Látogatóban a Minerva archívumában
Már az év első napjaiban sokan felkeresték a Minerva Művelődési Egyesület archívumát, ahol megannyi lexikon, kötet, folyóirat, tanulmány és tudományos dolgozat várja a média világa iránt érdeklődőket. A 2011 októberében megnyitott Kolozsvári Magyar Média, Tudományos és Kulturális Központ keretében működő intézmény a tudomány valóságos tárházát kínálja az egyetemi hallgatók, a tanárok és a kutatók számára, akik a legfrissebb sajtótörténeti szakkönyvek, enciklopédiák és szótárak mellett a Szabadság napilap és elődje, az Igazság számait is fellapozhatják. A hasznos időtöltést és a munka gördülékenységét – a tudományos anyag mellett – Újvári Mária biztosítja.
Három évvel ezelőtt ismerkedtem meg személyesen Újvári Máriával, aki már akkor nagy szeretettel mesélt életéről, könyvtárosi tevékenységéről: harmincöt éven át volt a kolozsvári Lucian Blaga Központi Egyetemi Könyvtár munkatársa, ahol elsőként a dokumentumok bibliográfiai leírásával foglalkozott, majd azok tartalmi feltárását végezte. Pályájának legszebb 12 évére, a Soros Könyvtárban eltöltött időszakra is visszaemlékezett, mesélt tanári és kutatói pályájáról, s egy nagy bölcsességet is megosztott: „csodálatos, ha az ember nem kötelességének érzi a munkáját, nem muszájnak, mert meg kell keresnie a kenyerét, hanem mindennapos élménynek, tanulásnak. Ebben az esetben sem belefáradni, beleunni, belekeseredni, sem pedig beleöregedni nem lehet a munkába, az ember ugyanúgy megőrzi az energiáját és a kíváncsiságát, mint tizenéves korában.” Hogy Újvári Mária valóban megőrizte az energiáját és a kíváncsiságát, arról magam is meggyőződhettem az elmúlt időszakban, hiszen a Szabadságot is megjelentető Minerva Művelődési Egyesület berkeiben munkatársak lettünk, s bár ebben a forgatagban, a napilapos taposómalomban csak nagyon kevés időnk jut egymással igazán mélyrehatóan elbeszélgetni, néhanapján bekíváncsiskodom birodalmába.
Így történt ez tegnap délután is, amikor örömmel újságolta: már az év első napjaiban sokan felkeresték az archívumot, végzős diákok mellett egyetemi tanárok, kutatók, valamint olyan szakemberek, akik az évek folyamán publikáltak a Szabadságban és az Igazságban, avagy érdeklődnek valamely téma iránt. Hiszen itt minden megtalálható, ami valaha nyomdafestéket látott a kolozsvári magyar napilapban, és még annál is több: a teljes Korunk-, Látó-, Me.dok és Krónika-gyűjtemény mellett évkönyvek sorakoznak a polcokon (Romániai magyar évkönyv, Hargita kalendárium stb.), valamint olyan kiadványok, didaktikai célú periodikai anyagok, amelyekből szintén sikerült összegyűjteni néhány lapszámot (Irodalmi jelen, Agria, Várad stb.). Mindenbe bele lehet lapozni, ahogyan az Igazság és a Szabadság kézikönyvtárának gyűjteményébe is – könnyen, gyorsan és egyszerűen, ebben könyvtárosunk lelkiismeretessége és segítőkészsége mellett a számítógépes feldolgozottság is segít (a szerző és a cím mellett témák szerint is lehet válogatni).
Az archívum gazdagságát bizonyítja, hogy az érdeklődők az újságírás alapjaival is megismerkedhetnek: a szótárak, lexikonok, tankönyvek és a klasszikus szerzők – Ady Endre, Móricz Zsigmond, Beke György stb. – írásai, tanulmányai, kötetei mellett a legfrissebb szótárak, szakkönyvek (Magyar szókincstár, Rövidítések enciklopédiája stb.) állnak rendelkezésre. – Cseke Péter közbenjárása révén magyarországi könyvkiadóktól is sikerült remek segédanyagot összegyűjtenünk: megtalálhatók itt az újságírói munkához nélkülözhetetlen legújabb szótárak, eligazító lexikonok – magyarázza Újvári Mária, s miközben az újonnan érkezett köteteket vesszük számba, egy érdekes címen akad meg a szemem: Első magyar sznobszótár. Nélkülözhetetlen segédkönyv mindazok számára, akik magyar szavaink helyett beszédjükben, írásukban idegen szókat kívánnak használni. Alkalomadtán hasznosnak bizonyulhat ugyan az idegen eredetű szavak ismerete (csak a példa kedvéért, az otromba szó változatai: rusztikus, prosztó, indiszkrét, triviális, ordenáré), ennél azonban fontosabb, hogy a hallgatók kezükbe vehetik az újságírás és kommunikáció szakokon korábban végzett társaik dolgozatait, részletesen is tanulmányozhatják egyik-másik munka felépítését, tartalmát, szakirodalmát, amelyekből aztán ihletet meríthetnek tudományos szövegeik megírásához.
Az egyetemi kurzusok írott változatai mellett tanárok által ajánlott kötelező könyvészet is megtalálható a gyűjteményben, akik pedig sport témákban kutatnának, azokat a László Ferenc sportújságíró hagyatéka várja, ebben több mint 400 kötet – lexikonok, évkönyvek –, újságok archívumtöredékei, értékes kordokumentumok, kéziratok és Frici bácsi használati eszközei (íróasztal, írógép, tollak, pénztárca stb.) találhatók. A teljesség igénye nélkül tudom csak számba venni az archívum további kínálatát: a Minerva kiadóval és nyomdával kapcsolatos korabeli nyomtatványokat, az 1920 és 1948 között megjelent kötetek több mint 2500 kiadványát tartalmazó bibliográfiai leírást, a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva termében és az épület alagsori galériájában szervezett események plakátjait, a filmes adatbázist, valamint az egyesület birtokában lévő mintegy 30–35 ezer sajtófotó-gyűjteményt, ez utóbbi feldolgozása az elkövetkező időszakban esedékes.
Hogy érzi magát ebben a hatalmas gyűjteményben, érdeklődöm tovább beszélgetőtársamtól, mire ő: „nagyon jól, imádom, amivel foglalkozom, hiszen látom azt, hogy értelme van, a visszajelzések is egyértelműen pozitívak”. Örömét leli abban, hogy eligazíthatja az archívumba betérőket – hogy melyik polcról, honnan kell levenni a keresett kötetet –, vagy hogy melyik kolozsvári könyvtárba érdemes betérni valamely kiadványért. S túl azon, hogy a gyűjteményben otthonosan mozog, az éppen aktuális témákat is körültekintően ismeri: minden reggel végigolvassa a Szabadságot, és a Transindexre is rá-rápillant, hiszen, mint mondja, egy archívum vezetőjének azt is tudnia kell, hogy aznap milyen olvasmányt érdemes ajánlania a betérőknek. Könyvtárosi tevékenysége mellett tudományos kutatásokat végez – a napokban jelenik meg két tudományos ülésszakon elhangzott dolgozatát is tartalmazó kötet –, a kolozsvári Központi Egyetemi Könyvtár méltán híres igazgatói közül, Szabó Károly és Erdélyi Pál után pedig ezúttal Ferenczi Zoltánról tervez tanulmányt írni.
Akinek sikerült felkelteni az érdeklődését, hogy tovább faggassa kedves munkatársunkat, és közben a médiatudomány világába is betekintsen, azt munkanapokon reggel 9-től délután 4 óráig várjuk a Minerva archívumába, a Jókai/Napoca utca 16. szám alá!
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár),

Konferenciát rendeztek az erdélyi irodalomról Budapesten
Az erdélyi irodalom az elszakítottság idején és ma címmel rendeztek konferenciát szerdán Budapesten. A tanácskozáson irodalmi lapokról, szerzőkről, műveikről és a történelmi körülményekről is megemlékeztek az előadók.
A Magyar Művészeti Akadémia (MMA) Irodalmi Tagozata, a Magyar Írószövetség, a Helikon és a Székelyföld folyóiratok szervezte tanácskozást megnyitó köszöntőjében Fekete György, az MMA elnöke hangsúlyozta, hogy a határon inneni és túli magyarok beszélt, vizuális és zenei nyelve ugyanaz. Mindez elképesztő összetartó erőt jelent - tette hozzá.
Demeter Zsuzsa irodalomkritikus Változatok halálsikolyra és madárhangra című előadásában az idén januárban elhunyt Sigmond István íróról emlékezett meg. Mint mondta, Sigmond Istvánt a kritikusok nem kényeztették el, munkásságát elhanyagolták. Áttörést talán a Varjúszerenád című műve jelentett, az Irodalmi Jelen 2006-os regénypályázatának díjnyertes alkotása, akkor figyelt fel rá a magyarországi kritika, az újabb köteteiről azonban ismét alig esett szó.
Elek Tibor irodalomtörténész, a békéscsabai Bárka folyóirat főszerkesztője A rendszerváltozás előtt és után című előadásában kifejtette, hogy az erdélyi magyar irodalom fogalma Trianon következménye: az azt követő évtizedekben az utódállamokban rekedt magyarok ideológiákat gyártottak önállóságuk bizonyítására, amelynek eszközeként felhasználták az irodalmat is. Andorkó Júlia irodalomtörténész a Kolozsvárott megjelent, Utunk című irodalmi lapnak, a Helikon elődjének történetét ismertette. Borcsa János irodalomtörténész az erdélyi magyar költők műveiben megjelenő haza és magyarság kérdéséről beszélt, Karácsonyi Zsolt költő, a Helikon főszerkesztője pedig az erdélyi magyar lírában megjelenő idegenség kérdését feszegette. Gondos Mária Magdolna egyetemista Fiatal írók földjén baktatva című előadásában arra kereste a választ, hogy a fiatal íróknak, és az általuk írt irodalomnak "elkeseredett baktatásra, sziporkázó sétára vagy rémült rohanásra" van-e oka.
Az erdélyi 90-es nemzedékről szólt Lakatos Mihály író, irodalomtörténész, bemutatva az 1980-90-es évek történelmét, körülményeit. Beszélt a Serény Múmia és az Előretolt Helyőrség című lapokról, valamint Sántha Attila és Orbán János Dénes A transzközép irodalom című esszéjéről, kiáltványáról. A Helikon és a Székelyföld folyóiratok 18 órakor kezdődő, Találkozunk a Vigadóban című irodalmi estjén Fekete Vince, Karácsonyi Zsolt, László Noémi, Lövétei Lázár László kötők, illetve Molnár Vilmos és Papp Attila Zsolt írók vesznek részt. MTI

Séta vagy rohanás? – Budapesti konferencia az erdélyi irodalomról
Az erdélyi irodalom az elszakítottság idején és ma címmel rendeztek konferenciát szerdán délután Budapesten. A tanácskozáson irodalmi lapokról, szerzőkről, műveikről és a történelmi körülményekről is megemlékeztek az előadók.
A Magyar Művészeti Akadémia (MMA) Irodalmi Tagozata, a Magyar Írószövetség, a Helikon és a Székelyföld folyóiratok szervezte tanácskozást megnyitó köszöntőjében Fekete György, az MMA elnöke hangsúlyozta, hogy az anyaországi és a határon túli magyarok beszélt, vizuális és zenei nyelve ugyanaz. Mindez elképesztő összetartó erőt jelent – tette hozzá.
Demeter Zsuzsa irodalomkritikus Változatok halálsikolyra és madárhangra című előadásában az idén januárban elhunyt Sigmond István íróról emlékezett meg. Mint mondta, Sigmond Istvánt a kritikusok nem kényeztették el, munkásságát elhanyagolták. Áttörést talán a Varjúszerenád című műve jelentett, az Irodalmi Jelen 2006-os regénypályázatának díjnyertes alkotása, akkor figyelt fel rá a magyarországi kritika, az újabb köteteiről azonban ismét alig esett szó.
Elek Tibor irodalomtörténész, a békéscsabai Bárka folyóirat főszerkesztője A rendszerváltozás előtt és után című előadásában kifejtette, hogy az erdélyi magyar irodalom fogalma Trianon következménye: az azt követő évtizedekben az utódállamokban rekedt magyarok ideológiákat gyártottak önállóságuk bizonyítására, amelynek eszközeként felhasználták az irodalmat is.
Andorkó Júlia irodalomtörténész a Kolozsvárott megjelent, Utunk című irodalmi lapnak, a Helikon elődjének történetét ismertette. Borcsa János irodalomtörténész az erdélyi magyar költők műveiben megjelenő haza és magyarság kérdéséről beszélt, Karácsonyi Zsolt költő, a Helikon főszerkesztője pedig az erdélyi magyar lírában megjelenő idegenség kérdését feszegette.
Gondos Mária Magdolna egyetemista Fiatal írók földjén baktatva című előadásában arra kereste a választ, hogy a fiatal íróknak, és az általuk írt irodalomnak „elkeseredett baktatásra, sziporkázó sétára vagy rémült rohanásra” van-e oka.
Az erdélyi 90-es nemzedékről szólt Lakatos Mihály író, irodalomtörténész, bemutatva az 1980-90-es évek történelmét, körülményeit. Beszélt a Serény Múmia és az Előretolt Helyőrség című lapokról, valamint Sántha Attila és Orbán János Dénes A transzközép irodalom című esszéjéről, kiáltványáról.
A tanácskozást követően a Helikon és a Székelyföld folyóiratok Találkozunk a Vigadóban című irodalmi estjén Fekete Vince, Karácsonyi Zsolt, Lövétei Lázár László és Papp Attila Zsolt költő, illetve Molnár Vilmos író mutatták be a lapokat, és olvastak fel műveikből.
MTI. Krónika (Kolozsvár)

Emléktábla a Jelen Házban
Főhajtás Faludy György előtt
Faludy György (1910–2006) nagyon sokszor járt Erdélyben – mondta a költő Szőcs Géza (sok egyéb titulusát is fel lehetne sorolni, többek között a Magyar PEN-klub elnökségét – tudomásunk szerint mellesleg magyar PEN-klub elnök még sohasem járt Aradon), azt mondta tegnap egy interjúban: érthetetlennek tartja, miért nem idéződnek fel kellő súllyal ezek a rendkívüli alkalmak, Faludy erdélyi látogatásai a közemlékezetben, a szerkesztőségekben, szellemi műhelyekben, kávéházakban, kocsmaasztal mellett, egyetemek tanszékein, újságírók, írók, költők körében, miért jelentkezik ilyen (a látogatások nyújtotta intenzív élményhez viszonyítva) halvány leképeződésben Faludy Gyögy emléke. Mától egy tárgyi emlék, amely Faludy egyik erdélyi útjának emlékét őrzi, ez az Aradon leleplezett tábla, amelyre méltán lehet büszke az aradi közösség, és annak vezetői, akik ezzel hűségüket bizonyították – nem mintha nagyon bizonyítani kellene pont Aradon, a mártírok emlékművének városában –, de ezzel a táblával egyfajta folytonossági plusszal járultak hozzá a Faludy-kultuszhoz, ahhoz, hogy Faludy még hosszabb életű legyen.
Az említett emléktáblát tegnap délben – az Aradi Magyar Napok rendezvénysorozat keretében – a Jelen Ház kapubejáratának falán leplezték le a költő özvegye, Faludy Fanny jelenlétében. A viszonylag népes közönséget (köztük volt az RMDSZ képviseletében Cziszter Kálmán városi tanácsos) Böszörményi Zoltán, az Irodalmi Jelen főszerkesztője, a Nyugati Jelen tulajdonosa köszöntötte, felidézve: emlékezetes nap marad 2004. március 24., amikor Faludy György először járt Aradon, s a Jelen Ház dísztermében tartott előadást népes közönség előtt. Egy következő előadásra már nem került sor, de az év októberében még egyszer ellátogatott Aradra, felesége társaságában egy bensőséges találkozásra. „Összeszorult szívvel gondolok rá, hogy már nincs közöttünk – egy évre rá örökre eltávozott”, emlékezett Böszörményi Zoltán, majd felolvasta e pillanat rögzítésére szánt mementót:
Faludy György imája
Elfehérül a tér, mikor kék szemét ráveti a sok szomorúságot látott tájra. Ez a táj most Faludy György Maros mosta alföldje, a tizenhárom szabadságharcos tábornok utolsó állomása: Arad.
Amikor a Mester először itt járt, megkérdeztem tőle, miért csak most, miért ennyire későn, nem furdalta a kíváncsiság, hogy a magyar történelem ezen szomorú városába viszontagságos élete során egyszer is benézzen. Komoran tekintett vissza rám, mint aki csak akkor tudatosította, mit jelent Arad Magyarország vérzivataros múltjában. „Ide jövet, ezt a kérdést én is feltettem magamnak, de akkor sem tudtam okosabbat kiötleni, mind azt, hogy a sorsom nem hozott erre” – mondta, és a Jelen Ház díszterme felé vette apró, óvatos lépteit.
A pillanat szülte pillanat akkor a sors különös játéka lehetett, hiszen ő nem gondolt Október 6. című versére, melyben a táj hasonlított a maihoz, „mint a fácán: tarlók, fák, vérző foltjai”. De ahogy lépkedett felfele a lépcsőkön, mintha az idő létrájáról nézett volna vissza, lelki szemeivel látta, mi történik Aradon azon a végzetes, gyászos napon.
Nekem pedig az járt az eszemben, mennyire tapintatlan voltam vele, hiszen az ő lelkében „égi fény ragyog” és a messzeségből világok intenek feléje.
Most hogy már levetette testének börtönét, jobban látszik, ami volt.
Mintha most is hallanám Michelangelo utolsó imájának záró sorait: „Istenszobrász! a márvány én vagyok.”
Még volt egy mementója Faludy Györgynek itt, Aradon, folytatta: halálának hírét a világon először mi közöltük, Faludy Fanny jóvoltából. Megemlítette továbbá: a Nyugati Jelen címlapján, a fejléc fölött egy évtizede – az Óda a magyar nyelvhez c. költeményéből való – Faludy-idézetet („Magyar nyelv! Sarjadsz és egy vagy velünk / és forró, mint forrongó szellemünk”) láthat a lap olvasója.
Szőcs Géza azzal kezdte beszédét: „Mindenkinek köszönettel tartozunk, akik itt vannak és akik nincsenek itt, akik együttesen hordozzák Faludy György költészetének, alakjának az emlékezetét, olyannyira, hogy ez megtestesült egy emléktáblában is, amelyhez hasonló – éppen összeszámoltuk Fannyval – nagyon kevés van: van egy a (budapesti) VII. kerületi szülőházon, a XIII. kerületben, ahol lakott, egy magyarországi faluban, amelynek kultúrháza az ő nevét vette fel és az Írók Boltjában – Arad tehát az ötödik város, amely emléktáblát szentelt Faludy Györgynek”.
A Faludy Fanny és Szőcs Géza által leleplezett emléktáblára koszorút helyezett el a költő özvegye, Szőcs Géza, valamint az Irodalmi Jelen és a Nyugati Jelen nevében Böszörményi Zoltán, majd Czernák Ferenc elszavalta Faludy Janus Pannonius hazatérése c. versét.
***
Arad emléktáblákban sajnálatosan szegény, de tegnaptól egy nagy magyar költőnek állított táblával gazdagodott. Egy költő emlékét azonban a neki állított táblánál is jobban őrzi az, hogy olvassák, mert igazán ezzel marad meg az őt megillető örökkévalóságban. Faludy Györgyöt, remélhetőleg, nemcsak ez az emléktábla őrzi meg az aradiak számára.
Jámbor Gyula, Nyugati Jelen (Arad)

Bemutatták Böszörményi Zoltán új verseskötetét
„Talán önmagamat kellene kitalálnom”
Böszörményi Zoltán legújabb verseskötetét mutatták be csütörtökön a Jelen Ház dísztermében, az Irodalmi Jelen és az Aradi Kölcsey Egyesület közös estjén.
A Kalligram Kiadó gondozásában megjelent Majorana a tér tenyerén címet viselő kötet hasábjain az olvasók újra találkozhatnak a szerző alteregójával, a titokzatos körülmények között eltűnt olasz fizikussal, Ettore Majoranával. Aki már olvasta a József Attila-díjas – bemutatásra már nem szoruló – szerző korábbi költeményeit, tudhatja, hogy gyakran az általa csodált és tisztelt olasz zseni bőrébe bújik, így próbálja saját énvilágát, gondolkodásmódját, vágyait és félelmeit az olvasók elé tárni.
A bemutatón Böszörményi költői életútját, szellemi tevékenységeinek állomásait (többek között emigrációs éveit) Jámbor Gyula összegezte, emlékeztetve az olvasókat, hogy a szerző immár 35 éve publikál, verseskötetei mellett több regényt is megjelentetett. Ez a tizedik verseskötete, az első, az Örvényszárnyon 1979-ben látott napvilágot.
A költő, aki a majd évszázaddal korábban élt Ettore Majorana figurájához nyúl, „tág teret kap, nagyszerű választás számára, hiszen a nevében, bőrébe bújva nagyon sok mindent elmondhat arról, amit a XXI. század elején érez” – mondta Jámbor.
A hat versciklusos, komoly filozófiai és kultúrtörténeti értékeket hordozó 58 költeményt magába foglaló kötet a költő gondolatvilágának, érzéseinek tükre. „Böszörményi Zoltán e kötetében az érett és bölcs, művelt férfiú, a világból némiképp kiábrándult, de a reményt mégsem végképp feladó költőként áll az olvasó elé”.
Böszörményi Zoltán bevallotta: úgy érzi, hogy a Majorana-ciklusnak, azaz a Majorana-verseknek ezzel a kötettel vége, valami mást, „talán önmagát kellene kitalálnia” az elkövetkezőkben.
A szerző verseiről hozzászólásában dr. Brauch Magda is véleményt mondott, szerinte nagy részük kiábrándultságot sugall, utalva itt például a Majorana létüres tere c. költeményre („Míg létüres térben kószál a lélek, / vajmi életet kell még hozzá élned”), melyet olvasván az embernek az az érzése támadhat, hogy a költő az előtte álló élet értelmét keresi.    
„Új kötetében Böszörményi Zoltán Majoranát, a nyomtalanul eltűnt atomfizikust jeleníti meg. Az ő nevében kutat költészete a ’hiányzó rész’ után. A Majorana a tér tenyerén ciklusai e keresés állomásait és metódusait írják le, az önvizsgálattól, a magában-magát-kereséstől a formák, a megragadható összefüggések analízisén át a még lakható mikrovilágok felé. Rezdülések, fénytörések, pillanatrajzok: az érzéki tapasztalás összekapcsolása az érteni akarással, egymásba hullámzó romantikus és racionális mentalitás. Reflexív költészet. Visszatükröz mindent, ami felé fordul. Elmélkedik, megszólít, felidéz, vitat: jelen van a kultúra szüntelenül táguló egészében, mindennapokban, történelemben, természet és ember alkotta terekben” – írja Mányoki Endre a kötet ajánlójában.
A könyvhöz egy DVD is jár, mely a Katedrális az örök télnek c. kötetének verseit tartalmazza. A verseket maga a szerző adja elő.
A könyvbemutató záróakkordjaként a szerző dedikált, majd a vendégeket baráti beszélgetésre, koccintásra invitálták.        
Sólya R. Emília
Nyugati Jelen (Arad)

Az esszé, a líra és Isten – Lászlóffy Csaba esszékötetét ismertették
„Már a cím olvasásakor meg lehet sejteni, hogy miről szól a könyv, ugyanakkor azt is, hogy azokhoz szól, akik hajlandók gondolkodni. Nem könnyű olvasmány, az olvasónak az az érzése támad, hogy partneri viszonyt ajánl fel neki a szerző” – méltatta Szilágyi Júlia irodalomkritikus Lászlóffy Csaba Az út, akár egy hosszú mondat című esszékötetét, annak kolozsvári bemutatóján.
A Bulgakov irodalmi kávéház emeleti termében megtartott eseményen Szilágyi Júlia kiemelte: Lászlóffy Csaba különös gondot fordít a nyelvhelyességre, a címben is vigyáz arra, hogy ha mássalhangzóval végződik egy szó, a következő szó magánhangzóval kezdődjék.
Szilágyi szerint a könyv az időről szól, a szerző saját életidejéről, meg azokéról is, akiket megszólít. Erről árulkodik a tény, hogy sokszor előfordul az esszékben az idő külön megnevezve. Kifejtette: Lászlóffy Csaba mester abban is, hogy olvasóját munkatársként tiszteli, a líra, a bölcselet és a próza egymásra talál az írásokban.
Szilágyi Júlia méltatását követően Varga Melinda, az Irodalmi Jelen című folyóirat munkatársa beszélgetett a József Attila-díjas költővel. Lászlóffy Csaba elárulta, az esszékötetben többek közt Rimbaud-ra és Baudelaire-re is találhatók utalások, a rejtett utalások pedig nem csupán saját ízlését tükrözik, hanem „van egy olyan vonulata a lírának, ahol a nyelv az Isten”.
Ugyanakkor elmondta: abban is különbözik a vers és az esszé, hogy a versben több a metafora, az esszében viszont több az aszszociáció. Varga Melinda kérdésére hozzáfűzte: életcéljává vált szakmai szempontból lebontani a műfaji határokat.
A beszélgetés során Lászlóffy Csaba több esszéjét is felolvasta, köztük a kötet címét adó Az út, akár egy hosszú mondat című írását is. A könyvbemutatót szimfonikus zenei betét színesítette: Dávid-Kacsó Soma csellón László Györgyi pedig harmóniumon játszott a közönségnek.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Akiben hitt az Isten
(Az író posztumusz könyvéről)
"Sigmond egészen egyedi tragikus, végletes iróniája, humora egyszerre enyhíti és fokozza világ, az ember gyógyítható, vagy gyógyíthatatlan? – dilemmáját. Egyúttal minden egyes személy látszólag magától értetődően elhárítható, de lényegében kinek-kinek letagadhatatlan felelősségét. Annak az embernek is van lelkiismerete, aki élete során önmaga elől is elhallgattatta. Elnémíthatja, megnyomoríthatja, de nem semmisítheti meg – írta róla elemzésében Széles Klára. (Helikon, 2010/6.)
Hetvenötödik születésnapjára készült köszöntő tanulmányában így méltatja ugyanő: "S. I. nehézéletű író. Olyanféle ’rögös út’ áll mögötte, amelyen több a rög, mint az út. Pártában maradt leányzó, aki virágkorában, de még virága hullását elérve is hiába várja epedve a kérőket. Ritkán vet rá szemet egy-egy érdeklődő. S csak amikor már nagyszülő-korába ér – férfiként: lassan az őszülő halánték idejét is elhagyja –, akkor, szinte váratlanul kopogtatnak egyre nagyobb számban hódolói, olvasói, akik egyre nagyobbra becsülik." (Irodalmi Jelen, 2011. július 29.)
"Új műfajt hozott létre a Molekulákkal, a prózaverset, a verspróza, a borgesi mozaikpróza környékén, de egészen és sajátosan újat, mert... No, erről egy monográfiafejezetet kellene írni, most csak egy vázlatos gondolatot pendítek meg – állapítja meg róla Ács Margit. – Egy sejtést. Óriási léptékkülönbségeket vegyít ezekben a molekulákban. A turista- és katonai térképek aprólékos részletezését a világatlasz, sőt, a csillagtérképek hatalmas arányaival. E molekulányi nagyságban lélegzetelállítóak az átlépések az egyik léptékből a másikba. És a vers úgy jön ide, hogy a szöveg hangzása gyönyörű."
"...az elmúlt 43 esztendőben a világ nagyon megváltozott, többször kifordult a sarkából, nos, én is ebben a sokat változó világban éltem, élek, ez nyilvánvalóan érzékelhető írásaimon is. Más a világlátásom, gondolatmenetem, sőt a stílusom is – vallotta az író. – Kafkát ma már a realista írók közé kellene sorolni, az ő műveinek történéseihez viszonyítva a világ sokszorosan megdöbbentőbb történései között éltünk, élünk, ezeket már semmiféle abszurd fogantatású írással sem lehet felülmúlni."
Egyazon szó négyszer is szerepel az idézetben: éltem, élek, éltünk, élünk. Mára a múlt idejű alakok maradtak érvényben. Sigmond István (Torda, 1936. július 31 – Kolozsvár, 2014. január 18.) immár egy éve nincs közöttünk.
"Erdélyben a hatvanas-hetvenes években egész – és irodalomtörténeti súlyában, eredményeiben máig nem eléggé felmért, noha egyetemes, összmagyar és világirodalmi kontextusba helyezve is jelentékeny – vonulata, alkotástípusa bontakozott ki a vérbeli groteszk-abszurd prózafajtának. Sigmond István ennek a többek között Mándytól, Mészölytől, Hajnóczytól is ösztönzéseket nyerő áramlatnak emelkedett az egyik bizonyosan legeredetibb, legizgalmasabb élvonalbeli reprezentánsává – egyben kiváló mesterévé" – méltatta az immár lezárt életművet búcsúzójában Bertha Zoltán. (Irodalmi Jelen, 2014. január 29.)
Posztumusz novelláit tartalmazó könyve: Sigmond István huszadik kötete*. A család szíves közreműködésével adhatjuk közre a hátsó fedőlapra készült méltatást, amely végül valamilyen okból mégsem került oda. A szerzője: Ács Margit.
"Az író posztumusz könyve. Káron ladikjában érzed magad. Élet és halál között siklasz, sohasem látva egészen tisztán a partokat. A rég holt író is élőként szól ilyenkor hozzád, Sigmond István pedig különösen, hiszen még csak alig pár hónapja írta itt olvasható elbeszéléseit, karcolatait, ő maga rendezte kötetbe, ő adta a könyv címét, kész kéziratot hagyott hátra. Óhatatlanul úgy olvasod, mint végrendeletet. Most a halál partjáról rúgja vissza magát az életbe a romolhatatlan alkotó szellem, ahogy utolsó éveiben az élet partjáról tépte-szaggatta el nap mint nap a betegség. De ő visszavette az Alvilágtól az erőt, az időt, és írt, írt; szavakba, molekuláknak nevezett versprózákba és abszurd novellákba zárta a belőle szökő életet. Annyi létezést, annyi imaginárius létet teremtett az ez idő alatt született három kötetében, amennyinek megéléséhez matuzsálemi kort kellett volna elérnie. Előre élt meg éveket, fogyatkozó testtel haldokolva.
Eleven jelenlétét szövegeinek perzselő, provokatív őszintesége is sugalmazza. Egész életműve zavarba ejtő nyíltsággal szembesített az emberi lény végletes gyengesége, törékenysége és egyszersmind bestiális gonoszsága kettős tragédiájával. Víziói bátorságot követeltek olvasójától is. S a mértéktelen szenvedésmennyiség láttán, a szenvedés médiumaként megtagadta az isteni teremtés elfogadását. Nagy küzdelem volt ez, az emberben lévő Jóért való gyötrelmes zarándokút – van-e ennél méltóbb írói program? Isten is gyónni szeretne valakinek címet adta 2012-ben megjelent kötetének, a 2013-as köteté: Egy ateista tanácsai: higgyetek Istenben. De a megbékélésig nem juthatott el. Káosz – áll a vészjósló cím ennek az utolsó gyűjteménynek a címlapján. Mintha az elbeszéléseiben gyakran megidézett varjak kárognának fel újra e szóban. "Valóságos a kép, vízió, képzelet, álom? Nem tudom. Álomnak is elviselhetetlen, de miért vannak ilyen álmaim?" – teszi fel ő maga is megrettenten a kérdést. De van egy mondata, amely neki enyhülést hozhatott, olvasójának feloldozást ad: "Én nem vagyok ilyen istenhívő, én azok közé tartozom, akikben Isten hisz. S ennél nagyobb kitüntetés nincs a világon".
*Sigmond István: Káosz. Novellák. Polis Kiadó, Kolozsvár, 2014
B.D.
Népújság (Marosvásárhely)

„Gyújts világot a tiszta gondolatnak” – 25 éves a Körösmente Irodalmi Kör
Az idők változnak, s mi bennük változunk. A milliószor idézett latin mondás jár az eszemben, miközben szombaton délután a kisjenő-erdőhegyi református egyházközség közösségi termének „elnökségi asztalától” (vajon milyen jogon-okon ültettek oda?) a szinte teljesen megtelt teremben ülőket nézegetem. Emlékszem a kör tagjainak némelyikére húsz évvel ezelőttről… Közben a gyönyörű, napsütéses délutánon az a (talán tavaszi, talán nyári) nap jut eszembe, akaratlanul is, amikor ennek a közösségi háznak, ahol most összegyűltünk, az alapjain dolgoztak a (többnyire, talán egészében önkéntes) helybeli, egyházközséghez tartozó kőművesek-ácsok.
A tiszteletes úrtól hallom, aki a nem helybeli érdeklődőknek a kívülről-belülről nagyon szépen felújított templomot bemutatja – a környékét is nagyon szépen rendbe tették –, hogy az melyik évben is lehetett, természetesen (jóval) 1989 után. Mert azelőtt, ezt már nem is kell mondania, egy magyar egyházközség „terjeszkedése”, egy közösségi ház felhúzása a lehetetlenség határait súrolta.
Akkoriban azonban, amikor e ház felhúzása elkezdődött, az erdőhegyi református egyházközség a mostaninál sokkal népesebb volt, a Körösmente kör pedig már (illetve még) fénykorát élte. Amint Csanádi János ny. magyartanár a kezdetekre emlékezve később elmondta: 1989 karácsonyán a kisjenő-erdőhegyi magyar fiatalok kis csoportja kereste fel, s akkor határozták el, hogy megalakítják (a magyarság érdekvédelmi szervezetén, az RMDSZ-en kívül) az irodalmi kört is. Mintegy két évtizeden keresztül a kör intenzíven, rendszeresen működött – sok megyei szintű, köztük aradi rendezvényen is emlékezetesen szerepelt –, az utóbbi öt évben azonban tevékenysége alábbhagyott, pillanatnyilag, tudomásunk szerint, hivatalosan elnöke, vezetősége sincs.
A szombaton a (mellesleg jól sikerült negyedszázados) megemlékezést levezénylő Csanádi János nyugalmazott magyartanár ezt sem hagy(hat)ta figyelmen kívül, amikor két és fél évtized sommás mérlegét megvonta. Megemlékezett többek között azokról, akik az egykori alapító tagok közül azóta végleg eltávoztak (dr. Deák Emese orvosnőről, Czéczi Ditlindérőlm Molnár Béláról) vagy azokról a „tiszteletbeli tagokról” (Adorjáni Nagy Aranka és Mézesné Kovács Eta költőkről), akik, bár nem éltek akkoriban Kisjenő-Erdőhegyen, a Körösmentéhez tartozóknak számítottak. És természetesen szó esett a város nagy költőjéről, Olosz Lajosról (Nagyzerinden, ahol a tanár úr sokáig tanított) az ő nevét viseli az irodalmi kör, és a Körösmente számára is meghatározó személyiségnek, szellemi mentornak számított, bár alakulását, aminek biztosan nagyon örült volna, már nem érhette meg. Eljött viszont az ünnepségre két leány-unokája, férjével együtt, akiket nagy tisztelettel fogadott a közönség.
A 25 éves évforduló egyébként nem volt belterjes ünnepség, minthogy arra az Aradon megjelenő Irodalmi Jelen folyóiratot is meghívták. Bege Magdolna, a Nyugati Jelen főszerkesztője és az Irodalmi Jelen mindenese az idén immáron 15 esztendős, Böszörményi Zoltán költő, író által alapított folyóirat történetét vázolta, ismertetve különböző (8–12-16-32 oldalas, illetve könyv alakú, pár éve interneten is megjelenő) változatait és célkitűzéseit, kiemelve: a Nyugati Jelen havonta megjelenő nyolcoldalas melléklete elsősorban a régióbeli alkotókat karolja fel. Szólt ugyanakkor az Irodalmi Jelen könyvekről, köztük a legutóbbiról, és a napokban megjelenő Juhász Béla-kötetről (Legyőztük a rákot).
Réhon József (aki nem először volt a Körtösmente Irodalmi Kör vendége, és tagjai közül többeket is tanított) Ken Tibes, alias Benedek István A Leonardo-madár című, az Irodalmi Jelen-könyvek legutóbbi kötetét ismertette, s megemlékezett az aradi középiskolában végzett, ma Németországban élő szerző egyik előző (Nem a ruha eszi az embert) kötetéről is.
A délután főszereplői természetesen a helyi, jubiláló irodalmi kör tagjai voltak, de előttük még – tekintettel a közelgő nőnapra – Papp József erdőhegyi református tiszteletes olvasott fel (művészi szinten) egy „derűs költeményt”, Darvas Szilárd közismert versét a férfi–nő kapcsolatról. A kör régi tagjai (Molnár Erzsike, Pálfi Károly, Sime Judit, Szilasi Ildikó, Gál Éva) adtak elő Reményik-. Olosz- és Tóth Árpád-verseket, de elhangzott (a közelgő március 15. előtt tisztelegve) Petőfi Nemzeti dala is, Molnár Márton megzenésítésében és előadásában.
A jubileumi ünnepség az erdőhegyi iskolások Életfa-pályázattal kapcsolatos műsorával ért véget.
A kívülálló pedig arra gondolt: 10-15 év múlva megírhatja-e az akkori krónikás a kör 35. vagy 40. születésnapjáról szóló beszámolót?…
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

Képzőművészet és irodalom Jánosi Andreával
Gyakran szóba kerül mostanság Jánosi Andrea neve különböző kiadványok kapcsán: az ő illusztrációi díszítik a Kincses Képeskönyv sorozat köteteit (Marosvásárhely, Kolozsvár, Visegrád stb.), a Kányádi Sándor fordításában megjelent Volt egyszer egy kis zsidó című jiddis népköltészeti válogatást, Markó Béla Hasra esett a Maros, valamint Szőcs Géza Ha polip szuszog Kolozsvárott című művét is. Ezekben az esetekben kétségtelenül a szövegek voltak előbb, azokat gondolta tovább az illusztrátor-grafikus, és álmodott izgalmas világokat köréjük, melléjük.
Az Irodalmi Jelen íróműhelye keretében kicsit más helyzet állt elő: a részt vevő fiatalok egyik alkalommal azt kapták feladatként Varga Melindától, hogy Jánosi Andrea festményei alapján írjanak verseket vagy novellákat – kedvükre választhattak a művész álmai ihlette alkotások közül, amelyeket korábban a Korunk Stúdiógalériában és a Kaja Tanyában tárt az érdeklődők elé. A tizenöt-húsz fős csapatból öten olvasták fel hosszabb-rövidebb terjedelmű szövegeiket hétfőn este a Bulgakov kávéház emeletén, a nyolcadik íróműhely keretében – Varga Sándor-György, Sárkány Tímea, Gábos Dezső, Gotha Róbert Milán és Gere Dóra –, sajátos példáját adva annak, miként hathat a képzőművészet az irodalomra.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)

Irodalmi Jelen-díj Horia Ungureanunak
A holnap kezdődő IV. Aradi Magyar Könyvnapok mintegy előjátékának is tekinthető a Jelen Ház teraszán tartott tegnap délutáni ünnepség, amelynek során az aradi román irodalmi élet egyik kiemelkedő alkotójának, Horia Ungureanu prózaírónak és költőnek az Irodalmi Jelen főszerkesztője átnyújtotta az általa alapított díjat. Böszörményi Zoltán bevezetőjében üdvözölte az aradi irodalmi élet számos jelenlévő prominens képviselőjét – köztük a Tóth Árpád Irodalmi Kör és a Kölcsey Egyesület tagjait –, majd az Irodalmi Jelenről beszélt, amely 15 éve nemcsak Arad és a régió, hanem az összmagyarság irodalmi alkotóinak is helyet ad – az anyaországtól Ausztráliáig és Kanadáig –, hangsúlyozva, hogy Trianon óta ez a leghosszabb életű irodalmi folyóirat.
Vasile Dan költő, az Írószövetség aradi fiókjának elnöke (Mircea Dinescuval, Mircea Cărtărescuval együtt maga is Irodalmi Jelen-díjas) laudációjában nemcsak a most kitüntetett alkotóról szólt, hanem az irodalmi díjak jelentőségéről is, amelyek az erkölcsi elismerésen túl némi anyagi támogatást is jelenthetnek, hiszen manapság egy író, nálunk, könyveiből, még ha jól „menedzselné” is magát, nem tudna megélni. Beszélt arról is, hogy az „aradi író” meghatározás egyesek számára a vidékiséget, a provinciálisat sugallhatná, pedig távolról sincs így, egyszerűen azt a helyet jelöli, ahol egy író él és alkot. A Világoson született Horia Ungureanu ebben a földrajzi térben, Arad környékén kitalált prózai műveiben egy helyet, amelynek embereit – gondolkodás- és beszédmódjukkal, lelkivilágukkal stb. – rendkívül hitelesen ábrázolja, és ezáltal nem helyi, hanem általános érvényű értékes irodalmat teremt. Noha a kitüntetettet főleg prózaíróként ismerik, költő is – tavaly jelent meg az édesapja emlékének szentelt poémája, amelyről szintén szólt a méltató. Természetesen szót kapott a díjazott is, aki többek között örömét fejezte ki afölött, hogy egy román író műveit magyarok is olvassák és becsülik, mint ahogy maga is figyelemmel követi a magyar írók románul elérhető munkáit.
A meghitt ünnepség végén a jelenlévők jó hegyaljaival koccintottak a friss Irodalmi Jelen-díjas egészségére.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

Sarusi Mihály-est Aradon
Napokig hirdettük, hogy Sarusi Mihály december 3-án, csütörtökön délután Arad vendége lesz, a Magyar Írószövetség és az Irodalmi Jelen folyóirat közös szervezésű irodalmi estjén. A bízvást nagy sikerűnek mondható estre sor került, tegnap Sarusi Kisiratoson is jelen volt, ma pedig Erdőhegy irodalomszerető közönsége találkozhat vele.
Sarusi Mihályt sok aradi, de pláne kisiratosi ismeri – sokan személyesen vagy írásai kapcsán –, bár bizonyára kevesen vannak olyanok, akik mintegy félszáz (!) könyvéhez hozzájutottak volna, hisz ezek többsége, sajnos, számunkra szinte hozzáférhetetlenek. Az írói életműben, eddig, hét-hét regény és elbeszéléskötet, öt kisregény, három verseskötet, egy sor útirajz, falurajz, szépirodalmi tanulmány szerepel. S most itt van a Lönni vagy nem lönni, ez a monumentális kisiratosi falurajz (amelynek néhány része már nyomtatásban is megjelent), s amely mostantól teljes egészében digitális formában is hozzáférhető.
Az összejövetelt megnyitó Bege Magdolna, az Irodalmi Jelen főszerkesztő-helyettese az írót üdvözölve mindenekelőtt erről a műről szólt, amelyet a szerző „villanykönyvnek” mond, mások digitális könyvnek vagy lapozónak neveznek.
A kis híján másfélezer (!) oldalas műhöz az Irodalmi Jelen (www.irodalmijelen.hu) honlapon lehet hozzáférni, amelynek kezdőoldalán, lefelé haladva megtalálható a Digitális lapozó, illetve e-pub, az NKA támogatásával címszó (az ott található három könyv a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával jött létre), s számítógépet használó olvasó könnyen rájön, hogy a Lönni vagy nem lönni lapozható, van tartalomjegyzéke, keresője, saját használatra öt évig egy-egy oldala vagy a mű egésze ingyenesen letölthető, kinyomtatható. „Benne van minden, ami Kisiratosról elképzelhető”, jellemezte a könyvet szerkesztője, Bege Magdolna, több száz oldalnyi csak maga a tájszótár. Sarusi Mihály egy kérdésre azt válaszolta: jó negyven éve kezdett el a témával foglalkozni kisiratosi származású édesapja elbeszélései, no meg egy veszprémi nyelvész kolléganőjétől kapott indíttatás nyomán. Aztán ott volt még öreganyja, Sarusi mama, a helyi legendák nagy ismerője, s a viszonylag gyakori kisiratosi látogatások: az ottani emberek nagy része maguk közül valónak tekinti Miskát.
Beszélt a szerző a kötet címéről is, amit nem maga talált ki, hanem – ki hinné – Shakespeare nyomán született (a Hamlet híres Lenni vagy nem lenni monológja után), de igen érdekes és kalandos kitérővel, amiben benne van egy több nemzedékkel ezelőtti falusi amatőr „szerep”, azaz színházi előadás is.
Ujj János kijelentette: nem akarja Sarusi életpályáját értékelni (őszintén szólva nehéz is lett volna korlátozott időben), annál is inkább, mert az rendkívül változatos, sokirányú, akárcsak az író életútja. Sarusiról azt írja a Google-címszó: magyar író, költő, újságíró, népművelő – de további fél tucat szakmát is űzött. S ha hozzátesszük, hogy első könyve 37 éves korában jelent meg (ma 72. évében jár), akkor láthatjuk: könyvei viharos gyorsasággal követték egymást. Magyar Krisztus c. regénye, amivel igazán berobbant a köztudatba, a modern magyar irodalom egyik kivételes könyve. Bőven idézett a méltató a Sarusi-könyvekről megjelent bírálatokból, amelyek igen nagyra értékelik a szerző munkáit, és nagy írókéhoz mérik alkotásait.
Réhon József (aki kis könyvet is kiadott barátjáról) így köszöntötte a szerzőt: „Végre egy igazi író!”, öniróniával utalva magára, akit annak idején Kovách Géza „író úrnak” titulált.
Megjegyezte ugyanakkor: Sarusi nyelvezete nem könnyű, de eredeti, a magyar irodalomban senkiével nem hasonlítható, s a gondolkodásmódja is különleges. Kifejezte ugyanakkor meggyőződését, hogy az írónak „lesz még nagy dobása”, a mostani, nyomtatásban még meg sem jelent Lönni vagy nem lönni-hez hasonló.
Az est folyamán néhány szó esett a Folyton növő S.M.-fa. Válogatás Sarusi Mihály műveiről és munkásságáról írt tanulmányokból című, idén a budapesti Hungarovox Kiadónál megjelent könyvről is. Huszonhat kritikus mond véleményt a szerző egy-egy könyvéről, illetve életpályájának egy-egy szakaszáról. Megtisztelő Arad számára, hogy a méltatók között három – Csanádi János, Réhon József és Ujj János – aradi is szerepel.
Aki meg szeretné ismerni Sarusi életművét, mondta valaki, az ebből a kötetből megismerheti. De persze még inkább az író műveiből.
Az est végén elhangzott két költemény: Fekete Károly Sarusi Mihály: Hun fohász, Czernák Ferenc József Attila: Thomas Mann üdvözlése c. versét mondta el, Sarusi Mihály pedig dedikálta könyveit.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

„Regényt írni nem olyan nehéz, inkább abbahagyni nehéz”
Márton Evelinnel találkozhattak az érdeklődők
Márton Evelin 2002-ben végzett a BBTE Történelem és Filozófia Karának művészettörténet szakán, egy időben kiállításokhoz is írt kísérő szövegeket.
Úszott, atletizált és sok minden mással foglalkozott, 2005 óta a Bukaresti Rádió magyar adásának munkatársa. A szakmáját inkább tanult dolognak tartja, ellentétben az írással, amely „magától jött”, s mind a mai napig fontos szerepet játszik az életében. – Valamiben kitartó akartam lenni, és az írás volt az egyetlen, amiben képesnek bizonyultam erre – magyarázta a kolozsvári születésű író szerdán este a Bulgakovban, az Erdélyi Magyar Írók Ligája és a kávézó közös, Álljunk meg egy szóra! sorozata keretében. Akárcsak beszélgetőtársa, László Noémi költő, Márton Evelin sem szívleli egyáltalán a kérdést, amelyet gyakran feltesznek nekik: „milyen érzés nőként írni?” Elárulta: azt sem tudja, milyen érzés férfiként írni, csak azt, hogy számára jó írni, „függetlenül attól, hogy úgy tűnik, nő vagyok. Bár én ebben nem mindig vagyok biztos...”.
Az Analfabéta névre keresztelt brassais iskolaújság szerkesztőjeként már középiskolás korában kapcsolatba került az írással, elmondása szerint megtanulták, hogy a tömegeket miként lehet manipulálni, különböző álneveken fogalmazták meg véleményüket a városvezetésről, az iskoláról, a tanárokról. A későbbiekben közölt a Romániai Magyar Szó irodalmi mellékletében, az Irodalmi Jelenben és a Látóban, első kötete, a Bonjour Leibowitz 2008 decemberében jelent meg a budapesti Pont Kiadónál. – Akkor még nem éreztem magamat írónak, sőt bizonyos életkörülményeim miatt fel sem fogtam, hogy kötetem jelent meg – jegyezte meg, utalva arra, hogy várandósként sokáig kórházban feküdt, legutolsó gondolata volt, hogy az íróságon elmélkedjen. Szabadság (Kolozsvár)

Március 15. a Megbékélési parkban
„Az itt élő magyarság város- és megyealapító nemzet”
Nagy kár, hogy az idő nem tartott az ünneplőkkel, másképp talán többen is láthatták volna, hogyan igyekeztek hangulatossá, egy kicsit színesebbé tenni a szervezők az aradi Megbékélési parkban, a Szabadság-szobornál megtartott március 15-i rendezvényt.
A hivatalos beszédek előtti órákban a téren felállított sátrakban kézműves, illetve gyermekfoglalkozások, ezen belül kokárdakészítés zajlott. Itt főként a Nőszervezet tagjai tüsténkedtek, de bekapcsolódtak óvónők és kíváncsiskodók is. A szomszédos standnál a magyar rendezvényekről már ismert nagyzerindi Szénási házaspár – Ferenc és Zsuzsanna – csodálatos, saját kezűleg készített ünnepi mézeskalácsokkal várta a nézelődőket. Az ízléses és ízletes darabok egyszerre idézték március 15. és a húsvét hangulatát. Mellettük a tornyai Pro Pir Kult Egyesület vezetője, Tóth Piroska és csapata a hagyományos, illatozó Kossuth-kiflivel készült ez alkalomra, de az éhesebbek kaphattak finom lilahagymás zsíros kenyeret és egy pohár forró teát is. A könyves standnál érdeklődők az Irodalmi Jelen termékei közül válogathattak.
A zenés műsort a megye három néptánccsoportja, a pécskai Búzavirág, a simonyifalvi Leveles és a zimándújfalusi Kankalin töltötte meg élettel, alig néhány didergő, esernyő alá bújt ember előtt. A délután 4 órához közeledve lassan-lassan szállingóztak a látogatók, a résztvevők száma azonban jelentősen alulmaradt az előző években megjelentekhez képest.
A térre idén is kivonultak a román szélsőségesek és a román emlékmű felőli oldalon egy piros-sárga-kék zászlót bontottak ki. Szerencsére azonban inkább csöndesen szemlélték a történteket, és nem zavarták meg a rendezvényt (egyébként éppen a magyar himnuszra értek oda).
Az ünnepséget hivatalosan Fekete Károly, az RMDSZ megyei szervezete művelődési szakbizottságának az elnöke nyitotta meg, majd felkonferálta a hivatalosságokat. Gheorghe Falcă aradi polgármester az utóbbi időben tanúsított stílusváltásának megfelelően, egyházinak is beillő beszédében hangsúlyozta a nemzetek közötti békés együttélés szerepét az aradi közösség életében.
Faragó Péter Arad megyei RMDSZ-elnök elmondta, az ünnepi szavak, a szépen csomagolt ígérgetések nem pótolhatják a szabadságot. „A szabadság ott szökken szárba, ahol az emberek nemzetiségüktől függetlenül tisztelik egymás, s ahol az adott szó kötelez. Mi, aradi magyarok akkor érezhetjük igazán szabadnak magunkat, ha kultúránkat és hagyományainkat megbecsülik, a történelmünket pedig nem csűrik-csavarják a politikai érdekek. Az itt élő magyarság város és megyealapító nemzet. Mi nem vagyunk jöttmentek, mi itt születtünk. S a történelmünk nem Trianontól errefele íródik ” – mondta, hangsúlyozva, a magyarok kötelessége megcáfolni a történelmi jelentőségű írásokban fellelhető torzításokat, és kiállni az igazság mellett. Ha ezt nem tesszük meg, kiderül, hogy az aradi magyarságnak semmi köze a város, a megye értékeihez. Utalt a Szabadság-szobor legutóbbi meggyalázására is, arra, hogy a hatóságok a mai napig nem azonosították a tetteseket. „Ígérem, hogy az aradi RMDSZ mindig hangos szóval mondja ki azt, amit akarunk. Ragaszkodunk nyelvünkhöz, múltunkhoz, értékeinkhez, hagyományainkhoz. Ígérem, hogy mindig kiállunk az aradi magyarok mellett, világgá kiáltunk minden aljas támadást és jogsértést”.      
Románia miniszterelnökének üzenetét Florentina Horgea, Arad megye alprefektusa, Orbán Viktor magyar kormányfő szavait Korsós Tamás kolozsvári konzul tolmácsolta.   
A beszédek után az aradi és Arad megyei magyar érdekvédelmi szervezetek, intézmény- és önkormányzati vezetők, egyházi képviselők és politikusok koszorúkat helyeztek el a Szabadság-szobornál. Szép gesztusnak számított, hogy az ünnepségre többek között leutazott Kisiratos három magyarországi testvértelepülésének küldöttsége, melynek tagjai a magyar emlékmű mellett a román szobrot is megkoszorúzták.
Az ünnepséget az RMDSZ Arad Megyei Szervezete koordinálta. 
Sólya Emília. Nyugati Jelen (Arad)

A Magyar Érdemrend középkeresztje Böszörményi Zoltánnak
Áder János, a Magyar Köztársaság elnöke az 1848–49-es forradalom és szabadságharc 168. évfordulóján a Parlament kupolacsarnokában ünnepélyesen átadta a Kossuth- és Széchenyi-díjakat, valamint a Magyar Érdemrend kitüntetéseit.
A kitüntetéseknek aradi vonatkozása is van. BÖSZÖRMÉNYI ZOLTÁN József Attila-díjas író, költő, az Irodalmi Jelen főszerkesztője, az egyetemes magyar kultúrát gazdagító irodalmi alkotásai, valamint az erdélyi magyarság identitásának megőrzése, kulturális és közéletének felvirágoztatása iránt elkötelezett, sokrétű és nagyvonalú támogató tevékenysége elismeréseként vehette át a Magyar Érdemrend középkeresztjét.
Kitüntetéséhez gratulálunk!
Kossuth Nagydíjat kapott MAKKAI ÁDÁM Kossuth-díjas költő, műfordító, nyelvész, a University of Illinois at Chicago Angol Irodalmi és Nyelvészeti Tanszékének volt egyetemi tanára, professor emeritus (és még hozzátennénk, az Irodalmi Jelen főmunkatársa),  világszerte nagyra értékelt és a magyar költészet rangját emelő műfordításai, illetve egyedülálló formavilágú és invenciózus költészete, kivételes művészi pályája, valamint értékteremtő oktatói és tudományos közéleti életműve elismeréseként.
Nyugati Jelen (Arad)

Díjak erdélyi személyiségeknek – kellemetlen mellékzöngével
Március 15-e alkalmából több erdélyi személyiség részesült magas rangú magyar állami kitüntetésekben, de a legnagyobb visszhangot kétségtelenül Tőkés László Magyar Becsület Rend díja kapta.
Áder János, Magyarország köztársasági elnöke megbízásából Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere „a haza érdekeinek előmozdításában és az egyetemes emberi értékek gyarapításában végzett tevékenysége elismeréseként” a Magyar Érdemrend tisztikeresztjének polgári tagozata kitüntetést adott át többek között Marosi Ildikó marosvásárhelyi irodalomtörténésznek, újságírónak, szerkesztőnek.
Magyar Érdemrend lovagkereszt polgári tagozata kitüntetést kapott Láng Gusztáv József Attila-díjas irodalomtörténész, kritikus, aki Magyarországra való áttelepülése előtt évtizedekig tanított a kolozsvári egyetem magyar tanszékén. A Magyar Arany Érdemkereszt polgári tagozatával tüntették ki Lőrincz György írót, a székelyudvarhelyi Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány alapító elnökét, valamint Péter László néptáncművészt, koreográfust, a csíkszeredai Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes tagját. 
A legmagasabb állami irodalmi díjat, Magyarország Babérkoszorúját ebben az évben két erdélyi költő, Farkas Árpád és Király László kapta. Ennek hírére a Facebook nevű közösségi portálon – keserűséget és komoly indulatokat hagyva maga után – Kálmán C. György baloldali-liberális irodalomtörténész, a Magyar Narancs bloggere feltette az alábbi minősíthetetlen kérdést: „Kik ezek?” Az Aradon szerkesztett Irodalmi Jelen erre egy „kulturális segélycsomagot” küldött neki: Farkas és Király kiváló verseinek gyűjteményét. De voltak, akik visszakérdeztek: ki az a Kálmán C. György?
A Magyar Érdemrend középkeresztesei között van a szatmárnémeti Varga Attila alkotmányjogász, volt parlamenti képviselő, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Jogtudományi Karának egyetemi docense, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület főgondnoka, valamint az aradi Böszörményi Zoltán József Attila-díjas író, költő, az Irodalmi Jelen főszerkesztője.
Mátray László, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház színművésze Jászai Mari-díjat, a gyergyóremetei származású Molnár Levente, a Magyar Állami Operaház operaénekese pedig Liszt Ferenc-díjat vehetett át. József Attila-díjban részesült többek között két fiatalabb költő is, Farkas Wellmann Endre és Nagy Koppány Zsolt, mindketten marosvásárhelyi születésűek, nemrég hagyták el Erdélyt a budapesti érvényesülés kedvéért.
Az idei Kossuth- és Széchenyi-díjasok között idén nem volt erdélyi személyiség. itthon.ma

Meghívó könyvbemutatóra
A költő, műfordító, magyartanár ESZTERÓ ISTVÁN 75. születésnapjára jelent meg az Irodalmi Jelen Könyvek sorozatában a Haza a magányban című verseskötete. Költői hitvallástól kezdve a szerelmi élményen, irodalmi portrékon keresztül a magyar történelmi tragédiák, kisebbségi lét torz lenyomatai, nyelvi jogtalanság, politikai abszurditások, napi realitások pillanatképei, az emberiség, a Föld, a Nap jövője miatti aggodalom képezik többek között a kötet rendkívül változatos témakörét. A könyv bemutatására a Nyugati Jelen temesvári szerkesztőségének székhelyén, a Savoyai Jenő utca 6. szám I. emeletén kerül sor, március 31-én 18 órától. Minden érdeklődőt szeretettel vár a kötetet bemutató dr. MAGYARI SÁRA, egyetemi oktató és a szerző.
Pataki Zoltán. Nyugati Jelen (Arad)

Augusztusi Szövétnek
Színes, izgalmas, értékes élményt nyújt
Megjelent a Szövétnek augusztusi száma. Az uborkaszezon végére, amely itt, Aradon immár csemegeuborka-szezonnak nevezhető. Annyi magyar vonatkozású kulturális eseményt rendeztek, annyi említést érdemlő program várta az érdeklődőket, hogy a szerkesztőnek eszébe jut, vajon mi az, ami kimAradt, amiről mindenképpen szólni kellett volna a – sajnos – csak kéthavonta megjelenő kulturális szemlében.
Örömmel nyugtázhatjuk, hogy a lap szerzői között több új név villant fel. Ennek egyik fő „okozója” a tősgyökeres Aradinak tekinthető, jelenleg Kölnben élő fogorvos, Kövér Péter és odaadó neje, Andrea, akik meginvitáltak nemrég felújított soborsini házukba tíz irodalomhoz közelálló, ismert személyt, hogy egy hétvégén asztal köré üljenek, és elbeszélgessenek sok mindenről, és hagyományt teremtsenek. „Soborsini repkény” – ezt a nevet kapta a rendezvény. A házigazda megkérte a résztvevőket, hogy küldjenek egy-egy írást a Szövétnek részére. Ezzel emeljék a lap színvonalát.
A Soborsinban megjelenők írásainak sorát a vajdasági Verbász szülötte, ismert újvidéki prózaíró és szerkesztő, Bordás Győző nyitja Irodalmi majális kastélytőben című beszámolójával. Hudy Árpád, régi Aradi ismerősünk, az Irodalmi Jelen olvasószerkesztője Nemzeti italainkról közöl szellemes eszmefuttatást. Soborsini röpkény – Kéz kezet fog című, keserű érzelmekkel telített írásában lapunk állandó munkatársa, Sarusi Mihály eleveníti fel az irodalmi majálison megélt élményeit.
A meghívottak között ott volt Soborsinban a Szövétnek „nagy öregje”, első szerkesztője, Réhon József is. A lap Memoár rovatába került visszaemlékezése, Soborsini repkény, figyelemre méltó, mint általában az ő sorai. Tudományos igényességgel szól az olvasókhoz a Történelem rovatban Vekov Károly, nyugalmazott egyetemi tanár Soborsin című tanulmányában.
A Humor rovat, nem feltétlenül kacagtató, annál inkább elgondolkodásra késztető, briliáns humortól átitatott darabjait szintén a soborsini majálison résztvevő szerzők „követték el”. Kövér Péter Az aranyhegyű töltőtoll avagy Képzeletbeli és valós dedikálás a könyvhéten című írásában a nemrég elhunyt Esterházy Péternek állít emléket, Szabó István ízes nyelvezetű humortól duzzadó, Petróljom című elmélkedése lenyűgöző, Jámborné Péterszabó Ilona rövid, frappáns írása (Utazom) végére „ledermed a merevlemeze”. A miénk is.
A szépirodalom az augusztusi számból sem mArad ki. Verssel jelentkezik Böszörményi Zoltán (Dizájn) és Szabó Péter (apám), rövid prózával Radnai István (Csillapított éhség) és folytatódik Nótáros Lajos Arad mArad című regénye a VII/4. résszel.
Ujj János értékelése (A stilisztikában ismeretlen Száraz köd) Juhász Béla Száraz köd című novelláskötetét méltatja a sikeres könyvbemutatót követően.
Aradi magyar kortárs képzőművészek kiállítása kapcsán Ódry Mária (aki szintén jelen volt a soborsini találkozón, bemutatja egy-egy mondatban a Kölcsey Képtár 7. tárlatán, a Klió Teremben szereplő művészeket. Ennek a 14 képzőművésznek egy-egy munkája jelenik meg az augusztusi Szövétnek két belső borítóján. Háborús, Aradi emlékei vannak a nem messze Szegedtől, Domaszéken élő és alkotó szobrászművésznek, Mihály Árpádnak, akit Kert és szobrok című írásában mutat be Csotó Nagy Mária. A képzőművészet kapcsán mindenképpen említést és elismerést érdemelnek Kett Groza János dekoratív illusztrációi, amelyek több helyen díszítik a lapot. Három fotóművész is hozzájárult a lap színessé tételéhez: a címlapon Bodó Judit felvétele (Nyári idill), a hátsó borítón Allerhand István fotója (Érett bogyó), a Helytörténet rovatban pedig Siska-Szabó Zoltán fekete-fehér fotópárja (Régi és új Arad-3.)
Rövid kihagyás után – örömünkre – ismét tollat ragadott a Piroska házaspár. Piroska Katalin, az Aradi színháztörténet tudós ismerője A Marica grófnő és ami mögötte van – Nyolcvan éve mutatták be Aradon Kálmán Imre operettjét címmel közöl izgalmas tanulmányt. Piroska István szerint „Azt írta az újság”: Amikor még nem volt probléma a kisebbségi nyelvhivatalos használata, rég volt.
Az Oktatás rovat sem mAradt üres. Megtölti Fülöpné Bálint Anna Erika „Hol volt…” Éppen 60éve. Pécska című visszaemlékezése iskolás korára. Ettől a helyszíntől nagyon-nagyon messzire utazott Rogoz Marianna, a Csiky Gergely Főgimnázium kémia–fizika szakos tanára, aki Tapasztalatcserén az Egyesült Államokban című beszámolójában betekintést enged a tengerentúli tanügy titkaiba.
S még nincs vége az izgalmaknak. A Hitélet rovatban Koreck Aladár cikke olvasható: Hittanórák Szoboszlay Aladárral, folytatódik Regéczy Szabina Perle memoár-sorozata: Szemek tüzében, és Fitoriné Rezik Julianna közlésében második, befejező része jelenik meg: Rezik Aliz Brüsszeli és bécsi nemzetközi zongoraversenyeken című emlékezésnek.
Sok olvasónk örömére jelezzük: megjelent Brittich Erzsébet második keresztrejtvénye: 40évvel ezelőtt, 1976 augusztusában távozott…( és a júniusi rejtvény helyes megfejtése).
Meggyőződésünk, hogy színes, izgalmas, értékes élményt nyújt minden kedves olvasójának a Szövétnek 2016. augusztusi száma.
Nyugati Jelen (Arad)

Böszörményi Zoltán tizenegyedik verseskötete
Az irgalom ellipszise
Az olvasó hajlamos arra, hogy egy irodalmi alkotás – regény, novellás- vagy verseskönyv – olvasását a címlapon kezdje. A József Attila-díjas Böszörményi Zoltán legújabb, a Kalligram és az Irodalmi Jelen Könyvek közös kiadásában megjelent tizenegyedik verseskötetének címoldalán Az irgalom ellipszise címet olvashatja.
Nem mondhatnánk, hogy egyszerű, első pillantásra érthető, felfogható már a cím: egy lapos kör (persze abszurdum, tisztelt matematikusok, ne kötözködjenek!). A legalább középiskolai végzettségű olvasó előtt, ha belegondol, feltűnik az ellipszis képe: egy vízszintesen elnyújtott, szabályos, szigorú szabályok szerint megszerkeszett idom. („Azon pontok mértani helye egy síkon, ahol a pontok két rögzített ponttól mért távolságának összege a két pont távolságánál nagyobb állandó”, olvasom a Wikipédián. Remélem, a Kedves Olvasó számára, legalábbis, világos).
Minek mondjam: az átlagolvasónak újra kellene kezdenie iskolai tanulmányait egy ilyen meghatározás megfogalmazásához. Annál nagyobb a csodálatunk, hogy egy modern költő – mert hogy Böszörményi Zoltán kétségkívül az, mint ahogy dr. Brauch Magda a péntek délutáni bemutatón is hangsúlyozta –, könnyedén operál ilyen fogalmakkal. De számomra is világosnak látszik, a kötet olvasása után, hogy – a bonyolult, általam már sajnos, elfelejtett, vagy soha nem is ismert matematikai képleteken túl – a költő itt arról beszél: az irgalom – az egyszerűbb körnél bonyolultabb utakon is jelen van, és szükséges az életben.
Dr. Brauch Magda mindenekelőtt azt a közel ötven verset tartalmazó két fejezetet vette nagyító alá, amely eddig kötetben meg nem jelent költeményeket tartalmaz, többek között a szerző ars poeticájának, azaz költői hitvallásának tekinthető alkotásait, nagyszerű hangvételű tájleírásait, a lírai kitárulkozást, az elidegenedést, a lét értelmét, a filozófus szemlélődéseit, a hamis látszattal, színleléssel leszámoló, az Én és a költészet összefüggéseit taglaló költeményeit. Az értő bemutatás közben Böszörményi Zoltán jó tucatnyi versét olvasta fel (azon költők közé tartozik, akik jól, értelmesen, sőt élvezetesen mondják el saját verseiket). „A modern líra azért modern, mert a szerző nagyrészt nem az olvasóhoz szól, hanem elsősorban saját érzelmeit, hangulatát, gondolatait fejezi ki, és a megértést az olvasóra bízza. (...) Ezért a modern líra többértelmű, így a megértés, a műbíráló mindig szubjektív. Én is azt mondtam el, amit én értettem Böszörményi Zoltán költeményeiből. Lehet, hogy a szerző teljesen másképpen gondolta” – hangzott a méltató egyik mondata.
Olvassák el Böszörményi Zoltán kitűnő kötetét, és esetleg vitatkozzanak a méltatóval.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

Tizenöt éves az Irodalmi Jelen
Alapításának tizenötödik évfordulóját ünnepelte az Irodalmi Jelen folyóirat tegnap este a Petőfi Irodalmi Múzeumban. A lap tulajdonos-főszerkesztője az évforduló kapcsán az MTI-nek elmondta: az irodalomban a minőség az egyedüli hatalom. Böszörményi Zoltán szerint a lap fennállása óta megőrizte higgadtságát, egyensúlyát és politikai pártatlanságát, ami annak köszönhető, hogy egzisztenciálisan független tudott maradni.
„A biztos egzisztencia miatt nem fenyegettek minket a politikai változások, de ettől függetlenül a lapot soha nem használtuk politikai platformként, nem szidtunk, de nem is dicsértünk senkit, mert egy irodalmi lapnak nem ez a hivatása” – húzta alá.
Az Irodalmi Jelen első száma 2001 novemberében jelent meg az Aradon kiadott Nyugati Jelen napilap mellékleteként. Az első évben kisebb méretben, 16 oldalon, később nagyobb méretben és egyre növekvő oldalszámmal, fokozatosan önállósodva közölte anyagait. Egy idő után már nemcsak a Nyugati Jelen előfizetői kapták meg, hanem egész Erdélyben és Magyarországon is terjesztették. Az online kiadás 2008-tól indult el.
Böszörményi Zoltán felidézte, hogy a lap műhelyébe az évek során olyan irodalmárok és szerkesztők tartoztak, vagy tartoznak a mai napig, mint Bege Magda, Boldog Zoltán, Elek Tibor, Faludy György, Gáll Attila, Hudy Árpád, Laik Eszter, Karácsonyi Zsolt, Kukorelly Endre, Mányoki Endre, Makkai Ádám, Méhes György, Molnár H. Magor, Onagy Zoltán, Orbán János Dénes, Pécsi Györgyi, Pongrácz Mária, Prágai Tamás, Tarján Tamás, Szőcs Géza, Varga Melinda vagy Weiner-Sennyey Tibor. Fennállása óta a lap számos irodalmi pályázatot hirdetett meg, és ennek eredményeként több antológiát is kiadott. 2004-ben kiírt nagyszabású regénypályázatára tizenkét országból 283 mű érkezett be, 2009-ben novella-, 2010-ben vers- és újabb novellapályázatot hirdettek, Szó-Net címmel 2011-ben diákok számára indítottak versenyt. Moral History pályázatuk 2012-ben zárult, de ezzel párhuzamosan futott miniesszé versenyük is. A Slam School Poetry elnevezésű, középiskolásoknak kiírt előadói versenyük 2013-ban zajlott le, majd pályázatot indítottak Az ember fáj a földnek címmel, erre novellákat, verseket, festményeket és grafikákat, fotót, illetve filmeket vártak. A következő évben Lezáratlan holokauszt címmel tettek közzé kiírást, amelyet tavaly novellapályázat követett. A nevezett munkákból négy antológiát adtak ki Kenguruk a Körúton, Nyitott ajtók, A Gregorina-kanyar, Életszilánkok címmel. Az irodalomtörténeti jelentőségű, Mányoki Endre szerkesztette Verstörténés-antológiájuk 2014-ben látott napvilágot. Márai Sándor Hallgatni akartam című esszéregényéről az Irodalmi Jelen és a Magyar PEN Club közösen szervezett kerekasztal-beszélgetést 2014-ben a Petőfi Irodalmi Múzeumban, ahol történészek és irodalmárok mondták el véleményüket a Horthy-korszakkal kapcsolatos vitás kérdésekről.
A lap kezdetektől fogva segíti és népszerűsíti a fiatal írókat. Böszörményi Zoltán felidézte, hogy a fiatal alkotókat bemutató, népszerű Debüt rovatot annak indulásakor Orbán János Dénes szerkesztette, ma pedig tízezrek követik figyelemmel hónapról hónapra. „Mindezeken túl Mányoki Endre rendszeres irodalmi esteket rendezett Pesten, tehetséggondozó műhelyt vezetett, nyitott a képzőművészetek felé, Varga Melinda pedig Kolozsváron gyűjti maga köré a fiatalokat. Ő szerkeszti a Nézőtér című rovatot is, amely a magyar színházak előadásairól számol be” – fűzte hozzá. Megjegyezte, hogy a képszerkesztésre, a fotókra és a képzőművészetre is jelentős hangsúlyt fektetnek, portáljukon évről évre növekszik állandó képgalériájuk anyaga, tudósítóik pedig egész évben jelen vannak a történelmi Magyarország területén zajló irodalmi rendezvényeken, táborokban, szimpóziumokon. A lap jelenleg három formában jelenik meg: az egyik a naponta frissülő internetes portál, a másik az ennek anyagából összeálló havi 120–140 oldalas nyomtatott folyóirat, a harmadik pedig az erdélyi szórványvidék öt tájegységének lakóit, Arad, Fehér, Hunyad, Krassó-Szörény és Temes megye magyarságát anyanyelvén tájékoztató napilap, a Nyugati Jelen havi nyolcoldalas melléklete. Az Irodalmi Jelen Könyvek 2003-tól jelennek meg, máig 159 kötet látott napvilágot, és az elmúlt tizenöt évben több mint 2000, a történelmi Magyarország területén élő szerző válogatott írását közölte az Irodalmi Jelen.
„Mindez azt mutatja, hogy mélyen beépültünk a magyar irodalom szövetébe. A legyintők és fanyalgók kezdetben oly nagy tábora megfogyatkozott, a bennünket ismerők, kedvelők és becsülők száma évről évre nő. Ma már megkerülhetetlenek vagyunk” – vélekedett a főszerkesztő. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tizenötödik születésnapját ünnepelte Budapesten az Irodalmi Jelen
„Megkerülhetetlenek vagyunk!”
Tizenöt évvel ezelőtt, 2001 novemberében jelent meg Aradon az Irodalmi Jelen (IJ) első lapszáma. Azóta sok változáson ment át. A 16 oldalas, A3 formátumban a Nyugati Jelen napilap havi mellékleteként indult folyóirat a tizenöt év alatt szépen felcseperedett, előbb nagyformátumú, 32 oldalas, az egész magyar nyelvterületet felvállaló irodalmi lappá fejlődött, majd felköltözött az internetre. 2011 óta a kezdettől folyamatosan megjelenő melléklettől függetlenül havonta napvilágot lát 120-140 oldalon az önálló arculatú, Magyarországon és Erdélyben is terjesztett, könyvecske formájú Irodalmi Jelen.  Ugyanakkor 2003-tól közel másfélszáz kötet is megjelent az Irodalmi Jelen Könyvek sorozatában.
Az Irodalmi Jelen csapata kedden, október 4-én este ünnepelte tizenötödik születésnapját a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumban (PIM). Közel 140-en vettek részt a rendezvényen, egykori és jelenlegi munkatársak, szerzők, irodalmárok, az Irodalmi Jelen barátai. Böszörményi Zoltán főszerkesztő köszöntője után – melyet az alábbiakban olvashatnak – a folyóirat néhány szerzője olvasta fel egy-egy versét. Az est egyik érdekessége volt, hogy a szövegek kézzel írott változata ott rögtön bekerült egy időkapszulába, amely a PIM-ben kerül elhelyezésre és megőrzésre, és 2066-ban bontható fel. A felolvasások sorát – Boldog Zoltán remek moderálásával és frappáns felvezető szövegeinek, illetve a kivetítőn egymást váltó, a szerkesztőség életébe betekintést nyújtó képsorok kíséretében – Makkai Ádám kétszeres Kossuth-díjas író, költő nyitotta meg, következett Szőcs Géza költő, politikus, majd (ha nem is ebben a sorrendben) Acsai Roland, André Ferenc, Ármos Lóránd, Dimény H. Árpád, Farkas Wellmann Endre, Fenyvesi Ottó, Horváth Benji,  Jász Attila, Kemény Gabriella, Muszka Sándor, Noszlopi Botond, Orbán János Dénes, Pál Dániel Levente, Rónai-Balázs Zoltán, Vörös István.
Közben kiosztották az est másik meglepetésének számító, játékos IJ-kvíz (teszteltük, ki tud többet a folyóiratról) kérdéseit tartalmazó nyomtatványokat. Az est végén a játék résztvevői között 10 pólót sorsoltak ki. A pólókat az IJ 15. szülinapjára kiírt logópályázat nyertes munkája, Kónya Albert Attila alkotása díszíti. A koccintást és falatozást követő második részben Sohár Pál olvasott fel egy Kányádi-verset, majd a derű és kacagás pillanatai következtek André Ferenc, Horváth Benji, Muszka Sándor és Orbán János Dénes ezúttal humoros írásai révén.
És akkor most következzen Böszörményi Zoltán köszöntője, amely mindazokhoz szól, akik szeretik, olvassák az Irodalmi Jelent, illetve alkotásaikkal, munkájukkal járulnak hozzá a folyóirat megjelenéséhez:
„Ma benneteket ünneplünk, az olvasókat, a szerzőket, a szerkesztőket, benneteket, akik az elmúlt tizenöt évben az Irodalmi Jelen műhelyének hűséges tagjai vagytok.
Nehéz manapság irodalmi lapot úgy életben tartani, hogy közben elvonatkoztatunk a valóságtól, megfeledkezzünk arról, az irodalom is küzdőtér, ahol a csatákat nem vadászgépekkel, tankokkal, ágyúkkal, géppuskával, hanem a betű fegyverével vívják. A polarizált egyesült Európában, polarizált országban élünk. A transzcendenciákból is képesek vagyunk barikádot építeni, az előttünk álló hegyek helyett tavakat látni. Valami vörös idegesség, tántorgó nyugtalanság üli meg szellemünket, s hajlandóak vagyunk a humanista eszmék mögé bújva, a józan észt megkerülve kígyót- békát kiáltani egymásra. A populizmus soha nem volt egyenlő a racionalitással. Magától adódik tehát a kérdés: Mikor fogunk mi megnyugodni, magyarok és nem magyarok?
Az Irodalmi Jelennek eddig sikerült ezt a néha észtveszejtő örvénylést kikerülnie, szelíd vizeken hajóznia. Fennállásának tizenöt éve alatt sikerült megőriznie higgadtságát, egyensúlyát, szellemiségének pozitív indulatosságát. Hiszen indulatok nélkül nincs irodalom. Indulatok nélkül nem lehet alkotni, írni, egyáltalán lenni.
Nem oly rég Márai Sándor egyik naplóbejegyzésében olvastam, hogy Fenyő Miksa állításával ellentétben Ignotus nem vezette be (Márai) írásait a Nyugathoz, nem volt a lap egyik megbecsült munkatársa, s nem találkozhatott vele (Miksával) a Nyugat munkatársainak körében a Bristol Szállodában. Márai megjegyzi, Fenyő Miksával csak egyszer találkoztak, Budapest ostroma után, a Lukács fürdőben. „Minderről megfeledkezett – valószínűleg úgy hitte, a GYOSZ (Gyárosok Országos Szövetsége) nélkül senki sem lehetett író Magyarországon. De a magyar irodalom sokágú síp volt. Nyugat egyik legszebben szóló hangja volt ennek a sípnak, de nem az egyetlen” – vallja Márai.
A fenti megállapítás több irányba is elviszi a gondolat-gályát. A jó irodalomnak nem kell feltétlenül a feltupírozott figyelem előterében lennie. Nem a kánoncsinálóké a végső hatalom, hiszen ők sem tévedhetetlenek. A támogatott irodalom is éppen olyan esendő, mint bármelyik más. Ami fontos viszont: az irodalomban is a minőség az egyedüli hatalom. A rangot, az elismerést, a végső dicsőséget a mindenkori olvasó adja meg. Úgy vélem, az Irodalmi Jelen műhelye is elfoglalja majd méltó helyét a magyar irodalomban, s már ma része a Márai említette sokágú sípnak, mely a világ egyik legszebben szóló hangszere.
Alkotó nép a magyar. Szeret mesélni, látni és láttatni, mély allegóriákban gondolkodni, az élet szálait történetekbe szőni. Hangja a kontinensen és a világban kristálytisztán cseng. Ennek a hangnak ad teret az Irodalmi Jelen is. Műhelyébe olyan irodalmárok és szerkesztők tartoztak és tartoznak, mint Bege Magda, Boldog Zoltán, Elek Tibor, Faludy György, Gáll Attila, Hudy Árpád, Laik Eszter, Karácsonyi Zsolt, Kukorelly Endre, Mányoki Endre, Makkai Ádám, Méhes György, Molnár H. Magor, Onagy Zoltán, Orbán János Dénes, Pécsi Györgyi, Pongrácz Mária, Prágai Tamás, Tarján Tamás, Szőcs Géza, Varga Melinda, Weiner-Sennyey Tibor.
Fennállásának tizenöt éve alatt lapunk számos irodalmi pályázatot hirdetett meg, s ennek eredményeként több antológiát jelentetett meg.
Kétezer-négyben a huszonegyedik század legnagyobb magyar regénypályázatát írtuk ki, amelyre tizenkét országból 283 mű érkezett be. A díjak értéke 48 000 dollárt tett ki. 2009-ben novella-, 2010-ben vers- és újabb novellapályázatot hirdettünk meg. SZÓ-NETcímmel 2011-ben diákok számára indítottunk versenyt. Moral History pályázatunk 2012-ben zárult. Ezzel párhuzamosan futott miniesszé-versenyünk. A Slam School Poetry – az Irodalmi Jelen előadói versenye középiskolásoknak – 2013-ban zajlott le. Az ember fáj a földnek címmel novella, vers, festészet-grafika, fotó, film kategóriában indítottunk pályázatot. A következő évben, 2014-ben Lezáratlan holokausztvolt kiírásunk témája, s ezt követte a 2015-ben lezajlott novellapályázatunk. A pályázatok nyerteseinek munkáiból négy antológiát adtunk ki: Kenguruk a Körúton, Nyitott ajtók, A Gregorina-kanyar, Életszilánkok címmel. Az irodalomtörténeti szempontból is fontos, Mányoki Endre szerkesztette Verstörténés-antológia 2014-ben látott napvilágot.
Az Irodalmi Jelen és a Magyar PEN Club 2014. június 3-án kerekasztal-beszélgetést szervezett a Petőfi Irodalmi Múzeumban Márai Sándor Hallgatni akartam című esszéregényéről. A műről történészek és irodalmárok mondták el véleményüket a Horthy-korszakkal kapcsolatos vitás kérdéseket érintve. Bartha Ákos, Frank Tibor, Ignácz Károly, Kiss Zsuzsa, Rab Virág, Pihurik Judit, Ungváry Krisztián, Hudy Árpád tanulmánya hangzott el.
Népszerű Debüt rovatunkat indulásunk kezdetén Orbán János Dénes szerkesztette, ma pedig tízezrek követik hónapról hónapra figyelemmel. Ez a siker annak is tudható be, hogy szerkesztőségünk minden tagja nagy figyelmet fordít a fiatal tollforgatókra, írásaikkal először jelentkezőkre. Varga Melindáé a munka oroszlánrésze – tulajdonképpen három évvel ezelőtt az ő javaslatára André Ferenc verseivel indult újra a rovat –, de Hudy Árpád és jómagam is besegítünk neki. Ezért lapunkban a fiatal írók egyre több figyelmet kapnak, külön sajátos erőteret, holdudvart teremtenek.
A képszerkesztésre is jelentős hangsúlyt fektetünk, fotókra és képzőművészetre egyaránt. Portálunkon évről évre növekszik állandó képgalériánk anyaga. Mányoki Endre rendszeres irodalmi esteket rendezett Pesten, tehetséggondozó műhelyt vezetett, nyitott a képzőművészetek felé, Varga Melinda pedig Kolozsváron gyűjti maga köré a fiatalokat. Ő szerkeszti a Nézőtér című rovatot is, amely a magyar színházak előadásairól számol be.
Laik Eszter, Varga Melinda és tudósítóink egész évben jelen vannak a történelmi Magyarország területén zajló irodalmi rendezvényeken, táborokban, szimpóziumokon. Külső munkatársaink:André Ferenc, Ayhan Gökhan, Csanda Mária, Csepcsányi Éva, Branczeiz Anna, Balog Zetas Péter, Döme Barbara, Deák  Csillag, Fülöp Gábor, Jász Attila, Juhász Kristóf, Kadlót Nikolett, Kiss Júlia, Kölüs Lajos, Toroczkay András, Rónai-Balázs Zoltán, Payer Imre, Sárkány Tímea, Simon Adri, Szarka Károly pedig éveken keresztül hűségesen tudósítottak, segítették munkánkat.
Folytatva a gondolatmenetet, azt is el kell mondanom, hogy az elmúlt tizenöt évben több mint 2000, a történelmi Magyarország területén élő szerző érték szerint válogatott írását közölte az Irodalmi Jelen.
Meg kell említenem azt is, hogy az Irodalmi Jelen három formában jelenik meg. Az első az internetes portál, amely naponta frissül; a második az ennek anyagából összeálló havi 120-140 oldalas nyomtatott folyóirat; a harmadik az erdélyi szórványvidék öt tájegységének lakóit, Arad, Fehér, Hunyad, Krassó-Szörény és Temes megye magyarságát anyanyelvén tájékoztató napilap, a Nyugati Jelen havi nyolcoldalas melléklete.
Az Irodalmi Jelen Könyvek 2003-tól jelennek meg. Máig 159 kötet látott napvilágot.
Mindez azt mutatja, hogy mélyen beépültünk a magyar irodalom szövetébe. A legyintők és fanyalgók kezdetben oly nagy tábora megfogyatkozott, a bennünket ismerők, kedvelők és becsülők száma évről évre nő.
Ma már megkerülhetetlenek vagyunk.” Nyugati Jelen (Arad)

Böszörményi Zoltán, az Irodalmi Jelen főszerkesztője a 68. Frankfurti Könyvvásáron
Október 19. és 23. között rendezik meg a 68. Frankfurti Könyvvásárt, a világ legjelentősebb könyvszakmai seregszemléjét, amelyen száznál is több ország kiállítója lesz jelen. Magyarországot Barnás Ferenc, Forgách András, Böszörményi Zoltán, Péterfy Gergely és Darvasi László írók képviselik idén.
    A magyar írók frankfurti bemutatkozását minden évben a Balassi Intézet Publishing Hungary programja szervezi a stuttgarti Magyar Kulturális és Tájékoztatási Központtal közösen. A magyar standot hagyományosan a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése működteti, ahol a Balassi Intézet és a Petőfi Irodalmi Múzeum Fordítástámogatási Irodájának munkatársai is várják az érdeklődőket – közölte az intézet az MTI-vel.     A vásár sűrűn látogatott közönségfórumain ismert német újságírók, irodalomkritikusok mutatják be olyan szerzők műveit, akiknek német fordításai az adott évben jelentek meg. Barnás Ferenccel Másik halál című könyvéről az irodalmi rádiós és tévéműsorokból jól ismert Insa Wilke beszélget. A mű egy nagyszabású írói kísérlet a személyes sors és történelem rejtett összefüggéseinek bemutatására, melyről a Frankfurter Allgemeine Zeitung és a Süddeutsche Zeitung is közölt recenziót. A könyvből Zádor Éva, a kötet fordítója olvas fel a látogatóknak.
Forgách András Élő kötet nem marad című művében édesanyja ügynökmúltját dolgozza fel. Az írót Julia Schröder, a Stuttgarter Zeitung újságírója kérdezi. A könyv 2017-ben jelenik meg a Fischer Verlagnál.  A nagy hagyományú Lesezeltben Böszörményi Zoltán mutatja be Regál című kötetét. Az íróval a fordító, Hans-Henning Paetzke beszélget.
Péterfy Gergely A kitömött barbár című művéről, Kazinczy Ferenc és Angelo Soliman barátságának történetéről Lerke von Saalfeld irodalomtörténész és újságíró kérdezi az írót. 
Darvasi Lászlóval Katharina Raabe, a Suhrkamp kiadó szerkesztője beszélget Isten.Haza.Csal. című novelláskötetéről. Az érdeklődők Carlo Benz színész felolvasásában kaphatnak ízelítőt a mű hangulatából. (MTI) Nyugati Jelen (Arad)

Az Irodalmi Jelennel „Biharországban”, Benedek István nyomában
Belényesújlakon, Belényesen, Nagyváradon és Nagyszalontán jártam, hónom alatt Benedek István könyvével, a Feljegyzések Hazámból, „Biharországból” cíművel. Örömest mentem. Barátaim, Siska Szabó Zoltán és Berecz Gábor kísértek el, vittek. Szép októbervégi napok voltak.
Megálltunk Belényesen. Csütörtök volt, vásárnap. Szekerek helyett csak gépkocsikat láttunk. Végigsétáltunk a „tanárok utcáján”, a Pavel utcán.
Két sor ötszobás kertes házat építettek a gimnázium tanárainak. Az utca két végét sorompó zárta le. Ide behajtani nem lehetett. Nyugodtan pihenhettek a heti 15 órától megfáradt tanár urak. Járhatott, vendégeskedhetett ebben az utcában Bartók Béla is.
Bármerre jártunk, ritka volt a magyar szó.
Így csak felidézni tudtam:
– Valál idesnél?
– Valék!
Vártak, szívesen fogadtak. Réman Elek István református lelkipásztor úr volt a házigazdánk, Boros István lelkész mutatta be a könyvet. Jó volt a hangulat a Belényesi Megmaradás Házban. Jöttek helybeliek, újlakiak, köröstárkányiak, várasfenesiek, közöttük ült Jitaru Széles Antal belényesi római katolikus plébános is.
Bemutatkozott az Irodalmi Jelen. A jelenlevők örültek az ajándékba küldött IJK-köteteknek és az IJ folyóirat példányainak. Kevésnek bizonyultak a magunkkal vitt Feljegyzések Hazámból, „Biharországból” példányok.
Útban Belényes felé, szétnéztünk Nagyszalontán – fotóztunk –, megkóstoltuk a tenkei ásványvizet. Belényes-Szent-Miklósnál integettünk a magára hagyott középkori Pálos-toronynak, Belényesújlak előtt majdnem „nekimentünk” a Pontos-kőnek – a környékbeliek Pantas-kűt mondanak. Mécsest gyújtottunk a belényesi temetőben, az 1944-ben elesett honvédek sírjánál és Köröstárkányban az 1919. áprilisi vérengzés áldozatainak emlékművénél.
A Fenesi-patak völgyében felszaladtunk Béla-váráig. Csak a hegy tövéig. Onnan „már” túl messze volt a vár.
Várad felé, Felix-fürdőn megkerestünk mindent, ami régi volt. Amit érdemes volt, le is fényképeztük.
Nagyváradon szép idő fogadott, sok volt a látni való. „A HOLNAP” városát kerestük. „Beültünk a Müllerájba” – Ady Múzeum –, néhány percre „A HOLNAPOSOK” üresen hagyott székén szemtelenkedtünk. Elsirattuk a Japport-cukrászdát, több mint fél órát időztünk a multikulturálisnak mondott Mihail Eminescu Nemzeti Kollégiumban, az egykori Premontrei Főgimnáziumban. Az iskola portása kíváncsi ember volt, dióhéjban elmondtam neki az iskola történetét 1808-tól 1959-ig. Onnan már tudta ő is. Mesélt az 1700 diákról, a 8 párhuzamos román, magyar, német osztályról. Barátaim végre elhitték, hogy egykori iskolámnak már 1943-tól két torna terme van. Addig csak egy volt.
Lefotóztuk a rendházhoz tartozó kék-fehér templom belsejét, amelynek százados lépcsőin, egy részeg hajnalon, szemináriumi éveire emlékezve Juhász Gyula egy profán misét celebrált.
A Lorántffy Zsuzsanna Református Központban, Magyari Sára elragadóan beszélt Benedek István könyvéről. Magam, többek között a város 1940–1944 közötti háborús napjairól meséltem, és arról, hogyan alakult ki az aradi születésű, kalandos életű Van der Hoschke Rozsnyay Kálmán hagyatékából a nagyváradi Ady Múzeum.
Az IJK köteteket és az Irodalmi Jelent Nagyváradon már ismerték, szétkapkodták. Szégyenkeznünk kellett, mert Belényes után, a bemutatott könyvből mindössze 5 példánnyal szolgálhattunk.
Házigazdáink – Zilahi Bertalan premontrei öregdiák és Veres-Kovács Attila tiszteletes úr – lekísértek bennünket abba a terembe, ahol egy koccintásra vendégül láthattuk az IJ és Benedek István nagyváradi barátait.
Elköszöntünk, de a várostól csak hosszas bolyongás után szabadultunk. Eltévedtünk, pedig a sofőr nem is koccintott.
Emlékeket és könyveket hoztunk magunkkal, abból az időből, amikor a Fekete-Körös különösen sok bánatot körözött.
Réhon József
Nyugati Jelen (Arad)

Telt ház fogadta Juhász Béla új kötetének bemutatását
Azokról, akik tettek valamit ezért a városért
Juhász Béla (1950) ny. fizika tanár, a Csiky Gergely Főgimnázium egykori igazgatójának legújabb kötetét mutatták be szerda este a Jelen Ház dísztermében. Az eseményt nagy érdeklődés övezte, példa erre, hogy az ülőhelyeket hamar elfoglalták. Nem csoda, hiszen a szerző könyvében olyan kortárs közéleti személyiségeket szólaltat meg, akiket már nem kell bemutatni kis magyar közösségünkben, akik az elmúlt évtizedek során bizony nagyon sokat tettek le az asztalra, öregbítve a város hírnevét, tovább éltetve annak szellemiségét, értékeit.
Az Irodalmi Jelen Könyvek gondozásában, az aradi önkormányzat és az Arad Municípiumi Kulturális Központ támogatásával megjelent kötetet – két év alatt ez a harmadik a Legyőztük a rákot és a Száraz köd című könyvei után – Jámbor Gyula újságíró (a könyv szerkesztője) méltatta. A közel kétszáz oldalas Aradi személyiségek c. könyvben tizenhét közéleti személyiség – kilenc képzőművész, világbajnok sportoló, lelkész, politikus, mérnök stb. – válaszol a szerző olykor baráti, személyes hangvételű kérdéseire, mesél életútjáról, sikereiről, kudarcairól, karrierről, családról stb. A megszólaltatott személyiségek fényképei egyébként mind megtalálhatók a könyv borítóján.
A könyvbemutatón az interjúalanyok nagy része – közülük nagyon kevésnek nem sikerült eljutnia a rendezvényre – is megszólalt Juhász Béla felkérésére és dióhéjban elmondta, mivel tölti ki mindennapjait mostanában és mit jelent számára a kötetben való szereplés. A megkérdezettek közül bizony olyan is akadt, aki szerényen bevallotta: vért izzadt a kérdések sortüzében, a könyvet újraolvasva talán jobban meggondolt volna egy-két választ, talán nem kellett volna ennyire megnyílnia. Az interjúalanyok válaszaiból az olvasó nemcsak a kifaggatott személyiségek életébe, múltjába, hanem azok közvetlen ismeretségi körébe is betekintést nyer, sőt, mint utólag bevallották, maguk a szereplők is olyan érdekes dolgokat tudtak meg egymásról, melyekre nem is gondoltak volna.
Juhász Béla elárulta, az interjú-sorozatot szeretné folytatni, össze is állt már egy körülbelül 60 fős lista, melyből már 5 interjú elkészült. Reményei szerint jövőre sikerül napvilágot látnia az új kötetnek.
A könyvbemutató dedikálással és baráti beszélgetésekkel zárult.
„Ajánlom ezt a kötetet mindazoknak, akik éreznek vonzódást, érdeklődést Maros-parti városunk iránt. És azok iránt, akik megszólalnak ebben a kötetben, azok közül, akik tettek valamit – és nem keveset – ezért a városért, a hírnevéért, a benne lakó emberekért” – írja a szerző az előszóban.
A könyv a Jelen Ház könyvesboltjából ingyenesen elvihető, ameddig a készlet tart.
Sólya Emília
Nyugati Jelen (Arad)

„Kikapcsolódás volt ezeket a verseket lefordítani!”
Január 20 –án, pénteken tartották meg az Írószövetség temesvári székházában az Irodalmi találkozások sorozat első idei, rendkívül nagy érdeklődést kiváltó eseményét. Egy rendhagyó, különleges irodalmi találkozásról van szó, hiszen a Temesváron élő Manolita Dragomir-Filimonescu francia nyelvű verseskötetét – A la croisée des poèmes – Böszörményi Zoltán költő, az Irodalmi Jelen főszerkesztője ültette át magyar nyelvre A vers bűvöletében címmel, így született meg az Irodalmi Jelen Könyvek sorozatban megjelent kétnyelvű verseskötet.
Az izgalmas kötet temesvári bemutatóján szűknek bizonyult az Írószövetség gyűlésterme, amelyre eljött a helyi írótársadalom színe-java. A jelenlevőket Cornel Ungureanu, az Írószövetség helyi elnöke köszöntötte. Marian Odangiu író, kritikus a sokszínű és sok nyelven alkotó bánsági írótársadalmon belüli kiváló kapcsolatokról, példamutató együttműködésekről beszélt, amelynek szép példája a most bemutatott kétnyelvű verseskötet. Robert Șerban író, publicista a kötet szerzőinek, Manolita Dragomir-Filimonescunak és Böszörményi Zoltánnak a „híd-ember” szerepét méltatta, hiszen mindketten kulturális hidakat építenek. Eugen Dorcescu költő, műfordító Manolita Dragomir-Filimonescu könyvének a jelentőségét méltatta, amelyet a szerző eddigi legjobb kötetének nevezett.
A borosjenei születésű, Temesváron élő költő, Manolita Dragomir-Filimonescu köszönetet mondott mindenkinek, aki hozzájárult a kétnyelvű verseskötet megjelenéséhez és elsősorban a jelenlevő műfordítónak, Böszörményi Zoltánnak, akinek fordításai – úgy érzi – közel járnak az eredeti költemények lírájához, gondolatiságához. Befejezésül Böszörményi Zoltán a kötet megszületésének körülményeit és rendkívül pozitív fogadtatását elevenítette fel, majd a szerzők dedikálták a kétnyelvű verseskötet a temesvári olvasóknak.
 „Manolita Dragomir-Filimonescu keresett meg engem azzal, hogy itt van egy verseskötet, eredeti francia nyelven és Oberten János magyar fordításában – nyilatkozta a kötetről Böszörményi Zoltán a Nyugati Jelennek. – Én Obertent nagyra becsülöm, remek ember, viszont úgy éreztem, hogy kicsit nyers ez a fordítás. Vitatkoztam ezen Manolitával, egy kicsit talán meg is haragudtunk egymásra. Azután egy szép napon Barbadoson elővettem a kötetet, elkezdtem fordítani és láttam, hogy ez nagyon jól megy nekem, tetszett a szöveg! Észre sem vettem, amikor lefordítottam az egész kötetet. Azután hagytam pihenni, elküldtem Manolitának és Pongrácz Máriának is, akit megkértem, hogy nézze meg, hasonlítsa össze az Oberten szöveggel. Többszöri pihentetés és átdolgozás után így született meg a kötet.
– Mekkora kihívás volt Önnek francia eredetiből magyarra fordítani Manolita verseit?
– Fordítottam már francia szövegeket – Apollinaire-t, Baudelaire-t –, de ez nem közlésre történt, csak saját örömömre. Nem hittem, hogy ennyire bele tudok menni ebbe a szövegvilágba és ilyen könnyen tudok benne tájékozódni. Ez egy rendkívül érdekes kirándulás, az idő szillogizmusai, amikor egy nő a mindennapi egzisztenciális világából elvonul és a tengerpartra kivetíti az álmait, a be nem teljesült vágyait, a mindennapi küszködését. Mindent találsz benne, kagylókat, sirályokat, úszó homokot egy furcsa egzotikus világba vezet el. Nem is hiszi el az ember, hogy mi mindent bújtatnak ezek a szövegek. Nekem kikapcsolódás volt ezeket a verseket lefordítani!
– Milyen volt a kétnyelvű verseskötet fogadtatása az olvasók körében?
– Budapesten bemutattuk a Könyvhéten és nem is hittem volna, hogy ilyen hatalmas sikernek örvendünk! Nagyon sokan felfigyeltek rá. Kérdezték, hogy Manolita tulajdonképpen francia, nem, mondtam, ő román és franciául ír Temesváron. Az Irodalmi Jelen honlapján több mint háromezer kétszáz kattintás volt erre a verseskötetre, ami azt igazolja, hogy nagyon sikeres ez a könyv! A mai bemutatón is, úgy érzem, hogy Marian Odangiu, Cornel Ungureanu, Robert Şerban, Eugen Dorcescu és mindenki, aki még hozzászólt, nagyon szépen beszéltek ezekről a szövegekről. Nagyon érdekes találkozása volt ez a két nyelvnek és aztán csak azért keseregtünk, miután megjelentek a román fordítások is, hogy miért nem csináltunk egy háromnyelvű könyvet belőle!
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Jó könyvek a történelemről és szórványról
„A januári hidegben egy izgalmas, forró hangulatú rendezvényre várjuk az aradi könyvbarátokat” – szólt a szerda esti eseményt beharangozó számos cikk egyik mondata.
Januári hideg kétségtelenül volt, bizonyára ez az oka annak, hogy a Jelen Ház nagytermében az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesületének szervezésében megtartott rendezvénynek kicsivel kevesebb résztvevője volt a szokásosnál, amikor pótszékeket is be kellett hozni, hogy minden érdeklődő elférjen a jókora teremben. Panaszkodni így sem kell: a világ számos, Aradnál nagyobb városában örülnének, ha ekkora közönséget vonzana egy könyvbemutató, amely most, nálunk – többek között – két értékes alkotást, mindkettő Szilágyi Aladár munkája, ajánlott az olvasók figyelmébe. 
A Nyugati Jelenben, valamint az Irodalmi Jelen legutóbbi számában megjelent beharangozó, figyelemfelkeltő (Murvai Miklós és Réhon József tollából származó) cikkek olyan bőséggel és részletességgel beszéltek aSzámon tartott országés a Besztercétől a Bánságig című kötetekről, hogy a krónikás már-már fölöslegesnek érzi magát a könyvbemutató értékelésénél, abból a meggyőződésből kiindulva, hogy aligha mondhat újat és érdekeset.
Annyit talán mégis, hogy a nagyváradiak kezdeményezése egy Szilágyi Aladár-sorozat kiadására – amelyben kiemelkedő, de inkább meghatározó szerep jutott a nemcsak újságírónak, hanem szerkesztőnek, könyvkiadónak is kiváló Szűcs Lászlónak – több mint dicséretes. Tessék elgondolni: Szilágyi könyvei nélkül honnan ismerhetné meg a mai, kisebbségi létbe szorult magyar olvasó annak a 24 romániai nemzetiségnek az életérzését, mindennapjait, amelyet Szilágyi riportjai elénk tárnak? És honnan tudná a jövő magyar nemzedéke (remélhetőleg még lesz olyan), hogy miként éltek, gondolkodtak, reméltek (vagy már nem) a XXI. század elején a ma már csak szinte nyomokban létező, egykor virágzónak mondható kisebbségek?
Az előző köteteket követően most a magyar szórvány került a szerző figyelmének középpontjába: a Beszterce, Bihar, Arad, Temes megyei magyarság. A szerzőnek, úgymond, kutyakötelessége felmutatni a pozitív, előremutató példákat (ha vannak ilyenek, és még vannak) arra vonatkozólag, hogyan próbálja meg a szórványmagyarság, főleg ha rátermett és elkötelezett vezetői akadnak, megőrizni önmagát. A statisztika azonban, még akkor is, ha nem mindig tökéletesen megbízható, számokban, adatokban tükrözi: a hazai magyarság (és nem csak a szórvány!) nagy gondban van, s csak a demográfiai magatartás gyökeres változása (világosabban: a mostaninál sokkal több gyermek nemzése és magyarságban való felnevelése) hozhat igazi eredményt.
A Számon tartott ország egy ötödik kötetéhez érkezett, az anyaország történetéről szóló interjúsorozat újabb könyve. Évekkel ezelőtt a Váradon elindított (azóta, mint hallom, Marosvásárhelyre, Sepsiszentgyögyre is kiterjesztett), a magyarországi történelemkutatás jeles képviselői által tartott előadássorozat ihlette. Öt évadon keresztül – nemrégiben indult a hatodik – , különböző nézőpontokból és témakörökből kiindulva félszáznál jóval több előadó értekezett a magyar történelemről. És kell-e mondanunk: a széles közönség számára a történelmi művek egyrészt hozzáférhetetlenek, másrészt (ha nem lennének is megközelíthetetlenek) olykor nehézkesek, túlságosan részletezőek, egy, a történések kvintesszenciáját népszerűbb, felfoghatóbb változatban tárgyaló előadást azonban szívesen hallgatnak meg és könnyebben fognak fel az emberek.
Szilágyi Aladár eddig öt interjúkötete a magyar történelem egy évezredét hozza közel az olvasóhoz „népszerű” formában, olvasmányosan, és a legújabb kutatások fényében igazítja el őket a történelem sokszor igen bonyolult labirintusában – hangsúlyoz vagy háttérbe helyez (eddigi tudásunkhoz képest) személyiségeket, történéseket, „naprakész” ismeretekkel vértez fel bennünket.
Persze, ha figyelmesen olvasunk.
A szerda esti összejövetelen Murvai Miklós fő szervező, Réhon József (Szilágyi Aladár egykori aradi tanára) szólalt fel, mielőtt a szerkesztő-kiadó (kiadójának előzőleg megjelent könyveiről is beszámoló Szűcs László)  Szilágyi Aladárral beszélgetett volna bemutatott köteteiről. Színvonalas, jó hangulatú, szép este volt. Kár, hogy az ifjúság (mégiscsak az lenne a jövőnk) teljes mértékben hiányzott. 
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

Temesvári beszélgetés Böszörményi Zoltánnal
„Sajnálom, hogy nem tudtunk többet tenni a temesvári magyarságért”
A temesvári Szórvány Alapítvány Baráti esték sorozatának idei első vendége Böszörményi Zoltán költő, író, az Irodalmi Jelen főszerkesztője volt. Az Új Ezredév Református Központban péntek este megtartott, nagy érdeklődést kiváltó beszélgetést dr. Bodó Barna egyetemi tanár, a Szórvány Alapítvány elnöke moderálta.
A bensőséges hangulatú, egy pohár bor mellett lefolytatott beszélgetés során megpróbáltatásokkal teli gyerek- és ifjúkoráról, a Kolozsvári Balettintézetben eltöltött éveiről, a kommunista börtönből való szökéséről és lágerélményeiről, torontói egyetemi tanulmányairól és rádiós tapasztalatairól vallott Böszörményi Zoltán. A beszélgetés során azt is megtudtuk, hogy Böszörményi Zoltán a szerencsés véletleneknek és a külföldről Romániába importált lámpatesteknek köszönheti, hogy sikeres üzletember, majd gyártulajdonos lett belőle, mielőtt végleg az irodalomnak szentelte volna az életét.
Az aradi magyar napilap megvásárlásáról, a Nyugati Jelen regionális napilap születéséről Böszörményi Zoltán elmondta: „Akkoriban rendelkezésemre állt az a pénzösszeg, hogy egy csődbe ment lapot megvásárolhassak, és továbbvihessem a magyar sajtót a szórványban. Ez nagy kihívás volt, másrészt úgy érzem, hogy szükség is volt erre, mert napilap nem lett volna ebben a régióban, kivéve talán Temesvárt, mert itt azért volt napilap, de nem volt, aki azt a lapot megmentette volna. Sajnálom, hogy nem tudtunk többet tenni a temesvári magyarságért, mert a Nyugati Jelennel, ezzel a regionális napilappal nagy ellenállásba ütköztünk, tulajdonképpen nem tudtunk betörni Temesvárra, pedig az első években olyan jól dolgozott a csapat, hogy ezer előfizetőnk is volt! Aztán lemorzsolódott minden, én elvesztettem a gyáraimat, megszűnt a háttér, ez is hozzájárult ahhoz, hogy már nem azzal az energiával, nem azzal a meggyőződéssel, nem azzal a lelkesedéssel és nem azzal a pénzmennyiséggel támogattam a magyar sajtót.”
Töretlen sikertörténet azonban a 2001-ben útjára indított Irodalmi Jelen független irodalmi újságé, amely a Nyugati Jelen havi mellékleteként indult és ma online újságként, nyomtatott folyóiratként és nyolcoldalas havi újságmelléklet formájában is megjelenik. „Másfél évtized alatt több mint 2700 szerző közölt az Irodalmi Jelenben, köztük Esterházy Péter és sokan mások, nem tudom, hogy ez sok vagy kevés – mondta Böszörményi Zoltán, az irodalmi újság főszerkesztője. – Úgy érzem, hogy abban, hogy egy Aradon alapított irodalmi lap mindezt véghezvihesse, abban semmiféle szenzáció nincs. Mi ugyanazt éltük meg, mint Nagy Dániel, aki a Periszkopot szerkesztette Aradon a két világháború között, vagy Franyó Zoltán, aki a Geniust és az Új Geniust adta ki. Az volt a szerencsénk, hogy az én pénzem nem fogyott el, és tovább tudtuk vinni az Irodalmi Jelent, ez a 15 év bizonyítja, hogy még mindig itt vagyunk.”
Dr. Bodó Barna felkérésére Böszörményi Zoltán novellákat, verseket olvasott fel a beszélgetésre magával hozott saját köteteiből, majd Eszteró István temesvári költő „provokálására” felolvasta „Soha véget nem érő szeretkezés” című versét is, amely nem kis meglepetésre valójában a mindent átható korrupcióról szól. A Baráti esték jeles vendége azt is bevallotta: bár az utóbbi két évtized alatt nyolc verseskötetet, három regényt és két novelláskötetet írt, mindezt kevesli és úgy érzi, hogy irodalmi pályáját megtörte az 1981 és 1999 között eltelt sok év, amikor üzleti és más tevékenységei annyira lekötötték, hogy nem volt ideje alkotni. „Egész másként indult költői pályám 1979-ben és 1981-ben megjelent első versesköteteimmel, és másként folytattam a 2000-re évek elején” mondta Böszörményi Zoltán, aki szerint az elveszített 20-30 év bepótolhatatlan.
A sikeres temesvári rendezvény végén Böszörményi Zoltán megajándékozta a temesvári olvasókat néhány kötetével, amelyeket dedikált is az érdeklődőknek. Az esemény sikeréhez és a jó hangulathoz ezúttal is hozzájárultak a Tamás Péter tiszteletbeli konzul által biztosított kiváló magyar borok.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Átadták az Erdélyi Magyar írók Ligája díjait
Szombaton este adta át az Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL) a Méhes Györgyről elnevezett nagydíját, amellyel Szálinger Balázst tüntették ki 360° című verseskötetéért, míg debütdíjjal Tamás Kincsőt jutalmazták, Csinált-patak állatkertje című novelláskötetéért.
A díjkiosztót megelőző közönségtalálkozón Karácsonyi Zsolt, az E-MIL elnöke beszélgetett a két kitüntetettel, amely során fény derült arra, hogy popzenész-költők jól megélnek költészetükből, a verseket nem kell pihentetni, míg egy jó regény megírása és megjelentetése között el kell teljen két év.
Mindkét meghívott pályája Kolozsváron kezdődött, Szálinger első két kötetét itt adták ki, és mindkettejük első publikációja is a kincses városhoz köthető. Karácsonyi megjegyezte: Tamás Kincső nem a kitaposott erdélyi utat követte, első publikációja az Irodalmi Jelenben volt, ám utána többnyire Magyarországon publikált. Az írónő elmondta, ezentúl inkább Erdélyben szeretné megjelentetni az írásait.
„A költő írja azt, ami iránt érdeklődik, ne azt kövesse, ami divatos” – jegyezte meg Szálinger Balázs, amikor az E-MIL-elnök a tájköltészet, tájélmény fontosságáról kérdezte a meghívottakat. Szálinger bevallotta: a tájköltészet soha nem érdekelte, viszont taszítja az, hogy köz- vagy magánéleti témákkal foglalkozzon, így már témakeresésben eljutott a botanikáig is. Tamás Kincső diplomás gyógyszerész, emiatt érez kényszert arra, hogy tájleírásai részletesek, szőrszálhasogatók, pontosak legyenek, hisz szakmájából kiindulva szereti nevén nevezni az élőlényeket, állatokat, növényeket és ezek kölcsönhatásait.
Tamás Kincső elmondta, első kötetét önmagáról, saját világáról írta, viszont több ilyen könyve nem lesz, úgy tematizál ezentúl, hogy ne róla szóljon a többi.
Sarány Orsolya / Szabadság (Kolozsvár)

Román–magyar nyelvű verseskötetet mutattak be a Jelen Házban
Szerdán délután a Jelen Ház kávézójában mutatták be Ioan Dehelean Sertar/Fiók c. kétnyelvű verseskötetét. Az Irodalmi Jelen Könyvek-sorozatban napvilágot látott kötet verseit az aradi Regéczy Szabina Perle ültette magyar nyelvre. A rendezvényen Vasile Dan, a Romániai Írószövetség aradi fiókjának elnöke méltatta a könyvet, ugyanakkor a fordítót, és nem utolsósorban magát a szerzőt is bemutatta a jelenlévőknek.
Vasile Dan elismerően beszélt Regéczy Perle munkásságáról; a publikum megtudhatta, hogy több száz román verset fordított le magyarra (több tíz szerzőtől). Egész köteteket fordított le nagy román klasszikusoktól, de a kortárs alkotók műveihez is lelkesedéssel nyúl. Az írószövetség helyi elnöke megjegyezte: kíváncsi, akadna-e olyasvalaki, aki mindezt a munkát, nagylelkűséget viszonozni tudná, vagyis vállalkozna-e Perle verseinek románra fordítására.
Az Arad megyei származású Ioan Dehelean (1952) a Kolozsvári Biológia Fakultáson végezte tanulmányait, dolgozott biológiatanárként, majd biológusként az Arad Megyei Sürgősségi Kórházban. 2016-tól tagja az Írószövetségnek. Vasile Dan szerint Dehelean verse kiválóan alkalmas felolvasásokra, különleges muzikalitású és ritmusú költeményei hallatán az a benyomásunk támadhat, hogy magának a szerzőnek a hangját halljuk. A verseket a szerző eddig megjelent három kötetéből válogatták össze.
„A szerző mesterien keveri az álmot a realitással” – véli Regéczy Perle, aki szerint a családszeretet és az olykor fájó öregséget elhozó idő fogalma is visszaköszön a szerző műveiből. „Megható a tény, ahogyan Ioan Dehelean a mindennapi életben észreveszi a szépséget, azokat a tárgyakat, élőlényeket és fogalmakat, melyek örömöt, derűt, boldogságot árasztanak” – mondta Perle, aki szerint a fordításra válogatott versek legelőször a Szövétnekben, az Irodalmi Jelenben és a Havi Szemlében láttak napvilágot.
A kötet bemutatójának vége felé a szerző és a fordító néhány verset olvasott fel a közönségnek, a rendezvény dedikálással zárult.
Az eseményt a Romániai Írószövetség aradi fiókja és a Tóth Árpád Irodalmi Kör szervezte.
Sólya Emília / Nyugati Jelen (Arad)

Temesvár díszpolgárává avatták Pongrácz P. Máriát
„Szeretem ezt a várost, mindent neki köszönhetek!”
A Bánság fővárosában 1919. augusztus 3-án vezették be a román közigazgatást. 1999-ben a temesvári önkormányzat Temesvár Napjává nevezte ki augusztus 3-át, amikor történelmi témájú megemlékezéseket, koszorúzásokat, koncerteket tartanak és ünnepi közgyűlésre kerül sor a Városházán.
Temesvár Napján, a temesvári önkormányzat díszülését Nicolae Robu polgármester nyitotta meg, aki felidézte a város történelmének jelentős eseményeit, részletesen kitérve a 98 évvel ezelőtti eseményekre. A polgármester hangsúlyozta, hogy az utóbbi 300 évben Temesvár szellemiségét a vallási és kulturális sokszínűség, a nyitottság és a tolerancia határozta meg, és ez ma is így van.
Az ünnepi tanácsülés keretében díszpolgárrá avatták a Bega-parti város tudományos és kulturális életének néhány jelentős személyiségét, köztük Pongrácz P. Mária írót, újságírót, lapszerkesztőt. Pongácz P. Mária meghatottan köszönte meg a rangos elismerést, kiemelve, hogy nagyon sokat köszönhet ennek a városnak és Temesvár szellemiségének. „Ez a szellemiség tett azzá, ami most vagyok, itt tanultam meg szárnyalni és ennek a városnak köszönhetek minden szépet és jót” – mondta az írónő.
Arra a kérdésünkre, hogy mit jelent számára a Temesvár díszpolgára cím az írónő így fogalmazott: „Ezt a címet az indoklás szerint azért kaptam, mert hozzájárultam a város kulturális életének a fejlesztéséhez. Én ezt az európai szellemiséget örököltem a nagy elődöktől – Franyó Zoltán, Franz Liebhard, Endre Károly, Aurel Buteanu –, akik erre ösztönöztek, ugyanakkor nagyon sokat köszönhetek a Nyugati Jelennek, az Irodalmi Jelennek és az IJK könyvkiadónak is, amely bekapcsolt bennünket a kulturális életbe. Temesvár elismeri, hogy itt dolgoztam, szerettem és hozzájárultam a fejlődéséhez, én pedig jól érzem itt magam, mert szeretem ezt a várost és mert mindent neki köszönhetek!”
Az 1989-es rendszerváltás óta sok jeles személyiséget avattak Temesvár díszpolgárává, de magyar író, költő csak kettő van közöttük: Anavi Ádám és Pongrácz P. Mária. Szívből gratulálunk Pongrácz Marikának ehhez a rangos elismeréshez!
Pataki Zoltán / Nyugati Jelen (Arad)

Rozsdaidő
Könyvbemutató a Bernády Házban
Amint arról korábbi híreinkben is olvashattak, december 12-én, kedden 16.30 órától a marosvásárhelyi Bernády Házba könyvbemutatóra hívja a szép könyvek barátait a nagyváradi Holnap Kulturális Egyesület: Bögözi Attila Rozsdaidő című verseskötetét Kuti Csongor ajánlja az olvasók figyelmébe. Meghívottak: a Cantuale énekegyüttes, Demény Péter költő, szépíró, a kötet lektora és Eperjesi Noémi képzőművész, a borítóterv, illetve az illusztrációk készítője. A bemutató házigazdája Szucher Ervin újságíró.
A szerző, Bögözi Attila, 1955. január 28-án született Marosvásárhelyen. 1984-ben újságírásból, majd 2009-ben jogból diplomázott. Szülővárosában él, korábban az Előre, a Romániai Magyar Szó, az Új Magyar Szó marosvásárhelyi tudósítója, később a Vásárhelyi Hírlap szerkesztője, majd a vasarhely.ro és az Erdélyi Riport internetes portálok munkatársa. Újságíró, könyvszerkesztő, szenvedélyes Afrika-utazó, útijegyzeteit folytatásokban lapunk is közölte. Az utóbbi években hat riportkötetnek is társszerzője, versei többek között a Látó, a Várad, az Irodalmi Jelen folyóiratokban jelentek meg. 2005-ben a Súrlott Grádics irodalmi kör logójával kiadott Pokol tornáca című verseskötetében – saját meghatározás szerint – „nem könyvében” (nemkönyv) „nem költő” (nemköltő) „nem versek” (nemversek) írójaként vall önmagáról. Méltatói szerint „nemversei” talán mégiscsak… Népújság (Marosvásárhely)