Az Erdélyi Református Egyházkerület kezdeményezte egy székely ökumenikus segélyszervezet létesítését, amely adott esetben más térségeken is segíthetne. Az egyházkerület – a protestáns hátterű Johannita Lovagrenddel közösen – kezdeményezte több mint 60 szivattyú adományozását a bajbajutott vidékek lakóinak. /E.-R.F.: Székely ökumenikus segélyszolgálat. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 27./

Dr. Atzél Endre, a mindnyájunk által szeretett és tisztelt Atzél Bandi, Bandi bácsi december 7-én, 68 éves korában tragikus hirtelenséggel elhunyt, írta Gergely Istvánné. Neves történelmi családok sarjaként kora gyermekéveitől a menekülés, üldöztetés, kitelepítés, hátrányos megkülönböztetés jutott osztályrészéül, mégis egész életében az emberi és erkölcsi helytállás volt számára a legfőbb parancs. Tizenkilenc évesen, az 1956-os forradalomban való részvételéért, 14 év börtönbüntetést kapott, amelyből több mint 6 évet a legszigorúbb fegyintézetekben ténylegesen letöltött. A volt elítéltek mint megtörhetetlen, bátor, önfeláldozó társra emlékeznek rá. A diktatúra időszakában végzett lélek- és embermentő tevékenysége sokak csodálatát vívta ki: a menekülő, üldözött határon túli magyarok, románok, kelet-németek bújtatása, elszállásolása, esetenként külföldre csempészése, elesett öregek megsegítése, ápolása, és még sorolhatnánk. Tette mindezt sok évig egy Trabant nyergéből, biztos állás nélkül, elismerést, viszonzást nem várva. A Frater Juliánus Alapítvány Kuratóriumának elnök emeritusa, a Máltai Lovagrend tagja, szoros együttműködésben dolgozott a Johannita Lovagrend, a Transcar, a Pro Professione Alapítvány, a Segítő Jobb Alapítvány, több egyházi és számos külföldi jótékony szervezet tisztségviselőivel, egységeivel. Mindig a legelesettebbek, a legrászorulóbbak, a legelhagyottabbak voltak azok, akiket felkarolt: betegek, öregek, mozgássérültek, árvízkárosultak. Szállított sok ezer tonna élelmet, gyógyszert, ruhát, orvosi műszert, könyvet, főleg Moldovába, Erdélybe és Kárpátaljára. Éjt nappallá téve rótta az utakat, vitte-hozta a Kárpát-medencei mozgássérülteket, szervezte magyarországi és külföldi nyaraltatásukat, Lourdes-i zarándokútjaikat. Szerepe volt az erdélyi szórványkollégiumok létrehozásában, iskolai könyvtárak, bentlakások felszerelésében. Nemzetünk legelhagyottabb, legkiszolgáltatottabb töredékének, a csángóságnak megsegítése volt szíve számára a legfontosabb. 1992-ben döntő módon ő szervezte meg az ezer moldovai csángó magyarországi zarándokútját, hogy a pápalátogatáskor felmutathassák sajátos gondjaikat. Alapítványán keresztül megszámlálhatatlanul sok út, szállítmány, nyaraltatás, jótékony célú hangverseny, gyermekek taníttatása, ösztöndíjak, technikai felszerelések külföldi forrásból való előteremtése szolgálta az ügyet. Lakása, ideje és ereje korlátlanul kedves csángóinak rendelkezésére állt. A sok tízezer kilométer út, mint erős kötél, próbálta egybefogni a szétszakított nemzet részeit. Legendák övezték már életében. /Gergely Istvánné: Dr. Atzél Endre halálára (1936–2005). = Szabadság (Kolozsvár), dec. 17./

A Kárpátokon túli magyarság
E sorozatunkban a Kunország, majd az annak felbomlása után alapított havaselvi (1330) és moldvai (1359) román vajdaságok, illetve Órománia (1881) területén élő magyarság történetébe nyújtunk bepillantást a teljesség igénye nélkül. Így például nem tértünk ki az 1840-es évekig fennálló Parahó völgyi Săcuieni külön közigazgatási régió ismertetésére, de a moldvai Zekelföld bemutatására sem. Ha egy korábbi írásomban Erdélyről azt állítottam – dr. Petru Groza egykori miniszterelnök szavaival –, hogy olyan, mint egy virágoskert, e metafora ráillik a Kárpátokon túli tájegységekre is.
Sokan azt sem tudják, hogy a Kárpátokon túli területeken (is) korábban telepedtek le a magyarok, mint a románok. Ez utóbbiak első nagyobb csoportjai csak 1200 táján jelentek meg a Dunától északra fekvő területeken. Tömeges letelepedésük a kun nomád állam felbomlása után indult be, amikor a kunok többsége a mongol veszedelem hírére Magyarországra és a Balkán-félszigetre menekült. Ne feledjük el azt sem, hogy Moldva területe szerves része volt a honfoglalás előtti magyar őshazának, Etelköznek, mert e folyók közti magyar őshaza a Dnyepertől a Szeret folyóig terjedt.
A Szeret Moldva legszebb magyar elnevezésű folyóneve, jelentése talán azt jelzi, hogy hajdanán a partjain letelepedő népcsoportok szeretetben, egymás nyelvének, kultúrájának tiszteletben tartása szellemében éltek. Sajnos, a modernkor nacionalizmusa rátelepedett az itt élőkre, és a homogenizálás jegyében gyors igyekezettel törekedtek felszámolni, eltüntetni minden, idegen etnikumokra vonatkozó helyi sajátosságot.
Moldva már a 9. század utolsó harmadában magyarok által lakott régió volt. A magyar jelenlétet a honfoglalás kori régészeti leletek igazolják. Így például a Karácsonykő (Piatra Neamţ) melletti dombon, a Fejedelemasszony halmán (Bîtca Doamnei) dr. Székely Zoltán régész magyar települést, földvárat és temetőt tárt fel.
E térséget hosszú időn át a jól szervezett törzsszövetségi jellegű kun állam uralta, majd erős magyar befolyás alá került. A tizenkettedik–tizenharmadik századfordulón Erdélyből magyar és német népfölösleg telepedett át a Szörényi bánságba (a mai Olténiába) és Kunországba (Havaselve és Moldva), mert e területek a magyar királyság ellenőrzése alatt álltak. Elképzelhető az, ha nem került volna sor az 1241-es nagy mongol támadásra, és nem tizedelik meg Magyarország népességét, akkor a történelmi magyar királyság határai valahol a Duna és a Prut vonalán állapodtak volna meg. Az akkori Európa egyik legnagyobb, legegységesebb és katonailag legütőképesebb állama, a magyar királyság itt is megszervezte volna a közigazgatást, és e térséget benépesítette volna magyarokkal, valamint más etnikumokkal.
Kezdetben a magyar terjeszkedés eszköze a katolikus egyház volt. (Gondoljunk csak arra, hogy jelenleg, a 21. század elején az erdélyi magyarlakta településeken a románosítás egyik legfőbb eszköze az ortodox egyház. Nem véletlen tehát az, hogy az utóbbi évtizedekben egy székely városban, Csíkszeredában missziós feladatokkal megbízott román ortodox püspökség létesült.)
A Kárpátokon túl az első római katolikus püspökség megalapítására (a későbbi) Moldva déli részén, a Milkó folyó környékén került sor. A milkói vagy a kun püspökséget 1227-ben szervezték meg. Időközben, 1241-ben, a tatár–mongol betörés miatt megállt a magyar és a német lakosság letelepedése, miközben a kunok többsége elmenekült. Az így keletkezett bizonytalan státusú területeken hirtelen megnőtt a Balkánról vándormozgalommal érkező vláhok, később (a 19. század derekától) románoknak nevezett népesség lélekszáma. Kisebb-nagyobb csoportjaik már korábban megtelepedtek Kunország területén, erre utal a pápa Béla magyar herceghez 1234-ben írt levele. Ebben a katolikus egyházfő megemlíti azt is, hogy némely kunországi régióban a német és a magyar lakosságot „bizonyos görög rítusú álpüspök” arra kényszeríti, hogy tőlük vegyék fel a szentséget. A kun püspökség népeit az említett pápai levél név szerint sorolja fel, eszerint a kunokon kívül még éltek magyarok, németek és románok. A katolikus hívek papjai a magyar domonkosok közül kerültek ki. A kora középkorban az Olt, a Duna, a Prut és a Kárpátok közötti területeken viszonylag nagyszámú magyar és német lakosság élt, ezt igazolja a toponómia. Domokos Pál Péter csángókutató szavaival: „hosszú sor magyar eredetű folyó- és helynév éppen eléggé bizonyítja azt, hogy a folyóvölgyeket a gyér szláv lakosság után, de még a románság előtt magyarok szállták meg”. Helynevek százai őrizték meg a hajdani magyar élet nyomait az egykori Szörényi bánságban, a mai Olténiában. Itt az egyik megye megnevezése, a Mehedinţi is magyar eredetű, mert a Miháld magyar név régies formájából származtatható. De nemcsak a nevek beszélnek, hanem az oklevelek is. Szörény első bánja Pósa erdélyi vajda volt, akit e tisztségben 1233-ban Lukács pohárnok-mester követett. 1247-ben, amikor IV. Béla magyar király újjászervezte a Kárpátokon túli magyar területeket, akkor a János és Farkas kenézségeit a Johannita Lovagrendnek adományozta Szörény földjével együtt. A lovagrend nagymestere, Rembald, ígéretet tett e területek védelmére és benépesítésére.
Kádár Gyula
Erdély.ma

A tusványosi gondolatiság megtartóereje (Beszélgetés Németh Zsolttal, Tusványos egyik alapító atyjával)
Tusványos egyik alapítója, Németh Zsolt minden évben kellemes izgalommal várja a szabadegyetem és diáktábor közeledtét. A politikussal kockázatokról és elvárásokról, valamint az RMDSZ-nek a magyar–magyar párbeszéd világába való visszatérési kísérletéről egyaránt beszélgettünk.
– Huszonhét év után milyen érzés hatalmasodik el önön az évnek ebben a szakaszában: jaj, Istenem, megint itt van, vagy hála Istennek újra itt van Tusványos?
– Inkább egy harmadik érzés vesz erőt rajtam, főleg azért, mert Tusványos munkával is jár, itt még nem annyira a szabadságot várja az ember. Olyasfajta izgalom, hogy az éppen soros rendezvénynek sikerül-e felnőnie ahhoz az elváráshoz, amely a Kárpát-medencében övezi ezt a tábort. A fellépés előtt álló színész hangulatához hasonlíthatnám ilyenkor az emelkedett adrenalinszint által befolyásolt lelkiállapotomat.
– A különböző események rendezői leginkább az utolsó utáni napot várják, amikor már túl vannak a nehezén. Ön mikor szokott megnyugodni, hogy na, ez is megvan?
– Ebben én sem különbözöm a szervezők többségétől, a vasárnap reggelt szeretem leginkább, amikor kijelenthetjük, hogy különösebb „balesetek” nélkül megúsztuk ezt a hetet. Mert a legfontosabb Tusványos esetében is az, hogy elkerüljük a tömegrendezvényekre jellemző kockázatokat. Sajnos, voltak már nekünk is súlyosabb baleseteink, de hála Istennek azt azért sikerült elkerülnünk, hogy erről legyen ismert Tusványos, és ez az elvárás most is a legfontosabbak között szerepel.
– A tábor eszmei tartalmának, a beszélgetéseken felmerülő témák minőségének és mélységének biztosítása is lehet „kockázati tényező”, hiszen bő negyedszázad után egyre nehezebb újra feltalálni a spanyolviaszt.
– Az ilyesfajta kockázatok elkerülésében sokat „segít” nekünk, hogy bizonytalan világban élünk. Különösen az elmúlt néhány esztendőben tapasztalhatjuk, hogy a rendszerváltozást követő adottságok meghatározó változáson mennek keresztül, és nem tévedünk, ha azt mondjuk, hogy újfajta helyzet kezd kialakulni a világ, Európa, a térség politikájában, de a nemzetpolitikában is. E vonatkozások természetesen nem függetleníthetők egymástól, nem tekinthetünk el ezek dominóhatásától. Úgy érzem, idén is sikerült jó jelszót találnunk – Tusványos, a biztos pont –, hiszen nagy szükségünk van arra, hogy újabb bizonyosságokat nyerjünk ebben a változó világban. Ennek a tábornak amúgy is mindig az volt a feladata, hogy ne csak kullogjon az események után, hanem próbálja meg körvonalazni a belátható jövőt. Ez a jelmondat azt az önbizalmat sugallja, hogy a magyar politika, mi, akik Tusványoson összegyűlünk, képesek vagyunk a helyzet objektív felmérésére, reális megoldások megtalálására.
– A közelmúltbeli néhány évben valóban elhangzott itt néhány olyan „prófécia”, amelyet aztán visszaigazolt a történelem. Az idei táborra tervezett témák milyen terveknek, vízióknak igyekeznek megágyazni?
– A legfontosabb talán az, hogy a saját lábunkra kell állnunk nekünk, magyaroknak, közép-európai polgároknak, egyéneknek. A szuverenitás fogalmának felértékelődésekor leginkább nem jogfilozófiai elvről van szó, vagy az Európai Unió reformjának politikai-filozófiai gondolatrendszeréről, hanem arról, hogy meg kell találnunk a nekünk szóló, számunkra legfontosabb válaszokat. Az erdélyi magyarság számára is lényeges, hogy egy saját útját járó országra, nemzeti közösségre támaszkodhat. Ha ebben képesek leszünk közös nevezőt kialakítani, annak mindannyian a haszonélvezői leszünk. Ha továbbra is képesek leszünk arra, hogy ne a feltétlen alkalmazkodás, hanem a reális helyzetértékelésen alapuló önálló, szuverén döntés jellemezzen bennünket, van esélyünk a talpon maradásra.
– Melyik számít az ön számára a táboralapítás legnagyobb, örök érvényű történetének?
– Egészen a forrásig érdemes visszamenni, addig a hosszú éjszakáig, amelyen megszületett a szabadegyetem gondolata. 1989. december 29-én egy kézdivásárhelyi tömbházlakásban hajnalba nyúlóan terveztük a jövőt, tele voltunk reménnyel és tenni akarással, amelynek folytatásaként másnap egy közös nyilatkozatot, Európa fiataljaihoz címzett felhívást is aláírtunk. Az idei tábornyitás hétfőjén egy veterántalálkozót készülünk tartani, amelyen reményeink szerint mi, aláírók valamennyien jelen leszünk: Török Sándor későbbi kézdivásárhelyi polgármester, David Campanale, a BBC újságírója, Szabó Miklós gyerekorvos és jómagam. Nagy öröm számomra, hogy annak az éjszakának a hangulata, elhatározása, cselekvése azt eredményezte, hogy továbbra is együtt vagyunk, mindazok, akik annak a gondolatnak a jegyében elindultunk. Ami nem jelenti azt, hogy közben ne veszítettünk volna illúziókat, hajszálakat, ne gömbölyödtünk volna ki, ne változott volna meg sok minden bennünk és körülöttünk. Az azonban nem kérdőjelezhető meg, hogy a cél felé haladunk, amelyet végső soron úgy fogalmazhatunk meg, mint a nemzetegyesítés programját. Olyan cél, amelyhez egyre közelebb kerülünk.
– A korábbi években tapasztalt intézményi távolmaradás után az RMDSZ idén visszatérni látszik a tábor programjába. Keressünk ebben valamilyen üzenetet, vagy egyszerűen csak kiforrotta magából az idő?
– Két megjegyzést mindenképpen fontosnak tartok ebben a témában. Az egyik, hogy a tábor szervezőinek szándéka mindig is az erdélyi magyarságon belüli párbeszéd elősegítése, szorgalmazása volt. Sosem pártpolitikát folytattunk, mivel a nemzetpolitika nem rendelhető ez alá, és ez akkor is igaz, ha nem mindig sikerült megfelelni a kitűzött célnak. Ugyanakkor csak a vak nem látja, hogy változnak az RMDSZ-en belüli erőviszonyok, a nemzetpolitikán belüli viszonyrendszerek is. Úgy tűnik, akik a kezdetektől fogva a tusványosi gondolatiság jegyében politizáltak az RMDSZ-ben – elsősorban a székelyföldi fiatal politikai nemzedékre hegyezném ki a figyelmet –, megerősödtek a szervezeten belül, a befolyásuk növekedésének is betudható, hogy az RMDSZ visszatérni látszik Tusványosra. Nagypolitikai értelemben pedig nem mellékes, hogy az utóbbi időben sikerült választ találni az anyaország és az erdélyi magyarság közötti fontos nemzetpolitikai dilemmákra. A meghatározó szereplők közötti együttműködés jelentősége felértékelődött, megerősödött a próbáljuk megérteni a másik szempontjait típusú megfontolás. Ugyanakkor örülök, hogy véget érni látszik az az időszak, amikor a magyar–román viszonyt a süketek párbeszéde jellemezte, meggyőződésem, hogy elmozdultunk a holtpontról. A közelmúlt magyarellenes kirohanásai ellenére is érzékelem a jelenlegi román politikában azokat a lehetőségeket, amelyek visszavezethetnek bennünket az értelmes párbeszéd útjára.
– Erdélyi országjárása sokakban felkeltette az érdeklődést az elcsatolt területek iránt. Tudatos „népnevelésnek” szánta?
– Nem volt abban ilyenfajta tudatosság, a csángóság iránti rajongásom például egyszer még Romániából való, örökre szóló kitiltással is járt. 1985-ben hiába próbált figyelmeztetni Kallós Zoli bácsi, hogy ne menjünk Moldvába, mert erősen harapnak a szekusok, nem fogadtunk szót neki, így kerültem tiltólistára. 1989. december 22-én viszont elsőkként találtunk rá Szilágymenyőn Tőkés Lászlóra, a régi családi barátra, hiszen az ő édesapja az én ugyancsak református lelkész apámmal volt jó barát. Azt követően indult el Erdély anyaországiak általi újrafelfedezése, a nemzeti integráció folyamata. Ha van valami, ami az elmúlt 28 esztendőben meghatározta és egyfajta kontinuitásként jellemezte a Fideszt – és ez már aligha fog megváltozni a belátható politikai jövőben –, akkor ez a rácsodálkozás volt a magyarság, a nemzeti összetartozás erejére, a nemzetegyesítés jelentőségére. És én hálás vagyok, hogy ebben részt vehettem.
– A magyarság, a csángóság iránti régi keletű érdeklődése mostanában művészeti kiállítások formáját is ölti. A nemzetépítés újabb dimenziója?
– A nemzeti összetartozás jelensége rendkívül szerteágazó. Jómagam részben politikus vagyok, részben viszont érdeklődő értelmiségi, aki a nemzeti identitás kulturális szövetére is érzékenyen reagál. Nagyon ígéretesnek tartom, hogy létrejöttek azok a nemzeti alapintézmények, amelyek tudomány, kultúra, oktatás megkerülhetetlenségét szolgálják. Az én részben örökölt, részben felvállalt művészet iránti érdeklődésem fontos, a családunk pedig jelentős képzőművészeti gyűjteménnyel rendelkezik, amelynek bemutatásával is érdemesnek találtam bizonyítani, milyen erősek az összetartozásunk szálai. A tavalyi Transzcendencia című kiállítás után idén Antal Imre csángó festő műveit állítjuk ki Sepsiszentgyörgyön az Erdélyi Művészeti Központban, egy egészen egyedülálló életművet, amelyet méltatlanul kevéssé ismerünk. És a sorozatnak lehetnek még újabb állomásai.
NÉMETH ZSOLT
Politikus, közgazdász, a Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor egyik alapítója. Budapesten született 1963. október 14-én, 1982-ben érettségizett a budapesti Radnóti Miklós Gimnáziumban, a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem pénzügy–szociológia szakán diplomázott 1987-ben, majd politikatudományt hallgatott az oxfordi St. Antony’s College-ben. A Fidesz egyik alapító tagja, 1989 és 1993 között kis megszakítással az országos választmány tagja, 1995 és 2003 között a párt egyik alelnöke. 1990 óta országgyűlési képviselő. 1998 és 2002 között, valamint 2010-től a magyar külügyminisztérium politikai, majd parlamenti államtitkára. 2002 és 2010 között az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke. 1995-től a Széchenyi István Szakkollégiumi Egyesület elnöke, az Erdélyi Gyülekezet főgondnoka, majd tiszteletbeli főgondnoka, a Windsor Klub igazgatótanácsának tagja, a Magyar Új Atlanti Kezdeményezés alelnöke, 1999 óta a Johannita Lovagrend tagja. Beszédeit, cikkeit tartalmazó könyve Magyar kibontakozás címmel jelent meg 2002-ben. A Hitünkből értékek következnek című, 2016-ban megjelent két kötet a 2002 és 2014 közötti beszédeiből, interjúiból és írásaiból válogat. Nős, három gyermek édesapja.
Csinta Samu / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)