Kész tervvel építeni házat, autonómiát – Beszélgetés Potápi Árpáddal
„Mindenütt meg kell teremtenünk annak a lehetőségét, hogy a gyermekeink itt helyben, Erdélyben, Magyarországon képzeljék el, építsék a jövőjüket. Mert hiába beszélünk mi nemzetpolitikáról, ha közben kiürül a Kárpát-medence” – beszélgetés Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkárral. 
Feltételezem, államtitkári kinevezéséhez nagyban hozzájárult, hogy országgyűlési képviselőként sokat foglalkozott a külhoni magyarság ügyeivel, ugyanakkor négy éven keresztül vezette a nemzeti összetartozás bizottságát. Milyen mértékben határozta meg érdeklődési körét, pályáját bukovinai székely származása?
– Családom valóban bukovinai székely, és mindjárt hadd hívjam fel a figyelmet a székely szóra. Hiszen a székelyföldi székelyek is, de mi aztán különösen érzékenyek vagyunk arra, hogy ne csángózzanak le bennünket. Mindemellett persze nem bántva a csángókat, akiket rendkívül tisztelek és becsülök, de ez számunkra hagyományos kérdés. Nagyszüleimet az egész népcsoporttal együtt 1941-ben telepítették át Magyarországra, ahonnan 1944–45-ben, a határok változásával átmenekültek az anyaország mai területére.
Potápi Árpád János
1967. március 28-án született a Tolna megyei Bonyhádon. 1985-ben érettségizett a helyi Petőfi Sándor Gimnáziumban, 1991-ben általános iskolai tanári oklevelet szerzett a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskola magyar nyelv és irodalom–történelem szakán, 1994-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetem történelem szakán diplomázott. 1993-ig tanárként dolgozott, ekkor bekapcsolódott a politikai életbe.
1998 óta országgyűlési képviselő, első mandátumát egyéniben szerezte meg lakóhelyén, tagja volt az Országgyűlés külügyi és határon túli magyarok, valamint emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottságainak; 2010-től a parlament nemzetiösszetartozás-bizottságát vezette. Idén júniustól a Miniszterelnökség államtitkára, hatásköre a nemzetpolitikára terjed ki Semjén Zsolt tárca nélküli miniszter irányítása alatt. 2002-től Bonyhád város polgármesteri tisztségét is betöltötte, amelyről idén júliusban államtitkári kinevezése miatt lemondott.
Itt először Bácskába kerültek, majd a Dunántúlon, Bonyhád központtal jöttek létre a székely települések. Egyébként az idei év lényeges évfordulónak számít a mi szempontunkból, mert az erőszakos sorozást megtagadó székelyek elleni megtorlásként éppen 250 évvel ezelőtt történt a madéfalvi vérengzés, és kezdődött el ennek a kicsiny népcsoportnak a története, amelynek én is a tagja vagyok.
Megjegyezném azt is, hogy a Székelyföld után a mi vidékünkön él egy tömbben a legtöbb, mintegy húszezer székely a világon. Mindez mondhatni predesztinált engem erre a munkára, ebbe nőttem bele, ezeket a dolgokat hallottam otthon, nem is lehetett más a neveltetésem, az sem véletlen, hogy magyar–történelem szakos tanár lettem.
Országgyűlési képviselői, továbbá tizenkét éves bonyhádi polgármesteri tevékenységemmel párhuzamosan tizenhárom éven keresztül, 1998 és 2011 között vezettem az 1989-ben létrejött Bukovinai Székelyek Országos Szövetségét. A szervezet nemcsak a Magyarországon élő bukovinai székelységet fogja össze, hanem az Al-Duna mellé, a Vajdaságba, valamint a Dél-Erdélybe, Déva környékére települt közösségeket is, akik szintén hozzánk kapcsolódnak.
Többek között ennek a történelmi háttérnek köszönhetően lettem 2010-ben a nemzeti összetartozás bizottságának az elnöke. De nemcsak ez volt meghatározó számomra, hanem például a Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor hangulata, az ott megfogalmazott célok, vagy éppen Németh Zsoltnak, az Országgyűlés külügyi bizottsága elnökének politikai szerepvállalása is, amely gondolatiságban is efelé vitt. A Tusványos véleményem szerint az egyik legfontosabb szabadegyetem a nemzetpolitikában, amely nemcsak a kérdéseikkel előrukkoló, észrevételeiket megfogalmazó táborlakóknak hasznos, hanem számunkra is, akik a mai politikát irányíthatjuk Magyarországon.
– Nemzetpolitikai téren az Orbán Viktor vezette előző két kormány nevéhez olyan megvalósítások fűződnek, mint például a kedvezménytörvény, a könnyített honosítás, az alaptörvény módosítása vagy a szavazati jog megadása. Melyek lesznek a következő ciklus kihívásai?
– Ezek a jogszabályok, intézkedések mind szimbolikus, ugyanakkor kézzelfogható dolgok. De nem árt megjegyezni azt sem, hogy a mostani egy olyan történelmi pillanat, amely lehetőséget teremt arra is, hogy esetleg a következő huszonöt esztendő céljait is megfogalmazzuk. Nehéz lenne megmondani, hogy melyek lehetnek ezek, mert sokszor egy héttel előre is nehéz gondolkodni, de ha az ember ki tudja szakítani magát egy kicsit a mindennapokból, akkor ezeket is le lehet szögezni. Ilyen lehet például, hogy meg kell őrizni a békét, a biztonságot a Kárpát-medencében, Közép-Európában.
Ezt a térséget először délről fenyegette háborús konfliktus, most pedig keletről. Ami nem esik olyan távol tőlünk, hiszen ha Amerikából vagy Ázsiából szemléljük az ukrajnai konfliktust, akkor csak gombostűnyi különbség van a földrajzi térségek között. Nagyon kell vigyázni arra, hogy a következő nemzedék is úgy nőjön fel, hogy térségünket nem érte el háborús konfliktus, sőt arról tudjunk beszélni, hogy ezek egész Európában megszűnjenek. Nagyon sokat beszéltünk, beszélünk az autonómiáról az elmúlt 25 évben.
Milyen jó lenne, ha negyed évszázad múlva már a több éve létező autonómiák működését tudnánk kritizálni! Hogy miért nem működnek jól a Kárpát-medencei magyar autonómiák a Székelyföldön, Partiumban, Felvidéken, Kárpátalján és Délvidéken. Hatalmas előrelépés lenne ahhoz képest, hogy most arról beszélünk, miként kellene megvalósítani. Sokan kérdezik, hogy lesz-e e téren előrelépés. Szerintem lesz, hiszen huszonöt évvel ezelőtt erről beszélni sem lehetett, most pedig a közbeszéd tárgyává, részévé tettük mindenhol, ahol magyarok és más nemzetek élnek együtt.
Igaz, hogy a román pártok közül a kommunistáktól kezdve a nemzeti radikálisokig mindenki ellenzi az önrendelkezést, de előrelépés, hogy erről már a bukaresti parlamentben, a kormányban napi szinten lehet beszélni. Megtörténhet, hogy bekövetkezik egy olyan lélektani pillanat, amikor az inga átlendül, és a többségiek belátják, hogy az autonómia semmiféle veszéllyel nem fenyegeti Romániát, sőt előnyt jelent az egész ország számára. Elvégre az ország fennmaradása, jövője szempontjából nagyon fontos, hogy valamennyi lakosa hazájaként tekintsen rá, és büszke legyen arra, hogy önmagát megvalósítva, magyarként, egy magyar autonómiában román állampolgárként is élhet.
– Lát-e lehetőséget arra, hogy a következő négy évben Budapest odahasson, hogy valós párbeszéd induljon be a román hatóságokkal, a bukaresti kormánnyal az autonómiatörekvésekről? Ma ugyanis ez a párbeszéd igen egyoldalú: a közösség és politikai-társadalmi szervezetei által megfogalmazott igényre rendszerint az a válasz, hogy nem lehet.
– Látok erre lehetőséget. Már csak azért is, mert nem tudjuk, mi lesz az a történelmi pillanat, ami lehetőséget teremt számunkra az autonómia megvalósítására. Valahogy úgy kell készen állnunk minden tervvel, mint amikor házat építünk: van ugyan valamennyi pénzünk, de a befejezésre nem futja, viszont nem tudhatjuk, mikor adódik olyan lehetőség – akár pályázat formájában –, hogy pár hónapon belül elkészülhet a ház.
A politika ugyanilyen: nem tudjuk, mikor adódik kézzelfogható lehetőség valósággá alakítani a tervet, de készen kell állni rá. A magyar pártoknak, szervezeteknek pedig egyöntetűen ugyanazt, a magyarságot kell képviselőniük, emellett maguk mögé kell állítaniuk a többségi nemzetet is, és akkor már csak a román politika van hátra. Ne feledjük, a politikai szerencse forgandó, bármikor előállhat olyan helyzet, amikor belátják, hogy az ő érdekük is az autonómia biztosítása.
– Most, hogy még inkább rálátása van a nemzetpolitika alakítására, Ön szerint milyen további intézkedések szükségesek e téren közvetlenül a következő négy évet felölelő kormányzati ciklusban?
– Úgy gondolom, hogy jól megteremtettük a nemzetpolitika tör­vényi alapjait, így ezek már a gyakorlatban is kifejtik hatásukat. Szerintem egyre inkább olyan dolgok irányába kell elfordulni, amelyek látszólag kevésbé jelentősek, viszont ugyanannyira fontosak. Egyértelműen a kis szervezetek, az emberek, másrészt pedig a gazdaságpolitika irányába kell mozdulni. Erősíteni kell az erdélyi, Kárpát-medencei magyar gazdasági vállalkozások, cégek között szőtt hálót, olyan pályázási és egyéb jellegű feltételeket teremteni, amelynek köszönhetően pénzügyi lehetőséget is teremteni tudunk a támogatásban.
Bár ragyogó nemzetpolitikai megvalósításaink voltak az elmúlt időszakban, be kell látnunk, hogy fiatalok tízezrei vándoroltak el a Kárpát-medence valamennyi vidékéről a jobb boldogulás reményében, és nekünk ezt a folyamatot meg kell állítanunk, sőt a visszályára kell fordítanunk. Mindenütt meg kell teremtenünk annak a lehetőségét, hogy a gyermekeink itt helyben, Erdélyben, Magyarországon képzeljék el, építsék a jövőjüket. Ezt kell minden eszközzel támogatnunk. Mert hiába beszélünk mi nemzetpolitikáról, ha közben kiürül a Kárpát-medence.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Bezárt a Balassi Intézet
Lakatos Mihály: „Remélem, hagytam valamit magam után”
Egy karakteres kultúremberrel kevesebb van Háromszéken: lejárt a mandátuma Lakatos Mihálynak. Ezzel a Balassi Intézet – Magyarország Kulturális Központja (MKKK) sepsiszentgyörgyi kirendeltsége, legalábbis időlegesen, bezárta ajtaját. A magyar kormány ugyanis egyelőre nem hirdette meg a megüresedett posztot. A központ igazgatója kiürítette már irodáját, amikor a búcsúbeszélgetésre sor került.
A Székelyudvarhelyen született, magyar–francia szakos tanárember nagyon is jól tudta, hová pályázik, amikor a sepsiszentgyörgyi kirendeltség vezetését elnyerte, hiszen korábban, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának főosztályvezetőjeként tettleg hozzájárult az intézmény 2006-os létrehozásához.
– Miután Csíkszeredában már létrehozták a főkonzulátust, Székelyudvarhelyen már működött a Duna Televízió stúdiója, a háromszéki politikusok igen tevékeny lobbizásba kezdtek, hogy a Magyar Kulturális és Koordinációs Központ székhelye Sepsiszentgyörgy legyen. Ez ugyanis nem egy szentgyörgyi, hanem egy székelyföldi, sőt erdélyi intézmény volt, amelynek történetesen itt volt a székháza – eleveníti fel a kezdeteket Lakatos Mihály.
Az igazgató szerint sokat segített az, hogy ismerte az itteni körülményeket, meg az is, hogy Magyarországon hosszú időt töltött az adminisztrációban. „Kinti” pályafutását 1993-ban szegedi kollégiumi tanárként kezdte, majd igazgatói állásából „vitték fel” a minisztériumba. Bár nehéz „kiszedni” belőle, valahogy elmondja: nevét természetesen nem a telefonkönyvben találták meg. Határon túli magyar írók találkozóinak egész sorát szervezte, PhD-képzést szerzett, az Országos Fordítóiroda munkatársa lett, tanár volt a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán és egyáltalán nem utolsósorban megnyert egy országos drámaíróversenyt, amelyre 1200-an neveztek be.
Romániába 18 év után tért vissza, mint mondja, a körülmények, sajnos, nem változtak meg annyira, hogy ne tudott volna könnyen beilleszkedni. Úgy véli, sűrű programja volt (2014-ben például az MKKK gyakorlatilag heti egy tevékenységet szervezett), terveinek mintegy 80 százalékát megvalósította. Ezek közé tartozik a „madéfalvi veszedelemmel” kapcsolatos képzőművészeti pályázat, amelyre 35 remek alkotás született, amiket sikerült a helyi önkormányzat tulajdonába juttatni, nemkülönben a közös román–magyar értékeket bemutató programoknál a sepsiszentgyörgyi Hubbes László Hamvas Béla-fordítása, és jó ötletnek tartja a Gábor Áron-pályázatot is.
A jövőről egyelőre nincs döntés. Bár időnként felmerül a döntéshozók körében, hogy indokolt-e fenntartani egy intézményt, amely a magyar kultúrát terjeszti a tömbmagyarságban, Lakatos Mihály arra számít, lesz folytatás. Ha valaki a háromszéki kultúrafogyasztókat megkérdezné, nagy valószínűséggel azt a választ kapná, hogy az MKKK-nak és Lakatos Mihálynak „éreztük” a pozitív hatását, s ez nem pusztán abban merült ki, hogy a magyar nagykövetség alárendeltségébe tartozó intézményen szabadon loboghatott a magyar nemzeti zászló...
Erdély András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Szegeden ünnepelték a Román Kultúra Napját
Az elmúlt hétvégén került megrendezésre a Szegedi Román Kultúra Napja, amely minden esztendőben megemlékezik az 1849. július 14-én Kossuth Lajos és Nicolae Bălcescu által Szegeden aláírt Magyar–Román Megbékélési Tervezetre.
A szegedi román önkormányzat tudományos szimpóziummal állít emléket az eseménynek. Idén a helyi és romániai meghívottakon kívül a szerbiai Vajdaságból is érkeztek előadók. Aradról a Vasile Goldiş Nyugati Egyetem (UVVG) egy népes küldöttsége képviselte a felsőoktatási tanintézményt.
A neves rendezvénynek a Szegedi Polgármesteri Hivatal adott otthont.
Dr. Marius Ioan Grec Aradi egyetemi professzor beszédében megemlítette azokat az eseményeket, melyeket az UVVG szervezett Aradon és Budapesten, illetve Szegeden Mihai Eminescu emlékére, pontosabban annak 150. évfordulójára, hogy Eminescu nevét először említi a román irodalom. Ennek apropóján a szegedi Juhász Gyula Egyetem Román Nyelv és Irodalom szakos tanárának, Mihaela Bucinnak átadott egy Eminescut ábrázoló érmet, valamint az UVVG monográfiájának (Az Aradi UVVG 25 éve) egy kötetét.
Az esemény kiemelkedő mozzanata a szegedi Klauzál téren álló Kossuth–Bălcescu-emléktábla megkoszorúzása volt.
Takáts D. Ágnes
Nyugati Jelen (Arad)