Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
Jakab Lajos Alapítvány
2 tétel
2013. december 24.
Az öregkor nem idillikus állapot
A bágyi dombok alatt csend üli meg a tájat. A mozdulatlanságban a fák csupasz ágaira ráfagyott a dér, de a kémények szürkés füstje életet sejtet. Az öregotthon lakói bentről kémlelik a fehérséget, a nappaliban halkan beszélgetnek, s amikor megérkezik a tiszteletes, mosoly szalad át az arcokon. Szükségük van társaságra, s örömmel fogadják az idegent is.
Tavaly ünnepelték a lókodi Kiss Rozália Ökumenikus Öregotthon fennállásának huszadik évfordulóját. Az intézmény napjainkban negyvenöt idős embernek ad otthont. Vezetője, Zakariás Klára számos sürgős feladata ellenére készségesen fogad irodájában, ahol arra kérem, beszéljen a kezdetek kezdetéről.
A Jakab Lajos Alapítványt 1991-ben jegyezték be, és egy évvel később az öregotthon is megkezdte működését a paplak épületében. 1997-ben már tizenegy lakója volt a három szobának, az igény azt mutatta, hogy szükség van egy újabb épületre, amelyet fel is építettek 2000-re svájci és német szervezetek támogatásával. Itt már huszonnégy személyt tudtak elszállásolni, de a várólistán nagyon sokan szerepeltek, ezért ismét hozzátoldottak az épülethez, és 2007 májusában az új szárnyat is átadták rendeltetésének, így az otthon 45 férőhelyes lett. Az idősek nagy része környékbeli, de van néhány lakó távolabbi vidékről is, sőt egy idős hölgy egyenesen Floridából került Lókodba.
Klára éppen egy 2010-es uniós pályázat felújításán dolgozik, amelyről már kezdtek lemondani, hiszen benyújtása után három évig csend volt, most értesítették, hogy nagyon gyorsan aktualizálják és ismét nyújtsák be. Ebből az épület egyik régi szárnyát újították volna fel, de mivel arra már sor került, újabb kiegészítéseket kellett eszközölniük. „Eddig minden építkezés és nagyobb befektetés külföldi, javarészt egy svájci család, Gyarmati György és felesége összegyűjtött adományából valósult meg. Ezenkívül állami támogatást is kapunk, személyenként 250 lejt, amelyet a 34-es törvény alapján minden alapítvány igényelhet. Nyolc személy után a működési költségek felét az unitárius egyház fedezi, a másik felét még mindig a svájciak adják, a lakók többsége pedig a teljes költséget fizeti” – mondja a ház vezetője.
Karácsonyra hangolva
A karácsony mindenki lelkét megérinti. Az idősek is nyitottabbak a barátság, a közeledés, az elfogadás felé. Szenteste a karácsonyfa körül gyűlnek össze a ház lakói, Tódor Csaba tiszteletes és felesége minden évben elhozza a szentpáli iskolásokat, akik ünnepi műsorral kedveskednek. Az öregek is az alkalomhoz illő dalokat énekelnek, verseket szavalnak, együtt töltik a karácsonyestét. „Van, aki a szobájában is díszít fenyőágat, és jobban átérzi, megéli az ünnepet. Sokukban kettős érzés él a karácsonnyal kapcsolatosan: egyrészt az öröm, a béke, a szeretet ünnepe, másrészt pedig a szeretteik hiánya kerekedik felül. Szerencsére többségük elégedett helyzetével. Van, akinek éppen az öregotthon jelenti azt a biztonságot, ahonnan semmi pénzért nem menne el” – véli az unitárius lelkész.
Ugyanaz van itt is, mint a kinti világban, csak más körülmények közé helyezve – teszi hozzá Klára. Bár itt az álarcok egy idő után lehullnak, hiszen kint ha nem tetszik valaki, elkerüljük. Bent kisebb a tér, nem lehet elkerülni a találkozást. A tudomány, a pszichológia, az összes elmélet megbukik itt, sokan kísérleteztek már mindenfélével, és egyedül az emberség az, ami szükségeltetik. Aki emberségből megbukik, nincs mit keresnie az otthonban – vélik a vezetők.
Közösségben jobb, mint egyedül
A kilencvenéves Rózsika néni másfél éve lakója az otthonnak. Idős kora ellenére törődik magával, szép ruhákat vesz fel minden reggel, és hosszú, divatos nyakláncot hord. Élete nagy részét Csíkszeredában töltötte, kilenc testvére volt, egyetlen fiát, aki családjával Ausztriában él, egyedül nevelte. „Hozzáadtak egy olyan férfihoz, aki összepaktált a cigányokkal, alig tudtam tőlük megszabadulni. Felneveltem a gyerekemet, iskoláztattam, majd megnősült, és elment az országból. De gondoskodik rólam, ő rendez mai napig” – törnek felszínre az emlékfoszlányok.
Erzsébetnek három gyereke van, és Déván laktak harminc évet. Férje lókodi születésű volt, nyugdíjas korukra hazajöttek a faluba. „Egy alkalommal elhatároztuk az urammal, hogy amelyik marad, bejön az öregotthonba. Ezelőtt két évvel a férjem meghalt, s én egyedül maradtam. A bennvaló fent van a falu végén, rossz a világ, jobbnak láttam ideköltözni. Nagyon jól bánnak itt velünk, vannak barátaink, a tiszteletes úr mindig jön és foglalkozik velünk. Összetartás van, és jól érezzük magunkat, de az sem mellékes, hogy nagyon jól főznek. Közösségben lenni jobb, mint egyedül” – mondja Erzsébet, aki nagyon elégedett az otthonnal.
„2007-ben lettem beteg, lebénult az egyik felem egy pillanat alatt, aztán a leányomnál voltam egy évet s hét hónapot. Egy darabig gondozónő járt hozzám, de aztán beteg lett, a fiataloknak pedig munkába kellett menni, magamat nem tudtam rendezni. Huszonegy éve vagyok egyedül, innen, a hegyen túlról, Homoródalmásról származom” – szól közbe Emma néni, akit gyerekei, unokái minden hónapban meglátogatnak. „Azt sem mondhatom, hogy ide betettek engem, nem törődnek velem és itt nem jó. Nagyon meg vagyok elégedve mindennel. Jártam haza születésnapkor, de a korosztályom szinte mind kihalt már a szomszédságból, az se lenne, aki látogasson” – mondja az almási asszony.
„Engemet a fiam hozott ide Korondról, mert az uram hét esztendeje meghalt, s egyedül voltam. Másztam, mint a béka, fel nem tudtam állni, amikor a tűzre kellett tenni, pedig a menyem is, a fiam is gondoskodott rólam. Azt mondta a fiam, hogy hagyja el édesanyám, mert én olyan helyre viszem magát, ahol gondoskodnak magáról, naponta háromszor adnak enni, meg is fürösztik, szombaton, vasárnap meg is kávéztatják. El is hozott ide, de amikor jöttek látogatóba, azt mondták, otthon úgy mocskolják őket, hogy nem szégyellik magukat, hogy öregotthonba tettek engem. Mondtam, ne törődjetek semmivel, mert én nagyon jól érzem itt magam, haza se mennék, még látogatóba se. Nem vagyok kíváncsi a rágalmazókra” – kapcsolódik be a beszélgetésbe Margit néni. A lánya is el akarta vinni Egerbe, de oda sem ment.
Zsuzsanna nénit szobájában keresem fel, komfortos foteljéből, amelyet Floridából hozott magával, éppen tévét néz. „Nagyváradról mentünk ki a fiammal Amerikába, mert az apja már ott volt. Ott végezte a fiam az egyetemet, és belgyógyász orvosként dolgozik. Pár év múlva, ha nyugdíjba megy, ő is haza akar jönni székely feleségével” – mondja a nyugdíjas óvónő, aki honvágya miatt települt vissza.
Többnyire a magatehetetlenek kerülnek az otthonba
Az időskor nem egy idillikus állapot, nem olyan, mint ahogyan az amerikai filmekben bemutatják – mondja Tódor Csaba unitárius lelkész, aki ideje java részét az öregotthon lakóival tölti. A reggeli és ebéd között naponta különböző foglalkozásokat végeznek azokkal, akiknek egészségi, azaz mentális és fizikai állapota megengedi, a leépült, súlyos betegekre az ápolók vigyáznak. Sajnos utóbbiak vannak többen, hiszen főleg a magatehetetlen időseket bízzák az otthon alkalmazottainak gondozására. A betegeket a szentmártoni családorvos látja el, napközben állandó felügyeletet biztosítanak az egészségügyi asszisztensek.
„Mi csak abban a ritmusban tudunk foglalkozni az itt lakókkal, amit ők igényelnek. Ez nem egy rehabilitációs központ vagy egy tíznapos szanatóriumi kezelés, melynek során látványos eredményeket lehet felmutatni. Igaz, volt olyan esetünk is, hogy annyira felépült egyik lakónk, hogy hazament.” A tiszteletes úgy véli, nagyon sokat jelent az időseknek, ha látogatják őket, kimozdítják a monotóniából. Gyakran jönnek a székelyudvarhelyi református kollégium önkéntes diákjai, akik műsorukkal mindig vidám hangulatot teremtenek.
Az időseket már nem lehet nevelni, alakítani, úgy kell elfogadni őket, amilyenek. Ez nem egy nagy család, hanem különböző emberek vannak egy helyen. Nyolcvanéves korban már nem nagyon megy az alkalmazkodás, de barátságok azért kialakulnak – véli Tódor Csaba.
Nagyálmos Ildikó
Székelyhon.ro
2015. február 24.
A vidék gondjairól – tanácskozás Homoródjánosfalván
Idén a Székelyudvarhelyi Unitárius Egyházkör és a Homoródjánosfalvi Közbirtokosság Homoródjánosfalvára hirdette meg a két Homoród-mentén levő unitárius egyházközségek gondnokai, közbirtokossági elnökei és polgármesterei találkozóját. A szakmai kerekasztalra 2015. február 21-én, szombaton délelőtt 10 órától kezdődően került sor. Ha nem is jelent meg minden érintett, a találkozónak bőven volt hozadéka, hiszen olyan kérdésekről tárgyaltak, amelyek menet közben is felmerülhetnek a településeken, és így, ha az illetékesek ismerik a másutt gyakorolt megoldásokat, akkor hatékonyabban tudják azokat saját hatáskörükben alkalmazni. Ezen a környéken számos olyan gond van, amely nemcsak egy-egy kisebb közösségre, hanem a vidék több falujára is érvényes. Az ilyen tapasztalatcserék – túl azon, hogy ötletbörzeként működnek – a haladás katalizátorai is lehetnek, ha az érintettek az esztendő folyamán mindvégig tartják egymással a kapcsolatot és hozzájárulnak az ígéretes kezdeményezések támogatásához, a közben jelentkező problémák elhárításához. Kétségtelen, hogy e három Hargita megyei – Homoródalmás, Homoródszentmárton, Oklánd – és egy Brassó megyei község – Kaca – nem tartozik a legfejlettebb székelyföldi régiók közé. A mai napig sincsenek megfelelő minőségű utak, az infrastrukturális fejlesztések terén nem történt meg minden, ami elvárható lehetne a 21. század elején ahhoz, hogy megfelelőek legyenek az életkörülmények. A lakosság elöregedőben, nem biztosított a generációk utánpótlása, s ráadásul a mezőgazdaság sem jelent olyan erős vonzerőt, hogy abban tartósan, életvitelszerűen próbáljanak megélni a felnövekvő generációk. A természeti és az épített örökség azonban jelentős, komoly kihasználatlan erőforrások vannak, amelyeket csak konszenzussal, a rendelkezésre álló lehetőségek igénybevételével, megfelelő tőke bevonásával, pályázatok készítésével lehet megőrizni és hasznosítani. A mostani találkozón három napirendi pontba sűrítették a szervezők a kérdéseket.
Az épített örökség értéke felbecsülhetetlen
Gyöngyössy János mérnök úr az általa végzett faluképvédelemről, a hagyományos parasztházak felmérési munkálatairól, a környéken lévő templomerődök rekonstrukciós rajzairól beszélt, illetve felhívta a jelenlevők figyelmét arra, hogy eddigi életművének egyfajta keresztmetszetét – erődtemplomokról készült rajzait, a két Homoród-mentén élt és élő nemesi családok általa megrajzolt címereit és erdélyi fejedelmek portréit – két hónapon át lehet megtekinteni a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum Képtárában. E munkák azért is fontosak, mert jelentős részük ehhez ehhez a vidékhez kötődik, hiszen diákkora óta járja a falvakat, s immár maga is életvitelszerűen, két évtizede él Homoródkeményfalván. Igen értékes grafikusi munkásságával Gyöngyössy jelentősen hozzájárult a települések építészeti örökségének népszerűsítéséhez, részben a konzerváláshoz, hiszen maga is kiválóan megőrzött házak tulajdonosa. Az örökség megóvása egyelőre azonban a figyelemfelkeltés és a tudatosítás szintjén tart. Előadásának végén üdítően hatott az általa létrehozott székely kártya bemutatása.
Sokan találkozhattak már az új köntösben bemutatkozó hagyományos magyar kártya helyi változatával, amelynek lapjain nem a Schiller-dráma hősei szerepelnek, hanem székely, erdélyi és magyar személyiségek, akik akár példaképekként szolgálhatnak bárki számára.
Az Élő Székelyföld Füzetek sorozata is Gyöngyössy rajzaira és a helyi népi motívumokra épül. A füzetek kiadója beszámolt az elmúlt egy évben történt megvalósításokról, a távlati és közelebbi tervekről. Idén folytatni kívánják az Oroszhegy és Korond községben elkezdett munkát, tárgyalnak Kányád és Siménfalva, illetve a két Homoród-mentén elhelyezkedő települések vezetőivel, az idegenforgalom területén, illetve a mezőgazdaságban tevékenykedő vállalkozókkal és az egyházakkal. Újabban pedig elkezdték a Székelyudvarhelyről szóló kiadvány szerkesztését is.
Ha nem is megy egyik napról a másikra, de kis lépésekben létre lehet hozni egy egységessel arculattal, összetéveszthetetlen formai jegyekkel rendelkező kiadványsorozatot, amely – túl azon, hogy helyben szolgálja a közösségeket – Góbé Szellemi Termékként hírét viszi a Székelyföldnek. Ezek a füzetek nem csupán alkalmi kiadványok, hanem a lokálpatriotizmus, a közösségi szellem gerjesztői is kívánnak lenni, olyan eszközök, amelyek valamelyest megmozgatják és tettekre sarkallják a helyieket és az elszármazottakat egyaránt.
Az öregotthon átlépi az ismert intézményi kereteket
A továbbiakban Székelyudvarhelyi Unitárius Egyházkör képviseletében a szervező, Simó Sándor esperes köszöntötte a Lókodi Kiss Rozália Ökuménikus Öregotthon igazgatónőjét, Zakariás Klára asszonyt, aki egyrészt azért érkezett a megbeszélésre, hogy bemutassa az általa vezetett intézményt és szóljon azokról az újdonságokról, amelyeket az utóbbi hetekben vezettek be, de kitért arra is, hogy bár időseket gondoznak, egy viszonylag kicsi, a maga módján különleges és zárt intézmény az övék, amely azonban mégiscsak gazdasági tényezőt képvisel. Az öregotthon pillanatnyilag 45 személyt lát el – ekkora a névleges és jóváhagyott kapacítása –, és 17 főből álló személyzettel dolgozik. Az igazgató-asszony elmondta, hogy bár unitárius kezdeményezés jóvoltából alakult meg 1991-ben a Jakab Lajos Alapítvány, majd az öregotthon (1992), de fejlesztéséhez már szükség volt külföldi és hazai civilszervezetek és önkéntesek segítségére.
– A lókodi unitárius parókián, illetve annak telkén jött létre az otthon, de a Magyar Unitárius Egyház hozzájárulása mégis jóval szerényebb, mint a Svájcból (protestáns és katolikus szervezetektől), Németországból és Hollandiából érkezett támogatások – mondotta Zakariás Klára –, ezért is ökuménikus az intézmény, illetve abból eredően, hogy felekezetre való tekintet nélkül fogadjuk és végezzük az idősek ellátását. Az állam előírja ugyan a normatívákat, szabványokat és szabályokat kényszerít ránk, anélkül azonban, hogy arányosan növelné az egy főre jutó támogatást. Az ellátás jelentős részét így maguk a gondozottak, vagy hozzátartozóik finanszírozzák, az alapítványi és az állami hozzájárulás viszonylag szerény.
Az idősek nincsenek annyira »divatban«, hogy kellő és elvárható figyelmet fordítson rájuk az állam.” Az igazgató asszony előadásából kiderült, hogy az otthon kilépett az intézmény falai közül. Az utóbbi hetekben igény mutatkozott Homoródszentmárton község bizonyos falvaiban, Homoródalmáson és – a Brassó megyében levő – Homoróddarócon ebéd kiszállítására. Az öregotthon adminisztrációjának megvan ehhez a jogosultsága és a kapacitása. Jelenleg is bővítik a szolgáltatást. Egy ebéd 8 lejes térítés ellenében jut el az igénylőkhöz, amelyet 1-3 lejes szállítási költséggel kell kiegészíteniük az előfizetőknek, attól függően, hogy mekkora távolságra laknak Lókodtól. Ez még csak a kezdet, hiszen olyan egészségi állapotú személyeket, családokat segítenek így, akik egyébként önellátók. Nem kizárt, hogy az önkormányzatokkal, a helyi karitatív szervezetekkel együttműködve másfajta szolgáltatásokat is kezdeményeznek a közeljövőben. Együtt kell gondolkodni a közelben lakókkal, a hivatalokkal és a testvér-egyházakkal is, hiszen a cél közös: segíteni, szolgálni kell az embereket. Mindenképp megszívlelendő Zakariás Klára igazgatóasszony ajánlata, amelyet a helyi termelőknek tett.
Pillanatnyilag az öregotthon tejjel, tejtermékekkel, hússal, zöldséggel való ellátása a nagy- és kiskereskedelmi hálózatból történik. A 2013-as esztendőben 115 663 lejt költöttek élelmiszerekre. Ha jelentkeznének megfelelő jogosítvánnyal rendelkező termelők, akkor ennek az összegnek jelentős része a községben, vagy a közeli településeken maradhatna.
Témák az „egyebek” közt is bőven mutatkoznak
A harmadik napirendi pontban az egybegyűltek az „egyebek” címszó mögött a legkülönbözőbb kérdésekkel foglalkoztak. Simó Sándor esperes úr rávilágított arra, hogy a lókodi unitárius egyházközség létét köszönheti az öregotthonnak, ha nem létezne ez az intézmény és a mögötte működő Jakab Lajos Alapítvány, akkor a faluban levő egyházi épületeik ma talán romosak és üresek lennének. „Az egyházközségnek alig van néhány helyben lakó, eredetileg is lókodi adófizető híve. Csakis az itt gondozottaknak, a személyzetnek és a hozzátartozóknak köszönhető, hogy az unitárius hitélet fennmaradt.
El kell gondolkodnunk, hogy mit vállalunk fel, hogy miképpen hasznosítjuk erőforrásainkat, hiszen fel sem mérhető, hogy egy-egy kisebb intézménynek milyen hatása lehet a közösségre, mint ahogyan azt sem, hogy milyen következményekkel jár, ha valami kézzel fogható, rendelkezésre álló lehetőséget nem használunk ki. Az unitárius egyháznak, illetve a többi felekezeteknek is vannak ezen a vidéken értékes épületei és jelentős földterületei. – Nyitottak vagyunk bármilyen kezdeményezés előtt – mondotta az esperes –, akár a falugondnoki szolgálatot is tudnánk bővíteni, akár lehetőségeket biztosíthatunk olyan keresztény és keresztyén értékrendet valló családoknak, akik itt képzelik el a jövőjüket, akik a mezőgazdaságból és a helyi szolgáltatások végzéséből kívánnak megélni. Egyáltalán nem mindegy, hogy milyen elhivatottságú emberekkel telik meg a környék. Itt dolgozni kell. Tudnunk kell, hogy vannak-e olyan fiataljaink, akik szeretnének itt munkát vállalni, vannak-e olyan családok, amelyek ráéreznek arra, hogy értéke van a falusi életformának.
Simó Márton
Székelyhon.ro