyzetű, azaz úgy, él, „mint a szomszéd”. Nem úgy élik meg, hogy annyira rossz helyzetben vannak. Jellemző ugyan a kivárásra, túlélésre való berendezkedés, nem hajtanak új dolgok megszerzésére, hanem várják a rossz idők elmúltát, visszafogják a fogyasztást. Ugyanakkor „nem hagyják magukat”, kiutakat kerestek a maguk módján.
A kutatás során a családok jövőképeit, identitásszerkezetekhez való kapcsolódását is vizsgálták. A kihívásokra családon belüli és családok közti összetartás, a helyi, régióhoz kötődő és a nemzeti identitás felértékelődése volt a válasz. Ez nagyon fontos kapcsolati tőkét és társadalmi erőforrást jelent, a székelyföldi magyar közösség versenyképességének és erejének a jele – jelentette ki Bíró A. Zoltán.
Pozitív trend, hogy elindultak olyan közösségképződési folyamatok, amelyek pl. egy szakmai vagy szabadidős csoport tagjai közti kapcsolatokat erősítik. Székelyföldön egy Pilates-tornára járó csoport is többé válik, mint a hasonló csoportok nyugati országokban.
Fiatal családok összejárnak, működik a kölcsönös segítségnyújtás, családként vagy éppen családosok közösségeként vesznek részt a lokális közösségek nyilvános életében.
Együtt jelennek meg nyilvános eseményeken – nemcsak városon, hanem falvakon is, és ez abban a kontextusban számít új jelenségnek, hogy régen a hagyományos rurális közösségekben csak a családi események jelentették az ilyen alkalmakat, minden más közösségi nyilvános térben, pl. templomban férfiak, asszonyok, gyermekek elkülönítve ültek.
A családok nagy többsége egyébként a kedvezőtlen munkaerőpiaci helyzetet és az anyagi nehézségeket nevezte meg, mint a családot gyengítő legfontosabb tényezőket (79,2, illetve 78,2%). A társadalmi divatok, presztízsfogyasztási modellek káros hatását meglepő módon csak 28,2% említette – ez némiképp ellentmond empirikus tapasztalatainknak, hiszen a környezetünkben általában a kisgyerekes szülők gyakran panaszkodnak arra, hogy gyermekük követelésére „meg kell vásároljanak” különböző termékeket, „az osztályban mindenkinek van” alapon. Úgy tűnik, ha fenn is áll bizonyos negatív hatás, de nem teszi tönkre a családokat – vonhatjuk le a következtetést.
A család sikerének legfontosabb zálogai a munkahelyi sikerek, kapcsolatok (71,4%), illetve a család információszerzési, kapcsolatépítési képessége (68,8%) – ezek a válaszok
rendkívül erős hálózatosodási tendenciára utalnak.
A nyugati trendekkel ellentétben a székelyföldi magyar családok nagyon fontos funkciójuknak látják, hogy segítsék gyerekeiket, amíg azok tanulnak (81%); anyagi támogatást nyújtsanak a családalapításig (70,2%) – ez erős családkohézióra utal, ugyanakkor egyfajta „túlprotezsálási” tendenciára. Fontosnak tartják a településsel, saját térséggel való azonosulás ösztönzését is gyermekeikkel szemben, ez egy erős térségi, alulról építkező öndefiníciós folyamatra utal – magyarázta Bíró A. Zoltán. Az anyanyelv használata (79,2%) és a szülők személyes példája (78%) a két legjelentősebb tényező, amely a nemzeti identitáshoz való kapcsolódást hordozza a megkérdezettek szerint. Az iskolai nevelést 73,2%, a (magyar) állampolgárság felvételét 69% említette. Ez azt mutatja, a családok nagy többsége számára hangsúlyosan fontos a nemzeti identitás, és gyakorlati feladatuknak tekintik ennek átadását gyermekeiknek. Erre utal az is, hogy ha nem is a többség, de 48% szerint a székelyföldi közösséghez, identitáshoz való tartozás, illetve 47,8% szerint a nemzeti közösséghez, identitáshoz való tartozás jelentős mértékben segíti a család jó működését. A helyi közösséghez való kapcsolódás 43,5% szerint segíti a család működését.
A megkérdezettek 10-11%-a tervez a térségen belül elköltözni jelenlegi lakóhelyéről. 10%-uknál felvetődött a külföldre vándorlás, 3% esetében létezik erre konkrét terv, ám túlnyomó többségük nem foglalkozik ezzel a gondolattal. Egyébként a családok mintegy egyharmadában már voltak családtagok külföldi vendégmunkán, vagy éppen folyamatban van a külföldi munkavégzés.
Fontos trend az is, hogy a vendégmunka nem generál kiköltözést, akik kimennek dolgozni, nem adják fel az itteni kapcsolataikat, egzisztenciájukat, rendszeresen kommunikálnak az itthoniakkal, a település életéből sem esnek annyira ki (pl. Skype-on beszámoltatják családjukat a szomszédságban, faluban zajló történésekről is).
A gyermekvállalást leginkább ösztönző tényezők: megfelelő családi anyagi körülmények (75,6%), kedvező állami szabályozás, támogatás (61,5%), férfiak növekvő szerepvállalása a gyermeknevelésben (57,9%), mások pozitív példája (51,2%), családi hagyomány követése (49,2%), nemzeti/nemzetiségi demográfiai érdek (45,3%), a nagycsaládi eszmény (40,8%), a nagyszülők elvárása (31,3%).
Mindezek a pozitív trendek nem azt mutatják, hogy nincsenek problémák, és nem is az a cél, hogy a gondokat elhallgassuk – szögezte le Bíró A. Zoltán -, de fontosnak tartották rámutatni arra, hogy a székelyföldi családok szerkezete, működési integritása többnyire megmaradt. Ebben pedig térségfejlesztési potenciál rejlik, erre építeni lehet döntéshozóként is; a Bethlen Gábor Alap által támogatott kutatást ezért minél szélesebb körben ismertetni szeretnék, illetve várják a szakmai javaslatokat, hozzászólásokat a kutatás további irányainak meghatározására (a kerekasztalnak a Hargita Megyei Tanács épületében lévő Magyar Tudomány Háza adott helyszínt: tudomanyhaza@gmail.com). Egy hónapon belül családpolitikai javaslatcsomagot terveznek kidolgozni a kutatás eredményeire alapozva.
A mostani kutatás eredményei is azt igazolják, a család több, mint a társadalom reprodukciós céllal működő alapegysége, éppen ezért a családsegítő politikákat is úgy kell kidolgozni,
ne csak segélyezésre fókuszáljanak, hanem a család belső kohézióját és közösségi beágyazottságának növelését segítsék. A megkérdezett családok egyébként többnyire úgy értékelték, nagyrészt magukra vannak hagyatva gondjaikkal, az állami intézmények, iskola, egyház, civil szervezetek támogatását csekélynek érzik.
A jelenlévők többek közt felvetették, hasznos lenne egy olyan kutatás, amely konkrétan rákérdez a családok igényeire, milyen szolgáltatásokra – pl. bölcsődére, nappali központra, baba-mama klubra – lenne szükség adott kistérségben. Emellett ha fejlesztéspolitikát akarnak a családokra építeni, akkor a Székelyföldön élő többi nemzetiség – elsősorban romák és románok – körében is érdemes lenne elvégezni hasonló vizsgálatot.
Transilvania.ro,

Megváltoztatni a változatlanság társadalmát
Az árkosi Európai Tanulmányok Központjában 2008 nyarán – másfél évvel az uniós csatlakozásunk után – arról beszéltünk, hogy „egy hathatós fejlesztési stratégiához politikai akaratra, szakmai megalapozottságra és társadalmi aktív részvételre van szükség.” Akkor Bíró A. Zoltán professzor, a Sapientia Társadalomtudományi Intézet dékánja így fogalmazott: „először látok nyitottságot a politikum részéről arra, hogy a politika partner akar lenni a szakmával az együtt munkálkodásban.”
Így igaz, a teremben egymást érték még akkor a politikusok. Sőt, 2008 januárjában Csutak István által közzétett vitairat megjelenése után (Székek földje – Székelyföld?, Hargita Népe, Háromszék, Szabadság 2008. január 8.) még politikusok is tollat ragadtak. Képviselők, szenátorok, Kovászna megye politikus tandemje, Antal és Tamás cikkezett a témáról, megszólalt Székely István, az RMDSZ orákuluma is. Salat Levente is jelezte Kolozsvárról: igenis, fontos a téma! Beleszóltak újságírók, és mások is, amiből kiderült: érdemes Székelyföld fejlesztési stratégiájáról vitázni.
Nem egypártos buli
Ezek után 2008. szeptemberében mintegy 120 érdeklődő vett részt a Hargita és Kovászna megye tanácsa, a Sapientia EMTE, a KAM – Antropológiai kutatások Központja valamint a Székelyföld Fejlesztési Intézet által szervezett Vidék és tudás konferencián. Azon a rendezvényen az akadémiai szféra mellett a politikum valamint a sajtó is jelentős arányban képviseltette magát.
2009 júliusában a Hargita és a Kovászna Megyei Tanács már a Sikeres Székelyföld című fórumsorozat első rendezvényére hívta meg az érdeklődőket Csíkszeredába. A vitaindító természetesen a Székelyföldi Fejlesztési Intézet berkeiből származott, de ahogyan haladtunk előre a sikerek fórumsorozatával, lassan gyakorlattá vált, hogy az első hozzászóló már a helyi illetékes párttitkár legyen, aki mintegy alapszervezeti beszámolóban eldicsekedte magát. S az is gyakorlattá vált, hogy a tényleges vitán a párttitkár már ne vegyen részt. Nota bene: az RMDSZ-es párttitkár. Mert azért akkoriban sem szerették különösebben egymás rendezvényeit magyar pártjaink, holott – ha figyelmesen elolvasták volna a korábban megjelent írásokat – tudhatták volna, hogy egy székelyföldi fejlesztési stratégia közel sem egypártos buli. Ha rosszindulatú lennék, azt írnám, hogy politikai akaratra igen, ilyen politikusokra azonban nincs szükség e stratégiák kidolgozásához.
Pedig a vitairatokban elhangzott elég sok nyugtalanító kijelentés. Elsősorban a diplomata módon fogalmazó Bíró A. Zoltán tollából, aki már 2008 januárjában leírja, hogy 2008-ig nem telepítettek a térségbe olyan intézményeket, amelyek autoritásukkal és pragmatikusságukkal megtörik az amúgy anakronisztikus „széki paradigmát”, nem indítottak be olyan, térségre szabott információs és egyéb szolgáltatásokat, amelyek lehetővé tették volna a sok-sok pontszerű fejlesztési modell mögött álló szakember egymáshoz kapcsolódását, hatékony projekt-elitté formálódását.
Hiányzó Székelyföld-stratégia
Már öt évvel ezelőtt megfogalmazódott, hogy – virtuális vagy valóban létező Székelyföldről légyen szó – a kifejezés egy védekező, a változásokat lassan elfogadó társadalmi szerkezetet takar. Egy olyan társadalomét, amelyik a változatlanságra játszva az elmúlt másfél évszázad folyamán következetesen megemésztette vagy csak megszelídítette a modernizációs törekvéseket, kikényszerítve valamiféle kiegyezést – még akkor is, ha ezeknek a kiegyezéseknek a számláját még nem is tisztáztuk eléggé.
Erre a hazai magyar politikának stratégiája nincs. Ha lett volna, nem elképzelhető, hogy mostanában is még rejtegetnék, tehát vissza kell kanyarodnunk az aktív társadalmi részvétel esélyeihez, leszűkítve a közösség szerepéhez, és fel kell kutatnunk, mit akar az erdélyi magyar, szűkebben a székelyföldi magyar közösség. Civilizált életfeltételeket, versenyképes gazdaságot, felzárkózást legalább a fejlettebb román vidékek szintjére?
Jó kérdések ezek, és aligha lehet őket kikerülni, ezért is volt fontos a Kárpát Régió Üzleti Hálózat sepsiszentgyörgyi irodája által szervezett árkosi konferencia, amelyikre ugyanott, az Európai Tanulmányok Központjában került sor a közelmúltban. Az ökoszemléletű közösségi vállalkozások lehetőségeiről Kilián Imre, a Gyűrűfű Egyesület elnöke és a Pécsi Tudományegyetem oktatója, T. Kovács Áron, a GEN Europe Romániai nagykövete és Kolumbán Gábor, az Élő Szövet Alapítvány és a Civitas elnöke (portrénkon) beszélt. Az utóbbi előadását azért is tartottuk különösen érdekesnek, mert alternatíváról beszélt, közösség alapú, szolidáris gazdaságról.
– Mindenki egyetért azzal, hogy közösség alapú életet kell élni, azzal, hogy a közösség fontos, ez gyűjtött bennünket ide – mondta az előadó. Éppen ezért fontos lenne tisztázni, hogy mit értünk közösségen, ugyanis a fogalom átalakulóban van.
A közösségi élet alapelve, a hűség
Kolumbán szerint a közösséget elsősorban egy minőség határozza meg, ez pedig a hűség. Ahol nincs hűség, ott nincs közösség – terítette axiómaként a hallgatóság elé. És két definíciót is említett. Egy etológusét, a közismert Csányi Vilmosét, miszerint a hűség „az, amikor a közösség érdekeit a tag egyéni érdekei elé hajlandó helyezni”. Egy racionálisabb, lexikoni meghatározással is előrukkolt a Pallas Nagylexikonból: a hűség „állandó, tudatos, szeretettel való ragaszkodás azokhoz, kikhez kötelezettségeink csatolnak bennünket.”
Kolumbán szerint, ha valaki tudni szeretné, tartozik-e valahova, egyszerű próbával megoldható. Fel kell tennie magának a kérdést: hű vagyok-e ahhoz a közösséghez? Hajlandó vagyok-e egyéni érdekeimet a közösség érdekei után helyezni? Ha e kérdésekre nemleges válaszokat adunk, akkor nem vagyunk tagjai a közösségnek vagy nincs közösség.
Ha száz évvel ezelőtt egy közösségi tag nem volt hű, akkor azt a személyt különböző módszerekkel megleckéztették: a kiharangozástól a házfelégetésig. A székely rendi társadalomban voltak morális-etikai törvények, amelyek segítségével a közösség gondoskodott az egyénről, aki cserében ezért hűséggel tartozott a közösségnek.
Ezt a gondolatmenetet tovább folytatva és levonva a mára érvényes következtetéseket Kolumbán arra szűkítette le a közösség meghatározását, hogy annak csupán az életet kell szolgálnia, mert az a legfontosabb. És ugyanennek a gondolatmenetnek az alapján ki is bontja a közösségnek, mint helyi, regionális és globális együttműködés önszerveződési rendszerének a jellemzőit is. Meglátása szerint a közösség nevű entitást, amelyik a remény forrása, csakis a hűség tartja egyben, és képes a gazdaságot és a természeti környezetet társadalmi ökológiai szerveződésbe integrálni. Képes kölcsönösségek komplex hálózatát működtetni – biztonságos és kiszámítható feltételek mellett –, s az erőforrások végességének tudatát átalakítja vagy lefordítja morális kényszerekre, amelyek az emberi magatartás és gazdálkodás számára motiváló erővel hatnak.
Így jut el a közösség alapú szolidáris gazdaság modelljének a megvillantásáig, amiről már eddig is kiderült, hogy aktív társadalmi részvételből épülhet ki. Csak önvizsgálatra van szükségünk.
Willmann Walter
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A kutató, a vezető és a kisebbségi sors
Idén tizedik alkalommal szerveztek társadalomtudományi tábort a Szentegyháza melletti Szeltersz-fürdőn. Bárdi Nándor (PhD) történész-kutatóval, egyetemi oktatóval, az MTA Társadalomtudományi Központjának Kisebbségkutató Intézetének munkatársával, a romániai magyarság múlt századi történetének egyik legavatottabb ismerőjével és az ezredvég óta zajló események értő szemlélőjével tudományról, társadalomról és magyarság helyzetéről beszélgettünk.
– Eltelt majdnem egy negyedszázad a rendszerváltozások óta Kelet-Európában. Nagy társadalmi változások következtek be. A társadalomtudományok képesek-e követni ezeket a jelenségeket?
– A társadalomtudományoknak az a dolga, hogy a valóság eseményeit vizsgálja. Persze a tudatlanság bátorsága volna egy ilyen nagy ívű kérdésre akár általános választ is adni. A kisebbségi magyar közösségekkel kapcsolatos kutatásokban jól látszik az, hogy míg 1989 előtt elsősorban a dokumentáláson, a leíráson volt a hangsúly, és külhoni műhelyek, szakemberek, kutatások hiányában irodalom-központú volt, addig a kilencvenes évek központi társadalomtudományos kérdése már az lett, hogy mi és hogyan szervezi és működteti ezeket a közösségeket? Milyen viszonylatok között szerveződnek nemzeti alapon ezek a közösségek: az anyaország, a többségi nemzetépítések között, az elitek mennyire hatékonyan tudják saját társadalmukat szervezni illetve milyenek a nemzetközi hatások. Eleve a „kisebbségi közösség” megnevezés azt jelenti, hogy nem pusztán pl. a magyarul beszélők társadalmi csoportjáról van szó, de nem is a vágyott „kisebbségi társadalomról”, hanem a kulturális-nemzeti azonosság alapján szerveződő közösségről. Ugyanakkor ez nem egy amorf entitás, hanem intézményi alrendszerekre (érdekvédelem, önkormányzati pozíciók vallási élet, nyilvánosság, oktatás, közművelődés, gazdaság) épül, amelyek annál hatékonyabbak, minél inkább a saját szakmai mezőny játékszabályai szerint működnek. (Pl. nem elég magyarul tanítani, hanem használható készségeket kell átadni és ennek megvannak a mérési és pedagógiai módszertani szabályai.) Érdemes erről a KAM, Biró A. Zoltán „klasszikus” értelmezése mellett Kiss Dénest olvasni. A kisebbségi közösség hatékonyságának (akinek jobban hangzik: modernségének) mutatóinak másik csoportja a kisebbségi kompetenciák hivószó alá sorolható be. Ide tartoznak a társadalmi rétegződésen belüli pozíciók (demográfiai adottságok, iskolai végzettség, foglalkozás, gazdasági aktivitás, településszerkezet), az oktatási intézményekben szerezett kompetenciák (szövegértés, logikai készség stb.), a kétnyelvűségből származó előnyök, illetve a megosztott kultúrájú társadalomban való érvényesülés tapasztalatai. Itt többek között Kontra Miklós nyelvészeti, Kiss Tamás demográfiai és Papp Z. Attila iskolai teljesítményekre vonatkozótanulmányai megkerülhetetlenek.
Az ezredforduló óta a kisebbségekre vonatkozó kutatásokat egyrészt a tagoltság, a tipologizálás és az összehasonlítás tematizálása jellemzi, lásd a Péntek János szerkesztette határtalanító nyelvtervezési összefoglalót, Kiss Tamás romániai rétegződési elemzését vagy a kisebbségjogi helyzetképeket. Másrészt a szaktudományokon belül a legfejlettebb módszertant és elméleti kereteket alkalmazzák a nemzeti-etnikai kutatásokban. Pl. Lőrincz D. József, Salat Levente, valamint. Így az élőnyelvi és a történeti-demográfiai kutatásokban, az etnográfiában és a földrajztudományban a kisebbségi tematika egyik központi kérdéssé vált, míg a magyar nyelvű szociológiában és a történettudományban az utóbbi évtizedben vált megkerülhetetlenné. Harmadrészt a magyar kutatási kérdés-hagyományok a somorjai Fórum Intézet, illetve a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet révén az adott országok nem magyar kisebbségeinek kutatásában is adaptálódtak. A magyarországi kisebbségkutatás sajátossága pedig az, hogy legalább öt markáns, egymástól különböző csoport kutatása folyik párhuzamosan (magyarországi nemzetiségek, külhoni magyarok, romák, zsidóság, migránsok) és ezen csoportok szerveződésének, a problémáik kezelésének összehasonlítása nemzetközileg is fontos tanulságokkal jár. A negyedik nagyon fontos dolog, hogy az ezredfordulón induló szakemberek nemzedékénél a kutatói szerep levált a társadalomépítői küldetéstudatról. Pontosabban az előbbi szakmai megfontolás vált a dominánsá, de úgy, hogy közben a kisebbségi közösségek aktuális problémáira is választ akarnak adni. Lásd például Szabó Á. Töhötöm vagy Székely István Gergő és kollégái munkáit. Milyen viszonylatok között szerveződnek nemzeti alapon ezek a közösség: az anyaország, a többségi nemzetépítések között, az elitek mennyire hatékonyan tudják saját társadalmukat szervezni, illetve milyenek a nemzetközi hatások. Eleve a „kisebbségi közösség” megnevezés azt jelenti, hogy nem pusztán a magyarul beszélők társadalmi csoportjáról van szó, de nem is a vágyott „kisebbségi társadalomról”, hanem a kulturális-nemzeti azonosság alapján szerveződő közösségről. A kisebbségi közösség hatékonyságának (akinek jobban hangzik: modernségének) mutatóinak másik csoportja a kisebbségi kompetenciák hívószó alá sorolható be.
– Tudnak-e a kutatók olyan következtetéseket levonni, amelyekkel akár valami stratégia-féleség készíthető a jövőre vonatkozóan?
– A társadalmi- vagy nemzetstratégiák nem szövegek, hanem egy intenzív közösségi szocializáció, reflektált önszemlélet, nemzedéki termékei. Az 1937-es Vásárhelyi Találkozó és annak határozatai, amelyek a maguk nemében egyedülállóak, egy tudatos új elitteremtés eredményei. A Budapesten „erdélyi”-ként szocializálódottak Reform Tömörülés szétesése, illetve a kolozsvári magyar központi könyvtár és a szakkollégiumi bentlakás programjának kudarca után nem hiszem, hogy a Bulgakov kocsma lenne az erre alkalmas szerkezet. De hasonló módon, más okokból az Sapientia Eredélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) sem tudja ezt betölteni. Amikor az EMTE egyik vezetőjétől megkérdeztem, hogy miért olyan amilyen a kommunikációs tanszék honlapja, – azaz miért nem az a központi tudásportál Erdélyben –, csak azt hajtogatta, hogy van honlapja, pont úgy, mint a többi tanszéknek stb.
A székelyföldi kisvárosokban létrejövő kezdeményezések pedig sok okból kifolyólag nem alkotnak hálózatot. Pl. az 1500 ottani RMDSZ tanácsosnak nem folyik a folyamatos képzése, nem szembesülnek a „jó példák” tapasztalatival sem (a teljesség igénye nélkül: a LAM Alpítvány, a Góbé termék, a CEMO, az Igen, tessék! mozgalom, a gyergyóremetei településfejlesztés, az Areopolisz és az Örökségünk egyesületek munkája stb.) A szerves, morálisan is megalapozott közösségi szocializáció nélkül a nemzetstratégia vagy épp az autonómia–szövegelés írott malaszt, pótcselekvés marad. Ez nem azt jelenti, hogy ne készülnének fontos anyagok a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézetben, a Kvantum csoportnál, a Babes-Bolyai Tudományemetem (BBTE) Szociológia Tanszékén, a Kriza János Néprajzi Társaságnál, a csíkszeredai Regionális és Antropológiai Kutatások Központjánál, a KAM-nál, az Omnibusznál, a csíkszeredai volt Soros Központ közreműködésével a turizmus, a területfejlesztés, a népesség előszámítás, az agrárgazdálkodás és más kérdések tekintetében. A magyarságpolitikában a Nemzetpolitikai Kutatóintézet és a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumának dokumentumai vagy a régebbi külügyi stratégia mellett én a Sólyom László kezdeményezte 2010-es konferenciát és az A határon túli magyarság a 21. században című című kötetet tartom a legfontosabbnak. Mindezekkel nem csak az a baj, hogy a „szakértői okostojáskodás” eléri-e a politikusok ingerküszöbét, hanem, hogy van-e olyan szakapparátus, amely képes ezeket az eredményeket nap mint nap a nyilvánosság és a döntéshozók felé közvetíteni?
– Európa, az Unió segítette-e a nemzetiségeket az egymás felé közeledéshez? Biztosított-e a jog és a jogorvoslat?
– Az Unió alapszerződésében nincs kisebbségjogi elvárás, nincs külön kisebbségi panaszeljárás. Vizi Balázs tanulmányai világosan tisztázzák ezeket a kérdéseket. Ugyanakkor a kapcsolattartásban és az Uniós fejlesztési pénzek lehívásában, ma már természetesnek vett, de történelmileg óriási változások következtek be. A székelyföldi agrárvilágból a XX. században mindig csak elvittek, a termőföldalapú támogatás és a különböző uniós pályázatok révén az utóbbi évtizedben azonban ez megfordult.
A helyben élők készségein múlik, hogy miként tudják ezt felhasználni. A határ-menti fejlesztési programok hasznosulásából leginkább a partiumi és a bánsági magyar nyelvtudás felértékelődése látszik, de itt sem volt hálózati stratégia a forrásfelhasználás maximalizálására. Kívülről – igen bárki mondhatja marslakóként – úgy néz ki, hogy nem is érzékeli a romániai magyarság a léptékváltásokat legyen az például a vasúti névhasználat, a Homoród-mentén lezajló útépítések, a csatornázás, a földgáz bevezetése stb.
Nem csak a Székelyföldre leszűkítve érvényes, hanem általánosan kulcskérdés az erdélyi magyarságra vetítve is a készségek intézményes fejlesztésének problémája. Hányan tudnak jó eredménnyel leérettségizni? Megoldódik-e román nyelvtanulás körüli áldatlan tehetetlenség? Mikor lesz középfokú angol nyelvtudása a romániai magyar érettségizők döntő többségének? Ugyanígy az érettségizők informatikai tudása eljut-e egy alapprogramozásig, honlap-készítésig? Erre persze lehet hárító választ adni: nálunk nincs középfokú állami nyelvvizsga, a tantervek Bukarestből érkeznek, majdhogynem általános a számítógéphiány stb. Ez azonban a megnyílt szolgáltatói és munkaerőpiacon senkit nem érdekel. Székelyföld nagy kitörési pontja a múlt század eleji mezőgazdasági válságból, majd a két világháború közti túlnépesedésből, a szocialista iparosításban az írni-olvasni tudók magas aránya és a folyamatos családi stratégiaként működő képzési mobilitás volt. Ez úgy látszik, ma sincs másként, sőt az Uniós kihívások ezt még inkább megkövetelik. Volt-e valahol a Székelyföldön érettségi eredmények problémája városi, megyei tanácsülés témája? Erre is ismerem az önfelmentő választ: miért a románoknál volt? De akkor mi is az összehasonlítási alap, mi is a hagyományhoz való viszony?
– Tíz éves ebben a formában ez a tábor? Mit lát: hová fejlődött? Megvan a kellő látogatottsága? Létezik a Kárpát-medencei kisugárzás? Év közben is együtt dolgoznak ezek a szakemberek? Milyen a nemzetközi visszhang és a kapcsolatrendszer?
– Tízedik alkalommal rendeztük meg a szelterszi társadalomtudományi tábort, de két évben elmaradt, tehát 12 évről van szó. A tábor funkciója egyrészt az, hogy a különböző társadalomtudományi területek kutatói tudjanak egymás munkájáról, másrészt egyfajta találkozási pont, ahol ki lehet beszélni nyugodtan – akár nyilvánosan akár kisebb körben – a szakmai problémákat, harmadrészt a fiatal kutatók számára egyfajta bemutatkozási lehetőség. Évente 60-70 fő jön el. Az alapító szervezők nem akartak különösebben „terjeszkedni”, romániai magyar történészeken, irodalmárokon, politológusokon, szociológusokon, etnográfusokon túl még filozófusokat, nyelvészeket próbáltunk bevonni – az utóbbiakat nem sok sikerrel –, illetve egyetemi hallgatókat, középiskolai tanárokat és a székelyföldi kulturális, tudományos intézmények munkatársait invitáljuk. Fogalmam sincs a kisugárzásról, a rendszeresen megjelenő magyarországi szakemberek (régebb Benda Gyula, Juhász Pál, Hadas Miklós és mások) örömmel, okulva okítottak. Ebben az évben először voltak itt a szlovákiai Fórum Kisebbségkutató Intézet munkatársai, és nagyon érdekesek voltak egy a romániai magyarságtól eltérő pozíciókkal bíró kisebbségi közösség működéséről szóló beszámolóik és általánosabb kritikáik.
– Hogyan, kinek a segítségével valósult meg a mostani tábor?
– A tábornak immár hagyományosan a Szent Gellért Alapítvány menedékháza ad helyet. A napi egyszeri meleg ebédet és a sátorhelyeket finanszírozzák a támogatók a közös étkezéseket és a szállást a résztvevők finanszírozzák. Legfontosabb támogatónk a Hargita Megyei Kulturális Központ, valamint a fentiekben többször is emlegetett kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet és a Jakabffy Elemér Alapítvány.
Simó Márton
http://kulturhon.szhblog.ro

Elkészült Hargita megye kulturális stratégiája
Elfogadták Hargita megye kulturális stratégiáját, amelyet a Regionális és Antropológiai Kutatások Központja készített a megyei tanács alintézményeként működő Hargita Megyei Kulturális Központ felkérésére. A stratégia főbb célkitűzései között szerepel a térségi fejlesztéspolitikai folyamatba való integrálódás, aktív szerepvállalás a térségi modernizációs, versenyképességi és munkaerő-piaci folyamatokban, a térségi, kistáji és lokális identitások megerősítésében és megjelenítésében (vonzerőnövelés, desztinációépítés) vállalt szerep növelése, az életminőség javítása, a kulturális javakhoz és szolgáltatásokhoz való lakossági hozzáférés biztosítása, továbbá a társadalmi kohézió erősítése és a társadalmi részvétel fokozása. A dokumentum elfogadását követi a stratégia gyakorlatba ültetése, egy cselekvési terv kidolgozása. "Azt szeretnénk elérni a kulturális stratégiával, hogy ne csak a pályázóknak való egyszerű pénzosztásból álljon, hanem legyen egy irány, a kulturális programok, valamint a hét kulturális alintézményünk munkája legyen összehangolt, és a kulturális programok egymást erősítsék" – nyilatkozta Borboly Csaba reményét fejezve ki, hogy a stratégia megvalósításába aktívan bekapcsolódnak a helyi önkormányzatok is, és a megye minden lakója érezni fogja ennek hatását. (hírszerk.)
Transindex.ro

„A magyarok közt is keressük az asszimiláció okait”
A Fórum Kisebbségkutató Intézet 1996 óta járul hozzá a szlovákiai magyarok szellemi életének gazdagításához, közel két évtizedes tevékenysége alatt gyarapodott, gyűjtött, szervezett. Egyik létrehozója TÓTH KÁROLY, aki kezdettől vezetője is az intézménynek, és akivel a szelterszfürdői társadalomtudományi táborban Kustán Magyari Attila beszélgetett.
Hogyan indul az intézet története?
Ezt 1996-ban, két alapítvány hozta létre, a Fórum Alapítvány és a Katedra Alapítvány kifejezetten azzal a céllal, hogy egy „kőintézmény” működését indítsuk útjára, ahol kutatásokkal, levéltári tevékenységgel foglalkozhatunk többek között. Több profilú munka folyik nálunk: egy demográfiai-szociológiai részleg, egy történettudományi intézet, egy etnológiai központ működik, valamint egy digitális és internetes adatbázisokat rendező központ, valamint egy könyvtár és egy levéltár.
Milyen tevékenységet folytatnak a szociológiai részlegen?
Az itt zajló társadalomtudományi kutatások nem teljesen csak a magyar kérdésekkel, hanem a szlovák-magyar kapcsolatokkal, az asszimilációs folyamatokkal foglalkoznak, hiszen olyan közegben élünk, ahol ez erőteljes jelenség. Vizsgáljuk emellett a kulturális értékrendeket, az ifjúság mozgásait, közben ezekről rengeteg publikációt jelentetünk meg.
Milyen mértékben zajlik az asszimiláció jelenleg Szlovákiában?
Ennek a folyamatnak az egyik legmeghatározóbb gyökere a vegyes házasság, mint tudjuk, hiszen a gyerekek sorsa ebből a szempontból a legtöbb esetben gyakorlatilag már házasságkötéskor eldől. A felmérések szerint eléggé magas a vegyes házasságok száma Szlovákiában, mintegy százezer magyart érint, azaz egyötödét a társadalmunknak. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy mind a százezer magyar elszlovákosodik, sőt, fordított folyamatokat is lehet tapasztalni, de mindenképpen egy olyan életmódváltást jelent ez, ami korábban nem jellemezte az érintettek életét. Pontos kimutatásaink nincsenek egyébként, viszont most indítunk el egy asszimilációs kutatást, mert ez kardinális kérdés a magyarság számára.
A szlovákiai etnikai térkép elkészítését is felvállalták. Milyen változások tapasztalhatók az utóbbi években?
A www.foruminst.sk honlapon megtalálhatók a 2011-es adatok. Azt látjuk, hogy hatvanezer magyar tűnt el a térképről az utóbbi tíz évben. Ennek egy jelentős része az elhalálozást jelenti, ugyanakkor kevés a születés, de a kivándorlás, és amint mondtam, a szlovakizáció, a természetes asszimiláció is szerepet játszik az állami szinten üzent masszív ideológia miatt, amely szerint úgy lehet jól érvényesülni az országban, ha az ember szlovák identitású. A korábbi 9,7 százalékhoz képest egyébként ez 8,4 százalékos arányt jelent a teljes népességen belül. Nem az a megdöbbentő, vagy riasztó, hogy ez a csökkenés zajlik – a korábbi egy évtizedben ötvenezres tömeggel lettünk kevesebben –, mert ezzel szembe kell nézni, viszont érezhetően folytatódik ez a tendencia, és az asszimilációs szándék.
Ennek megállítására, feltételezem, nem igazán lehet könnyen kidolgozni egy stratégiát.
Egyelőre ott tartunk, hogy megvizsgáljuk, mi okozza mindezt, mert azért egészen pontosan nem tudjuk. Meglehet, hogy a magyarok között is kell keresni az asszimiláció okát, nem biztos, hogy csak a szlovák társadalom tehet róla. A magyarság vonzóereje egyre csökken, ebben pedig jórészt az elit ludas, hiszen az emberek elveszítették a hitüket a politikai, vagy kulturális reprezentációban.
Milyen munka zajlik a történettudományi intézetben?
Arra törekszünk, hogy azokat a fehér foltokat, amelyekhez nem szabadott hozzáférni korábban, most feltárjuk. Legyen szó a két háború közti időszakról, a visszacsatolásról, a háborút követő jogfosztottság, kitelepítések, deportálások korszakáról – ezek persze valamennyire fel vannak dolgozva, de még van tennivalónk. Kassán egy etnológiai központot is működtetünk, ahol elsősorban a paraszti kultúrával foglalkozunk, napjainkra tett hatásaival.
A tudományos munkákban találnak szlovák partnerre?
Igen, az akadémiával szorosan együttműködünk, a kassai társadalomtudományi intézet a magyar vonatkozású témákban együttműködik velünk, de az akadémia egyéb ágai is, ahol közös pontok vannak, nyitottak.
Könyvtárukra, a Bibliotheca Hungaricára különösen büszkék.
Ez egy központi magyar könyvtárként alakult meg 1990-ben azzal a céllal, hogy az 1918 után, Csehszlovákiában megjelent magyar írásos anyagokat gyűjtse. 25 ezres könyvtárról beszélünk, amelynek a kézikönyvtára az ország legértékesebb ilyen jellegű gyűjteménye. Digitalizálással is foglalkozunk, ennek egy része pedig fellelhető az interneten – a többi anyag azért nem, mert egyszerűen hatalmas mennyiségről beszélünk, amit nem bírunk feldolgozni. Képanyaggal is rendelkezünk, százötvenezer darabbal, amelyeket szintén fel szeretnénk dolgozni, de jelenleg „csak” 22 ezret sikerült. Ez azért nehéz munka, mert minden fotó mellé felírjuk a megfelelő adatokat is, és nem könnyű feladat kideríteni például, hogy az elvtársak mellett kik húzódtak meg. Számos képeslapunk van, amelyek a történelmi változásokat örökítették meg, így a pozsonyi Petőfi-szobor teljes élete is végigkövethető: láthatjuk, milyen volt, amikor felállították, amikor a csehek bejövetelekor bedeszkázták, hogy ne lehessen látni stb.
Milyen levéltárral rendelkeznek?
Mi olyan anyagokat gyűjtünk, amelyeket vagy elhagytak, vagy mi szerezünk meg a családoktól, illetve amelyeket éppen nálunk tárolnak. Az egyik ilyen, nálunk tartott gyűjtemény az egykori kulturális szervezet, a Csemadok hatvan éves adattára, amelyen tíz éve dolgozunk úgy, hogy még a munka negyedénél sem tartunk. A másik ilyen nagyobb anyag az 1989 utáni magyar pártok iratanyagait tartalmazza, amelyeket az egyesülésükkor, 1998-ban tudtunk elhozni.
A nyilvánosság előtt milyen módon jelennek meg?
Évente szervezünk öt-hat konferenciát, de a publikációs tevékenységünk sem elhanyagolható. Önálló kiadóként is működünk, magunk terjesztjük is a könyveinket, azt a mintegy százhatvan kiadványt, amelyet mostanáig megjelentettünk. Saját évkönyvvel, az Acta Ethnologica Danubianával, és egy folyóirattal, a FÓRUM Társadalomtudományi Szemlével rendelkezünk ugyanakkor.
Milyen az együttműködésük a szlovákiai magyar pártokkal?
Erről a kérdésről nem szoktam nyilatkozni, mert nincs különösebb viszonyunk velük: ha ők megrendelnek nálunk valamilyen anyagot, vagy felmérést, akkor azt elvégezzük, de ezen túl nincs kötődésünk hozzájuk. Ez a két párt ugyanakkor kutatási téma a számunkra.
Magyarországi és erdélyi intézményekkel milyen viszonyban állnak?
Minden magyarországi intézménnyel kapcsolatot tartunk, nincs olyan vidéki város, amellyel az elmúlt tizennyolc év alatt ne kerültünk volna kapcsolatba kutatás, vagy konferencia kapcsán. Az akadémia, a kisebbségkutató intézet természetesen partnerünk, a győri Regionális Kutatások Központja úgyszintén, sőt a győri régióval számos közös kutatásban vettünk részt. Ide sorolhatók a minisztériumok is persze. Nem szelektálunk: hogyha valaki felkér minket, akkor embereinktől, tudásunktól függően elvállaljuk a feladatot. Erdélyben nincsenek szerződéses, hosszú távú kapcsolataink, inkább az egyes kutatások miatt alakulnak ki együttműködések. Említeném a kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaságot, vagy a Max Weber Társadalomkutatásért Alapítványt, a csíkszeredai KAM-Regionális és Antropológiai Kutatások Központját.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Fejlődés vagy pusztulás
A Homoród-mente gazdasági-társadalmi helyzetéről, pályázati lehetőségekről, illetve az oktatást övező problémákról tanácskoztak folyó hó elején a homoródszentmártoni Dávid Ferenc Ifjúsági Házban a Székelyudvarhelyi Unitárius Egyházkör kezdeményezésére.
Két témakört különítettek el. Az első részben a vidék gazdasági helyzetéről, a népesség helyben való megtartásáról, a pályázati lehetőségekről, illetve azok kihasználásáról esett szó, majd a második tartalmi részben az általános iskolai oktatás körüli áldatlan állapotokról és azok orvoslásáról vitáztak a szakemberek.
A közbirtokosság és az egyház vagyona komoly hagyaték
Az egyházkör esperese, Simó Sándor homoródjánosfalvi lelkész abban a szellemben kezdte a témák felvezetését, ahogyan azt annak idején, az első ilyen találkozón megfogalmazták. Kihangsúlyozta, az eredeti gondolat az volt, hogy az unitárius egyháznak, mivel erőteljesen és többségben van jelen a két Homoród közti településeken, egyfajta közvetítői szerepet kell felvállalnia a lakosság, a civil szervezetek meg a helyben működő önkormányzatok és egyéb intézmények között. E három község – Homoródalmás, Oklánd, Homoródszentmárton – több kistelepülésén az egyház és az utóbbi másfél évtizedben újjászerveződött közbirtokosságok képezik a létező utolsó „hivatalokat”. Pap minden faluban van – illetve ha nem helyben lakik, akkor leányegyházként gondozza a hozzá rendelt kisebb gyülekezeteket –, és minden egyes településen létezik közbirtokosság, amely az utolsó, illetve az egyetlen „vállalkozás”.
Sándor Kálmán, aki kettős minőségben volt jelen, hiszen a LEADER-iroda mellett ő áll a homoródalmási közbirtokosság élén is, sőt nyertes pályázóként akár ahhoz is hozzá tudott szólni, hogy milyen előnyei és buktatói vannak az Európai Unió által támogatott pályázatoknak. Elmondta, a LEADER-akciócsoportban sikerült olyan szintre eljutni, hogy fel tudják használni a rendelkezésre álló kereteket, immár van olyan mértékű kezdeményezőkészség, hogy az emberek kihasználják a lehetőségeket.
Az EU a vállalkozó szelleműeket támogatja
Az első LEADER-projektekre ezen a környéken is megtörténtek már az első kifizetések, és hamarosan döntést hoznak a pillanatnyilag fennmaradt keretre vonatkozóan is. A LEADER-ben nemcsak mezőgazdasági jellegű kiírások vannak, hanem a vidék életszínvonalát jelentékenyen javító szolgáltatások (ilyen irányultságú pályázatok már készültek), illetve olyan programok, amelyek a helyi értékeket mutatják be, a természeti környezetet, a turizmust és a helyi termékeket népszerűsítik szakkiadványok és az internet segítségével. A LEADER-keretében olyan elképzeléseket támogatnak, amelyeket készítőik amúgy is képesek lennének végigvinni. Amikor sikerül egy-egy családnak végigvinnie egy 80–90 vagy éppenséggel 100 százalékos támogatottságú programot, amelyet utófinanszírozás formájában fizet ki az EU, pontosabban annak regionális ügynöksége, akkor az már komoly eredmény, hiszen a pályázónak tőke marad a birtokában, amellyel sikeresen működhet tovább, illetve felkészülhet egy következő projektre.
Szégyen itthon az a munka, amelyet Dániában, Hollandiában eurós órabérért „méltósággal” végeznek
A működő gazdaság, farm vagy kisvállalat a következő lépcsőben egy projekt révén akár megtöbbszörözheti kapacitását, és a térségben munkahelyeket is teremthet. Sándor Kálmán szerint egy 14 fejőstehénből összetevődő állomány, annak hús- és tejtermelése, a takarmánytermesztésre használt saját földterületek után járó szubvenció olyan megélhetést biztosít egy négytagú családnak, amely életminőségben és anyagi szinten messze fölötte van a városi átlagnak. Ehhez azonban oktatáspolitika is kell. A szakember kifejtette, hogy mindaddig, amíg a Székelyudvarhelyen működő, egykori mezőgazdasági szakirányú líceumban autóbádogosokat és mindenféle menedzsereket meg asszisztenseket képeznek, s azt is elég kevés sikerrel, hiszen a diákok majdnem teljes évfolyamai véreznek el az érettségi vizsgákon, mindaddig, amíg a vidéki élet és a munka szeretete fel nem értékelődik a fiatalokban, olyannyira, hogy lankad az időnkénti külföldi munkavállalási kedv, nem fog megmutatkozni a falusi életforma felértékelődése. Emberi példák, minták, stratégia szükségeltetik.
Itt óriási szerep hárul a helyi tanácsokra, hiszen elsősorban ők felelősek a helyi értékek megjelenítéséért vagy népszerűsítéséért. A kommunikációs csatornák jók, az utak járhatók. Vállalkozó szellemű és aktív életkorú emberekből viszont minden településen hiány mutatkozik. Bíró A. Zoltán immár három évtizede kutatja a csíkszeredai Regionális és Antropológiai Kutatások Központjában (KAM) a székelyföldi társadalmat. Hozzászólásában elmondta, hogy elsősorban a város hiánya okozza a három község gondjainak jelentős részét. Ha Oklándnak olyan térségi centrumszerepe lenne, mint korábban, amikor járásszékhely volt, akkor az sokat segítene. Ezt a három községet azonban mégiscsak kistérségként kell megjeleníteni, hiszen közösek a gondok. Akár arra is érdemes figyelni, hogy keressék és találják meg az együttműködési formákat azokkal a Homoród menti településekkel, amelyek Brassó megyéhez tartoznak, hiszen Homoródjánosfalva és Homoróddaróc is hasonló gondokkal küzd.
Üresen kongó iskolák
Az iskolák helyzete fölöttébb siralmas – hangzott el. Andrási Benedek oktatásügyi tanácsadó hosszú évek óta vizsgálja a székelyföldi oktatás helyzetét, látja hibáit, ismeri lehetőségeit. Statisztikák készültek arra vonatkozóan, hogy mi volt, mi van, s mi várható az általános iskolai képzés területén. Az épületek rendben vannak, megfelelnek a célnak, viszont igen erős a pedagógusok fluktuációja, és egyre kevesebb a gyermek. Ideje meghúzni és hosszan kongatni magunkban a vészharangot. A három község iskoláiban összesen két teljes osztályra való gyermek tanul évfolyamonként, ami nagyjából ötven főt jelent. Az előrejelzések szerint a következő években ez a tendencia tovább folytatódik, olyannyira, hogy immár csak egy osztályra elegendő kisiskolás lesz, ami további iskola-összevonásokkal járhat.
Ki integrál kit?
Mivel a területen nincs olyan működő romastratégia, amely integrálni próbálná a hátrányos helyzetűeket, félő, hogy itt is az történik majd, mint Szászföldön. A félmilliós és nyolc évszázadon át jó példával, önszerveződéssel, gazdasági hatékonysággal, jómódban fennálló szász közösség helyén ma Dél-Erdélyben – a Szászváros és Homoróddaróc közti sávban lévő több száz településen – legalább egymillió roma él. Az állam képtelen kezelni a helyzetet, a helyi intézményekre és a lakosságra hárul a gondok megoldásának zöme. Szó sincs most arról, hogy a székelyeket valamely állam „felvásárolná” és kitelepítené a két Homoród mentéről. Nem az elvándorlás, nem az önfeladás, hanem a helyben való boldogulás jelentheti a továbblépést. Miközben az iskolákban a költségcsökkentés miatti átszervezés zajlik, elképzelhető, hogy az oktatás minősége tovább romlik.
Feladatok bőven vannak
A tanácskozás során elhangzott, hogy érdemes volna magániskola létrehozásán is elgondolkodni, amely alternatívája lehetne az államinak. Égető kérdés azonban a fiatalok helyben tartása, a pedagógusok honosítása, és az „önjáró”, a rendszerváltozás előtti mentalitással ténykedő iskolaigazgatók eltávolítása. A törvények sok pozitívumra adnak lehetőséget. Először is a hely igényeit és sajátosságait kell figyelembe venni. Hargita Megye Tanácsa idén nem tud több pénzt biztosítani – mondta Borboly Csaba tanácselnök –, de szellemiekkel, gyakorlati tapasztalatokkal, a mögötte álló apparátussal minden községet képes segíteni, hogy stratégiát készítsen és külső, pályázati forrásokat keressen. Legfontosabb az összhang és a tenni akarás.
Az unitárius esperes, Simó Sándor a zárszóban azt mondta, hogy a következő találkozóra meghívják a pedagógusokat is. „Ez a mostani csak vitaindító, a téma felvezetése volt. Mondjuk azt, hogy a stratégia egyik alapköve. Mert építkezni kell, hiszen azt érezni ebben a kisrégióban, hogy zárványszerűen működik, de mégis – miközben elvesztegetett pár évet és vele több lehetőséget is – nagy itt a széljárás, s a »világhuzat« szétszaggatja, széthordja innét a kallódó értékeket” – mondta el zárszóként.
Simó Márton
Székelyhon.ro,

Megtartó hűség
Kérdések a 70 éves Tófalvi Zoltánhoz
– Erdély egyik legszebb és leghíresebb fazekasközpontjában született, Korondon. Meséljen gyermek- és ifjúsági éveiről, a szülőföld megtartó erejéről.
– Korondra születni – vallom immár hetven esztendő tapasztalatával a hátam mögött – csodálatos dolog, ugyanakkor feladatok sokasága is! Tamási Áron intelme semmit nem veszített időszerűségéből: "Az embernek egyetlen szülőföldje van, és sok-sok kötelessége." Ma már tudom: az emberi élet túl rövid ahhoz, hogy valamennyit lerójunk a szülőfalunk iránti tartozásból! Dédelgetem magamban az álmot: még lesz erőm megírni szülőfalum, Korond regényét.
1944. március 24-én láttam meg a napvilágot, amikor – újra Tamási Áronnal szólva – "Énlaka felett, a Firtos lova hátán, lehajtott fejjel elaludt a gondviselés." Áldott emlékű Édesapámat – aki a földművelés utolsó polihisztorainak egyike volt – az "Árpád-vonal" védelmére behívták katonának. Azelőtt is annyi átképzésen vett részt, hogy ma sem tudom: édesanyám, a Sóvidék szövőnője, hogyan tudta megművelni a tűrésnyi földet? Gyermekkoromban még teljes pompájában tündökölt az esti fonó. Másodikos koromtól oda állítottak, hogy egy-egy irodalmi alkotást felolvassak. Arany János Nagyidai cigányok című költeménye, Toldi mindhárom éneke, Csokonai Vitéz Mihály Dorottyája, Madách Imre Az ember tragédiája akkor vésődött kitörülhetetlenül az emlékezetembe.
– 1965-ben történelemtanárként tért vissza szülőfalujába. Hogyan emlékszik ezekre az évekre?
– Be kellett bizonyítanom: nem igaz a mondás, miszerint "senki nem lehet próféta a saját falujában!" Kiváló tanárok tanítottak Korondon. Beder Tibor, Hargita megye 1990 utáni főtanfelügyelője, aki a törökországi Magyarfalut, Rodostót gyalog kereste fel. Az erdélyi magyar gimnáziumok, líceumok egyik legkiválóbb matematikatanára, a fájdalmasan korán elhunyt Szilágyi Ferenc először Korondon, majd Gyergyószentmiklóson teremtett matematikai iskolát! Czegő Zoltán költői, írói pályáján a korondi tanárkodás meghatározó jelentőségű. Korond szerelmesei között a korábbi tanítók, tanárok közül hadd említsem Benczédi Sándort, Haáz Sándort, Kedei Zoltánt, Ambrus Lajost, a Hazanéző folyóirat főszerkesztőjét. Korondnak köszönhetem a helytörténeti kutatások elindítását, itt fogalmazódott meg bennem: az etnikailag, néprajzilag is egységes Sóvidéknek meg kell írni a történeti, etnográfiai monográfiáját. Ezt akadályozta meg a Szekuritáté.
Kiváló tanítványok sorával büszkélkedhetem: Bíró A. Zoltán, a csíkszeredai Kulturális Antropológiai Munkacsoport, a KAM megteremtője, a prózaíró Korondi Kovács András, a költő Majla Sándor, az UNESCO-díjas Páll Ágoston kiváló népi fazekas. 2003-ban, 2004-ben a katedra még egyszer a bűvkörébe vont: óraadóként a Sapientia marosvásárhelyi karán magyarságtörténetet és művelődéstörténetet taníthattam.
– Alig nyolc évet tanított. 1972-ben a marosvásárhelyi rádió munkatársa lett. Milyen volt ez a tizenhárom év, a Ceausescu-korszak leghírhedtebb korszaka?
– Szerettem a rádiót mint megszólalási lehetőséget. A rádió sokkal meghittebb, személyesebb, mint a televízió. A marosvásárhelyi rádiónál láttam először, hogyan működik a sajtóigazság fedőnéven futó cenzúra. Két nagyon fontos műsoromat tiltották le: az egyik a jobbágyfalvi, több hónapig tartó néprajzi kutatással összeállított Tavaszi határkerülés, a másik a Bolyai Tudományegyetem első csoportjának perében hét év börtönbüntetésre ítélt Várhegyi Istvánnal készített nagyinterjú. A marosvásárhelyi rádiónak köszönhetően végezhettem el azt a szociológiai kutatást, amelynek során a Temesváron élő atyhaiak 490 főt számláló közösségének minden tagjával elbeszélgettem. Az atyhaiak a bánsági nagyvárosba mentették át a kalákaszellemet, a közösségi életet. Névsoruk volt arról: Temesváron, Nagyszebenben, Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, az Amerikai Egyesült Államokban hol laknak az egykori falusfeleik, ott szállást, élelmet kapnak, emberi szóval fogadják őket. A Temesváron élő atyhaiak közössége című tanulmányom a Korunk 1982. évi pályázatán első díjat nyert, önálló kötetben is megjelent. A Forrás-sorozatban 1979-ben rádiósként jelent meg az első önálló kötetem, Pogány fohászok faluja címmel.
– Ezután volt kultúrigazgató, lapszerkesztő, helytörténeti kutató, tévészerkesztő.
– Akkor már túl voltam az első házkutatáson – a jegyzeteim, kézirataim egy részét elvitték –, az állambiztonsági szerveknek sikerült megakadályozniuk a Sóvidék történeti, néprajzi monográfiájának megírását, megjelentetését. Amikor kineveztek a nyárádtői művelődési otthon igazgatójának, Angela Isaroiu propagandatitkár kijelentette: "Azért tesszük oda, hogy elvérezzen! Ne mind irkáljon olyasmiket, amelyeket a Szabad Európa Rádió sorozatban közöl!" A SZER ugyanis folytatásokban sugározta A Temesváron élő atyhaiak közössége című tanulmányomat, a nagyernyei Péterffy Júlia magyartanárnő és Kim Imola zenetanárnő által szervezett iskolai vetélkedőről szóló publicisztikámat: "A nyelv ma néktek végső menedéktek,/ A nyelv ma tündérvár és katakomba,/Vigyázzatok jól, mikor beszéltek." (Reményik Sándor: Az Ige). Óriási botrány lett belőle! Koppándi Sándor fő pártcenzor "kedvenc üldözöttjévé" váltam. Leutazott Bukarestből, hogy "megrúgódjon", "móresre tanítson".
Nem szerettem a kultúrigazgatást, de annyit elértem: a Marosvásárhelyi Állami Színház, a Maros Művészegyüttes havonta tartott előadást, képzőművészeti kiállításokat szerveztem, és hadakoztam a magyar nyelvű oktatás megmentéséért. 1987. január 1-jétől A Hét, 1991 nyarától az Erdélyi Napló, 1994. február 1-jétől a Román Televízió magyar adásának belső munkatársa lettem.
– 1979-ben jelent meg első riportkötete, a Pogány fohászok faluja, amely a Sóvidékről szól, a kötet címét Alsósófalva "adta". Miről szól a könyv?
– A kötet tulajdonképpen a Sóvidéket alkotó tizennégy településről szóló tényfeltáró riportok füzére. A sófalvi sót az 1562. évi felkelésig a székelyek szabadon használhatták. A székely só "fakó kerekű", azaz: ráf nélküli szekereken Fogarasföldre, Kőhalom környékére is eljutott. Ez is a megírásra váró feladataim egyike. A kötetben részleteket közöltem a világot bejáró egyetlen sóvidéki tengerész, idős Cseresznyés Gyula hajónaplójából. Megtaláltam Siklód legnagyobb szerelmese, Visky Károly néprajztudós egyetlen példányban fennmaradt, soha nem publikált rajzait. Röviden arra is utaltam: minden idők egyik legnagyobb magyar művészettörténésze, Fülep Lajos, 1919-ben három hónapig Szováta református lelkésze volt, a helyi tanító akadékoskodása miatt kellett elhagynia a települést. Nemrég megkaptam a teljes szovátai levelezését, amely Szováta történetének eddig ismeretlen fejezete. A kötetben utaltam Ady Endre és Boncza Berta 1915. augusztusi szovátai útjára, és arra, hogy a Medve-tóban való fürdés után kijelentette: ide tér vissza "megegészségesedni"… A pogány fohászok faluja cím valóban Alsósófalvát idézi: az elzártság miatt a település lakói mindenkinél jobban megküzdöttek az önmaguk elfogadtatásáért. Elegendő hivatkoznom a festő Sükösd Ferencre, Fülöp G. Dénesre, a marosvásárhelyi Vártemplom lelkészére, a rendező Cseresznyés Gyulára, a táncmester Kacsó Andrásra. A sziknyos, követ és bábakalácsot termő vidéken a pogánykor emlékei a kereszténységre való áttérés után is tovább éltek.
– Fő kutatási területe az erdélyi, romániai '56-os történések, szervezkedések, elhurcolások és bebörtönzések kutatása.
– 1956-ban hatodik osztályos kisdiák voltam a korondi iskolában. A forradalom óriási hatással volt rám. A későbbi kutatások során azonosítottam: 1956. november 11-én Moyses Márton (1970. május 13-án tűzhalált halt) vezetésével négy 15-16 éves baróti gimnazista megpróbált átszökni a román–magyar határon. Ketten átjutottak! A kádári hatóságok 1957. március 15-én adták vissza a román állambiztonsági szerveknek Bíró Benjámint és Józsa Csabát. Az erdélyi, romániai ’56 történéseit tíz vaskos kötetben tárom az olvasó és a történészszakma elé. Megjelent öt kötet.
– Két évvel korábban, amikor A megmentett hűség – 2012 című kötet számára készítettem interjút, Ön azt mondta: egy 1000 oldalas könyvön dolgozik. Miről szól?
– Az említett 1000 oldalas kötet az "erdélyi kérdés" kialakulásáról, akuttá válásáról, és a megoldást sürgető tervezetekről szól. Középkori oklevelek alapján rekonstruálható, hogy a török betörések nyomán hogyan változott meg a korábban magyarok és szászok által lakott régiók etnikai összetétele. A 15. század elejére jórészt kialakult Erdély etnikai sokszínűsége. A 18. század második fele, az 1761-1762 körüli időszak az, amikor a románság számbeli fölénybe került. A reformkor idejétől kezdve magyar, román és részben szász tervezetek, elképzelések születtek az "erdélyi kérdés" megoldására. Ezeket a tervezeteket vontam górcső alá, a haza bölcse, Deák Ferenc 1842. évi levelétől kezdve – először jelzi az "erdélyi kérdés" súlyosságát! –, folytatva báró Wesselényi Miklós 1848. június 18-i, a lakosságcserére vonatkozó tervezetével, Alexandru Papiu Ilarian 1860-ban papírra vetett és Alexandru Ioan Cuza fejedelemnek átadott Emlékiratával, Kossuth Lajos konföderációs tervezetével, a 19. századi, 20. századi különféle megoldási kísérletekkel. Paál Gábor 1919 januárjában, román katonai fogságban megfogalmazta a "Székely Köztársaság" tervezetét, a két világháború között a román, magyar és szász megoldási kísérletek a lakosságcserék révén próbálták orvosolni az "erdélyi kérdést". A második bécsi döntés után – 1940. augusztus 30. – több román tervezet is született, amelyek a lakosságcserék révén próbálták az "erdélyi kérdést" orvosolni. Sabin Manuila – Budapesten szerzett orvosi oklevelet –, a Román Statisztikai Intézet megteremtőjeként 1941. október 15-én Ion Antonescu marsallnak adta át azt a tervezetet, amely szerint a homogén román nemzeti államot úgy lehet megteremteni, ha 3,8 millió kisebbségit telepítenek ki Nagy-Romániából! A több nyelven beszélő Vasile Stoica román külügyminiszter-helyettes – Budapesten szerzett bölcsész oklevelet, a híres Eötvös Kollégium tagja volt – 1942. évi tervezete már ötmillió kisebbségi áttelepítésével számolt. 1943-ban az állampolitika rangjára emelték a román–ukrán–orosz lakosságcsere-tervet.
1946-ban a magyar békeelőkészítő osztály olyan Székelyföld-autonómiatervezetet dolgozott ki, amely magába foglalta – falvanként feltüntetve – a barcasági, a volt vármegyei vonzáskörzeteket is. Ezeknek a tervezeteknek a nyomát sem találjuk a román Parlamentnek benyújtott autonómiatervezetben!
– Pár éve nyugdíjas, nem kell már bejárnia a tévéhez. Mivel tölti a szabadidejét, és miért jön oly ritkán haza Erdélybe, bár ma is marosvásárhelyi lakos, itt van lakása a Gecse utcában?
– Levéltári kutatással, különböző könyvtárakban való búvárkodással, írással töltöm a mindennapjaimat. Marosvásárhelyen, a Gecse utcában van a lakásom, de alig tartózkodom ott. A marosvásárhelyi életemet teljesen ellehetetlenítették! A feleségem családja főbérlőként 1938-tól lakott a Gecse utca 19. szám alatti lakásban. 1977-ben ezt a lakást megvásároltuk Dósa György Alberttől, akiről a szekusdossziém 2011. januári átvételekor kiderült: "Demeter" fedőnéven csak rólam 62 jelentést készített. Volt olyan nap, amikor három jelentést is átadott a tartótisztjének! Nemcsak rólam, mindenkiről jelentett, aki élt és mozgott Marosvásárhelyen! A marosvásárhelyi Vízüzemnél – ahol ideig-óráig dolgozott – munkatársai életét tette tönkre. Olyan, saját kézzel és magyar nyelven írt jelentéseket készített, amelyek alapján kiváló szakembereket, mérnököket hurcoltak meg, rúgtak ki a Vízüzemtől! Szabotázsakciókat, tudatos ivóvíz- szennyezést, sőt mérgezést fogott rájuk, a kapusról pedig azt állította: ráfogta a fegyverét! Saját kezével kétszer írt beszervezési kötelezvényt, hogy a jelentéseiről senkinek, még a családtagoknak sem beszél. Másodszor már teljesen rám állították! A Szekuritáté Irattárát Tanulmányozó Országos Tanács, a CNSAS, 2012. április 25-i hivatalos átiratban dekonspirálta a Demeter fedőnéven jelentő, 1945. szeptember 28-án született Dósa György Albertet, Albert és Erzsébet fiát.
Dósa György Albert – aki a szüleitől adományként kapta azt a lakást, amelyben mi lakunk, és amelyet 1977-ben megvásároltunk –, 2001-ben eladta a Gecse utca (Stefan cel Mare) 19. szám alatti ingatlan első részét és a hozzá tartozó kertet. Ezzel párhuzamosan a mi lakásunkhoz tartozó, általunk 1977-ben megvásárolt, 1991-ben a feleségem és az én nevemre betelekelt kertért, udvarért beperelt a marosvásárhelyi törvényszéken. Dr. Kincses Előd volt az ügyvédünk. Marosvásárhelyen és Maros megyében 1974 és 1989 között 5.000 család, személy vásárolt hasonló körülmények között lakást. Az 1989. decemberi rendszerváltás után mind az 5000 család, személy nevére betelekelték a cseausiszta diktatúra idején törvénytelenül az állam tulajdonába utalt beltelkeket. Az 5000 család, személy közül csak ellenünk indítottak pert, és a Táblabíróság csak Dósa György Albertnek adott igazat!
Elvették a kertünket, az udvarunkat, most a lakáshoz tartozóan egyetlen négyzetcentiméternyi terület sincs! Ezt az iszonyatos drámát a feleségem, Tófalvi Mária magyartanárnő nem tudta feldolgozni, és 2009. október 2-án a budapesti Péterffy Kórházban visszaadta a lelkét a Teremtőjének. Az volt az utolsó kérése: szeretett városa, Marosvásárhely református temetőjében helyezzük örök nyugalomra. Ezt megelőzően két betörés volt a lakásunkban: először a központi fűtés hőkazánját lopták el, másodszor az ’56-os kutatásaim levéltári anyagának egy részét. Pótolhatatlan dokumentumok tűntek el! Ma semmit nem tartok a lakásban! Mindez olyan mély nyomot hagyott, hagy az életemben, hogy ritkán tartózkodom Marosvásárhelyen. A várost viszont ma is nagyon szeretem…
– Mi van a fiókban, min dolgozik jelenleg?
– Folytatom az 1956 erdélyi mártírjai sorozatot, a hatodik, majd a hetedik kötetet készítem elő kiadásra. Az elmúlt év végén jelent meg a sóvidéki prózaantológia, benne a Véres szárnyverések című novellám. Egy meghívás révén az elmúlt esztendő végén, 2014 januárjában Adelaide-ben – kérésre – felolvastam az említett novellát. Óriási sikere volt, hiszen a magukra maradt öregek drámája ott is hasonló!
– Több díjban részesült, soroljon fel néhányat.
– 1982-ben megkaptam a Korunk pályázatának első díját, a rendszerváltást követően az Ifi Fórum első díját. 1994-ben elnyertem a budapesti Hitel folyóirat szociográfiai pályázatának első díját, a Pro Civitas Alapítvány első díját a bözödújfalusi székely szombatosokról írt tanulmányommal. 1997-ben a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete tévés nívódíjjal jutalmazott. A Csíkszeredában megjelenő Székelyföld 2002-ben ugyancsak nívódíjjal tüntetett ki. A Magyar Újságírók Közössége Petőfi Sándor Szabad Sajtó Díja szintén fontos kitüntetés. Az Erdős Irma-díjat azért kaptam, mert én készítettem az önálló kötetben is megjelent nagyinterjút az Állami Székely Színház egykori művésznőjével. A legfrissebb díjat most, 2014. március 15-én kaptam Könyv és gyertya címmel. A végére hagytam a Hazanéző szerkesztőségétől kapott elismeréseket. Ezek arra figyelmeztetnek: sokszor kell még hazanéznem!
Székely Ferenc. Népújság (Marosvásárhely)

Etnikumközi kapcsolatokról értekeztek Tusnádfürdőn romaügyben
Etnikumközi kapcsolatok és szociális inklúzió címmel szervezett konferenciát a Hargita Megyéért Egyesület Tusnádfürdőn szeptember 18–19-i programmal, a román kormány Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalának támogatásával. Az első napon a romák demográfiai adatait, problémáit, helyzetét járták körbe az előadók.
Elöljáróban Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke és Albert Tibor, Tusnádfürdő polgármestere köszöntötte a jelenlévőket. A megyeelnök szerint nem kell feladni legyintve, hogy az Európai Unió sem tudja kezelni a kérdést, így mi még annyira sem, hanem minden kis lépés számít, és ha e projekt révén akár egy állást is teremtenek hátrányos helyzetűek számára, már megérte belevágni. Nincs egységes recept, hangsúlyozta, de cselekedni kell a problémák megoldása érdekében, előtte viszont meg kell beszélni a problémát az érintettekkel, intézményekkel közösen.
A Hargita megyei romákról számokban
Dobos Erika, a megyei tanács elemzőcsoportjának vezetője a Hargita megyei roma lakosság demográfiai mutatóit ismertette. Hargita megyében a kérdezőbiztosok által romának azonosított személyek 92,6% vallotta magát magyarnak, de a valós számok megismeréséhez be kellene vezetni a többes kötődés bevallását a népszámláláskor. Hargita megyében a romák nagy része nem ismeri a cigány nyelvet, nagy részük magyar ajkú. Arányuk 2002-ben 1,2% volt, 2011-ben 1,7%, mindkét arány kisebb az országosnál (2,5%, ill. 3,1%).
Az is elhangzott, hogy Romániában a születéskor várható élettartam a teljes népesség körében 72,4 év, míg a romák körében 66,5 év, 2002-es adatok szerint. Az, hogy a roma nők a nem romákhoz viszonyítva sokkal fiatalabban szülnek, főleg a rendszerváltás utáni marginalizálódás hatásaként alakult így. Számítások szerint Keresztúr térségében, a Kis-Homoród környékén és Alcsíkon a romák aránya az elkövetkező évtizedekben megtöbbszöröződik.
Konfliktusforrások a etnikumközi kapcsolatokban
Bodó Julianna, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem tanára, a Regionális és Antropológiai Kutatások Központjának munkatársa A magyar–cigány együttműködés formái és annak változásai a Székelyföldön című előadásában a többségi lakosság és a cigányság közti különbségek, illetve az ebből fakadó konfliktushelyzetek okait elemezte. Eltérő az értékrend és az életfelfogás, a térhasználat és az időkezelés, mások a viselkedésformák és az élethelyzetek, a munkáról, tulajdonról való felfogás is különbözik, továbbá más a gyereknevelési gyakorlat.
A cigányság ma több teret foglal el a nyilvános térben, mint ’89 előtt, olyan helyekre is költözik, ahol korábban nem volt jelen. A többségiek – románok, illetve regionális szinten magyarok – és a cigányok viszonya aszimmetrikus, és előbbiek ennek fenntartására törekednek. Bodó Julianna hangsúlyozta, hogy hiba a cigányság esetében egységes népcsoportról beszélni, hiszen sokfélék, rengeteg különbség van a csoportok között, főleg ’89 után következett be markáns szétfejlődés.
Mint azt a kutató kifejtette, a jelenlegi helyzet fenntarthatatlan, potenciális helyi konfliktusforrások léteznek, a cél azonban ennek a konfliktusmentes kezelése. Szemléletváltás és a problémák helyi menedzselése szükséges, külső segítséggel, ami óriási költséggel járó beruházás, de ha komoly a változtatási szándék, akkor erre a célra pénzt kell fordítani, mert néhány típusú segéllyel, programmal lehetetlen megoldani.
Ioni Gheiza, a Hargita Megyei Romaszövetség elnöke a megye cigányproblémáit vázolta fel. Elmondta, hogy Hargita megyébe Udvarhelyszéken, Keresztúr környékén él a legtöbb roma. A többség magyar ajkú, kevesen beszélik a romani nyelvet, inkább az öregek. Visszatérő gond a személyi igazolványok hiánya, a beiskolázás, de a szövetség sokat segít a hiányzó személyes iratok kiállításában.
Szociális stratégiák
Domokos Nina, a megyei tanácshoz tartozó Hargita Megyei Szociális és Gyermekvédelmi Vezérigazgatóság helyettes vezetője bemutatta a megye szociális stratégiáját, amelyet idén fogadott el Hargita Megye Tanácsa. A 2014–2018 közti időszakra szóló stratégia célja a nehéz helyzetben élő Hargita megyei gyerekek, idősek, fogyatékkal élők és más hátrányos helyzetű személyek jogainak tiszteletben tartása és a közvélemény tájékoztatása erről minél szélesebb körben.
Ennek várt eredményei, többek között: a kiskorúak problémáinak hatékonyabb kezelése és az emberi erőforrás jobb felhasználása, a nappali központok számának növelése, a gyerekelhagyások számának csökkentése az egészségügyi intézményekben, a szociális ellátások színvonalának növelése, a gyermekvédelmi rendszerből kikerülő fiatalok, fogyatékkal élők szakmai-társadalmi előrelépésének segítése. A stratégia gyakorlatba ültetéséhez szükséges költségek fedezését az állami, megyei, helyi költségvetésből, pályázatokból és adományokból tervezik.
Kolozsvári Tibor, a Tusnádfürdői Szent László Gyermekvédelmi Központ vezetője bemutatta intézményét. Összefogás alakult ki a megyében működő intézmények között, például a helyi önkormányzat biztosítja Tusnádfürdőn az épületet, az alapítvány végzi a program lebonyolítását, a megyei tanács pedig segít az étkeztetésben. Kolozsvári Tibor szerint a hátrányos helyzetű gyerekek támogatásánál, iskoláztatásánál sokat jelent egy tál meleg étel, egy kabát, cipő vagy iskolatáska. A konferencia második napján, pénteken a résztvevők meglátogatják a tusnádfürdői központot, ahol részletesebben tájékozódhatnak az ott zajló tevékenységről.
maszol/közlemény

Beépíteni a helytörténetet a helyi fejlesztésbe
Helyi társadalomtörténet a helyi fejlesztés szolgálatában címmel műhelykonferenciát tartottak pénteken Szépvízen, az V. Székelyföld Napok programjának részeként. A szakmai kerekasztalra számos szakértőt hívtak meg, hogy előkészítsék a helytörténetek hasznosítását a térség fejlesztésében.
„Régóta keressük az utunkat, keressük az identitásunkat, keressük a helyi fejlesztés kitörési pontjait. Ha ebbe szakembereket vonunk be, akkor biztos, hogy sokkal sikeresebbek leszünk” – mondta el Ferencz Tibor, Szépvíz polgármestere a rendezvény házigazdájaként, illetve a Szépvízért Egyesület elnökeként. A helytörténet a helyi fejlesztés szolgálatában tematikájú műhelykonferenciára számos előadót meghívtak, köztük szociológusokat, társadalomkutatókat, kulturális, vidékfejlesztési valamint kommunikációs szakértőket is.
Hasznosítani a helyi történelmet
Bíró A. Zoltán, a konferencia egyik szervezője, a KAM – Regionális és Antropológiai Kutatások Központjának tagja elmondta, ezzel az új kezdeményezéssel összekapcsolták a helyi társadalomtörténetet az elemző politikával, szeretnék, hogy hasznosítani lehessen a helytörténetet a helyi fejlesztésekben.
„Ehhez szükség van egy módszeres, következetes helyi feltáró munkára, nemcsak a történelemben, hanem a kultúrában, és a helyi értékekben is. Többek között az emlékek, a családtörténetek, a levelek, valamint a fényképek gyűjtéséhez és hasznosításhoz szükség van külső szakemberekkel való együttműködésre” – magyarázta Bíró. Hozzátette: ezen kutatások eredményeit lehetne hasznosítani az iskolai oktatásban, a helytörténeti olvasókönyv összeállításában, illetve a település arculatépítésben és a marketingben is.
A konferencián elhangzott előadásokból egy kiadvány készül, amelyet feltehetően decemberben adnak ki és juttatnak el a székelyföldi településekre.
Barabás Hajnal
Székelyhon.ro

„Hargita megyében létezik kulturális autonómia”
A székelyföldi kultúrotthonok helyzetéről szervezett kerekasztal-megbeszélést október 29-én, tegnap Csíkszeredában a Hargita Megyei Kulturális Központ és a Kulturális Autonómia Tanács. A megbeszélésen, amelynek célja egy szakpolitikai stratégia kidolgozása, részt vettek Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke, Székely István, a Kulturális Autonómia Tanács elnöke, Biró A. Zoltán egyetemi tanár, a KAM – Regionális és Antropológiai Kutatások Központjának – vezetője, Ferencz S. Alpár, a megyei tanács oktatási, kulturális és ifjúsági szakbizottságának elnöke, valamint a székelyföldi könyvtárak, művelődési intézmények, önkormányzatok képviselői. Borboly Csaba elmondta, Hargita megyében rendelkeznek kulturális autonómiával, nem függnek mástól kulturális téren, hiszen négy municípium és a megyei tanács intézményfenntartóként is nagyon sokat tud tenni a kultúráért.
(RMDSZ-közlemény)
Nyugati Jelen (Arad)

Terítéken a székelyföldi kultúrotthonok helyzete
A székelyföldi kultúrotthonok helyzetéről szervezett kerekasztal-megbeszélést szerdán Csíkszeredában a Hargita Megyei Kulturális Központ és a Kulturális Autonómia Tanács. A megbeszélés célja egy szakpolitikai stratégia kidolgozása.
A tanácskozáson részt vett Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke, Székely István, a Kulturális Autonómia Tanács elnöke, Biró A. Zoltán egyetemi tanár, a KAM – Regionális és Antropológiai Kutatások Központjának vezetője, Ferencz S. Alpár, a megyei tanács oktatási, kulturális és ifjúsági szakbizottságának elnöke, valamint a székelyföldi könyvtárak, művelődési intézmények, önkormányzatok képviselői.
Borboly Csaba elmondta, Hargita megyében rendelkeznek kulturális autonómiával, nem függnek mástól kulturális téren, hiszen négy municípium és a megyei tanács intézményfenntartóként is nagyon sokat tud tenni a kultúráért.
„Mi döntjük el, hogy a települések stratégiájában mekkora teret szentelünk a kultúrának, rajtunk múlik, hogyan osztjuk el erőforrásainkat: egy kilométer aszfaltot építünk, vagy támogatjuk több száz kulturális esemény megszervezését; legyen-e színjátszó csoportunk, kórusunk, adunk-e ösztöndíjat fiatal tehetséges alkotóknak. Megyénkben a kulturális autonómia terén nincsenek korlátok, Székelyföld szintjén azonban még nincsenek összehangolva a kulturális események. Számos területen lehetne együtt dolgozni, például a szakképzés előmozdításában, erőforrások felhasználásában, pályázati stratégiák kidolgozásában. Nagyon fontos a kultúrotthonok szerepe, hogy ne csak a lakodalmak, torok helyszíne legyen, hanem a hétköznapokon is pezsgő kulturális élet legyen településeinken. Hargita Megye Tanácsa nyitott az itt megfogalmazott javaslatok támogatására, gyakorlatba ültetésére, így ezek a jó példák, ötletek később adaptálhatóak lehetnek egész Székelyföldön” – emelte ki Borboly.
Székely István, a Kulturális Autonómia Tanács elnöke ismertette a tanács működését, céljait, elmondta, hogy terveik között szerepel különböző jövőbe mutató szakmai anyagok elkészítése, számot vetve az elmúlt 25 évvel, megpróbálják ezeket a kérdéseket a következő 25 év távlatában megfogalmazni, konkrét cselekvési tervet kidolgozni, amelyet a mostani pozícióval, rendelkezésre álló erőforrásokkal meg tudnak valósítani. Mint elmondta, a megbeszélés célja, hogy világos ajánlásokat fogalmazzanak meg, amelyeket átküldenek a Székelyföldi Önkormányzati Tanácsnak, és az közvetíti a helyi önkormányzatoknak, éppen ezért fontos, hogy gyakorlati elképzelések szülessenek.
Ferencz Angéla, a Hargita Megyei Kulturális Központ igazgatója ismertette a megbeszélés vitaindítóját, kiemelve, hogy a találkozó célja konkrét problémák, javaslatok megfogalmazása. Legfontosabb következtetései azok voltak, hogy újra kell gondolni a kultúrotthonok társadalmi szerepét, oly módon, hogy a település problémamegoldó, multifunkcionális közösségi terévé váljon, az infrastruktúra meglétét értékként kezelni, szükséges az infrastruktúra bővítését folytatni.
maszol/közlemény

Erdélyi programindító Sepsiszentgyörgyön (A külhoni magyar szakképzés éve)
A szülőföldön boldogulás a gazdasági lehetőségektől függ, és ez a kettő jelenti a magyarság megmaradását a Kárpát-medencében – hangsúlyozta Potápi Árpád, a miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkára tegnap a Sepsiszentgyörgyön tartott Szakképzés – gazdaság – társadalom című erdélyi fórumsorozat nyitórendezvényén.
A háromszéki, brassói, barcasági magyar nyelvű szakoktatás képviselői, valamint a román oktatási minisztérium kisebbségi államtitkársága, a helyi és megyei önkormányzat elöljárói jelenlétében tartott tanácskozás házigazdája a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége volt, mely a magyar állam erdélyi partnere az anyanyelvű szakképzést támogató programban. Húsipari szak indul
A miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkársága javaslatára tavaly novemberben döntötte el a Magyar Állandó Értekezlet, hogy 2015 a külhoni magyar szakképzés éve, és ebben az esztendőben 500 millió forinttal támogatja a határon túli magyar szakoktatást. A Kárpát-medencében száznegyvennyolc magyarul (is) oktató szakképző iskola működik, Erdélyben hetvenhárom, Felvidéken negyven, Vajdaságban huszonhét, Kárpátalján hat és Horvátországban, illetve Muravidéken egy-egy. A támogatási összegből hét erdélyi szakoktatási intézmény fejlesztését finanszírozza a magyar állam százhúsz millió forint értékben, ebből huszonkilenc millióval járul hozzá az egyetlen háromszéki projekthez: húsipari szak elindítását támogatja a sepsiszentgyörgyi Kós Károly Szakközépiskolában. Potápi Árpád elmondta, a különböző régiók helyi partnerein kívül a szakoktatás hosszú távú fejlesztése, átrendezése, összehangolása céljából az általa vezetett államtitkárság együttműködik a budapesti földművelésügyi és a nemzetgazdasági minisztériummal, de a szülőföldön boldogulást olyan programokkal is támogatják, mint az átjárhatósági ösztöndíj, amely révén idén huszonnyolc ötfőnyi diákcsapat – tizennyolc erdélyi, köztük egy sepsiszentgyörgyi és egy kézdivásárhelyi – vesz részt kísérővel egy hónapos szakmai gyakorlaton Magyarországon. Ide tartozik a Szakma Sztár Fesztivál, a gazdavendég tíz erdélyi résztvevővel, az augusztusban induló Petőfi Sándor program a szórványban élők identitásának erősítéséért.
Bevonni a vállalkozókat
Burus-Siklódi Botond, az RMPSZ elnöke szerint nem elég, hogy erős képzési központok jöjjenek létre, hanem szervezeti hálózattá, minden elemet átfogó rendszerré kell alakítani a jelenlegi iskolahalmazt. A szórványban elsősorban a megmaradás a cél, a tömbmagyarságban a versenyképesség kialakítása – hangsúlyozta a pedagógusszövetség vezetője, aki leszögezte: a régiónként sorra kerülő fórumok célja összegyűjteni az adatokat a jelenlegi hiányosságokról, az igényekről, amelyek a jövőbeni szakképzési stratégia alapját képezik. Tamás Sándor megyeitanács-elnök úgy véli, a brassói, barcasági szakoktatást is a háromszékivel összhangban kell átgondolni, belefoglalni a közös stratégiába, és javasolta egy szakoktatókat képző központ létrehozását, amelynek Kovászna megye szívesen lenne a házigazdája. Szerinte ezt az a tény is indokolja, hogy a határon túli magyar szakképzésben részesülő 28–30 ezer diák 8–9 százaléka, közel 2300 tanuló Háromszéken sajátítja el a szakmát.
A fórumon többször elhangzott, hogy politikai akarat és a vállalkozók bevonása is szükséges a szakképzés megerősítéséhez, ebből a szempontból a bevezetés előtt álló duális szakképzés éppen kapóra jön, de csak akkor fog jól működni, ha a vállalkozókat érdekeltté teszik, például adóügyi szabályozással. Biró Zoltán, a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem tanára bemutatta a csíkszeredai KAM – Regionális és Antropológiai Kutatások Központja által készített rövid összefoglalót, mely a legfontosabb kiindulópontokra irányítja rá a figyelmet a szakoktatás megtervezésében, hangsúlyozva: olyan szakokat is kell indítani, ajánlani a fiataloknak, amelyek a kétkezi, a kézműves mesterségekre irányulnak. Kiss Imre megyei főtanfelügyelő szerint új szakképzési térkép megrajzolására van szükség Székelyföldön, javasolja konzorciumok, erős szakképzési központok létrehozását, amit a fórum brassói és kőhalmi résztvevői kétkedve fogadtak, mert attól tartanak, ha oda irányítják a diákokat, veszélyben foroghat a jelenlegi szakosztályok léte, amelyek hiányában a szórványban élő tanulók könnyen választanák a román tannyelvű tagozatot. Szegedi László, az Erdélyi Református Egyházkerület generális direktora, a szórványban működő anyanyelvű oktatásért évtizedek óta cselekvő kőhalmi református lelkész úgy vélekedett: szükség van jó mesteremberekre, akik az iskola után hazatérnek falujukba, meg tudják javítani a cipőt, a vízcsapot, kezelni tudják a mezőgazdasági gépeket, és vissza kell hozni a hagyományos szakmák becsületét.
Borsos László, az oktatási minisztérium kisebbségi államtitkárságának tanácsosa nagy jövőt lát a duális szakképzésben; Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulátusának főkonzulja a munkahelyteremtést szorgalmazta, a külképviseleten ugyanis azt tapasztalja, hogy egyre többen igényelnek útlevelet külföldi munkavállalás céljából. Dezső Vencel, a kézdivásárhelyi Apor Péter Szakközépiskola igazgatója szakképző iskolákat bemutató Kárpát-medencei katalógus elkészítését javasolta; Szabó Mária Brassó megyei főtanfelügyelő-helyettes összehangolná a Cenk alatti város magyar nyelvű szakoktatását a háromszékivel, a Remus Răduleţ Szakközépiskola pedig felajánlott helyeket magyar tagozata villanyszerelői szakán, ahol korszerűsítették a laboratóriumokat. A tanácskozáson elhangzott javaslatokat a pedagógusszövetség összesíti, majd júniusban Szovátán tartják az összegző egyeztetést, és júliusban a Tusványosi Nyári Szabadegyetemen írják alá a magyar állam és a szervezet közötti részletes együttműködési megállapodást.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

PR Nyári Egyetem hetedszer
Innovatív szemlélet és kreatív megoldások az idei PR Nyári Egyetem mottói, amelyet a Sapientia EMTE csíkszeredai Társadalomtudományi Tanszéke immár hetedik alkalommal szervezett meg Csíkszeredában.
Az egyetem nagy aulájában tartották a hivatalos megnyitót szerdán délelőtt, ahol Székely Kinga szervező rámutatott, évről-évre egyre több előadót sikerül meghívni, az idei évben már igazán nemzetközivé vált a rendezvény, amely az előző évekhez képest jóval gyakorlatiasabbá vált.
Szeles Péter, a Magyar Public Relations Szövetség korábbi elnöke a kezdetek óta támogatója a szakmai rendezvénynek. Megítélése szerint a PR Nyári Egyetem ugyanaz és mindig más, hisz a tartalma, a tematikája évről-évre változik. Biró A. Zoltán örömének adott hangot, hogy az idei rendezvény partnere lehet a Regionális és Antropológiai Kutatások Központja, hisz „térségünkben nagy szükség van azokra a kommunikációs és PR szakmai kompetenciákra, amelyeket a csíkszeredai alap- és mesteri képzés nyújt. Erre nagy mértékben ráerősít a PR Nyári Egyetem” – emelte ki a professzor.
Az idei rendezvény három tematikus napot foglal magába. A nyitónapon a kommunikáció, PR és rendezvényszervezés innovációs gyakorlata került a középpontba, szó esett startup vállalkozásokról, rendezvényekről és intézményi kommunikációról is. A délutáni foglalkozás során a résztvevők egy egészen aktuális téma kapcsán tartottak vitafórumot: kell-e Csíkszereda mellé repülőtér vagy sem?
Csütörtökön a marketingé a főszerep, márkázási folyamatokról, brandépítésről fog átfogó előadást tartani Bíró Péter marketing szakember. A délutáni foglalkozások során olyan helyi márkák kialakításával kapcsolatosan kapnak feladatokat a résztvevő csoportok, mint az Igazi Csíki Sör, Tusnádfürdő vagy éppen a Góbé termékek.
Pénteken az újságírók, médiaszakemberek és szóvivők, intézményi kommunikációsok kapcsolatát fogják boncolgatni a meghívott előadók. Ezt követően médiafórumra kerül sor, ahol a helyi média képviselői és a magyarországi meghívottak egy kerekasztal-beszélgetés során fognak aktuális témákat érinteni.
Iochom Zsolt
Székelyhon.ro

A magyar nyelvű szakképzés jövőképe
Eseti projektek és tartós programok támogatása szerepel abban a javaslatcsomagban, amely a hazai magyar szakoktatás fejlesztési koncepcióját tartalmazza a 2015–2020 közötti időszakra, és amelyet nemrég Csíkszeredában mutattak be A romániai magyar nyelvű szakképzés jövőképe elnevezésű konferencián. Az esemény a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége szervezésében a 2015 a külhoni magyar szakképzés éve program részeként májustól szeptemberig tartott Szakképzés–Gazdaság–Társadalom fórumsorozat zárórendezvénye volt.
A programindítót májusban Sepsiszentgyörgyön tartották, ahol Potápi Árpád János, a budapesti kormány nemzetpolitikáért felelős államtitkára hangsúlyozta: a szülőföldön boldogulás a gazdasági lehetőségektől függ, és ez a kettő jelenti a magyarság megmaradását a Kárpát-medencében. A magyar állam által meghirdetett, 2015 a külhoni magyar szakképzés éve program erdélyi partnere az RMPSZ, mely szervezet vállalta, hogy a szakképzési intézmények, egyházak, a gazdasági szereplők, önkormányzatok bevonásával feltérképezik a hazai magyar szakképzés jelenlegi helyzetét, és a javaslatokat figyelembe véve elkészítik a 2015–2020 közötti időszak fejlesztési koncepcióját. Kárpát-medencei tangazdaságok létrehozására, tanműhelyek felszerelésére, képzésre, pályaorientációs tanácsadásra, ösztöndíjakra ebben az esztendőben 500 millió forintot fordít a magyar állam, ebből százhúsz millió erdélyi fejlesztéseket céloz meg, amelyek közül az egyik legnagyobb beruházás (közel harmincmillió forint) egy húsipari szakképzést biztosító tanműhely felszerelése a sepsiszentgyörgyi Kós Károly Szakközépiskolában. A különböző régiók helyi partnerein kívül a szakoktatás hosszú távú fejlesztése, átrendezése, összehangolása céljából a nemzetpolitikai államtitkárság együttműködési szerződést írt alá a nyáron a budapesti földművelésügyi és a nemzetgazdasági minisztériummal, ami a pedagógusszövetség elnöke szerint arra utal, hogy a magyar állam támogatása nem merül ki ebben az egy tematikus évben, hisz az elinduló hosszabb távú fejlesztésekhez továbbra is anyagi forrásokra lesz szükség. Burus-Siklódi Botond lapunknak elmondta, a csíkszeredai konferencián beszélt arról, hogy újra kell gondolni a szakképzés és a munkaerőpiac viszonyát, szerinte a komplex folyamat érinti a gazdaságot, a helyi és a regionális fejlesztés mellett a családokat is. A változás nem csupán az iskola, a tanügy gondja, szükség van a gazdasági szereplők közvetlen és aktív részvételére is. A szakmai tanácskozáson hetvennégy olyan szakoktatási intézmény képviseltette magát, ahol magyar nyelven vagy magyarul is tanítanak, és amely iskoláknak előre elküldték a fejlesztési javaslatcsomagot, amit a szekcióüléseken megvitattak, illetve kiegészítettek. Az RMPSZ vállalkozott a dokumentum véglegesítésére, a konferencia összegzéssel zárult, majd Biró A. Zoltán, a KAM – Regionális és Antropológiai Kutatások Központjának vezetője kifejtette: az elkészült stratégiai anyag csoportos munka terméke, amely nem végrehajtási program, hanem keretszöveg, rugalmas, a lehetőségek változása függvényében alakítható.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Beszámoló A Magyar Tudomány Napja Erdélyben 14. fórumáról
A tudomány evolúciója: a valóság és a virtuális világok
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület tizennegyedik alkalommal rendezett tudományos fórumot a magyar tudomány napja alkalmából. Konferenciánk a 2002-ben indult sorozat része, célja, hogy a különböző tudományágak és tudományos műhelyek számára teret biztosítson az elért eredmények bemutatására, megvitatására, valamint a jövőbeni feladatok kijelölésére és egyeztetésére. Idei rendezvényünk plenáris ülésére 2015. november 20-án került sor Kolozsvárott a hagyományos helyszínen, a Protestáns Teológiai Intézet dísztermében. Ez évi fórumunk központi témája A tudomány evolúciója: a valóság és a virtuális világok , a rendezvény fővédnökségét Lovász László, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke vállalta el.
Nagyszabású ünnepi konferenciánk minden évben nagy érdeklődésnek örvend, a rendezvény első napján a közönség plenáris előadásokat hallgathat meg, majd ezt követően a szakosztályok és fiókegyesületek szervezésében, szűkebb szakterületek szerint csoportosulva hangzik el több tíz értékes előadás, amelyeket minden esetben szakmai vita követ.
A rendezvényt Sipos Gábor, az Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöke nyitotta meg, aki beszédében kiemelte a rendezvénysorozat jelentőségét, ezt követően Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja köszöntötte az egybegyűlteket. Köszöntőjében kitért a szellemi elitnek a kisebbségi közösségben betöltött fontos szerepére. A köszöntések sorában Kocsis Károly, az MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottságának elnöke következett, aki a határon túli magyar tudományos intézmények számának gyarapodására hívta fel a figyelmet, kiemelve, hogy míg a kilencvenes évek elején mindössze tizennyolc műhelyt sikerült összeszámolni, mára már kilencven tudományos intézményről számolhatunk be.
Az idén a plenáris ülésen tizennyolc előadás hangzott el, a nyitó előadást a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, Lovász László tartotta Szépség és matematika címmel, aki először tisztelte meg jelenlétével az Erdélyben megtartott magyar tudomány napját.
Ezt követően intézményvezetők tartottak beszámolót a gondjaikra bízott tudományos műhelyek kutatómunkájáról és tudománynépszerűsítő tevékenységéről. Egyetemi rektorok, csoportvezetők, múzeumigazgatók, kutatóintézetek vezetői számoltak be intézményeik tevékenységéről, az erdélyi tudományossághoz való hozzájárulásukról. Soós Anna távollétében Nagy László rektorhelyettes rajzolta fel a Babeş–Bolyai Tudományegyetem tudományos térképét, ezután következett Dávid László, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem rektora (Tudományos kutatás a Sapientia EMTE-n. Célok; feltételek és elért eredmények) és Bányai Éva, a Bukaresti Egyetem Idegen Nyelvek és Irodalmak Karának hungarológiai csoportvezetője nyújtott átfogó képet az egyetem múltjáról, jelenéről és jövőjéről, az elérendő célokról. Ezt követően az egyetemi tanárok sorában Buzogány Dezső, a Református Tanárképző Kar és a Protestáns Teológiai Intézet oktatója kapott szót, aki Egyháztörténet és állagmegóvás címmel ismertette az általa vezetett kutatócsoport munkáját, míg Szilágyi Tibor, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem tanára az orvosbiológiai kutatásokról beszélt a közönségnek közérthető formában. Biró A. Zoltán intézményvezető Csíkszeredából (KAM – Regionális és Antropológiai Kutatások Központja) Szakmai és társadalmi szerep – Társadalomtudományi kutatóműhely címmel tartott előadást. Horváth István, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet vezetője az első hét év tudományos munkásságáról értekezett. Lázok Klára, a marosvásárhelyi Teleki–Bolyai Könyvtár osztályvezetője, video üzenetben küldte el A Teleki-Bolyai Könyvtár tudományos-, illetve tudománynépszerűsítő tevékenysége 2013-2015 című előadását.
Erdélyi múzeumigazgatók (főként a történelmi Székelyföldről, de a szatmárnémeti múzeum aligazgatója is) ismertették intézményeik hozzájárulását a régió kulturális és tudományos életéhez: Vargha Mihály, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum éléről (Utak és irányok a Székely Nemzeti Múzeum életében), Gyarmati Zsolt, a Csíki Székely Múzeum igazgatója (Centrum a végeken – A Csíki Székely Múzeum tudományos munkája), Miklós Zoltán-István, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum vezetője (Értékorientált jövőépítés), Soós Zoltán, a Maros Megyei Múzeum igazgatója (Múzeumfejlesztési stratégiák a Maros Megyei Múzeumnál. Műemlékvédelem, kutatás és állománygyarapítás), Csergő Tibor, a gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton Múzeum igazgatója (A felzárkózás évtizede (2005–2015). Tudomány és közművelődés a Tarisznyás Márton Múzeumban), valamint Szőcs Péter Levente (A Szatmár Megyei Múzeum gyűjteményei és tudományos kutatásai. Eredmények és lehetőségek)
A kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaság elnöke, Jakab Albert Zsolt tudományszervező tevékenységükről számolt be, és rendezvénysorozatunk tizenhárom éves pályafutásában először mutatkozhatott be a Kolozsvári Magyar Diákszövetség is, jelenlegi elnöke, Rés Konrád a KMDSZ tehetséggondozó aktivitásáról tartott előadást.
Az előadás-sorozatot a házigazda intézmény főtitkárának, Bitay Enikőnek a beszámolója zárta, A múlt értékei, a jelen kutatásai, a jövendő céljai az Erdélyi Múzeum-Egyesületben címen ismertette az EME kutatóműhelyeiben, könyvtárában, szakosztályaiban folyó tudományos kutatómunkát és tudománynépszerűsítő tevékenységet. Zárszavában az együttműködések jelentőségét emelte ki, utalva arra, hogy ez a fórum is ezt szolgálta azáltal, hogy 18 intézmény tudományos törekvéseiben tekinthettünk bele. „Csakis egymás tudományos tevékenységének megismerése, értékelése, tisztelete és az összehangolt együttműködés adhat alapot a kisebbségben működő hatékony tudományfejlődésnek” . A tudomány napi rendezvény keretében 2015-ben is sor került a Gr. Mikó Imre-emléklapok átadására. Lovász Lászlónak, a Magyar Tudományos Akadémia elnökének az EME tudományos kutatói és ismeretterjesztő munkássága folyamatos és hatékony támogatása elismeréseként adományozott Gr. Mikó Imre-emléklapot intézményünk. Sipos Emese tudományos kutatómunkája és az EME Orvos- és Gyógyszerésztudományi Szakosztályának újjászervezésében és folyamatos működtetésében kifejtett kiemelkedő munkássága elismeréseként, míg Mező Piroska és Kerekes György az EME kiadványainak szerkesztésében, gondozásában kifejtett kiemelkedő munkásságukért részesült Gr. Mikó Imre-emléklapban.
A plenáris rendezvény fogadással ért véget az Agapé étteremben, melynek ünnepi hangulatát Márkos Albert és Kolcsár Péter kiskoncertje emelte.
Erdélyi Múzeum-Egyesület
eme.ro

Zárójelbe tett kivándorlósorsok (Kávéházi beszélgetés a székelyföldi munkamigrációról)
Ismét sokakat érdeklő témáról esett szó a sepsiszentgyörgyi Tein Teaházban. Dr. Bodó Julianna, a csíkszeredai Sapientia egyetem professzora előadása elején leszögezte: nem a ma oly gyakran emlegetett migránsokkal foglalkozik, hanem azokkal a székelyföldiekkel, akik külföldön vállalnak munkát.  Tudjuk, a székely ember gyakran elhagyta szülőföldjét, elment dolgozni akár más kontinensre is, esetleg csak ide, a Regátba vagy Budapestre. Az el kell menni egyfajta kulturális gyakorlattá vált, tehát nem valamiféle modern átokról, hanem előzménnyel bíró társadalmi jelenségről beszélhetünk. A csíkszeredai KAM – Regionális és Antropológiai Kutatások Központjában a 90-es években indultak az első kutatások a székelyföldi munkamigráció ’89 utáni helyzetéről, ezt később több elemzés követte, amelyek a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetemen, illetve a KAM-nál folytatódtak csoportos és egyéni szakmai program részeként. Ilyenformán kirajzolódik egy kép az elmúlt huszonöt év migrációs tendenciáiról. Az előadás ezt a folyamatot vázolta a hallgatóságnak. Különböző, sajátos ismérvekkel rendelkező szakaszok különíthetőek el a munkamigrációs folyamatban, elsősorban a motiváció, a kommunikációs eszközök és lehetőségek, valamint a munkavállalás formája mentén.
A 90-es évek tipikus munkavállalója a kutatási eredmények alapján negyvenes férfi, akinek az első számú célországa Magyarország, motivációja a pénzkeresés, amellyel itthon beszerezhet bizonyos javakat, „hisz mindenkinek van a faluban színes tévéje, csak nekem nincs”. A kilencvenes évek vendégmunkása nagyrészt feketén dolgozott. Tere nagyon behatárolt, szabad ideje nem volt, csak a munkatársaival tartott fenn kapcsolatot, itthonról kiszakadt, időlegesen felfüggesztette kapcsolatait, mert kommunikálni drága volt. A határok nem voltak annyira átjárhatóak, mint ma, az illegális munkavállalás, a kiutasítás miatt állandó rettegésben élt. Életének ezt az időszakát szívesen zárójelbe tenné. A kétezres években változni látszott a folyamat. A határok átjárhatóságával megjelent a kétlakiság, ugyanis elfogadottá vált az „itt is vagyok és ott is”. Ezt a vonatkozó szakirodalom transznacionális migrációnak nevezi. A feketemunka lassan kifehéredett, az internet segítségével a vendégmunkás értesülhetett a legújabb itthoni hírekről. Egyre több fiatal nő indult neki „a nagy kalandnak”, és ez egyre természetesebbé vált.
Ma az figyelhető meg, hogy a kint tartózkodás időtartama egyre inkább megnő, kialakult a projektszemlélet: „Kimegyek egy évet, aztán még egyet, aztán nem tudni…” Ma már nem a pénz a kizárólagos motiváló erő, hanem az, hogy „kiszámítható, nyugodt életem legyen”, és „lássak világot”. Hogy mi lesz ebből? Mi lesz ennek a folyamatnak a vége? Ez már más kutatásoknak lehetne a tárgya. Ami biztos, hogy az itt élők és az innen elszármazottak ragaszkodnak ehhez a földhöz. És ez biztató.
Matekovics János Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Elfogadták Kovászna fejlesztési stratégiáját
Elfogadta a város fejlesztési stratégiáját Kovászna helyi tanácsa. A 2015–2020 közötti időszakra vonatkozó dokumentum már többször terítékre került, a viták során számos kifogást emeltek, hiányosságokat észleltek a városatyák. A román közösség képviselői például azért voltak elégedetlenek, mert úgy látták, a stratégiában nem fektettek kellő hangsúlyt a román értékekre – többek között nem szerepel benne az őt megillető hangsúllyal a dák vár, nem említik épített örökségük egyes elemeit, neves személyiségeik névsora is hiányos.
Számos módosító javaslatot fűztek a stratégia tervezetéhez, ezeket most mind belefoglalták a dokumentumba, így mindenkinek megfelel – mondta a tegnapi tanácsülésen Thiesz János polgármester. A stratégiát egyhangúlag fogadta el a tanács.
Az ülésen jelen volt ifj. Bíró Zoltán, a stratégiát elkészítő csíkszeredai Kommunikációs és Antropológiai Kutatási Központ kutatója is, aki röviden ismertette a dokumentáció főbb ismérveit. Minden település esetében fontos az írott és jóváhagyott fejlesztési stratégia, ez adja az előrelépés alapját. Kovászna esetében a fejlődés a turizmusra alapozható. Ez nagyon változó ágazat, a mai turista nem csupán szállást igényel, érdekes helyekre kíván eljutni, kalandot keres, olyan környezetet, ahová később szívesen visszatér. Ilyen szempontból az idegenforgalom nemcsak lehetőség, hanem kihívás is Kovászna számára. Az utóbbi időszakban elért infrastrukturális fejlesztések jó alapot képeznek az ilyen irányú fejlődésnek – hangsúlyozta. 
Egy stratégia esetében az elvi fontosság mellett a tartalom is rendkívül lényeges. Kovászna fejlesztési stratégiájában ez megfelelően valósult meg, figyelembe veszi a város jellegét, irányt mutat a fejlődésnek – értékelte Gyerő József tanácsag. Kádár Gyula azt hangsúlyozta, fontos, hogy mindenki felvállalja a stratégiát, szükség van arra is, hogy a lakosság körében is minél ismertebb legyen. Követni kell a megvalósítását – hívta fel a figyelmet. A tegnap elfogadott tanácsi határozat értelmében a polgármesteri hivatal és a helyi tanács szakbizottságai évente, minden decemberben tanácsülésen számolnak be majd a stratégia megvalósítása érdekében lezajlott programokról.
Bokor Gábor. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Civilekről, szórványról, megmaradásról (Bodó Barna könyveinek bemutatója)
Egy társadalom demokráciájának állapotát méri az, hogy a civil szféra mennyire él, mennyire működik, és mindazok, akik a civil szféra kibontakoztatásáért dolgoznak, ezért tevékenykednek. Minden olyan gondolat, amely az emberi szellem kibontakozását szolgálja függetlenül a hatalmi ágazatoktól, tulajdonképpen civil kurázsit igényel – ezekkel a szavakkal köszöntötte Bodó Barnát és köszönte meg munkáját Kovács István unitárius lelkész azon a kettős könyvbemutatón, amelynek az unitárius egyház tanácsterme adott otthont vasárnap délben. A Sepsiszentgyörgyről elszármazott szerzőt lapunk munkatársa, Váry O. Péter faggatta.
Tizenöt esztendő civil társadalommal foglalkozó írásainak válogatása a Civil szerepek – civil szereplők című kötet, „elméleti írások gyakorlati haszonnal” – amint Váry O. Péter fogalmazott. Nem siránkozik, nem panaszkodik, nem bűnbakot keres, hanem megoldásokat ajánl, s ez a laikusok számára is fontos lehet, „hisz valahol mindannyian civilek vagyunk, ha tettekben nem is, de gondolatainkban igen”. Kiemelt néhány gondolatot is, hogy miként határozza meg Bodó Barna a civilséget: egyenértékű a reménnyel, a civil társadalom egyfajta romlatlanságot jelent, a szellem hatalmát, függetlenségét, biztosíthatja a politika ellenőrzöttségét, a civil független, autonóm ember, a hivatalosan elvártnak az ellentéte. Bodó Barna Hegel szavait idézte, aki szerint a civil a társadalom kötőanyaga, magunkban kell megtalálnunk az erőt, hogy felálljunk és járjunk olyan helyzetben is, amire nincs felkészültségünk. Észre kell vennünk a körülöttünk lévő feladatokat, amelyeket talán csak mi végezhetünk el. Kitért a kötet utolsó tanulmányára, amely az erdélyi magyar civil tudományról szól. Azért civil, mert a modern társadalmakban a tudomány állami feladat, ám a magyar kisebbség tudományos életét egyáltalán nem segíti a román állam. Elemezték a román tudományos élet munkatársi gárdáit, és döbbenetes adatokkal szembesültek. A Román Tudományos Akadémián például 847 főállású kutató dolgozik, de közülük csupán kilenc magyar, a Székelyföldön kívüli nagy erdélyi városok múzeumainak 197 kutatója van, de alig 27 a magyarok száma. Ezért hozott létre ő maga egy civil kutatóintézetet, és ugyanezt teszi a csíkszeredai Kulturális Antropológiai Munkacsoport szintén civil keretek között.
Bodó Barna beszélt szórványkutatásaikról is, nagyon nehéznek nevezte a helyzetet, van, aki demográfiai mutatókhoz vagy intézményes ellátottsághoz köti a szórvány meghatározását, de tulajdonképpen csak szociálpszichológiai helyzetképként lehet felfogni: az él szórványban, akire naponta a választás kényszere hat. A szórvánnyal való törődés felelőssége az anyaországnak, de az Erdélyben tömbben élő magyarságnak, például Székelyföldnek is. A szórvány nyelvhatár, közvetíteni tud, olyasmit adni, amire a nemzetnek szüksége van, kulturális értékeit muszáj megmenteni – fogalmazott Bodó Barna.
A másik bemutatott könyv, az Erdélyi Magyar Civil Évkönyv legfrissebb kötete a korábban szerkesztett Romániai Magyar Évkönyv utódja. Az a politika, a társadalom történéseinek lenyomata volt, tíz év után szerkesztését átadta egyetemi kollégáinak, és ő az Erdélyi Magyar Civil Mozgalom elnökeként a civilek évkönyvének szerkesztését vállalta. 2013-ban az első ilyen kiadvány tartalmazott gyakorlati tudnivalókat, de Kárpát-medencei civil körképet is. A következő kötet elsősorban az utánpótlás, a harmincas fiatal kutatók munkáit közli, a most megjelent harmadik évkönyv pedig „látlelet, történelmi körkép, a velünk történtek számbavétele”, az erdélyi magyar fesztiválok, városünnepek leltára, azt összesíti, „hol vagyunk képesek megmozdulni”. A kilencvenes évek a szimbolikus térfoglalás ideje volt, ma már ez nem elegendő, a tereket birtokba kell venni, és a városnapok, fesztiválok tulajdonképpen ezt jelentik, jelentőségük különösen kiemelkedő ott, ahol nincs többségben a magyarság.
Mikor lesz autonómia? – tette fel a témától kicsit elrugaszkodó zárókérdést Váry O. Péter. „Nem az a kérdés, mikor lesz autonómia, hanem az, mikor vesszük tudomásul, hogy autonómia nélkül nincs jövő” – válaszolta Bodó Barna
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)