"Domokos Gergely elítélően emlékezett a Magyar Népi Szövetség /MNSZ/ majd egy évtizedes tevékenységére, melyet kommunista szervezetnek minősített. Nagyon sok adatot említett tanulmányában. Az "önjelölt madoszista MNSZ-vezetőség az egész romániai magyarság érdekképviseletét" hangoztatta. Az eltérő nézetekkel szemben türelmetlenek voltak. A magyarság intézményeit bekebelezték, beolvasztották az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület szervezeteit. - Az MNSZ volt az egyetlen engedélyezett magyar érdekvédelmi szervezet, így aki tevékenykedni akart a magyarság érdekében, az kényszerűen csatlakozott. Domokos megemlékezett az MNSZ 1945. nov. 15-18-a között Marosvásárhelyen tartott ún. "százas" intézőbizottsági üléséről, ahol a nagy vihart kavart nyilatkozott tették: "Tudatában vagyunk annak, hogy az erdélyi nemzetiségi kérdés megoldása nem határkérdés..." stb. Ezt a nyilatkozatot a párizsi békeszerződési tárgyalásokon a román delegáció érvként használta fel: Tatarescu külügyminiszter idézett ebből a nyilatkozatból. Domokos felidézte a Román Szociáldemokrata Párt 1945 decemberében Kolozsváron megalakult Országos Magyar Bizottságának kiáltványát, ebben elutasították azt a romániai politikát, amely megalkuvásokkal próbál egy nemzetiségi demokratikus tömeget képviselni. A bizottság Erdély nemzeteinek békés egymás mellett élését a svájci mintára kantonális módon látta biztosítottnak. - A másik csoport egyetemi tanárokból, szakemberekből állt: 1945 december elején Kolozsváron tanácskozott Venczel József, Nagy Géza, Buza László egyetemi tanárok, Lakatos István szociáldemokrata vezető, Korparich Ede, a Kaláka Szövetkezeti Központ vezetője, Szász Pál, az EMGE vezetője és Juhász István teológiai tanár. Megbízták Buza László nemzetközi jogászt, készítsen memorandumot, melyben bizonyítsa be, hogy a marosvásárhelyi kiáltvány csak a magyar kommunisták nyilatkozata volt, akik nem képviselik az egész magyarságot, Venczel József pedig készítsen térképet az 1910-es népszámlálás alapján, mert ők az erdélyi magyarság jövőjét Erdély kettéosztásában látták. Az elkészült memorandumot kijuttatták Párizsba. Aláírói: Márton Áron püspök, Szász Pál, Korparich Ede, Lakatos István és Vásárhelyi János református püspök. 1946. ápr. 29-én újabb megbeszélést tartottak és Teleki Géza segítségével eljuttatták az angol és amerikai külügyminiszterhez memorandumukat. - Az MNSZ-en belül kitört a "lázadás" a vezetőség ellen, először Kolozsváron, 1946. jan. 28-án, majd Székelyudvarhelyen, 1946. jún. 30-án, az MNSZ-kongresszuson. - Az MNSZ átalakulását mutatta, hogy Kacsó Sándor, aki 1947-ben Kurkó Gyárfás utóda lett az MNSZ-ben, az MNSZ 1948 júliusi országos értekezletén kijelentette: "Sérelmi politikával a sovinizmust, a reakciót szolgálnánk." 1948 augusztusában a bukaresti MNSZ-központ körlevelet adott ki, utasította a megyei szervezeteket, hogy egyéni sérelmeket, kérelmeket a jövőben ne terjesszenek be a központnak. - Az MNSZ kivette részét a tisztogatásokban is, melyet Luka László A romániai magyarság útja /Igazság, Kolozsvár, 1947. máj. 22./ című cikke indított el. Balogh Edgár már máj. 26-án válaszolt erre "Tisztító önvizsgálat ideje jött el" címen. Bányai László, Kacsó Sándor és a Czikó testvérek rendre sürgették a tisztogatást. 1948. dec. 12-én megjelent a Román Munkáspárt Központi Vezetősége Politikai Irodájának határozata. Ebben megállapították: "A magyar nacionalista polgárság maradi szelleme és elszigetelődési irányzata még most is érezhető egyes kulturális és gazdasági intézményekben." Mindezek a vádak annak ellenére hangzottak el, hogy már 1946-47-ben eltávolították a "reakciós" Szász Pált, Szász Istvánt, György Lajost stb. Letartóztatták Kurkó Gyárfást, Méliusz Józsefet, Demeter Jánost, Csőgör Lajos rektort. - 1952-ben Kacsó Sándor lemondott, az MNSZ vezetőségét Bányai László, Takács Lajos és Juhász Lajos képviselték, az MNSZ utolsó kinevezett elnöke Ottrok Ferenc lett. 1953 tavaszán kimondták az MNSZ önfeloszlatását. /Domokos Gergely: "Tisztító önvizsgálat ideje jött el..." /A Magyar Népi Szövetség és a romániai magyar kisebbség 1944-1953 között. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), szept. 16./"

Az erdélyi magyarság védelmezőjére emlékeztek
Falukutató, lapszerkesztő, kisebbségi politikus és közigazgatási szakember - Demeter Bélára születése századik évfordulóján emlékeztek szerda este az Erdélyi Múzeum-Egyesület székházában.
„Nagyon pontosan adatolt tanulmányok, pontos tájékoztatás a romániai magyarok elhurcolásáról és a magyarellenes atrocitásokról, az erdélyi magyar gazdák helyzetéről, és arról, hogy a Bolyai Egyetem csak papíron létezik – ezeket hagyta ránk Demeter Béla.
Miközben a kommunisták által irányított Magyar Népi Szövetség (MNSZ) sajtója minderről hallgatott, e rendkívül tudatos ember mindent pontosan adatolt, összegzései, jelentései kincset érnek” – így méltatta Vincze Gábor szegedi történész Demeter Béla falukutatót, lapszerkesztőt, kisebbségi politikust és közigazgatási szakembert, akire születése századik évfordulóján emlékeztek szerda este az Erdélyi Múzeum-Egyesület székházában.
Az erdélyi magyar gyakorlati falukutatást és -segítést megteremtő Demeter Bélának az Erdélyi Fiatalok mozgalomban játszott szerepéről szólva Cseke Péter egyetemi tanár kiemelte: Erdélyben azóta sem készített senki olyan pontos felmérést a magyarságról, mint Demeter; a Ki a faluba elnevezésű röpiratot/mozgalmat maga József Attila is aláírta és támogatta. Demeter Bélának a második világháború befejezése után megalakult magyar békeelőkészítő osztály Erdély-szakértőjeként játszott szerepét ecsetelve Vincze Gábor, kiemelve: az egyedüli volt, aki arra figyelmeztetett, hogy Magyarország önként vállalja a bűnbak szerepét, és nem akarja megosztani a második világháborús felelősséget, mintha a nemzet gerince kettétört volna.
Szintén Demeter Béla volt az, aki a párizsi béketárgyalásokra eljuttatta azt a memorandumot, amelyben az aláírók – Márton Áron püspök, Vásárhelyi János református püspök, Szász Pál, az Erdélyi Magyar Gazdák Egyesülete vezetője, Lakatos István szocdem politikus és Korparich Ede, a Kaláka szövetkezet igazgatója – cáfolják az MNSZ marosvásárhelyi kiáltványát, miszerint az erdélyi magyarság Románia keretei között kívánna élni. És ugyancsak Demeter Béla volt az, aki adatokkal bizonyította, hogy: az 1945. március 6-án hivatalába lépett Groza-kormány magyarbarátnak hirdetett politikája és a valóság között ég és föld a különbség. Ezek a fellépései, illetve a romániai magyarság érdekében kifejtett munkássága vezetett oda, hogy a rákosista politikai rendőrség 1947-ben letartóztatta, majd 1951-ben a Szekuritáténak kiadta Demetert mint a Márton Áron püspök elleni kirakatper egyik koronatanúját. A néhai kisebbségpolitikusról monográfiát író Kónya-Hamar Sándor leszögezte: Demeter Béla úgy halt meg a kínvallatások során 1952. december 24-én Văcăreşti-en, hogy egyetlen szónyi terhelő kijelentést sem tudtak kicsikarni belőle.
Krónika (Kolozsvár)

Az utolsó szó jogán
Demeter Béla erdélyi falukutató Magyar Örökség díja
Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémia Roosevelt téri székházában ma, március 20-án, szombaton délelőtt tizenegy órakor adják át először a 2010-es esztendő Magyar Örökség díjait. A polgárok javaslatai alapján odaítélt elismerésben ezúttal a nemzetközi űrkutatásban való magyar részvétel, Kopp Mária és Skrabski Árpád, Riesz Frigyes matematikus, Hajdu Ráfis János és Bakos Mária múzeumszervező, Csermely Péter hálózatkutató, Sapszon Ferenc kórusvezető, valamint Demeter Béla emléke részesül.
Viharnak kitett apró lángok vagyunk, mondta a börtönéből ideiglenesen kiengedett erdélyi főpap, Márton Áron, hóvirágok, a téli faggyal küzdve. Metaforája, mellyel paptársai küldetését kívánta jellemezni, érvényes volt arra a férfiúra is, aki a gyulafehérvári püspök ellen folytatott koncepciós pernek – „koronatanúként” – az áldozata lett.
A száz éve született Demeter Béla, aki egyes források szerint 1951, más közlések szerint 1952 karácsonyán egy bukaresti börtönben halt meg, hivatalosan soha nem volt Márton Áron tanítványa. „Csak” a cselekedeteivel követte a magyarságért és a keresztény erkölcsökért minden időben bátran kiálló katolikus főpásztor példáját. Kurtára szabott életében Demeter Béla is a Romániában élő magyar testvéreit kívánta szolgálni, akiknek a perbe fogott Márton Áron mindenkor a védelmére kelt. Petru Grozának címzett levelében ekképpen: „A román fennhatóság alatt élő magyarság helyzete nem felel meg azoknak a nagy erkölcsi követelményeknek, amelyeket az Egyesült Nemzetek alapokmánya a békés együttélés rendezőelveiként megjelölt.” Márton Áront – akit elfogatásának hírére XII. Piusz pápa címzetes érsekké nevezett ki – talán éppen a Vatikánnal való egyezkedés reményében nem küldték a bitófára. Ám Demeter Bélának – akinek a fogva tartása miatt senki nem tiltakozott, még a testvére sem, aki pedig a szovjet csapatok által megszállt Románia államvezetésének kedves embere volt – végérvényesen el kellett tűnnie. S nem is csak az élők sorából, de a magyarság emlékezetéből is. A hétgyermekes somkeréki értelmiségi család az 1920-as évek utolsó harmadában két fiát is felsőoktatási intézménybe küldte. János Kolozsváron jogásznak tanult. Béla Bukarestben az államtudományi és közigazgatási főiskola hallgatója lett, de buzgón látogatta a közgazdasági és szociológiai kurzusokat is. Itt ismerte meg az akkor már európai hírű szociológus, Dimitrie Gusti azon elveit, amelyeknek a segítségével szakszerűen tanulmányozhatta a korabeli Románia társadalmi-gazdasági viszonyait. E stúdiumok hatására írta meg Demeter Béla – testvérbátyjával közösen – az első könyvét. A Románia gazdasági válsága című 1930-as kiadvány, amely a két szerző kutatói tehetségéről tanúskodott, széles körben tette ismertté a Demeter fiúk nevét; a különböző világlátású emberek is a kisebbségi sorsba szakadt magyarság ígéretes társadalomtudósait üdvözölték. A Kolozsváron ez év januárjában az Erdélyi Múzeum Egyesület által szervezett Demeter Béla-emlékkonferencián pedig a könyv máig érvényes észrevételeit elemezték a nyolcvan évvel ezelőtti társadalmi s gazdasági mozgásokat kutató szakemberek. Dimitrie Gustinak Demeter Bélára gyakorolt hatása ezzel a publikációval nem ért véget, ő terelte a fiatalember figyelmét a falusi közösségek kutatásának irányába is. Sőt a „terelgetésnél” többet is tett: a hatósági engedélyeket Gusti professzor közbenjárására kapták meg azok a főiskolai hallgatók, akik Demeter Béla útmutatása szerint a falvak tudományos megismerésére vállalkoztak. Az anyagi alapot pedig Kós Károly és a kalotaszegi református egyház teremtette elő szép és hasznos munkájukhoz. Első alkalommal azonban még báró Bánffy Ferenc segítségével járta a vegyes lakosságú magyar falvakat Demeter Béla, négy másik lelkes fiatal társaságában. Mindazt, amit kilenc község magyarjainak a helyzetét vizsgálva összegyűjtött, egy önálló kötetben és egy módszertani kiadványban foglalta össze. A maga nemében mind a két füzet mérföldkő a falukutatás történetében. Az erdélyi falu és a szellemi áramlatok című tanulmány azáltal is, hogy egy közép-európai hatósugarú ifjúsági mozgalom szellemi fundamentumát rögzítette, az Erdélyi Fiatalok célkitűzéseit hozta nyilvánosságra. „A falukérdés – írta a húszesztendős Demeter Béla – ma a világ érdeklődésének a középpontjában áll. Minden ország ifjúsága foglalkozik vele, erdélyi román és szász testvéreink éppúgy, mint a magyarországi és csehszlovákiai magyar testvéreink. Ebből a munkából nem maradhat ki az erdélyi magyar ifjúság sem. A romániai magyarság gazdasági alapja: a magyar falu. Amilyen az ő gazdasági helyzete, olyan az egész romániai magyarságé. A romániai magyarság társadalmi alapja: a magyar falu. Ő a legnagyobb tömege, ő lesz a gerince a magyar iparosságnak, munkásságnak és intelligenciának is. De a magyar falu a romániai magyarságnak a kulturális alapja is. A magyar lélek legősibb, legmélyebb megnyilvánulásait ő őrizte meg, és csakis ezekből az ősi megnyilvánulásokból tudjuk kialakítani azt a sajátos erdélyi magyar kultúrát, amely új szín, új emberi érték az egész világ számára.”
Demeter Béla nemcsak falukutatóként és publicistaként bizonyult tehetségesnek, de szervezőként és lapszerkesztőként is. Gondoskodott róla, hogy az öntudatra ébredő romániai magyar főiskolásoknak Erdélyi Fiatalok címen lapjuk is legyen, olyan kiadványuk, amelyben a hozzájuk hasonlóan gondolkodó fiatalok, a csehszlovákiai Sarlónak, a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának, valamint a budapesti Bartha Miklós Társaságnak a tagjai is közreadhatják nézeteiket. Egyik-másik Budapestről küldött írás, például Fábián Dániel „kissé tudálékos” szövege állítólag József Attila átírásában látott napvilágot az Erdélyi Fiatalok hasábjain. „A fiatal generáció feladata a jogi autonómiát gazdasági és kulturális alapokra fektetni” – hirdették az ostobán szétdarabolt Közép-Európában is egymásra találó ifjú magyarok.
A gazdasági alapok megerősítése érdekében Demeter Béla az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület (EMGE) munkáját is segítette, 1936-tól az egyesület lapjának, a modern gazdálkodás dolgaiban olvasóit eligazító Erdélyi Gazdának a munkatársa lett. A falukutatásnak azonban lapszerkesztőként sem fordított hátat; és az sem szegte kedvét, hogy az Erdélyi Fiatalok mozgalma a tagság politikai nézeteltérései miatt kettévált. A „balszárny”, hová az egyik Demeter fiú, János is felzárkózott, a munkásmozgalomhoz csatlakozott, és a „jobbszárnnyal” csak akkor vette fel a kapcsolatot, ha az erdélyi magyarságnak a létérdeke úgy kívánta. Mint 1944 nyarán, hónapokkal azelőtt, hogy Románia hadat üzent Németországnak, és fegyverszüneti megállapodást kötött a Szovjetunióval. Az egyházak vezetői, az egyetemi oktatók, a kommunisták, a szociáldemokraták, a gazdasági szervezetek és szövetkezetek elnökei együtt próbálták anyaországi testvéreiket rábírni arra, hogy mihamarabb ugorjanak ki a háborúból. Ha továbbra is tétováznak, így szólt a Budapestre címzett, közösen megfogalmazott felhívás, „Erdély kénytelen lesz önállóan cselekedni”. A budai várban, a kormányzói rezidencián folytatott megbeszéléseken Demeter Béla is jelen volt mint a negyven parlamenti képviselő által 1941-ben alapított Erdélyi Párt titkára, a pártelnök Teleki Béla jobbkeze. Azok a magyarországi politikai erők, amelyek szintén a háborúból való kiugrást szorgalmazták, talán éppen ez alkalommal ébredtek rá, hogy a krisztusi korban lévő erdélyi fiatalember tudását és tisztességét majd a béketárgyalásokon hasznosítani lehet. Nemigen írható tehát a véletlen számlájára, hogy az 1945-ben Budapesten megalakított béke-előkészítő osztály román és erdélyi szakreferensének éppen Demeter Bélát választották. A falukutatót, aki úgy ismerte Erdélyt, mint a tenyerét, és aki 1945-ben is fáradhatatlanul járta a vidéket, hogy adatokat gyűjtsön az erdélyi magyarok ellen elkövetett erőszakos és jogsértő hatósági beavatkozásokról. Személyes tapasztalatait és a valóság lelkiismeretesen dokumentált tényeit jegyzőkönyvi ismertetések sorában rögzítette Demeter Béla, s ezek alapján fogalmazta meg az erdélyi határmódosítás terveire vonatkozó tanácsait a Moszkvába készülő magyar miniszterelnök, Nagy Ferenc számára. Részt vett egy kisebbségvédelmi szerződéstervezet és egy székely autonómiatervezet előkészítésében is, miközben – talán egyes-egyedül – azt szorgalmazta, hogy a békedelegációban erdélyi magyar szakértők is hallathassák a szavukat. De egyedül Demeter Béla figyelmeztette a politikusokat arra is, ha Magyarország „önként vállalja, s nem is akarja megosztani másokkal a második világháborúban betöltött bűnbak szerepét, a nemzet gerince törik ketté”. Amikor pedig számára is világossá vált, hogy a tényleges magyar békecélokat, a magyar kisebbség védelmét, nemzetiségi jogainak a visszaadását lényegében egyik győztes nagyhatalom sem támogatja, eljuttatta a párizsi béketárgyalásokra azt a memorandumot, amelyben az aláírók – Márton Áron katolikus, Vásárhelyi János református püspök, Szász Pál, az Erdélyi Magyar Gazdák Egyesületének a vezetője, Lakatos István szociáldemokrata politikus, Korparich Ede, a Kaláka Szövetkezet igazgatója – cáfolták a Magyar Népi Szövetség marosvásárhelyi kiadványában közreadott azon állítást, amely szerint az erdélyi magyarság Románia keretei között kívánna élni. Párizsban persze ez a bátor akció sem bírta jobb belátásra azokat, akik Közép-Európa népeinek a sorsáról döntöttek. Demeter Béla viszont az életével fizetett érte. Az 1949-ben letartóztatott Márton Áron perének koronatanújaként 1951 áprilisában Magyarországról Romániába küldték, és miután hazaárulás címén 1951 utolsó heteiben a püspököt életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte a bukaresti katonai bíróság, Demeter Bélára nem volt többé szükség. S nem is csak azért, mert a per során egyetlen terhelő bizonyítékot sem tudtak szerezni tőle, de azért sem, mert Márton Áron, az utolsó szó jogán, a Párizsba kijuttatott memorandum ügyében minden felelősséget magára vállalt. „A békeszerződések tárgyalása alkalmával olyan határmegállapodást indítványoztam, amely lehetővé tenné több mint egymillió Romániában élő testvérem visszatérését a magyar nyelvközösségbe, ez megfelel a valóságnak – mondta. – Sőt kérem a bíróságot, vegye tekintetbe, hogy én voltam a kezdeményező, mindenért engem terhel a felelősség.” Hogy a feleslegessé, sőt, mondhatni, kínossá vált koronatanút hogyan és mikor tüntették el e világból, pontosan senki sem tudja. Röviddel az ítélethirdetés után? Vagy egy esztendeig vártak vele? A Magyar Örökség díjjal kitüntetett életmű kutatói egyszer tán ezt is kiderítik. Az pedig már most is sejthető, miért ítélték általános feledésre vagy fél évszázadon át ezt a nagyszerű embert.
Lőcsei Gabriella. Forrás: Magyar Nemzet

Akkor és most: MNSZ–RMDSZ-párhuzamok
A történelem ismétli önmagát – szoktuk hallani a kocsmafilozófia szeretett szólamát, amit többnyire felszínes párhuzamok csalogatnak elő. Tény ugyanakkor, hogy hosszú időn át önmagukat újratermelő hasonló történelmi peremfeltételek hasonló helyzeteket, szereposztásokat, állásfoglalásokat hoznak elő.
Az erdélyi magyarság Trianon óta alávetettségben él, amit csak Stockholm-szindrómás, az elnyomóval – az eredeti élethelyzetben a túszejtőkkel – azonosuló lelki-tudati sérültek tagadnak. A román hatalom következetes szándéka a helyzet pacifikálása mellett módszeresen felmorzsolni nemzeti közösségünket. Az eszköztár változatos a telepítési politikától az oktatás- és kultúrpolitikán keresztül a kisebbségi politikusok megfélemlítéséig és/vagy lekenyerezéséig. Domokos Gézát, aki három évig hátráltatta az autonómia programba vételét aligha motiválták az anyagiak, és 1993-as visszavonulása azt valószínűsíti, hogy a hatalmat sem önmagáért akarta. Esetében inkább a nem feltétlenül tudatos megfélemlítettség és a bukaresti szocializáció hozta a labanc politikai vonalvezetést, ellentétben a neptuni trióval és Markó Bélával, akik vonatkozásában sokkal esélyesebb a harminc ezüst csörgésének csábereje, ha politikai cselekvésük mögötteseit elemezzük.
Folyosói ellenzék
Visszatérve a történelmi párhuzamokra: néha hátborzongatók. Lapozgatjuk megrabolt, elnyomott közösségünk lassan százéves történelmének lapjait, a román megszállás után 27, Trianon után 25 esztendővel járunk, amikor a második világháború végeztével 1945. november 15–18 között összeül a Magyar Népi Szövetség százas intéző bizottsága. S mit látunk? Azt, hogy a közel félmilliós tagsággal bíró, magát érdekképviseletinek nevező szervezet – mely egyébként a későbbiekben a román hatalom segítségével akadályozza meg más magyar politikai erők pástra lépését – választmánya kiszolgálva a román nemzetstratégiai érdekeket, a párizsi béketárgyalások előtt olyan nyilatkozatot fogad el, mely Erdély Romániához tartozása mellett foglal állást. A jegyzőkönyv egyetlen ellenszavazatról beszél, de a visszaemlékezők szerint sem volt ennél sokkal több bátor ember, az ellenzők inkább kimentek a folyosóra. A Bányai László által előterjesztett eredeti szöveg a Romániához tartozás gondolatát explicit tartalmazta, de ez érthető okokból a küldöttekben felindulást és ellenállást váltott ki, szükség volt hát egy körmönfontabb fogalmazásra. A nyilatkozat szerint annak megszavazói tudatában vannak, „hogy az erdélyi nemzetiségi kérdés megoldása nem határkérdés.(…), nem helyeselhetünk semmiféle olyan törekvést [...], amely a bécsi döntéshez hasonló módszerrel [...] Erdélyből újból háborús tűzfészket teremtene.”
Emellett az áttelepítés gondolatát is elutasították. Miközben immár 27 év tapasztalata igazolta, hogy a román féltől semmi jóra nem számíthat a magyarság, s hogy nemzetpolitikai szempontból a nemzetközi jogilag kifogásolhatatlan – egyébiránt a román fél által kért, elfogadott és végrehajtott – második bécsi döntésben meghúzott határok melletti kiállás az egyetlen, erkölcsileg és politikailag is vállalható alternatíva. Mely egyébként az MNSZ által elutasított lakosságcserével hosszú távú stabilitást is hozott volna.
Jóvátehetetlen önkéntesség
Voltak, akik életük kockáztatásával is, de vállalták az igazság kimondását. 1946. május 2-án Márton Áron püspök átadott egy memorandumot Nékám Sándornak, a bukaresti magyar misszió vezetőjének, amelyben az átadón kívül Vásárhelyi János református püspök, Korparich Ede, a Kaláka Szövetkezeti Központ igazgatója, Szász Pál, az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület vezetője és Lakatos István szociáldemokrata politikus többek közt leszögezik, hogy „az erdélyi magyarság felfogása szerint sem neki magának, sem pedig a magyar kormánynak nincsen joga Erdély tekintetében, amely a magyarság összességének is létfontosságú kérdése, önkéntes felajánlással területi lemondásba belemenni. Lemondást külső hatalom a magyarságra rákényszeríthet, de az ilyen döntést, ha igazságtalan, az idő orvosolni fogja; az önkéntes lemondást azonban többé jóvátenni nem lehet. (…) Az erdélyi magyarság számára a román uralom alatt töltött évek bebizonyították, hogy Romániában alapvető emberi jogai nincsenek biztosítva, annak ellenére, hogy azok tiszteletben tartására Románia ismételten ünnepélyes ígéreteket tett és nemzetközi kötelezettségeket vállalt. A magyarság most már minden román politikai rendszert megismert, de tűrhető életviszonyokat számára egyik sem hozott. (…)”
A liba ára
A párhuzam kézenfekvő az RMDSZ 1996-os kormányra lépésével. Akkor az elsődleges román érdek az volt, hogy az erdélyi magyarság fogadja el Románián belüli státuszát, s azt, hogy sorsa a román jóindulaton és empátián múlik. Az MNSZ szállította is az elvárt nyilatkozatot, amire a román fél hivatkozhatott a béketárgyalásokon.
Egyértelművé vált 1989 után: az erdélyi magyarság egyetlen esélye egy megmaradást és gyarapodást szavatoló létkeret megteremtése, ha sikerül nemzetköziesíteni az erdélyi kérdést, ha sikerül elérni a nemzetközi rendezést. E politika három év késéssel vált konszenzusossá, 1992. október 25-én a Kolozsvári Nyilatkozattal, majd 1993. január közepén a brassói kongresszus alapszabályzat- és programmódosításával. A stratégiát előbb a neptuniak torpedózták meg 1993. júniusában, midőn a román érdekeknek megfelelően hitelesítették az etnosoviniszta román hatalmat a nemzetközi közvélemény előtt, majd ez a politika vált általánossá a kormányzati szerepvállalással.
Az RMDSZ SZKT 1996. november 28-án még létszámában is az MNSZ IB-t idézte, amikor szabad kezet adott a testületet kész helyzet elé állító, puccsszerűen eljáró Operatív Tanácsnak arra, hogy kormányzati megállapodást kössön a román választások győzteseivel. Két tartózkodás mellett csak három ellenszavazat akadt ezúttal is. (Tartózkodott Toró T. Tibor és Sógor Csaba, a döntés ellen szavazott Csapó József, Katona Ádám és e sorok írója.) Sokaknak, akárcsak 1945. november 18-án, a háromnapos gyűlés utolsó napján ismét hirtelen a folyosón akadt dolguk. Pedig miként Márton Áron 1945-46-ban, 1996-ban is volt egy bátorsága révén ismertté vált püspök, Tőkés László, aki rámutatott a tervbe vett kormányzati kaland kockázataira és feltételekhez kívánta kötni az RMDSZ „hitelesítő bélyegének” kiadását. Őt Markó Béla azzal szerelte le, hogy a jó alkusz nem mondja meg előre a liba árát.
Végtelen játék
A folytatás ismert. A kezdeti megengedő Petru Groza-i politikának – amely hibáiról híven tanúskodnak Márton Áron memorandumai – vége szakad, a kommunista Románia a legkeményebb elnyomást hozza a magyarság számára, az MNSZ előbb önálló akarat nélküli kommunista bábszervezetté válik, majd feloszlatják.
1996 után pedig a kormányzati szerepvállalással lehetetlenné válik Románia EU-csatlakozása előtti bizonyítási kényszer kihasználása, a nemzetközi fórumok képviselői pedig örömmel veszik tudomásul, hogy nincs szükség egy koszovóihoz hasonló rendezésre Székelyföld esetében, hiszen a magyarnak mondott s a magyar szavazók által hitelesített érdekképviseleti szervezet kormányon van. A libát pedig, mint tudjuk, ingyen adták oda, még koalíciós szerződés sem született az RMDSZ programjának végrehajtásáról. A magát magyarnak, demokratikusnak és szövetségnek nevező zsákmánypárt azóta sem kéri meg a liba árát, sőt az üzletkötés puszta tényéből hasznot húzva, a portékát minden adódó alkalommal ár alatt tukmálja rá a vevőre. Mindeközben a libatulajdonosnak – a választónak – azt magyarázza, hogy jobb üzletet nem lehetett kötni, s reméli, hogy továbbra is őt bízzák meg a vásározással. Meddig lehet még játszani ezt a játékot?
Borbély Zsolt Attila. Erdélyi Napló (Kolozsvár)